Visszaemlékezéseim (1. kötet) - 7

Volt az ifjuságnak, különösen az itt időző fiatal iróknak két szellemi
vezetője, az egyik Kúthy Lajos, a másik Tóth Lőrincz. Az első nagyurias
modorával, fényüző életével, s örökös élvhajhászatával többeket
könnyelmü helyzetbe ugrasztott. Ellenben Tóth Lőrincz munkás
visszavonultságával; nyugodt, meggondolt s nyájas viseletével a legjobb
példát adva, sok meggondolatlan lépéstől visszatartotta a hajlékony
kedélyeket. Kúthy az élet örömeit ismerteté meg, Tóth Lőrincz az élet
szükségeit. Az elsőt szivesen fölkerestük, az utóbbihoz tartózkodó
tisztelettel közeledtünk.
Egyszer Tóth Lőrincz megszólit, ha nem volna-e kedvem bécsi lakossá
lenni? Bizony nem. Hisz én értem s bizonyos fokig osztom is az
ellenszenvet Bécs iránt, de másrészről megfizethetlen iskola fiatal
embernek. Megismeri a nagyvárosi életet, sokat lát, tapasztal;
ismereteket szerez irodalmi és művészi téren; sőt még a közügyekben is
előnyére lehet. Engem jó barátom Németh Lajos szólitott meg, ajánlanék
neki egy jogászsegédet. Ha fiatalabb volnék, magam elfogadnám. Ne
utasitsa vissza, mert később megbánná. Ily alkalom nem mindennap
kinálkozik. Németh tisztességesen dijazza segédeit, hát fogyatkozása nem
lesz. Önnek már pályáról kell gondoskodni, örökké csak nem élhet jurátus
életet. Ott alkalma lesz előkelő ismeretségeket szerezni, ez pedig
nagyon megegyengeti az utat az élet rögös pályáján. Ezen gondolkozni sem
lehet, fogadja el, ha csak rövid időre is, már sokat nyert.
Én Tóth Lőrincz véleményére, itéletére s jóindulatára akkor is, mint
most, sokat adtam, s igy rövid rábeszélés után elfogadtam a felajánlott
állást.
Barátaimat igen lehangolta a hir, hogy Pozsonyból távozom, nagyon
összeszoktunk, ki is akarták verni fejemből a gondolatot minden áron, de
már akként intézkedtem, hogy azon változtatni lehetetlen volt.
Nehéz szivvel mentem a bucsuestélyre, s könyezve váltam el attól a sok
jópajtástól. Ugy éreztem magam, mint a kit családi körből kiragadnak s
viszik ismeretlen világrészbe, hogy soha sem látott emberek s idegen
viszonyok közt uj és szokatlan munkára adja fejét.
Mintha valami nagy művész aratott diadalai után távoznék, ugy ellepte az
ifjuság a kikötőt hajóra szálltamkor. A sok kézszoritás és ölelkezésből
alig birtam kibontakozni. Szivem csordultig volt. A fedélzetről érzékeny
isten hozzádot intettem pajtásaimnak, s ezzel a gondtalan víg ifjusági
életnek is. Midőn a partról felém lobogó kendőket többé nem láthattam,
kitörtek könyüim s mint a gyermek, kit intézetbe visznek, sirtam.
Barátaim közül Simonyi Ernő és Rudics Miska kisért fel. A »Kaiserin von
Oesterreich« fogadóba szálltunk. Barátaim, kik leginkább mulatni
rándultak fel, mindjárt derekasan hozzáláttak a szórakozáshoz,
természetesen én is velök, mert kikötötték, hogy a néhány napot együtt
töltsük, s csak mikor ők visszatérnek Pozsonyba, foglaljam el uj
állomásomat. Pénzt és egészséget nem kimélve, mulattunk. Minden
kirándulást bérkocsin tettünk. Burg, Kerntnerthor, Wieden szinház
felváltva járta minden este. Minden mulató helyiséget fölkerestünk.
Szóval öt napig tékozló életet folytattunk. Erszény dolgában sohase
tettünk egymáshoz kérdést. Hétfőn készültek visszatérni barátaim; a
szállodában az volt szokás, hogy vasárnap reggel hozták a hetiszámlát
kiegyenlités végett. Pénteken este össze akartuk tenni a szükséges
mennyiséget, s kisül, hogy egyik a másikára támaszkodván, mindenik
kiadta a pénzét. Mi legyen most? Nagy tanácskozás indult meg, a
határozat az volt, hogy valamelyikünknek reggel Pozsonyba kell rándulni,
s még a nap folyama alatt visszatérjen pénzzel Melyik vállalkozik? kinek
van kilátása azonnal pénzt teremteni? Simonyi vállalkozott, összetettük
a mi bérkocsira s gőzhajóra szükséges, s mi ketten maradtunk egy fillér
nélkül. Simonyi biztositott, hogy azonnal postára ül s visszatér.
