Visszaemlékezéseim (1. kötet) - 6

Ismerte a gyöngémet, hogy bolondultam a jó szivarért, s valódi
gyönyörrel nézte, mily mohón estem neki.
Ő Komáromból járt valami kiküldetésben Gyulán, s mert hallotta, hogy
azon a tájon vagyok, hozta e kedves meglepetést. Óh, beh szép emlékezetü
nap ez; kibeszélhettem magamat szivem szerint őszinte barátommal.
Délután sehogy se tudtunk elválni, aztán abban állapodtunk meg, hogy
kocsiját előre küldtük, két lovat nyergeltettem s elkisértem Gyulára.
Ott bevezettem gróf Wenckheim József vendégszerető várlakába, hol az
estét töltöttük. A kedélyes és mulatni szerető gróf, ki, ha nem jött,
hát fogta a vendéget, azonnal kis estélyt rögtönzött; hát ez igen
kellemes, de a mi Simonyi Ernőt csodálatra ragadta, az a szellemes
grófné társalgása volt. A nem csak irodalmilag, de tudományosan is
mívelt grófné felülmult minden képzeletet; Kant, Bonald, Lamennais,
Herder tételeinek idézése, a hazai és világtörténelemben rendkivüli
jártassága, könnyüd és folyékony előadása, a tanári székben akárhány
nagyképü tudóst megszégyenithetett volna. Hogy nem túlzok, hivatkozom
mindazokra, kiknek szerencséjük volt ismerni e ritka tehetséget;
hivatkozom saját fivérére, Jankovich László főispánra, s mindenki be
fogja ismerni, hogy ily magasztos szellem, ennyi tudomány és józan
itélet még szakférfiak közt is csak szórványosan tapasztalható.
Mi többiek ittunk, kártyáztunk, politizáltunk, de Simonyi Ernő egész
elragadtatással társalgott a grófnéval.
Mikor szobánkba tértünk, Simonyi azzal az ő nyugalmas mosolyával
megrázta fejét, mondván:
– Azt hittem, tudom a történelmet, s ez az asszony kifogott rajtam.
Reggel bucsut vettem Ernőtől, ő visszament Komáromba, aztán sokáig,
nagyon sokáig nem láttuk egymást, mialatt sok minden megváltozott, csak
barátságunk nem.
Hogy visszatérjek az ő szivaraira, azok végzetes szivarok voltak; egy
derék honvédtiszt életébe kerültek. Simonyi visszatért Komáromba, s ott
az ismerős pajtásoknak elbeszélte, hogy engem fölkeresett. Most is a
régi, szólt trifásan, vettem neki egy láda Carvayal szivart, s majd
kiugrott örömében a bőréből, de nem azért, mert engem lát, hanem hogy jó
szivarokhoz jutott.
Egy honvédtiszt, volt testőr erre megjegyzé:
– Látszik, hogy nyitrai tót vagy, értesz hozzá nagyokat mondani. Tán
magad se láttál soha Carvayal szivart.
Ebből szóváltás kerekedett, végre tettleges bántalom, végre kihivás. A
szerencse Simonyinak kedvezett, ellenfelét lelőtte.
Az ötvenes években, mikor Pestre visszatérnem megengedtetett, s több
beszélyt irva, egy regényt is adtam ki, egyszer csak megidéz Prottmann
rendőrfőnök. A mint belépek, levelet ad kezembe, olvassa el, s ha
izgatót vagy rendellenest tartalmaz, közölje velem. Nézem a levelet,
Windsoorból jő; felbontom, Simonyi Ernőtől volt. Éreztem, hogy
elhalaványulok. Féltem, mit fog ez irni s mi lesz a következése? Soha
életemben tapintatosabb levelet! egy szó sem volt benne politikáról,
vagy sanyaru helyzetről. Irt soha meg nem szünő barátságunkról, örömét
fejezte ki a hazai irodalom lendületén, irt a regényemről, melyet
élvezettel olvasott… s a t.
Átnyujtottam a levelet Prottmannak.
– Mit tartalmaz? – kérdé.
Elmondtam.
– Ha felelni akar, hozza ide levelét, majd innen fogjuk elküldeni.
Ilyen világ volt az!
