Visszaemlékezéseim (1. kötet) - 3

Én szerényen beleszóltam s a különbséget fejtegettem a közt, ha valaki
megtizedelés előtt buzát visz haza, s a közt, ha egy kosárka érett
szőlővel akar kedveskedni gyermekeinek a saját szőlőjéből, a melyben
azok jó és rosz időben egész éven át dolgozni segitettek.
Ambrózy erre felütötte fejét s iszonyu orrhangon kezdte: Amice Degré!
majd ha a magáé lesz Gyarmatha, vagy lesznek tizedes-szőlői,
megmondhatja véleményét, addig azonban csak bizza ránk, hogy miként
fogjuk fel a dolgot.
Azt gondoltam, rám szakad a szoba boltozata, szemeimet a tányéromra
sütöttem, s ebéd végeig föl sem emeltem. »Igaza volt, édes barátom, e
szókkal lépett hozzám Ormós Zsigmond, föl se vegye, mivel Gyuri nem
tudott okokkal czáfolni, fennhéjázással akarta elütni a dolgot«. Csak
akkor lélegzettem fel, mikor Temesvár felé kocsiztunk.
Most veszem észre, hogy a két párt vezértagjairól szólván, a megye egyik
kitünőségéről, a hatalmas tollu, élczes beszédü, ékesen szóló s
tudományos Várkonyi Ádámról elmulasztottam megemlékezni. Hát ez nem
feledékenységből történt, nem is valami neheztelés miatt, mert igaz,
több előszeretettel viseltettem Vukovics és Ormós irányában, azért
Várkonyinak őszinte tisztelője s nagy eszének csodálója voltam mindég.
De mint nem tudtam akkor, ugy maig sem tudom, hogy melyik pártnak volt
hive? Ő a két párt között lebegett, hol az egyik hitte a magáénak, hol a
másik, végeredményben mégis az ellenzékhez huzott, mire elég bizonyság,
hogy később szabadelvü utasitással Vukovics Sebő követtársa volt az
országgyülésen.
Temes, Arad és Torontál szomszédmegyék versenyeztek a szabadelvü eszmék
keresztülvitelében; Aradon Csernovics Péter és Török Gábor vezérkedtek,
s noha Török Gábor országos tekintély volt, csakis Csernovics Pétér
roppant pénzáldozataival lehetett egy-egy eszmének győzelmet
biztositani. A tisztujitások, követválasztások Csernovics Péternek
mindannyiszor egy-egy vagyonát emésztették fel, s mégsem birt
erkölcsileg odaemelkedni, a hol Temes megye állt, a hol soh’sem
szerepelt pénz, hanem szellem. Csernovics Péternek elvitázhatlan érdeme,
hogy Arad megyét arra a szinvonalra birta emelni, a melyen állt és
megmaradt, holott neki erős küzdelme volt Faschó József, Bánhidy, Biró,
Salbeck Jakab, Kornya és Atzélok ellen. Bohus János nagy vagyonával
rendesen tartózkodó állást foglalt, de ha Csernovics kikaparta a
gesztenyét, segitett azt megenni, és szabadelvü volt.
Csernovics Péter óriási vagyonának szép részét a közügyek emésztették
fel; ő nem csak a forradalom előtt áldozott a szabadelvü eszmékért, de
forradalom alatt is egész következetességgel megállott minden helyet,
oly férfiasan és elszántan, mint sok nagyszerü magyar nem. Százezekre
ment a kára, mit elhajtott juhokban, marhákban, elszállitott s
fölemésztett takarmányokban s gabonanemüekben az oroszok neki okoztak.
Csernovics soh’sem panaszkodott. Fogságra itélték, kiszabadulván, ujra
üldözték, s ismét el lőn itélve; türt és nem panaszkodott. Mikor aztán a
kiegyezés létrejött, s a visszaállitott magyar kormány a temesi
főispánságot, melyet ő nehéz időkben válságos viszonyok közt oly
erélyesen betöltött, másra ruházta, akkor Csernovics Péter elkáromkodta
magát. Alkalmam lesz majd erről a nem méltányolt hazafiról későbben is
szólni.