Aggodalomteljes órákat éltünk át; egész nap a lábunkat ki nem tettük a
szállodából, szobánkba hordattuk az ebédet, s elmélkedtünk az
eshetőségek felett: hát ha Ernő nem találja otthon, a kire számitott? ha
baja talál történni, vagy elhuzódik a dolog, mig a pénzt megkapja?
százféle akadály jutott eszünkbe, mi Simonyi megérkezését késleltetheti,
s a mint alkonyodni kezdett, képünk mind hosszabbra s hosszabbra nyult.
Már a beszédből is kifogytunk, s némán néztük egymást. Mikor már tiz,
tizenegy óra, sőt éjfél is elmult, minden reményt elveszitve, keserü
hahotával nevettünk egymás szemei közé, hogy hát mit csinálunk, ha a
szobalegény reggel bekopogtat a számlával? válasz helyett támlásba
vetettük magunkat, s többé nem gondolkoztunk. Hajnalfelé postasíp
hangzott az utczán; nyakra-főre rohantunk ki az ajtón, le a lépcsőkön,
két-három fokot ugorva át. A kapu alatt Ernő barátom jött elénkbe
győzelmes mosolylyal.
– Na fiuk, mondá, átkozott szomjas vagyok, ez az éji kocsizás egészen
kiszáritotta a torkomat.
A mienk is kiszáradt a belső izgalomtól.
Felmármáztuk a pinczért s pezsgőt rendeltünk.
Nincs az a bohózat, melyen nagyobbakat nevettünk volna, mint egy nap
alatt átélt remegéseinken. Most fölmerült minden aggodalmaink oly bohó
alakban mutatkoztak. Rudics Miskával mai nap is, ha találkozom, jóizűn
elbeszélgetünk erről a bécsi egy napról, s nagyokat nevetünk rajta.
A vasárnapot még vigan együtt töltöttük, hétfőn aztán ők utaztak lefelé,
én pedig mentem állomásomat elfoglalni.


V.
Németh Lajos előzékenyen fogadott; mindjárt szobámba vezetett, s egy
csomó levelezéssel megbizott. Elfoglaltságom naponkint reggeli 10 órától
2-ig tartott, azontúl szabad voltam. Hetekig és hetekig nem tudtam én
ezt a szabad időt élvezni. A nagy Bécs és sokaság nem birt
szórakoztatni; oly egyedül éreztem magam mindenütt, s terhemre volt a
sok zaj. Az udvari kanczellária személyzetében semmi magyar elemet se
találtam; az utolsó tiszteletbeli fogalmazói gyakornok is el volt telve
udvarképességi képzelődésekkel, ha kényszerült magyarul beszélni,
kereste a helyeket, hogy hol venné ki magát legfeltünőbben egy-egy
szarvas hibát ejteni; azonfölül selypelt vagy nyafogott, ki amit hitt,
hogy jól áll neki. Fehér nyakkendőjével mindenik egy-egy udvari
tanácsost vélt látni magában. Ezt a sárga kesztyűs sereget ki nem
állhattam, s előérzetem nem csalt, mert a 48-iki események alatt
letüntek a világ szinpadáról, s a ki nem, az ott szerepelt, a hol a
muszka segitette előre. Ezek a derék urak nem sokat törődtek a magyar
országgyűléssel, a nemzet nagy férfiaival s a szép reményü ifjusággal.
Az udvari kanczellária s az udvari személyzetben volt összpontositva
minden tiszteletök tárgya, aztán következtek ők magok. Ha volt a világon
üres rátartósság, alantias fenhéjázás s higvelejü elbizakodottság, ugy
az ezen osztályban bőségesen mutatkozott. Onnan ugyan egy jó magyar,
vagy igaz hazafi sem került ki, de annál több Bach-huszár. A hivatalos
érintkezésen túl, kerültem minden alkalmat akármelyikkel is ismeretségbe
jutni. Tehát tökéletesen elkülönözve éltem; örvendettem az estének,
amikor eljártam a Burgszinházba Löwe, Dewrient Emil, Laroch, Rettich,
Neumann, Ausütz stb. jelesek utolérhetlen müvészetében gyönyörködni.
