Zord idő (2. kötet): Regény három részben - 04

készülődnének.
A hajó végre megindult, s midőn az evezőrudak csapdosni kezdték a
hullámokat, Izabella hallá, hogy a szegény öreg Werbőczi szeretett volna
a janicsárok során áttörni, de nem sikerült, s csak fövegét forgatta a
levegőben, míg végtére a kamarás azt észrevevé s búcsuüdvözletét kendője
lobogtatásával viszonzá.
A pesti parton sokáig lehetett egy alakot szemlélni, ki a hajó menetét
követi, de a távolság miatt nehéz volt a ráismerés.
Egyik hölgy Kanisait gondolta, a másik Révait, bár nem foghatták meg,
hogyan vetődhettek ide? Volt olyan is, ki az ifju vegliai és modrusi
grófnak képzelte.
Izabella végpillantást vetett Buda kékellő hegyormaira s visszavonult a
födélzetről.

II.
– Megérkeztünk egy állomásra, mely sem arra nem való, hogy benne
kipihenjünk, sem arra, hogy egyenes utat mutasson oda, a hová meg kell
érkeznünk. Sőt tulajdonkép hová törekszünk mi? Történtek-e
előintézkedések ekkora kiséret eltartására? Harambasák rajlanak az
ország alsóbb vidékein. Az utasok megtámadtatnak, kifosztatnak, még a
kulcsos városok kapui előtt is. S felséged költözködésének híre hamar
szét fog terjedni, és a vagyonszomjasoknak csalóka kilátást nyit már
csak az a látvány is, hogy hetven vagy nyolczvan szekér húzódik felséged
hintója után. Hát még ha tudnák: költözésünknél mennyire uralkodó
szempont volt a finom arany- és ezüstművek, csodatevő ereklyék, becses
emlékek és irígyelt műkincsek megmentése! Felségedet oly nagy mértékben
tartá elfoglalva a rakosgatás, hogy nem méltóztatott kegyes engedélyt
adni nekem az út iránti intézkedésekre. Most tehát van egy halmaz vinni
valónk; de nem tudjuk, hogy hová vigyük. Van útban háromszáz száj, mely
a beszélgetésre szükséges anyagokkal jól el van látva, de hogy étvágyát
szintén ki fogja-e elégíteni, az homályos és az én csekély fölfogásommal
át nem hatható talány. A mozaikművek és olajfestvények a szellemi
ízlésnek adhatnak bő táplálékot; de még csak az én gyomromat sem
elégítik ki, pedig szegény és asketa barát vagyok.
E zsémbes szavakba tört ki György fráter, midőn a hajók terhöket a
partra rakták, s kevés szünet után tovább kelle utazni.
– A püspök uram, – szólt Izabella, – a zsiványok megtámadásától tart.
Holnap már ki lehetünk erre téve. De hoztunk magunkkal fegyvereket. A
veszély egyébiránt alig hasonlítható ahhoz, melyet Buda ostroma alatt
kiállottunk, s ha kegyelmed akkor kardot kötött és vezérelt, reméllem
most sem fog hittani vagy politikai elmélkedésekbe merülni, midőn
magunkat védeni kell. Mondja püspök úr, hogy nem lesz enni valónk. Igaz,
nem hozhatunk varázsvesszőt, mely a légben megforgatva, terített
asztalokat állítson elő; de részemről inkább szeretek egy ízetlen étket,
melyet a püspök úr által gúnyolt kellemes társalgás fűszerez, mint a
finom lakomát, melyben mindent a szakácsmesterségnek köszönhetünk és
semmit magunknak. Hogy hová megyünk? kérdi tőlem a püspök úr, mintha
elfeledte volna a szultán óhajtását, mely Lippát jelölte ki.
– Nem hittem, felséges asszonyom, hogy Buda elfoglalójának óhajtása
iránt akkora kegyelettel viseltessék.
– Miután tanácsosaim elémozdították Szolimán azon nagy és hő óhajtását,
hogy Budára beülhessen, nem látom át, hogy egy csekély kívánságát miért
tagadjam meg.
– S residentiáját, felséged, Lippára fogja áttenni?
– Egy gyarló asszonytól, ki a politikai tekintetekre nem emelkedhetik
föl, ez a szándék is elég volna. Azonban Erdélybe fogok költözni.