Sokszor hallottam felhozni, hogy Kossuth Lajos az emberek
megválasztásában nem volt szerencsés. Meggondolatlan beszéd; mikor
nyakra-főre ezer helyre ezer embert kellett alkalmazni, lehet-e egy-két
balfogást elkerülni? Jézus isten volt, s a tizenkét Apostol közt nem
tévedt-e egyben? Hát Csányi Lászlót, Bonis Samut, Perényi bárót,
Jeszenák bárót, Damjanicsot, Klapka Györgyöt, Bemet, Aulichot, Horváth
Mihályt, Teleki László grófot, Batthyányi Lajos grófot, Batthyányi
Kázmér grófot, Jósika Miklóst és más száz meg száz történelmi nagyságot
nem Kossuth választotta-e? Csernovics Péterrel is szerencsés választást
tőn, ki méltó volt és maradt, ugy az ő, mint a nemzet bizalmára.
Torontál megye nem sok súlyt fektetett a szabadelvüségre, s a két
szomszédmegye elől nem szellemi uton, de aczélos buzával igyekezett
elnyerni a babért, és ez sikerült is. De ha másért nem, csak azért is,
hogy gyülésezni lehessen, s vitatkozhassanak, kellett ellenzék melynek
vezére Karácsonyi László és Hertelendy Miksa volt, körülbelül a párt is
ő belőlök állt. Torontál megye büszkeségét Karácsonyi László, Kiss Ernő,
Karácsonyi Guidó, Étskai Lázár, Csekonics János sat. kiskirályságok
képezték, a melyekhez foghatók csakugyan fél Magyarországon sem voltak.
Ezzel csináltak politikát, követválasztást, utasitásokat s tisztujitást.
A két szomszédmegye felett szellemi tekintetben Temes megye kimagaslott,
s hogy a szabadelvüpárt vezérférfiai mennyire lelkiismeretes hivei
voltak az ügynek, meglátszik abból is, hogy a fegyverletétel után kettő
számüzetésbe, a többi meg börtönbe került.
Ormós Zsigmond ma az egyetlen élő azon szabadelvü párt jeles vezértagjai
közül. Társai szellemét ma is derekasan képviseli.
Jelenleg Temes megye főispánja. Boldogsága teljes lehet, mert azon
magnak, melyet évtizedek előtt elvetett, gyümölcsét élvezi.
A mai Temesvár örvendetes haladásán meglátszik, hogy ott a régi Ormós
Zsigmond szelleme működik.


III.
A gyakornoki évet szivélyes pajtások, s előzékeny főnökök közt
szerencsésen eltöltvén, a lehető legjobb ajánlatokkal jöttem Pestre kir.
táblai jegyzőül fölesküdni.
Ez oly mozzanata volt az akkori ifjuság életének, mely három éven át
vágyakkal, reményekkel tölté el keblét. Összejönni, találkozni a régi
pajtásokkal, megismerkedni az ország minden vidékéről idesereglett
kortársakkal; feltalálni azokat, a kiket soh’sem láttunk, de a kikkel
leveleztünk; hallani Kossuth Lajost, Széchenyi István grófot, Nyáry
Pált, Szentkirályi Mórt, a pestmegyei gyülésterem e nagy és kiváló
alakjait. Ez maga megérdemelte tizenhárom évig a tanodai élet
izetlenségeivel megküzdeni.
Legnagyobb izgatottság közt váltottam öltözéket, s azonnal siettem az
ifjuság gyűlhelyére, a Pillvax kávéházba. Mondjuk, az ország egy nagy
kert, s annak kiválogatott virágaiból lélekemelő bokrétát lehetett itt
látni. Viruló arczok, ruganyos tagok, választékos öltözetek, s vidor zaj
jellemzé a sokaságot. Itt szikrázó elmésséget, ott fellángoló örömhangot
lehetett hallani. A tekeasztalt vidor sereg vette körül, egyszerre éles
hang üti meg fülemet, a mint elkiáltja magát roppant palóczos
kiejtéssel:
– Hányás?
Ránézek, látom villogó szemü, borzas haju kis ifju. Hozzáléptem e
kérdéssel:
– Nem vagy Lisznyay Kálmán?
– És te Degré Alajos?
Soha sem láttuk egymást, csak leveleztünk és én levelei után ráismertem,
ő meg csakugy találomra rámbukkant. Meg is verselte valahol ezt a
sajátságos véletlent.
Még azon délután Lisznyay egy vigyorgó képü, egészséges kinézésü szőke
ifjut mutatott be.
– Nézd, ez meg Lauka Guszti.
