Visszaemlékezéseim (1. kötet) - 10

Sok követ időzött már Pesten, s mulatozott mindenfelé az országgyülésre
igyekező ifjuság. E komoly férfiak és lángvérű fiatalok nekem nem ugy
tüntek fel, mintha higgadt tanácskozásra s üdvös törvény-alkotásra
készülnének menni, hanem mint valami sereg, mely ütközetre szervezkedik:
zajos és izgatott volt a társalgás itt is – ott is.
Többen pajtásaim közül már a díszes követi karba jutottak, de koromra
nézve is megilletett a férfi társaság, sokat forgolódtam hát az »angol
királynő« és »vadászkürt« szállodában a követek közt; de véralkatom,
szivem és kedélyem még mindig a fiatalsághoz húzott, s igy a Pillvax és
komlókert sem lőn általam elhanyagolva. Itt is, ott is tapasztaltam,
hogy az elpattanásig megfeszitvék a húrok. A szemek, a beszédek lőporos
aknákat árultak el, s csakis az égő kanóczra várt.
A fiataloknál egymást érték az ismeretségi estélyek, barátságos lakomák
és bucsupoharak. Egy része ment Pozsonyba, a másik maradt, a harmadik
visszatért megyéjébe, de igéretet tettek, hogy az összeköttetést
fenntartják.
A hangulat olyan volt, mintha előre éreznők, hogy egyik-másikkal majd
csak a táborban fogunk találkozni.
Igen kedvező ajánlat mellett húzamosb időre meghivást kaptam Verőcze
megyébe, gróf Pejacsevich Pálhoz, a levéltár rendezése miatt, de
leginkább azért, hogy Pál gróf, ki ekkor tiszti állásáról leköszönve, a
katonaságtól hazajött, a magyar nyelvben magát gyakorolja.
Annyi szépet hallottam már a grófékról, hazafias magyar érzelmeikről,
hogy magában csak megismerkedni is velök, szerencsémnek tartottam, hát
még közelebbi viszonyba jutni, ez meg épenséggel csábitó volt. De
másrészt a horvát ügyek és viszonyok is annyira érdekeltek, már kora
ifjuságomtól fogva annyira nyugtalanitották lelkemet, hogy azokat
közelebbről megfigyelni, tanulmányozni s esetleg tapasztalataimról
illetékes helyen felvilágositásokat adni, nem tartottam utolsó
szolgálatnak, a mit tehetek. Jól ismertem ugyan, hogy Szerém, Pozsega és
Verőcze mindig jóérzelmü s az anyaországhoz hiven ragaszkodó megye volt;
de utóbbi időkben ide is elharapódzott a horvát izgatás, itt is tele
marokkal szórták a magyargyülölség magját Bécsből és Zágrábból. Ezen
indokok, s meglehet az ujdonság ingere, meg az ismeretlen állapotokkal
tisztába jönni, ösztönöztek Pest elhagyására.
Tanácskoztam eziránt barátaimmal; helyeselték elhatározásomat. »Bár,
mondák, mindenikünknek nyilnék alkalom a jóügy érdekében működni, s ha
valaki csak egy hajszálnyit lendithet is, s azt teljesiteni elmulasztja,
bűnt követ el.«
Petőfi Szatmárra utazott, Kerényi a Szepességbe s Tompa már Hamván volt,
mikor bucsut vettem.
Podgorácson id. Pejacsevich László gróf tiszteletreméltó komoly
agglegény, s Pál még telivér huszártiszt oly barátságosan fogadott, hogy
első pillanattól kezdve otthoniasan éreztem magamat.
A kastélyt, mely férfi-cselédséggel teljesen el volt látva, csak a két
nőtlen gróf lakta; harmadiknak én kerültem közibök, s mondhatom,
kellemes napokat s kedélyes estéket töltöttünk. Pál gróf kérdezte, ha
szoktam-e lovagolni? s válaszomra, hogy nagyon szeretek, egy rumai
vérlovat azonnal rendelkezésemre bocsátott.
E tisztán magyar érzelmü, s a szó szoros értelmében szabadelvü főurban,
a lovagiasság s fesztelen előzékenység meghamisitatlan mintáját tanultam
ismerni, Pál gróf szellemére elég világot vet az, hogy akkoriban
kedvencz olvasmányai közé tartozott Fourier.
