Véres könyv: Csataképek a keleti háboruból - 13

  közé vág, úgy csapott egyszerre három oldalról közénk a kartács és öreg
  golyó.
  A legelső lövésnél egy huszonnégy fontos teke tíz társamat, a ki velem
  egy sorban állt, elsodorta, s engemet odatemetett valamennyi véres
  hullái alá, a honnan nem tudtam kimozdulni, mert nekem meg egy
  granátforgács vállamat tépte szét, most is itt a helye.
  De azért láttam az egész jelenetet. Egyik lövés a másikat érte; a
  mindenünnen nekünk szegzett ágyú tekéi eleinte sűrű porfelleget vertek
  az egész térségen, melyből csak a zászlóink lobogóját láttam elétünni.
  Tizenkétszer lebukott a zászló és tizenháromszor felemelkedett újra.
  Mikor tizenharmadszor felállt, százszor lőttek reá, lobogóját úgy
  összetépték a golyók, mint foszlányt, de mégsem esett az le.
  Azután lassankint eltisztult a porfelleg, a föld nem adott több port a
  vér miatt, az ágyúk is elhallgattak és a mint akkor körülnéztem, ott
  feküdt a téren az egész oráni ezred, abban a szép rendben, a melyben
  kiindult; mint mikor a szépen nőtt erdőt levágják; egyik fa jobbra, a
  másik balra, de egyik sem messze a másiktól. Itt-amott még vonaglott egy
  haldokló teteme, a legtöbb olyan szépen meg volt halva, hogy meg sem
  mozdult; egy-egy elszakított kar, egy-egy legördült fő hevert ottan
  mellettem, a mi nem tudom honnan jöhetett oda? Előttem is ott feküdt egy
  társam, a kit vállban szakított ketté a golyó. Ki tudja, melyik volt?
  Hanem a zászló ott állt a csatarend közepében most is és a jobbra-balra
  eldűlt zászlótartók között ott ült a földön egy vitéz, a ki azt kezében
  tartá.
  A por és vér, mit a golyók felhánytak rá, csaknem ismeretlenné tevék
  arczát, de én mégis megismertem őt. Az én Pálom volt az, ki a zászlót
  tartá kezében oly egyedül a halottak között.
  Én nem birván hozzá vánszorogni, csak messziről kiáltottam felé:
  – Te vagy az, Pál? Kedves Pálom?
  Pál visszatekinte s a mint meglátott, meglobogtatá félkezével a zászlót
  s hősi lélekkel kiálta:
  – Éljen a czár!
  Azon pillanatban két golyó búgott el feje fölött. Utánok sem nézett.
  – Pál, kedves Pálom, meg vagy-e sebesülve? kérdezém tőle.
  – Azt hiszem, hogy meg, viszonza ő; egy nagy golyó elsodorta alólam mind
  a két lábamat s most félczombig vagyok a homokban, a hogy leestem.
  Csodálkoztam rajta nagyon, hisz őt édes anyja szent kenettel füröszté,
  hogy fegyver ne ártson neki, ő pedig csak egyre lobogtatá a zászlót.
  Én azután hátra felé néztem, ha nem jön-e segítségünkre a tábor többi
  része és láttam, hogy az ezredek mind szépen visszatértek táborhelyeikre
  s felénk egy sem közeledik. Bizonyosan nagyon jól volt az úgy. A
  közkatona ne birálja a vezérek tettét.
  A mi feleink mind takarodót fúttak; de a törökök nem mertek lejönni
  sánczaikból, hanem a mint ott látták a földön ülni az én Pálomat,
  zászlóval kezében, elkezdtek reá czélba lövöldözni puskákkal.
  Az én Pálom pedig csak ott ült és hallgatta az apró golyók füttyeit és
  mindenikről megmondta nekem, honnan jött, merre ment.
  Egy épen a zászló nyelét érte, másik kalpagján furódott keresztül, a
  harmadik felső öltönyét szakítá fel s ott maradt zsebjében. Pál kivette
  azt és megmutatá nekem.
  – Látod, hogy nem fog rajtad a golyó! mondék neki. Azt is csodálom, hogy
  lábadat hogy érte?
  Este felé azután, hogy a sötétség és a köd eltakarta a csatatért, a
  czéllövészek is elhallgattak a bástyán és mi egyedül maradtunk.
  Ilyen hosszú éjszaka még Szibériában sincsen, mint ez a mienk volt.
