Visszaemlékezéseim (1. kötet) - 8

Abban a korban, a melyről megemlékszem, azokat a jeleseket nem
pénzkérdés serkentette előre, hisz oly szerény volt dijazásuk, hogy
például Lendvaynak egész évi fizetése nem tett ki többet, mint a mennyit
Feleky két hónapra kap. De nem is ismerték ám feladatuknak örökké
zsarolási ostrom alá fogni a szinházat, nem tekintették fejős-tehénnek,
hanem édes otthonuknak, melynek fentartásán és felvirágzásán
szakadatlanul fáradoztak. Szerették az intézetet s érdekeinek a magok
érdekét készséggel alárendelték. Ők nem pénzkérdés arányban emelkedtek,
őket vezérelte az ügyszeretet, s ragadta pályájokon feljebb és feljebb a
közönség lelkesedése. Ezért vitték oly magasra, ez a válasz Löwének,
hogy hol képezhette magát ennyire?
Hazafias – akár erkölcsi, akár anyagi – áldozatokra mindig az elsők közt
szerepeltek.
Megérdemlik ők, hogy a nemzet emléköket az igaz és derék hazafiak közt
megőrizze.
Nagyon eltértem, de e visszaemlékezések oly édesek, hogy szivesen
elidőzöm mellettök.
Az »Eljegyzés álarcz alatt« határozottan szép sikert aratott.
Előadás után a szinház-csarnokban Császár Ferencz bemutatott az öreg
Szemere Pálnak. Szemere megölelt nyilvánosan. E megtiszteltetést az
előadó művészeknek köszönhettem.
Nemsokára ezután Jókai Mór is megjelent köztünk. Erőteljes, izmos, szép
szőke fiu volt. Egyszerre jelent meg »Hétköznapok« czimü regényével.
Petőfi már előre felépitette köztünk Jókainak a dicsőség csarnokát, most
még hozzájárult az, hogy kétkötetes regényt hozott a kezében, hát ő
bizony mindjárt tekintély lőn, de miként is ne, kétkötetes regényt irt,
ilyennel még egyikünk sem dicsekedhetett. Ez aztán igazolta mindazt, a
mit Petőfi róla előre hiresztelt. Megszerettük s első pillanattól fogva
sok súlyt fektettünk barátságára, ámbár ő zajosabb mulatságainkban soha
sem vett részt; a komlókerti estelik, a Pillvax kerekasztala sohasem
tisztelhette vendégeül. Ellenben a körbe szeretett eljárni, s néha
egyik-másik pajtáshoz.
Bizonyos helyeken nagyon kezdett szemet szúrni, hogy a kör szabadelvü
szelleme nagyon kihat mindenfelé, ujitási eszmékkel foglalkozik, s
felöleli magába az ifju értelmiségi elemet, egy konservativ kört
alapitottak »Gyülde« nevezet alatt. Nekiállottak ifjuságot toborzani,
hogy majd igy a nemzeti kör hatását ellensúlyozzák. Minden mívelt s az
értelmiséghez tartozó fiatal embert dijtalanul fölvenni ajánlkozott, sőt
ha kiváncsiságból valaki odavetődött, roppant megvendégelték, csak hogy
elvigye a hirét, el is vitte, de nem volt benne köszönet. Sehogy sem
tudott ez a gyülde zöld ágra vergődni, sehogy sem tudott fiatalságot
fogni, minden fényes kiállitása, bőkezüsége daczára csak az alapitó urak
kongtak benne, igy aztán tengődött egy darabig, mig végre
végelgyengülésben kimult. A szabadelvü kör ellenben napról napra
mindinkább izmosodott.
Petrisievich Horváth Lázár gyönyörü dunaparti szállásán zenével s
énekkel egybekötött reggélyeket szokott adni hetenkint. Nagy közönség
eljárt ezekre, de iró, főleg fiatal iró, a Honderü egy-két munkatársán
kivül, ott látható soh’sem volt.
Egyik estén függönyös földszinti páholyából magához int engemet.
Kiváncsi voltam, vajjon mit akar? Holnap okvetlen jőjjön el a reggélyre,
igen fényes lesz, s azonkivül nevezetes személyiségekkel fog
megismerkedni, ma érkeztek Szt.-Pétervárról.
Ez már érdekelt.
