Visszaemlékezéseim (1. kötet) - 5

némán ment be az ajtón, társa ellenben, mint ismeretes szájhős,
fenhangon s emelt fővel mondogatta: Szerencsémnek tartom, hogy a magyar
ifjuságot megkövethetem. Ezzel bejutott, de alig tette be a lábát, azt
kérdezték tőle: Hát ez az ur mit akar? Ünnepélyesen megkövetni a nemes
ifjuságot összesen s egyenkint, ha parancsolják. Semmi szükségünk rá
ilyen iparlovagtól. Ezzel ketten megragadták s az ajtón kiröpitették. A
lovag röptében kikapta zsebkendőjét s magát kegyetlenül legyezgette,
mialatt felkiáltott: Huh! beh meleg van odabenn.
Ha meglepett többeket, hogy e három ur eljött, bizonyára meglepte
valamennyit férfias szép nyilatkozatuk. Egyik felállt az asztalra s
társai nevében is szólt. Elmondá, hogy azon senkisem kételkedhetik, hogy
ők, ha akarják, ezen jelenet elől menekülhettek volna, de nem akarták,
mert ennél sokkal inkább kinozná az, ha ily jeles ifjuság rossz
véleményét kellene elviselniök. Ők a kibékülés eszméjével szivökben
jöttek ide, s csak az az egy óhajtásuk, az az egy kérésük, hogy a
barátság jelvényével távozhassanak.
Roppant megéljenezték, s mindenki sietett velök kezet szoritani.
A kocsikat az ifjuság elparancsolta, s Kappyt, Rittert, Jársitzkyt
minden oldalról karon öltötte egy-egy ismertebb ifju, aztán az álmélkodó
sokaság közt vezette szállására a Tigrisbe, még többektől is kisérve.
A Tigrisben villásreggeli következett, mely eltartott késő estig.
Ez a fiatalság, mely bizonyára féltékeny volt becsületére, egymás
irányában oly békességes indulatot tanusita, hogy egymás közt párviadal
eset egész éven át sem fordult elő.
Majdnem hihetetlen, több száz fiatal ember, különféle sorsu és
természetü, naponkint érintkezik, mulat, kihágást követ el együtt és
sohasem párbajozik. Most, ha tiz fiatal ember mulat ma együtt, holnap
legalább két párbajról kering a hir.
Akkor olyan volt a szellem, ma ilyen! vajjon melyik jobb? Azt pedig
bátran elhiheti akárki, hogy azon idő ifjusága nem gyávaságból
tartózkodott egymásra lövöldözni, hisz komoly körülmények közt legtöbbje
megmutatta, hogy valódi hős. És mert tán érezte, hogy a nehéz feladatnak
megfelelni ugy is kevesen vagyunk, hogy a válságos pillanatban mindenik
életre szükség lesz, hát kimélni kell magunkat, kimélni kell mást. Most
ellenben irtóztatón felszaporodtunk, egyik a másiknak utjában áll, hős
karokra e hazának szüksége már nem lesz, hát rajta! minden csekélységért
mérlegbe kell vetni az életet, hadd fogyjon. Meg aztán a világnak is
illő megmutatni, hogy harczias, bátor nép vagyunk, hát ha nem bolygat az
ellenség, öldössük le egymást.
Mikor az összetartozók békés egyetértésben élnek, oly édes ott eltölteni
a napokat; mi pedig összetartottunk, s békességes egyetértésben éltünk.
Nem tudom, azon szabadelvü eszmék, melyeknek mindnyájan hódoltunk,
vonzottak-e egymáshoz, vagy a kor – körülbelüli – azonossága? de ezen
ifjuság közt áldozatkész barátság létezett. Később, mikor találkoztunk
az életben, a gyüléstermekben, a csatatéren s mindenütt, közelebb
éreztük magunkat egymáshoz, mint más emberekhez.
Ütött a szétoszlás órája, folytak a búcsulakomák, mindegyik készült
haza, szülővárosába s megyéjébe, mert a követválasztások ideje
közeledett.
A ki csak érezte, vagy képzelte, hogy módjában lesz, mind azzal vált meg
barátaitól, »a viszontlátásig Pozsonyban.« Én nem tartoztam a
szerencsések közé, de mert távozott mindenki, s a királyi tábla is
Pozsonyba készült, szép csendesen hazautaztam.


IV.