  Olyan lassan jártak az égen a csillagok, eleinte fenn volt a keskeny új
  hold az égen, azután az is lement. Mi azt hittük, hogy majd a sötétben
  eljönnek értünk a táborból és elvisznek innen. Ámde nem jött senki. Más
  dolguk volt bizonyosan.
  Soká, igen soká feküdtem ott, félig ébren, félig álmodva s ezer iszonyú
  képet látva magam előtt, a mig végre elkezdett szürkülni az ég alja és
  közelgett a hajnal.
  Az én Pálom még akkor is ott ült a hullák között s a mint látta, hogy én
  nem birok már felemelkedni helyemről, odafordult hozzám és monda:
  – A vár fokára fehér zászló van kitűzve.
  A törökök fegyverszünetet adtak a mieinknek, hogy halottaikat
  eltemethessék.
  Nem sokára jöttek a halottvivők, kettős saraglyáikkal, a főtisztek és
  egy nem harczoló tiszt, a kitől jobban félnek a katonák, mint az
  ellenség ágyúsaitól; ez megnézegette sorban az ott fekvőket és rájuk
  mondá: «ez halott, ez is halott.»
  Azokat szépen eltemették.
  Csak mi ketten adtunk jelt, hogy élünk. Én eltagadtam a sebész előtt
  sérvemet, mert különben tőből vágta volna le a karomat, azt mondtam,
  csak a rám hullottak teste nyomott le, s a mint azokat elszedték rólam,
  siettem én is Pál segítségére.
  Nagy óvatossággal megfogtuk kezeit és úgy kihúztuk a földből, és íme
  egyik lábának sem volt semmi baja, olyan ép volt mind a kettő, mint
  akármelyikünké. Pedig ő maga mondta, hogy elhordta a golyó.
  A sebész úgy magyarázta meg a dolgot, hogy a golyó bizonyosan épen
  lábainál csapott le s a mint alóluk mélyen kiszakította a földet, Pál
  azt hivé, hogy a lábát sodorta el s lábszáron felül esve a gödörbe, nem
  veheté észre csalódását.
  Ez az eset nagy csudára adott okot, a katonák vállaikon vitték vissza az
  én Pálomat a táborba, a megmentett zászlóval együtt, és a főtisztek mind
  bámulva nézegették összevissza lyukgatott ruháit, miken belül testén még
  csak egy karczolás sem látszott.
  Ama nagy hatalmas vezér pedig tudósítást külde az eset után
  Szentpétervárra: «hogy az oráni ezred kötelességét teljesíté.»
  Valaminthogy nagyon méltán iratott ezuttal: «miszerint az oráni ezredből
  csak egy sebesült meg és csak egy veszett el;» mert sebesült én voltam
  magam, s az ezredet csak az én Pálom hagyta el egyedül. Több nem
  hiányzott közülök; egy rakáson voltak.
  Az én Pálom mint őrnagy ment a csatába, mint ezredes tért vissza belőle.
  És azután mindig előbbre ment a diadal útján, a czár kegyelmében.
  De bármilyen nagy úr, bármilyen hős volt is, rólam soha sem feledkezett
  meg, hanem kieszközölte mindig, hogy oda tegyenek át, a hova neki
  kellett menni. Valahányszor a hadsor előtt elment, mindig megszólított,
  gyakran felkeresett, ha előörsön álltam, ivott a kulacsomból s marék
  pénzt adott, hogy legyen miből megtöltenem azt.
  Tudta már mindenki jól, hogy ő sérthetetlen; semmi fegyverrel neki
  ellenség nem árthat; a legvéresebb viadalban úgy járt, mint a keztyűs
  kéz a zúgó méhraj között.
  Tisztelte is minden jó katona, s a ki nem tisztelte, azt mondom, hogy az
  rossz katona volt, mert csak a gyávák, a restek és az árulók nem
  szerethették őt.
  Azok iránt kegyetlen tudott lenni. A kötelesség-mulasztást meg nem
  bocsátotta senkinek. Soha senkinek; még nekem sem. Mikor egyszer
  elvesztettem a fegyveremről a szuronyt, olyan ötven botot vágatott rám,
  a milyen csak illett. De nagyon jól cselekedte. Mert megérdemlettem azt.
  Mikor Szebasztopolba küldék, a hova minden jó katonának dicsőség
  elmenni, az ellenség mindjárt észrevette, hogy ő is jelen van, mert a
  mely bástyát ő védelmezett, nem az ellenség közeledett ott a bástyához,
  hanem a bástya az ellenséghez.