Midőn hazakerült Simonyi Ernő, kijött papvölgyi magányomba. Ő segitett
engem elvonultságomból kizavarni, s képviselővé választatásomat egész
befolyásával s erélyes szónoklatával előmozditá. Soha köztünk a
neheztelésnek vagy félreértésnek még csak árnyéka se volt. Mikor Váczon
lakott, mindennap kijárt hozzám, többnyire reggeltől estig ott időzvén,
vagy én nála. Később Gödről is gyakran eljártunk egymáshoz.
És e szép viszonyt, ezt a gyöngéd barátságot nem vihettük oly
szeplőtlenül a sírba, mint a hogy tartott egész életen át. A roszakarat
és ármánynak sikerült egy keserü lapot közibe keverni. Az utolsó
választásnál Madarász József és Mocsáry Lajos urak a haldokló Simonyi
Ernő nevét jónak látták az én megbuktatásomra felhasználni. Sikerült
nekik a fondorlat, s szegény Simonyit még életben találta azon eredmény,
hogy Pest megyében az ellenzék részéről két kerületet játszottak át az ő
nevével a kormánypárt részére. Meglehet ez is sietteté halálát. A
cselszövény a kormányképes két nagy férfiunak éles államférfiui
képességéről tanuskodik. Teljes undorral fordulok el ezektől a felfujt
nagyságoktól, s visszatérek Zsámbokrétre, hol annyi kedves szórakozás
kinálkozott.
Simonyi Ernő teljes életében vendégszerető háziur volt, ez nem később
fejlődött nála, ő ilyennek született.
Zsámbokréton az urilakban nem volt háziasszony, nem volt semmi néven
nevezendő nőcseléd, de azért a rendet, tisztaságot és kényelmet nem
nélkülözte. Ernő figyelme mindenre kiterjedt; olyan vendégségeket adott,
hogy becsületére vált volna akármelyik alispánnénak.
Huzamosb időre vendégei voltunk Pozsonyból: Stummer (Terényi) Lajos,
Possányi László és én. Szabadságon itthon időzött Simonyi János fiatal
hadfi is, Ernő testvéröcscse. Hiszen rég volt, azóta Terényi meghalt,
Possányi László fejét dér boritja, Simonyi Jánost láttam a boldogult
Ernő temetésén, megtört öreg. Most már elmondhatom a nélkül, hogy Laczi
vagy János barátom emiatt elpirulna, hogy messze földön három oly szép
fiut együtt találni alig lehetett volna, mint Terényi Lajos, Possányi
László és Simonyi János. Hozzá még első ifjuság, viruló egészség,
szikrázó jókedv és oly szeretetreméltó ifju háziur, mint Simonyi Ernő,
ezt a lakást a költészet magaslatára emelte. A merre csak jártunk, a
hegyek és erdők viszhangozták élénk dalainkat. Mint képzelni lehet, Ernő
barátunk nem volt négyes diszfogat nélkül, mely örökké szerepelt, mert
összejárta velünk Bars és Nyitrában minden ismerősét, ismerőse lévén
minden uriember, mondhatom, két megyében összekevertük a világot; az
öreg urakkal vitákba ereszkedtünk, a fiatalokkal lovagoltunk, vadásztunk
és víttunk; a koros hölgyeket mulattattuk a pozsonyi eseményekkel, mig a
fiatalokat Laczi, János és Lajos foglalták el udvarlásaikkal. Igy aztán
szivesen látott vendégek voltunk mindenütt, s ha távoztunk, hossza-vége
nem volt a sok marasztalásnak.
Egyszer korán reggel benyit hozzám Ernő, azon kijelentéssel:
– Már fognak, ma Turcsányi nagybátyám látogatására megyünk.
– Én bizony nem, felelém, először már belefáradtam a látogatásba,
másodszor egy vigjátékba kezdtem, azon akarok dolgozni.
– A mint akarod, nálam mindenki azt teheti, a mi tetszik.
Possányi Laczi azt mondta, ő sem megy, mire János kinyilatkoztatá, ha ti
maradtok, én is maradok. Ernő tehát elment Terényi Lajossal.
A reggelinél beszéd közt előhozták, hogy Ernő bizonyosan meglátogatja a
csoda-orvos papot is!
– Arra vezet utja? kérdezém.
– Hisz Turcsányi bátyánk Rudnón lakik, felel János, odavaló birtokos.
– Akkor sajnálom, hogy nem mentünk, jegyzém meg, az a pap érdekelne.
– Mindjárt lesz kocsi, felelt János, meglepjük őket. Azzal szaladt s
hozott egy tót igás-kocsit.
