Zord idő (2. kötet): Regény három részben - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta
MIKSZÁTH KÁLMÁN
20. KÖTET
ZORD IDŐ
Irta
BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND
II.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1911
ZORD IDŐ
REGÉNY HÁROM RÉSZBEN
IRTA
BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND
MÁSODIK KÖTET
TULL ÖDÖN RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1911
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.


MÁSODIK RÉSZ.

IX.
A börtön csendes álommal ajándékozta meg vendégeit; de a királyi palota
e részben fukar volt a legkecsesebb nő iránt, ki két koronát hordott: a
szépségét és hatalomét.
Izabella a mult éjjel azért nem aludt, mert fiának a szultán sátorába
kellett menni; ma épen azért van ébren, mert fia a sátorból még nem jött
vissza.
Szíve mély aggodalmából délután öt órakor meghitt embereinek egyikét
drága családi ékszerekkel a török táborban levő lengyel követhez küldé,
kéretvén őt, vinné az ajándékot Rusztán basának, Szolimán kedvencz
vejének és feleségének Mirmah szultánnőnek s venné rá a magyarok iránt
különben sem rossz indulatú basát, hogy a csecsemő királynak mielőbbi
visszaküldését sürgesse
Éjjeli egy órakor megérkezett a hintó a csecsemővel, a női személyzettel
és a belső tanácsosok és a főrendűek közül Markossal, a legcsekélyebb
igényű hivatalnokkal.
Az udvarmesternő merész képzelőtehetségét, melyet a renegát nejének
ravasz hitegetései is tápláltak, teljességgel nem elégítette ki sem a
szultán sátorának fénye, sem bőkezűségének mértéke. A keleti bibort és
szöveteket sokkal szebbeknek, a keleti fényűzést és pazarlást sokkal
általánosabbnak s a keleti gyémántokat sokkal nagyobbaknak hitte, mint a
minőknek találta, kivált a szultántól nyert ajándékoknál. Épen azt
szerette volna a királynénak bebizonyítani, hogy a madridi udvar
egyetlen termében több látnivaló van, mint a császári sátorban és V.
Károly nemcsak az illem szabályaiban, de a katonai erényekben is mestere
lehetne Szolimánnak, kinek gyalogsága egyenes sort sem tud formálni,
lovassága pedig apró lovakon nyargal szanaszét; épen azt akarta
említeni, hogy az ebéd is leginkább juhhusból és rizsből állott, a nagy
ezüst kannákban csupa víz vala s azon ötágú villával kellett enni,
melyet az ember nem hagyhat el magától, ha feledékeny is; aztán
berekesztésként, épen azt akarta megjegyezni, hogy Bajazid herczegfi
Zsigmondot úgy csókolta meg, mintha harapna s hogy az asszonyok nadrágot
viselnek s arczaik helyett körmeiket és szemöldeiket festik: de
fájdalom! a királyné miután gyermekén szemeit legeltette, könnyezni
kezdett s a szokás ellenére a szegény udvarmesternőt még szóhoz jutni
sem engedte. Tudakolás és fecsegés helyett összeszedette a legszebb
kelméket, miket csak valaha a külföldi udvaroktól kapott, előhozatta a
fegyvertárból a legértékesebb dísz- és emlékfegyvereket, melyek annyi
dúlás közt még el nem pusztúltak, kivéteté a szekrényekből ara-pártáján
kívül a többi drága ékszereket s midőn egy csoport basa és háremhölgy
számára fejedelmi ajándék volt egybehordva, érzékeny, de tapintatos és
nyomatékkal teljes latin levelet írt a szultánhoz, melyben tanácsosai
visszaküldését kivánta s a veszélyeket rajzolá, melyeknek az ország ki
volna téve, ha a szultán igéreteibe vetett hit egyszerre megszünvén, a
török véduralom gyűlöltebbé válnék a meghódíttatás és szolgaság
legmegalázóbb nemeinél is.
E levél átadását, valamint az ajándékok kézbesítését Markosra bízta, ki
korán reggel volt elindulandó.
Izabella tanácsosai neki többnyire csak keserűséget okoztak.
