Véres könyv: Csataképek a keleti háboruból - 04

  Senki sem bírta megfogni, mi történhetett, hogy az első szavak után,
  miket a tábornok a kormányzó fülébe súgott, az fölkelt az asztaltól,
  bocsánatot kért, vele együtt szobájába zárkózott, s egész este elő nem
  jött.
  Miriám pedig haza ment, s egy czitrom levével e szókat irta egy
  ötrubeles bankjegy szegélyére:
  «Mirza Kobulnak. – A mit rám biztál, elvégeztem. Miriám.»
  Ezt a bankjegyet a láthatlan betűkkel egy borítékba takarta, melyet
  Hajbakut örmény szatócsnak czímzett, levelet irván mellé, melyben
  köszönettel téríti meg ezt a kis tartozását s azt egy tatárnyargoncznak
  adta át, ki ott a postai közlekedés fenntartója.
  Nehány hét mulva Miriám megkapta a Vladimir-rend keresztjét és a
  dandárparancsnoki kinevezést.
  
  V. AZ ÁRULÓ.
  Azon naptól kezdve Miriám szerencséje meg volt alapítva, felhivatott
  Szent-Pétervárra, ott több hónapot töltött, s mint gróf Miriánoff
  érkezett vissza Krimiába. Karvajoff legnagyobb bizalmával tisztelé őt
  meg; csaknem mindennapos volt házánál s ezt arra használta Miriám, hogy
  a tábornok legtitkosabb gondolatjait is, miket négyszem között szokott
  kibeszélni, közölte szentpétervári pártfogóival. Ez orosz rendszer: «Én
  elárullak téged, hogy te ne árulj el engem;» a főtisztek tudósítást
  adnak alárendeltjeik felől és az altisztek előljáróikról: egyik a
  másiknak kéme. Kém van minden házban, ott ül a családok bizalmas
  tűzhelyénél, cseléd gazdáját, nő férjét vigyázza, s nem hallatlan eset,
  hogy az édes anya elárulja tulajdon gyermekét.
  Egy napon Karvajoff nagy bizalmasan azt találta mondani Miriámnak, hogy
  a valódi trónörökös tulajdonképen nem K. herczeg, hanem S. herczeg; mert
  a törvények szerint a czár elsőszülötte a trónörökös; már pedig K.
  herczeg akkor született, midőn Miklós még nem volt czár, e szerint a
  czár elsőszülötte az utána következő testvér, mint a ki már Miklós
  trónra lépte után született s így ő a valódi trónörökös.
  Két hét mulva Karvajoffot a Kaukazusba küldték, a mi első foka a
  kegyvesztésnek, Miriám pedig ő helyébe neveztetett ki. Ez is rendszer:
  szeretlek, hogy itt vagy, de még jobban szeretem, ha nem vagy itt, mert
  akkor én ülhetek a helyedre. Miriám csak a rendszert követte s igen
  szépen haladt mellette előre.
  Az már köztudomású dolog volt felőle, hogy saját nemzetét, nevelőatyját
  és jóltevőjét elárulta, s ennélfogva mindenki igen nyájas és alázatos
  iparkodott iránta lenni, még a nálánál feljebb valók is, mert azt senki
  sem tudhatta, hogy mi kárt tehet, ha megharagszik.
  Egy nagy katonai szemle alkalmával, a mint Miriánoff több főtiszttel
  együtt egy csoportban lovagolt, egyszerre a szabályszerű sortüzelés után
  összerogyott Miriámmal a ló s ő a földre esett. A mint odasiettek
  segélyére, akkor vevék észre, hogy az elbukott paripa vérzik, meg van
  sebesítve. Mintha a füle mellett golyó hatott volna be. Ha egy ujjnyival
  odább talál, épen Miriám mellén megy keresztül.
