Visszaemlékezéseim (1. kötet) - 9

– Csakugyan te vagy. Az ablakból láttalak s lesiettem meggyőződni, ha
nem tévedek-e?
Testőr volt Bécsben, bizony a nevére annál kevésbé emlékszem, mert ott
is mindenki te »horvát«-nak szólitotta.
Forrón kezet szoritottunk. Kérdezte, mit csinálok itt? én őszintén
elmondtam.
Többé nem volt szabadulás, elhozatta podgyászomat a szállodából, s az ő
vendége kellett hogy legyek.
Még azon este Krisztinkovich őrnagyhoz vezetett, kinek igen derék neje s
három szép leánya volt. Barátságosb s vendégszeretőbb fogadtatást
kivánni sem lehet, mint a minőben itt részeltettek. A háziur mindjárt
több ismerőseit hivatta estelire, felhordatta legjobb borait, mert inni
nagyon tudtak ám, a lányok sütöttek, főztek, forogtak; az asszonyság meg
nem győzte ismételni, hogy mennyire örvend, mert ő még magyar irót soha
sem látott s nem is képzelte, hogy azok oly kedves (?) emberek.
Mondhatom, nagyon vig estét töltöttem. Meghivtak másnap ebédre. Testőr
barátom bemutatott fél Varasdnak, mindenütt előzékeny szivességgel
fogadtak, s két-három nap előre el voltak igérve ebédeim és estéim.
Kedvemért kirándulást rendeztek Zagoria igéző völgyébe, hol
megtekintettem az elhagyott Krapina zárdában Korvin János sirját. Az
első politikai megjegyzést itt hallottam. Lám, ez is magyar volt, s
nálunk vendégszerető karokra talált. Bizony, ha a magyar aristokratia
akkor magyarul érez, s a nagy király hős fiától német részre nem pártol,
ma talán hatalmas és egyetértő ország volnánk. Aztán az egész társaság,
ha jól emlékszem nevére, Fallner birtokoshoz tért; alakja még most is
előttem áll; zömök, izmos férfi volt, tömör nagy szőke bajusz s
szakállal. Magyarul s magyar vendégszeretettel fogadott. Étkezés alatt
Magyarország jólétére emelt poharat.
Este a varasdi hölgyek rögtönzött tánczestélylyel vártak, mely reggelig
eltartott.
Akkoriban, ugy látszik, Varasdon Dumas Sándor »Három Musquatier«-je volt
a hölgyek kedvencz olvasmánya s tán kézről-kézre járt, mert mindenik
erről beszélt, mindenik ebből szeretett idézgetni, s bizonyosan azért,
hogy megmutassák, mennyire szivesen látott vendég vagyok, elneveztek
d’Artagnan-nak.
Egy hét mulva szives köszönetet mondva a kellemesen eltöltött napokért,
érzékenyen elbúcsuztam.
Egy hetet töltöttem el köztök, éjjel-nappal érintkeztem mindenféle
véralkatu s különböző koru emberekkel, de soha egy vitás szó nem merült
fel, semmi egyéb tapasztalással nem távoztam, mint a vendégszeretet és
barátság legszebb emlékeivel.
Elgondolkoztam aztán, hogy ez a kedélyes vendégszerető nemzet, osztályos
testvérével a magyarral miért él viszályban? miért hallgat a bécsi
izgatásokra? mert a bécsi cselszövény nem fukarkodott, hogy czéljaira
tekintélyeket megnyerjen, s holmi báró Kulmereket küldött Zágrábba
szerepelni, kik felhasználtak minden eszközt a magyar barátság
lerombolására. Rendelkeztek pénz, hatalom és befolyással; működtek
éjjel-nappal, nyiltan és alattomban.
Magyarország ellenben semmit sem tőn. Hisz, ha azon áruló működéseket
egyébbel sem ellensulyozza, hanem társadalmi uton iparkodik hatni a
közszellemre, hát a dolgok ott soha annyira el nem mérgesedtek volna.