Találtam ott egy őszbeborult, hajlott öreg urat, az orosz legfőbb
biróság elnökét, ki elég tisztán s a legjobb kiejtéssel beszélt
magyarul. Nagyon elcsodálkoztam, mikor hallottam, hogy neve
Palugyánszky. Harmincz s néhány év előtt ment ki mint nevelő, aztán
hivatalnok lőn, megnősült s ma nagy ur. Eljött még egyszer látni
hazáját, s attól örökbucsut venni. Fiát is magával hozta, ki
testőrtiszt. Meglepő szép és élénk ifju volt. Ez egy szót sem tudott
magyarul, de mindjárt hozzám csatlakozott; velem jött ebédelni, elvittem
kávézni a kerek asztalhoz; végtelenül megszerette barátimat.
Bebarangoltam vele Pestet, elmentünk a szinházba, Hollósy Kornélia és
Stéger valóságos lelkesedésbe hozta. Fölvezettem a szinpadra s
bemutattam az ünnepelt művésznőnek. E kitünő szivességért nem győzött
elég köszönetet mondani.
Másnap az öreg ur azon óhaját fejezte ki, hogy szeretne még egyszer
életében a Gellérthegyről széttekinteni, ajánlkoztam kisérőül, valamint
fia is. Fölmentünk, helyenkint két oldalról vezetve a roskadozó öreg
urat. A csillagvizsgálóhoz elérve, meginditó volt látni, a mint kezeit
Pest felé kitárta, mintha magához akarná ölelni, aztán tenyereit
szemeire csapva, zokogásba tört ki. »Nagy és széppé lettél oh Pest!
mióta nem láttalak, sóhajtott, virágozzál, s légy dísze ne csak az
országnak, de a világnak is!« aztán leült, fejét tenyerére fektette s
némán nézett; azt hiszem, imádkozott. Nagy sokára távozásra birtuk.
Kezeivel csókokat hányt Pestre, midőn lefelé haladtunk.
Vagy nyolcz-tiz napot töltöttek Pesten, mialatt az ifjuval nagyon
összebarátkoztam.
Elváláskor azt mondta: Nem valószinü, de ha mégis találkoznánk az
életben, mint jóbarátok tekintsük egymást.
És találkoztunk, de mint ellenség.
Az ifju irodalomban Petőfi és Jókai közt megoszlott a vezéri szerep.
Jókai azonban csak irodalmi dolgokban, komoly összejövetelekben s nagyon
is szolid mulatságainkban vett részt, mig Petőfi a kerekasztalnál, a
komlókertben, itt-ott zajosabb mulatságokban, sőt néha szilajabb
tréfáinkban is osztozott.
Petőfi szerette megtréfálni pajtásait; igy tett velem darabom előadása
előtt; igy tett szegény kis Halász Józsival; ez egy jámbor verselő
ügyvéd volt, csupa szelidség és jóság, ép olyanok voltak versei is.
Egyszer a kerekasztalnál roppant melegséggel beszélt Hahn Hahn Ida
grófnő műveiről. Petőfi gúnyosan mosolygott, mert a nevezett irónő
műveit roppant izetlenségnek tartotta, de nem szólt semmit. Másnap a
fekete kávénál lapot vesz a kezébe, forgatja, olvas, mi nekünk feltünően
szokatlan volt. Egyszerre felkiált:
– Mi ez? s elkezd olvasni: Halász, fiatal költő barátunk Hahn Hahn Ida
grófnő sikereitől föllelkesülve, többé nem saját neve alatt fog irni,
hanem felveszi a »Kappan Kappan Józsi« nevet.
Halász Józsi felugrott. Ez szörnyüség! mutasd.
– Nem én, felelt Petőfi, elteszem emlékül, s zsebre dugta a lapot.
Lőn szörnyü nevetés.
Halász elrohant, s darab idő mulva jön vissza diadallal hozván a lapot s
szólt:
– Ugyan felültetett mindnyájatokat Sándor, egy szó sem igaz, semmi sincs
a lapban.
– Azért mégis ugy megijedtél, hogy a hópihéd elolvadt.
Ép akkor volt Halász Józsinak a »Honderü«-ben egy érzelgős költeménye:
»a hópihe«.
Más alkalomkor, vasárnap a déli órában sok díszes közönség hullámzott a
váczi-utczában. Mi is ott sétáltunk, a városház felé eső sarkon egy üres
nagy targoncza volt. Azt kérdi Petőfi Pálffytól:
– Mennyiért tolnád végig a váczi-utczán ezt a taragonczát?
– Ingyen, felelt Pálffy Albert, ha te beleülsz.