  A tábori sebészek rögtön kivonták a ló fejéből a belelőtt gyilokszert s
  akkor látták, hogy az nem golyó, hanem egy puskavessző körömvasa, melybe
  összehajtogatott papir volt dugva; a papiron ez a két szó: «az áruló
  Miriámnak».
  A főtisztek rögtön vizsgálatot sürgettek, a kormányzó az ezredek
  megtizedelésével fenyegetőzött, ha a vakmerő lövészt fel nem fedezik; de
  Miriám maga közbejárult s ő kérte, hogy hagyják az egész esetet
  említetlenül. Ő miatta senki se szenvedjen.
  Ez engedékenysége, e vakmerő daczolás a titokban készülő veszélylyel még
  jobban lefegyverzék elleneit. A babonás oroszok közt az a hit támadt,
  hogy amuletje van, mely félre fújja a golyót, mint a repülő szunyogot.
  Annál nagyobb volt a tatárok elkeseredése irányában. A czár kegye szép
  mezei jószággal ajándékozá meg Miriámot Karaszu Bazár mellett, azt egy
  évben háromszor felgyujtották a tatárok, még idejök maradt a leégett ház
  oldalára felirhatni a legyilkolt cselédek vérével:
  «Emlékül Miriámnak, az árulónak».
  Másszor lepecsételt ládikót kapott Miriám, tele aszalt gyümölcscsel. Jól
  járt, hogy maga nem bontotta azt fel; a szekrénykében ármányos pokolgép
  volt rejtve, mely a falhoz mázolta a szegény kozákot, kire annak
  felnyitása bizatott.
  Miriám a vizsgálatnál a széttört pisztolycsöveken Mezrevár gyártmányait
  ismeré fel, s olyan illatos fügék sem teremnek másutt, Mezrevár
  paradicsomán kívül, minővel a pokolgépet rejtő szekrényke tömve volt,
  hogy a lőpor szaga keresztül érezhető ne legyen. Mindezt nem késett a
  kormányzóval tudatni.
  A titkos értekezleten elhatározták, hogy Mirza Kobul meg van érve arra,
  hogy fájáról lerázassék.
  Miriám bemutatá tervét.
  E napokban kell Perekopon keresztül egy nagy pénzszállítmánynak jönni
  Moszkauból. Már több ízben megtörtént, hogy az orosz kormány által
  küldött összegek a Perekop és Szimferopol közti úton elvesztek. A kisérő
  csoportokat az ördögtorkolata nevű mély völgyben háromszorta számosabb
  rablósereg támadta meg, s elvette tőlük a pénzt; a mivel azután az
  ismeretlen hegyszakadékok közé menekülhetett.
  E rablókat rendesen egy magas férfi vezette, a ki arany álarczot viselt.
  Ez álarcz senki sem más, mint Mirza Kobul.
  Ő rendesen szokta tudni, mikor küld a kormány pénzeket Szebasztopolba,
  és azt is, mekkora kiséret mellett? rendesen sikerül neki azt a
  legnagyobb vakmerőséggel megrohanni, s mielőtt magához térne első
  zavarából a megtámadott csapat, a szekereket kirabolni s odább állni
  tartalmaikkal.
  Kétségtelen, hogy ezt az alkalmat sem fogja kisérletlen elszalasztani.
  Azonban ezúttal kelepczébe kell kerülnie.
  Jőjjön Perekoptól az ördögtorkolati csárdákig egy zászlóalj gyalogság s
  két szotnia kozák a küldött pénzt hozó szekerekkel. Ott álljanak meg
  éjszakára. Ugyanekkor egy más parancsnok hasonló erővel jőjjön rájuk
  szemközt Szimferopolból; ennek legyen nyilt parancsa a küldeményt
  átvehetni; ez alatt Miriám maga két zászlóalj vadászszal megkerülve az
  ördögtorkolatot, elfoglalja azt az egyetlen szorost, melyen keresztül
  Mezrevárba juthatni, s ilyenformán ezúttal ki nem kerülheti az arany
  álarcz a tőrbejutást, a miből ezúttal ki nem szabadul.