Volt azon időkben ott eladó birtok elég, két-három megbizható, jóravaló
magyar családot kellett volna oda beékelni, mindenesetre társaságba való
szellemes embereket, kik aztán falun és városban nyilt házat vigyenek, s
távol minden magyarositási szándéktól, belevegyültek volna a
társaságokba; időnkint Magyarországból nehány jókedvű fiu látogatásukra
jő, barátságot köt az ottani fiatalokkal. Viszont az ottani ifjakat
leédesgetik Pestre, vendégszeretettel fogadják, egyik-másikat ki is
tüntetik, hát Horvátországban soha se lehetett volna Magyarország ellen
oly általános az elkeseredés. Bizonyitja ezt az is, hogy azon nehány
horvát fiatal ember, köztük a maig élő Tomejkovich, kinek alkalma volt a
magyar ifjusággal érintkezni, a válság pillanatában ott hagyta
Horvátországot, közibünk jött, s velünk harczolt a világosi végzetes
napig.
Varasd sokáig ellentállt a kamarilla cselszövényeinek, de utóvégre is
magára hagyatva, elsodorta az ár, hogy ellenségeül csapjon fel annak,
kinek igaz barátja volt.
Azon szomorú benyomást, melyet évek előtt Zágráb lelkemre tőn, Varasd
egészen eltörölte. Azt a sok mindenfélét, mit a horvátokról a
hirlapokban olvastam, legalább is oda találtam visszavezethetőnek, hogy
csakis egy részére áll.
Ily gondolatok közt érkeztem vissza Becsehelyre.
Csúzy Pali barátom már várt, s nem tudta elgondolni, hogy hol késtem oly
soká.
Elmondtam neki mindent.
– Hát ez természetes, felelt Csúzy, hogy a varasdiak szeretik a magyart;
legközelebbi szomszédaink, ismernek s látják, hogy bizony mi szivből jók
vagyunk hozzájok.
Rosszul számitottam, hogy majd Csúzy Palinál dolgozni fogok. Pali
szeretett mulatni, s ha a kastély nem volt tele vendéggel, mi ültünk
lóra s bejártuk a vármegyét. Ily élvezetek mellett háttérbe szorult a
munkakedv; Letenyén gróf Andrássy Aladár kastélyában feledte az ember,
hogy más is van a világon, mint öröm és élvezet; Belatinszen Ghyka
György kiapadhatlan jókedvével elragadta vendégeit; Inkey Kázmér, ki
spanyol grand módjára bikaviadalt rendezett, s mint viador maga állt ki,
le is győzte a megszilajult bikát. Inkey Muki meg oly vendégséget adott,
melyen az egész megyei ifjuság megjelent. Én aztán időt szakitottam
magamnak, elmentem az öreg Svastics Jánoshoz, ki megtette azt, amit
senkinek sem szokott, elővette hegedűjét, s azokból az ő szivhez szóló s
lelket elandalitó szerzeményeiből annyi művészet, érzés s magyaros
eredetiséggel játszott, hogy ott tudtam volna feledni magamat a
végtelenségig. Végre a mulató társaság fölfedezte, hol vagyok?
kiragadott szellemvilágomból s visszavittek a teritett asztalhoz. Minő
tüzről pattant fiatalság volt ez! Csúzy Pali, Inkey Kázmér, Inkey Muki,
Dőry Pali és János, Csillag László, Botka Mihály, Püspöky Gráczi,
Skoblics Laczi, Báthor Géza, gr. Smidegg Kálmán, Csányi Elek stb. Annak
idején mily kitünő honvédek lettek. Csúzy Pali, egyetlen örökös, több
mint százezer forint jövedelem ura, elment közvitéznek, s a csatatéren
nyert érdemei folytán felvitte őrnagyig. Püspöki Gráczi a három első
közt volt, kik Buda falaira kitűzték a magyar lobogót. Inkey Kázmér,
nemcsak maga volt hős, de neje is, egy német születésü grófnő, a szépek
legszebbike, mindég ott lovagolt férje oldalánál, mikor az a leghevesebb
ütközetekben zászlóalját vezényelte. Smidegg Kálmán, a délczeg huszár,
ki aztán mint száműzött Párisban hunyt el. Szóval, mind oly kitünő fiu
volt, kinek nemcsak a szája járt pohár mellett, s nemcsak Sárközi zenéje
lelkesitette, hanem a magasabb s szentebb eszmék is. A felköszöntőkben
elmondott nagy és szép gondolatok nem voltak üres szavak, átérezte
azokat mindenik, s kész volt értök meghalni. Ugy mint Pesten s az
országban mindenütt, az ifjuság itt is fel volt izgatva, maga sem tudta,
mitől? el volt készülve, maga sem tudta mire?… de hogy valaminek jönni
kell, azt itt is, ott is s mindenütt hitték. Hogy mi? hogyan és mikor?
arról ugyan senkinek sem volt még csak sejtelme sem. Politizált
mindenki, még a nők és gyermekek is. Viharosak voltak a gyűlések, a
mulatságok, még az időjárás is. Kossuth neve hangzott végig az országon,
s Petőfi dalait énekelték.