Föltettük fegyvereinket s megindultunk Rudnóra. Nekünk az az utazás
nagyon tetszett. A négylovas hintóba már beleuntunk, hát valami uj,
szokatlan kellett, hogy érzékeinket megcsiklándozza; na, az a fogat nem
csak megcsiklándozta, de össze is rázta, a mi nem hogy elhangolt volna,
de inkább fokozta jókedvünket, s énekünktől rengett a vidék.
Simonyi János, ki háttal ült a kocsisnak, egyszerre felkiált:
– Négylovas hintó jön utánunk.
Leugráltunk kezdetleges fogatunkról, a fegyvereket vállainkra kapkodtuk,
s a kocsit előre küldtük, nehogy fölfedezzék, a kik a hintóban követnek,
hogy mi és kocsi összetartozunk. Csak azt resteltük, hogy
vadásztáskáinkon egy árva madár sem fityegett. Mindegy, azért mégis
vadászoknak tekintenek, holott a kocsiban maradva, vándorlegényeknek
tarthatnának.
Az utszélen mezei virágokat szedegettünk, mialatt a hintó közeledett.
Hát biz abban három nő ült; kettő fiatal és szép, a harmadik korosabb.
Amint a kocsi mellettünk sebesen elvágtatott, virágainkat a kocsiba
szórtuk. Az urhölgyek meg azt a tréfát csinálták magoknak, hogy oly
fejbillentésekkel s nyájas mosolylyal üdvözöltek, mintha rég nem látott
közel ismerősöket pillantottak volna meg, pedig először láttak az
életben, s azt hittük utoljára is, azért engedtük meg magunknak azt a
pajkosságot, hogy egy darabig futva versenyeztünk a sebesen haladó
hintóval, persze csak rövid ideig győztük, s a mint elmaradoztunk, a
gyönyörü szép hölgyek kihajolva nevettek. Lassankint elmaradozván a
hintótól, kendőket lobogtattak felénk, mig egy kanyarulatnál el nem
tüntek.
Ez a kalandocska szilaj kedvbe hozott mindhármunkat. Nem ültünk kocsira,
mig gyalogolni birtunk. Hogy Ernőt megnevettessük, s Turcsányi bácsinak
mulatságot szerezzünk, ily eszményi kaland után, kissé költői alakban
jelenjünk meg, mindjárt nagyobb hatása lesz elbeszélésünknek, mit
tetszés szerint kibőviteni elhatároztuk. A gebéket iszonyuan
felbokrétáztuk, a tót kocsis nagy karimáju kalapjára roppant koszorut
kötöttünk, az igás szekérre tölgygalyakból diadalivet csináltunk, szines
selyemzsebkendőinket pálczákra kötözve, zászló gyanánt lengettük, s
győzelmi dalt zengve, döczögtünk be Turcsányi udvarába.
Ép nagy társaság jött ki a kertből, mely különös megjelenésünket hangos
nevetéssel fogadta, de a mint leugráltunk, nők meglepetés hangjait is
hallottuk.
– A patvarba! kiált elénkbe Ernő, hát ti voltatok az érdekes
gyalog-lovagok?
Közeledtünk, ámultunk, hüledeztünk, a hintói szépek előttünk álltak.
Ernő sorban bemutatott, s a két gyönyörü teremtés nem tudott szóhoz
jönni a nevetéstől. Igy ismerkedtünk meg Fiáth Mari és Betti bájos
kisasszonyokkal.
Azonnal ebédhez ültünk, a háziur nyugalmazott huszárkapitány, igen
előzékeny kedves férfi volt. Igen jól mulatott sajátságos
megjelenésünkön.
Ezer bocsánatot kértünk a hölgyektől az utbeli merészségért,
biztositván, hogy egyedüli czélja volt, ha netán unatkoznak, egy kis
mozgalmat előidézni kedélyökben. Biztositottak, hogy ez nekik nagy
mulatságot szerzett s nem hogy neheztelnének, de köszönik a kis
szórakozást.
Aztán a csodapapra tért át a beszéd. Ők már látogatást tettek nála, az
egyik kisasszony idegláz következtében visszamaradt valami utóbaj miatt
fordult hozzá. Csodálatos! A három nő természetesen együtt ment oda, s a
nélkül, hogy szóltak volna valamit, a pap azonnal rámutatott a viruló
kinézésü kisasszonyra, s elmondta baját, meg a miből származott. Általán
beszélték, mikép a betegségek felismerésében természet fölötti ösztönnel
birt. Az idő tündér-szárnyakon repült, s a vidám társaságot elég
kellemetlenül lepte meg a jelentés, hogy az urhölgyek fogata előre
hajtott. Kecses könnyüdséggel vettek bucsut, s mi most már nem azt
hittük, mit reggel, hogy ugy sem találkozunk többé az életben, a mint
volt is szerencsénk hozzájok aztán többször, a pozsonyi követi bálokban.