Országszerte kezdetét vette a sok zajos követválasztás és utasitási
gyülés. Temesmegyében is megtartattak az előértekezletek, s az ellenzéki
vezértagok állandóan az utasitások kidolgozásával foglalkoztak. Különben
csendes volt minden, nem ugy, mint más megyékben.
A követválasztás ünnepélyes komolysággal megejtetett, s Vukovics Sebő,
Várkonyi Ádámmal felkiáltás utján, nagy lelkesedés mellett országgyülési
követté választatott.
Szokás volt, hogy a megyék a követek mellé többnyire nyolcz ifjat
küldtek az országgyülésre, rendesen harmincz forint havi dijjal; Temes-
és Torontálmegye négyet küldött csak, de kétannyi fizetéssel.
A két követ után, az összegyült Karok és Rendek az országgyülési ifjak
megválasztásához kezdtek.
Sok sziv hevesen dobogott, vajjon kiket ér a szerencse.
Elsőnek közfelkiáltással engem választottak, aztán Pottyondy Ferencz,
Jancsó Pál és Fekete Ferenczet. Saját költségén még nehány tehetősb ifju
csatlakozott, ezek közt Ónossy Mátyás, jelenleg országgyülési képviselő.
Azalatt, mig Pesten voltam, Vukovics mellett Túry Samu
gyakornokoskodott. Vukovics mindenkit megszeretett és pártolt, a kiben
tehetséget látott, s igy Túry Samu is annyira megnyerte jóindulatát,
hogy mint magánirnokát magával vitte. Ennek mi valamennyien örvendtünk,
mert Túryt szerettük mint jópajtást, értelmes, munkás és kedélyes ifjut.
Rossz kedve sohasem volt, nagyon jóizűeket tudott nevetni, s igazi
magyar zamatu beszédével mindég lekötötte a figyelmet. Ha valamelyikünk
sok munkáról panaszkodott, csak annyit szólt: Add ide hát na! Most menj
mulatni, majd elvégzem én. Aztán neki ült, s fütyörészve egész éjjen át
dolgozott más helyett. Felséges kisegitő!
Mindegyikünk kapott ötven forint utiköltséget, s ezzel készülődéseink
megkezdőttek.
Elutazásom előtt Aradra rándultam legközelebbi rokonimhoz. Itt lakott
legrégibb s legbensőbb barátom: Rózsa Ferdi, kivel az elemi tanodáktól
kezdve, egész a jogászi pályán végig, minden osztályt együtt jártam, s
kivel sok jó és rosszban annyiszor osztoztam.
Rózsa Ferdinánd kissé fellengző, de áldott jó ifju volt; egészen a
közügyeknek készült magát szentelni, s igen sokat tanult. Már első
föllépéseivel a megye termében, általános feltünést keltett. Kár, hogy a
halál oly korán elragadta, ő egykor Aradnak disze lett volna.
Rózsa Ferdi azzal fogadott: Barátom! mily szerencse jutott Aradnak,
váltótörvényszéki jegyzőül Sárossy Gyulát nyerte. A legszeretetreméltóbb
ember, és minő szellem! hisz költeményeit ismered.
Nekem szinte hihetetlen volt, hogy ez a váltótörvényszéki jegyző ugyanaz
a Sárossy Gyula legyen, ki oly hatalmas költeményeket ir. Tán csak
névrokonság.
– Megismerkedtél már vele? kérdezém.
– Szoros barátságot kötöttünk. Jer, majd elvezetlek hozzá. Csupa kedély,
valódi szellem az egész ember.
Megindultunk Sárossyhoz.
Képzeletem egész uton Sárossy alakjával foglalkozott; nem kételkedtem,
hogy deli s érzelgős kinézésü költőt fogok látni. És láttam egy zömök
vasgyurót, a ki ugy megölelt, hogy a derekam is ropogott bele. Sárossy
első pillanatra nem volt megnyerő; haja tüskés, bajsza torzon-borz, s
csaknem egész arczát ellepte sűrü vöröses szakálla. A költőt ugyan senki
se nézte volna ki belőle.
Roppant barátságosan fogadott, poharazáson kezdtük az ismeretséget s az
első pohár a te-gezést illette.
Beszélgettünk a választásokról, követekről, s igy csakhamar szóba jött
Pulszky Ferencz. Kifejezést adtam érdeklődésemnek ezen ifju követ iránt,
ki már első föllépéseivel is oly feltünést keltett.