VII.
Az ősz közelgett, mikor István nádor magyarországi körutjára kelt.
Egetverő lelkesedés tört ki az országban, s az elragadtatás a palotáktól
a kunyhókig közös volt. Nemzeti nagy ünnepnek tekintette azt mindenki,
melyet ma itt, holnap ott, de utóvégre is az egész országban kegyelettel
megülnek.
Zalamegye rendkivüli nagy közgyűlést tartott, a módok felett
tanácskozandó, miként fogadhatnák legméltóbban, legnépszerűbben s
legszivélyesebben. A sok fényt és csillogást eddig a többi megyékben tán
meg is unhatta, de másrészről a megye demokratikus szellemének is
kifejezést akarván adni, elhatározta, hogy a fogadtatásnál s
ünnepélyességeknél a zalamegyei közönség fekete diszmagyarban fog
megjelenni. Ez sokakat erőntúli kiadásoktól vagy pedig feszélyességtől
is megment. Zalamegyének különben sem czélja külső fény által kifejezni
hódoló tiszteletét, hanem ősi erény s igaz magyar nyiltság által.
Ezen ünnepélyességek elől vissza akartam térni a fővárosba, de Csúzy
Pali s uj barátaim semmi áron sem bocsátottak, hanem a nádor-kisérő
küldöttségbe beválasztottak. Vendéglátó gazdám Pali is természetesen
benne volt, hát fogatról semmiesetre sem kellett gondoskodnom.
Pali édes atyja, az öreg Csúzy Pál, minden izében megrögzött
aristokrata, szörnyen felindult a megye határozatán, s midőn Becsehelyre
érkeztünk, a fiát velem együtt ugy leszidta, mintha a bogláros
diszruhákat mi tűzzel-vassal kipusztitottuk volna. Másnap a széles
folyosón két sorban vagy hat rendbeli ékköves s aranynyal sujtásolt
diszruhát aggattatott ki, s közte le-fel sétált. Meglát engem a
földszinten, felszólit az emeletre, s gúnyosan mondja:
– Tudja miért hozták azt a határozatot? mert egész Zalamegyének összesen
nincs ennyi diszöltözete. A szegénység nem bűn, de azzal takargatni,
hogy a magas polczon levőket is magukhoz lehuzzák, ez már csunyaság! És
Pali fiam is ott volt e határozathozatalnál?
– Biz az ott volt.
– Tán bizony szónokolt is mellette? vagy épenséggel ő inditványozta?
– Ha nem inditványozta is, nézeteivel okvetlen találkozott.
– Tudom, hisz elrontottátok már teljesen. A feje forr az ujitásoktól; ha
nem élnék, a kastélyt kész volna odaadni kórházul, s ő elmenne a Sáska
házába lakni. Sáska a gazdatisztje volt.
– Meglehet, hogy kitelnék tőle.
– Gyalázatos idők! hevesen tipegett nehányszor fel-le az arany és
drágaköves ruhasor közt, aztán felkiáltott: Őseink nem ilyet viseltek?
– Nem szükség mindenben az ősöket követni. Akkor a népek leigázására
hoztak törvényeket, most pedig egész ellenkezőre irányul minden
törekvés.
– Ez a vagyontalanok harcza a gazdagok ellen.
Szépen elsompolyogtam, mert az öreg urnak arczát elfutotta a vér, s most
azt a szemét is kinyitotta, a melyikkel örökké hunyorgott. »Jó lesz –
gondolám – kitérni, különben aristokratikus fájdalmában meg talál
feledkezni a vendégjog tiszteletben tartásáról, s oly gorombaságokat
mond a szabadelvü pártra, a miket mint legparányibb tagja sem
hallgathatnék el.«
Elpanaszoltam Palinak találkozásomat az öreg urral.
Pali nagyot nevetett. »Meglásd, szólt, mindjárt kibékitem.«
Pali lakta a kastély földszinti osztályát, az öreg ur az első emeletet.
