Visszaemlékezéseim (1. kötet) - 4

hasznos, hazafias és épületes dolgok iránt buzgólkodott; történt bizony
kihágás akármennyi, sőt a tettlegességektől sem igen riadtunk vissza, és
ennek három oka volt, először mert fiatalok voltunk; másodszor, mert se
szolgabiró, se városkapitány, se semmiféle törvényszék ügyeinkben nem
biráskodhatott, csak egyedül a királyi tábla; harmadszor mert még a
kihágásoknak is mindég tudtunk valami hazafias vagy nemzeties indokát
feltalálni. Például:
Mi a német szinházba soh’ sem jártunk, de tudtuk, hogy főuraink s az
igazgató közt az első énekesnő miatt surlódások vannak. A főurak
kegyencze valami Me Pixis, az igazgatóé Me Mink volt. Egyiknek tágitani
kellett, de nem akart. »Itt az igazgató az úr, itt a közönség
parancsol«, volt a véleménykülömbség. És elkezdődött a tapsverseny, de
nem vezetett eredményhez. Az igazgató, hogy végetvessen a hajszának s
eljárását is igazolja, egy szép estén kifütyöltette Me Pixist. A német
szinházat, vagy inkább szinésznöket pártoló magyar főuraknak sem kellett
több, s a következő föllépésnél meg ők fügyölték s fütyültették ki Me
Minket, nemcsak, de tojással s burgonyával is meghajigálták.
Eddig semmi közünk sem volt a dologgal, s miattunk bátran felfalhatta
volna egymást a versenyző két fél.
Azt mondják, ha a birka megvész, minden vadállatnál rettenetesb. Az
akkori német szinház törzsközönsége valóságos birka volt; hagyott magán
paczkázni, s birka-türelemmel nézte és hallgatta végig a világ
legnagyobb silányságait, de mikor a főurak Minket kifütyölték,
megveszett.
A német szinházban müvészi dulakodás, s magasabb irányu verekedés
támadt.
Mi a »komlókertben« vigadtunk.
Egyszerre beront néhány uri ember nagy lármával, hogy a német szinházban
verekedés van.
– Minél erősebb, annál jobb! volt a válaszunk.
– De a magyar urak.
– Megérdemlik.
– Wenckheim Béla báró igen fenyegetve van.
Összebeszélés nélkül, mintegy vezényszóra, ebben a pillanatban
mindnyájan talpon voltunk. Szék és asztalláb fegyverré lőn kezeinkben, s
mint a hegyekből szakadó árviz, hömpölyögtünk kifelé.
Wenckheim Béla báró igen népszerü, s az ifjuság által rendkivül kegyelt
s szeretett főur volt; mint ellenzéki tag, mint szónok s mint lovag
eszményesítve élt mindnyájunk szivében.
Ha az ember akkor negyven évvel előre lát, abból az ifjui lelkesedésből
sokat leengedett volna.
Igaz, hogy Wenckheim Béla sirjáig tiszteletreméltó alak s magyarember
maradt; de módjában volt alkotni, teremteni sokat; népszerüsége, neve,
vagyona, befolyása s azon magas állások, miket felváltva elfoglalt, csak
hagyhattak volna egy kis nyomot utána. Annyi ideig főispán, belügyér,
miniszterelnök, ő felsége személye körüli miniszter; annyi és annyi
éveken át az országtól kapott nagy jövedelmek, csak megérdemelték volna,
hogy végrendeletében más hazai dolgokra is gondoljon, mint a kaszinóra.
Vagy magát vörös frakkban eltemettetni mindent kiegyenlit? Bizony nem
jutna eszembe, ha még oly gazdag volt is, szót tenni a haza irányában
elkövetett feledékenységéről, ha családot hagy maga után, s a hazától
annyi ezreket könynyedén zsebre nem rakott volna. Na, de az olyan
nagyuri fogalmakat s szeszélyeket ilyen egyszerü halandó esze nem is
képes a maga értéke szerint értelmezni. Meglehet, a haza iránti hála, a
közvélemény iránti elismerés nyárspolgári erény, mi figyelmet érdemel
papnál, elvonultságban élt agglegénynél, ha egy egész vagyont hagy
közintézetekre s jótékonyczélokra, hadd beszéltessenek magukról haláluk
után, életökben ugy sem tudott róluk senki, de ő, ki életében annyi
közügyi mozzanatok tényezője volt, s tán nem is mindig szive szerint
cselekedett, legalább halála után akarta bebizonyitani, hogy ő bizony
tetőtől-talpig rókavadász, szenvedélyes lovas s hű kaszinótag volt. A
vörös frakk tán megóvja az enyészettől.