Lauka ráfogja, hogy én őt teins urnak szólitottam. Én azt hiszem,
nagyobb czimet adtam neki, mert ép előtte való nap nyert az akadémián 10
aranyat valami költeményért. Ilyen embert én akkor nagyon megcsodáltam,
még ha a kedélyes Lauka Guszti volt is. No de azért mindjárt jóbarátok
lettünk, nem csekély büszkeségemre. Lisznyay mint a kényeső futkosott
ide-oda, majd ennél, majd annál a csoportocskánál fordult meg, mindenütt
tudott valami felett csodálkozni, aztán a tekeasztalnál kiáltott fel
elragadtatással valami szép lökésen. Egyszerre csak eltünt, s én
Laukával maradtam, ki pillanatról-pillanatra nagyobb lőn előttem,
beszélt a spanyol nyelv szépségeiről, s egyes mondatokat idézett;
panaszkodott, hogy tegnap Vörösmartynál estelizvén, minő rosz pezsgőt
ivott, na de aztán helyrehozta, mert elment Kuthy Lajoshoz egy csésze
theára. Végre még kávémat se engedte hogy kifizessem, ő vendégelt meg.
Most Lisznyay Kálmán szép szálas ifjuval karöltve közeledett. Az ifju
meglepő alak volt; ábrándos kék szemek, harmatos fehér arcz kevés pirral
szinezve. Ha kis szőke bajsza s szakálla nincs, átöltöztetett nőnek
lehetne tartani.
Lisznyay bemutatott egymásnak; – Szelestey László volt.
Együtt töltöttük az estét, elmentünk szinházba, azután estelizni a
borsajtóhoz, onnan Szelestey szállására, ki nekünk költeményeiből
olvasott föl, Lisznyay meg szavalt, s Lauka, nagy megbotránkozásomra,
egyikre is, másikra is gúnyos megjegyzéseket tőn.
Ne bántsátok azt a jó táblabiró világot, az adott a hazának szilárd
jellemü, vasakaratu, nagyszivü és lángeszü történelmi férfiakat, az
nevelt hazaszeretetben s lelkesedésben felülmulhatlan ifjuságot,
ifjuságot, melylyel az 1848-at meg lehetett teremteni.
Én szivörömmel szeretek visszagondolni azon időkre. Az ország fiatalsága
egy családot képezett; ezren s ezren évenkint összejöttek a fővárosban,
mint a királyi tábla leendő, vagy már felesküdt jegyzői, kik közt
összetartás, hazafias szellem, s a nagyok iránti hódolat képezte a
testvéries kapcsot, s aztán szétoszlottak a megyékbe, tovább fűzni ezt a
lánczolatot s terjeszteni a közös szellemet. Az ország minden megyéinek
fiatalsága szabadelvü ellenzéki volt, s a legkormánypártibb megye
ifjusága is egy-két ellenzéki szónok (mert ennyi csak akadt mindenütt)
körül csoportosult.
Olvastuk a »Kelet Népét« a »Felelet a Kelet Népére« czimü röpiratot
könyvnélkül tudtuk. Kossuth Lajosnak majd szivemelő, sokszor kebelrázó s
ismét a hideg észhez szóló vezérczikkeit, melyekben annyira ragyogtak a
magasztos eszmék, emelkedett hazafiság és tündöklő szellem, melyek
örökké varázserejü tollának szépségeivel voltak irva, magunkba szivtuk,
mint az egyedül éltető léget. Tudtuk, melyik megyében mikor van az
évnegyedes közgyülés, a honnan barátaink az ellenzék szónokainak
beszédeit szétküldözgetni siettek, a melyet egymástól leirogatva, alig
találkozott megyei fiatal ember, kinek remek beszédgyüjteménye ne lett
volna.
Ha visszagondolok, midőn 1841-ben Zala megye egyik közgyülésén, valamely
alárendelt kérdésben, ha jól emlékszem, a mezei rendőrség tárgyában,
Deák Ferencz és Deák Antal közt véleménykülönbség merült föl, csaknem
könyekre fakadtunk, a két beszédet olvasva, hogy most a két nagytestvér
közt szakadás fog támadni, s akkor mi lesz az ellenzékből? mi lesz a
hazából?
Magamról tudom, miként azok, kiknek még nem volt alkalmuk a pesti életet
ismerni, megbámulták az olyan embert, kiről tudták, hogy látta Deákot,
Kossuthot, Széchenyit. Nem hiába bálványoztuk már akkor a három nevet, a
későbbi nagy események mindenik számára egy-egy fényes lapot
biztositottak a világtörténelemben.