Pali felküldte komornyikját a méltóságos urhoz, ha nem parancsol-e
velünk egy kis kártyázást? Ez még ellenségével is kibékiti, de csak ha
nyer. Ilyenkor vendégszerető s bőkezű. Ha pénzt akarok tőle kérni,
meghivok valakit, leülünk vele kártyázni, elnyer húsz-huszonöt forintot,
s akkor oly jókedve van, hogy bizvást kérhetek öt-hatezer forintot, nem
tagadja meg.
A komornyik lejött azon üzenettel, hogy őméltósága szivesen lát.
Ezalatt Csillag Laczi is odavetődött.
– Aztán halmozzatok hibára-hibát, veszitsetek, a veszteséget megtéritem.
Vesztettünk, egymás hibáit feszegettük, s ez az öreg urat oly derült
hangulatba hozta, hogy a legkülönlegesebb borait kezdte felhordatni,
mert ha alkalom s méltó társaság volt hozzá, hát szeretett poharazgatni.
Velünk tökéletesen kibékült, de a megyével nem.
Semmi áron sem lehetett rábeszélni, hogy a küldöttségben részt vegyen.
Fia rendelkezésére bocsátotta az ő négyes diszfogatát is, de ő maga
távol maradt az egész ünnepélyességek alatt.
Sajátságos öreg ur volt. Az ebéd nála, az első emeleten tartatott. Az
étteremben egy keskeny, hosszu asztal volt teritve; az egyik oldalon
közepén ült ő, jobbján Teréz háziasszony és barátnéja. Azon oldalon
foglaltak helyt az ő vendégei, mik ritkán voltak. Átellenben ült fia
vendégeivel, ezek többnyire számosan fordultak elő. Az öreg ur étkezés
közt szeretett vitatkozni, de neki kellett, hogy igaza legyen, különben
meg lőn zavarva a béke, de tán az ebéd is.
Veje, Ghika György, egyszer azt kérdi tőlem:
– Láttad-e már haragudni az öreg urat?
– Igen, multkor a diszöltözet miatt.
– Az semmi. Várj csak, megharagitom ma.
– Ne tedd, károdra lehet.
– Dehogy, holnap elvesztek neki tiz pengőt, aztán megint szent a béke.
Csakugyan estefelé kártyázni hivat az öreg ur. Fölmentünk.
Sokáig játszottunk, mikor az öreg ur pagat ultimót mond.
– Megellenzem, mond Ghika.
– Mit? kérdi az öreg ur.
– Az ultimót.
– Igazán? s ekkor már annyira hunyorgott, hogy az egyik szemét egészen
behunyta.
– Nem is tréfálok.
Az öreg ur egyik kártyájához is kapkodott, másikhoz is, meg visszadugta.
Kezei reszkettek az izgatottságtól. Végre kijátszott.
Ghika csakugyan elfogta a pagátot.
Pillanatig néma csend lőn.
Egyszerre az öreg ur felugrik, az ablakhoz megy, indulatosan felrántja s
lekiált:
– He, belatinszi kocsis! fogj be mindjárt, vidd haza az uradat. Aztán
felénk fordulva, folytatá: ilyen gaz kártyást, hamisjátékost egy óráig
sem tűrök meg a házamnál. Óvakodjatok ettől a kozáktól, a lányomat már
szerencsétlenné tette, most engem akar kipusztitani. Takarodjál és többé
itt meg ne lássalak.
Ghika mindezt nyugodt mosolygással hallgatta végig, s mikor az öreg ur
kitöréseiben lélegzetvétel miatt kissé megállt, sietett neki oda
mondani:
– Azért mégis elfogtam a pagátot.
– Nem igaz, elloptad. Ebben a pillanatban hagyd el a házat, indulj meg
gyalog, kocsidat utánad küldjük, azt sem igaz uton szerezted.
Mindezt a legnagyobb düh kitörésével mondta. Soh’sem láttam öreg
emberben ennyi mérget.
Ott hagytuk s lementünk Pali lakosztályába mulatni. Ghikának
természetesen eszeágába se jutott a hazautazás.
Másnap este megint felmentünk az öreg urhoz kártyázni, ugy fogadta
Ghikát, mintha semmi sem történt volna köztük. Hagytuk nyerni, s ezzel
jókedve növekedett. Egyszer aztán Ghika fölkerekedik, hogy már haza kell
utaznia; az öreg ur legjobban marasztalta.