– Mindenesetre menj el hozzá, biztatott Sárossy. Tanulótársam volt, s
maig is testi-lelki barátom; mondd, hogy üdvözöltetem ezerszer. Pulszky
nemcsak szereti az irókat és irodalmat, de maga is szenvedélyesen
foglalkozik vele. Aztán beszélt annyi melegséggel, oly lelkesedéssel
barátjáról, hogy bennem égető vágyat ébresztett, ezen ritka fiatal
embert megismerhetni. Még azt is felhozta, miszerint jelen állását
Pulszky pártfogásának köszönheti. Elcsodálkoztam, hát olyan ember, mint
Sárossy, még kell, hogy szerény állását valakinek köszönje? Bevezetett
nejéhez, igen érdekes szőke asszony volt, gondolom egy tábornok leánya,
ki nem sokára meghalt. Gyula barátom rövid ideig keseregte az özvegység
fájdalmait, s elvett Zemplénmegyéből valami Vass kisasszonyt, a ki aztán
túlélte Sárossy bujdosásait, fogságát s kora halálát.
Együtt esteliztünk, több aradi ifju csatlakozott hozzánk, s reggelig
folyt a mulatság.
Reggel gyorskocsira ültem, mely két nap alatt Pestre mászott velünk.
Pesten már hemzsegett a Pozsonyba készülődő ifjuság. A gőzhajó, kevés
kivétellel, országgyülési közönséget szállitott. Komárom táján nagy
mozgalom támadt a hajón. A kapitány és ellenőr elállták a kijáratot a
teremből, azon kijelentéssel, hogy egy kereskedőnek tárczája hét darab
ezressel elveszett.
– Mi közünk hozzá.
– Miért nem vigyázott.
– Tán nem is létezett az a hétezer forint.
– Hát van annyi pénz a világon?
– Vagy biz a jappani császár utazik itt titokban?
A fiatalság hasonló felkiáltásaira hangos nevetés következett.
– Urak! ez nem tréfa dolog, szólt a kapitány, nekem kötelességem
személyválogatás nélkül motozást eszközölni.
– Mit? minket megmotozni? ki merte ejteni száján e szót? Usztassuk meg a
kapitányt, a Dunába vele! Hallatlan vakmerőség! igy megszégyeniteni!
minek tart ez a dunafiakkeres minket? Ily kitörések mellett felzúdult az
egész fiatalság. Poharazás, kártya, beszélgetés mind félbeszakadt, s
valóságos forrongás lőn. Szerencse, hogy oly személyes tekintélylyel
biró s higgadt magatartásu ur, mint Ürményi József, közbelépett,
különben komoly fordulatot vehetett volna az ügy.
Ürményi József előlépett e szókkal:
– A kapitány urnak igaza van, neki kötelessége a bűntényt nyomozni, s
nekünk feladatunk őt ezen eljárásában támogatni. Uraim! ez nem szégyen,
nem is lealázó. Ezzel a kapitánynak átadta tárczáját megtekintés végett,
s kabátját, mellényét felgombolta.
Az ifjuság ezt látva, harsogó éljenbe tört ki, s egyik a másik után
sietett magát megmotoztatni. Mulatságos volt látni, mennyi öntudattal,
sőt büszkeséggel vágta oda egyik-másik a tárczáját, mintha ezrektől
duzzadozott volna, s mikor kinyitották, egyikbe 15, másikba 25, s csak
nagyon kevésnél fedeztetett fel 50 frton felüli összeg.
Mig ez a művelet sok élczes megjegyzés s vig kaczaj közt folyt, a női
terem mellett egy igen tisztességesen öltözött, gyémánt-gombos és
aranylánczos izrael fiát roppantul rázott a hideg, ő nem tudja türni a
vizi levegőt, ő mindjárt meghal, s komolyan el is ájult. Ez a körülmény
azonban ki nem mentette az általánosan meghozott szabály alól,
borszesz-dörzsöléssel fölélesztették, s a motozás nála is megtörtént,
sőt mivel láza s ájuldozása gyanút támasztott, – nagyobb tüzetességgel,
mint másoknál, de eredménytelenül. A fedélzetre akart sietni, hogy üditő
léget szivjon, s a mint hirtelen fordult, kabátjának szárnya megütötte
az ellenőrt, ki ott valami sulyosabb tárgyat vélt érezni. Visszatartá a
halálra rémült urat, megfogta a kabátszárnyat ott, hol csomó rejlett, s
szónélkül kést ragadva, a kabátot azon a helyen felhasitotta, s elővont
egy összehajtogatott vörösbőrt. A kereskedő elsikitotta magát. Benne
volt a hétezer forint a kereskedő által leirt pénznemekben.