Századok mulhatnak el, mig ily három nagyság egyszerre magasodhatik ki a
nemzet zöméből; egyik-egyik óriás szellemének a Kárpátoktól Adriáig szűk
volt a határ, túlszárnyalt országokat, tartományokat, s mindenik
világnagyság lőn. Széchenyi István a gőz- és vizerő mérlegét tartva
kezében, az ország anyagi felvirágzásán fáradozva, azt a polgárosult
államok szinvonalára törekszik emelni; Deák Ferencz a béke olajágával
szellemi hóditásokat tesz, s az önkény szuronyai ellenében a tudomány,
jog és bölcseség fegyvereivel küzd; Kossuth Lajos a szabadság
zászlójával, elragadó szónoklatával, hatalmas eszével, s hazáért lángoló
szivével nemcsak a vén Europát, de még az uj világrészeket is
megrázkódtatá.
Mindhárman az eszményiségig önzetlenek, Széchenyi István, mert gazdag
volt, sajátjából áldozott sokat a hazának; Deák Ferencztől egy korona
sorsa függött, s ő mégis mint szerény körülmények közt élő egyszerü
polgár költözött jobblétre; Kossuth Lajos kezében egy ország kincse s
hatalma volt, ő mégis ma szerény elvonultságban eszi munkával szerzett
kenyerét.
Nem szobor, oltár illet meg ily kiváló jellemeket.
1841-ik év Szent István törvénykezési ülésszak volt, midőn a
táblai-jegyző esküt letenni szintén a fővárosba érkezém.
Ilyen terminusok alkalmakor Pest hasonlita egy kerthez, melybe tavaszkor
a kertész csoportozatokba kirakja virágait az üvegházakból; az utczák
pezsegtek, a nemzeti szinház megtelt, a kardok csörögtek – mert eskühöz
s az ülésekbe a táblai jegyzőknek magyar diszben kellett menni – a zene
szólt, s vidámság, ifju életkedv harsogott fel mindenfelé. – Az ország
virága, a jövő nemzedék szine-java jött össze.
Ha elgondolom, ha visszaemlékezem, minő érzelmek dagaszták akkor
keblemet, minő reményektől hevült szivem, s a képzelődés milyen
nyargalódzást vitt véghez agyamban! Találkoztam oly pályatársimmal,
kikkel ekkoráig csak leveleztem, a nélkül, hogy valaha egymást láttuk
volna, azonnal benső barátokká levénk; szemeimet az emelkedő ifju Pest
szépségein legeltethetém, s pillanatról-pillanatra lestem az alkalmat,
hogy mikor és hol láthatom meg a haza legnagyobb férfiait, a nemzet
legmagasztosabb szellemeit? tovább legmerészebb vágyaim se terjedtek.
Lajos napja előestéjére az összesereglett ifjuság Kossuthnak nagyszerü
fáklyásmenetet terveze. A tartandó szónoklatra pályázat lőn hirdetve, s
a megbirálásra Erdélyi János, Garay János és Vachott Sándor kérettek
fel.
Engem is megszállt a láz, vagy ihlet s beszéd készitéséhez kezdtem. –
Lelki szemeim előtt lebegett az a tenger ifjuság, mely most Pestet
elözönli, az a sok deli alak, értelmes fő s szellemet sugárzó szemek
mind azt látszottak nekem mondani: nem te, mi vagyunk e kitüntetésre
hivatva. Ám legyen, gondolám, ily téren maga a versenyzés is dicsőség.
Aztán irtam, inkább érzelmeimnek adva kifejezést, mint csak távolról is
arra gondolva, hogy a kitüntetés Kossuth Lajost üdvözölni engem érhetne.
A birálók a beszédet megválasztották, a jeligés levél felbontatván, száz
meg száz ifju éljenzé nevemet.
E pillanattól kezdve nem jártam Pest kövezetén, de Pest fölött a
felhőkben.
Roppant izgatottság közt éltem át az időt másnap estig, a mikor díszbe
öltözve, megjelentem a kitüzött helyen.
Az uri-utcza el volt lepve ifjusággal, s negyedórával megjelenésem után
hat-hétszáz szövétnek lobogott.