Nem önhittségből, de mert annyi szeretetreméltót hallottam a két
grófról, az előzékeny fogadtatásra el voltam készülve; azon melegség s
baráti nyiltság azonban, a melylyel elhalmoztak, meglepett.
Heteket töltöttem már itt, s ez a kellemes falusi időtöltések
lánczolatából állt; vadászat, lovaglás egymást váltották; irodalom,
művészet, zene és politikai eszmecserék, olvasás, vidám ebédek, s
kedélyes theaesték sem hiányoztak. Mondhatom, egy unalmas óránk nem
volt.
Nyergeltettem; midőn a paripát elővezették, azt mondja Pál gróf, hogy
várják kissé, ő is kilovagol. Csöndes, de hideg idő volt, a levegőben
hópelyhek szállingóztak. Vagy félmérföldet lovagoltunk árkon-bokron
keresztül, mikor Pál gróf azt inditványozta, menjünk Valpóra, báró
Prandau Gusztávhoz. Szivesen beleegyeztem. A kisérő szolgát a gróf
visszaküldte Podgorácsra, hogy nekünk szükséges ruhát hozzon, s mi
tovább lovagoltunk.
A hideg dermesztővé kezdett válni; az erdőkön át, a hol haladtunk, nem
volt egyéb látható, mint alattunk nyomtalan hólepel, s felettünk a
terebélyes tölgyek ágain is arasznyi hó. Nem egy farkas orditását
hallottuk, s nem egy tizenkét ágas szarvas szökkenéseit láttuk.
Mi árkon-bokron át haladtunk.
A mit most hallottam s a mi azután történt, rejtélyes bár, meglehet
mosolyra ingerlő, de mégis elmondom, a mint hallottam s a mint történt.
Vannak a természetben titkok, miket sem a bölcsek megfejteni, sem a
tudósok elvitázni nem képesek.
Dumas az »Ezer s egy kisértet«-ben sok el nem hihető, s valószinűtlen
eseményt irt össze; midőn olvasám, gyakran elmosolyodtam tulzott
képzelődésein…
És mégis… és mégis, nem akarom állitani, hogy némelyek megtörténtek, s
ha nagy része dajkamese, sok meg a szerző dús phantasiájából ered is,
egyik-másik eset előfordulhatott, ha nem valóságban, tán valami
véletlen, vagy a természet játéka által.
Legyen bármi oka, delejes állapot, tulizgatott idegzet vagy a véletlen
találkozása, de történnek néha dolgok, melyek rejtélyesek maradnak.
Midőn lovaink az első hatalmas vágtatás után, a nagy hideg daczára,
párologni kezdtek, s a mi lélegzetünk is rövidült, lovaink haladását
mérsékeltük.
– Hallott-e ön már valamit a valpói várról? kérdé a gróf.
– Semmit; viszonzám.
– A valpói lélekről sem?
– Még kevesebbet; szóltam mosolyogva.
Elhallgatott.
Engem meg bántott a kiváncsiság.
Nem tudom, más, miként van vele, de én, bármennyire nem hiszem is,
feszült érdekkel hallgatom, ha valaki mystikus dolgokról beszél.
Rövid szünet után néhány kérdést ejtettem az érintett tárgyban.
– Nem mondanám el, ha annyi tanu nem volna rá, ha nem tudná az egész
vidék, s annak idejében a franczia lapok is nem irtak volna erről:
Valpó helységében rég terjengett a nép közt azon hiedelem, hogy a várban
lélek kisértget, s ez annyira ment, hogy a vár éji időben félelmessé lőn
s a nép közelében eljárni sem mert.
– Kevés ószerü vár vagy rom létezik, mondám, melyről a közel lakó nép
közt kisérteties mesék ne keringnének.
– Az igaz, de ez mégis sajátszerü, mert tényekkel áll kapcsolatban. A
vár cselédsége rettegéssel beszélt az épület éjszaki jobb sarkáról, s
egymásnak borzadályos dolgokat meséltek. Sokszor fellármázták éjnek
idején az alvókat, állitván, hogy az emlitett sarok ablakain láng
csapkodott ki, s ha odasiettek, minden sötét és csendes volt. Némelyek
azt bizonyitották, hogy ott gyakran egy ifju leány sajátságos öltözetben
mutatkozik. A képzelődés szülte-e, vagy mi? elég az hozzá, azon állitás
mindig több hivőre s terjesztőre talált. Egy belső cseléd ezen látvány
vagy képzelődés áldozata is lőn.