  Mezrevárral azután könnyű lesz boldogulni. Lehet, hogy az első hírre
  önkényt feladják azt.
  Míg Szebasztopolban e tervet készítették, az öreg Mirza Kobul is nagy
  terveken törte fejét. Ünnepélyhez készült. Várának minden asszonya
  varrott, hímezett, patyolatot és selyemkelméket; szövőgyára a
  legpompásabb mintákra készíte pálmás szöveteket, miken keleti fantazia
  remekelt. Előre sütteté a sok mézes kalácsot, mandulával hintve s három
  szakácsnak volt dolga, hogy a töméntelen czukorsüteménynyel elkészüljön.
  A sok gyár s kemencze füstölését messzire lehete látni onnan, de ha
  valami idegen kérdezte: mi füstöl ott? azt felelték a tatárok: meszet
  égetnek ott sokat, meg szenet, jó uram.
  – Mire készülsz atyám olyan nagyon? kérdé megsokalva az ünnepélyes
  munkát Szendereli a Mirzától, ráfonódva öregapja vén vállára símuló szép
  termetével. Ki megyen itten férjhez, hogy úgy készültök a lakodalomhoz?
  Az öreg Mirza mosolyogva tekinte szép unokájára, kinek arcza oly
  halavány lett azóta, mióta azt beszélik, hogy Miriám áruló; meg is
  csipkedte az arczát két ujjával, hogy pirosabb legyen, s még tréfásan
  felelt neki.
  – Hát te magad.
  A leány búsan megcsóválta fejét és azt susogta: soha; és könyezett bele.
  Az öreg pedig kaczagott és egyre süttette a mézes kalácsot halomra, s
  varratta a nászingeket, mintha hat leányt akarna férjhez adni.
  Pedig még azt sem tudta senki, hol van a vőlegény.
  
  VI. AZ ARANY ÁLARCZ.
  Mióta Krimia a czár tartományai közé tartozik, kezdenek a nagyobb
  városokban vendéglősök megtelepedni; az előtt az volt a szokás, hogy az
  utazó a legjobb külsejű házhoz tért be s ott ellátták mindennel s még
  megköszönték neki, hogy hozzájuk szállt.
  Szimferopolban egy német vendéglős nyitotta meg tűrhető hotelét; ide
  szoktak leginkább a keresztül utazó főtisztek betérni.
  Egy este négy fiatal tiszt ült együtt az arany szarvas étkező termében.
  Vacsora után voltak már és punch előtt, időtöltésből kártyázgattak
  együtt.
  Kettő régi ismerősünk köztük: Miriám és Alabin, a másik kettő csak
  segédeik.
  Alabin volt kiküldve a nyilt parancscsal, hogy az alatta álló fedezettel
  átvegye a Perekopból jövő szállítmányt. Az átgondolt terv szerint minden
  előkészületnek a legnagyobb titokban kelle megtörténni. A csapatok a
  külvárosban hagyattak, s azoknak éjjel kellett átvonulniok;
  parancsnokaiknak pedig az arany szarvasból korán reggel három órakor
  utánok menni, hogy még csak sejtelme se legyen senkinek az
  előkészületekről.
  A négy tiszt vigan mulatva tölté az időt éjfélig, akkor Miriám
  figyelmezteté őket, hogy jó lesz lefeküdni menniök, mert ki tudja, mikor
  fognak ismét alváshoz juthatni?
  Kiki sietett a punchot kiinni poharából, s egymásnak jó éjszakát
  kivánva, betértek hálószobáikba.
  A lovászoknak meg volt rendelve, hogy a paripákat egész éjjel nyergelve
  tartsák, s a vendéglősnek meghagyatott, hogy a kapuját be ne zárassa.
  Az különben is fölösleges lett volna, miután a kapujárás alatt fegyveres
  őr volt felállítva, s itt a város közepén mitől lehetne tartani?
