Zord idő (2. kötet): Regény három részben - 02

– Megtörténhetik, hogy nem mindenik háza lesz fából vagy vályogból.
E nyilatkozat borzadással tölté el az udvarmesternőt, s a palotahölgyek
közé menvén, titokban el is beszélte, hogy a királyné már vagy vályog-
vagy faházban fog lakni; de a rémképek, melyek a jövendő ködéből
fenyegetőleg tekintettek rá, mégsem birták az udvarmesternői állomástól
visszariasztani, akkora volt – mint mondá – hűsége.
Izabella udvarának személyzete közül soknak birtoka most már a török
hódoltságba esett és több palotahölgy, kamarás és apród lett volna
kénytelen szüleitől, rokonaitól s minden viszonyaitól elszakadni, ha az
udvarral tova költözik; de a magas szenvedő iránti részvét és szeretet
akkora vala, hogy a férfiak közül, a ki kénytelen volt érdekeit
vágyainak föl nem áldozni, oly levertnek mutatkozott, mintha
ragaszkodása minden tárgyát egyszerre temetné el, s a következő napok
számára a remény helyett csak a visszasovárgás maradna fenn.
Izabella, midőn a haza nagy vesztesége a kőszívűeket is megrendítheté,
nem vala oly hiú, hogy az arczvonalokban mélyen fekvő bánatból valamit
magának, valamit az elválás közelgő perczének, s a már-már szétszakadt
viszonyok sajgásának tulajdonítson: de bár az egymásra következett
csapások miatt érzései kifáradtak, s a fájdalmak iránt is kevés
fogékonyságot mutattak, mégis lehetetlen volt megindulását titkolnia,
midőn palotahölgyei és az egész nőszemélyzet a renegátné vezérlete alatt
megjelentek s térdre borulva, könnyező szemekkel kérték: ne taszítaná el
őket magától, s vinné el, a hová csak a viszontagságok fogják vezetni.
– Te is kísérni akarsz száműzetésemben? – kérdé a királyné a renegát
nejét. Hisz egy szavadtól függ, hogy e márványpalota a tiéd legyen, s
hogy a régi királyi udvar zárt kapui föltáruljanak számodra.
– Hogy mernék én, felséges asszonyom, én, a szegény nemes leány ott
parancsolgatni, hol felséged, hol a Habsburg Mária és az aragoniai
Beatrix lakott? Vagy tán Zsigmond császár palotájába vonuljak, hol nagy
Lajos leánya töltötte fényben és bánatban napjait? Nem oly malacz orrára
való, mint én, az arany perecz, – szólt a renegát neje könnyezve és
nevetve. – Aztán – tevé hozzá csattanósabb hangon – az én férjem
élemedett férfi létére is velem versenyzett a nyelvességben s nem
hiszem, hogy a mióta elfogták s rendre törökké, basává és szerdárrá
tették, sokat szelídült volna. Sem a szeráljt, sem a háremet nem
képzelem a jámbor magaviselet iskolájának. S ha ő, ki felségedet üldözé,
az által, hogy pogány lett, úgy megjavult is, mintha pogányból
keresztelkedett volna ki, ugyan hogy tudnék én békességben élni öt
vetélytárssal, kiknek minden körmömre egy kivájni való szemök van?
Inkább maradok örökre szalma-özvegy, mint beszegődjem hatodik
feleségnek. És vegye azt is felség kegyelmesen szívére, hogy ő budai
basa ugyan és sok fegyveresnek parancsol, de ha a szultán vétségből csak
akkora zsineget küldene neki, mint az én térdszalagom, már kénytelen
volna magát azzal megfojtani. S mi történnék akkor a sok feleséggel? Az
új basa még zsákba varratna minket, és minthogy tengerünk nincs,
bevettetne a Dunába; már pedig én a halat megenni sem szeretem, s annál
kevésbbé szívelném, ha a hal enne meg engemet.
– De a basa téged visszakövetelt.