Hetenkint legalább egyszer rendesen zaj történt.
A cselédség el lőn rémülve, az uraság unta meg restelte is a
nyugtalanságot s kérdezősködéseket. A báró közel volt hozzá: elhagyni
ősei várát, valamelyik más uradalmába költözendő.
Olaszországból egy katonacsapat utazott keresztül. A kapitány betegen
érkezett Valpóra. – Itt az alkalom végetvetni a sok rémülésnek s
mendemondának, – gondolta a báró, s a kapitányt, ki a vidéken még soha
sem járt, s bizonyára az itteni kisértetről sem hallott, szállásolásra –
vendégeül – a várba meghivta, hol beteg helyzetében, ápolásra több gond
forditható. A kapitány köszönettel elfogadta. Az éjszaki rész második
emeletében, a mesés sarokszobába lőn szállásolva. Az első éj után a báró
meglátogatta vendégét, s midőn hogylétéről tudakozódott, az habozva
mondá:
– Nyugtalan éjem volt; lázrohamféle képzelődések háborgattak. Oly mesés
valami,… álom és mégis…
– Tehát nem a legjobb éje volt?
– Nem, s ez az egész.
A beszédet más tárgyra vitték, de a báró igen gondolkozó lőn. Másnap
ismét meglátogatta betegét, s nem csekély zavarodására, őt nyugtalan
izgatottságban találta. Mintléte utáni tudakozódás, néhány szokásos
kérdés s udvarias felelet után, a kapitány habozva kezdé:
– Báró ur! ön engem nevetségesnek fog találni, valamint magam is
nevetségesnek találnám, ha valaki oly dolgot akarna velem elhitetni,
mely természetfeletti, melyet nem értek.
– S az?
– Már tegnap akartam közleni, de azt hittem: álom volt, vagy lázroham
lepett meg, vagy pillanatra eszem lőn zavarodottá, szóval nem hittem
saját szemeimnek, mert a mit láttam…
– Mit látott?
– Vakitó világosság özönlé el a szobát, s egy ifju lányka eszményi görög
öltözetben, az ajtótól az ablakig lépdelt, azután megfordult, vissza az
ajtóhoz és eltünt.
– Gyakran lát csodadolgokat a beteg idegzet által izgatott agy.
– Magam is azt gondoltam, s tegnap hallgaték, de az elmult éjjel…
– Nos?
– Egész nyugalommal bezártam az ajtókat, gyertyámat égve hagytam és
vártam.
– Megjelent?
– Mint tegnap, ugyanazon öltönyben, ugyanazon vonalt végiglépdelve.
Midőn az ablaknál megfordult, eltávozandó, rákiálték:
– Ki vagy? mit akarsz?
– Nyugalmat akarok, viszonzá.
– S nálam keresed azt?
– Te vagy az első, a ki megszólitott, te fogod nekem azt eszközölhetni.
– Mi módon?
– Ha mostani sirom terhétől megszabaditasz.
– De hol találom sirodat?
– A várkápolna oldalajtaja alatt. Ekkor mint tegnap, ismét távozott.
– Csodálatos! tehát mégis való.
– Mi?
– Az, a miről annyit regéltek, de hinni soh’sem akartam. Megvallom, a
czélból szállásoltattam a kapitány urat ezen lakosztályba, mert hittem,
hogy mint olyan, ki a mesékről mitsem hallott, előitélet nélkül fog ide
belépni, s meg fogja semmisiteni azt a sok mende-mondát. De most rögtön
más osztályt rendelek részére.
– A világért sem, mig e kérdés be nincs végezve.
– Hogyan?
– Én nem ismerem a vár helyiségeit, azt sem tudom van-e kápolnája.
– Igen.
– Tehát a mellékajtó alatt ásasson.
Ugy történt, de eredménytelen.