Hát igy teljesitettem azon föltevésemet, hogy falun sokat fogok
dolgozni. Na de nem bántam meg, sok derék embert tanultam ismerni, sok
jóbarátot szereztem s annyit mulattam, hogy szépen beosztva, egész évre
is elég lenne. Főleg, aminek később nagy hasznát vettem, jól
begyakoroltam magamat a lovaglásba.
A zalai küldöttség megjelent a szomszéd megyében István nádor
üdvözletére. Szörnyen elütött a többi küldöttségektől, a közt a sok
bogláros, aranynyal sujtásolt violaszin, fehér, vörös, kék bársony
diszöltözetek közt az egyszerü fekete öltözetek kiríttak. Szép, de
szintén komoly látvány volt. Mintha csak Mátyás fekete seregét láttam
volna magam előtt. Be is vált volna oda nagy része.
Midőn István megjelent köztük, látszott, hogy ez jól esik neki, legalább
én ugy képzeltem. És miért ne? ha a szem kifárad a nap ragyogó sugaraiba
nézni, kétségkivül enyhet talál, ha kissé árnyékba jut.
Villanyhatásu volt a főherczeg megjelenése; az a fenséges alak, mely
valamennyi felett kimagaslott; megnyerő vonások és nyilt tekintet azzal
a magyaros nagy bajusszal, megdobbantotta a sziveket, s hogy általános
mozgalmat szült, a legkedvezőbb hatásra mutatott. A mint megszólalt
férfias mély és rokonszenves hangjával, kifejezésekben szép, eszmékben
gazdag beszédével oly lelkesedést keltett, a minőhöz hasonló csak a
Mária Terézia-féle történelmi »Vérünket és életünket« lehetett. Azután
sorba járt, magyarosan kezet szoritott s barátságosan beszélgetett.
A hetek óta néptelenné vált Balaton-Füred ma minden zugában megtelt,
épületein lobogók, szőnyegek s virágok lengtek; terein a nép ünnepies
viseletében hullámzott. A sétányon fehérbe öltözött, válogatott szépségü
lánykák virág-iveket tartottak; a kút virágtemplommá lőn átalakitva; az
alatta elterülő Balaton az ősz derült egét tükrözé vissza, s a meddig
csak a szem ellátott, fenn is, lenn is az ég tiszta kékjében
gyönyörködhetett. Füred már a természettől igéző alkattal bir, mai
pompájában meg épenséggel egy darabka volt, mely a mennyországból
kiszakadt.
Mindenki el volt bájolva.
Az apátsági ebéd fejedelminek mondható; választékos étkei, italai és
felköszöntői nemcsak a kiséretet, de magát az ünnepelt főherczeget is
jókedvre hangolták. Hozzájárult, hogy a fogadó-terme előtti térségről a
népünnepély vidám zaja felhangzott.
Alkonyatkor zeneszó mellett, taraczkok durrogásai közt, a nép
üdvkiáltásai kiséretében hajóra szálltunk.
A Kisfaludy gőzös ugy feldiszitve soha sem volt, s hihetőleg nem is
lesz, mint ez alkalomkor, de nemcsak a gőzös, hanem a kikötő és az egész
part tündérországi látványt nyujtott.
István nádor a hozzá méltón berendezett hajóterembe vonult pihenni. A
küldöttségi tagok a fedélzeten szivarozva, jókedvöknek szabad folyást
engedtek. Egyszerre csak megjelenik István főherczeg a vigadók
közepette. Minden szivar és zajos hang eltünt.
– Bocsánatot kérek, mond a főherczeg, hogy jópéldával elől nem járhatok,
de nem vagyok dohányos, ámbár a szivar-füstöt szeretem, főleg igy
szabadban. Uraim! szivarozzanak tetszésök szerint. – Valami padfélén
keresztülvetette az egyik lábát, hátával az árbocznak dőlt, s élénk
beszédbe állt egyikkel is, másikkal is. Rövid idő alatt füstfelhő s
élénk ifjuság környezé, s nem telt bele negyed óra, oly fesztelen lőn a
társalgás, mintha csak egy osztálybeliek beszélgetnének együtt;
adomáztak, nevettek s a főherczeg nemcsak szivesen hallgatta, de maga is
belevegyült az élénk elbeszélésekbe.