– Úgy van. S az hízelgett is egy kevéssé hiúságomnak, meggondolván, hogy
háremében az egész világból kiválogatott szépségek vannak; orrom körül
pedig néhány nyári szeplő látható és termetem valamivel teltebb, mint
óhajtanám. Azonban megizentem neki, hogy a nyolcz éves özvegység alatt
borzasztó szeszélyekhez szoktam, hogy közel sem ereszteném, míg pogány
maradna, hogy csak ötven éves asszonyokat tűrnék a várban, hogy
különben, ha csak egy vaskanálnyi szénre tennék szert, fölgyújtanám a
házat, s hogy távolléte alatt oly méreg készítését tanultam meg, melynek
semmi tulajdon íze és színe sincs, s mégis csalhatatlanul öl, még pedig
minden megismertető jel nélkül. Én ugyan nem azt értettem, felséges
asszonyom! hogy ily méreg nálam, hanem hogy bennem van. De ő
csalhatatlanul külső méregnek képzeli, s rettegni fog hozzám csak
közelíteni is. Aztán, miután még a szultán itt van, nem fogna elég
vakmerő lenni, hogy felséged kíséretét oly asszonyért megtámadja, kivel
négy egész évig élt házasságban.
Izabella a jó indulatú, de dévaj nőt, mint az udvari hideg szabályosság
ellentétét, csak a változatosság kedvéért is szerette. Örömmel tartá
tehát magánál. De bármely vigasztalásul szolgált, hogy az egész
nőszemélyzet kész megválni családjától, összeköttetéseitől, s a
viszontagságok útján követni őt; mégis érzé, hogy kötelességei vannak ez
áldozatkész lények irányában, kik érette még szerencsétlenné is akarják
magokat tenni.
Tudta, hogy egyik oly ifjú hajlamát birja, ki azért nem vehette el, mert
a Ferdinánd pártjához ragaszkodó apa nem akart várába a Zápolyákhoz
szító családból menyet fogadni be. E pártgyűlöleten, Izabella hite
szerint, segített Szolimán mostani eljárása. Tudta, hogy vannak
palotahölgyei közt kisasszonyok, kiknek szülei az új török tartományban
laktak, de most Ferdinánd megyéibe fognak költözni, s nagy fájdalommal
értesülnének arról, hogy leányaik tőlök elszakadnak. Erkölcsi rablásnak
hitte Izabella ez eljárást. Kérte, parancsolta, hogy menjenek vissza az
apai házba. Ellenállott a könnyeknek, a zokogásnak, a búcsúzás
szívreható fájdalmainak, s első gondja volt, hogy biztos kíséretről
intézkedjék hazaszállításukra.
A többieket pedig kivétel nélkül magánál tartotta.
Most már tanácsosait akarta elfogadni.
A mint a kitűzött óra közeledett, mind nyugtalanabbá lett.
Az éjjeli értekezlet óta a mai találkozásig roppant hézag támadt, melybe
az események, a megaláztatások és a tönkre jutott remények egész tengere
tódult be, s különválasztá Izabellát azoktól, kiknek véleményeit saját
romlásával kellett követnie.
Szemrehányást nem akart tenni; erre el volt tökélve.
De tudta, hogy személye maga, némán is, szóló vád.
Érzé, miként tanácsosai közül némelynek már ezentúl idegenkednie kell
tőle, mert a hallgatás nagylelkűségét rejtett neheztelésnek s az
elnézést lenézésnek tekinthetnék.
S neki már kötelessége azon befolyás ellenében, mely kudarczczal
végződik, korlátokat teremteni. Ámde Petrovics képtelen Martinuzzi
szándékait ellensúlyozni. Ki legyen hát a hatalmas államférfi
vetélytársa?
Izabella, midőn Frangepánra számít, őszintén hiszi, hogy ez a királyné
gondolatja, kinek egyébiránt a trón nyugtot, a korona örömet nem ad – s
nem az asszonyé, ki egy könnycseppre még mindig élénken emlékezik.
Ah! a jövő óra határozó fontossággal birhat.
S minden percz – bár nem tudja miért – nyugtalanabbá teszi Izabellát, a
huszonkét éves és ragyogó szépségű nőt, kinek sok bámulója volt
Krakkóban s egy férje Budán; de a szerelmet, Ariosto kalandos meséin
kívül, leginkább csak Dido történetéből és Petrarca verseiből ismeri.

XI.
Werbőczi ma fog legutoljára kormánytanácsban megjelenni, s pár nap mulva
új hivatalához kell fognia.
Ő a török tartomány keresztyén népességének főbírája.
De vajjon melyik megye vagy kulcsos város fogja hozzá felebbezni a pert?