Eddig azt mondhatták, hogy politikájok a körülmények teljes ismeretére
támaszkodik és biztos alapú s ennélfogva a királynénak a mindent
koronázó sikerért föl kell áldoznia nemcsak nézeteit, hanem érdekeit is.
Most azonban e politika a kudarcz és meghazudtoltatás szélén állott.
A királyné ezért belső elégtételt érezhetett volna, mert ő a közelgő
válságot előre látta és sokszor megjósolá.
Heves nő lévén, nemcsak gyakran neheztelt tanácsosaira, hanem
bosszúvágygyal is telve volt, kivált Martinuzzi ellen. Azonban most,
midőn zsarnokai bukását a haza nagy veszélye követte volna, nem
tapasztalt keblében más érzést a szánalmon és segítési vágyon kívül.
Eddig gyakran mondá, hogy minden vércseppje lengyel és olasz s hogy a
ráerőszakolt uralkodást a száműzetés egy nemének tartja; most azonban
mélyen érzé a viszony erejét, mely a magyar hazához kapcsolja, érzé a
szeretetet e véráztatott föld iránt s kezde becset tulajdonítani még a
trónnak is, melyről lelépni hőbb óhajtásai közé tartozott.
Mi alakította kedélyét így át? talán csak nem az a könnycsepp, melyet a
tegnap éji értekezlet alatt Frangepán Orbán szemében látott?
*
Turgovics Miklós, Buda város főbírája, nem tudta megmondani, hogy miért
van a török táborban. Néha fogolynak képzelte magát: de a szomorú
helyzetet meg látszott czáfolni az a tény, hogy míg az országtanácsosok
és főurak fegyveres őrizettel vétettek körül, neki szabadon lehetett
kimenni sátorából. Máskor hinni akarta, hogy ő szabad, de ezen édes
reményt megint hamar eloszlatta a tapasztalat, mely, midőn sátorától
messzebb akarna menni, valami janicsár vagy spahi alakjában előlépett s
visszakergeté a tábor központján bizonyos szűk területre, melyből, mint
megbűvölt az elébe írt varázskörből, sehogy sem bírt kimenekedni.
A csecsemő király visszautazása utáni reggel azonban a rejtelmes homály,
mely Turgovics helyzetét körülfogta, oszlani kezdett, mint midőn végre a
sűrű ködön egy sugár tör át. Vajon e sugár a megtért szerencse napjának
hajnalpírjából, vagy alkonyának utolsó csillámából tévedt-e hozzá –
elhatározni nehéz volt.
A csauz tudniillik reggel hat órakor sátorába lépve mondá: – A kegyelem
mindig buzgó forrása szétáradott a te városodra is, oh kadi! A hatalmas
padisah megkegyelmezett azon raboknak és rabnőknek, kik a német
tábornokkal szőtt czimboráskodás miatt mint bűnösök vagy túszok a mi
táborunkba küldettek.
– No tehát megvigasztalhatom Bornemiszát is, kinek nejét és leányát
György frater ide hurczoltatta, gondolá Turgovics s gyorsan kezdett
öltözni. Ha elvesztettem vagyonomat, legalább szabad vagyok és láthatom
feleségemet s két kedves gyermekemet. A fecske, ha elrontják fészkét,
újra építi. Iparkodom s megint vagyonossá leszek. Mint fog örvendeni az
én kedves nőm, látom az elragadtatás könnyeit szemében.
Körülbelül ezeket gondolta Turgovics, míg szájával így szólott: – Nagy a
világhódító szultán kegyelme s kiapadhatatlan, mint a tenger. Legyen
Allah irgalma is oly mérhetetlen és határnélküli iránta.
A csauz hallgatott, várván, míg öltözködését Turgovics tovább folytatá,
s azután így szólott: – A szultán kegyelme nagy és béketűrése hosszú
ugyan mint az üstökös serénye; de a te eszed, érdemes kadi! oly rövid,
mint a kutya elvágott farka.
– Miért hiszed ezt, igen tisztelt csauzom?
– Mert felöltél magadra egy mellértes dolmányt, melynek színe nem jól
választott, s melyen hiányzik az arany zsinór és ékkő. Öved
ruhaszekrényedben maradt, nem is említve süvegeden a kócsag-forgót,
közepén a nagy smaragddal.