Ezalatt az alkony kezdte lebocsátani sűrü fátyolát, mi gyönyörü
meglepetést hozott; ugy a somogyi, mint a zalai oldalon parthosszában
kivilágitott csónakok uszkáltak, mi oly tündériesen vette ki magát. Fenn
a hegyeken Csobáncz, Badacson, Szigliget stb. várromok közül az örömtűz
iszonyu magasságba csapkodott fel, s az eget messze-messze vidékig
vörösre festette, mit a Balaton vize visszatükrözvén, ugy látszott,
mintha a hajó lángtengeren haladna. Helyenkint röppentyűk szálltak a
magasba, s eldurranva, csodaszinü csillagokat szórtak alá. Elragadó
látvány volt!
Keszthely lángtengerben uszott előttünk. A város fényesen ki volt
világitva, s az egész lakosság az utczákon hullámzott, s a hajó
megérkeztekor határtalan öröm és üdvkiáltásokban tört ki.
Nem láttam soha, de csak olyannak tudom képzelni, ha egyik fejedelem
fogadja a másikat, mint gróf Festetich Taszillóét. Hirnökök, futárok,
fényes és drága öltözetü roppant sereg cselédség, disz-egyenruhás
házitisztek, vakitó világitás s pazar fény mindenben. A legalább száz
teritékü asztal egy nagy vagyont képviselt; arany, ezüst és
chinai-porczellán terhe alatt csak ugy görnyedt az asztal.
Az esteli nagyszerüségéről és hangulatról irni ép annyi volna, mint
lefesteni a napot, ahogy ehez nincs szin, mely a fényt és meleget
visszaadja, ugy nálam hiányzik a szó s gyönge rá tollam, hogy az est
magasztosságát leirhatnám.
Jó későn a főherczeg nyugalomra vonult a küldöttség korosabbjaival.
Mielőtt távozott volna, igy szólt:
– Uraim! bálra vagyunk hivatalosak. Én elfáradtam, de önök ifjak, győzik
s nincsenek is annyira kimerülve, hát csak éljenek az alkalommal. Jó
mulatást!
Ezt a bált az izraeliták rendezték, annál gazdagabban volt kiállitva.
El is ment az ifjabb rész s egy-két jóvérü a korosabbak közül is.
A reggelinél kérdezte a főherczeg: hogy mulattak?
Aztán mikor elmondták, mint keringőzött az ifjuság kardosan, s a
sarkantyúk hogy tépték és hasogatták a viganókat, jóizűn nevetett.
Három napig kisérte a nádort körutjában ez a küldöttség, s ez idő alatt
annyira megismerte, hogy a fiatal embereket csak ugy neveikről
szólitgatta. Hivatkozom Szalay Istvánra, ki mint titkára ő fenségének az
egész körutat tette, s kivel közelebbről megismerkedni, illetőleg baráti
viszonyba lépni, ez alkalommal volt szerencsém, mondja meg ő is, hogy a
szombathelyi főispáni fényes bálon István nádor nem fordult-e meg
minduntalan a fiatalok közt, s csak ugy szólitgatta neveikről, hogy Dőry
tánczoljon a grófnéval (háziasszony). Csillag! vigye azt a szép Inkeynét
s igy tovább.
Szombathelyen búcsuzott el tőle a zalai küldöttség. Miután az ünnepélyes
és hivatalos szónoklatoknak vége volt, István nádor a fiatalokhoz
fordulva, mondá: »Sok kellemes órát töltöttem önökkel, köszönöm. Éljenek
boldogul!«
Sokat, sok helyen megfordultam életemben, érintkeztem sok mindenféle
emberrel, meglehetős tapasztalást is szereztem, de arról, mi e három nap
alatt előfordult, soha fogalmam nem volt; annyi ezer és ezer különféle
életkorú, állású és osztályú emberek közt egyetlen elégületlen vagy
szomorú arczot nem láttam. Mintha nem is a földön lettem volna, de
valahol az egekben, hogy három napig csupa boldog embereket láttam.
És ez igy lehetett, a merre csak utja vezette az országban e népszerü
férfiut, mert benne mindenki egy uj korszak megalkotóját látta.
E diadalmas napok után komolyan készültem haza, de Csúzy Pali hallani
sem akart arról. Tartóztatott, hogy még a követválasztást várjam meg,
aztán megyünk együtt Pestre. Engem nem volt nehéz rábirni, igen jól
találtam magamat s felette megszerettem azt a társaságot.