Nem valószínübb-e, hogy még minden falu is maga intézi el ügyeit, a mint
épen tudja?
S ha nem akad tárgy, melyről itéletet lehessen hozni, akkor mit használ
az egész megmentett magyar törvénykönyv, mely leginkább az ő rendező
kezének és tudományának köszöni létét?
És hol vannak az ügyvédek, hol a biráskodásra alkalmas emberek?
A janicsárok kihajtottak a városból minden főurat, minden nemest s
általában minden fegyverviselő embert; tehát az akkori műveltség
öszletét, igen kevés kivétellel.
Csak a polgári rend és a pórnép maradhatott Budán.
Ezek által kellett Werbőczinek megmenteni büszke művét.
A belvárosban két magyar, két német és két zsidó utcza volt.
Innen remélt a magyar igazságszolgáltatás számára néhány ujonczot
toborzani; mert a vizivárosban alkalmas egyén nem vala az előrelátó
János diákon kívül, ki a nemesek sorából egyetlen példánykint maradt
fenn s kit a janicsárok, a római törvényben sem lévén jártasok,
arczcsapás helyett lábrúgással manumittáltak a fogságból.
Tagadhatatlanul Buda legeszesebb polgára a Werbőczitől kedvelt Turgovics
volt.
Még a kormánytanács összejövetele előtt tehát hozzá sietett.
Turgovics neje szobájában volt, a vendég érkezésére lábujjhegyen jött
ki, vörös szemhéjai könnyek és virasztás nyomait árulták el.
Hidegen, hanyagul, apathikus közönynyel köszönt Werbőczinek, s kezével
egy karszékre mutatva, maga leereszkedett a másikba s álmos őgyelgéssel
nézett a padlózaton egy pontra, mintha ott valami levakarni, lesurolni,
kiégetni való volna.
– Talán alkalmatlan időben jöttem, – szólt Werbőczi, bánatos arczát
rosszul sikerült nyájasságra erőltetvén.
– Azt gondolom, hogy az idő alkalmatlan lesz nekem, míg egészen el nem
fogy; belőle csak a végpercz érhet valamit. S nagyságod még mind él,…
akarám mondani, mindig egészséges?
– Morzsolom a napokat, kedves barátom! Truditur dies die!… Talán beteg?
– A nőm az.
– Remélem csak egy kevés hülés miatt?
– Fagy miatt, nagyságos uram! Jéggé vált minden vércseppje, midőn engem
meglátott. S hol van az a tudomány, mely a lélek betegségeit gyógyítani
tudná? A hitet említi nagyságod! De ő nem akar többé hinni és imádkozni,
mióta engem látott elől, s utánam a janicsárokat.
[Illustration: – Talán alkalmatlan időben jöttem, – szólt Werbőczi.]
Werbőczi eltakarta szemeit.
Turgovics pedig folytatá: – Martinuzzi sarczul viteté el vagyonomat,
mert a töröknek nem voltam eléggé hű szolgája. Ezentúl tehát hű és
engedelmes leszek, miután szégyenlek koldulni, s hivatalomra szorultam:
ezt gondolám. De van határa a szolgaiasságnak is, s tán nagysád sem
ellenzi, ha állítom, hogy voltak vértanúk mindig, midőn az emberektől
olyat követeltek, a mit teljesítve, ha nem oktalan állat, akkor ördög.
Átok idegeimre! A borzasztó mészárlás, a fülsiketítő zaj és hörgés, az
elmetszett reszkető tagok, a ruhámra fecskendett agyvelő és vér, nem az
én izgékony képzelődésemnek való dolgok. Ha engem fenyegettek volna
golyóval, úgy hiszem, ellen tudtam volna állani. De kétezer
szétszakgatott test, kétezer halál szemem előtt! ez elbódított, s
összezúzta lélekerőmet. S már késő bánkódni gyöngeségünkön.
Werbőczit nyilvesszőként sebzette Turgovics minden szava, mert kénytelen
volt Buda elvesztésénél magát vétkesebbnek tartani, mint őt, ki csak
eszköz volt.
– De Budát, kedves barátom! a törökök Turgovics Miklós nélkül csak úgy
elfoglalhatták volna, – szólt Werbőczi vígasztalva.