A kapitány megkötöztette a lovagot, jegyzőkönyvet vett fel, s az első
állomáson kitette a hajóról, átszolgáltatván őt a hatóságnak.
A túlboldog kereskedő engedelmet kért az ifjaktól, hogy miatta ily
kellemetlenséget kelle elviselniök, s örömében pezsgőt kezdett hordatni.
Ebből aztán oly vigság kerekedett, hogy jóval Pozsony előtt a fogadósnak
nemcsak pezsgője, de minden pincze-készlete elfogyott.
Pozsonyban harsány »éljen«-nel kötöttünk ki, mit a partot elözönlött
fiatalság viszhangozott. Kiszállottunk s szemeink ismerősöket kerestek s
találtak is.
Podgyászainkat a szállásra vitettük, s magunk is oda siettünk
átöltözködni, azután mentünk a Hollingerbe, ezt már ismertük jó hiréről.
Nehány nap alatt ugy összebarátkoztunk, mintha évek óta együtt volnánk.
Nagy csapatokban összejártuk Pozsony regényes vidékét, nagy ebédeket
rendeztünk, majd künn a hegyekben a vasforrásnál, majd meg benn a
városban a Zöldfánál. Felköszöntések hosszu sorával emlékeztünk meg az
ellenzéki követek és szabadelvü főrendiekről. Mindenikünk bemutatta
szónoki tehetségét; ragyogó kifejezésekkel telt szebbnél szebb
beszédeket hallottunk; de egy, eszmékben és érzelemben valamennyit
felülmulta. Még ma is meghatottsággal gondolok rá vissza, hogy gr. Vay
Dániel mindnyájunk szemeibe miként csalt könyeket, mikor az
országgyüléstől távolmaradt Deák Ferenczre üritett poharat. Az a viharos
éljen! pohárcsengés és lelkesedés, mely kitört, midőn elmondotta, hogy
Deák azért nem vállalt megbizást, mert a követi utasitásban az adózás
kérdését elbuktatták. De Zalamegye egész értelmiségére is meleg
felköszöntések történtek, hisz oly hallatlan dolog történt ott, aminőről
senki sem mert álmodni: nem akadt ember, ki a követséget elvállalta
volna, s igy Zalamegye nem volt képviselve tényleg, de szivében minden
szabadelvü embernek ott élt a kimagasló alak, szilárd jellem és bölcs
hazafi; szelleme bevilágitotta a társaskörök és tanácskozás termeit.
Volt még másik leverő hirünk is, aminek szintén gyászszavakban adtunk
kifejezést. Ki nem olvasta közűlünk Nagy Pál hatalmas beszédeit? kit nem
lelkesitettek szabadelvü eszméi? kinek közűlünk nem égett kebelében a
vágy, őt hallani, elragadó szónoklatának varázsa alatt épülni?… de ezen
boldogságtól is megfosztattunk, mert Nagy Pál szintén elmaradt az
országgyüléstől.
Igaz, hogy sok fényes csillag ragyogott még politikai egünkön, ott volt
Klauzál Gábor, Beőthy Ödön, Bezerédy István, Szentkirályi Mór, Ghiczy
Kálmán, Szemere Bertalan, Almásy Pál, Vukovics Sebő, Lónyay Menyhért,
Pázmándy Dénes, Perczel Mór. Aztán Szalay László, Treffort Ágost városi
követek, de hát mi az eget teljes fényben szerettük volna látni. Mi
Deákot bálványoztuk.
Perczel Mór nem 1848-ban lett tábornok, ő már itten az volt; sokat
foglalkozott az ifjusággal, időnkint mulatságaiban részt vőn, s
önkénytelenül vezérévé lett. Hallgattunk rá, mint a prófétára, s akár
onnan mindjárt Mór alá vezethetett volna valamennyiünket, annálinkább
holmi kis tüntetésekre.