Mi nem láttunk előre, de még azt is figyelmen kivül hagytuk, hogy a
német szinházba jár mulatni, nekünk elég volt az, hogy baj fenyegeti, s
rohantunk megmentésére, mert szerettük, mint ellenzéki főurat.
Mint a vihar csaptunk rá a német szinházra, s beözönlöttünk a csarnok
ajtaján.
– »Die juraten!« kiáltásra a bátrabbak védelmi állást foglaltak, de
sokan nyakra-főre, sőt egymás feje tetején át is siettek a szük ajtókon
át a nézőtérre.
Volt szerencsénk látni főrendü urfiakat bezuzott kalapokkal s
végighasogatott kabátokkal.
Egyik-másik szorongatott helyzetében ránk kiabált: Ide urak! Segitség!
Semmi közünk hozzá, végezzék egymás közt, lőn a felelet. Mikor azt
hallották a sógorok, hozzáláttak megmutatni, hogy ők az erősebbek. És mi
élvezettel néztük.
Egyszer aztán rázuditottunk:
– Ide a városkapitánynyal.
Szekrényessyt előhozták; sápadt volt, reszketett, az örökké édeskés
mosoly eltünt ajkiról. Kabátjáról fityegtek a rongyok, s kalapja ép ugy
be volt zuzva, mint a német szinházas főrendü urfiaké.
– Hol van Wenckheim Béla báró? kérdeztük.
– Páholyát ostromolják.
– És ő benn van?
– Mostanig védelmezem poroszlóimmal.
– Vezessen.
Körbe fogtuk, s kezdtünk dolgot adni a szék- és asztallábaknak.
Puffogott jobbra-balra, jaj! kiáltás s a rémület hangja tölté be az
épületet, a védelemre tartott esernyők ropogtak. Ugy mentünk fel a
lépcsőkön, mint Attila serege.
Közeledésünkre az ostromlók a poroszlókkal együtt megfutamodtak, s
Szekrényessy könnyebbült szivvel mutatott az ajtóra: Ez az.
Kopogtattunk: Mi vagyunk, az ifjuság.
A páholy megnyilt, s Wenckheim csakugyan ott volt harmadmagával. A másik
kettővel nem törődtünk, de Wenckheimet csaknem vállainkon egész
diadallal vittük ki.
A ma este aratott nefelejtseken rangkülömbség nélkül s testvériesen
osztoztak előkelő urfiak és boltossegédek, az egyenlőség elveit vagy
nyolcz évvel hamarébb gyakorolván az életben, mintsem az törvény által
behozatott volna. A nagyszellemek mindég megelőzik a nagy kort.
Mi pedig visszamentünk a komlókertbe, folytattuk a mulatságot, mely egy
véletlen által félbe lőn szakitva, éltettük Wenckheim Bélát, s jókat
nevettünk azon, hogy hány ember szidalmaz most minket jégborogatás
mellett.
Még egyszer voltam, bátran elmondhatom: voltunk a német szinházban.
Ennek is története van.
Bartay, a nemzeti szinház igazgatója, Vieuxtemps világhirü
hegedü-müvészszel szerződött – nem emlékszem – három, vagy öt előadásra,
s óriási falragaszok hirdették, hogy csak a nemzeti szinházban fog
előadást tartani, s másutt sehol!
Vieuxtemps rendkivüli hatással játszott, s a lelkesült közönség
legnagyobb kitüntetésekben részesité. Minden föllépte a szinházat
megtölté.
Midőn föllépéseinek sorozata letelt, egy szép reggel német falragaszokat
látunk, melyek hirül adják, hogy Vieuxtemps holnap este a német
szinházban lép fel.
Nosza, gyülést a Pillvaxba. A magyar közönség rá van szedve, ezt semmi
szin alatt se türjük. Három tag azonnal ki lőn küldve, hogy Bartayt
felelősségre vonja.
Bartay azonnal előmutatta szerződését. Ő nem hibás.