Ekkor jelentek meg Sue Jenőtől a »Páris rejtelmei«, e mű nagy feltünést
és zajt keltett világszerte. Mig ezen olvasmány tartott, szivesen otthon
ültem, s egészen Párisba éltem át magamat, de hát ennek hamar vége volt,
s társasághoz szokott kedélyem megkövetelte a magáét.
Az erdélyi kanczelláriánál fesztelenebb modor, magyarabb hang s a hazai
ügyek iránt több érdeklődés mutatkozott, mint a magyar kanczelláriánál.
Itt ismerkedtem meg Cseh (Csernatony) Lajossal. Kezdtünk egymáshoz
járni, ő is irogatott, kölcsönösen felolvastuk szellemi termékeinket, s
természetesen agyba-főbe dicsértük egymást. Én Frankenburgnak az
»Életképek«-be tudósitásokat irtam Bécsből, s ezeket egy ember legalább
méltányolta, s ez egy Cseh Lajos volt. Sok jó órát töltöttünk együtt, s
irodalmi működésre buzditottuk egymást.
Távol mind attól, a mit szeretek, sokszor erőt vett rajtam a vágy pesti
és pozsonyi pajtásaim után, s e miatti lehangoltságomból napokig nem
birtam kibontakozni. Ilyenkor nem kellett se szinház, se kirándulás,
csak a magány, hogy a multak emlékeit lelkemben felidézzem.
Egyszer aztán rágondoltam magamat, hogy a testőr-palotába is ki kellene
látogatni, hisz több tanulótársam szolgál a seregben. Nagy vonzalmat nem
éreztem, hisz ha Bécsben a magyar kanczelláriánál is ugy elkorcsosodik a
magyar, milyen lehet a szellem azoknál, a kik még hozzá katonák? Na, de
az illem és régi pajtásság megkivánja.
Föléledtem; magyar sziv, magyar lélek s magyar barátság uralkodott ebben
a palotában. Magyar szó, magyar zene, magyar dal tölté el a termeket,
szobákat s folyosókat. Szikrázó elmésség, könnyelmü jókedv, nemes
nyiltság s összetartás tette ezen máskép komoly épületet oly vidorrá.
Egészen jurátus társaim közt éreztem magamat.
Itt találtam Marschalkó Tamást, jogászkori pajtásomat, minden jóban és
roszban osztályos czimborámat. A viszontlátás kitörő örömet szült.
Ott töltöttem a délutánt, az estét késő éjig. Mulattunk fesztelenül s
elpolitizáltunk, mint akár a Pillvax vagy Hollingerben. Hazafias
érzelmü, derék, szabadelvü fiu volt mind s a válság pillanatában is az
maradt. Mennyi hős vált ki belőlök, hány lőn halhatatlanná, harczolni
pedig egy szálig mind elment. Az 1848–49-iki hadjárat történetében
eltörölhetlen betűkkel van följegyezve sok név, a melylyel ma itt
találkoztam; igy: Klapka György, Mariássy János, Asztalos Sándor, Szabó
Imre, báró Mednyánszky László, Korponay János, Marschalkó Tamás, Prónay
István, Somsich János, Udvarnoky Géza, Kerkápoly Mór és kisebb-nagyobb
mértékben valamennyi.
Ezután mindennapos voltam a testőr-palotában. Hivatalos ügyeimet
elvégezve, siettem a lelkes magyar fiuk közé. Itt étkeztem, együtt
töltöttük el a délutánokat, s velök jártam a külvárosi szinházakba. Ezen
derék fiuk közt volt most már az én otthonom. A palotában levő vendéglő
kegyetlenül rossz, de irtóztató olcsó, a »rongyos« nevet kapta. Soha se
hivtuk máskép. És a rongyosban nekem jobban izlett az a silány
kotyvalék, mint a »Matschakkerhoff« vagy »Wildermann« perdrix aux
truffes-jei, mert szellemes magyar társalgás, elmés ötletek, egészséges
élczek s kedélyesség füszerezte. Az étterem minden hónap 20-tól 23-ig
tökéletesen üres volt, 24-én kezdett népesedni, 26–27-én már a helyek
elfoglalvák, s a következő hó 20-áig rendes kerékvágásban maradt; ennek
egyszerü oka, mert minden hó 20-án kapták ki a testőr tiszt urak
fizetéseiket, hát mig abból tartott, jól kellett élni. Azután járta a
»rongyos.« A rongyosnak édes társa a »piszkos«, ez a kávéházi helyiség,
a testőrpalota tőszomszédságában; alacsony, egyszerü terem, távol azon
fényüzési kiállitástól, mint ez időben az efféle helyiségek Bécsben
büszkélkedtek, de körömszakadtig magyar volt, ugy, hogy a német
kávéslányok is megtanultak s magyarul beszéltek. Itt nemcsak a testőrök
mulatoztak, de a tábornok és ezredes tanár urak is, aztán meg a
testőrség lovászmesterei szintén ide járogattak. E szerint az ő
magyarságuk a palotán túl is kihatott, annyira, hogy a józsefvárosi
szinházban, melynek törzslátogatói voltak, a »Localsängerin«, ha csak
szerét tehette, a délczeg testőrök örömére egy-egy magyar dalt énekelt.