Mondanom sem kell, hogy mi elsőtől utolsóig mind a szabadelvü párt
rendithetlen hivei voltunk, s a legpecsovicsabb követeknek, mint
Zsedényi Ede, vagy Szluha jászkún-kapitány jurátusai voltak a párt
leglármásabb tagjai. Jól emlékszem, mert igen kedves barátom volt
Horváth János, Szluha gyakornoka, szép szőke fiu, csendes, nyájas
modorával mindenkit megnyert; békességszerető, simulékony természettel
birt, a hangját is csak ritkán hallottuk, de ha kormánypártiak ellen,
vagy szabadelvüek mellett valamely lépésre határoztuk magunkat, egészen
neki vadult, s ő vitte a nagy szót, annyira, hogy Szluha többször
megintette, ha őt kompromittálja, hát haza küldi. Igy állt a dolog
Zsedényi fiatal emberével is, kinek nevét mai napig sem tudom, mert csak
kis Zsedényinek hivtuk; kedves kis szepesi fiu volt, gyönyörüen énekelt,
s jobban szidta Zsedényi elveit, mint akármelyikünk. Somsich Pál sem
volt szerencsésebb az ő gyakornokaival, s egyáltalán minden kormánypárti
követnek meggyült a baja fiatalságával; még a királyi személynök sem
birt az oldalánál levő jurátusokkal.
Első nagyobb szereplésünk volt a nyelvkérdésnél.
Az országgyülési teremben hosszu zöldasztalok voltak, azok körül székek
a követek számára. Minden tért a követek mögött az ifjuság állt el.
Karzat volt az idegenek s a nők számára, hol a rendet diszmagyarban azon
ifjak tartották fenn, kiknek főnökei akkor elnököltek a kerületi
ülésekben. Az országos üléseken a követek s az ifjak is diszmagyarban
jelentek meg.
A horvát követek, kik a kerületi ülésekben magyarul, még pedig tisztán s
hibátlanul beszéltek, a magyar nyelv behozatala ellen tiltakoztak. Ezen
követek a magyar érzelmű és szellemű horvátok kizárásával választattak,
s Jozipovics turopolyai gróf, ki megválasztatásuk törvénytelensége ellen
mindjárt a gyülés elején óvást tett, most is kijelenté, hogy ezek nem
Horvátország, hanem csak az illyrpárt követei. A nemzeti nyelv iránt
törvényjavaslat készittetett, s oly végzés lőn kimondva, hogy a rendek
tábláján mindenki magyarul köteles szólni.
Ennek daczára a legközelebbi országos ülésben a horvát követ, a
végzéssel daczolva, s mintegy kihivó követeléssel diákul kezdett szólni.
»Ez dacz! Magyarul!« hangzott mindenfelől. »Ez sérti a gyülés
méltóságát!« kiált egyik követ. »E méltatlanságot nem türhetjük!« tevé
hozzá a másik. »Magyarul! magyarul!« És Ozsegovics Metell megint csak
rákezdte diákul. Erre rendkivüli zaj támadt, a fiatalság kiabált,
kardját csörtette, mi a követ beszédét elfojtja, ugy hogy abba kellett
hagynia.
Még azon este Jozipovics turopolyai grófnak hatalmas fáklyásmenetet
csaptunk.
A fiatalság képviselte a közvéleményt, s noha nagyobb dolgokban
szeretett Perczel Mór befolyásának engedni, mégis szükségét érezte
annak, hogy kisebb eseteknél, belügyeit illetőleg, valaki körül
csoportosuljon. Eleinte Kúthy Lajost kezdte környezni a bizalom. Neve,
állása s egyénisége őt erre igen alkalmassá tette; tekintély volt az
irodalomban, titkára gróf Batthyányi Lajosnak s igen megnyerő külsejű
elegans fiatal ember. Ebből azonban hamar kijózanodtunk; Kúthyt a pénzes
ifjak kezdték környezni, kényelmes szállásán összegyülekeztek, hol a
többiektől elzárkózva, folytonos kártyázásra adták magokat.
Csengery Antal rideg modorával, folyton tartózkodó magatartásával s
oktató kimértségével elriasztotta magától még azokat is, kik mély
tudományát és nagy eszét csodálták.
Irinyi Józsi akkor érkezett Párisból, ez persze mindnyájunk előtt
felette érdekes volt, s szivesen indultunk volna utána, ha nem akar
rajtunk zsarnokoskodni. De nem türt ellenmondást, ha valaki véleményt
mondott, azt felelte: menjen ön Párisba s meg fogja tanulni stb. s addig
küldözgetett bennünket Párisba, mig valamennyi elidegenedett tőle,
amihez nagyban járult az is, hogy feszes tartása, követelő beszéde s
külföldieskedése által akart hatni.