Elmentünk aztán a világhirü csodaorvos paphoz. Háza környéke, mint
valami bucsujáró hely, el volt lepve hintókkal, igás-szekerekkel s
gyalogosokkal, a bebocsátásra a gazdasszony osztogatta a kegyeket, ki
folytonos ostromnak volt kitéve. Azt hiszem Laczi és János barátom
daliasságának köszönhetem, hogy előnyben részesültünk, mert nyájas
mosolylyal előre intve minket, ajtót nyitott. Beléptünk.
A szegényességig egyszerü szobában, megviaszkolt diófa-asztalhoz
támaszkodva fogadott a nagyhirü pap. Nem nagyon magas, de meggörnyedt s
kiaszott férfi volt; arczán a fáradtság és kimerültség redői – különösen
ajka körül – mély barázdákban vonultak alá. Tekintetének delejező
hatását érezte az ember. Mindenikünknek egyenkint erősen a szeme közé
nézett, aztán elmosolyogva magát, diákul megszólalt:
– Bizony nagy bajuk van. Irhatok is rendelvényt, de ezt a tapolcsai
gyógyszertárban meg nem kaphatják. Magoknak pénzmag kell, egyébb bajuk
nincs.
Elnevettük magunkat, s ő is velünk nevetett.
– Őrizzék meg jól ezt az egészséget, mond kezetszoritva velünk, s ezután
se hozza önöket más ok hozzám, mint a kiváncsiság.
Négyes-fogaton, nagyuriasan tértünk vissza, de nem oly vigan, mint ahogy
jöttünk.
Még egy látogatásunk volt hátra, a melyre mindig örvendettem. Terényi
(Stummer) Lajos szüleinél. Atyja a bajmóczi uradalom kormányzója volt.
Vágyva-vágytam az én kedves barátom családját megismerni, s oly érzés
fogott el, midőn oda közeledtem, mint tanulókoromban, ha szünidőkre
hazarándultam. És méltán, a szülői háznál fogadhattak egyedül több
bensőséggel, melegebb szivélyességgel, mint a bajmóczi várlakban Mily
barátságosan ölelt meg az a valóban délczeg öreg ur; mennyire nem
találta helyünket az a jóságos teremtés, minden izében magyar s nemes
szivü háziasszony, ki ugy bánt velünk, mintha mindnyájan gyermekei
volnánk. És az a bájos kis angyalka: a serdülő házikisasszony csupa
elragadtatás, merő szolgálatkészség volt. Mondhatom, ez a család
elbájolt, ez az ottlét eltörölhetlen nyomokat hagyott lelkemben. Itthon
találtuk Ipolyi (Stummer) Árnoldot is.
Ipolyi (Stummer) Arnold akkor ép oly szerény kis káplán volt, mint a
milyen szerény nagy tudós püspök ma, szép ismereteivel, kedves modorával
sok élvezetet szerzett. Hanem volt benne valami, mi nem jogositott azon
reményre, hogy ebben az életben még mint nagyméltóságu püspököt
tisztelhessem. Nagyon szerette a regényest. Soh’se feledem, egyszer
bizalmasan beszélgetvén, azt kérdé:
– Olvastad már George Sand »Lellia«-ját?
– Nem.
– Oh barátom! megragadó szép! annyi költészet, eszmegazdagság s érzelem
van benne, hogy az embert egészen egy szellemvilágba varázsolja át.
Okvetlen leforditom. Nesze, vidd és olvasd el.
Elolvastam, sok élvezettel s ifjui fogékonysággal olvastam. A könyvet
sokáig birtam kedves emlékül mignem a viharos időkben egyéb kedvencz
tárgyaimmal együtt a pusztulás áldozatául esett.
Hiszen a komoly gondolkozásu püspök ma nem haragszik érte, hogy a hajdan
lánglelkü s érzelmes szivü ifju káplán hajlamaira visszaemlékszem.