  A vendéglő úgy volt felosztva, hogy ugyanazon folyosóról nyilt két
  osztály, mindegyik két szobából álló. Az egyiket elfoglalá Miriám, a
  másikat Alabin. A külső szobában segédtiszteik telepedtek le.
  Egész napi lovaglás után, a mint ágyára veté magát Alabin, azonnal
  elaludt, s álmában tatárfejekben játszott Miriámmal és nyert
  iszonyatosan, s minden tatárfőn egy-egy arany álarcz volt. Még javában
  szeretett volna álmodni, midőn fölébreszték. Valaki végighúzta jéghideg
  kezét orczáján.
  – Ah, már reggel van, Nikoláj? ásíta fel álmában Alabin, azt vélve, hogy
  segédje költögeti, s nagyot akart nyujtózni, a midőn tapasztalá, hogy
  mind a két keze erősen le van szorítva, s a mint ijedten fel akart
  kiáltani, egyszerre teledugták a száját valami selyemkendővel.
  Három alak volt a szobájában. Kettő sietve összekötözé kezeit erős
  ellentállása daczára, a harmadik az alatt egy tolvajlámpát vont elő
  palástja alól, s egy futó fényvonalt engedett végigvillanni a szobán.
  Alabin a futó fénynél megpillantá a hivatlan látogató képén az arany
  álarczot. Magas, erőteljes alak volt az, bő, hosszú ujjú burnuszban,
  melynek hátravetett csuklyája pompásan fonott gyöngyös turbánt engede
  láttatni. E turbánhoz volt csatolva az arany álarcz, mely annyiban
  különbözött szokott bálias lárváinktól, hogy rajta száj, orr és szemek
  számára nem voltak megfelelő idomok, hanem az egész czifra arabeszkekkel
  volt kimetélve, azok hasadékain át nézett és lélekzett az ismeretlen.
  A másik kettő arcza fekete fátyollal volt borítva.
  Mikor Alabin a mozdulatlanságig meg volt kötözve, szája betömve, akkor
  az arany álarczos odaállt eléje, s nyugodt, mély hangon, melyet az
  álarcz is tompított, mondá neki francziául:
  – Monsieur Alabin, máskor, ha ön az arany álarczost akarja elfogni,
  egyik szemét se hunyja le.
  Azzal felkereste Alabin felöltönyében annak tárczáját, felnyitá, kivette
  belőle a Perekopból jövő dandárnok számára irt nyilt parancsot. Egyébhez
  nem nyúlt; a mi más egyéb kihullott belőle, azt visszarakta szépen.
  – Már most tessék nyugodtan aludni tovább: súgá a tisztnek az arany
  álarczos, s a vastag takarót fejére vetette. Alabin sem látni, sem
  hallani nem volt képes, merre távoztak el?
  Három órakor Miriám segédjével együtt lement lovászaihoz, paripáit,
  fegyvereit rendbe hozatta, s kérdezé Alabin lovászaitól, hogy gazdájuk
  felkelt-e már?
  Azok azt felelték, hogy még nem izent le.
  Tehát fel kell a segédet költeni, nehogy elkéssünk, monda Miriám; azzal
  lovára ült s négy emberből álló kiséretével eltávozott, csapatjait a
  városon kívül útban találva az ördögszakadéki hegyek felé. Azokat rögtön
  a mély vízomlásokon keresztül a jól ismert hegyzugokon átvezette. Dél
  lehetett, midőn az ördögszakadék szorosába kiérkezett, ott vadászait az
  alacsony bokrok közé a legnagyobb vigyázattal elhelyezte s ott vártak
  nagy csendességgel a megkerített tatárokra, kikből egy lélek sem fog
  onnan megszabadulhatni.
  E közben az a baleset történt Miriámmal, hogy a mint egyik pisztolyát
  megtöltötte, az véletlenül elsült s a balkeze kisujját egészen
  elszakította.