Következő nap a kapitány jelentette, hogy vendége ismét eljött, azon
figyelmeztetéssel, miszerint nem jó helyen ástak, mert sirja a kápolna
és torony közti ajtó alatt van.
Ott ástak. A nehéz kőtalapzatot kiemelvén, jelentékeny mélységben
csontvázra akadtak, melynek mellére nagy golyó nehezült.
A csontváz orvosok által megvizsgáltatván, ifju lány csontvázának
ismertetett fel.
Kitették a kápolnába s onnan ünnepélyes szertartással eltemettetett.
A kapitány, kivel ez történt, mikor ott jártam, még élt, s Eszéken
nyugalomban volt.
Nem tudtam ellenvetéseket tenni, csak kétkedve vállat vontam, de alig
vártam, hogy Valpóra érkezvén, erről még többet is hallhassak.
A valpói vár, melynek egy része elhagyatott s fél rom, a másik része
pedig a vendégszerető báró kastélyául van kijavitva, oly alaku, melyről,
ha nem beszélnének is kisérteties dolgokat, képes olyanokat az ember
eszébe juttatni. Széles árok veszi körül, melyben most a viz be van
fagyva; omladozó tornyok, rejtelmes folyosók, tömérdek zúg, földalatti
osztályok, szóval minőket borzadályos német lovag-regényekben leirva
találunk.
Feszült érdekkel vizsgálgattam e várat. A báró sógora, Cseh Ede, jókedvü
öreg ur, ki velem összevissza sétálgatott, egyet-mást mutogatván, egy
torony előtt megállapodva, kezdé:
– Itt egyszer nagyon megjártam.
– Miként?
– Oda benn kártyáztunk, mikor a városban tűz ütött ki. Én e toronyba
siettem, honnan áttekintés van az egész városra, hogy lássam: merre van
a tűz. Alig lépek be az ajtón, megpillantok magam előtt egy női alakot,
tiszta fehérben. Azt gondoltam, valamelyik szobalány, ki szinte a tüzet
jött nézni. Tréfából át akarom ölelni, kisíklik kezeim elől s fut
fölfelé a toronyba, én utána; néhányszor át akarom ölelni, mindig
kisíklik. Megállj, gondolám, fenn nem menekülsz, semerre sincs kijárás.
Mindig szemmel tartottam, s midőn feljuték, sehol sem volt. Hideg
borzadály futott végig rajtam, eszembe jutott a kisértet, s én feledve a
tüzet nézni, hanyat-homlok rohantam le. Midőn a társasághoz
visszatértem, arczomról olvasták le, hogy velem valami rendkivüli
történt.
És bárkivel szóltam, mindenki regélt valami kis történetkét.
Este a theánál ismét beszélgetés tárgya volt.
– És most, kérdém, teljes nyugalom van ott?
– Oh igen, vendégszobául szolgál, mond a báró, ha kedve van,
odaszállásoltatom.
Szivesen ellentmondtam volna, de mosolyogva beleegyeztem.
Még csak most fogtak bele egész tűzzel a kisértetes kalandok
elbeszéléséhez, a várkáplán, a vendégek, még maga a báróné is regélt
egyet-mást.
Természetesen annál inkább megmaradtam a mellett, hogy oda
szállásoljanak. Pedig őszintén megvallva, borsódzott tőle a hátam.
Nyugalomra tértünk.
Hallgatag inas, égő gyertyával kisért a második emeletre. Nagy terembe
léptünk; az egyetlen gyertya világa félhomályban tüntette elém a
tárgyakat. A falakat nagy arczképek, régi fegyverek, zászlók, ősi
czimerek, sisakok s pánczélok díszitették; itt vasember, amott márvány
asztal tevé a butorzatot. Lépteink rémesen viszhangoztak.
Az inas balra ajtót nyitott előttem, s a mesés szobában valék, melynek
kandallójában jó tűz égett. Mikor az inas a gyertyát asztalomra tevé,
»jó éjt« kivánt s távozott. Hideg borzadály futott végig tagjaimon.
Kinevettem magamat s lefeküdtem.