  Ő maga vezette mindig a rohamokat, ő intézte a munkálatokat s az
  ellenség czéllövészeivel annyit sem törődött, mint én a legyekkel.
  Gyakran éjfélben is felkölt és sorra vizsgálta az ágyúkat, ha mind
  rendben vannak-e?
  Egy ily alkalommal egy fiatal tengerészt rajta kapott, hogy a rábizott
  mozsár mellett elaludt.
  Pál dühösen rántá ki pisztolyát övéből s rákiálta, hogy keljen fel.
  A legény rémülten ugrott fel előtte s elsápadt, reszketett, mint a
  nyárfalevél.
  – Te aludtál az őrhelyen! rivallt rá a tábornok.
  – Négy éjjel nem aludtam már, uram, hebegé az ifjoncz; szemeim erővel
  leragadtak.
  Az én Pálom dühbe jött e nyomorú mentségre s haragjában úgy üté arczul a
  pisztoly agyával a ficzkót, hogy egyik szeme kiugrott.
  – Nesze gazember! hogy máskor le ne ragadjon a szemed!
  Azután hátra sem nézett, különben meglátta volna, hogy a megvakított
  ifjoncz egy vén tengerészhez tántorgott, ki őt karjai közé fogta s véres
  arczát kendőjével törölgeté meg.
  Ez a vén tengerész volt annak az ifjunak az apja.
  Egy éjszaka az ellenség irtóztató tüzelést kezdett a Korniloff bástya
  ellen. Én ott álltam őrhelyemen, egy sánczkosár által fedve, melynek
  felét elhordták az ellenséges golyók.
  A jégeső nem jön oly sebesen, mint a reánk szórt tekék. Minden
  pillanatban három, négy bomba szakadt szét mellettem s egyik-másik
  mellettem álló társam csak úgy bukott el oldalomnál. Én csak annyit
  hallottam, hogy egyet kiáltott s azután vége volt.
  Ebben a pokoli tüzelésben láttam végig menni a bástyafokon a tábornokot.
  A mint a világító röppentyűk fényénél megismerék tollas fövegét,
  egyszerre száz meg száz apró golyó süvöltött utána. Ő csak mosolyogva
  haladt a legnagyobb lövöldözés közepett.
  A mint mellettem elhaladt, épen akkor kanyarodott el fejünk fölött egy
  sziszegő röppentyű.
  – Tábornok vigyázz! kiálték én reá.
  – Ah, te vagy ott, Péter? szólt felém fordulva s kezével inte, hogy
  menjek vele. A röppentyű épen ott pattant el lábainál. Egy vonás sem
  mozdult meg arczán.
  Ő elül ment, én utána; az ellenség legdühösebb tüzelése a bástyaszöglet
  ellen volt fordulva. Ott már egy egész ütegből csak két ágyú szólott. A
  többi szét volt rombolva.
  – Miért nem lőnek itt? kérdezé odaérkezve.
  Egy vén tengerész felelt neki a sötétben.
  – Ágyúink szétrepedtek.
  – Újakat kell hozni! parancsolá Pál s rögtön elkülde engemet a
  bástyaboltozat alá, a honnan öt percz alatt köteleken és hengerekkel új
  ágyúkat vonszoltunk fel a bástyatetőre a fedett folyosókon át.
  – Helyökre kell állítani! parancsolá Pál; s azonnal húsz ember hozzá
  fogott az ágyúhoz, hogy azt a lőrésbe igazítsa.
  Mi alatt tízig számlálunk, a húsz közül egy sem élt már s az ágyú fele
  útján volt még.
  Újabb húsz ugrott hozzá; még előbbre tolták. Az ellenség kartács- és
  puskagolyóval fogadta őket. A sánczkosarakat helyreigazíták, a mellvéd
  zsákjait feltorlaszolták és a második húsz közül nem jött vissza több
  négynél. De az ágyú helyre volt állítva.
  – Ki itt a tűzmester? kérdé ekkor a tábornok.
  – Én vagyok az; felelt a vén tengerész.
  – Nézz oda jól, a honnan az ellenséget tüzelni látod, monda neki a
  tábornok. Jegyezd meg jól azt a pontot és czélozz oda.
  A tengerész azt mondta rá, hogy «jól van», s lebukott az ágyú mellé a
  mellvédről kihajolva, hogy jobban láthasson.