Izabella a végszavakra oly súlyt helyezett, hogy Martinuzzi
megdöbbenéssel kérdé: – Tehát az ország egy részét, a legtermékenyebb
magyar megyéket föláldozzuk?
– Alkalmasint. De van eset, midőn a hajóból drága kincseket vetnek ki,
az egész megmentéseért. Úgy hiszem, Erdély egy nagy védmű, melyet a
természet azért alkotott, hogy tulajdonosa egyenetlen erő ellenében is
sikerrel védelmezhesse magát. A történelem még csak ezentúl fogja e
hitemet a legfényesebb tanuságaival megerősíteni.
– S a töröktől akarja felséged magát védelmezni?
– Nem. A váradi békétől.
– Ez egészen a vegliai és a modrusi gróf javaslata szerint hangzik, –
szólt alig elfojtható dühvel Martinuzzi.
– Téved a püspök úr. Én kegyelmed politikájára tértem át.
– Felséged talán megfeledkezni méltóztatott arról, hogy Majláth egész
Erdélyt Ferdinánd részére vonta, s a pártfőnök elfogatása még nem
oltotta ki a pártszenvedélyeket.
– A lázadást vagy kegyelmünkkel fegyverezzük le, vagy győzedelmeinkkel.
Rokonom Petrovics és püspök uram derék vezérek.
– Csak azt nem tudom bizonyosan, hogy negyvenkilenc vagy ötven emberből
áll-e seregünk létszáma, – szólt gúnyosan Martinuzzi.
– Kiséretünk épen ötven lovasból áll, – válaszolá komolyan Izabella.
– Alkalmasint mind czentaurok, kiknek alakjok már páni félelmet okoz.
– Kettő közülök beteges, három, mint gyanítom, rosszul üli a lovat. A
többi legfölebb kevés csatában forgott.
– Mind megannyi kecsegtető tulajdonok, – jegyzé meg Martinuzzi.
– Parancsomra a várak, a szászokén kívül, kinyitják kapuikat, s vannak a
magyar megyéken számos hazafiak és lovagias jellemü bajnokok, kik egy
szerencsétlen nőt védnének akkor is, ha az a nemzeti uralkodást nem
képviselné. A székelyeket eszélyes bánásmóddal egészen részünkre lehet
hajlítani, s ha elhagyatva volnék is, állapotom az Endre királyéhoz
volna hasonló, ki egy vesszővel ment a lázadók táborába és győzött, épen
az erő hiánya és a jog érzete által.
Oly határozott volt Izabella minden szava, hogy Martinuzzi az ámulás
miatt alig tudott magához jönni.
– Felséged eddig unatkozott a trónon, – szólt.
– Most unatkoznám a trón nélkül, – válaszolá a királyné, erős
hangnyomattal.
– S honnan e változás?
– És kegyelmed nem tapasztal magában semmi változást?
Martinuzzi a roppant változást, melyen átment, annyira érzé, hogy e
téren nem merte a királynéval tovább folytatni a vitát. Egyszerűen tehát
csak azt kérdé: – Miután felséged saját belátása szerint mindenről
gondoskodott, nem volna-e kegyes nekem fölfedezni azon fontos titkot,
hogy melyik várost jelölte ki az udvartartás helyéül?
– Gyulafehérvárt.
György barát belátta, hogy Izabella saját terveihez képest jobb
választást nem tehetett volna. – Ez a nő démoni elmével bír! S nekem ma
azt kell azt legelőbb észrevenni?
Benső gondolatát a fölindult püspök szemöldei összevonásával és ajkai
mozgatásával követte, egészen öntudatlanul.
– Nem hallám, mit hozott föl ellenem kegyelmed, – szólt Izabella.
– Boldog Isten! hát felséged olykor puszta gondolataimat is
meghallhatná? Én csak azt gondoltam, hogy Gyulafehérvár rongált
kőfészek, mely némi védelemmel még szolgálhat ugyan, de a kényelmet
hírből sem ismeri. Ha felséged Erdélyben lehetett volna, midőn boldogult
emlékű férje haldoklott, most nem jutna eszébe Gyulafehérvárt Buda vagy
Krakkó kisebb kiadásának képzelni.
– Erdély központjául elég alkalmas és jól megerősíthető.
– Ott lakása sem lesz felségednek.
– A püspöki residentia használható épület.