Már jó késő volt, azonfelül a hosszu lovaglás is elbágyasztott;
néhányszor közel valék az elalváshoz, de szendergésemből egy-egy nesz,
vagy külről valami csattanás mindig felriasztott, s mig emlékezetem az
egész napon át hallott valószinütlenségekkel küzdött, bágyadt pilláimat
csak nehezen birtam megmozgatni. Egyszerre tulvilági fény árasztja el a
szobát, lassu suttogást hallok; ijedve akarok felszökkenni, de mintha
ágyamhoz volnék lánczolva, egyetlen tagomat se birtam mozditni. Kiáltani
akartam, de nem volt hangom.
És a kiről egész nap annyit hallottam, előttem termett. Mintegy
tizennégy éves lányka, gazdag görög öltözetben, dús fekete fürtei közt
arany és gyöngy ragyogott, de ezen gyöngyöknél szebben ragyogtak ép
fehér fogai, szemei pedig oly villogók voltak, mintha a tündéri fény,
mely a szobát elözönlé, ezen gyönyörü szemekből áradott volna ki.
– Ha lélek vagy, mondám, a mennyből kelle alászállnod, mert ily szép,
ily ártatlan kinézésü csak angyal lehet.
– Kétkedtél létezésemben, im tanut hoztam, ennek csak hiszesz.
Ekkor pillantottam meg mellette haloványan, szenvedő kinézéssel Czakó
Zsiga barátomat.
Elsikoltám magamat, a sikoltásra a látvány eltünt, s én iszonyu
ropogásra fölébredtem.
Csaknem usztam a verejtékben.
Lefekvéskor a gyertyát szerencsémre égve feledtem, vagy tán szándékosan
ugy hagytam. Most hát Chateaubriand egyik művét vettem elő.
Alvásról többé szó sem volt.
Azután fölkeltem s Pestre Kúthy Lajosnak, kiről tudtam, hogy az efféle
mystikus dolgokat nagyon szereti, s Farkas Jancsinak az egész mesét és
álmomat megirtam.
A leveleket postára adtam, s az étkező-terembe siettem.
– Nos, kérdezték, nem álmodott a kisértetről?
– Sőt igen, s mi több, Czakó Zsiga jóbarátom társaságában jelent meg.
Elmondtam egészen álmomat, mire a nagy ropogás is, mi nemcsak engem vert
föl alvásomból, meg lőn fejtve; a várat környező árok jegére gyültek a
dámvadak, s a jég beszakadt alattok.
Nevettünk, tréfáltunk, reggeliztünk s aztán a vadászat vette kezdetét.
Harmadnap a beremendi erdőkben vadásztunk. Este fáradtan s átázva
tértünk haza. A báró gondolkozva járt fel-alá, kezében ujságlap volt.
– Ugy-e, kiáltott felém, a mint beléptem, Czakónak hivják barátját, a
kiről álmodott?
– Igen.
Némán adta kezembe az ujságot, ujjával egy helyre mutatván.
Megtekintém s elborzadtam.
Czakó Zsiga az nap magát főbelőtte.
K. L. és F. J. szerencsétlen barátom temetése napján kapta levelemet.
Később sokat emlegettük e különös eseményt.
Álom volt, az igaz, s hogy Czakó gyászos kimultával igy találkozott,
csak véletlen, de mégis kell benne valami delejes összefüggésnek lenni.
Igy történt.
Fejtse meg, a ki tudja.
Tiz napot töltöttünk folytonos mulatság s férfias szórakozottság közt.
Összegyült itt, a mi csak nevezetesség és előkelő volt még a szomszéd
megyében is. Sok mindenről folyt a társalgás, néha vita, de a
politikáról soha. Egyetlen este emlékszem, hogy gróf Pejacsevich Antal
uhlanus tiszt, a hazafiságáról, Magyarországon a népnevelés terén hozott
áldozatairól s nemes gondolkozásáról ismeretes gróf Pejacsevich János
testvéröcscsével, összeültem, s majdnem egész éjen át politizáltunk, meg
is győződtem, hogy tiszti egyenruha alatt is doboghat szabadságért
lángoló sziv, s van horvát főur, a kitől egyik-másik magyar tanulhatna
Magyarország iránt melegen érezni.
Egy hózivataros reggelen aztán ellovagoltunk, de nem vissza Podgorácsra,
hanem Eszékre, hol a gróféknak hasonlón berendezett háztartásuk volt.