Petőfi szó nélkül belevágta magát a targonczába, kezeit keresztbe fonta
s rákiáltott Pálffyra:
– Toljad hát na!
Pálffy megereszté hosszu lábait s három lépéssel az utcza másik oldalára
sietett, hogy hahotánk elől meneküljön.
De aztán ha szerét tehettük, mi sem maradtunk adósai.
A Wartensleben gróf-kisasszonykák mindig sürgettek: Jaj beh szeretnők
ismerni Petőfit, gyönyörün ir, tömérdek költeményét könyv nélkül tudjuk.
Ugyan Degré bácsi, hozza el egyszer hozzánk.
Hát én elővettem Sándort, hogy akarsz-e ma jól mulatni?
– Veled, vaddisznó?
– Én is ott leszek.
– Hát még ki?
– Balássy Tóni.
– Mondasz valamit. És hol?
– Született Patay asszonyságnál Hevesből. Kedves két lánykája van. Könyv
nélkül tudják költeményeidet.
– Na jó.
Este aztán Sándor fölvette a broccados selyemattilát, s mentünk a
szénatérre, a hol most a Geiszt ház áll.
Az előszobában Sándor ajkai megrándultak, s gyanusan tekintett rám. Nem
mertem szemei közé nézni. Nem tudom, mit csinált volna velem, ha
megtudja, hogy egy gróf házához hoztam. Én egyébiránt nem csaltam meg,
mert a grófné született Patay Boriska volt. Beléptünk.
– Grófné! van szerencsém Petőfi Sándort bemutatni.
Azt hiszem, Sándor ebben a pillanatban megfordult volna, ha a grófné
véghetetlen nyájassága, a két kis gróf-kisasszony kitörő öröme s Balássy
Tóni jelenléte le nem bűvöli. Még magához sem tért meglepetéséből, mikor
a mellékszobából betoppan a jó magyar kinézésü gróf e szókkal:
– A ki lelke van! örülök, hogy haza kerültél Sándor öcsém, mert
reméllem, házunkat ezután ugy tekinted, mint otthonodat.
A háziurra mutatva, mondám: Gróf Wartensleben Gusztáv ur.
– Gróf ur, kezdé Sándor.
– Én Guszti bátyád vagyok, ha elfogadsz, aztán csak tegezz, mint ezek a
barátaim.
– Ez a, gondolom »vaddisznó« akará mondani, de hamar észrevette magát,
hogy mégis csak illetlen kifejezés volna, hát jobbra-balra felrángatta
vállait, krákogott is hozzá, aztán kihozta, hogy ez a barátom nem mondta
– –
– Jól tette, nevetett bele Wartensleben, mert megijedtél volna német
nevemtől s szépen várhatnánk rád, pedig hevesi vér vagyok, annak is a
javából. Na gyujtsatok rá fiuk, itt a szivar.
Azután a kis lányok beszéltek költeményeiről, többet elszavaltak, s
Petőfi csak ugy ámult és csodálkozott. A grófné, kinek minden vonására a
jóság és nyájas szeretetreméltóság volt irva, oly előzékeny szives s
magyaros hangon társalgott Sándorral, hogy ez rövid idő alatt
fesztelenül kezdte érezni magát.
Az estelinél mindig a kis lányok szolgálták Petőfit, ki utoljára ugy
nekihevült, hogy legujabb, s még sehol meg nem jelent költeményeiből
néhányat elszavalt.
Mikor távoztunk, Sándor azt mondta nekem:
– Te ugyan megjártad, engem akartál megtréfálni, de én szedtelek rá,
mert igen jól mulattam.
Ezután, nem ugyan gyakran, de néha ellátogatott Wartenslebenékhez, hol
mindég jól találta magát.
Petőfi nézeteit s hajlamait ismerve, sokak előtt ez hihetetlennek
látszhatik, pedig tény, hivatkozom oly tekintélyes és szavahihető urra,
mint Balássy Antal hétszemélynökre, s hivatkozom a még élő Wartensleben
Amália grófnőre, a másik Klára, igen ifju korában hunyt el, mint
férjezett Ráday Pál grófné.