– Honnan gondolja azt felséged?
– Egyik apródommal, ki elevenen emlékezett rá, lerajzoltattam.
– S talán az tanácsolta is?
– Nem lehetetlen. Mert mióta a bölcsesség csak régi csalódásokat cserél
föl újakkal, kezdem tisztelni az együgyűséget. Például fodrásznőm semmit
sem ért az országos dolgokhoz, s mégis lehetetlen volt fejéből kiverni,
hogy ha a szultán Ó-Budára jött, miért ne menne el Budára is, holott oly
közel fekszik? Hiába hozták föl neki belső tanácsom alapos okoskodásait.
Mindig csóválta rá a fejét s a mellett maradt, hogy a szultán, ha
Stambulból Ó-Budára fáradott, csak megnézi Budát is.
– S az a jósoló sybilla, felséges asszonyom! talán a gyulafehérvári
püspöki lakot is czélszerű királyi palotának tartja?
– Nem lehetetlen. Mert úgy vélekedik, hogy kincstárnokunk, kinek, mint
halljuk, a számadásai Buda ostroma alatt megégtek, lelkiismeretesen
kezeli a közjövedelmeket s kötelességének fogja tartani, eszélyes
megtakarítások által elég pénzforrásról gondoskodni, oly építkezések
gyors létesítése végett, melyek a szegényes püspöki lakot magas
állásunknak megfelelő palotává varázsolják át.
– S nem nevezte meg, felséged fodrásznője a megtakarítások eddig igénybe
nem vett valamelyik módját?
– Miért ne tehette volna? Például mondhatá, hogy azon kétértelmű s álnok
politika, mely titkon Ferdinánddal alkudozott, s ugyanakkor legerősebb
hűségi esküket küldött Stambulba, igen költséges volt, még pedig nemcsak
a hadviseletekért, melyekben akármelyik fél győzött, okvetlenül mi
voltunk a vesztesek, hanem főleg azért, mert a basáktól kezdve a szultán
kutyapeczérjéig mindenik befolyásos török úr, árulkodó szolga és koldus
renegát száját aranynyal kellett bedugni. Már ezentúl a botor és
veszélyes kiadások el fognak maradni. S csak magok azon drága prémek,
biborok s arany himzések, melyekkel Stambulban kétszinűségünket takartuk
be, elégségesek lettek volna világi élvezeteink számára egy fényes
királyi palota mellé babyloniai függő kerteket építeni, s poraink őrzése
végett az Arthemisia művével vetélkedő mausoleumot emelni. S most
elbocsátom kegyelmedet, kincstárnok úr, hogy a pénzkimélés általam
említett rovata felől gondolkozzék.
Világosabban nem lehetett volna körvonalazni az új politikát, melyet
Martinuzzinak, ha vagy visszavonulni vagy Izabella ellen fellépni nem
akar, mint látszik, okvetlenül végre kell hajtani.
«Most elbocsátom kegyelmedet», e büszke szó nyomta leginkább az alázatos
György fráter szívét.
Hisz alig két hónapja, hogy ő a miniszter, mondá a királynénak: ha
felséged titkon Ferdinánddal czimborál, kénytelenek leszünk a haza
érdekében őrizet alá vettetni. S mit tett akkor Izabella? Könnyezett,
bár nem a trón elveszthetése, de a kíméletlen kifejezések miatt.
S most tulajdonkép mi e gőgös királyné? fontolgatá Martinuzzi. Lealázó
hasonlatosságokat gondolt a bujdosó hölgy állapotának jellemzésére, s ha
akkor, midőn ő élt, a sátoros czigányokon kívül még mások is barangolnak
az országban, akkor vándor szinésztársaság igazgatónőjének mondta volna,
ki midőn a szerepet eljátszotta s arczáról a festéket lemosni és
válláról a czifra palástot le kelle vetni, hiúságból nem akar újra
öltözködni, s a királyné jelmezében vezeti kiséretét egy helységből a
másikba.
Valóban Izabella helyzete nyomorúságos volt.
De bármely hasonlításokon törte fejét a püspök, lehetetlen nem éreznie,
hogy a nő van fölényben s nem ő, a hatalmas államférfiú.