– Kétségkívül, azonban, ha a halálra itéltet okvetlenül kivégzik is,
következik-e belőle, hogy én legyek a bakó? S ha engem bakónak tartanak,
mit használ, ha másokra hárítják az okot, melyért a pallos kezembe
adatott?
– Mit tegyek én akkor, midőn barátom uram oly kegyetlenül itéli el
magát? – szólt Werbőczi legmélyebb megindulással.
– Nagyságod eljárása nem fordult saját családja ellen; de az én nőm
életveszélyben van az iszonyú hatás miatt, melyet visszajövetelem módja
okozott. Ha terítőn látott volna, az emberi nem közsorsa vígasztalná;
oh! midőn janicsárok élén szemlélt, egy tekintet elég volt, hogy szívét
átszúrja. Nagyságod mondhatja, az Isten a mellet csontból és húsból
alkotta átlátszó üveg helyett, s ennélfogva lehetetlen a kebel titkaiba
tekinteni. S ki tudhatta volna, hogy a török császár okvetlenül csal, s
nem hitte-e egy egész nagy párt épen az ellenkezőjét? Oly helyen, hol a
nép golyvás, sánta vagy vak, nem szégyenli a pap, ha a prédikáczió közt
vonít, a katona, ha a parádén biczeg, a pandur, ha rövidlátó s a
zsiványt nem veszi észre. De én nem lehettem kétségben az iránt, a mit
parancsoltak s a mit végrehajtottam.
– Borzasztó vigasztalás, – sóhajta Werbőczi.
– Nagyságod, ha politikájáért akkora vádsúlyt hordana is kebelében mint
én, hozzám képest szerencsésnek mondhatja magát, mert buzgó katholikus,
s imádság, gyónás és vezeklés által folyvást közelebb juthat e földön a
léleknyugalomhoz, a mennyekben az üdvességhez. De reám korunk vallásos
kételyei befolyást gyakoroltak. Küzdöttem az eszmékkel, hol Rómára
függesztve szememet, hol Wittenbergre, s míg a régi tanok iránt
ellenvéleményeim támadtak, az újból épen azt rosszallom, a mire egyedül
volna szükségem, hogy tudniillik a hit csak magában üdvezít, s nem a jó
cselekedetek által.
– Az Istenért, – esdeklék Werbőczi, – irtsa ki kebléből az eretnekség
csiráit. Velem szemben a legjámborabb szerzetesek laknak; én is ott
szoktam imádkozni és tisztulni lelki szennyeimtől. Tartsunk együtt a
bűnbánat gyakorlatában és a mi időnk fenmarad, fordítsuk annak, a mi
megmenthető, a magyar magánjognak életben tartására. Ezzel vívjuk ki
hazafi társaink közbecsülését.
– Megtehetem, nagyságos uram, mihelyt parancsolja, szólt Turgovics
vállát vonítva – ha boldogtalan nőm áldozatul esik is, leányaimnak ruha
és táplálék kell, mit nem lehet csak úgy szedni, mint a földről az
epret, vagy a fáról a bogyót. De meg kell jegyeznem, hogy ez esetben
szintén nagyságod lesz a szerencsés, nem pedig én. Mert nagyságod
kedélyét termékenyítni fogja az áhítat, mint a szántóföldet az eső; de
attól tartok, hogy én szikla vagyok, melyről a fellegszakadás is nyom
nélkül csorog le. Nagyságod, ha minden százezer rab helyett, melyet
hivékenyen a török kezére játszott, megtakarított filléreivel
kiválthatna a héttoronyból egy foglyot, legalább néhány napig boldognak
fogná magát érezni; ellenben én oly rossz természettel birok, hogy mikor
házam elégne, nem tudnék azon örvendeni, ha egyik ablakrámát
megmenthetném. Nagyságodnak vígasztalásul szolgálna a magyar magánjog
megmentése, de én e vívmánynak sem fontosságát, sem lehetőségét nem
látom át. Meg vagyok győződve, mi leszünk a meghódított tartomány utolsó
magyar bírái, s nyomunkba lép a kadi, az erőszak, a fejetlenség.