Ujra gyüléseztünk. Határozat: Küldöttség menjen Vieuxtempshez, fejezze
ki mély tiszteletünket személye, s legnagyobb csodálatunkat rendkivüli
müvészete iránt. Egyuttal fölkérjük, ha ily magas élvezetben a pesti
közönséget részesiteni még továbbra is hajlandó, folytassa előadásait a
nemzeti szinházban, hova szerződése köti. Én is a küldöttségben voltam.
Kerestük Vieuxtemps-t, de nem volt található. Összebeszéltünk, hogy majd
este a kaszinó-bálban teljesitsük a megbizást.
Este a bálban Vieuxtemps a legnagyobb előzékenységgel fogadott.
Elmondtuk küldetésünk okát, s ő sajnálkozását fejezte ki a félreértés
miatt. Hisz neki azt mondották, hogy azon: ‚másutt sehol‘ csak addig
kötelező, amig a nemzeti szinházzal kötött szerződés szerint föllépései
sorozatát be nem végzi. De ha mi másképp értelmezzük, ő ezelőtt is
szivesen meghajol. Még onnan a bálból rögtön intézkedéseket tőn, hogy a
másnapra hirdetett föllépést és müsort azonnal vonják vissza.
És Vieuxtemps csakugyan nem lépett fel a német szinházban.
Lőn lótás-futás a német szinházba járó előkelők közt. Értekeztek az
igazgatóval, ostromolták a müvészt.
Mi meg ujra gyüléseztünk, hogy elismerés jeléül miként és mivel
tiszteljük meg a nagy müvészt. Aláirást nyitottunk, s majd holnap, ha
meglátjuk: minő összeggel rendelkezünk? határozzuk meg a kitüntetés
módját.
És mire virradtunk? megint nagy falragaszok hirdették Vieuxtemps holnapi
föllépését a német szinházban. Nem hittünk szemeinknek s egymást
kérdeztük: lehetséges-e? nem, itt valami csel forog fenn, legjobb lesz,
ha tőle magától tudjuk meg. Elmentünk hozzá felvilágositásért. Minő volt
meglepetésünk! egész másnak találtuk őt, mint a bál estéjén. Röviden,
csaknem kicsinylőleg szólt. Én müvész vagyok, magamnak se előirni, se
korlátokat szabni nem engedek. A nemzeti szinház iránt kötelességemet
leróttam, s további eljárásomról senkinek sem vagyok felelős.
– Eszerint holnap szerencséltetni fogja a német szinházat?
– Igen is, szerencsém lesz ott előadást tartani.
Hidegen s udvariasan elbucsuztunk.
Hallottuk, egész hiteles forrásból hallottuk, hogy azon előkelő kör,
mely őt először rávette a szószegésre, roppant fel volt indulva azon,
hogy a művész szándokát megváltoztatta s a német szinházat mellőzi.
Ostrom alá fogták s mint égbekiáltó hibát rajzolták, ha ő Pestről
távozik, anélkül, hogy a valódi műértő közönségnek e nagy élvezetet
nyujtaná, mert a magyar közönség csak zajongó és lármás, de magasabb
felfogása hiányzik. Ami pedig azt a fiatalságot illeti, mely nála
megfordult, s küldőik semmit se számitanak.
Nem számitunk? majd meglássuk.
Eljárásunkról jelentést adtunk. Rövid volt a tanácskozás s hevesség
nélküli. Csak egy inditványt hallottunk, s az egyhangulag elfogadtatott:
ki kell fütyülni. Megszegte szerződését, megszegte nekünk adott szavát,
le vele! Azonnal megtettük az intézkedéseket, s kijelöltük a
csapatvezetőket, s majd a szinházban leendő elhelyezkedés iránt lőn
megállapodás. Meghatároztuk azt is, hogy a fütty abban a pillanatban
törjön ki, mikor a müvész hegedüjét álla alá veszi, de mielőtt egyetlen
hangot is adna, mert mi nem müvészete, hanem jelleme ellen akarunk
tüntetni. Arról is szó volt, hogy jó lesz nyomós biztositékokkal ellátni
magunkat, nehogy a rövidebbet huzzuk, ha tettlegességre kerül a dolog.
Aztán eloszlottunk csendben, az egészről többé emlités sem történt.
Ilyen nevetséges fordulatok vannak az életben. Tegnap azon tanácskoztunk
itt, hogy miként lehetne legünnepélyesebben megtisztelni e férfit, s ma
azt határoztuk: ki kell fütyölni.
Nem lármáztunk, nem fenyegetődztünk, s mindenki azt hitte, meghátrálunk.