László grófot már itt találtuk; nem győzött megvárni minket, aztán meg
unta is magát egyedül, hát szépen elhagyta Podgorácsot.
Eszéken aztán elkezdtünk komolyabb dolgokkal is foglalkozni; elővettük a
hazai és irodalom-történetet, járattunk magyar lapokat, s magunk közt
társalgási nyelvül a magyart tüztük ki, mely feladatnak derekasan meg is
feleltünk. Lassankint mások is résztvettek ezekben a mi társalgásinkban,
ugy, hogy egyszerre csak egy kis magyar kör nőtte ki magát. A két gróf
Pejacsevich, Jankovich László főispán, Delimanich, Szalopek, Dimothi
ottani birtokos s leköszönt huszártiszt, Parcsetich és én.
Kis sziget volt ez a zavaros hullámok közepette, mely szellemi
termékenységgel kecsegtetett. És a mint megindult, bizonyára ki is nőtte
volna magát egy lelkes magyar egyletté, ha az események rá időt
engednek.
Meg van, s tán mindég meg is volt kisvárosokban az a ferde szokás, hogy
mindent túloznak. Ugy itt is akadtak szájhősök, kik e társalgási szerény
összejövetelnek nagyhorderejü fontosságot tulajdonitva, általa az illyr
nemzetiséget veszélyeztetve látták. Ez a nézet azonban távolról sem a
miveltebb, felsőbb s józanabb körökben uralkodott, nem a birtokosok,
tekintélyes kereskedők, magasabb állásu tisztviselők s virágzó üzlettel
biró iparosok közt okozott nyugtalanságot, sem pedig a szoros értelemben
vett nép közt, hanem azon alsóbb rétegekben, hol csak nyugtalanság s
zavargás által lehet felvergődni. A zugügyvédek, alsóbb hivatalnokok,
szatócsok, bukott kereskedők; minden rendü s állásu korhelyek,
korcsmahősök és csavargók. Ez idő szerint ezek képezték itt Gáj táborát,
ezek vették Zágrábból a jelszót, s tán Bécsből a költséget.
Ezek a hősök ugy néztek rám az utczán, mint valami veres indiánok a
hittéritőre; szerettek volna megenni. Ha találkoztam velök, vadul
forgatták rám szemeiket, s midőn mellettök elhaladtam, mondtak valamit,
amennyire a hangból kivehettem, káromkodást.
Mindez engem egy cseppet sem feszélyezett; jártam a szinházba, bálokba
és sokat jól mulattam.
Prandau Gusztáv báró Eszéken is nagy és nyilt házat vitt; alkalmam volt
itt különböző elemekkel megismerkedni. Mindazok közt, kik nála
megfordultak, legveszedelmesbnek találtam a papságot. Ez mind panszláv
volt. Széltében vitatkoztak velem, s én természetesen nézeteimet s
meggyőződésemet tartózkodás nélkül nyiltan kimondtam. Na, ezek aztán még
jobban elvitték a hiremet, annyira, hogy a dühösebb illyrek már ujjal
kezdtek rám mutogatni, s ha az alsó városon végiglovagoltam, csak lestem
a pillanatot, a mikor meghajgálnak.
Kaszinó-bál volt; benn járta a füzértáncz, én Fornszek Sándor, akkoriban
császárhuszár tiszttel az étteremben estelizvén, beszélgettünk,
természetesen magyarul. A harmadik asztalnál egy csapat fiatal ember
zsiviózgatott. Egyszerre csak közülök az asztalra áll egy tizenhat
markos kamasz, vérvörös arcz s villogó szemekkel, pattogó nyelven
szónokol, s mivel taglejtései felénk irányozvák, de a szemek is rajtunk
függtek, minden kétséget kizárt, hogy e dörgedelmes beszéd
csekélységünket illeti.
– Mi akar ez lenni? kérdé tőlem Sándor.
– Azt hiszem furcsa tréfa készül.
Az előadó férfi – általános helyeslés közt – leszáll a szóasztalról s
kimért komolysággal hozzánk lépett. Beszélt, de mit és miről? azt csak
fenyegető mozdulatából s mérges tekintetéből engedte sejteni.
– Ha tőlünk kiván valamit, mond németül Fornszek, hát érthető nyelven
beszéljen.