Pákh Albert, mint a Pesti Hirlap sokoldalu s elmés ujdondásza, valami
vidéki tisztelőitől néhány sodart kapott elismerés jeléül. Na hisz a
sódarak nagy elismerésben részesültek. Pákh meghivott rá
valamennyiőnket. Alig fértünk el szűk lakásán, de azért nagyon jól
találtuk magunkat. Vigan folyt az estéli, s Petőfi itt olvasta fel
először »János vitéz«-ét óriási taps, tetszés s lelkesedés közt. Itt
jelent meg teljes társaságunkban először Czakó Zsigmond, kinek »Kalmár
és tengerész« czimü szinműve oly hatást idézett elő. Egy óra alatt
mindnyájunknak szeretett pajtása lőn. Ezután sokat forgott
társaságunkban.
Petőfi és Jókai nagy reményekkel s szép kilátásokkal megalakitották a
»tizek« társaságát. Ők másokban is annyi tehetséget kerestek, mint a
mennyi bennök élt. Ez persze nagy csalódás volt, s közülök egy-kettőt
kivéve, a többi alig birt megfelelni azon iránynak, melyet ők kitüztek.
»A magyar nép nyelvét irodalmi értékre emelni«. De másrészről e tiz
éltette s tartotta fenn folytonos működésével a szépirodalmi lapokat,
mig a szerkesztők silány s rendetlen dijazásban részesitették. Magok
akartak tehát lapot kiadni, a mihez nem kapták meg a szükséges
engedélyt.
A tizek: Petőfi Sándor, Jókai Mór, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes, Pálffy
Albert, Lisznyay Kálmán, Pákh Albert, Obernyik Károly, Bérczy Károly és
Degré Alajos.
Ezen egyesülésnek, ha az irodalomra nézve nem is volt meg az a hatása, a
mit egyik-másik várt tőle, de volt azon eredménye, hogy valamely kapocs
összefüzött, s alakult egy oly pajtásság, mely az életen át huzódott, s
e tiz egyén egymás sorsa iránt mindig érdeklődött. Valahányszor kidőlt
egy, a megmaradottak ugy tekintették, mintha közel családtag hunyt volna
el. Ma még hárman vagyunk: Jókai Mór, Pálffy Albert s én. Valahányszor
találkozunk, érzékeny öröm fog el hogy még látjuk egymást, s csak ugy
találgatjuk, ki lesz az utolsó? Nem soká fog késni a felelet, mert a mi
óránk is közelget.
Lisznyay Kálmán beteg volt; ő minden évben legalább kétszer halálos
betegségen ment át, s mihent jobban lett, nagy nevetés közt mondta s
taglejtésekkel kisérte, hogy lelke már a nyelve hegyén ült, s Sebestyén
Kovács Endre miként nyomta azt vissza.
A magyar-utczai földszinti szobájában betegen feküdt Lisznyay.
Odagyülekeztünk délutánonkint egyetmást megbeszélni s néha
elkártyázgatni. Petőfi nem játszott, de azért eljött, néha agyba-főbe
szidott bennünket, máskor meg felolvasott. Emlékszem, az ablaknál egy
kis asztal állt, Petőfi felült rá, lábait lelógázta, s itt olvasta fel
először »A hóhér kötelét«. Másik asztal Lisznyay ágyához lőn illesztve,
itt folyt a kártyázás. Épen färbliztünk Tompa, Dobsa, Bérczy, a fekvő
Lisznyay és én. Tompának levele érkezett, felbontja, arcza kiderül,
pedig ép egy nagy zsinórt huztak el óra elől. A levelet nyugodtan
összehajtja, zsebre teszi s szól:
– Na fiuk! elhagylak titeket.
– Hogyan? miért? mi történt? tudakozódtunk valamennyien.
– Hamván megválasztottak papnak.
Ez a szép hivatás ily bűnös foglalkozásnál érte. Hiába! fiatalok
voltunk.
Petőfit utolérte a vágy külföldre utazni, s ennek kivitelén sokat törte
a fejét. Emichhel kisérlett egyezkedni kiadandó műveire, nem sikerült,
kapta magát s irt Pulszky Ferencznek, hogy módjában áll, hát előlegezze
neki a szükséges összeget, a mig műveire a kiadóval egyesség jön létre.
Szegény Sándor bizonyosra vette a sikert, s uti terveket készitgetett.
A büntető törvénykönyv kidolgozására kiküldött országos bizottság tagjai
már Pesten működtek.
– Itt van Pulszky, mondja Petőfi, szeretnék vele ugy véletlenül
találkozni, mert még levelemre nem felelt.
– Az nagyon könnyü, világositottam fel, Emmerlingnél ebédelnek a
bizottsági tagok, ott lesz ő is bizonyosan.