Annyi »éljen«-t és »ujrá«-t lehetett itt hallani, mint akár egy magyar
város szinházában. És ha valamelyik kedvencz szinésznő jutalomjátéka
volt, a testőrpalotának minden lovásza a karzaton leste a földszinten s
páholyokban levő tiszt urak tetszésnyilatkozatait, miket oly erősen
viszhangoztak, hogy egész vihar keletkezett; aztán repültek le a
koszorúk öles nemzeti szalagokkal.
Fordultak aztán itt elő igen pajkos tréfák is. Vincze a hóbortig jókedvü
s a könnyelmüségig szilaj fiu, örökké azon törte fejét, miként lehetne
valami csattanó mulatságot szerezni a pajtásoknak; szerzett is, néha a
bosszantásig csattanósakat. Valami Seiden nevezetü tiszt, a ki Vinczével
hajdan egy ezredben szolgált, Bécsbe jött, s Vinczéhez, mint régi
pajtásához szállt. Vincze sokat mókázott felette, s mert a társalgás
magyarul folyt, sőt ha a neve előfordult, azt is mindég Selyemnek
mondta, az asztaltársaságot sokszor megnevetteté, s szegény Seiden a
maga rovására a többivel nevetett. Egyébiránt, szegény, jó katona
lehetett, de embernek iszonyu együgyü sléziai volt. Mindent elhitt, a
mit neki mondottak, még a legbadarabb dolgokat is, s szörnyen tudott
csodálkozni. Egyszer Vincze rettenetes szomoru képet csinált. Kérdezték,
mi baja? azt felelte: Ugy veszem észre, a sógornak pénze nagyon fogytán
van, félek, hogy kölcsön kér, hát meg akarom előzni, s a kétségbeesettet
játszom.
Másnap este a jámbor sléziai jön haza barangolásából, s amint benyit a
szobába, elorditja magát, becsapja az ajtót, lélekszakadva fut a napos
tiszthez. Elek Miska volt a napos, kinek gyengeségein mindég kifogtak,
valahányszor napos szolgálatot tőn, mert hát szegénynek a többi
gyöngeségei mellett, gyönge itélő tehetsége is volt. Seiden szaggatott
tételekben, arczából kikelve mondja: Vincze Friczi felakasztotta magát.
Elek rohan oda, benyitja az ajtót, s látja, hogy Friczi, háttal az ajtó
felé, az ablak mélyedésében ott lóg. Esze nélkül megy a
palota-parancsnoknak jelentést tenni, ez hivatja a porkolábot, vele
Vincze Friczi szobájához siet, ekkor már több testőr odasereglett. A
porkoláb a hullát le akarja venni, de az első érintésre több darabban a
földre hull. Erre az ágyból roppant nevetés hangzik elő, oda mennek, a
takarót leemelik, s Vincze ott fekszik, iszonyuan hahotázva. A sléziait
akarta megtréfálni, tehát egy víkesztyűre ruházta a házisapkát, arra egy
vánkost kötött, s felöltöztette otthoni ruháiba, a mit aztán
felakasztott. Répásy maga is elnevette magát az ötleten, de Vincze ezért
kétszer negyvennyolcz órai szobafogságot kapott. Elek Miskát aztán
reggelig bosszantották, hogy mennyire megijedt egy árnyéktól.
Vincze Friczinek bátyja is volt a testőrségnél, két vagy három évvel
elébbre, de különben vele egészen egy szinvonalon. Ha hozott is magával
az ezredből egy csepp német nyelv-ismeretet, itt azt is elfeledte.