Gróf Vay Dánielt esze, szive, ékesszólása, jóizű magyaros modora,
barátságos és kedves egyénisége az ifjuság vezetésére igen alkalmassá
tevék, de mert a főrendű osztálynál is kedvelt, s a társaságok termeiben
keresett egyéniség volt, alig maradt ideje, mit az ifjuságnak
szentelhetne.
Pompéry János, ki Yole leveleivel oly feltünést keltett, mint Ervin
beszély pályadijt nyert, visszavonult, s érzelgő természete miatt a
heves vérű s zajban gyönyörködő ifjuság élére sehogysem illett, annál is
kevésbé, mert e szerepre épenséggel nem áhitozott.
Tehát folytattuk ugy és ott, amiként és ahol Pesten abbanhagytuk. Az
ujak szivesen csatlakoztak ezen köztársasági kormányzathoz.
Ha tehát tisztelgés vagy fáklyásmenet jött szóba, a Hollingerben
megválasztottuk a szónokot.
Pedig ilyesmi gyakran előfordult, mert nemcsak a rendeknél, de a
felsőtáblánál is többen voltak, kik folytonos tiszteletünk s csodálatunk
tárgyát képezték, mint gróf Széchenyi István, gróf Batthyányi Lajos,
gróf Batthyányi Kázmér, gróf Pálffy József; hát még gróf Teleky László,
ki különösen mióta a horvátországi ügyek miatt gróf Haller bánnal
megverekedett, eszményünkké lőn.
Minek is oda vezérség, ahol egy elv s egy eszme vezérelt
valamennyiünket. Kikapták ott Pillerék részöket a gúnyból ép ugy, mint
Klauzálék a tiszteletből, a nélkül, hogy vezényelve lett volna. Az
összetartás jóban és roszban példás volt. Ez legjobban kitünt, mikor az
ólmosbotok nagy keresztesei, a nem adózók hirhedt vitézei, Uray és
Gabányi követek megérkeztek. Nem kellett ott buzditás vagy vezetés,
összebeszélés nélkül ellepte az ifjuság az országház termét, s a ki be
nem fért, a folyosón foglalt állást. Nagy feszültséggel várták a
hősöket, kik otthon agyonbunkóztattak minden szabadelvü eszmét. Végre
megjelentek, s abban a pillanatban felcsapott a vihar. Lőn zaj,
kiabálás: »ki vele!« a követek felugráltak. Az ifjuság közbefogta
Gabányit, s mint a hullám, mikor felkap egy falevelet, könnyedén
himbálja tovább, ugy himbálta a hullámzó ifjuság tömege őt az ajtón
kifelé. A lárma elhatott a lépcsőre, onnan az utczára, hol ép oly
tolongás támadt, mint volt a teremben, s a kik nem férhettek Gabányi és
Urayhoz, bérkocsijokat zuzták, annyira, hogy midőn az illető beleült, a
hintón már nem maradt egy tenyérnyi bőr, mind leszaggatták. Gabányi ugy
vette ki magát benne, mintha égetni vinnék. A roppant lármára
kiszaladtak a boltokból, s amint azt a sajátságos fuvart meglátták, a
fodrász a kezében levő sütővasat, a boltos-segéd a rőföt, a kofa almát
dobált utána.
Még csak este következett aztán az igazi tüntetés. Felkerekedett
mindenki, mintha döntő csatára készülne. Egész búcsujárat volt Gabányi
lakása felé. Gróf Batthyányi Lajos találkozott Scitovszky püspökkel.
»Ah, méltóságos ur! jőjjön csak, mond karon öltve a főpapot, nagyszerü
fáklyásmenetet rendez az ifjuság, nézzük meg.« És elmentek oda, hol az
utczát s közeli tért már roppant sokaság lepte el. Egyszerre
felharsogott a pokoli zaj; fütyülés, sikoltozás, érczeszközök
összecsattanása, nyávogás valami hajmeresztő rémhanggá olvadt egybe. E
közé aztán, mint a zugó vihar közé a mennydörgés, ugy vegyült a kövekkel
bedobott ajtók, ablakok és bezuzott kapu ropogása. Félóra alatt
hasonlita a ház egy ostrommal bevett erődhöz, melyen nehéz lövegekkel
elébb két-három nyilást romboltak.
Csernovics Péter és Komáromy György megnyugtatta az iránt az ifjuságot,
ha kártérités követeltetik – bármennyi legyen is az – ők fogják fedezni.