  E perczben az ellenség csak tömör golyókkal lőtt és semmi világosság sem
  volt körülöttünk, olyan sötét volt, hogy egymás mozdulatait nem
  láthattuk.
  – Tudod-e már, hova kell lőnöd? kérdé a tábornok.
  – Tudom, felelt a tengerész.
  – Jól czéloztál-e?
  – Jól czéloztam.
  – No hát tüzelj.
  Egy lobbanás történt parancsára; de az nem ágyú-, hanem pisztolylövés
  volt.
  Az én Pálom a lövés után, mintha a föld dűlt volna ki alóla, oda bukott
  hozzám s megkapaszkodva karomba, fuldokló hangon kiálta:
  – Péter! halálosan vagyok megtalálva.
  – Az lehetetlen! ordíték én magamon kívül.
  – Úgy van! monda ő. Ez nem ellenség golyója volt; azért talált.
  A vén tengerész pokoli kárörömmel kiálta oda:
  – Igen, az enyim volt: a fiam szeméért.
  A katonák dühödten rohantak a gyilkosra, de mire kezeiket kinyújták
  utána, már ő nem volt a bástyán többé; egy percz alatt levetette magát a
  mellvédről s szörnyet halt a sánczkarókba hullva. Bizonyára a
  legrövidebb útat választotta a pokolba.
  Az én Pálom ott adta ki lelkét karjaim között.
  Ellenség fegyvere nem árthatott neki, ha orosz fegyver nem éri, még
  mostan is élne.
  Őrizzen az Isten minden jó nemzetet saját fiai fegyverétől.
  
  
  A ROSSZ HELY.
  Az egyik azt mondja:
  «Oda menjünk, oda!»
  A másik azt mondja:
  «Fussunk onnan, fussunk.»
  A nagy, éles fogú czápák, a tengeri angyalok, ördögök azt mondogatják
  egymásnak:
  «Oda menjünk, oda. Csoda világ van most a tengerben; édes vérrel tölt
  patakok omlanak a vizek közé, vendégség van a halaknak éjjel-nappal;
  valami jótevő szellem, a halak gondviselése, emberhússal táplálja
  választott népét, s nagy emeletes hajókat küldöz alá a tenger-fenékre,
  hogy azokban lakjanak. «Jó világ van.»
  A szép ágbogas korallok, ezek az eleven virágai a tengernek és a tarka
  fényes kagylók, azokkal a finom rostszál érzékekkel, mondogatják
  egymásnak:
  «Rossz világ van. Valami gonosz szellem oda fenn, a korallok és kagylók
  népének ostora, vasakat hajigál a tengerbe, összetöri a gyönge
  ágacskákat, bezúzza a törékeny gyöngyházat nagy idomtalan gömbökkel, mik
  a kagylók és korallok bűnei miatt vannak feltalálva. Miért nem lehet
  elmennünk innen?»
  A hollók, hullakeselyük beszélik egymásnak egyik fáról a másikra:
  «Gyerünk oda. Terített asztal most a föld. Sírásók nem győzik a munkát,
  segítsünk rajtok szaporán. Az emberek megemlékeztek rólunk, legyünk
  irántok háladatosak.»
  A fecskék, ez emberszerető madárkák, ijedten fecsegik egymás közt:
  «Ne menjetek többet oda; nincs ott hajlék, nincs ott menedék, tűz és
  villámlás az egész világ; nem rak ottan fészket énekes madár többé.
  Menjünk onnan, menjünk.»
  Franczia vitézek, angol hősök, igaz hitű muzulmánok követik a zászlót,
  melyet még a szél is keletnek lobogtat s mondogatják vidám szóval:
  «Oda menjünk, oda; ott teremnek az érdemrendek, hír, név, századokra
  átható dicsőség, merész harczok, vert ellenség. Oda menjünk, oda.
  Jámbor, elcsüggedt orosz bajnokok nagy búsan ülnek a füsttől fekete
  romokon, miknek kövei alatt egész temetője van már elesett hősöknek s
  gondolják magukban – mondani nem merik –:
  «Jerünk innen, jerünk.»
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Régen történt, nagyon régen; talán már nem is emlékezik rá senki: hol és
  mikor? hogy Oroszországnak nagy hadjárata volt egy kicsiny kis nemzet
  ellen.