– Oh csauzom! az én kedves nőm szebbnek tartja ezen egyszerű dolmányt,
ha rajtam látja, mint máson a királyi bíbort. Övem az ő átölelő karjai
lesznek s ha szemembe tekint, nem fogja meglátni, hogy süveg forgóján
kavics van-e vagy drágakő.
– Bölcs kadim! honnan tudod, hogy nőd ez életben valaha téged látni, s
ha látand, örvendeni fog rajta?
– Hiszen te mondád, hogy szabadok vagyunk, – szólt Turgovics
megütközéssel.
– Rólad nem beszéltem, kadi. Te öltözzél fényes ruhába, állj a
táborpiacz közepére, várd, hogy mi történik ott veled.
Ezzel a csauz távozott, de a mint a sátorfüggönyt kinyitá, Turgovics két
felállított őrt látott.
– Veszve vagyok! engem szemeltek ki áldozatul, s díszruhában kivánják,
hogy meghaljak, – sóhajtá Turgovics, s dermesztő hideg nyargalt át teste
minden ízén.
Őrei a piaczra vezették.
Itt voltak felállítva a Buda ostroma alatt a vezérek által a szultánnak
ajándékozott foglyok, fegyveres janicsároktól körülfogva.
Turgovicsnak az anatoli basa mellett, ki mint látszott, parancsnoki
szerepet visz, kellett helyet foglalnia.
– Hányjátok kardra e hitvány gyaurokat – szólt a basa a foglyokra
mutatva, s elkezdődött az irtózatos mészárlás az «allah!» kiáltásával, a
sebesültek jajgatásával, a haldoklók nyöszörgésével, az elmetszett
tagokkal, a gyilkosok bősz és a legyilkoltak szívszaggató
arczkifejezésével, a földet megáztató s a vert sebekből messze
kifecskendő vérrel. Néhány csepp Turgovics ruhájára, és egy égető,
letörölhetetlen, az ő sápadt arczára esett.
A végrehajtott munka után a janicsárok fele a holtakat takarítá el,
másik fele sorakozott.
Az anatoli basa magyarúl mondá: – A budai biró lépjen a sort formált
janicsárok élére, vezesse őket a várba, s foglalja el számokra azt a
szultán nevében. A janicsár aga a városbiró baloldalán megy vele.
Turgovics előbb megkisérté, hogy látja-e a janicsárokat? S csakugyan
látott holmi phantastikus alakokat, mintha lebegnének megnyujtva,
megrövidítve, foszlányokká osztva magokat. Aztán megkísértette: vajon
mozognak-e lábai? S úgy találta, hogy mereven és előre lépnek, de mintha
fából volnának készítve. Nagy mesterség volt figyelemmel kilesnie:
vajjon a lábmozgatás vakmerész próbája közt, feje elő vagy hátra akar-e
esni? azonban rendre sikerült az egyensúlyozást kitalálni. S ő valóban
ment Buda felé, s ez nem lehetett csalódás, nem az érzékek káprázolása,
nem a forró láz álma,… nem, az száraz és elvitathatlan tény volt. Mintha
ittas volna, hozzá közelítettek a házak… azonban csalhatatlanul ő ment
azok felé. Néha úgy rémlett, mintha a magas épületek levették volna
fedeleiket, mint szokta az ember fejéről kalapját, ha nevezetes
férfiúval találkozik; azonban Turgovics utóbb ennek is ellenkezőjéről
győződött meg, tapasztalván, hogy az út fordulatai miatt tűnik el némely
ház teteje. Az ő vizsgáló elméje, fájdalom! mindinkább kezdé jogait
visszanyerni, mind gyérebbé lettek a tünetek, mind sivárabbá a való. Már
nem kétkedett többé, hogy az emberek előle nyargalnak, zárják be
kapuikat, és az ablakon véletlenűl kitekintő arczok őt látva válnak
kővé. Még csak egy visiója volt, midőn a viziváros kapujának első
lépcsőjére tette lábát, felesége halottas ágyban feküdt, kezét görcsösen
szorítva szivéhez, mely egy nagy fájdalom miatt egyszerre megszakadt…
Oh, de ez talán még sem puszta látomás, ez a meg nem hamisított való és
oly tény, melyről kétkedni semmi tagadó bölcselet nem tud.