– Jó lesz biz az! kiált bele Lisznyay, menj oda ebédelni.
– Eljöttök ti is, mert magam csak nem mehetek.
– El hát.
Ott volt egy hosszu asztal a bizottság részére megteritve. Mi csekély
távolságban egy kis asztalnál szerényen meghúztuk magunkat s étkeztünk.
Az ország nevezetességei lassankint megjöttek s a hosszu asztalt
elfoglalták. Pulszky köztük volt, a mint észrevette Petőfit, udvariasan
odaköszöntünk. Nagy sokára Pulszky fölkel helyéről s hozzánk jött, leült
s elkezdett irodalmi dolgokról beszélni. Mondta, hogy most ő is regényen
dolgozik, nem tudom már, görög vagy római történelemből, s rövid
vázlatát adta tárgyának És amint beszélte, Lisznyay iszonyu torokhangon
mindig belezúgott:
– Ej beh hatalmas! nagyszerü, dicső! aztán meg: óriás hatásu! és
kifogyhatlan volt a csodálatban.
Pulszky bevégezvén elbeszélését, Sándorhoz fordult e szókkal:
– Kedves barátom! leveledre személyesen akartam megadni a választ.
Nagyon sajnálom, de sok károm volt a gazdaságban, s most a szécsényi
jószágon annyi befektetésre kellett költekeznem, hogy egészen ki vagyok
meritve. Kivánságodat ez alkalommal sehogy se teljesithetem. Ezzel kezet
nyujtott s visszament a nagy asztalhoz.
Petőfi egy szót sem szólt, csak elmosolyogta magát.
Lisznyay fejét két öklére fektetve, az asztalra könyökölt s merően
nézett a távozó után. Nagy sokára egész elkeseredéssel mondá:
– Edd meg a regényedet, ha tudom, hogy nem adsz pénzt, bizony nem
dicsértem volna.
Akkoriban a Honderü valóságos hadjáratot folytatott Petőfi ellen.
Különösen Zerfi a legrosszakaratubb birálatokat irogatta. Petőfi révén a
tizekkel általánosan ellenséges állást foglalt, a hol csak lehetett, s a
kihez csak hozzáfért, azon szeretett volna nagyot ütni.
Egyszer reggel álmomból Lauka Guszti és Lisznyay Kálmán nagy lármával
fölvert.
– Ez mégis sok! kiált Guszti heves taglejtéssel, az a hitvány Zerfi ma
kegyetlenül neked megy.
– És sértőn, tevé hozzá Lisznyay.
– Mit ir?
– Utczagyereknek nevez.
– Menjetek s hivjátok ki azonnal.
Elrohantak.
Midőn öltözködésemet végeztem, visszatértek, azzal a hirrel, hogy Zerfi
nem verekszik.
– Nem? na majd meglássuk. Jőjjetek velem.
Zerfi lakására mentünk. Nincs itthon, Nádaskayhoz ment. Mi is mentünk
Nádaskayhoz.
– Itt van Zerfi ur?
– Igen.
– Sürgős ügyben jőjjön ki.
A cseléd visszatért azon üzenettel, hogy Zerfinek semmi dolga itt künn.
– Na hát van nekünk odabenn.
Ott találtuk Nádaskayné, Télfy Rrza és Natalie társaságában.
Bocsánatot kértem a nőktől, s aztán Zerfihez fordultam a kérdéssel: hát
csakugyan megtagadja az elégtételt?
– Meg.
– Akkor én igy fizetek, s ezzel oly fricskát vágtam az orrára, hogy
mindkét kezével odakapott.
Ezzel a fricskával ledöntöttem a Honderünek egy szilárd oszlopát, s a
fiatal irodalmat megmentettem egy részrehajló, rosz indulatu, s
pártoskodó itésztől, mert Zerfi ettől a pillanattól kezdve nem csak
letünt a sajtó teréről, de még Pestről is eltünt. Senki sem sajnálta,
mert felháboritó volt az a hang és modor, a minővel ez az ember
Petőfiről és műveiről szólt.