Mert Martinuzzi Budán népszerű politika és magát életre-halálra védni
akaró hadsereg élén állott; ellenben a királyné a váradi béke
végrehajtását sürgetve, a közérzületet támadta meg, s a fővárost, az
ország szemefényét veszélyeztetni látszott.
Most Martinuzzi és az egész belső tanács politikája silányul megbukott,
s nemcsak a féltett Budát, hanem az ország legszebb részét juttatta
idegen hódító kezébe, még pedig úgy, hogy a korlátolt eszűség vádját
veté a fő tekintélyekre, kik álokokkal lelkesíték a népet oly törekvések
iránt, melyek józan felfogás szerint mással nem végződhettek, mint
kiáltó kudarczczal.
Az eredményből ítélve Izabella szeszélye magasabb bölcseség volt, mint
az őt környezett államférfiak ravasz s minden körülményt hasznosító
tervei.
S a főpap, bármint mérgelődött, kénytelen volt elismerni, hogy a külszin
a királyné mellett van, s hogy ez, a nőket is odaértve, most csak
háromszáz személy felett parancsol, de a parányi tömegből ő – a hatalmas
miniszter – egyetlen védelmezőre, sőt, ha lábbal tapostatnék is,
egyetlen sajnálkozóra sem talál.
S vajon más hangulatban van-e az ország?
Budának és a Duna mellékének elvesztése, akár szándékból, akár
együgyűségből történt, alkalmas arra, hogy a szerepvivőket a nép
széttépje; de arra nem, hogy vállra emelje és megkoszorúzza.
Ha tehát őt Izabella nyilvánosan vádolná, megsemmisülése alá van írva.
Ellenben, ha ő mondaná a királynét bűnösnek, mert Budát Ferdinánd kezére
vala játszandó, legfellebb azt válaszolnák rá: – Ő felsége a két rossz
közül bölcsen választotta a kisebbiket.
– De én, gondolá magában Martinuzzi, Magyarország területi épségét
akartam visszaszerezni, még pedig egy magyar uralkodóház alatt. Most,
midőn tervem az eddigi úton lehetetlenné vált, s a viszonyok
kényszerűsége tőlem áldozatot kíván, inkább dobom el a Zápolya-ház
koronáját, hogy kivívhassam az ép és egész Magyarországot. Nem az én
politikám-e a valódi hazafias, az igazán magyar? Mi becscsel birhat
előttem az a czél, hogy a szétdarabolt és a szomszéd hatalmak közt
felosztott országból egy hulladék tizenöt vagy húsz megyéből
összeférczeltessék magyar születésű herczeg számára, s hogy kegyelemből
tengjen addig, míg valamelyik szomszéd a kezét rátenni veszélytelennek
nem tartja! Hozzám szegődhetik a siker, legalább oly bizonyosan, mint a
másik félhez; s ha nem, akkor legalább részemre áll az igazságos utókor…
Ellenben, mit akar ez a királyné? Midőn talán a török segély nélkül is
védhettük volna Budát, a szepesi herczegségért, s holmi silány
kamara-jövedelmekért le akart a koronáról mondani. S most, midőn ha
előbbi terve mellett marad, európai keresztes háborút szervezhetnénk a
török ellen, a keserűség minden magyart Ferdinánd zászlóihoz
csődíthetne; most, midőn eddigi gyöngesége, a legmagasztosabb
önfeláldozás dicssugarában ragyoghatna,… most hirtelen megváltoztatja
politikáját, s többé nem kell neki a szepesi herczegség mint hűbér, nem
kell a váradi béke… neki a török védhatalom kell… a korona kell… s
miért? Mert a nőnek oly szükséges a szeszély, mint a tüdőnek a lélekzés.
S miért? Mert Frangepán odadobott egy eszmét, melyet ellenem táplált
gyűlöletének kielégítésére használhat. És én tűrjem-e ezt?
Martinuzzi gondolatban sem mert ily kérdésre felelni; mert szenvedélyes
szíve mellett is elég esze volt, hogy belássa, miként most csak a
királynéhoz csatlakozás, a királyné kivánságainak betöltése mentheti meg
a bukástól.
Bizonyos vala az iránt, hogy ha a királynénál említésbe hozza tervét, ez
szédelgésnek fogja nyilatkoztatni, s válaszát azon mesére hivatkozás
fejezné ki, melyben a róka a hollónak tanácsolta, hogy ejtse ki a sajtot
a vízből visszatükröző hold karimájáért.