  Oroszországnak szoktak ilyen dicsőségteljes harczai lenni; a hol százan
  egy ellen küzdenek, ágyúkkal pisztolyok ellen, a hol a kis kétségbeesett
  vergődő méhet egy erős kézcsapással földre üti a hatalmas óriás, a kis
  méhe egyet döf fulánkjával és azzal meghal; a tenger harczol a naszád
  ellen; a vihar párbajra hívja az erdők csemetéit. És milyen elégült
  lehet azután a tenger, ha egy olyan kis naszádot a kősziklához vágott és
  a vihar hogy nyughatik el tépett babérain, mikor egy olyan kis csendes
  ligetet tövestül kiszaggatott.
  Sok minden szép történhetik egy ilyen háborúban, a mi érdemes arra, hogy
  a győztes daliák dicsekedjenek vele, hogy emlékeit elvigyék magukkal
  diadaljel gyanánt, hogy utódaik szájról-szájra adják azokat, hogy
  költőik hős mondákat irjanak felőlük és vezéreik onnan nevezzék magukat.
  Egy ilyen parányi népnek, melyet a hatalmas óriás egy lábnyomával
  elgázolt, volt egy szép virágzó városa; csendes, békességes város, sem
  falai, sem védsánczai, sem ágyúi nem voltak annak; nem őrzötték kapuit
  tűzaknák, sánczkarók, háromemeletes lőgátnák; békés, jámbor polgárok
  építették oda házaikat s a mik nagyobb épületek voltak a többinél, azok
  az Isten házai voltak.
  Hatalmas orosz vezér jőtt erős haddal a tájra, nagy ágyúkkal, lovas
  csapatokkal; jött, hogy keresse a dicsőséget.
  «Hol keresed te itt a dicsőséget, jó dalia? Fegyvertelen földmívesek
  azok, a kiket magad előtt látsz, ekék azok és nem ágyúk; csendes utczák,
  nem váracsok, a mikre alátekintesz.»
  A hadvezér örökíteni akarta nevét és azt hivé, hogy ezen a helyen kell
  annak megtörténni.
  Azt a nevet pedig elfelejtette az utókor és senki sem tudja, kinek
  hívták?
  Nevezzük őt mi Dulakoffnak.
  Hisz a mai napokban annyi igazi hőse volt az orosz népnek, a kinek nevét
  még meg sem tanulták, már el is temették.
  Dulakoff olyan büszke volt arra, hogy ezt a kis csendes várost egy
  éjszakán tőből felforgatá!
  Ki védte volna azt meg haragjának izzó tüze elől? Ki állhatott volna
  ellent elseprő fegyvereinek? Tűzbe omoljon a város, halálba a férfi,
  kárhozatba a nő! a csecsemőt verjétek a véres küszöbhöz, a hajadont
  rántsátok el az oltár elől! Keresztények rontottak ma a pogányok
  városára.
  Égő város véres piacza közepén ott álltak a felriadt nép papjai és
  öregei, tisztes, megalázott fővel és kiáltának elé:
  – Te hatalmas, te erős! miért jösz erőtlenek, védtelenek ellen? mit
  pusztítasz el bennünket, kik magunkat nem védhetjük?
  – Hogy példa legyen adva a makacsoknak, kemény szívűeknek, melyből
  tanuljanak és megrémüljenek.
  – Száz éves szorgalom áldását ne tipord el, uram; könyörgének azok,
  kengyelét ölelve s térdelve előtte, mintha Isten volna.
  – Épüljön fel, ha tud, újra! kiálta az s sarkantyúba kapta lovát s végig
  nyargalt az égő városon, s midőn visszatekinte rá, gyönyörben úsztak
  szemei, egy lobogó lángtenger hullámzott végig a házakon, melyből a
  tornyok és templomok legmagasabban lobogtak elő, mint kezdő betűi azon
  soroknak, a mikből ott fenn olvassa az úr itéletét.
  A város végén, a rémülten futó néptömeg közepett, kétségbeesett nő
  ragadta meg a vezér lovának zabláját s a földön hurczoltatva meggázolt
  termetét, őrült erőszakkal sikolta fel hozzá:
  – Uram! Egyetlen leányom elveszett! Add vissza leányomat.
  A tábornok mosolyogni tudott.
  – Ha volt leányod, úgy most is megvan, mert a mi van, az nem veszhet el.
  Azzal utat tört magának a futók csoportjain keresztül, s kívül a városon
  felállt egy dombra s ott merengett gyönyörködve a ropogó lángok vad
  csatáján, ott nézte a tornyok beomlását, a füstök felhőit, az ég
  sziporkáit.