Bizonyos körben diadalmaskodtak, mert kivitték a mit akartak, s
megmutathatják a világnak, ki itt a hangadó, s ki után kell indulni a
közvéleménynek?
Este fényes fogatok hosszu sora lepte el a szinház-tért, s mindenfelöl
özönlött be a sokaság.
A páholyokat előkelő közönség foglalá el, a hölgyek estélyi öltözetben,
mert előadás után a müvész tiszteletére egy grófnéhoz voltak meghiva,
ugyanahoz, ki Vieuxtemps itteni föllépését oly erélylyel, s annyi
rábeszéléssel sürgette.
Az előadás vigan folyt, a darab jó hangulatban tartá a közönséget.
Mindenki derült eget látott, s a vihartól már senki sem félt.
Darab végével élénk társalgás, vidám zaj hangzott mindenfelé. Végre a
függöny föllebbent; feszült várakozás s örömtől ragyogó szemmel uralták
az egész közönséget.
Vieuxtemps megjelent.
Leirhatlan lelkesedés tört ki; perczekig tartó tapsvihar, mialatt a
hölgyek páholyaikban kendőket lobogtattak. Kissé szünni kezdett a taps,
Vieuxtemps előre lépett, meghajtotta magát, s ujra kitört a tapsvihar.
Nem vegyült közé még csak egy árva piszegés sem.
És e tartós lármát hirtelen halotti csend váltotta fel. Vieuxtemps
fölemelé hegedüjét, s abban a pillanatban, mikor álla alá helyezé,
minden irányban fülhasitó fütty metszette keresztül-kasul a levegőt.
Vieuxtemps hóna alá kapta hegedüjét, mint a villám megfordult sarkán s
rohant ki a szinpadról.
Lőn zür-zavar, orditozás: ki velök! a levegőben sétabotok s esernyők
fenyegetőleg hadonáztak.
Mi mindenütt háttal befelé kört képezve, farkasszemet néztünk a
közönséggel. Hátulról egyik csoportot sem támadhatták meg, szemben pedig
készek voltunk elfogadni a csatát. A közönség e kis csoportok körül
visszanyomult, ugy hogy mindenütt egy-egy kis szigetet képeztünk. A
közvetlen előttünk képződött sorokban egy kéz vagy ajak sem mozdult,
csak a távolabb esők kiabáltak s emelték a magasba botjaikat. Kis
csapataink vált vállhoz vetve, mindenfelé nyomultak a kijárás felé, hol
rövid idő alatt tekintélyes tömeget képeztek, mert az egész had
egyesült. Földszintről s a zártszékekből a közönség elmenekülni nem
birt, gátolta ebben az, hogy az utczáról kiváncsi sokaság nyomult
befelé. A fütyölő had most egyesülvén, magát legyőzhetlennek érezte, hát
megengedett magának némi izetlen tréfát. Néhány czipész-inast fogott el
az ácsorgók közül, bedobálta a szinpadra, hadd mulattassák a közönséget
pénzeért. És e bátor ficzkok tele torokkal kezdtek pajzán dalokat
énekelni, miket sok szemérmes leányka pirulva kényszerült meghallgatni.
A derék rendőrség aztán megadta a közönségnek az elégtételt, a merész
ficzkókat letartóztatta, s másnap a kapitányság felvesszőzteté.
Egy időben, mikor III. Napoleon, vagy inkább Eugenia császárné az irói
nevezetességeket kezdte az udvarhoz édesgetni, a lapok azt rebesgették,
hogy az ör. Dumas Sándor is megjelent ott. Dumas erre kinyilatkoztatta,
hogy ő életében csak kétszer volt a tuilleriákban, de mind a kétszer
fegyverrel a kezében.
Nos, hát mi is elmondhattuk, csak kétszer voltunk a német szinházban, de
mind a kétszer fütyölők és még valamivel a kezeinkben.
Ezzel a dolognak korántsem volt vége; gróf Széchényi István a kihágásért
a Jelenkorban érdemünk szerint, sőt azon felül is tisztességesen
lerakott.
Ez nagy forongást szült, testületileg volt megsértve az egész kar, ez
megtorlást kiván. De hogyan? A harag és boszú rossz tanácsadó. Magunkat
örök időkre megszégyenitő azon megállapodásra jöttünk, hogy Széchényinek
macskazenét kell adni. Ennek aztán hire futott.