  Miriám hideg vérrel engedé a sebésznek az elroncsolt ízt levágatni s
  miután azt jól, rosszul bekötözte, még csak karját sem engedte felkötni;
  csak úgy a kabátja alá dugta a kezét; hisz az az egy ujj annyi, mint
  semmi az embernek.
  Ott várt azonban estig, a nélkül, hogy ellenfelei érkeztek volna. Este
  felé saját maga, segédeit és egy pár lovast magához véve, megindult
  kémszemlészetre az ördögszakadéki mély úton végig. Ellovagoltak
  messzire, a nélkül, hogy valahol ellenséget sejthettek volna meg.
  – Attól tartok leginkább, monda Miriám segédtiszteinek, hogy az öreg
  róka neszt kapott előkészületeinkről s ezúttal hegyei között maradt.
  Már egész odáig lovagoltak a mély sziklatorkolatban, a hol egy
  kanyarulatnál az országútra le lehet látni, s itt nagy bámulatukra
  szemközt jönni látták Bianoff ezredest Perekop felől, szép rendben a
  maga huszárjaival és granátosaival; – de szekerek nélkül.
  Miriám odanyargalt eléjük s az első üdvözlés után azt kérdezé
  Bianofftól:
  – Hát a szekereid hol vannak a küldött pénzzel?
  Az ezredes egész biztonsággal felelt.
  – Azokat a csardaki állomásnál átvette tőlem e reggel egy főtiszt, kinek
  nyilt parancsa volt azt tőlem ott átvenni s az általa tudva levő helyre
  szállítani.
  – S te átadtad neki azokat! kiálta Miriám.
  – Nyilt parancsot mutatott, négyszáz huszárt hozott fedezetül; azt
  mondta, hogy a pénzt Szebasztopol helyett Kertsbe kell szállítania a
  kaukazi hadsereg számára; még kért tőlem száz gyalogost a fedezethez, a
  mit én nem is tagadhattam meg tőle.
  Miriám minden szónál növekedő bámulatot tanusított arczán; az ezredes
  által előmutatott nyilt parancs elismerhetlenül ugyanaz volt, a mit
  Alabin vett át. Semmi kétség sem lehetett felőle.
  – S hogy nevezte magát ez a tiszt? kérdé Bianofftól.
  – Neve ismeretlen előttem: Marziavnak nevezte magát.
  – Csókolom a kezeidet! kiálta fel Miriám. Akkor te magának Mirza
  Kobulnak adtad át a küldeményt, mert az ő titkos neve Marziav, a mivel
  czinkosaihoz szokott levelezni. Magad adtad át neki a pénzt, s még
  ráadásba száz granátost.
  Még a ló is megijedt Bianoff alatt e szavakra, a főtiszt elsápadt, mint
  a fal.
  – Való ez? kérdé Miriámtól.
  – Csalhatatlanul. Mert tőled Alabinnak kellett volna átvenni a pénzt,
  kinek rég itt kellene lenni egy zászlóalj gyalogsággal, vele huszárság
  nem is volt; s neki Szimferopolba kellett menni, a hogy az én
  napiparancsom szól.
  Bianoff egy szót sem mondott erre, csak a nyeregkápájába nyúlt s hallani
  lehetett, mint húzza fel egyik pisztolyát. Arcza olyan fehér volt, mint
  csak lehet valakié, ki arra gondol, hogy magát rögtön főbe fogja lőni.
  Miriám megfogta az ezredes kezét.
  – Ne csinálj semmi bolondot, pajtás. Jobb lesz, ha vágtatsz vissza s
  iparkodol utolérni a vakmerőket; különben is te nem vagy hibás, hanem
  Alabinnal majd számolunk. Ez a nyilt parancs eltévedése megfoghatlan.
  Egyébiránt légy eszeden, semmi baj sincs, annyit csakugyan nyertünk,
  hogy Mirza Kobul fegyveresei nagy részével várán kivül szorult; a
  félszigetről ki nem menekülhet, a mezrei úttól pedig el van vágva. Most
  siess utána gyorsan.