  – Meg kell vallani, hogy ez gyönyörű látvány!
  Irjátok fel e falakra, hogy az erősek haragja előtt porrá lesz az, a mi
  porból leve; és reszkessetek, a midőn a hatalmasokkal beszéltek, mert
  övék a világ…
  Ezt az esetet már régen elfeledte mindenki, azt sem tudják mikor, azt
  sem tudják hol történt az? Régen elmúlt, régen eltemették nagyobb
  események.
  Dulakoff még nagyobb, még hatalmasabb lett azóta; fény, hatalom,
  gazdagság omlott rá a sors jó kedvéből. Urának bizalma az elsők közé
  helyezé nevét. Czímei megszaporodtak, kincseinek számát sem tudhatá,
  palotája legfényesebb volt Akhtiárban, nyári laka legbájosabb a Jura
  hegy menedékei között.
  És a mi legfőbb gyöngye a boldogságnak, e palotáknak volt miért oly
  fényeseknek lenni; a tábornoknak herczegi családból származott neje első
  delnő volt a moszkvai és szentpétervári termekben, és leánya világot
  igéző szépség, és fia egy hős, egy dalia, ki húsz éves korára maga
  szolgálta meg sarkantyúit s két érdemrendet hordott, mielőtt szakállat
  viselt volna.
  Dulakoff tábornok kemény szivű hadvezér volt a csatában, ottan æs
  triplex fedezte keblét, de gyöngéd, lágy szivű volt családja körében és
  gyermekeire még büszkébb, mint érdemrendjeire; büszkébb, mint
  Szebasztopol falaira, kikötőjére, hajóhadaira.
  Pedig ezzel sok van mondva egy igaz orosz vitéz jellemrajzában.
  Szebasztopol gyönyörű város, akármelyik pontján áll meg az ember, nem
  tud megválni tekintetétől.
  Nem vár ez, hanem várak csatarendje, világtárlat mindennemű erődökből,
  hol sánczok, gátnák, bérczfalak és váracsok vannak kiállítva, mint a
  frank és angol bohók világtárlatain a gyermekjátékok. A nagy templomok
  tornyai, a paloták kupolái ragyognak a kelő napban.
  Középen, a kikötő ércztükrén, ott fekszik a világhódító hajóraj, a
  sinopei győzelemre felvont zászlóival; menydörgő üdvlövéseit a bástyák
  verik vissza.
  Ah valóban, e helyen van a világ sarka, nem a gönczölöknél; ez a pont,
  melyet az üstökös sem ver ki tengelyéből, a meghódíthatlan,
  megközelíthetlen Olymp, hol az orosz mindenhatóság lakik s menyköveit
  gyüjtögeti, mik egykor a világot szétrombolandják.
  Oh, ha e helyet végig tekinté Oroszország igaz fia, nem hullott-e méltán
  térdre, nem csókolá-e meg azt a földet, és nem sóhajta-e magában:
  – Bizony, te vagy az erősek ereje, a hatalom kapuja, melyen sem idő, sem
  emberkéz csorbát nem ejthet soha, s ha a világ össze fogna is omlani és
  e hegyek a tengerek közepébe beesnének, te akkor is megállanál és nem
  múlnál el, örök időknek városa!
  A próféták, az ég ihlettjei, kik a szószékekből, kik az égboltozat alatt
  és az aranyozott templomok kupoláin belől a szent szavakat hirdetik,
  mondák azt erős szóval a népnek, a közvitézeknek és tábornokoknak, hogy
  a mily erősek az ég kapui és senki azokon Isten ellen be nem törhet, oly
  megvíhatatlan a «dicső város» halandó kéz előtt.
  Ah, azt az örömet, azt a büszkeséget idegen költő tolla nem festheti le
  soha, mit a buzgó orosz érez, ha e törhetetlen bástyájára gondol
  nemzetének, mely fél század óta harczra hívja fel az egész világot és az
  egész világon senki sem meri azt meghallani; úgy tesznek, mintha nem
  tudnának róla, pedig azt az utolsó közkatona is tudja, ki a hatalmas
  birodalomban született, hogy ez most törhetlen védfala, egykor majd
  közepe leend a mindenütt uralkodó nagy Oroszországnak.