Egyszer szolgálaton van a Burgban, s ép ő állt őrségen, mikor a Burg
udvarában a testőrkapitánynyal a ló hanyatt vágta magát, s a tábornok
lába eltört. Nagy zaj támadt, s ő felségeik is az ablakon nézték
részvétteljesen, mikor a beteget elszállitották. Karolina, az
anyacsászárné is mély megilletődéssel nézte a szomorú eseményt, s a
magyar testőrhöz fordulva, mondá: »Just ist bey Ihnen ein grosses
Ünglück geschehen.«
Vincze »igazodj«-ba vágta magát, a kardot meghuzta, s felelt: »Ich weisz
Frau Kaiserin Mutter.«
A császárné elfordult, s soha többé meg nem szólitott magyar testőrt.
Efféle kis adomákban a testőr-élet kifogyhatlan volt, de azért a
szellemi élvek iránt is sok érzékkel birt; Prónay István művészi
zongorajátéka nagy élvezetet nyujtott. Aztán Klapka György, Korponay
János, Szabó Imre tudományos és szépirodalommal sokat foglalkozván,
lelket gyönyörködtető s néha igen tanulságos felolvasásokat tartottak.
Megesett, hogy belépett oly ifju, ki a »Garnizon Geist« ot elhozta
magával; de itt hamar kiverték belőle, s akármennyire utban volt
elkorcsosulni, rövid idő alatt észretéritették, s lőn belőle olyan
magyar fiu, a milyet csak kivánni lehet. És ez aztán annyira vérébe
ment, oly lelki tulajdonává vált, hogy ha ezredbe beosztották is, a
testőrből kivált tisztet mindég meg lehetett ismerni, mert szive, lelke
s nyelve magyar maradt ott is.
Magyar volt ez a testület minden izében; s a kinek lelke idegen
czafranggal birt, itt megtisztult attól.
Mikor a válságos napok közeledtek, az udvari légkör magához vonta a
Bécsben időző főurakat, főpapokat, kanczelláriai személyzetet, sok
magyar születésü katona tisztet, de egyetlen testőrt sem.
A testőrök a nagy terem közepén halomra rakták az ezüsttel kivert vörös
szép egyenruhát, s eljött mind a magyar kormánynak felajánlani
szolgálatát. Eljött a testőr-őrmester: Répásy tábornok, eljött a
főlovászmester Hrabács, eljöttek a lovászok, s gondolom az egyik
kávéslány is. És aztán nem közönséges szerepet játszottak; soknak nevét
megörökiti a hadjárat történelme, de még olyan is van, kinek a
világtörténelem tart fenn egy-egy fényes lapot, mint Klapkának. Hányan
elestek, mennyi került vesztőhelyre s a legtöbb hosszú fogságra.
Ha a magyar nemzet fennállásának második ezredévében is előfordulna oly
mozzanat, hogy Bécs magyar kézre kerül, az első teendő volna, a magyar
testőrpalota helyén az 1848-iki testőröknek emlékoszlopot emelni.
Szivemből szerettem őket, s azon kevesekkel, kik még meg vannak közűlök,
maig is fenntartom a barátságot.
Ez a szellem, ez a barátság Bécshez tudott volna kötni hosszú időre, de
nem tudtam megbarátkozni az otthonnal. Németh Lajos előzékeny, sok
belátással biró udvarias ember volt, semmi panaszom se lehetett ellene;
munkával se voltam túlhalmozva soha, úgy, hogy néha 10 órától 2-ig,
legalább másfél órát olvasással tölthettem. A legfőbb teendőm hivatalos
száraz levelezésekből állt. Tehát se a bánásmód, se a munka, se pedig a
dijazás elégtelensége volt az, mi azon elhatározást érlelé bennem, hogy
Bécstől búcsut vegyek. Kezdtem kiismerni Wirkner Lajost, a ki főnökömmel
szoros összeköttetésben volt, s igy vele az érintkezést ki nem
kerülhettem. A legtöbb időt együtt töltötték, egymásnak gyöngéd
meglepetéseket szereztek, s bizonyosan egymás titkait ismerték.
Wirkner Lajos minduntalan lerándult Pozsonyba, nehány napot ott töltött,
s a mint Bécsbe érkezett, utja egyenesen Metternich herczeghez s a
kanczellárhoz vezetett, aztán rózsás kedélyben jött Németh Lajoshoz.