Annyi öröm és élvezet közt folytak le napjaim Zalában, hogy azt hittem,
semmi uj sem várhat többé rám. Csalatkoztam; egyszer csak azt mondja
Csúzy Pali: most menjünk Kehidára. Azt gondoltam, leesem lábaimról.
Szabadkozni kezdtem, hogy tán jó lesz, ha magában megy oda, ki tudja,
nem veszi-e tolakodásnak Deák Ferencz, ha ily jelentéktelen egyén
látogatására megy? Aztán meg nem is ismer.
– Hát meg fog ismerni.
– De barátom, az oly nagy ember, hogy én közeliteni se merek hozzá.
– Kétségkivül nagy, s ép azért örvendj az alkalomnak, hogy őt
közelebbről megismerni tanulhatod.
Elindultunk, s az estét Botka Miskánál igen vigan töltöttük. Nőtlen
fiatal ember volt s szép nagy kastélyában uriasan élt. Az 1843-iki
országgyülésen kartársam s jóbarátom volt, ott is sok vig estét
töltöttünk együtt. Hát most az akkori eseményekről, kalandokról s
pajkosságokról oly jól esett magunkat kibeszélni.
Reggel elindulás előtt kijelentettem, hogy nekem nagy kedvem van itt
maradni, menjen Pali csak egyedül Kehidára; én itt bevárom.
– Na bizony, az volna szép! majd Pesten elmondanák rólad a
példabeszédet, hogy Rómában jártál s nem láttad a pápát.
– Én véghetlen örvendenék, ha maradnál, mond Miska, sőt ki is kérem
magamnak, hogy jőjj el minél hosszabb időre, annál jobb, de most mégis
azt mondom, menj, mert vétkeznél, ha az alkalmat elmulasztanád.
Roppant izgatottságban tartott az ut Kehidáig, de azonnal nyugodtabb
lettem, mihent azt a fehér, egyszerü földszinti házat megláttam, melynek
kapuján betértünk.
Deák Ferenczet a kertben találtuk; fapadon ült egy fa alatt s ujjából
nyomogatta a vért. Több mint barátságosan, bizalmasan fogadott.
– Egy ágat nyestem le, s ugy megvágtam az ujjamat, hogy félóra óta
vérzik. Már legyalogoltam a három órámat, legalább most egészen veletek
maradhatok.
– Naponkint gyalogolsz három órát? kérdé Pali.
– Minden időben s minden körülmények közt. Azért nem vehettem részt a
körutban, na meg uj életmódom miatt, azt nem szabad megzavarni.
– Nos, érzed már hatását?
– Csodálatosan; nincsenek vértódulásaim, és megfogytam.
Elbeszéltette velünk a körut részleteit, s midőn Pali mondta, hogy
István főherczeg Egerszegen az öreg Dőryt meglátván, egész ihlettséggel
»atyám«-nak szólitotta, Deák nevetve jegyzé meg: hát felét mégis
megkapta a költői elnevezésből.
Dőry olyan alak volt, kit senki egy tekintetre nem hagyott; elégült
boldogságot sugárzó arcz, szemeiben a jószivűség kifejezésével,
hátrafésült ősz haj, egész mellét elboritó hófehér szakál, s e
kinézéseért elnevezték »atya isten«-nek.
Ez belehozta Deákot a kedélyes adomázásba, a miből ki nem fogyott.
Hárman ültünk asztalhoz, válogatott ebédje s kitünő borai voltak, de ő
maga csak egy tányér levest, nagy tál zöldbabot evett, minden hus
nélkül, de oly jó izűen fogyasztotta, mint mi a fogoly-pecsenyét, s
hozzá tiszta vizet ivott, de azért egész ebéd alatt ő volt oly derült
kedvű, mintha azokat a jó borokat nem mi, hanem ő élvezte volna.
Biz azt elhiszem, hogy olyan étkezés mellett, naponkinti három órai
gyaloglás elűzi a vértódulást s meg is soványit, csak azt bámulom aztán,
hogy hozzá olyan jókedve lehet valakinek.
Deák házi körében leirhatlan kedves, kedélyes és mulatságos volt.
Egyetlen szó vagy tett nem fordult elő, mi intésül szolgálna, hogy az
ország legnagyobb fiának házánál vagyunk; az ő szives modora, találó s
mégis tréfás megjegyzései, érdekesen tanulmányos, de távolról sem tanári
előadásai a lelket folytonos derültségben tartották. A nagy szellem a
legkisebb körben, még akkor is, ha a mindennapiság eszméivel akar
foglalkozni, emelkedett, magasztos és elragadó.