Turgovicsnak egy könny hullott ki szeméből, s arcza szögletére tévedve
lemosott valamit azon vércseppből, mely vitriolként égette, midőn a
török őt eszközévé avatá.
A mi ezentúl történt, röviden meg van írva a krónikában.
Turgovics Miklóstól vezetve, felmentek a janicsárok Budavárba, a
vizivárosi kaputól a Szent-György teréig, hol hozzájok csatlakozának a
Budára tegnap csak mulatni indult bajtársak is. Néhány percz mulva deli
arab ménen s fényes törzstiszteitől kisérve megjelent az anatoli basa, a
renegát Szolimán is. Ez Turgovicstól a szultán nevében átveszi a várost;
midőn aztán a basa magasra emelvén a nagyúr zászlóját, janicsáraival
minden utczát és kaput megszállat. S most egyszerre az utczákon
kikiáltatik, hogy valaki a városban van, nemes, katona eltakarodjék.
Estig végrehajtatott a parancs, s a meglepetett, vezérek nélkül bolygó
őrség tétlenül nézte az ármányt. Most két sátor emelkedik a Szent-György
téren; egyik Szolimán basáé, a másik a janicsár agáé.
A következő nap kihirdettetett, hogy a polgárok s a köznép fegyvereiket,
bárminemüek legyenek, még a késeket is, fejök és jószágok vesztése alatt
a Szent-György terére hozzák. A városi nép a szerint cselekedett.
Izabellát fölhívta a janicsár aga, nyitná meg a királyi várlak kapuit
Szolimán hadai előtt. A várlak a szultáné, válaszolá Izabella, kérve az
agát, csak addig ne eresztene be senkit, míg belőle ki nem költözik.
A janicsárok egy álló hétig az utczán tanyáztak, s a lakosoknak
meghagyatott, húznák meg magokat házaikban. Az anatoli basa ugyanis
zendüléstől tartott, mely a féltett kincset megint kiüthetné kezéből.
Még utóbb is, midőn úr szabású, nemes vagy szolgáló embert láttak az
utczákon a janicsárok, nyomban kiűzték a városból, melyben csak polgárt,
pórt és zsidót akartak tűrni.
A nándorfehérvári basa s az Izabellától elpártolt s most Szolimán
császár táborába hurczolt erdélyi vajda, Majláth, régibb feladásaiból a
török országnagyok még nem szüntek meg azon gyanút táplálni, hogy György
frater, bár nyiltan a magyar-török szövetségnek nagy barátja, titkon
muzulmán foglyokat sanyargat az állam börtöneiben. Ennélfogva az anatoli
basa rendeletet kapott a budai fogházak feltörésére. Berontottak tehát a
janicsárok a várpalota földalatti tömlöczébe, hol várakozásuk ellenére
egyetlen török sem vala elzárva. Ezen kedvetlen tapasztalás boszantá a
basát.
– Ki kell kutatni a városi börtönt is – parancsolá.
A porkoláb reszkető kezekkel nyitogatta a vaspántos ajtókat; de sehol
egy láb török sem vala fölfedezhető.
– S nincs több fogház? – kérdé egy janicsár tiszt, ki két nappal előbb
az Ötvös-utczában figyelmezteté renegát tizedesét, hogy szemen tartsa
Barnabás diákot.
– Nincs, uram!
– Hogy merészelsz hazudni, gyaur? mintha nem kisértem volna tegnapelőtt
a városházig néhány lázítót, kik korcsmákban izgattak a világhódító
szultán ellen fegyveres fölkelésre.
– Van ugyan, de nem az igazi börtönben, három letartóztatott úr; de a
kiket csak a közzavar miatt feledtünk ott, mert ma délben már szabadon
kellett volna bocsátanunk.
– Hozzátok ide a rabokat! – parancsolá a tiszt.
Tizenkét janicsár fegyver közé fogva vezette el Elemért, Barnabást és a
külváros legelőrelátóbb politikusát, János diákot.
A Szent-Györgytérre vitettek az anatoli basa sátora elébe.
A janicsár tiszt bement értekezni.