Sajnálom, hogy derék édes atyja; szép készültségü és szellemes öcscse,
feledhetlen barátom Lajos meg nem érhette a dicsőséget, hogy Arnoldot az
ország legkitünőbbjei közt, isten és haza iránti kötelességei buzgó
teljesitésében, mint legnépszerübb püspököt lássák. Ő azon férfiak
egyike lőn, kire büszke lehet a haza, az egyház és a tudomány. Bátran
olvashatta s szerethette Lelliát, Stenio könnyüvérüségéből ugyan egy
csepp se szivárgott át ereibe. Kivánom, hogy a mit a gondviselés atyja
életéből elvont, s azon hátralevő időt, mit a férfikor delében elhunyt
Lajos öcscse még élhetett volna, az egek ura az ő nemes életéhez toldja,
kinek minden napja, minden órája a közmivelődés terén a nemzetet elébbre
viszi.
Maga Bajmócz is rendkivül érdekelt. A vártermekben az őskortól az ujabb
időkig különbféle művészektől becses arczképek láthatók, melyek
némelyike történelmi nevezetessége, mások jelmezeik, sok pedig remek
kivitele által érdemel figyelmet; régi dísz és harczi fegyverek
gyüjteménye nem kis mértékben izgatta felfuj képzelődéseinket. A vár
gyönyörü fekvése megigézett. A várudvar közepén ama történelmi
nevezetességü hársfa, mely alatt I-ső Mária királyné annyi
adománylevelet és becses okmányt irt alá, nemét a kegyeletnek
ébresztette föl bennem. Ha leültem a fa alá andalogni s a szellő ott
lengedezett a falevelek közt, a csendes susogásban a mult idők
eseményeit véltem hallani. A százados hárs alakja tiszteletet
parancsoló; törzse s vastagabb ágai vasabroncsokkal foglalvák össze,
hogy az idők viszontagságaival tovább is daczolhassanak.
Őszinte megindulással váltam meg a feledhetlen bajmócziaktól.
Már Zsámbokréten sem sokáig időzhettem; szabadságom letelt, vígjátékomat
befejeztem, tehát vissza Pozsonyba, azok közé a sok víg jópajtások közé.
Ez a kirándulás életem egyik legkellemesb mozzanatát képezi; annyi
elragadó szép vidéket még soh’sem láttam, s az a mesés vendégszeretet,
kitünő fogadtatás, mint a milyenben Nyitra és Bars megye minden köreiben
találkoztunk, maig is élénken viszhangzik lelkemben.
Pozsonyba visszaérkezvén, a mint a ligetben sétálgattam, Szemere
Bertalant egy külföldies kinézésü, igen érdekes ifjuval láttam
Krisztinhez betérni. Ez a Krisztin is pozsonyi nevezetesség volt. Tej és
vaj csarnokát ugy a követ urak, mint az ifjak is nagyon látogatták, nem
csak a hűsitők által felüdülni, de társalogni is. Krisztin nem volt
szép, de roppant olvasott, terjedelmes ismeretekkel biró, s kellemes
társalgásu. Wesselényi Miklós hozta divatba, s mint hallom, Deák Ferencz
is sokszor elmulatott vele. Élczes, találékony, mondhatni szellemes
társalgása még a nőkre is vonzerőt gyakorolt, s a követ urak nejei is
szivesen ellátogattak hozzá.
– Mondd, kérlek, kérdezém Horváth Jancsitól, ki azon angol lord, a ki
Szemerével Krisztinhoz betért?
– Hát Pulszky Ferencz.
– Pulszky Ferencz? Megesküdtem volna rá, hogy angol lord. Eszembe jutott
Sárosy Gyula ajánlata, de biz én nem mertem felhasználni az alkalmat;
majd máskor, gondolám, tán a véletlen is fog segiteni. De biz ez a
véletlen mindig messzebb és messzebb eltávolitott szándokomtól, mert
Pulszkyt örökké az ország kitünőségei és politikai nagyságok környezték.
Féltem, hogy közeledésemet tolakodásnak veendi, s igy Sárosy Gyula
barátom ajánlata füstbe ment. Pedig ha akkor Pulszky olyan volt mint
most, vagy ha igy ismertem volna, ugy megbocsáthatlan vétket követtem el
magam ellen, mert ő az ifjuság meleg barátja, közlékeny s ismeretei
gazdagságával nem fukarkodik. Külseje, tartása, tekintete, ugy mint
akkor, ma is büszkeséget mutat, de ha belemelegszik, igen kedélyes,
barátságos; s különösen a fiatalságot jóizü elbeszéléseivel szereti
mulattatni. Azt hiszem, sokat vesztettem, hogy Sárosy Gyula szives
ajánlatát nem mertem igénybevenni.