De ha a királyné ellenére kisértené meg tervét?
Martinuzzi belátta, hogy ez a törvényes térről lelépésnek volna
mondható.
S nincs-e erős pártra szüksége a lázítónak, hogy a vérpadot kikerülje?
És ő a gyám, a püspök, a mindenható miniszter odajutott-e, hol a
vakmerőség e neme és veszélye felmerülhet?
– Heves, követelő s kiállhatatlan gőgű volt Török Bálint, s én nem
segítém őt ki a hálóból, melybe könnyelműleg bonyolódott, – mormogá
Martinuzzi. – Ez hiba volt tőlem. Ő a csekélységekben hegykén szegült
ellenem; de a nagy kérdésekben többnyire pártolt, a királyné szeszélyei
ellenében is. Most Izabella több mint szeszélyes; mert kész tervei
vannak, s a magas belátás adományát a legveszélyesebb mértékig
megszerezte, s Isten tudná hogyan? Aztán kárhoztassa valaki egyházunkat
az ördögűzésért! Nem szállotta-e meg őt a kisértő lélek? Lehet-e ekkora
átalakulás a sátánon kívül másnak műve? Némuljanak el a természetbuvárok
és lélekismerők! Ők a tévedések hitét terjesztik! A rendkivülit csak
rendkívüli hatás magyarázhatja ki.
György fráter olvasójáról fölemelte ujjait és keresztet vetett.
– Ez az asszony félelmes! kiáltá, s aztán körültekinte a magános paraszt
gunyhóban, hová egyedül vonult be, az úti készületek miatt zajgó, sürgő
világ elől. – S kinek kerülhet életébe az elkerülhetetlen küzdés? e
gondolat, e talány, e bősz sejdítés, e nevetséges ötlet – s mit tudná ő,
melyik? – villanyként hatott agyidegein át, megrezzentve annak minden
szállait… Most hogy állunk? tudakolá magától. A királynén és magamon
kívül Petrovics bír befolyással. S kinek részére nyilatkoznék e
korlátolt eszű katona? Rokonát és a külső törvényességet pártolná. Török
Bálintért nagy politikai bűn nyomja lelkiismeretemet. A ballépésekből
támad a megtorlás. A bűnt az Isten megbocsáthatja a gyónónak és a
bánkodónak, de a félreismert politikai érdekek kegyetlenek, s
természetökben fekszik a kérlelhetetlen bosszúállás. Mit tegyek? Meg
kell nyernem a királyné bizodalmát, – míg erőhez jutok.
A kocsik és hátaslovak készen állottak; a karaván útnak indult.
*
Szolimán császár, a királyné elindulásáról értesítve, elég udvarias volt
egy török csapatot fedezetül utána küldeni, hallván, hogy az Alföldön
erős harambandák fosztogatnak és eléggé merészek mezővárosokat
megtámadni, sőt palánkákra is sarczot vetni.
Természetes volt azonban, hogy a roppant kincs és pogyász gyulasztó
hatást gyakorolt minden útonálló képzelődésére, és a roppant rónaság
számos kalandorait és rabló csapatait egyesíté egy nagy merénynek
közerővel végrehajtására.
Szalonta körül történt a megtámadás. A küzdés a résztvevők jelentékeny
száma miatt valódi harczczá vált, mely hosszú csatázás után a támadók
teljes megveretésével végződött, noha, fájdalom! a társzekerek nevezetes
része még kezdetben elszakittatott a kisérettől és veszendőbe ment.
Nem tudjuk, hogy az ifjú vegliai s modrusi gróf mint theatinai szerzetes
mily gonddal járt el a betegek ápolásában; de Izabella királyné a
sebesültek körül annyi figyelemmel és áldozatkészséggel sürgött, mintha
a «szürke nénék» még akkor ismeretlen társaságába tartoznék. Pár
veszélyesen megsebesültet kénytelen volt Szalontán hagyni ápolás végett,
de annyi pénzzel ellátva, hogy mind gyógyíttatásokról gondoskodhattak,
mind pedig későbbi pályájokról.
A többieket saját kezével kötözé, s udvari orvosával együtt folyvást
intézkedett minden kényelmökről.