Nagyságod még kivívni reméli hazafi társai közbecsülését bölcs itéletei
s talán meleg szónoklatai által is. De én úgy hiszem, hogy mi a török
hódoltságban annyira el vagyunk különítve a magyar nemzettől, mintha egy
puszta szigeten laknánk, melynek partjaihoz a mi igazi hazánkból egy
ladik sem téved, hogy nagyságod beszédeinek s tetteinek hírét elvihesse,
akár Izabella, akár Ferdinánd országaiba. Minden jó és rossz vélemény
tehát csak Budavárára szorítkozik, s határain túl elhal. Megengedem,
hogy nagyságod egy város kedvező véleményében is elég kárpótlást talál.
De én azt hiszem, hogy a ki nem gyalázhat, az nem is dícsérhet. Nőm
rosszúlléte miatt orvos után kellett mennem. Megvallom, reméllettem,
hogy a nép szét fog tépni. Iszonyú csalódás vala ez is. A vizivároson át
majdnem Hévizig mentem, hol egy tapasztalt zsidó orvos lakik s onnan
szintén vissza kellett jönnöm. A hosszú út alatt a nép még csak görbe
tekintetet sem vetett rám. Az utczán lézengők – mint a bogarak, ha a
falrepedésből a szobába találtak kimászni és neszt hallanak – élénken
siettek rejtekeikbe vissza, hogy észre se vétessenek. Ily város, mely
magát őrzi a láttatástól, nem fogja észrevenni még nagyságod érdemeit
sem. Budának lelkét, életét kiűzték a janicsárok. Mi egy holt tetemben
élünk. A rothadás táplál minket egy darabig, de annak is végtére
kiszáradnak nedvadó részei, s egész éléstárunk száraz porrá omlik össze,
melyet csak a bibliai kígyó ehet meg.
A kétségbeesett városbíró e zord eszméi, mint az őszi köd a ruhát,
egészen átjárták Werbőczit.
Soha oly szerencsétlennek, oly elhagyottnak, oly zavartnak nem érezte
magát. Alig lelte meg az ajtót, melyen bejött és szemei könynyel teltek,
midőn – a mit eddig észre sem vett – a máskor népes utczákon alig talált
élő lényre. Nem csak a kard, a csótáros mén, a gazdag úri kocsik, s a
törvény és tudomány embereinek sürge, élénk hullámzása hiányzottak;
hanem a kereskedés, üzlet, a henye kiváncsiság, s a napokba kényelmes
beleélés sem mutatkozott sehol. A vidék nem hozott be semmit eladni, s
nem jött semmit bevásárolni. Az iskolák és a nagyobb tanintézetek
pusztán állottak.
A gyerekek már haza oszlának még az ostrom előtt, s a tanítók, midőn a
janicsár a piaczon sátort vert, kezökbe vették a vándorbotot.
A halott város még csak a kiköltözni akaró udvar és a bevont török
katonaság által folytatá látszatos életét, minden szívdobogás, minden
vérkeringés, mozgás, érzés és törekvés nélkül.
Kikkel Werbőczi találkozott, kórházból kibuvó betegként, féltek a
légtől, a szabadtól, az észrevétetéstől, s arczokat lesütve, ruháikat
összevonva kerültek fedél és védhely alá.
Senki sem köszönt neki, senki se látszott ismerni, tisztelni vagy
gyűlölni őt.
– Boldog Isten! gondolá, hisz e város hasonlít a beszakadt bányához,
melynek munkásai a nyílást fedő kövek és a föld által örökre el vannak
zárva a világtól, s bizonyosan tudják, hogy a pislogó mécscsel együtt
életök ki fog aludni és senki sem fogja megmondhatni: meddig szenvedtek,
mikor haltak meg?
Werbőczi még azt is meggondolhatta volna, hogy ha Budán többé az
államférfiú nem hathat, s a bíró igazságos itélete nem kelendő; akkor
még kevésbbé van szükség a szónoklatra, mely sem oly hasznos, mint a
belátás, sem oly igaz, mint a részrehajlatlan itélet.
Budán ezentúl csak a dervis szónokol, midőn a toronyban az órát harang
helyett elkiáltja, és az őrült, ki a törökök közt szentnek tartatván,
jövendölési szabadítékkal bir.
Werbőczinek, midőn a királyi palotába ért, még akkor se jutott eszébe új
helyzetének e hátránya; pedig épen a királynétól kellett egy megható
szónoklattal örökre elbúcsúznia. S ime, az, kinek legkönnyebb volt
szépen és kedélyrázólag beszélni, most először tapasztalja, hogy
gondolatai elapadtak, s a szavak hiánya miatt nehéz a közönséges
eszméket összefűznie.