Az országgyülés lázas tevékenységét az ifjuság legnagyobb figyelemmel
kisérte; s nem egy kérdést, mely ott tárgyaltatott, saját körében is
vita tárgyává tett. Igy a magyar nyelv és horvát viszonyok ügye; a
vallási vitatkozások, a mikben Vurda kanonok a felekezeti szellemen tul
emelkedett, s nem csak nagyhatásu, de a szabadelvüség és
felvilágosodottság magaslatára emelkedve, állampolgárhoz méltó beszédet
tartott.
Ez nem mindennapi esemény volt; remek szónoklatot hallottunk másoktól
is, de ezt rendkivülivé tette a bátorság, melylyel e főpap osztályának
előitéleteivel szembe mert szállni. A követek elhalmozták
üdvkifejezésekkel, az ifjuság ünnepélyes tüntetésekkel, a győri káptalan
meg bizalmatlansági szavazatot küldve, visszahivta őt. És ő ment, de
magával vitte az országgyülés osztatlan tiszteletét, becsületét, s a
közvélemény hangos nyilatkozatait.
A városok rendezésének kérdése is uj csillagokat tüntetett fel; a magyar
irodalom egyik dísze, a tudós Szalay László maradandó becsü s
érvelésekben oly gazdag beszéddel küzdött egy uj elemnek a
törvényhozásbai behozataláért. Hathatósan, szép sikerrel s nagy erővel
támogatta őt Trefort Ágost városi ifju követ.
A régi elismert nagyságok mellett kitünő sikerrel harczoltak az ifju
hősök: Lónyay Menyhért, Almásy Pál, Perczel Mór.
A felsőház is akkoriban nagy vonzerőt gyakorolt az ifjuságra; a hazafias
szellem ott is nagy hatással küzdött. Az ékesszólások, megragadó
érvelések és tüzetes viták itt is napirenden voltak. Gróf Széchenyi
István, báró Eötvös József, gróf Teleki László a világ akármelyik
törvényhozói házának akár szónoki tehetség, akár tudomány vagy jellem
tekintetében dísze és büszkesége lehetett volna. Itt is fordultak elő
oly mozzanatok, melyek lelkesedésre ragadtak. Például: a közös
teherviselés s közös adózás tárgyalása, mikor gróf Széchenyi István,
mint a nemzeti ügy jobbra fordultának ünnepén fényes díszruhában jelent
meg a felsőházban.
Volt tehát tere és alkalma az ifjuságnak szellemét képezni s hazafiságot
tanulni.
Tanultak is, hisz az 1843-ik országgyülés növendékei: Horváth Boldizsár,
Csengery Antal, Irinyi József, kit, ha el nem ragad oly korán a halál,
bizonyára igen sokra vitte volna. Simonyi Ernő, báró Simonyi Lajos,
Szende Béla, Vizsoly Gusztáv, Pompéry J., a közügyek kiváló harczosai, s
részben az ország kormányának tekintélyes férfiaivá váltak.
Adja isten, hogy a közügyek vezérférfiai ma is oly magasztos eszmékkel,
hazafiui működéssel adjanak példát az ifjuságnak, mint a régiek, s az
ifjuság oly lelkesedéssel s annyi odaadással igyekezzék elsajátitani a
dicső szellemet, mely azon ifjuságot alkalmassá s hivatottá tette a
48-ki nagy átalakulást keresztülvinni.
Huszár Károly nógrádi, Békásy vasmegyei, Almásy Pál hevesi, s több más
követek estélyein az országgyülési ifjuság sok kellemes órát töltött. A
követi bálokban is leirhatlan gyönyört s szórakozást lelt.
Lendvay Márton vendégszerepekre Pozsonyba érkezett. Roppant boldoggá
tőn, vígjátékomat azonnal az előadandó darabok sorozatába fölvette.
Ekként darabom a magyar közönség kedvencze, a feledhetlen művész
közreműködésével színre került.
Lendvay neve elég volt arra, hogy a nézőtér a szorongásig megteljék, s
az ő művészetének, az ő elragadó egyéniségének köszönhető, hogy gyönge
kisérletem fényes sikert aratott.