Zeneszóval megindult az impozáns menet. A szép-utcza egyik kétemeletes
háza előtt nagy körben lángfalat képeze a tömérdek égő fáklya. A kör
közepette álltam én. Egyszerre átellenben megnyilik a lángfal, a
zenehangok közé eget verő »éljen!« vegyül, s én bálványunkkal szemközt
álltam. A jelenet oly elfogulttá tőn, hogy a hang torkomon akadt volna,
ha e pillanatban kell megszólalnom; szerencsémre még darabig a zene és
éljenzés időt engede magamat összeszedni. Midőn a nagy hazafira emelém
tekintetemet, szemeiben a nyájas olasz égalj szép kék egét véltem
megpillantani. Sohasem láttam oly szelid, mondhatnám ábrándos és sokat
mondó szemeket. Bizalmat és bátorságot öntöttek belém.
Mély meghatottsággal és szent érzelemmel üdvözöltem őt.
Aztán megcsendült az a varázshatásu bűbájos hang, mely a sziveket
rezgésben tartá, mig beszédének magasztos tartalma s eszmegazdagsága az
elméknek nyujta szellemi kincseket. Beszélt a hazáról, hazafiui
kötelességekről s az ifju nemzedék hivatásáról, de ugy, hogy
ékesszólása, fönkelt szelleme lelkeinket magával ragadta. Alig hiszem,
hogy lett volna köztünk kebel, mely ne azt érezné s agg, ki ne azt
gondolná: esküszöm, hogy szeretni s védni fogom a drága hazát.
Kossuth távozott, de a lelkesedés kitörései nem akartak véget érni.
Az emelet ablakai felnyiltak, s ott megjelent Kossuth Lajos, mellette
pedig egy erőteljes férfi, jóságot sugárzó arczával s nyugalmas
mélységet kifejező szemeivel.
Dörgő »éljen Deák Ferencz!« harsogott fel a sokaságból.
Deák jószivüleg mosolyogva, karjára emelte keresztfiát, a kis Kossuth
Ferenczet.
Igy láttam együtt s egyszerre a két nagy hazafit.
Nem tudom, a felizgatott képzelet játéka volt-e, vagy az ablaküvegeken
megtört szövétnek láng viszfénye, de annyi igaz, hogy a két főt, mint
valami szentekét dicsfény körözettel láttam.
Ki hitte volna közülünk akkor, hogy e két nagy sziv ne együtt dobogjon a
sirig, hogy a két lángelme ne együtt világitson a nemzet haladó utain, s
e két magasztos ajk ne egyenlő igét hirdessen a haza boldogitására?
Rég volt; válságos időket éltünk át azóta, s az akkori pályatársaim
közül sokat – nagyon sokat elsöpört a vihar.
A haza két fénylő csillaga eltérő irányba kezdett világitani, s a két
nemes barátból nemes ellenfél lőn. Nagy maradt mindkettő, az
eszményiségig önzéstelen s az önfeláldozásig hazafi mindkettő.
Nem szégyenlem bevallani, hogy szemeim könybelábadtak, midőn a nagy Deák
Ferencz Kossuth Lajosnak a nemzet szine előtt az országházban oly
emelkedett melegséggel adta az elismerés koszoruját. És viszont Deák
Ferencz koporsóján minden értékes koszorúk közt legnagyobb
jelentőségünek tartom a kis cziprus lombot, melyet a nagy Kossuth Lajos
szentelt rá.
Nincs oly nemes ércz, melyből a három szellemóriásnak a nemzet elég
méltó szobort emelhetne. Állitsanak szobrot hősöknek, hadvezéreknek, a
Krupp- és Uchatius-ágyuk feltalálóinak, hirneves művészeknek, nagy
diplomatáknak, de Kossuth Lajos, Deák Ferencz és Széchenyi István oly
tünemények, kiknek Pantheont kellene emelni három oltárral, melyek
egyikén a szabadság zászlója, másikán a béke olajága, a harmadikon pedig
a haladás jelvényei mutassák meg a világnak, hogy mi az, a mi szent e
nemzet előtt.
Századok után századok enyészhetnek el, mig Magyarország egén ismét
három ily csillag fog egyszerre tündökölni.
Ezen ünnepélyesség után a »komlókertben« nagy lakoma következett, mely
kifogyhatlan volt a hazafias felköszöntésekben.
Másnap egy olaszos kinézésü ifju állitott be hozzám:
– Én Stampfl vagyok Fiuméból, kir. táb. jegyző.