Gyanitottam, micsoda járatban utazgat Pozsonyba s az országgyülésiek is
bizonyára tudták, hányadán vannak vele? És nekem annyiszor kellett hozzá
mennem, hivatalos ügyekben, ezt én resteltem, kikerülnöm pedig lehetlen
volt, de különben is undort kaptam ettől a bureaux élettől, hát biz én
egy szép reggel, több havi ott tartózkodás után, leköszöntem.
Nagy kő esett le szivemről, mikor elhatároztam, hogy Pestre utazom.
Pestre vágyott lelkem, Pesthez kötvék legszebb emlékeim. A testőrpalota
volt az egyetlen hely, a honnan nehezen váltam meg, a többi Bécstől
örömmel búcsuztam. Pozsonyban ki se szálltam, félvén, ha kedves jó
pajtásaimat meglátom, ott rekedek, pedig szándékom volt, Pesten azonnal
komolyan dologhoz látni.
Ezerszer üdvözöllek ifju szép Pest! több gyönyör nekem a Dunáról szerény
épületeidet látni, mint Bécsnek felhőkben uszkáló tornyait; jobban
tetszik nekem itt az a fiatal pezsgő élet, mint ott az a megöregedett
hullámzó tömeg.
Midőn Pesten partra tettem a lábamat, ugy kezdtem magamat érezni, mint
ki hazulról sokáig elszakadva élt, s most a családi tüzhelyhez
visszatért. Szivem hangosan dobogott.


VI.
Pest távollétem alatt egy századdal elébbre haladt. Találtam politikai
szinezettel biró s határozottan szabadelvü nemzeti kört, melynek tagjai
ügyvédek, birák, tisztviselők, irói nevezetességek, fiatal irók,
művészek, leginkább a szinészi és zenevilágból, kereskedők, tekintélyes
iparosok s nagy számu ifjuság. Gyönyörü s tágas helyiségében nagy
termekkel birt. Hogy jó pincze és kitünő konyha legyen, eléggé
kezeskedett a pap Kronperger Antal szakértelmisége; a mérsékelt árakról
gondoskodott az igazgató választmány. Az ebédek, különösen pedig az
estelik, igen népesek voltak. Élénk és érdekes tárgyalások folytak;
minden korszerü eszme fel lőn karolva, s annak terjesztése egyik
feladattá lőn. Tánczestélyek, hangversenyek s felolvasások tartattak. E
kör volt Petőfi első felismerője, nem kapván Pesten kiadót, Vörösmarty
ajánlatára a kör adta ki a halhatatlanná vált költő első műveit. A
művészet, irodalom és politika e körben otthonra talált, s a közvélemény
innen indult ki. Ha jött Willmers, itt mutatta be először a »Fóthi dal«
átiratát; Bosco a kör vacsoráin csinálta szemfényvesztő mutatványait,
mielőtt nyilvánosan föllépett. A városi s megyei ügyek tüzetesen
megbeszél tettek, a közvélemény pedig sok esetben innen nyert hangot.
Hát ez engem nagyon kellemesen lepett meg, de nem kevésbbé az is, hogy a
nemzeti szinházban minden este nagy közönséget találtam; és hol rejlett
ennek a titka? ott, hogy azalatt két, a nemzeti szinházra nézve –
korszakot alkotó eredeti mű került előadásra; az egyik »Hunyady László«
dalmű Erkel Ferencztől, a másik »Szökött katona« népszínmű Szigligeti
Edétől. E két mű nagy közönséget hóditott az eddig árván tengődő nemzeti
intézetnek.