Palotahölgyei látván e kitartást, e nagy szorgalmat, magok is
eszményképül tűzték ki a női erények közül főleg a könyörületet; minden
koldusnak alamizsnát adtak, a kiséret egészsége után rendszeresen
leskelődtek, a kinek csak a foga fájdult is meg, már tíz orvosra és
ápolóra akadt, s még a vén udvarmesternő sem mulasztá el a megbántott
hiúság egész szenvedélyével kelni ki az álnok és alattomos renegátné
ellen, ki addig ólálkodott egy kamarás körül, míg az váltólázat kapott,
s ekkor megragadva az alkalmat, ápolás alá vevé, s így az egyetlen
valódi beteget, ki még rendelkezés alatt állott, monopolizálta a többiek
jogának világos sérelmével.
Izabellát a szenvedők feletti őrködése a karavánnál oly népszerűvé tevé,
hogy ha Erdélyt is, melynek határához már közel voltak, úgy le fogja
igézhetni, akkor a váradi püspök tökéletesen megbukva kolostorba
vonulhat.
De az előjelek rosszak voltak, s az utasok, kik Erdélyből jöttek,
egyértelműleg ingerültnek festék a hangulatot. Egész vidékek fosztatnak
ki, egész falvak égettettek hamuvá. A Zápolya-család hívei is a török
gazdálkodás miatt megbosszankodva, Ferdinánd részére kezdettek hajlani,
s az elkeseredés és bosszú alig elfojtott lángját könnyen szíthatja nagy
gyuladássá azon hír, hogy Budát a török véglegesen megszállotta.
A királyné e híreket hallva, rögtön visszaküldé a török kiséretet, bár a
haramják új megtámadásától még tartani lehetett volna.
Kincstárnokát pedig figyelmeztette, hogy sem az ékesszólásban, sem az
igéretekben fösvény ne legyen, miután úgyis nehéz leend az erdélyi
közvéleményt rábirni, hogy a haza nagy gyászát ne neki tulajdonítsák.
A végszavakat erős hangnyomattal ejté ki Izabella.
– Látszik, gondolá Martinuzzi magában, hogy ez a démon, ha az erdélyiek
vonakodnának őt befogadni, a kiegyezkedésért engem nézett ki áldozatul.
Csalhatatlanul ellenem tanuskodik az eredmény, s arra felesleges
számítanom, hogy a sátánka elég szépséggel, elég ékesszólással és
bátorsággal nem bír az esélyeket sikeresen felhasználni. Részére fogok
állani, s talán nézeteimhez, melyek eredetileg az övéi voltak,
lassanként visszatéríthetem, s ha csalódni fognék, ha czélt nem érek,
ám! akkor küzdjünk meg életre-halálra.
Ily eszmék nem rajzoltak kellemes kinyomatot, a tettetéshez különben
értő György fráter vonásaira.
– Mindig szemmel kell tartanom őt! gondolá Izabella a barátra tekintve.
Figyelnem kell rá, mert nincs percz, melyben valami gonoszságot nem
forralhat ellenem. Ha fiam koronáját el akarná rabolni, akkor küzdjünk
meg életre-halálra. Szegény Izabella, mennyiről kelletett lemondanod,
hogy a koronát egyetlen kincsnek tekinthesd! Régen többet ért volna egy
virágfüzér, melyet kedves kezek nyujtanak át. Régen fiamat is inkább
szerettem boldognak, mint hatalmasnak képzelni. Az idők megváltoztak.
Szívem eladta jogait a hideg és gyűlölt értelemnek, az önző uzsorásnak,
ki oly érzéketlen, mint a tárgyak magok, melyekkel üzletet folytat.
Küzdjünk tehát, verjük le az akadályokat.
Erdély határszélén a karaván fegyveres csapatokkal találkozott, melyek a
keskeny bejáratot elállották, s kijelenték, hogy a királynét nem engedik
az országba lépni.
Izabella az alattvalói hűségről beszélt. Martinuzzi élénk színekkel
rajzolta a veszélyeket, melyek e vakmerő lépés miatt Erdélyre
háramlanak. Ferdinánd ereje semmivé van téve, és Szolimán
megszámlálhatatlan hadait tüstént Erdély ellen fogja zúdítni: ezt állítá
György barát, s erősíté, hogy ily eshetőségre már Budán a szükséges
szabályok rendezve voltak, s a mongolok berontása IV. Béla alatt
gyerekjáték volt ahhoz képest, mi az erdélyiek párthuzása miatt be fog
következni.