Nem éltünk mi elkülönözve, hanem résztvettünk a többi ifjuság üzelmeiben
is. Akkor volt az országban a főispáni helyettesek rendszeresitése
napirenden, a mi visszahatást szült az országban s izgatottságot az
ifjuság közt. Luka Györgyöt kinevezték Hont megye főispáni
helyettessévé. Hontmegye konservativ eleme, tehát majdnem egész Hont
értelmisége s tisztikara b. Majthényi László vezetése alatt Pestre jött
üdvözletére, s elég merészséggel birtak itt a szabadelvü közvéleménynyel
szembeszállva, az illetőnek fáklyásmenetet rendezni. Luka a
szép-utczában lakott. Az ifjuság hagyta az urakból álló menetet
odavonulni, nyomban utánuk kiözönlött a Pillvaxból s a barátok terén
kettéválva, az egyik rész a hatvani-utczába, a másik a czukor-utczába
tartott szétverni a tisztelgőket. Egyszerre a szép-utcza mindkét vége
fiatalság által el lőn zárva, s iszonyu lárma támadt: Üssétek a
pecsovicsokat! akár a hatvani-, akár a czukor-utcza felé menekülni
lehetlenség; a tisztelgők mind összébb s összébb szorultak, a kik
szélről estek, a bántalmazás elől menekülendők, nyomkodták a középen
levőket, kik hogy egymást fel ne perzseljék, égő fáklyáikat magasra
tartották. Itt-ott puffogás is hangzott, jaj- és káromkodástól kisérve.
A roppant zűrzavarban végre a László-féle ház kapuja megnyilt, s
Hontmegye tekintetes Karai és Rendei azon egymást taszigálták be.
Udvart, lépcsőt, kapualjt az égő fáklyákkal elfoglalván, az irtóztató
füstben majd megfultak. Künn pedig az ifjuság ellepte az utczát, s
országos macskazenét rögtönzött. Ez volt Hontmegye ünnepélyes
tisztelgésének a vége; de nem volt vége, mert a tekintetes Karok és
Rendek nehány nefelejts-foltot s égési sebeket vittek haza.
Ugyan ez időtájt Tisza László, biharmegyei főispán-helyettes, hasonló
kitüntetésben részesült, de fáklyafüst nélkül. Elterjedt a hire, hogy
itt van a hires Tisza László, estére meg kell macskazenézni. Azon időben
tűzőrségre mindég egy osztály lovasság rendeltetett Pestre. Tisza
védelmet kért a tervezett bántalmazás ellen, hát kirendelték az osztály
huszárt. Mikor a fiatalság megindult, tervét végrehajtani, meglepetéssel
látja, hogy az Ujtértől kezdve a Bálvány-utcza végig el van foglalva
huszárokkal.
– És magyar katonaság védelmez ilyen pecsovicsot! kiabálták itt-ott.
– Hát mit akarnak az urak? kérdezték a huszárok.
– Macskazenét adni.
– Egyebet semmit?
– Semmit.
– Tessék. Ezzel helyet nyitottak, a fiatalság Tisza lakása elé özönlött
s lovas fedezet alatt adta a macskazenét. Mikor már egy darabig folyt,
oda lovagol Bárány őrnagy, s azt kiáltja:
– Elég lesz már fiúk!
Harsány »éljenek a huszárok!« volt rá a felelet, s a tüntető sereg szép
rendben visszavonult.
Másnap a »Két oroszlán«-nál együtt ebédeltem Bárány őrnagygyal, ki
tetőtől talpig igaz, derék magyar volt, nevetve mondta: »Neki csak az
volt rendeletbe adva, hogy a rendetlenséget s kihágást akadályozza, ott
pedig minden rendben történt, kihágás sem volt. Csoportosulás vagy lárma
betiltására nem kapott felhatalmazást.« Közelebbről megismerkedtem vele,
s a hat hét alatt, mig pesti szolgálatideje tartott, sok jó órát
töltöttem társaságában. Petőfi költeményei mindég a zsebében volt; a
rajongásig szerette. Neje lelkes, mivelt asszonyság, tüzetesen ismerte
irodalmunkat, s Kúthy Lajos, Gaál Józsi mindennaposak voltak nála. Ez
alkalommal ismerkedtem meg Cserey Náczi századossal, s ugyanazon
ezredből Ihász Dani főhadnagygyal, a kik azután szorosabb barátságba is
léptek velem, s a kikkel a hadjárat idejében sok jó órát töltöttem a
tábori tűznél, mikor bográcsban főztük a theát.
Cserey Náczi Kúthy Lajossal is baráti viszonyban élt, s megtörtént,
amint Kúthynak hóbortjai voltak, hogy éjfél után két órakor fölvert,
Csereyt meglátogatni. Én kaptam mindenen, a mi rendkivüli, s mentünk a
laktanyába.