  És Dulakoff igaz fia volt az orosz nemzetnek, ez öröm, e büszkeség az ő
  szívét is emelte; mégis, ha két karjába két felől délczeg fia, szép
  leánya ölté karjait: elhomályosult Szebasztopol fölötti öröme és
  büszkesége; e két ölelő kar nagyobb öröm, nagyobb büszkeség volt reá
  nézve.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Miért történt? hogyan történt? senki sem tudná azt megmondani; légben
  volt-e? vízben volt-e? a föld párologta-e fel? eljött az idő, a melyben
  az emberek imádkoztak a háborúért.
  Egy hatalmas ember, ki bírta már a világ egyik felét, azt kérdezé: hát a
  másik fele kié legyen?
  Megrettentek e kérdésre azok a népek, a kik a világ másik felét lakták,
  s rémületökben előkeresték ők is fegyvereiket, és újra kezdték az
  ősmesét, a melyben a százkezű óriások hegyet hordtak hegy hátára, úgy
  ostromlák az Olympot.
  Csakhogy most a gygászok fogják megverni Jupitert!
  A félvilág ura, a midőn e harczra kivonta kardját, felemelé szavát az
  egek urához és azt mondá Istennek: «harczolj én mellettem!»
  Mintha az úr ott az égben csak szövetséges társa volna a világi nagy
  uraknak, és a ki többet tud neki igérni, ahoz állna segítségül.
  Az úr pedig azt felelé a föld hatalmasának: «por vagy»; és megszünt az
  élni, és elment oda, a hol a czár és a koldus egyenlők.
  És senki sem vette szívére az esetet és senki sem jegyzé fel, hogy az
  Isten felelt, a midőn megszólíttatott. Itéletet kértek tőle, és ő itélt.
  Az ő nevével húzták ki a kardot, és ő kivette azt a megkezdő kezéből.
  Hajh! a dicsőség napjai megrövidültek ezzel! Mint egy földsarki éj,
  olyan hosszú, olyan tartós lett a bánat a nagy orosz nemzet szívén; ah,
  méregbe mártott fegyverrel vannak ütve a vesztett csaták sebei. A hősök
  fogytak s a diadalnapok nem szaporodtak sírjaikkal.
  Boldogok, a kik a legelső csatákban estek el, a kik nem is számlálták
  vérök kihullását, a kik nem látták foszlányonkint széttépve elmúlni régi
  dicsőségüket; összeomlani a megvíhatlan falakat, vízben, tűzben elmúlni
  a dicső hajóhadat egyenkint, darabonkint.
  Három hírhedett tengernagy kereste és megtalálta halálát: Nachimoff,
  Korniloff, Isztomin. Mind a hárman egymás mellett feküsznek egyszerű
  sírkövek alatt; miért éltek volna tovább, ha a hajóhad elveszett? Mi
  szükségük volt az életre azontúl! Meghaltak, megnyugodtak.
  Sírtak a nők, sírtak a férfiak is a nagy orosz nép honában; és méltó
  okuk volt sírni, ha ez a gyász eszökbe jutott.
  Ki ismeri az érczszívű Dulakoffot, azt a férfit, a ki nem sírt soha?
  Soha?
  Elejétől végig ott volt a harcz véres színhelyén, minden családjával.
  Látta elsülyedni a tengerek Leviathanjait; látta árboczhegyeikről a
  vízbe függeni az elmerült zászlókat. Nem bánkodott rajtuk; – áll még
  Szebasztopol!
  Sírba kisérte régi barátjait, hallá elénekelni a halotti zsolozsmát a
  három admiral fölött, nem siratta meg őket. Halandók voltak. Dicsően
  estek el.
  Látta ezerével elhullani nemzete fiait; nem irtózott a véres utczáktól,
  jött helyettük új ezer, megint annyian voltak, mint azelőtt.
  Palotái lángok martaléki lettek; mit törődött azokkal! a zöld halom
  hetven ágyújával drágább kincs minden palotánál.
  És azután elveszett a zöld halom is.
  Ez fájt neki, ez már nagyon fájt, de leküzdé keservét; hiszen csak egy
  halom volt az! minden tornya, minden bástyája áll még Szebasztopolnak s
  menydörögve felel ellenség szavára.
  A Korniloff-bástya első ostrománál ott harczolt oldala mellett deli hős
  gyermeke; ott esett el szemei láttára, holtan, bevégezve hősi pályakörét
  örökre!
  Ah ez tőrdöfés volt a bajnok szivének! És még sem sírt rajta. «Csak egy
  katona volt, maradtak elegen.» Az ostromló ellen vissza volt verve
  diadalmasan, s olyankor ne sirassa veszteségét senki, midőn minden örül.