– Felséges asszonyom! – rebegé könynyel áztatott arczczal, – nem tudom,
az elválás búcsúperczeit bocsánatkéréssel kezdjem-e, esdekelve, hogy ne
itéljen felséged szigorúan a ballépések felett, melyekre Szolimán
becsületessége iránti kába hitem vett rá; vagy pedig emlékeztessem János
király özvegyét, hogy a szerencsétlen öreg Werbőczi volt az, ki míg
fiatal erejét meg nem törték a viszontagságok s míg mellette egy lelkes
és eszmeinek diadalában bizó párt küzdött, a Zápolya-család ügyét nem
csak felkarolta, hanem az idegen uralkodók zsoldjába szegődött pártütők
ellenére keresztül is tudta vinni, hogy a magyar trónra magyar üljön,
kit a nemzet bizodalma szabadválasztás által emel a polgári társaság
élére. Nem tudom, felséges asszonyom, hogy midőn számüzetve, tönkre
jutva és a halál közelségén kívül minden más reménytől megfosztva a
Zápolya-családtól örökre el kell válnom, mentegetőzzem-e közelebbi nagy
botlásomért, vagy régi, bár tartozó hűségből folyó érdemeimet hozzam
emlékezetbe, mely szintén a mentegetőzésnek egy másik neme volna?
Itt a bevezetéssel küzdő szónokot zokogása gátolá a tovább folytatásban.
Izabella pedig e szünetet felhasználva, kegyteljesen mondá: – Uram! nem
volna igazságtalanabb, mint a bekövetkezett nagy és leverő fordulat
miatt vádat emelni, s nem volna feleslegesebb, mint mentegetőzni.
Mindnyájan hibáztunk, s hogy kinek volt a tévedése veszélyesebb, azt
csak az eredmények kifejlődése után fogja a részrehajlatlan történetírás
eldönteni. Egyébiránt úgy hiszem, hogy olykor a dolgok erősebbek mint az
egyének, s ennélfogva feloldozzák a vád alól azt, ki bűnösnek, s
megfosztják a babértól azt, ki dicsőnek képzeli magát. Én csak annyit
tudok, hogy a Zápolya-család legtöbbet Werbőczi Istvánnak köszönhet, s
legyünk bár körülvéve a hatalom dicskörével, vagy takarjon el a világ
szeme elől a szenvedés és lemondás magánya, mind a két esetben én és
fiam hálásan fogunk emlékezni kegyelmedre, s örömeink és bánataink közt
mindig fog imádságainkba vegyülni egy fohász a jámbor s nemes lelkű öreg
iránt, kitől midőn a végzet a Zápolya-családot elszakította, úgy
látszik, mintha jövendője ellen nyilatkoznék. Megvallom, számomra
rosszabb előjel nem lehet, mint az, hogy kegyelmed nélkül indulok a
vándorútra és a kegyetlen sorsot, mely házunktól arczát elfordítá, az
által remélleném leginkább kiengesztelhetőnek, ha alkalmam nyilnék oly
szolgálatot tehetni uraságodnak, mely az elfogadót nagy haszonban
részelteti, az adományozónak pedig nagy, de örömmel elvállalt áldozatba
kerülne. Hajlamom jeléül és készségemre emlékeztetésül fogadja el egy
szerencsétlen, de a halhatatlan érdemek iránti lelkesedésről soha le nem
mondó nő arczképét.
A vén Werbőczi reszketett a megindulástól, midőn a királyné mellfátyola
alól arczképét kivonta s átadá.
Megfoghatatlan volt előtte a bántottnak vélt asszony e rendkívüli kegye,
s midőn kezét megcsókolta, gyorsan omlottak könnyei.