A fiatal irodalmat is csoportosulva találtam. Petőfi már szerepet
játszott; nem az a fakó fiu volt többé, a kivel Pozsonyban
megismerkedtem, hanem finom magyar ruhába öltözködött, s magára tartó
fiatal ember. Költeményei megjelentek, műveit dijazták s segédszerkesztő
volt. Ekkor már Dobsa Lajos és Lisznyay Kálmán is leszármazott
Pozsonyból. Tehát ezek hárman, aztán Bérczy Károly, Pálffy Albert, Pákh
Albert (Kaján Ábel), Emődy Dani, Sükey Károly, Tompa Mihály, Berecz
Károly, Obernyik Károly (már akkor a »főur és pór« czimü színművével
akadémiai jutalmat nyert) asztaltársaságot képeztek a Pillvaxban. Jókai
Mór még nem volt Pesten, de hire megelőzte, mert az »Életképek«-ben a
»Hétköznapok« regényéből mutatvány jelent meg, az »ingovány oáza«, mely
feltünést s körünkben csodálkozást keltett. Milyen elragadtatással,
mondhatni lelkesedéssel beszélt róla Petőfi! Mindnyájan várva-vártuk
megérkezését. Ez a kis társaság naponkint ebéd után elfoglalta kerek
asztalát, s a fekete kávé mellett folyt az adomázás, élczelés, többnyire
egymás rovására nevettünk, a nélkül, hogy valaha harag vagy neheztelés
lett volna a következménye. Pénz dolgában szűken voltunk, sőt egyharmada
a társaságnak rendesen pénzzavarban is szenvedett, de kisegitettük
egymást, ugy, hogy egyik-másik néha hitelét is igénybevette barátja
kedveért. Volt társaságunknak tiszteletbeli tagja is, a mennyiben se
iró, de még irójelölt se, csakis irodalmi barát volt, s ez Balássy
Antal, (ma hétszemélynök). Vagyonos ifju, azonfelül nagybátyja után szép
örökséget is tőn, legtöbbnyire ez segitett ki a bajból, minden érdek,
minden haszon nélkül, csupán jópajtásságból. Sokan, a kik ma Petőfit
eszményesitik, irtak róla, hogy igy meg amugy, készebb volt tűrni és
szenvedni, mint bárkitől is kölcsönt elfogadni. Hát engedelmet kérek,
Balássy Antal ő méltósága élő ember, mondja meg, nem én vezettem-e hozzá
Petőfit, s nem volt-e ő szerencsés neki kölcsönözni? kölcsönzött biz ő,
s Petőfi szótartón az igért napra visszafizette. Balássy szivességével
legtöbbünket számtalanszor lekötelezett, s meg vagyok győződve, hogy ez
mai napig neki kedves emlékei közé tartozik, s soha sem volt oka
megbánni velünk a szorosabb barátságot, a mint hogy mi is mindig őszinte
s elismerő barátsággal viseltettünk iránta.
Három szépirodalmi lap, a Regélő, Életképek és Honderü minden száma a
társaság tagjai egyik vagy másikától hozott valamit; ennél az asztalnál
aztán a szőrszálhasogatásig megbirálták. Petőfi leginkább az afféle
»bibor ajk« kifejezéseket szerette nevetségessé tenni.
Tőlem a biráló választmány egy három felvonásos vígjátékot fogadott el.
Élczeltek rá barátaim eleget, nevetségessé tették előre a sikert, de
azért mindenik örült, mintha csak az övé volna s óhajtotta egyéni és
irodalmi szempontból, hogy becsületet arasson. De belém verték a félszt,
főkép Petőfi, ki azt mondta: hallottam, oly rosz az a darab, hogy el sem
lehet játszani. Én már hajlandó lettem volna visszavenni, s igy
nyilatkoztam is. Ekkor Petőfi irt nekem: »Te nagyfejü vaddisznó! Hát nem
érted a tréfát? vagy a saját árnyékodtól is megijedsz? Ha igaz, a mit
Károlynak mondtál, hogy visszaveszed darabodat, mert kifiguráztalak
pajtási körben, akkor megérdemled, hogy a Honderü örökös munkatársa
légy, Nádaskayval meg Zerffyvel egy són s kenyéren élj Petrisevich
Horváth Lázár vendégszerető asztalánál. Jó étvágyat kiván hozzá Sándor«.
Mint segédszerkesztőtől még néhány hasonló levelet birtam, mindegyikben
volt szeretetreméltó gorombaság. Több becses tárgyaimmal együtt ezeket
is elseperte a bekövetkezett vihar. Midőn a tábori életre szántam
magamat, egy befejezetlen vígjátékot megőrzés végett gróf Teleki
Sándorra biztam. Na hiszen jóra biztam, csak az isten őrizte, hogy saját
bőrét is megmenthette. Egy megkezdett regényt pedig Vigyázó Sándornak
adtam át. Ez az egyetlen tárgyam maradt meg a 48-as és azelőtti időkből,
ezt aztán visszakaptam az ötvenes években egy igen elmés hátirattal. Ez
volt mindenem, a mi a kevésből megmaradt, azt aztán befejeztem ily czim
alatt: »Két év egy ügyvéd életéből«.
Petőfi levele egy cseppet sem nyugtatott meg. Petőfi benső barátságban
élt Egressy Gáborral, nem birtam hát fejemből kiverni a gyanut, hogy
Gábor szólt valamit Sándornak. Vagy kétszer el is indultam megkérdeni
Gábor véleményét, de mindég másfelé tereltem lépteimet és gondolataimat.