  Bianoff elkeserült lélekkel sietett vissza; természetesen az éjszakai
  üldözés oly kevés sikerével gazdagítva küldetését, a milyen keveset csak
  várni lehet olyan helyen, a hol százfelé visz az út s minden
  megkérdezett jövevény természetes szövetségese annak, a kit üldöznek;
  sem egy kereket, sem egy sisakot soha meg nem találtak ők az elvitt
  szekerekből és granátosokból.
  Miriám pedig azonnal nyargalt Szimferopolba, csupán egy lovásza
  kiséretében. Segédét és a többieket visszaküldé csapatjához, azon
  parancscsal, hogy visszatérteig azon helyt maradjanak.
  A város alá érve, künn találta az őrtüz mellett Alabin csapatjait.
  Kérdésére azt felelték, hogy reggel óta várják az indulási parancsot, de
  még nem kapták meg.
  Az arany szarvas elé érve, még akkor is ott látta a hátra hagyott őrt, s
  az udvaron felkantározva álló lovak mellett ácsorgó lovászoktól azt tudá
  meg, hogy Alabin segédjével együtt még most is alszik, s ajtaja be van
  zárva.
  – Be kell törni! kiáltá Miriám, s maga segíte befeszíteni az ajtót, mely
  kettős zárral volt belül ellátva.
  Az előszobában feküdt Alabin segéde, a belsőben pedig maga, mindkettő
  megkötözve s félig megfulladva a szájaikba tömött selyem kendőktől.
  Többet, mint félnapot kellett tölteniök e kínos helyzetben.
  Alabinnak idő kellett hozzá, míg kötelékeitől megszabadítva magához bírt
  térni, s csak nehány óra múlva volt képes, hogy a vizsgálatra összegyűlt
  haditörvényszék előtt megjelenjen.
  Az adott vallomások még rejtélyesebbé tették az esetet. Alabin ajtaja be
  volt zárva kétszeresen; a kapun belől állt egy őr, künn az utczán járt
  egy másik. Senki sem látott a vendéglőbe egész éjszaka valakit bemenni,
  vagy onnan kijönni.
  Miriám maga egész éjszaka fenn volt és semmi zajt nem hallott. Egy izben
  ki is ment, megvizsgálni, ha ébren vannak-e az őrök s mindkettővel öt
  perczig beszélgetett, a rendszabályos kérdésekre választ adatva. Ha
  valaki Alabint meg akarta rohanni, egyenesen Miriám szobáján kellett
  volna neki a háztetőn keresztül menni, az alatt míg ő oda lenn járt; de
  öt percz alatt bemenni, két embert megkötözni, iratokat kikeresni s
  ismét eltávozni, tiszta lehetetlenség. Azon felül Miriám ablakai nem is
  voltak nyitva.
  – Itt valakinek árulónak kell lenni! kiálta fel végre türelmetlenségre
  fakadva a haditörvényszék elnöke.
  Alabin és Miriám egyszerre, mintegy önkénytelenül egymásra tekintettek,
  mintha mondanák: «az kettőnk közül egyik».
  – Én tudok egy ismertető jelt, szólt Alabin sötét arczkifejezéssel;
  midőn az arany álarczos a selyemkendőt fogaim közé dugta, jobb keze
  kisujját erősen megharaptam; úgy hiszem, ezt a jelt sokáig fogja
  viselni.
  Miriám keserűn mosolygott.
  – Nagy kár, hogy nem bal kezét harapta meg; így nem jönnék azon
  kellemetlen helyzetbe, hogy ujjamat vizsgálat alá ne bocsáthassam,
  miután épen azt ma reggel ízig ellőttem.
  – Ha való; veté közbe szárazon Alabin.
  Miriám e sértő észrevételre hirtelen letépte sebzett ujjáról a köteléket
  s újra vértől csurgó kezét megmutatá a törvényszék előtt, melynek tagjai
  elszörnyedve kérték, hogy köttesse be azt újra, hiszen semmi kétségük
  felőle, hogy igazat mondott.