Örömömben a nyakába ugrottam; a kedves Fiume még oly élénk emlékezetem
volt. Mielőtt szóhoz engedtem jutni, száz kérdést intéztem hozzá, az
ottani viszonyokról és emberekről, kik közt oly szép napokat élveztem.
Ugy belemelegedtünk a fiuméi beszélgetésbe, hogy barátom egészen feledé,
miért jött. Csak mikor távozni készült, kiáltott fel:
– Igaz! Császár Ferencz küldött hozzád, kéretne, ha meglátogatnád még
ma.
– Egy óra mulva ott leszek.
Császár Ferencz váltó-feltörvényszéki ülnök, nagy hirben állt az
ügyvédek és kir. tábl. jegyzők előtt; na meg mi irójelöltek azonfelül a
szerkesztőt és költőt is csodáltuk benne. Személyesen még nem láttam őt
soha.
Dobogó szivvel léptem be hozzá, mert akkor egy királyi táblai ülnök vagy
hétszemélynök igen nagy ur volt ám, hátha még különben is nevezetesség,
mint Császár Ferencz.
Meg voltam lepetve, oly elegáns, szép, szőke fiatal férfi fogadott,
ajkain édes mosoly, szemeiben jóság honolt.
Bemutattam magamat, azonnal székkel és szivarral megkinált.
– Elhozta tegnapi beszédét? kérdezte minden bevezetés nélkül.
– Nem.
– Pedig kérettem.
– Stampfl erről nem szólt.
– Ugy hát fáradjon el érte. A lapba közleni akarom.
– Bocsánatot kérek nagyságodtól, de a beszédet nem adhatom.
– És miért?
– Ismerem a lap elveit s nézeteit, tudom hogy beszédem gyarló oldalai
kiczégéreztetnének, s lelkesedésem kigúnyoltatnék.
Császár fejét mosolyogva megrázta e szókkal:
– Furcsa fogalmak! Nos, lássuk, szerencsésebb leszek-e a második
óhajtásommal; én önt, illő havi dijazás mellett, szeretném jurátusomnak.
– Ezt mély köszönettel fogadom, mert lehetővé teszi Pesten maradásomat,
s biztositom nagyságodat, hogy erőm és tehetségemhez képest a rámbizott
munkát teljesiteni fogom.
Császár a legszeretetreméltóbb főnök volt; soha munkával túl nem
terhelt; a jót megdicsérte, a hibák iránt elnéző volt. Én őt napról
napra mindinkább megszerettem.
Miként érzett irányomban ő, megmutatta azzal, hogy elvezetett a
kaszinó-bálokba, a vasárnap déli kaszinói hangversenyekre; több előkelő
háznál bemutatott, s mintegy bevezetett a pesti társas-körökbe.
Bemutatott Nákónál, ki akkoriban a legnagyobb házak egyikét vitte
Pesten. Oly fényes bálokat adott dunaparti palotájában, aminökről csak
olvastam, de soh’ se láttam. Palotájában szinház is volt, ehhez a nábob
magának külön dalmüveket iratott, a melyeket csak ott adtak elő, valami
Gentilluomo nevü kar és énekmestere betanitotta és rendezte az
előadásokat, mik a meghivott vendégeknek nem csekély gyönyörüséget
szereztek.
Soha, azelőtt épen nem, de azóta is alig láttam valahol nagyobb
fényüzést, mint abban a palotában; helyiség, szolgaszemélyzet s
berendezés a tündérmesék világába tartozott. Ha bál volt, amint a
kocsiból a pazarul világitott kapualjba lépett az ember, lába ugy
belesüppedt a puha szőnyegekbe, mintha csak londoni gyepen járna: a
lépcsőn fel az első emeletig déli és keleti buja növények közt vezetett
az út; a teremben káprázat fogta el a szemet attól a sok ragyogástól; a
tömérdek gyertya-világitást a márvány falak, óriás tükrök, a gyémánt,
smaragd, rubin-kövek mindenféle szinben ezerszeresen verték vissza; hát
még a tündöklő szemek! A házinő, gondolom – trieszti szépség, ott ült –
január elsején, fehér selyem ruhában, karvastagságu természetes
ibolya-füzérekkel diszitve; fején is vastag ibolyakoszoru nehezült dus
szőke hajára, varázs-illatot terjesztve maga körül. Mellette kilencz
vagy tiz éves leánykája, mintha csak az égből cseppent volna oda. Nem
akarok itt beleereszkedni azon meseszerü pompa leirásába, mi ezen
termekben uralgott, de hogy még is fogalmat nyujtsak azon bőségről és
kényelemről, mit a vendég itt élvezett, csak azt emlitem meg, hogy a
hölgypipere-szobákban valóságos keztyű- és bálczipő készlet volt, hol a
készséges szobaleányok nemcsak a megrongált női öltözéket hozták rendbe,
hanem a pórul járt czipőket s keztyűket ujakkal pótolták.