Végre elérkezett a nagy nap s minden sarkon ki volt ragasztva: »Nemzeti
szinház: Eljegyzés álarcz alatt.«
Az ország fővárosaban, a nemzeti szinháznál első kisérlet fiatal
embernek nem csekély dolog. Művelt és műértő nagy közönség előtt
bemutatni magát, bizony mozgásba hozza a szivet. Csak legalább itt
volnának tömegesen azok a pozsonyi jó pajtások! hogy megmentsék
darabomat a botrányos bukástól. Erősen föltettem magamban, ha darabom
bukik, többé nem mutatom magam pajtásaim előtt, hanem reggel kocsira
ülök, megyémbe utazom, s elbujok valami ügyvédi irodába.
Nem ebédeltem, az izgatottság elvette étvágyamat, s az emberek közé sem
kivánkoztam.
Délután betoppan hozzám Lendvay Márton.
– Vártunk, hol ebédeltél?
– Sehol.
– Oh te kis bohó! Aztán azzal az ő édes szeretetreméltóságával, megnyerő
kedves hangjával s bizalmas mosolyával rábeszélt, hogy tegyek vele egy
sétát a városligetben. Ez, mondá, lecsillapitja izgatottságodat,
meghozza az étvágyat, elrepiti az időt, s végre künn ebédelhetsz is
valamit.
Alant várt bérkocsija. Felültünk, s csakhamar elértük a városligetet.
Őszintén elmondtam neki aggodalmaimat.
– Nagy gyermek! a vigjáték – meglásd – tetszeni fog, vigasztalt Lendvay.
Aztán oly erőkkel betöltve! Arról meg vagy győződve, hogy én mindent
elkövetek a darab sikereért, és a többi is ugy van vele. Kik hát a
szereplők? Laborfalvy Róza, Lendvayné, Priell Kornélia, Egressy Gábor,
László Józsi, Lendvay Márton és Telepy. Van-e még kivánni valód?
– Van, szavakat s módot találni, hogy jóságtokat eléggé megköszönhessem.
– Mondhatom neked, mindenki a legjobb kedvvel tölti be szerepét. A darab
pedig élénk, mulattató s keregded.
Magában azzal is végtelenül lekötelezett, hogy darabomban szerepet
vállalt, de az neki nem volt elég, biztatott és szórakoztatott is egész
délután.
Hat órakor tértünk vissza, ő a szinházba ment öltözködni, én meg
elmentem félreeső utczákban járkálni, hogy senkivel se találkozzam.
Ez a hosszu óra is eltelt.
Istenem! milyen játék, milyen előadás volt ez! Még maig is hálával
gondolok rá. A közönség megszokta volt e jelesektől a remeklést, de ma
minden igényeket, minden várakozást felülmultak. A hölgyek kecs, izlés,
finomság és igéző nőiesség által elbájoltak mindenkit Egressy Gábor,
kiről eléggé mostohán gondoskodott a természet, vas szogalom s
ernyedetlen munka által azon szinvonalra emelkedett, hogy egy Löwe és
Laroch azt mondá róla: Minden izében művész. Csodálatos! hol képezhette
magát ennyire? Aztán László Józsi, ki játszi kedélyével csillogott, mint
derült napfényben a hegyről csergedező csermely tükre. Üdült a lélek,
repesett a sziv, ha az ő utánozhatlan alakitásában gyönyörködhetett. Az
ő Dávidja, Scot nemese, Bábelje egyetlenek voltak és maradtak.
Szerdahelyi Kálmán, ki szintén méltó kedvencze lőn a közönségnek,
kisérletet tőn a fentebbi szerepekkel, de a közönség nem találta fel
László Józsit, s Kálmán elég tapintatos volt elődjének főbb szerepeihez
többé hozzá nem nyulni. Lendvay Márton meg valóságos tünemény volt;
daliás alak, tele elegantiával. Mozdulataiban finom, öltözékeiben
választékos, modorában megnyerő. Megjelenése soha sem volt hatástalan;
minden állásáról mintázatot vehetett volna a szobrász; fesztelen s mégis
gömbölyded mozdulatait maga Saint Leon is megirigyelhette. És ezen
Lendvay helyét betölteni jött Feleky Miklós. A lángszivü, lángeszü s hős
Mátyás király után a gyámoltalan Ulászló.