Szerencsy István kir személynök, tős-gyökeres magyar táblabiró
kinézésével az ifjuság közt roppant népszerűséggel birt, s ő viszont
igen szerette, s nem egy izben hathatósan pártolta jurátusait.
Középtermetü, erős testalkotással megáldott derék férfiu volt; bozontos
nagy feje, kissé ragyás-fekete arcza élénk égő szemeivel nem igen árulta
el a zászlós főurat, de mikor beszélt, csillogó esze s mély tudománya
azonnal bizonyságot tőn, hogy helyén van.
Mennyire szerette és pártolta Szerencsy az ifjuságot, meglehetősen
mutatja e tény. Nagymérvü zavargás adta elő magát, ugy, hogy
katonaságnak kellett kivonulni. Az ifjuság ép ugy, mint a katonaság,
igen fenyegető állást foglalt, s minden pillanatban tartani lehetett egy
véres és szomoru kimenetelü összeütközéstől. Szerencsy meghallotta, s
azonnal a helyszinére sietett.
A katonaság ép szuronyt tüzött fegyverére, midőn Szerencsy odaérkezett:
– Tiszt úr! szólitá meg a parancsnokot, vonuljon vissza a katonasággal,
az ifjak közt a rendet majd helyreállitom én.
– Ki ön, hogy nekem utasitást osztogat? Vonuljon félre, én
kötelességemet teljesitem.
– Önnek kötelessége rám hallgatni. Vonuljon vissza a katonasággal, én
mondom, a király személyének helyettese.
A tiszt meghökkent, s kis szünet után kérdé:
– De fog-e nélkülünk birni a csőcselékkel?
– Tiszt ur! ez itt Magyarország ifjuságának szine-java, az erő előtt meg
nem hajlik, de udvarias bánásmód s helyes érvek előtt megadja magát. Ha
nem hallgat rám, felelőssé teszem a következésekért.
A tiszt elvezényelte csapatát.
Szerencsy a fiatalsághoz fordult:
– Adta kölykei! most csendesen oszoljatok szét. Még nem tudom, ki van
itt? de ha késtek, megfogom szerezni a névsort.
Öt percz alatt a tér üres volt.
Ő apróságokba soh’ sem avatkozott, de ahol komolyabb eset fordult elő,
nem késett befolyásával élni. Szerette hinni, hogy neki van döntő szava
az ifjuság előtt, s volt is.
Szörnyü haragra lobbantotta a hir, hogy Széchényi ellen tüntetés készül.
A körülette levő személyzet nem győzte beszélni, mily indulatos, s mit
soha sem tett – fenyegetődzésekbe tört ki.
Egyszer csak jön hozzám a személynöki kiadó, azzal a hirrel, hogy ő
nagyméltósága hivat.
– Mikor menjek?
– Azonnal.
Szerencsy abban a teremben, hol most Huber minta-kisasszonyai a vevők,
vagy megrendelők előtt délczegen páváskodnak fel-alá, hogy az illető
ruhadarab minden oldalról tüzetes birálat alá vétethessék, –
összeránczolt szemöldökkel járkált.
Senkitse bocsásson be; szólt a kiadóhoz.
Ez meg odasugta nekem:
– Jaj lesz most magának.
Szerencsy vagy öt perczig hevesen járt fel-alá, közben-közben mérges
pillantást vetve rám. Egyszerre megállt előttem, végig nézett, aztán
ismét mérte a terem hosszát. Én meg ott álltam, lépésről lépésre
szemeimmel kisértem mozdulatait, s vártam, mikor tör ki a vihar?
Megint elémbe állt s összeszoritott ajakkal kérdezte:
– Hát macskazene lesz?
– Azt hallottam.
– Hallotta? Na hát hallja meg azt is, hogy huszonnégy óra alatt el fogja
hagyni Pestet, ha az a botrány megtörténik. Erre ismét sebesen kezdett
fel-alá járni, egybe fenyegetett, s közben oly káromkodások csusztak ki
ajkain, hogy valami huszár tizedes is megpödörné hozzá bajuszát.
Rettenetes haragos képet iparkodott csinálni.
– Kegyelmes uram! engem kitilthat Pestről, s legszigorubb eljárást
követhet irányomban, de biztosithatom, hogy ártatlanul sujt.
– Menjen hát, s akadályozza meg azt a botrányt.