Éjfél után a társaság valóságos édenkert virányai közt sétált fel a
második emeletbe étkezni, hol a franczia konyha különlegességei s
legválogatottabb borok szolgáltak felüdülésül.
Étkezés után, midőn az első emeletre visszatért a társaság, meg volt
lepetve; szünóra alatt a táncztermeket átalakitották, úgy, hogy egészen
más virágokat, diszitményeket, s berendezést talált.
Ezen valóban gazdag és mesésen fényes mulatságokban soha egyetlen
mágnást sem lehetett látni. Az volt a beszéd, hogy azon főuri körökben
megsértették Nákót, s ő merő daczból akarta fényben és gazdagságban
túlszárnyalni vigalmaival valamennyiök termeit. Egy-két év alatt aztán
megunta ezt az állapotot, elment külföldre s a Magyarországból
jövedelmező millióit ott költötte.
Hát minden ember, s kisebb-nagyobb mértékben, minden kör is saját
fogalommal bir az önmegbecsülésről. Meglehet, hogy hibás felfogással
itélek, de nézetem szerint sokkal nagyobb érdem és hazafiság – még kevés
önmegtagadással is – itthon maradásra kötelezni oly embert, ki évenkint
százezreket költ, mint büszkeséggel verni a mellét azon meggyőződésben,
hogy hiába vannak itt milliói, ha valódi urak közt akar élni, keressen
magának más hazát. Más hazában aztán méltányolni tudják annak értékét,
hogy oly ember, ki évenkint százezreket költ az országnak vagy városnak,
tiszta haszon, megbecsülik érte, s jól találja magát. Itt meg származik
belőle kettős veszteség; először, hogy millióit nem itt költi el, s
másodszor, hogy az a hazából kivándorol. Hiszen a jólelkü, nemes szivü,
s minden hazai ügyekre oly bőkezün adakozó báró Sina Simon is a főuri
osztály részéről egy kis előzékenység, barátságos fogadtatás által, azon
rokonszenv mellett, melylyel a magyarok iránt viseltetett, s azon óriási
uradalmaknál fogva, melyeket itt birt, könnyen az ország lakosává vált
volna, de rideg s tartózkodó fogadtatásra talált. Bizony van annyi esze
mindenkinek, főkép ha bőséges módja is van hozzá, hogy tömérdek pénzével
odamegy, ahol szivesen látják, s ott költ, ahol nem kell szerencséjének
tartania, hogy elköltheti pénzét. Igy aztán ez a kis pamlagpör is kivitt
az országból néhány milliót.
Nincs az országnak, de az egész világnak sincs oly nemzet-gazdásza, ki
ebből hasznot birna kiszámitani.
Akármerre járok-kelek ma Pest utczáin, a pajtások közül, kik Nákó
estélyein résztvettek, csak Sághy Tónit látom azon időből, mert Simonyi
Ernő, Stummer (Terényi) Lajos, Lónyay Feri, Latinovics György, Prónay
György nincs többé, Sághy Miska valahol falun turja a földet. Igy mulik
el az idő, meg az élet!
Császár Ferencz amint szeretett és tudott dolgozni, ép ugy szeretett
mulatni is. Engem tehát egyenlő sikerrel iparkodott bevezetni a
jogtudomány komoly csarnokába, s a társas élet vidor termeibe. Sokszor
elbeszélgetett velem Fiuméban eltöltött boldog éveiről, hol mint tanár
igen népszerü és kedvelt egyéniség volt Aztán kedvencz tárgyát, az
irodalmat vette elő.
Ez időben alapitották együtt Petrisievich Horváth Lázárral, a
‚Honderüt‘. Mindig buzditott, hogy irjak bele.
Egyszer aztán vittem neki egy beszélyt, jobban megörült, mint mikor
valami nagy csődper kivonatát elkészitettem. A következő héten a beszély
már megjelent.