Én őt, mióta csak a közügyek iránt érezni tanultam, a tisztelet és
csodálat teljes odaadásával emlitettem, ma az őszinte benső szeretet is
fellángolt bennem.
A legelső megszólitásnál mindjárt tegezett engem. Kellett-e még több is,
hogy Kehida egy kis mennyországommá legyen, s itt töltött óráim mint
fénylő csillagok ragyogjanak lelkemben az egész életen át.
Este elbucsuztunk, hogy a holdvilágos éjben haza utazzunk.
– Pali te! kezdé Deák, mikor már kocsiban ültünk, aztán mondd meg otthon
az öreg urnak, nagyon haragszom Zala-megyére, hogy az ország legrégibb
kamarásával nem tett kivételt a díszruhára nézve.
– Meg van már vigasztalódva, felelt Pali, mert te sem voltál a
küldöttséggel, ő sem, hát azt véli, hogy egész Zala-megye hiányzott.
– A mennyiben egymást kiegyenlitettük.
Ilyen üdvezitő nap után, csendes, holdas éjszakában, kényelmes kocsin,
négy jó lóval utazni, a legmindennapibb lelket is képes magasztaltságba
ragadni. Én száz öllel a föld felett éreztem magamat.
Eltörölhetlen betükkel van e nap emléke szivembe vésve, s viszontagságos
életemben olyannak tekintem, mint megtépett sűrű felhők közt egy darabka
kék eget.
A hullámok, miket István nádor utja a megyében vert, még jóformán le sem
csillapultak, amint a követválasztási mozgalom megindult.
Egerszeg roppantul megnépesült; forrongott a megyeház, vendéglő,
korcsmák; a tereken és utczákon zászlós csapatok vonultak fel-alá,
dalolva s kurjongatva. A fiatalság és értelmes elem a szabadelvü tanyán
mulatott, s a nagy tömeget állandóan nyugodt magatartásra s méltóságos
viseletre intette.
A választásnál azonban a Hertelendy pártiak verekedést idéztek elő, s
vagy öt nemes atyafi áldozatul esett.
Deák Ferencz óriás többséggel megválasztatott, s másik követnek pedig
Csúzy Pál.
Deák Ferencz lemondott; neki vér- és emberélet árán nyert megbizatás nem
kell. Horváthék, Inkeyek, Csányi László, az öreg Dőry, az egész
tisztikar, fiatalság és értelmiség könyörögtek neki, hogy álljon el
szándokától. Ily nevezetes, s tán a nemzet életében forduló pontot
képező országgyülésről ő nem hiányozhat. Az ő bölcsesége, mély tudománya
és roppant tekintélye most ott nélkülözhetlen. Mind hiába, Deák Ferencz
rendithetlenül megmaradt kimondott szavánál.
Nem választottak tehát helyébe mást, hanem Csúzy Pali egyedül ment
Pozsonyba szabadelvü utasitással.
A választás után azonnal siettem Becsehelyre, az öreg Csúzy Pálnak
megvinni a hirt, hogy Pali fia Zalamegyei követ. Azt hittem, az öreg ur
el lesz ragadtatva.
– Hát nem öröm ez, kiálték fel, egy oly vármegye bizalmát birni, mint
Zala! követi állást nyerni. Deák Ferencz mellett! ennél nagyobb atyai
öröm alig érhette.
Az öreg ur csak hunyorgott… hunyorgott, mig végre megszólalt:
– És mind ezt Pali érdemeiért tették?
– Kétségkivül.
Az öreg ur hevesen zsebére ütött, ezen megjegyzéssel:
– Ne volna csak az öreg Csúzy Pál fia, jó szerencse, ha esküdtnek
megválasztának. Nem őt választották meg, hanem az én nevemet, mert a
zsebemben van egész Zala-vármegye.
Azután láttam be, hogy nagyon elhibáztam a dolgot. Annyira már
kiismerhettem volna az öreget, miszerint elbizakodott, hiu és dölyfös.
Az ő dicsőitésén kellett volna kezdenem, s aztán csak ugy átmenetkint
érinteni Pali megválasztatását.
Negyed napra Csúzy Palival együtt utaztunk Pestre, hogy ő onnan
Pozsonyba menjen.