Szerencsy iszonyú felháborodással vette az esemény hirét, s
kinyilatkoztatta, hogy a legszigorúbb eljárást fogja követni, hadd
bünhödjenek példásan a vétkesek.
Alig folyt le nehány nap, s egy csomó ifju meg lőn idézve. A vizsgálat
kezdetét vette, maga Szerencsy elnökölt a kihallgatásnál. Arcza
kérlelhetlen szigort fejezett ki.
Az ifjak főbb szereplői rövid tanácskozásban hamar megállapodásra
jutottak. Összesugtak többekkel, azok meg másokkal s huszonnégy óra
alatt el lőn terjesztve, hogy a vizsgálatnál mihez kell magát tartani.
A királyi személynök előszobája telve volt beidézett ifjakkal.
Minden osztály és kör felette érdeklődött az ügy menete és eredménye
iránt.
A birák ott ültek kérlelhetlen szigor s komoly méltóság kifejezésével.
A kihallgatandók sorát – ha jól emlékszem – Petrilla nyitotta meg.
– Ott volt ön azon botrányos kihágásnál?
– Igen is.
– Kinek izgatására, rábeszélésére vagy felhivására támadták meg a követ
ur lakását?
– Senkiére. Az egész csak ugy magától, ösztönszerüleg támadt.
– Kik voltak ott?
– Mindnyájan, s azon felül még sokan mind a két házból.
– Az nem felelet, mindnyájan. Nevezzen meg nehányat.
– Ott láttam gróf Batthyányi Lajost, Scitovszky püspök őméltóságát.
Szerencsy összenézett Ocskayval, Ocskay Jeszenszkyvel, s egymástól
kérdezni látszottak: Na most már mi lesz?
Kis szünet után folytatták:
– Kik dobáltak köveket?
– Mindnyájan.
– Mégis, ön kit látott legelőször dobni?
– Nem merem egész bizonyossággal ráfogni, hogy ő dobott, de azt tisztán
láttam, mikor Scitovszky őméltósága lehajolt s valamit a földről
fölvett. Erre aztán következett a kőzápor.
– Elég, elmehet.
Behivták a másodikat.
Szórul-szóra azt vallotta, a mit az első. Azt a harmadik, negyedik,
ötödik és mind.
Szerencsy zavarba jött. Elhalasztották a vizsgálatot.
Mikor ujra kezdték, megint csak arra az eredményre jutottak. Abba
kellett hagyni az egészet.
Ez volt az Uray-Gabányi-féle dicsőség utolsó felvonása.
Kedvencz gyülekezési és sétahelyünk volt a dunántúli gyönyörü liget,
hova nemcsak üdülés végett, de műélvezet szempontjából is
kötelességszerüleg jártunk, mert Fekete igazgató ide épittetett
szinkört, s ezt erőnkhöz képest, sőt azon is túl támogatni hazafiui
erénynek ismertük. Itt kezdte Szigeti József művészi pályáját. Még most
is magam előtt látom, mily esetlen és formátlan volt; nem tudott mit
tenni kezeivel, s oly hosszukat lépett, hogy a szinpad mindég keskeny és
rövid volt neki; de szemeit jól elforgatta, s izmos mellét kidülesztve,
ha szenvedélyesen akart beszélni, a középfoknál hangja rendesen
megcsuklott, s mondókáját a mily mély baritonban kezdte, ép oly
vékony-hegyes tenorban végezte. De mi azért megtapsoltuk, hisz utóvégre
is magyarul beszélt.
Nemcsak Szigeti Józsi kezdte itt, de én is. Irtam öt felvonásos
nagyhangú kardos szinmüvet: »A zsarnok és fia.« A nemzeti szinháztól
feljött Pozsonyba Bartha vendégszerepelni, s a nevezett szinműben
föllépett. Két nappal elébb már nagy falragaszokkal hirdetve volt a
vendégszereplés s a darab. Istenem! ha valaha annyira vihettem volna,
mint a mennyit akkor képzeltem magamról. Két napig minden sarkon, de
hányszor napjában! megálltam s elolvastam a hirdetést; harmadnap pedig
valamennyi szinlapot végigolvastam.
Előadásra a szinkör a szorongásig megtelt; az ifjuság teljes számban ott
volt, sok követ is megjelent, s a páholyok legnagyobb részt követek
családjaitól foglaltattak el.