Izabella maga sem tudna számot adni a rögtönzött szónoklat okáról; mert
azt csak nem teheté föl, hogy Frangepán Orbán rá függesztett szemei
delejes befolyással birhattak volna. Kevés szünet után többi
tanácsosaihoz fordulva, ekként szólott:
– A királyi árva két gyámja – mert a harmadikat a török császár
letartóztatta – kísérni fog Lippára, hol addig szándékszom mulatni, míg
tanácsom az ország leendő fővárosa iránt határozni fog. Szívem leghőbb
vágya teljesednék, ha azok, kiknek tapasztalt hűségére és ritka
belátására eddig támaszkodni szerencsém volt, közreműködésöket továbbra
sem vonnák meg; de kénytelen vagyok a körülmények parancsoló befolyását
elismerni, s nem érzem jogosultnak követelni, hogy azok, kiknek birtokai
a szultán foglalása következtében országomon kívül fekszenek, rendkívüli
áldozatot hozzanak ügyemért. Midőn tehát a tőlem távozni akarókat
esküjök alól föloldom s kijelentem, hogy azon viszony emléke, mely
hozzájok csatolt, örökre kedves leend előttem, – egyszersmind nem
hallgathatom el az elismerés és lekötelezettség legmagasb fokát,
melylyel viseltetnem kellene azok iránt, kik szolgálataikkal II.
Zsigmondnak, Zápolya fiának, a magyar nemzet gyermekének érdekeit
pártolni és elősegíteni önérdekeik hátratételével is hajlandók volnának.
Egy bujdosó királyné fényes igéretekkel, uradalmak adományozásával nem
hathat a képzelődésre, hogy az ingadozó meggyőződésnek kilátások által
nyujtson támaszt; de van a helyzetnek is olykor rábeszélő ereje, mely
habár a nagyravágyást csodálatos álmokba nem ringathatja, mély hatást
gyakorolhat a kedélyre. Midőn tehát Budavárát talán egy névtelen
várdával vagy mezővárossal cserélem föl; midőn Mátyás király márvány
palotájából talán egy elhagyott kolostorba menekülök, melyet ezentúl
kell előbb lakhatóvá, s aztán királyi lakká tennem, legyen szabad,
uraim! kérdezni kegyelmetektől: kik szánták rá magokat a
Zápolya-családot követni a megaláztatás vagy dicsőség bizonytalan útján,
mely csak egyről biztosíthat mindenkit… a sorstól most üldözött Izabella
hálájáról?
A királyné indulattól hév arczczal beszélt, és szépsége soha igézőbb nem
vala.
Werbőczi ámultan csüngött szemeivel a szózatos ajkakon, melyek eddig az
ország dolgait inkább csak társalgási modorban és mellékesen szokták
volt tárgyalni; ellenben György frater többször felvonta s leereszté
vastag szemöldeit, mintha próbálgatná, melyik arczfintorítás vezethetné
őt azon talányhoz, hogy a királyné miért akarja a megapadt kincstárt a
hivatalnokok marasztgatásával kimeríteni.
A bel- és kültanácsosok közül kettő Podmaniczky naszádján menekült a
«török világból»; kettőt pedig a janicsárok a többi urakkal együtt üztek
ki Budáról.
A kik a királynénál megjelentek, nem számítottak ugyan a marasztalásra,
sőt a nagy részének érdeke ellen is volt; de a magyar nemzet lelkesedési
hajlamától ragadtatva, fölkiáltának, hogy a királynéval együtt akarnak
élni és halni. Némelyike ugyan pár heti haladékot kért a készülődésre;
de inkább birtokairól, mint a távozásról mondott volna le.
Csak Frangepán Orbán hallgatott.
A királyné arcza sápatag lőn, s feszült vonalain sajátságos figyelem
összpontosult, vegyülve a döbbenéshez hasonlító kinyomattal.
Ha György frater most reá tekintett volna, a találgatások széles tere
nyilnék föl előtte.
S viszont ha a királyné kincstárnokára fordítná szemeit, azon boszus
hüledezést fedezné fel rajta, mely akkor szokott nála jelentkezni, midőn
véletlenül nagy pénzösszegtől kell megválni, vagy biztosan várt
bevételek kimaradoznak, s e miatt tetemes zavar állhat be.
– Hát az ifjú segniai, vegliai és modrusi gróf nem határozta még el
magát? – kérdé Martinuzzi, tudtán kívül mentve meg a királynét a
legalkalmatlanabb helyzetből.