– Nem fognak rám hallgatni.
Ekkor hirtelen megállt, jószivüleg elnevette magát, s felkiáltott:
– Dehogy nem, csak beszélj nekik okosan. Kérd őket, hogy mondjanak le
szándékukról az én kedvemért, ki mindig javukat akarom. Most is az ő
érdekök s becsületök fekszik szivemen, mert majd valaha, mikor Széchényi
István mint nagy történelmi alak fog élni a kegyeletes nemzet szivében,
mikor én már rég feledve leszek, áldani fogjátok érte emlékemet, hogy e
szégyent fejetekről elháritani iparkodtam. Ha elkövetitek e botrányt,
soha se mondom többé, hogy fiaim vagytok. Beszéld le őket. Ugy-e bár
megteszed?
– Egész szivvel azon leszek, hogy kegyelmes uram megelégedését
kiérdemeljem.
– Aztán jőjj elmondani az eredményt.
Az ifjuság egész nap izgatottan zajlott ide-oda, nem volt tehát nehéz
rövid tanácskozásra összehivni. A gyülés felette népes lőn.
Nem tartottam beszédet, nem tettem inditványt, csak egyszerüen elmondtam
a személynök urnál történt megjelenésemet, idéztem az ő szavait az
ifjusághoz, kértem, hogy vegyék azt figyelembe, s aztán határozzanak.
Rózsa Ferdi, s mindjárt utána Horváth Elek szép beszédben előadták,
mennyi tisztelettel s szeretettel tartozunk viseltetni védelmezőnk s
jóakarónk iránt, mutassuk meg, hogy nálunk a kötelességérzet, s
elismerés nagyobb mint a harag és boszu. Szóltak még többen, volt heves
kitörés, csillapitó hang akármennyi, de abban nem történt eltérés, hogy
a személynök óhajtásának eleget tegyünk.
‚Nem lesz macskazene‘, éljen Szerencsy! kijelentéssel a gyülés
szétoszlott.
Siettem Szerencsyhez, parancsa szerint megvinni a jelentést; közel volt,
csak a harmadik szomszéd.
Ő nagyméltósága örömtől sugárzó szemekkel, kezeit dörzsölgetve fogadott.
Már értesült elhatározásunkról.
– Most már megint az én derék fiaim vagytok, a becsület szent előttetek.
– És a kegyelmes urunk akarata.
– Ha ugy volna, máskép viselnétek magatokat. De most az egyszer
megvagyok elégedve. Menj, fejezd ki ezt a fiatalságnak, aztán jer hozzám
ebédre.
Asztalnál a főhelyet a szeretetreméltó házi kisasszony magas homlokával,
okos szemeivel s szende magatartásával foglalta el; jobbra édes atyja, s
balra későbbi férje: báró Balassa ült.
Ebéd közben el kellett beszélnem az egész németszinházi botrányt, minden
részleteivel, s az öreg úr oly jóizüeket nevetett, hogy szemei könyekkel
megteltek.
Ilyen viszonyban állt akkor az ifjuság a német szinházzal, a hova –
fájdalom! főuraságaink legtöbbje rendesen eljárt.
A nemzeti szinház ellenben az ifjuság elkényeztetett gyermeke volt; ez
ellen véteni nem engedett; szinház, szinész, szindarab s közönség
tiszteletét s nagyrabecsülését birta. A páholyok rendes látogatói közül
még emlékszem: Ürményi koronaőr, gróf Károlyi György, Csekonics János,
Csernovics Péter, Laffert Antal báró, Karácsonyi Guidó, Luka, Pákózdy,
Jeszenszky, Csepcsányi, Szucsics, Földváryné, Simonsich és másokra a
megyétől, kir. és hétszemélyes táblától. A zártszék kisszámu bérlőit is
egytől-egyig ismertük. A fiatalság kivétel nélkül földszinti állóhelyre
járt, s a kinek zsebében csak 24 kr. volt, nem habozott, ha
estelizzen-e, szivart vegyen, vagy a szinházba menjen? Okvetlen
szinházba ment. Ugy jártunk ide, mintha haza, családunk körébe mennénk.
Itt üdültünk fel a munka után, itt feledtük bajainkat, itt békültünk ki
egymás közt, ha valami ügyben meghasonlás támadt.