Mondhatom, a pajtások derekasan kitettek magokért; minden hazafias
tételt roppantul megéljeneztek, s egy-egy sikerültebb jelenet után, mi
inkább Bartha játékának, mint a szerző érdemének tulajdonitható –
viharos taps következett. Minden felvonás után zajosan hivták a szerzőt,
de csak az igazgató, Bartha és Gyulay Ferencz jelent meg. Darab végével
a taps és kiabálás fokozott erővel tört ki. Bartha vasmarokkal
megragadta kezemet, s a szinpad közepére vont. Pajtásaim padokat
tördelve, s székeket döntögetve, a zenekaron át ugráltak fel hozzám a
szinpadra, s nehány pillanat alatt a szinpad el volt lepve éljenző s
föllelkesült ifjakkal; itt megöleltek, ott kezeimet szorongatták.
Lisznyay feledhetlen marad; hajszálai éghez meredeztek, szemei
szikráztak, s száját ugy összehuzta, hogy gyűszühöz hasonlitott. Megállt
előttem, belemarkolt a hajába s felkiáltott: Ejnye pájtás! hátálmás fiu
vagy, minnyájunknak becsületet szereztél. Hol vácsorálunk, mert má
ünnepet kell csápni.
Ha csak tizedrész értéke lett volna is annak a darabnak, mint a mennyire
a pajtási jószivűség méltányolta; ha csak ötödrészét érdemelte is azon
tapsoknak, a miket az ifjuság jóakarata rá pazarolt, ugy a magyar
irodalom maradandó becsü darabot nyert volna. De hát nem első eset, s
nem is utolsó, hogy a pajtáskodás dicsőit még olyat is, mit izlés,
tapintat s pártatlanság elitélendőnek találna. Én mindenesetre hálás
szivvel gondolok vissza azokra a jó fiukra, kik nekem egy oly boldog
estét iparkodtak szerezni.
Derült s élczektől szikrázó estelink reggelig tartott,
Pezsgett az élet ebben az ifjuságban; szorgalmasan eljárt az ülésekbe,
kevés dolgát lelkiismeretesen elvégezte, heves vitatkozásokba
bocsátkozott, mik elkezdődtek az ebédeknél, nagyobb mérvü folytatást
nyertek a Hollingerben a fekete kávénál, s megujultak másnap; mulatságra
is volt elég idő, aminek bizony egyetlen pillanata se maradt
felhasználatlanul. És ha ez már megszokottá, egyhanguvá kezdett válni,
egy-egy mozgalmas jelenettel fölelevenitette vérét, erre mindég
kinálkozott alkalom: Klauzál, Bezerédy stb. soha se tartottak beszédet,
hogy fáklyásmenet rendezésére föl ne lelkesitettek volna; az
ellenpártnál se hiányzott ok soha valami tüntetésre.
Ha egyik-másiknak komoly napjai voltak, a többi sietett enyhiteni
szenvedésein; a beteg nyert ápolást, a szerelmes vigaszt, a megszorult
segélyt. Egy nagy család volt ez, melynek tagjai őszintén szeretik
egymást. Fejem őszbe borult, a sok keserü tapasztalat eloszlatta lelkem
minden költészetét, s mégis, ha azokra a szép időkre, derék lelkes
ifjakra gondolok, vérem sebesebben kering, s szivem oly lázasan dobog,
hogy fölébred bennem az elhamvadt tűz egy-egy lappangó szikrája, s egy
pillanatig legalább azt érzem, mintha megifjodnám.
Kedély, eszményiség és tűz volt az akkori ifjuságban.
Ez időtájt vette át Simonyi Ernő örökségét. Meghivott jószágára
Zsámbokrétre. Örömmel ráálltam, hogy nehány napot töltsek nála.
Szabadságot kértem, s elutaztunk.
Simonyi Ernővel már Pesten szoros barátságban éltünk, s ez mind bensőbbé
vált, aminek apró szivességek által jelét adni sohasem késett. Későbbi
időkben is Pesten, akárhányszor részesitett kis meglepetésekben
Zsámbokrétről, fel is keresett többször, hogy nehány vig napot töltsünk
együtt. 1848-ban elválhatlanok voltunk mindaddig, mig a fegyverszolgálat
külön nem választott. 1849-ben B.-Csabán egyszer csak beállit hozzám
Ernő, mint honvédszázados.
– Tudom, rég nem szíttál jó szivart, hoztam neked egy láda kitünő
Carvayalt.