A szónoklatot magánértekezletek váltották fel egyes főnökökkel, melyek
más húrokat pengettek, s a félelemhez a reményt, s a pusztítások
rémképeihez az önzésnek kedvező kilátásokat csatoltak.
Rövid idő mulva ki volt egyenlítve az egész kérdés és az ellenséges
indulatú csapatok tisztelgő küldöttségekké alakultak, melyek ünnepi
pompával s tömeget lelkesítő ovatiók közt vezették a királynét
Gyulafehérvárra, hol az üres püspöki residentiát tüstént elfoglalá, s
kincstárnokának legsürgetőbb foglalatossága volt a pénzt szüntelen
ontani, mígnem a nagy igényű épületet tág s aránylag eléggé kényelmes
királyi palotává varázsolhatta.

III.
A Duna felsőbb vidékeire indított «dúlók és perzselők» hatalmasan
folytaták a pusztítás művét. Esztergom vidéke lángbaborúlt, Nyitramegye
lakosai tömegestől hagyva el falvaikat, a hegyek közt kerestek
menedéket. – Szolimán főtáborhelyére, Ó-Budára már érkezett egy falka
rab, s midőn a janicsárok Elemért és Barnabás diákot egy fogházzá
alakított magtárba zárták, már ott egész társaság volt a polgári helyzet
különböző fokaiból összehozva. Nemsokára új szállítmány érkezett,
miáltal az árverezésre szánt tárgyak száma úgy megszaporodott, hogy új
helyiségek jelöltettek ki, és előállott az értékesebb árúk
osztályozásának szüksége.
Elemér, ki a török szokásokat jól ismerte, és szerencsés természeténél
fogva elszánással tudott ott tűrni, hol a bajon nem segíthet, mosolyogva
súgta Barnabás diáknak: – Úgylátszik, hamar elválik, hogy a török ízlése
szerint drága vagy olcsó portékák vagyunk-e?
Barnabás diák szemei valamivel kijebb tolódtak üregeikből, mintha eszét
akarnák segíteni azon gondolat megragadásában, mely utitársa víg
kedvének magyarázatát adhatná. – Talán, ha a törökök drága portékának
fognak minket tartani, akkor könnyebben emelkedhetünk? – kérdé halk és
szaggatott hangon.
– Díjunk csalhatatlanul emelkedni fog, csakhogy akadjon aztán, a ki
kifizeti.
– Úgy hát jobb lesz, ha lim-lomnak tartanak.
– Annak szintén megvan a rossz oldala.
– Hogyan?
– Hát csak úgy, mihelyt kevésre becsülnek, vagy a szárazon hegyi ágyú-,
vagy a tengeren gályavonásra alkalmaznak.
– De legalább hamar kiválthat Werbőczi.
– Feltéve, hogy a gálya, melyhez minket fűznek, nem küldetik Tunisba, s
a hegyes vidék, melyre ágyúkat kell vonni, nincs az Araráthoz közel, –
jegyzé meg Elemér.
Barnabás oly csodálatosan vigyorgott, mint a szelindek, midőn fogának
mind a két sorát mutatja. – Állapotunkat Deák uraiméknak köszönjük –
szólt száját helyre- és homlokát összevonva. – Ha ők lóra nem ültetnek,
akkor nem volnánk török rabok. Barátom! a míg mi éhgyomorral a gályát
vonjuk, addig a falánk vendégek Dora kisasszony lakodalmán torkig
öltöznek.
– Hagyjuk ezt a kérdést érintetlenül, ha együtt akarunk maradni.
– Vajjon Werbőczi tudja-e szerencsétlenségünket? – kérdé Barnabás az
intésnek engedve.
– Attól függ, jut-e valakinek eszébe annyi nagy csapás közt a mi csekély
szenvedéseinkre emlékezni?
– A borbély szeret beszélni, s ha a fontosabb hírekből kifogy,
okvetlenül kifecsegi a mi történetünket is.
– De a sor akkor kerülhet ránk, midőn már a szultán fölszedette a
sátorfákat. Egyébiránt – folytatá Elemér biztatólag – az embernek minden
eshetőségre kell gondolni, s csak azért említém a rosszabb kilátásokat,
hogy azok se találjanak készületlenül.