– Érdekessé kezd válni e kaland, – szólt Elemér azon nyugalommal, mely a
veszélyek közt sajátja volt.
Barnabás diák szemei vadul forogtak, mintha ökölre akarná hívni a
sorsot, mely kajánúl vetett ismét tőrt vagy az emelkedés vagy a bosszú
elébe.
– Talán a szultán ő felsége katonái nem élnek azon balhiedelemben,
mintha a magyar nemes fölött nekik törvényes biráskodási joguk volna? –
kérdé és sóhajtá János diák nagy rettegéstől környezve.
A sátorba bement janicsár tiszt helyett kijött egy óriás szerecsen,
hanzsárral övében s idomtalan termetéhez nem illő fürge mozdulatokkal.
Tetőtől talpig megnézte Elemért, s nógatta fejét, mi helybenhagyást
jelentett.
– Ezek vásárra visznek minket, – mondá a sokat tapasztalt lantos.
Barnabás röffenő hangot adott száján, s arcza inkább dühöt, mint
félelmet fejezett ki.
János diák térde reszketett.
Az óriás pedig valódi kéjjel legelteté szemeit a visszatetsző alakú, de
erős alkotású Barnabáson, s ismét nógatá fejét.
Midőn pedig János diákhoz ért, látván, hogy az rövid is, vékony is,
sovány is, tapsolt kezével.
Erre a rabkisérő janicsárok közűl egy nyakon ragadta János diákot, s
lábát hátuljával oly erős érintkezésbe hozta, hogy a szegény előrelátó
politikus bukfenczet vetve a földre esett, honnan halkan fölemelte fejét
s körülnézett, mintha kérdené: látták-e ezt elégséges és szavabevehető
tanuk, s miután, fájdalom, a nép bezárkózva vala, s a janicsárok hittel
pecsételt vallomásaira sem sokat építhetett, nagy hirtelen fölszedve
magát, s fövegét is ott feledve, hihetetlen gyorsasággal nyargalt ki a
vizi kapun s meg sem állott saját lakásáig, hol rögtön magára zárta az
ajtót.
Elemért és Barnabást pedig a janicsárok a török táborba vitték.
*
Másnap a diván arról tanácskozott: mit kelljen tenni a királynéval,
annak fiával, s az őrizet alá helyezett urakkal. Az anatoli basának az
volt véleménye, hogy mindnyájan Konstantinápolyba küldessenek s az
ország egy Budán hagyandó basa kormánya alá tétessék. A belgrádi
kormányzó ellenben méltatlannak mondá egy siró asszony kedvéért s
védelmére minduntalan költséges hadjáratot intézni: küldje vissza a
szultán a királynét atyjához Lengyelországba; a királyúrfit neveltesse
Konstantinápolyban; az urakat ölesse meg, váraikat foglalja el, s az
országot tegye török tartománynyá.
– Hát a szultánt, ki a királynénak és János király trónutódjának
védelmet, pártfogást igért, szószegéssel vádolhassák-e a keresztyének? –
mondá Rusztán basa, kinél a királyné ajándékai által megnyert Mirmah
szultánnőnek közbenjárása sem maradt hatás nélkül.
A padisah vejének véleményét felkarolta néhány a többinél szelidebb
indulatú, s Izabellától lekötelezett basa.
S meg kell vallani, hogy a csauz-basa is, ki szavazattal nem, de annál
jelentékenyebb befolyással bírt, s ki Izabella szépségének a rajongásig
volt bámulója, minden követ megmozdított a paradicsom huriinál is
tökéletesebb alakú lény megmentésére.
Szolimán császár, ki elébe a diván megoszló véleménye fölterjesztetett,
vejének tanácsára hajlott, s kimondá akaratját, hogy Budavár s a Duna
melletti vidék a Tiszáig török tartománynyá legyen; a királyné fiával és
annak gyámjaival Lippára költözzék, s a Tiszán túl és Erdélyben
uralkodjék; Török Bálint pedig, minthogy a míg Ferdinánd pártján volt,
sok kárt tőn a töröknek, Konstantinápolyba fogságba vitessék; Werbőczi
Budán maradjon, mint az új török tartomány főbírája.