  Hiszen Szebasztopol áll még!
  A tábornok némán hordá szivében ezt a mérges sebet; nem mutatta az arcza
  senkinek, de sokszor lehetett észrevenni, hogyan maradt állva azon a
  helyen, hol fia elesett és órákig elmélázott ottan.
  Ágyúgolyók, tüzes tekék jöttek, repültek körülötte, dongva, süvöltve.
  Egy sem bántotta őt. Mintha valami volna homlokára irva, melyről
  ráismernek, és mondják: ő az, ő az!
  Tudták már a vezérek magukban, hogy a dicső város el fog tőlük veszni,
  és a ki azt tudta, azzal a reménynyel ment a mindennapos harczba, hogy
  talán hamarább meg fog halni, mint ez a nap bekövetkeznék.
  El is hullott sok jó vitéz Dulakoff oldala mellől, de őt kerülte a
  halál, neki látni kellett azt a napot, megérni, túlélni és megsiratni, a
  midőn az orosz nép dicsőségéből a legfényesebb lapot kiszakítják,
  összetépik!
  A midőn egy csapásokból kifáradhatlan kéz meg nem pihenő dühével ront az
  erős álló falakra, miktől mint a cserép, törnek azok össze; a halál egy
  csapással sírt is ás azoknak, kiket halomra ölt.
  A föld reng a vívott fészek alatt, leomló bástyák betöltik az árkot;
  egyik védő ágyú a másik után hallgat el, viszhangot sem ad már a feldúlt
  tűztelep; nincs egy folt a várban, mely véres ne volna; az ég szakadt le
  a földre s égő csillagokkal borítja el a küzdő csoportokat.
  Most egyszerre elnémul minden! Itt a válságos óra!
  Egy kard távolára, egy kéz közelére kerül az ellenfél, megkérdeni tőlük:
  «kié hát a világ?»
  Férfi férfi ellen, mell a mellen fekve, végzik el a harczot;
  ellenállhatlan az, kikerülhetlen az, meg kell nékik törni; és ha
  mindannyian vasból volnának is és ha mindannyian hősök volnának is, meg
  kell hajolniok, meg kell törniök a hatalmasabb alatt.
  Egy rémes ordítás tölti be a dicső város utczáit. És e kétségbeesett
  ordítás egy szóval kimondható:
  «Vége!»
  Számlálva vannak az órák, számlálva a perczek, mikben az orosz vitézek a
  dicső várost magokénak fogják nevezhetni és azután másé lesz a föld
  közepe, más őrzendi a világ kapuját.
  Dulakoff úgy harczolt, mint egy őrült. Hasztalan, nem győzött, nem esett
  el. Futó seregei úgy hurczolták el erővel a csatatérről, melyről az
  ellenfélt nem lehetett elűzni többé. A védő tömegek a tengeröbölt
  hagyták közöttük és a büszke város között.
  A tengeröböl túlsó partján, midőn a tolongó tömegek között félőrülten
  nyargalt a tábornok, egy kétségbeesett nő ragadta meg lovának zabláját s
  megállítá azt erőszakos kézzel, vadul sikoltva fel hozzá:
  – Ember! Egyetlen leányom elveszett. Add vissza leányomat.
  A tábornok letekinte reá: tulajdon neje volt.
  Reá nézett és azután vissza az elhagyott városra, mely fölött egy
  lángtenger lobogott, a miből az egyes váracsok égnek lövellő vulkánjai
  törtek olykor elő. A sötét tenger közepén égtek a győzhetlen armada
  utolsó hajói.
  A tábornok számlálgatá a lobbanásokat: «ez a Pál-erőd volt, az a
  Mohiloff-bástya, ez a tengerész tűztelep… oh fiam… oh leányom.»
  És lebukott a lóról, mint a kit szél ütött meg, és a földön fekve sírt
  keservesen, sírt éltében először; siratta holt fiát, a ki olyan hős
  volt, elvesztett hajadon leányát, a ki olyan szép volt, és a szép
  hajóhadat, melynél különbet tenger nem hordozott és a dicső várost,
  melynél hatalmasabb nem épül fel soha, a nagy Szebasztopolt, melyet
  ismét Akhtiárnak fognak nevezni ezentúl, és könyei patakként omlottak…
  … Valljon gondolt-e ez órában a büszke tábornok valamire? Valamire, a mi