Cserey megijedt, hogy valami nagy baj van.
– Van bizony, világositá fel Kuthy, éhezem. Adj valamit enni.
– Szivesen pajtás, azzal ment Náczi s kis idő mulva visszatért egy
katonakenyérrel s vöröshagymával, sót tett mellé meg pálinkát. És Kúthy
hozzálátott, hogy nekünk is kedvet csinált, aztán mindhárman
falatoztunk, mint a telivér bakák, s hallgattuk Náczi bácsi kalandjait,
ki a legédesebb hangon, a legkomolyabb szemekkel legvadabbakat
fillentett.
– Lásd, mondá Kúthy, mikor hajnalban hazafelé ballagtunk, igazi irónak
igy kell keresni a jellemeket, embereket s kalandokat, nem pedig a
termekben.
– Hát mit tanultunk vagy tapasztaltunk itt?
– Azt, hogy jól esik a száraz kenyér vöröshagymával is, törköly pálinka
mellett, ha éhes az ember, s szivesen adják.
– Ezért a tanulmányért nem érdemes éjfél után három órakor a laktanyába
fáradni, azt a nélkül is felfoghatjuk.
– Igen, de tapasztalni kell. Festett táj, legyen az bármily művészi
remek, csakis árnyéka marad a természetinek.
Csinált Kúthy efféle különczködő zseniálitást akármennyit, ha rájött az
idegesség, s izgatottság miatt aludni nem birt.
Egyébiránt Kúthy az irodalom arszlána volt. Választékosan s mindég a
legujabb divat szerint öltözködött, s azért a védegyletet, mely az
ország kitünőségeit, az egész irodalmat, nagy közönséget és az ifjuságot
tagjai közé számitá, őszintén soha sem pártolta, s csakis erkölcsi
kényszerből vetette magát alá, s akárhányszor zugolódott a honi
készitmény tökéletlensége ellen. Azonban úszott az árral, s koptatta a
gácsi posztót. Nagyon szerette az illatszert, ez az egy tárgy volt, amit
magának kikötött, mert Mosch készitményeivel nem tudott megbarátkozni.
Kúthy fényüzően élt; urias kényelemmel berendezett termeiben, hetenkint
szerdán estélyre gyülekezett össze az irói világ. Itt a fiatalok
megismerkedtek a tekintélyekkel, hallottak és tanultak, mert gyakran
folyt az eszmék harcza, mi által a fogalmak s izlések az ifjabbaknál
tisztultak. Kúthy estélyeinek nagy érdemök, hogy az irók egymást
közelebbről ismerni tanulták, s mintegy ellenőrizte egyik a másikának
működését; összevegyültek nagyok és kicsinyek, öregek és fiatalok, hogy
társalogva egyik oktasson, a másik eltanuljon. Előnye volt ezen
estélyeknek az is, ha vidékről egy-egy társ felvetődött Pestre, nem
kellett házról házra járnia ezt vagy azt az irótársát felkeresni, a
mivel rendelkezésének fele idejét eltölthette. Kúthy estélyére ment, ott
találta barátait, s ott ismerte meg az ifjabbakat. Ily estélyen
ismerkedtem meg Szemere Miklóssal, itt Kazinczy Gáborral, kinek
ékesszólása oly mély benyomást tőn rám. Ha Kazinczy Gábor ugy irt volna,
mint beszélt, sok gyönyört szerezne még a mai világnak is.
Petőfi ezen estélyekre nem járt, soha sem adta okát, de nagyon
valószinű, hogy a pozsonyi rideg fogadtatás bántotta most is.
Pest igen megélénkült, több főur, ki azelőtt Bécsben vagy külföldön
időzött, Pestre tette át lakását, igy gróf Batthyányi Kázmér a dynasta s
két unokaöcscse: Ödön és Gusztáv; gróf Károlyi Lajos s mások. Divat lőn
páholyt tartani a nemzeti szinházban, kék babos ruhát viselni, Füredi
Miska és Decau Mari népdalait megtapsolni. Adtak karton-ruhás
estélyeket, s a nagy ebédek franczia bor nélkül folytak le. A magyar
szivargyártás virágzani kezdett annyira, hogy még Szentkirályi Mór is
ebbe az üzletbe fogott. Valero nagy selyemgyárt állitott s a
kirakatokban tételről-tételre ezt a felirást lehetett olvasni: »honi.«
Rövid idő alatt Pesten az uralkodó szellem a magyar lőn, az ipar roppant
lendületet nyert, a gyárak szemlátomást emelkedtek s a bukások
gyérültek.