Ezzel György frater s a többi urak, Török Bálintot kivéve, szabadon
bocsáttattak, meghagyatván nekik, hogy a királynéval Lippára vonuljanak.
A csauz-basa Izabellához küldetett, hogy megvigye neki az aranyos és kék
betükkel arab nyelven írt okiratot, melyben a szultán esküvel igérte,
hogy a királynét és fiát kijelelt országában védendi, s mihelyt ez
nagykorúvá nő, neki Budát is visszaadja.
Az anatoli basa Szolimán pedig budai főbasává neveztetett ki, s hatalma
alá rendeltetett az egész új tartomány.

X.
A kereskedő, kinek gazdag árúkkal terhelt hajói, melyektől házának fénye
s nevének hitele függ, a tengervihar áldozatául estek, még
vígasztalhatja magát azzal, hogy szegénysége és hitelvesztett neve a
véletlen műve és az igazságos birák által bűnül nem rovathatik föl.
De a tönkre jutott államférfiak, kik ellen saját politikájok iránya lép
föl, s kik épen a győzedelemben találják bukásukat, hasztalan remélnek
elnézést akár a közvélemény, akár a történelem törvényszéke előtt; mert
a mit mentségül hozhatnak föl, hogy ők ezt nem gondolták volna, s hogy a
véletlen fordulattól meg vannak lepetve, tehetetlenségöket és botor
elbizottságukat még élesebben tüntetné föl.
A szultán sátorából hazatért tanácsosok néhány nap alatt évek
szenvedésein estek át, s bármiben kerestek volna vigasztalást vagy
mentséget, s álokoskodásaiknak bármint hitt volna a közönség, az
önbecsülésből, befolyásuk mértéke szerint, kellett veszteniök.
Petrovics duzzogott, György frater sötét és zárkozó vala, Werbőczi
István pedig meggörbedt, és szemlátomást vénebbé lett.
De az iszonyu esemény a három vezéregyéniség kedélyhangulatát, a közös
bukás mellett is, egészen másként hatotta át.
Petrovics oly formán neheztelt, mint fogna most egy kormányzó tábornok,
ha elkövetett vétségért fontos állomásról csekélyebbre tétetnék át.
Szívéből sajnálta ugyan a haza veszedelmét, azonban vigasztalásul
gondolta magában, hogy neki soha szakja nem volt a politika, s katonai
tekintetben semmi gáncs nem hárulhat rá, mert a török az új tartományt
nem fegyverrel, hanem ravaszsággal nyerte. Hogy kipótolhatatlan kár
Budavárnak idegen kézre jutása, erről ő, mint hű magyar és okos tábornok
nem kétkedett; de ha Ferdinánd foglalta volna el, akkor szintén nem
maradt volna az Izabella kezében, s még a magyar katonai dicsőség is új
csorbát szenved vala. Mi végre kedves rokonának, a királynénak helyzetét
illeti, erre nézve Petrovics bánatát enyhítette az, hogy Erdély és
Magyarország a Tiszáig még elég nagy akár egy királyi trón számára, akár
pedig arra, hogy a váradi béke kötményei szerint Zápolya
magánbirtokaival, s az Izabellának igért többi várakkal és harminczadi
jövedelmekkel kicseréltessék.
György barát rejtélyes czéljaira álutakat is kereső, de kimeríthetetlen
segélyforrásokkal biró jelleme, azon percztől kezdve, midőn a tanácsosok
a divánból kivitetvén, őrizet alá vettettek, romba dőlt politikai tervei
helyébe új építményhez fogott. Ha egy földingás tönkre juttatta volna a
várost, melyben neki háza volt: ő lenne az első, ki a közbódulás alatt
sem vesztve el lélekjelenlétét, a düledékekből kiválasztaná a
használható anyagokat, örvendene minden kődarabnak, melylyel a rögtön
megkezdett munkásságot folytathatná s az alap letételekor már
gyönyörködnék a vörös szalagú koszorúban, melyet a fedél bevégzésével ki
fog tűzni. Ha mint tudós harmincz évig dolgozott volna egy munkán, mely
a befejezéskor elégne: tüstént asztalához ülne, leírná az első sort, s
kettőzött szorgalommal haladva tovább, a szerencse különös kedvezésének
tekintené, ha a láng martalékává vált ivek közt találná néhány épebb
lapra, melyből egész sorokat irhatna át. Ha a váradi püspökség helyett
oly országban öltött vala szerzetes ruhát, melyben az izlám véres
harczok közt irtotta ki a keresztyén hitet: ő volna az első, ki az
utolsó katholikus vezeklésekor kezébe venné a keresztet, hogy e jel alá
az átpártoltak közül visszatérítsen egyet, s midőn a kezdet sikere
megtenné hatását, viszont ő volna, ki a katakombákba vonulva apostoli
buzgósággal prédikálna, nem rettenve vissza hívei kevés számától, s nem
hagyva föl a reménynyel, hogy idővel az egész országban visszaállíttatik
a tan, s azon oltár, mely le volt rombolva.