Aki nem tudott lelkesülni, jött volna ide, itt megtanulhatott; aki nem
ismerte az elragadtatás kitöréseit, ide kellett jönnie csak, hogy arról
magának fogalmat szerezzen. Egy világhirü tánczosnő itteni első
fölléptekor csaknem magánkivül rohant a szinfalak közé, s ragyogó
szemekkel kiáltott fel: Ez az én közönségem! ez előtt képes volnék
magamat agyontánczolni. Alboni mig tizenkét-tizenhárom év után is
emlegette Párizsban, hogy több helyen aratott diadalt, de ugy
lelkesülni, mint Pesten, sehol sem tudtak.
Vajjon Lendvay, Egressy Szentpétery, László, Fáncsy, Laborfalvi Róza,
Lendvayné, Hubenayné azon szük dijazás mellett emelkedtek volna-e a
müvészet azon magaslatára, a hol maig sem birta őket tulszárnyalni
senki, ha nem áll mögöttük egy forró vérü ifjuság, mely viharos
tüntetéseivel lépésről-lépésre lelkesitette magasabbra törni.
Megesett aztán nagy ritkán, hogy itt is fütyöltek, de ez is inkább
politikai indokokból származott, mint a mű gyarlósága miatt. A
legrosszabb darabokat hagyták csendben kimulni, de ha oly szerzőktől
volt gyenge mű szinpadra hozva, kiről tudták, hogy pecsovics, ott már
nem volt kegyelem. Igy fütyölték ki Császár Ferencznek egy vijátékát.
Rosz volt biz az, de sokkal rosszabbakat is engedtek némaságban
átszenderülni, de mert ez Császáré volt, s mert Császár conservativ
lapot szerkesztett, darabját zajosan bucsuztatták el.
Többször néhányan – leginkább irójelöltek s kezdők – társainktól
titokban elszakadva, a Csigához mentünk estelizni, hol egy nagyobb
kerekasztal közelében iparkodtunk helyt foglalni. Aztán a kerekasztal is
megnépesült; ott láttuk Vörösmartyt, Bajzát, Gaal Józsit, Kúthy Lajost,
Egressy Gábort, Vajda Pétert. Dobogó szivvel hallgattuk, mikor
egyik-másik megszólalt. És mit hallottunk? Vörösmarty elmondta, miként
gyártja szivarait, hogy késziti a pezsgőt, s milyen jó töltött-káposztát
evett tegnap Döbrentey Gábornál. Egész más társalgást vártunk, azt
hittük, irodalmi vagy tudományos vitát fogunk hallani. Csak ugy ámulva
néztünk össze, hogy ezek a nagy szellemek is beszélnek oly tárgyakról,
mik a közönséges emberek körébe valók. Máskor meg Kúthy panaszolta el,
hogy mily rosz a gyomra, s megevett két adag rostélyost burgonyával, fél
kappant s jó szelet sajtot. De hát nekünk tőlük ezeket hallani is jobban
esett, mintha más halandótul hallottuk volna, s csak ugy megirigyeltük
Lauka Gusztit, ha közülünk fölkerekedett, s oda ment a kerek asztalhoz
valami ujdonságot vagy élczet elmondani, sőt néha le is ült ott, s
befolyt a társalgásba.
Különben ellátogattunk mi nem ily tisztességes helyekre is, de a kar
tekintélyét fentartani mindenütt, ugy egyesek, mint csoportok erkölcsi
kötelességöknek tartották, az eszközökben persze nem nagyon voltak
válogatósak, mert ahol szép szerével ki nem vivhatták tekintélyöket, ott
nem késtek nyomósabb okokat vetni a mérlegbe. Legalább is ebben a hirben
álltak, s azért lehetőleg kerülte velök az összeütközést minden osztály.
De ha okozott is zavargásokat, ha itt-ott megbántotta is a rendet, az
egész kar törhetlen magyarságának s rendithetlen hazafiságának adta
jelét minden alkalomkor. Otthon tanult, olvasott; az uri termekben sima
és udvarias volt. Leginkább a középosztályu birtokosság fogadta el, s
mindenütt eszével, szivével, gondolkozásával s viseletével becsületet
aratott, de mihent más légkörbe került, ki lőn cserélve.
Hogy olvastak és tanultak, megmutatta a későbbi élet; azon kor
jurátusaiból került ki Horváth Boldizsár, Horváth Lajos, Simonyi Ernő,
Csillagh Lajos, Csengery Antal, de még akárhány politikai nevezetesség,
és magas állásu hivatalnok.