A politikai élet is mozgalmasb volt, mint valaha. Itt működött a büntető
törvénykönyvet készitő országos bizottság, aztán a nemzeti kaszinó,
nemzeti kör és az árvagyülde, hol mindenütt országos és napi kérdések
megvitatásai folytak. Nagy hullámokat kezdett verni a centralisáló párt,
élén báró Eötvös Józseffel, és mig a lapokban az eszmét erősen
felkarolta Csengery Antal és Irinyi József, addig Eötvös József egy
korrajz regénynyel iparkodott a megyéknek megadni a halálos döfést. »A
falu jegyzője« igen elterjedt, igen olvasott, de túlságoskodásai miatt
eléggé ellenszenves regény volt. A centralista párt, noha roppant
kisebbség, erősen támadta a megyei intézményeket; a legszelidebb
fegyvernemtől a legerősebbig mindent használt, a regénytől kezdve a
külföldi tekintélyekig, a napi sajtótól a történelmi nagy művekig sok
eszközt megmozgatott, hogy elveinek diadalt szerezzen.
Nem tudott hatni, a nagy közönség, élén nagy férfiakkal, határozottan
elitélte az eszmét. Az ifjuság meg épenséggel felháborodott ellene.
Fiatalság oly nagy számmal volt Pesten, mint azelőtt tán soha. Letették
az ügyvédi vizsgát, s maradtak tovább is Pesten jurátusnak. Ha valaki
kérdezte: miért nem néztek állás vagy alkalmazás után? a felelet lőn:
Nem tudom, de érzem, hogy maradnunk kell.
A levegőben kellett lenni valaminek, a mi az embereket izgatta; a
csillagokban, a mi jóslatszerű befolyást gyakorolt az idegekre, mert
különösen az ifjuság, mindég eseményeket várt, s mint mondani szokás,
nem fért meg a bőrében.
Mikor hire futamodott, hogy István nádor körútra készül az országban,
feldobbant minden magyar sziv, s az ifjuság hevülő vére korlátot nem
ismert. Nagy események előjelének tekintette azt, de hogy is ne? mikor
történt, hogy egy nádor, még pedig hozzá főherczeg, megindult volna a
magyart saját tüzhelyénél tanulmányozni? magát a népnek szinről-szinre
bemutatni? megismerni a földet, látni a városokat, helységeket és
szokásokat, meggyőződni a szellemről, s megmutatni, hogy közelről
érdekli az ország s annak ügyei.
A nem sokára egybehivandó országgyüléstől sokat várt mindenki.
Csúzy Pál, zalamegyei nagybirtokos, többször meghivott, hogy mennék
hozzá Becsehelyre, biztosit – a min soha sem is kételkedtem, – hogy
nehány hetet kellemetesen fogok eltölteni. Most vágytam egy kis falusi
élet után, de meg valami nagyobb munkába is akartam kezdeni, hát jónak
láttam a forrongó fővárosi fiatalság köréből kissé kivonulva, a falusi
csendet használni. Becsehelyre utaztam. Csúzy Palit nem találtam otthon,
csak négy-öt nap mulva jön meg.
Hm, gondolám, Varasd oly közel esik, egyszer már volt alkalmam a derék
horvát atyafiakat látni Zágrábban, nem jó volna-e őket megismerni
Varasdon is? Vajjon mivé nőtte ki magát azóta a magyar gyülölet?
Varasdra utaztam. Beszálltam a fogadóba, félnapig irtóztatón unatkoztam,
s alig vártam az ebéd idejét, hogy az étteremben embereket lássak. Ott
aztán reméltem hallani érdekes beszélgetéseket, mik ránk magyarokra
vonatkoznak, főleg ha kinézik belőlem a magyart, vagy meghallják a
pinczértől.
Az éttermet üresen találtam; nagy későre jött egy katona-orvos a
kutyájával, aztán valami hadnagyocska, s többé senki. Itt ugyan nem sok
tapasztalást szerzek. Délután megindultam összejárni a szép kis
városkát. Alig láttam embert; utczái, terei üresek voltak. Ritkán
boszankodtam valamely lépésemért annyira, mint most, hogy Varasdra
jöttem. »Reggel visszautazom, mindjárt tenném, de már esteledik.« E
gondolattal jártam a barátok zárdája körül, amint egy fiatal ember
elémbe bukkan.