– Megtiltjuk itt a magyar szót; felelt a hős, a többi meg rázuditotta a
helyeslést.
Fornszekkel összenéztünk s elnevettük magunkat.
Erre az érdemes szónok társaihoz fordulva, oly hangot adott, a minőt
Kooper ir le, hogy a vadak szoktak használni, ha támadásra készülnek.
Összeröffentek körültünk. Fornszek Sándor kardjához kapott, én is
védelmi eszköz után néztem körül, mert a jelekből láttuk, hogy itt
kevesebbről alig lehet szó, mint bennünket kidobni.
Gróf Pejacsevich László az eseményről értesülvén, sietett az étterembe.
Ez a komoly férfiu, ki tetőtül-talpig csupa méltóság volt, tiszteletet
parancsoló kifejezéssel abban a pillanatban lépett az asztalhoz, mikor a
támadás és védelem tényleg kitörni készült.
– Mi ez? szólt a gróf roppant fensőséggel, a ki vendégemet sérti, az
engem sért, én pedig sérelmet el nem tűrök.
A szónoknak álla ugy leesett, hogy szája is tátva maradt; vitéz serege
pedig meghunyászkodva sompolygott vissza asztalához. A hatalmaskodó
vezér is rövid mentséget hebegve, övéi közé bujt, hol fejeiket
összedugva sugdostak.
Gróf Pejacsevich László hozzánk ült, s ez minden további sértegetésnek
véget vetett.
A gróf alakjára, jellemére, eszére s szivére nézve az ország egyik
legjelesbike volt. Az uriosztály büszkeségét látta benne, a kereskedő,
iparos jóltevőjét, a nép atyját. Csak nemeset s magasztost lehetett róla
hallani mindenfelé. Nem csoda tehát, hogy egy szavára lecsillapult ez a
vad hullám, mely fejünk felett összecsapni készült.
A füzértáncznak vége levén, Pál gróf is az étterembe jött, asztalunkhoz
ült, s midőn a történtekről értesült, már nem olyan nyugodtan mint
László gróf, hanem amugy huszárosan odaszólt a magyarfalóknak, kik
szégyenkedve szökdöstek meg asztaluktól, ugy hogy nehány percz alatt az
üresen állt.
E jelenet után csakis mérges szemekkel találkoztam, de sértő szavakkal
nem.
Február végén a lapok meghozták a párisi forradalom hirét. A
békétlenkedők erre oly vérszemet kaptak, mintha csak ők csinálták volna
ezt a forradalmat; lármáztak, zsivióztak, énekelték uton-utfélen a
Jellasich gúnydalát, s a korcsmákban dorbézoltak, isten tudja micsoda
pénzen.
Az uriosztály s jobbmódu polgárság nemcsak nyugodtan viselte magát, de
megbotránkozott e szilajságokon, a miket ez a zugügyvédek, elcsapott
hivatalnokok, állás nélküli jegyzők, bukott szatócsok, csavargó
iparosok, korhelyek, játékosok és éhenkórászok tábora űzött.
A papok, kik eddig rendszeresen ugyan, de alattomban üzték az illyr
terjeszkedést, most, ugy látszik, megkapták Hauliktól a jelszót, mert
tartózkodó helyzetökből kiléptek, hogy nyiltan hirdessék Gáj, Jellasich
és Kulmer igéit.
A közeli és távoli események annyira felizgattak, hogy belebetegedtem. A
lapokat idegességgel vártam, nemcsak a párisi hirek miatt, de most már
Pozsonyban is felette érdekes s életbevágó fordulatok voltak napirenden.
Pestről sürgetőleg irtak barátaim, hogy jőjjek haza; megrongált
egészségem szintén ezt kivánta, de mindenek felett a vágy: jót és
rosszat megosztani barátaimmal, ha ránk is válságos napok következnének,
azon elhatározásra birtak, hogy az indulandó első gőzössel utra keljek.
Ez márczius első felében meg is történt.
Nehéz szivvel váltam meg a két sziv és lélekben nemes gróftól. Az
előzékenység, barátság és vendégszeretet annyi kincseivel halmoztak el,
hogy egész életemre leköteleztek.
Végre hajóra ültem, s kiszálltam Pesten =márczius 15-én= reggeli 6
órakor.