Előadás után a jópajtások Lendvay tiszteletére fényes lakomát rendeztek,
a melyen oly sok szép reményekre jogositó kezdő művészek: Szigeti
József, Gyulay Ferencz s Hegedüs Lajos is részt vettek. Közülök ma már
csak Szigeti József él, kinek első felléptétől kezdve naponkint láttuk
fokról-fokra való emelkedését, s ki nem csak hogy megfelelt a hozzá
kötött reményeknek, a művészet azon színvonalára emelkedvén, a hol
európai elsőrendü szinészek állnak, de az irodalomban is tekintélyes
helyet foglal el.
Lisznyay Kálmán osztozni akarván a nekem jutott dicsőségben, kapta magát
s ő is irt »Inas« czimü színművet. Fekete igazgató látva, hogy
jövedelmező üzlet országgyülési ifjutól darabot előadatni, az »Inas«-t
is színre hozta. De vagy mert megelégelte már a közönség a kisérleteket,
vagy mert nem volt pesti vendégszereplő, ki a semmiből is teremteni
képes, elég az hozzá, a szegény »Inas« megbukott.
Lisznyay elémbe állt, két kezével felborzalta haját s kedélyes
jószivüséggel szólt:
– Ejnye pájtás! tied s bábér.
Nemsokára ezután Lisznyay beállit hozzám egy tetőtől-talpig fakó fiuval.
Fakó köpönyeg, fakó sapka, fakó arczbőr, fakó kis bajusz; az arczon
néhány barnás folt jelezte, hogy ott nemrég gyógyultak be valami nagyobb
mérvü pattanások.
– Emlékszel még, kérdé Lisznyay ragyogó szemekkel, az Athenaeumban egy
vers annyira föllelkesitett, s számtalanszor el is szavaltad.
– Oh igen. »Milliom átok! bort a billikomba!«
– No hát itt van, ez irta.
– Petőfi?
– Ő bizony.
Meglepetésemben ez alkalmi kifejezéssel éltem:
– Örvendek, hogy van szerencsém.
Petőfi félajkát keserü mosolyra vonta, s nem tudom, mi volt a kiejtésben
több: gúny-e, vagy fájdalom? ő utánam mormogta:
– Szerencse.
– Igen, szerencse. Mondja meg Lisznyay, nem nyilatkoztam e százszor is,
beh’ szeretnélek ismerni; nem tartottalak-e kedvencz-költőmnek, s nem
azzal jött most is, hogy el akarta velem szavaltatni az általam
annyiszor magasztalt verset? És most, mikor itt látlak, kezedet
szorithatom, ne mondjam: örvendek, hogy szerencsém van? de bizony
mondom, mert szent és igaz.
Petőfi egy száraz kortyot nyelt, s aztán kezet nyujtva, mondá:
– Köszönöm.
– De bizony pajtás, szólt Lisznyay, mi köszönjük hogy eljöttél, s minket
fölkerestél. Sokat emlegettünk, mert verseid hatalmasak.
– Köztünk maradsz, ugy-e? kérdeztem.
– Mit csinálnék itt?
– Azt, a mit mi.
– Nekem nem oly könnyü. Pestre szándékozom, tán kapok kiadót.
– Mit? kiáltott fel Lisznyay, törni fogják magokat, s az irodalmi körök
nem felkarolni, de ünnepelni fognak. Pajtás! nagy hirt szereztek már
neked hatalmas verseid.
– Csak ott találnám Jókait.
– Ki az a Jókai?
Petőfinek most először villantak meg szemei, fejét felüté, s láttam tőle
azt a tekintetet, mely későbbi időkben sokszor megragadott.
– Jókai, mondá, majd meg fogjátok ismerni.
Sokáig elbeszélgettünk, azaz hogy beszélt Lisznyay, Petőfi a közvetlen
hozzá intézett kérdésekre rövid, velős mondatokban felelt.
Én elgondolkoztam, s szivem őszintén megesett e szegény fiu sorsán,
midőn néhány odavetett szavából értesültem, hogy mennyi nyomor és
szenvedés volt, a mivel megküzdenie kellett. Pedig egy szóval sem
panaszkodott, egyetlen zúgolódás vagy reménytelen hang sem lebbent le
ajkiról, de annál hangosabban nyilatkozott szomoru kinézése. Képzeltem
volna-e akkor, hogy ennek a vándor porlepte fiunak a kegyelet-szobrot
fog emelni s leleplezésénél én jelen leszek? A ki igy láttam ezen égi
tünemény első megjelenését, végig figyeltem rövid, de irodalmi korszakot
alkotó pályáját, ki láttam őt harczolni, s rejtelmes eltünése után
hallottam róla a sok mesét; ki, megértem, hogy a közvélemény a csillagok
közé emelte, s költeményeit a nemzet lelkesedéssel s az egész mívelt
világ legnagyobb elismeréssel fogadta; ki jelen voltam szobrának
leleplezésénél s részt vettem a dicső emlékére rendezett lakomán,
elmondhatom, hogy a lángész ismerős, barát s pártfogó nélkül, ezerszeres
nyomorral küzdve tört magának utat a halhatatlanság csarnokába.