Az irodalom terén már akkor mint jurátus foglalkozott: Bérczy Károly,
Kenessey Kálmán, Szelestey László, Adorján Bódi, Lisznay Kálmán, Pólya
Endre, Berecz Károly, Pálffy Albert és csekély magam.
Néha aztán rendeztünk kis irodalmi estélyeket; megvettünk kenyérben sült
sódart, jó bort és theát mellé, ez volt az egész, de füszerezte a
jókedv, s páratlanná tette a bizalmas együttlét.
Egy ily estélyt Lisznyay Kálmán az ötvenes években meg is énekelt, ott
van költeményei közt, ha jól emlékszem, a madarak pajtásában.
Itt aztán nem csak eszem-iszom volt, de müélvezet is. A nemzeti szinház
akkori igazgatójának fia, Bartay Endre, deli szép fiatal ember remekül
zongorázott; (később Szt.-Pétervárt hangversenyezvén, ott meghalt),
Kőszeghy, kit akkoriban szerződtettek ép, erős ifju hangjával énekelt,
Lendvay szavalt. Egyik-másik költeményeket olvasott fel.
Egyszerre csak Lisznyay áll középre, felborzolja haját, s elkezdi:
– Tegnap végeztem be ezt a balladát. ‚A fá kaárd‘ és nagy mulatságunkra
elszavalta az ő palóczos kiejtésével.
Mikor vége volt, azt mondja neki Lendvay:
– Add ide csak.
És elkezdte: ‚A fakard‘.
Mennyire más volt ezt az ő ajkairól hallani! el voltunk ragadtatva.
Lisznyay meg egészen elhüledezve szólt:
– Ejnye, beh hátálmasat irtam!
Negyed napra a közönség tetszése közt szavalta el Lendvay a szinpadon.
Ilyen szivélyesség, ennyi barátság volt akkor szinművészek s fiatal irók
közt.
A jurátusokban meg volt a karszellem, az összetartás; egy tagját nem
lehetett sérteni anélkül, hogy az ügyet valamennyi magáévá ne tette
volna.
Volt Pesten három ismeretes arszlán: Kappy, Ritter és Jársitzky, vagy
hogy is hivták az utóbbit? elég az hozzá, ők mindenütt nagyban
szerepeltek, főkép ahol költeni kellett.
Történt, hogy az emlitett három arszlán pezsgőzve, mulatott, mely
alkalommal Kovács Illés, kir. t. jegyzőbe belekötöttek, s tettlegesen is
bántalmazták. Az ügy a Pillvaxban letárgyaltatván, az ifjuság a sérelmet
magáévá tette, s abban állapodott meg, hogy a sértők fényes elégtételt
adjanak. Megkezdődött a felek közt a tárgyalás, s az eredményre is
vezetett.
A három arszlán kinyilatkoztatá, hogy miután az egész kir. t. jegyzői
kar sértve érzi magát, ők a kartól készek nyilvánosan bocsánatot kérni.
Ez elég volt, s a megkövetés határidejeül a legközelebbi vasárnap d. e.
11 óra tüzetett ki, a Pillvax kávéházban.
Ennek hire elfutamodott, senki sem akarta hinni, hogy ez meg fog
történni. Erről beszéltek, erre fogadtak városszerte.
Vasárnap délelőtt az uri-utczában hullámzott a sokaság, nem hitte, nem
hihette senki, hogy Kappy, Ritter és társuk, a fenhéjázó három arszlán
eljőjjön bocsánatot kérni. Még a fiatalság közt is kétség merült fel, s
többen állitották: meglássátok, elutaznak, időt akartak nyerni, azért
egyeztek mindenbe, nehány évig majd távol maradnak Pesttől, módjukban
áll másutt is jól élni. A kávéházban azért minden készület megtörtént;
az ujságok, folyóiratok az asztalokról eltakaritattak, a tekeasztalokat
letakarták, s néhány száz ifju zsufolásig megtölté a termet.
Pontban 11 órakor két diszes bérkécsi robogott a kávéház elé, tömérdek
nép vette körül; az elsőből kilépett Kappy és Ritter, illedelmesen
nyitottak nekik utat, s ők szilárd léptekkel a kávéház ajtaján bementek
A második kocsiból Jársitzky, s a fővárosban egy általánosan ismert, de
mindenki által megvetett egyéniség társaságában szállt ki. Jársitzky