Jelleme e szívósságát átvitte a politikába is.
Szent-István koronájának területét egy fő alatt egyesíteni: ez volt
törekvése.
Ha a vallási villongások, ha a német birodalom zilált helyzete, s ha a
franczia politika iránya nem tette volna aránylag gyengébbé Ferdinándot,
mint Zápolyát, kit a nemzeti párt rokonszenve és a török császár
véduralma támogatott: akkor György barát csalhatatlanul Ferdinánd
részére állott volna.
Így azonban a Zápolya-család ügyét pártolta, s a törököt, melynek
védhatalma alatt Magyarországot visszaállítani remélé. – Elhatározott
lévén e czélra nézve, nem volt válogatós az eszközökben.
Az álút, a tettetés, a ravaszság, a jól játszott ingadozás bizonyos
pontig csak annyi értékkel birtak az ő politikájában, mint e vétkekkel
szembetett erények.
Az ó-budai sátorban Szolimán császár levetette álarczát, s a védúrból
hódítóvá lett, még pedig az az álnokság oly fegyvereivel, melyeket a
maga helyén Martinuzzi sem vetett volna meg.
Midőn tehát ő a szultán eljárását észrevette, azon érzés szállotta meg,
a mit jól kifejez, az egyszeri katona fölkiáltása: Törököt fogtam, de
visz magával.
Ezen segíteni kell: volt a közvetlen gondolat, mely György barátba
fölébredt.
Buda és a Duna-köz idegen kézre jutása a legerősebb akadálya
Magyarország egységének, s a török annyira bárgyu soha sem fog lenni,
hogy igéretét teljesítve, a megszállt részeket visszaadja a teljes korra
jutott Zápolya Zsigmondnak. Tehát le kell a trónról léptetni a
Zápolya-családot a váradi szerződés végrehajtása által, s Ferdinándhoz
vonva az egész nemzetet, kell Magyarország egységét létesíteni.
Ez volt az új politikai épület, melyet a földingása által ledöntött régi
helyébe emelni akart Martinuzzi.
Látni való, hogy mostani, bár mélyen rejtett terve ugyanaz volt, melyért
Budavár ostromakor a Ferdinánddal egyezkedni akaró Izabellát bezárással
fenyegette, melyért Atádit kivégeztette, Bornemisza házát földúlatta,
Turgovicsot megsarczoltatá, s melyért Podmaniczky jónak találtá a
szultán ó-budai táborában meg nem jelenni és paraszt ruhában puttonnal
hátán Palota várába menekülni.