Kúthy Lajoshoz mentünk. Előre elkészitettük rá Petőfit, hogy mily
barátságos fogadtatásban fog részesülni, mert Kúthy az ifju iróknak
valóságos meleg és őszinte pártolója, feledtük azonban, miként az
elegantia az öltözékben előtte a legnagyobb ajánlás.
Petőfit igen hidegen fogadta, egy nyájas vagy biztató szava nem volt.
Alig hiszem, hogy gróf Batthyányi Lajos több méltósággal beszélt volna
valakivel, ha nála hivatalt kérelmezett.
Lehangolva távoztunk, Lisznyay csak rosszalólag rázta fejét. Petőfi
hallgatott, s vagy kétszer fujt ki oly hangot, mely megvetést árult el.
Én bűnbánólag kisértem őket, mert az én inditványom volt Kúthyt
meglátogatni. Senki sem tett megjegyzést, de Petőfi mélyen érezte ezt,
meglátszik abból, hogy későbbi időkben Pesten, mikor Kúthy irodalmi
estélyeket adott, hol nagynevü és kezdő irók hetenkint találkoztak s
kedélyesen elmulattak együtt, Petőfi oda el nem ment, s Kúthyt, ha nem
kelt is ki ellene, soha sem szerette.
– Menjünk Vahotékhoz, szakitá meg Lisznyay a kínos hallgatást.
– Tán elég volt, jegyzé meg Petőfi.
– Dehogy volt, kiáltott fel Lisznyay, azt a pachuli szagot, a mi
Kúthynál ránk ragadt, csak nem türjük magunkon? Majd elfüstöli azt onnan
Imre barátom jóizü csetneki dohányával. Aztán zamatos magyar beszéde is
kiveri fejünkből azt a nagyuri hangot. Annak szive, lelke s kedélye
magyar.
Petőfi kelletlen vállvonitással ezt látszott kifejezni: bánom is én.
Azt aztán meg kell adni, hogy Vachot Imre ugy fogadta Petőfit, mintha
édes testvére váratlanul tért volna haza hosszas számüzetésből.
Megölelte, összevissza csókolta s a magyar sziv aranyos dalnokának
nevezte.
Vachot Sándor lyrai ömlengéseivel árasztotta el. A mint Petőfi szándokát
hallotta, azonnal ajánlkozott, hogy ő viszi le Pestre.
Most már Petőfi is nekimelegedett, szemei kigyuladtak s arczai szint
nyertek, s körülményesen elmondta, miként érkezett Pozsonyba.
Vachot Imre elemében volt, s azonnal az ő szavai szerint egy kis dáridót
rendezett.
Vachot Imre kacskaringós felköszöntőket mondott, a miket Lisznyay
virágnyelven s madárhangon megczifrázott. Vachott Sándor érzelgett.
Petőfi egyszerre szemeit fölveti a boltozatra, torkán nagyot köszörül,
poharát felkapja s rákezdi:
»De már nem tudom mit csináljak?
Meginnám borát az országnak,
S minél több az, a mit megiszom,
Annál iszonyubban szomjazom.
Miért nem tesz az isten csodát?
Változtatná borrá a Tiszát,
Hadd volnék én meg a Duna,
Hogy a Tisza belém omlana.
Vachot Imre könnyü pehelykint felkapta Petőfit magasra emelve, mondá:
– Te vagy az én költőm! s egyik kezét Lisznyay, a másikat Vachot Sándor
melegen rázogatta kitörő tetszésnyilatkozatokkal.
Aztán valóságos szavalóestély lőn.
Vachot Sándor néhány szép s mély érzelmü költeményét mutatta be,
Lisznyay is elpattogtatott több palócz-dalt, de mindezeket
elhomályositotta Petőfinek egy-egy szikrázó költeménye.
Másnap Vachot Sándor Petőfi Sándorral csakugyan leutazott Pestre.