– Csakhogy együtt maradunk, annyi a bizonyos – szólt Barnabás nála
szokatlan higgadtsággal. – Minden egyéb, mi velünk történhetik vagy mit
nekünk meg kell tenni, oly kétséges, mint egy jóslat a jövő heti eső
vagy verőfény felől.
– Szeretem az ilyen hangulatot, – mondá Elemér, kezét nyujtva
Barnabásnak.
A volt magtár árúi csakugyan gondos kiválasztás alá vétettek s Elemér
minden tétova nélkül soroztatott a gazdagabb vagy külsőleg kitünőbb
osztályba, mely vagy a rabbal kereskedők zsebét fogja megtömni, vagy a
renegátok számát szaporítani.
Barnabás az ő nagy ingerültségére vita tárgyává lett, de midőn Elemér
látta, hogy alkalmasint a magtárban hagyják, török nyelven említé, mikép
ha kiváltásról lehet szó, akkor ugyanazon ember fogja mindkettőjüket
szabadokká tenni.
E nyilatkozat tüstént eldönté a kérdést, de fájdalom, túlságosan kedvező
irányban.
Elemér oly tisztelettel kisértetett egy még üres terembe, mintha zászlós
úr vagy legalább valamely végvár elfogott főparancsnoka volna. Érette
Barnabás is hasonló figyelem tárgyává lőn.
Egészen megborzadva a kitüntetésen, melynek vége, a roppant díj miatt,
hosszabb rabság lehete, Elemér nem mulasztá el megjegyezni: hogy
védurok, ha sajnálkoznék is szerencsétlenségökön, nem határozhatná el
magát szertelen váltságra.
– Annál jobb, – felelte a janicsár aga, ki épen akkor lépett be.
– De mi hasznunkat veszik nagyságtok, ha minket árvereznek? Ki adna
érettünk közönséges díjnál többet?
– Árverezésről szó sem lehet, – szólt az aga – mert a budai főbasaság
felállítása óta a zászlós uraknál is keresetebb tárgy az oly ember, ki
magyarul és törökül jól beszél.
Barnabás tudakolá Elemért, hogy a török főúr mit mondott.
– Béketűrésre intett, s reméli állapotunk jobbra fordulását.
– Csak ezt mondta?
– Sok szóval csak ezt, – erősíté Elemér, nem mervén oly dolgot közleni,
mely a diák gyanakodó jellemére ingerlőleg hatna.
A «dúlók és perzselők» újabb szállítmánya pár főrangú fiatallal
szaporítá fogházukat. Ezek nővéreiket siratták, kik szintén rabságba
estek, s hihetőleg a háremeket a ritkaságuknál fogva is keresett magyar
odaliszkokkal gazdagítják.
Még a kemény szívű Barnabás is komorrá lőn. Dora jutott eszébe. Ezt
képzelte rabvásáron, a mint szemtelen kezek érintik mellét, derekát, s a
mint vén és gazdag törökök vetnek buja vágyaktól szikrázó tekintetet
azon bájos termetre, mely most egész szépségével lebegett a
szerencsétlen diák szeme előtt, s azon elleplezett idomokra, melyeknek
arányát ő még a zárdában egy térdszalag után tudományos pontossággal
határozta meg.
Az erős és kiválóan érzékies képzelődés játékának eredménye volt, hogy
Barnabás összeszorítá ujjait, fenyegető állást vett a léggel szemben, s
öklelődzni kezdett, mintha látatlan egyénekre intézne kemény csapásokat,
s közülök némelyik már földre is bukott volna, s heverő helyzetében a
lábrúgásokra kedvező pontokat szolgáltatna.
Midőn Barnabás, börtöntársainak nagy meglepetésére, a harczot erélyesen
folytatá, s azon vén törököket, kiket Dora felett alkuvásban képzelt,
döntögetvén, arczvonásain a düh teljes kinyomata ült, Elemér megragadta
karját. – Mit csinálsz? súgá fülébe élesen, s csaknem sivítva.
E figyelmeztetésre Barnabás első mozzanatban metsző tekintetét és öklét
ellene fordítá, de a másodikban már szégyenpirral arczán s lesütött
szemekkel húzódék hátra, s egy falócza szélére ülvén, meghunyászkodva
guggolt, mintha oly csínyen kapták volna, melyet titkolni és szégyelleni
kell.