A mi a harmadik főszereplőnek, Werbőczi Istvánnak érzéseit illeti, azok
igen egyszerűek és természetesek voltak. Kedélye össze volt zúzva, mert
Szolimánban csalatkozott. Magáról sokat tartva, állhatatosan hitte, hogy
az egyész török-magyar politika az ő vállain nyugodott, s ennélfogva a
vallott kudarcz kizárólag őt terheli. Szégyellé Izabella színe elé
lépni, s még inkább átallta volna e nőnek, ki az eredményt előre
megjóslá, valaha tanácsot adni. Elfogadta tehát a György barátja által –
ki tőle, mint ideologtól, menekülni akart – adott tanácsot, hogy
vállaljon a török tartományban főbíróságot, s miután ott minden egyéb
veszve van, tartsa fönn legalább a magánjogot, a magyar perrendszert és
igazságszolgáltatást. Werbőczi talpig becsületes ember, s a rajongás
határáig vallásos érzésű lévén, új hivatalát egyszersmind vezeklésnek
tekintette, melylyel politikai tévedéseiért lakolni kész. E tévedései
közé nem számította be a legnagyobbat, hogy a mohácsi veszedelem előtt,
népszerűségének hosszú pályája alatt, mint az ország leghatásosabb
szónoka és izgatója az elbizottság maszlagával tartotta jól a nemzetet,
még pedig oly korszakban, midőn ezt nyomorúságának érzetére és bűnbánó
magábaszállásra kellett volna birnia. Ő, mint egyik legkitünőbb
történetírónk helyesen jegyzi meg, botor volt elhinni, hogy a
nehézkedési súlyt kénye-kedve szerint a nemzet egyik osztályáról a
másikra helyezheti, s hogy a kormányt az urak elkerülésével, az urak
ellenére első sorban vagy épen kizárólag a nemességgel vitetheti, azon
nemességgel, mely politikai erkölcsiség dolgában kevéssel volt
tisztesebb az uraknál, s politikai belátás dolgában még valamivel
rövidlátóbb volt, mint maga Werbőczi.
A csodálatos hatású szónok és nagy törvénytudós semmi vallásos
megdöbbenést nem érzett azon, hogy a mohácsi vész előidézésében egyik
főtényező volt; de Buda elfoglalásáért vezekleni akart.
Azt minden rossz következményeivel együtt fölfogta, hogy egy emberben,
de azt már átérteni nem volt képes, hogy egy elvben csalódott.
Izabella királyné tanácsosai ily érzésektől áthatva érkeztek
Budavárosába, mely már akkor a janicsárok kezében volt, s
megaláztatásából csak a félhold hiányzott még.
Ott állott a kereszt a templomok tornyain; de a könnyekbe lábadt szemek
máris ingadozni látták, s minden átmenő rettegett, hogy fejére hull.
*
A várban az útra készülődés nagyban foly; mert a budai basa a szultánt
akarja elfogadni s az új birtokos kedvéért sürgeti a réginek
kitakarodását.
A királyné mentül érzékenyebben volt sértve, annál több erélylyel
intézte a drágább bútoroktól kezdve minden értékesebb, s kivált a
művészi becscsel biró tárgyak tovább szállítását.
Kifáradhatatlan volt, mint az ideges nők szoktak lenni ily körülmények
közt.
Leendő udvartartása iránt is szükség volt megállapodni.
A csekélyebb terjedelmű ország, mely még hatalma alatt volt,
megtakarításokat sürgetett a kiadásokban; de Izabella nem akart
cselédjeinek elbocsátásával pénzt kimélni.
Legtöbb ellenszenve volt udvarmesternője iránt, ki Martinuzzi által
eszközül engedé magát használtatni, s néha majdnem a kém szerepéig
sülyedt. Azonban Izabella nagylelkű volt, s maga szólítá föl az
udvarmesternőt hivatala folytatására.
E nő megfukarkodott kevés tőkéjén kívül semmire sem támaszkodhatott;
mert még egy nemesi várad tulajdonosa is nehezen fogadta volna
szolgálatába. De ily tekintet nem tartóztatta vissza attól, hogy a
madridi, nápolyi, lissaboni, s minden más udvarok fényéről ne tartson
hosszas értekezést; megemlítve, hogy neki roppant egybeköttetései
vannak, s hogy Mária II-dik Lajos özvegye, s most Németalföld regensnője
többször szólította nénémasszonynak, Eleonora főherczegné pedig tőle
tanulta meg a «királynévíz» titkát. Csak midőn eléggé kitünteté, hogy az
ő személye mekkora nyereség Izabellára nézve, szállott le azon
nyilatkozatra, hogy hűségének bebizonyításául kész ő felsége parancsának
engedelmeskedni, s követni fogja királynéját a birodalom legtávolabbi
várába is.
– Lehet, hogy az nem lesz vár vagy palota, – szólt méla mosolylyal a
királyné.
– Az a város, melyet felséged királyi székhelylyé emel, kétségkívül
fényes építményekkel fog birni, – válaszolá hüledezve az udvarmesternő.