Egy fejjel nagyobbnak éreztem magamat, mert nevem Kúthy Lajos, Gaal
József és Tóth Lőrinczé közt egy lapon van kinyomva.
A fáklyás-menet estéjétől fogva engem valamennyi pajtás ismert,
mindenféle ifjusági mozgalomban részt kellett vennem; mióta meg abban az
előkelő úri lapban beszélyem is jelent meg, épenséggel
nélkülözhetetlennek tartottak. Heves tanácskozásaink s éles vitáink
folytak a Pillvax kávéházban, egyik-másik darab felett, vagy aziránt,
hogy Egressy Gábort, Lendvay Mártont, vagy mást jutalomjátékán hogyan
tüntethessünk ki.
Eljártunk a k. tábla üléseire, de ha megyei gyülés volt, oda tódultunk
tömegesen az ország legkitünőbb szónokait hallgatni. Azok voltak aztán
gyülések! Kossuth Lajos, gr. Széchényi István, Szentkirályi Mór, Nyáry
Pál egymást váltotta fel, s nemcsak ékesszólást, de nagy eszméket is
hallottunk tőlük. Néha hideg borsódzott végig a hátunkon, majd meg
minden csepp vér fellángolt ereinkben. Nem birtunk magunkkal; elragadta
lelkünket az a hatalom, melynek csak a kérgesszivü uzsorás, vagy a buta
eszköz képes ellentállni, de nem a lánglelkü s hazafias értelmü ifjuság.
Fel is harsogtak oly éljenek, a minőknek dörgését azóta azok a falak nem
hallották.
Néha aztán mulatságos mozzanat is adta elő magát.
Gr. Széchényi egy beszédében a többi közt azt mondá: ‚Vizsgáljuk meg a
dolgot jól, s látni fogjuk, hogy magunkban létezik a hiba. Csak olyan
ez, mint velem történt; darab idő óta izetlennek találtam az étkeket,
szidtam a szakácsot, mással főzettem, de biz akkor sem izlett, lassan
aztán rájöttem, hogy nem a szakács az oka, ő jól főz, de a gyomrom
rosz‘.
Egy fiatal ember mögötte állt, el volt merülve a hallgatásba, s
önkénytelen felsóhajtott:
– Szegény!
Széchényi oda fordult hozzá, s igy szólt:
– Ne sajnáljon, még nem vagyok szegény.
És a fiatal ember szégyenében ugy összezsugorodott, hogy a nevető
közönség alig láthatta, pedig minden szem oda fordult.
E gyülések voltak sátoros-ünnepeink. Ily gyülés még utólagosan is
foglalkoztatott s legalább négy-öt napig képezte beszélgetésünk tárgyát.
Vajjon eszébe jut-e Földváry Mihálynak ott az alispáni székben, hogy mi
volt Pest megye, mikor Szentkirályi Móricz foglalta el azt a helyet?…
hogy ne, hisz ő is azon korszak növendéke. Bizonyosan neki is elszorul a
szive a multak emlékénél, ép ugy mint nekünk mindnyájunknak, akik akkor
ismertük Pestmegyét.
Bizony sajátságos érzés lephetett meg ujabb időben bárkit is a régiek
közül, ha e gyülésterembe lépve, Széchényi helyén valami lókupecet
látott vigyorogni, kinek buta szemeiből kirítt az öröm azon tiz hold
föld miatt, melyet az utolsó választásnál megkaparitott. Kossuth helyén
egy uj földes ur rajzónnal a kezében, az idei dohánybeváltás előnyeit s
hasznát számitgatja. Hiába keressük Szentkirályi és Nyáry utódait, az
egyiknek helyén elhizott pap szendereg, a másikén az adófelügyelő
tekinget körül, hogy kiszemelje uj áldozatait.
Szerencsés gondolat volt a megye termének alakját megváltoztatni, ne
legyen nyoma se annak, hogy hol szokott ülni egyik-másik nagyság,
legalább nem sir az emberekben a lélek, mert most ellentéteket lát ott.
Van Bulwernek egy regénye, mely körül-belül azon eszmét fejtegeti, mi
volna az ember, ha a tudást mindenik nem előlről kellene hogy kezdje,
hanem ott folytathatná, hol előde végezte. Pest megye gyülés-termében
most ez az eszme mindég megforditva merült fel elmémben. Oda tanulni
ugyan senki se menjen.
Álszenteskedés volna tőlem azt állitani, hogy az akkori ifjuság csak