– Felséges asszonyom! szólt Frangepán lesütött szemmel és hangján
észrevehető reszketegséggel. Életem legbüszkébb percze volt, midőn
felséged szine elébe bocsátani kegyeskedett, s legszerencsétlenebb a
mostani. A Zápolyák trónjáért küzdve reméltem dicsőséget kötni nevemhez,
s felséged színét hordva még a homály és feledtetés is több varázszsal
birt volna, mint más zászló alatt a diadalmenet s a köztaps. De azon
négy nap, melyet a szultán táborában tölték, levíhatlan undort
gerjesztett bennem. A kegyetlenség és álnokság vérfagylaló jelenetei
képtelenné tettek arra, hogy a törökök iránt a gyűlöleten kívül más
érzést keblembe befogadhassak, mint a megvetést és csömört, mely minden
idegembe bevette magát, s lelkemet beteggé teszi. Ha felséged
parancsolná, tétovázás nélkül fognám felölteni azt a koldusruhát, melyet
egy pestisben meghalt emberről a halálra itélt gonosztevő sem merne
levonni; de hogy a szultán védpalástjának csak árnyéka is közelítsen
hozzám, azt nemcsak a halálnál tartanám rosszabbnak, hanem a kínpad
minden kigondolható eszközeinél is.
Izabella ajkairól sóhaj röppent el: György frater pedig kedvetlen
arczkifejezés nélkül kérdé: – Tehát nagyságod Ferdinánd táborában fogja
keresni az alkalmat, hogy törökgyűlöletét kielégíthesse?
– Uraim! én a királynénak vagyok alattvalója, – szólt Frangepán
fönséggel arczán.
– Hűségi esküje alól a gróf föl van oldva, – mondá Izabella elnyomott s
a suttogáshoz hasonló hangon.
Frangepán szemében társa csillant fel azon könnynek, mely rejtelmes és
bodító hatású lehetett, s most is összeszorítá Izabella szívét, mint
egykor.
– Engedje felséged, – szólt kérőleg Frangepán, hogy hűségi esküm siromig
kisérhessen.
– Tehát a gróf, – jegyzé meg György frater, kit az ifjú politikai iránya
különösen látszott érdekelni, – tehát a gróf nálunk marad, s csak arra
kivánna hatni, hogy eljárásunk egészen megváltozzék és a váradi béke
alapján Ferdinánddal egyesüljünk a török ellen?
– A királyné ő felsége érdekében nem állhat ez egyesülés, s
Magyarországot sem mentené meg a fenyegető veszélytől, – sóhajta
Frangepán.
György frater indulatosan kérdé:
– Mit akar hát tulajdonkép?
– Szőrruhát akarok ölteni, s a theatiniak szigorú rendjébe lépni, melyet
Thiene Kajetán és a csüggedetlen jellemű Caraffa Péter állítottak fel.
Izabella tőrszuráshoz hasonló fájdalmat érzett szívében; ellenben
Werbőczi feledve saját szerencsétlenségét, bátorító, lelkesítő
tekintetet vetett a magyar birodalom csaknem leghatalmasabb családjának
tagjára, ki Olaszországban szándékozik betegeket ápolni, és az utczán
prédikálni.
György frater ujjait olvasóján élénken jártatva, szólt:
– Gróf uram, vajjon mit mondana erre Frangepán Kristóf, Magyarország
főkapitánya s Slavonia és Horvátország bánja? mit mondanának a
koporsójokban nyugvó többi Frangepánok, kik annyi fényes győzedelmeket
vívtak ki? S vajjon gróf úr, Anicius, kitől kegyelmetek családja ered,
haruspex volt-e, vagy tán a régi Róma harczias patriciusainak egyike?
Izabella erős felindulása mellett is különösnek találta, hogy Martinuzzi
ekkora hévvel törekszik visszatartóztatni Frangepánt. Minő czéljai
lehetnek vele? E kérdés benne, a nőn kívül már a királynét is kezdé
érdekelni.
– Családom őse Anicius kétségkívül nem pazarlá idejét a madarak röptéből
vagy föltagolt belsejéből jóslásra; azonban szabad hinnem, hogy a váradi
püspök egy keresztyén szerzet tagjának vallásos kötelességeit nem fogja
egyenlőnek tartani azon szereppel, melyet Anicius mint haruspex vihetett
volna.
– Magam is szerzetes vagyok, – szólt Martinuzzi, – s vallásom iránti
buzgóságomat az egész ország ismeri. Ellenségeim fegyverül használják
azt ellenem, s ő szentsége III-ik Pál nem tartotta méltatlannak a
megdicsérésre. De a gróf úr, midőn hősi bátorsággal tört át a német