  Miriám dühtől reszketve fordult Alabinhoz, míg balját bekötözék.
  – A másik kezem szolgálatjára áll önnek.
  – Elfogadom, suttogá Alabin, ajkait összeszíva.
  A két fiatal tiszt másnap párbajt akart vívni; azonban közbejött a
  kormányzó parancsa, mely megtiltá nekik a vívást, mindkét tisztet
  felmenté a vizsgálat alól, megerősíté elébbi rangjaikban s feladatául
  tűzé, hogy rögtön Mezrevár alá sietve, majd ott bizonyítsák be, melyikük
  hűsége és bátorsága nagyobb? A haditörvényszék egyúttal oda
  utasíttatott, hogy az egész balesetet tulajdonítsa a két alárendelt
  őrnek, azoknak adasson egy adag botot, s több lármát ne csináljon
  belőle.
  
  VII. A MENYASSZONY ÁLMAI.
  – Mit álmodtál szép leánykám? mit álmodtál te gyönge szívecske?
  Igy kérdezte reggelenként szép unokáját Mirza Kobul; és a menyegző napja
  már közel volt.
  Mirza Kobult hiába keresik Kercstől Eupatoriáig, föld alatt eltünik ő
  üldözői elől, mint a tündér; délibábot kergetnek azok! midőn utána
  futnak, hátuk mögött van rég. Midőn az orosz portyázók szanaszét futnak
  az egész országban, kérdezősködve utána, akkor ő már otthon ül és
  kényelmesen szürcsölgeti rózsavizes malozsa nedvét s kérdezgeti
  unokájától: «mit álmodtál, szép gyermekem?»
  – Álmodtam is, és úgy tetszik, mintha most is igazán látnám. Tele volt
  szobám piros virággal, minden bimbó, minden virág olyan szép piros volt
  és eleven; csak egy volt közöttük fehér és lankadt, és az a virág én
  voltam. Ott feküdtem a ravatalon és az is tele volt virággal. A ravatal
  lábánál pedig fel volt állítva a virágember, a minőt csak menyegzők
  alkalmával szokás a lakodalmas házban felállítani: öltözete tiszta
  rózsa, a két keze liliomokból, lábai folyondárokkal befuttatva, turbánja
  szép császárszakáll, a haja árva-lány kalász, szemei csillagvirágok,
  orczái halaványpiros mályvarózsákból, és ajka egy sor százszor szép.
  Körülöttem énekeltek és daloltak, azt sem tudom már, kicsodák? és
  énnekem úgy fájt a szívem bele; a midőn egyszerre lehullott minden rózsa
  és liliom az előttem álló virágemberről s helyette ott állt – Miriám. És
  én nem tudtam magamat tartóztatni, hogy ne sírjak, a midőn őt magam
  előtt állni láttam.
  Az öreg jobbra-balra simítja leánykája hajfürteit s elkezdi az álmot
  magyarázgatni.
  – Virágot látni álomban sokat, az nagy örömet jelent; leány, a ki magát
  halottnak látja, nem sokára menyasszony lesz; a ki eltávozott kedvesét
  siratja álmában, annak kedvese nem soká vissza fog térni.
  – Nem térhet ide Miriám vissza soha! sóhajta búsan a leány, s úgy
  elfelejtkezett magáról, hogy még azt a habkönnyü piskótát is, melynél
  egyebet napjában nem evett, a kis arany halaknak szórta, mik szobája
  szökőkutas medenczéjében uszkáltak vígan alá s fel, s enyelegtek egy
  piczi kis fakó halacskával, mely még ikraképen vetődött vizükbe s nem
  gondoltak vele, hogy ez a kis fakó halacska idő jártával majd egy nagy
  orosz csuka lesz, mely őket mind elnyeldesi.
  A szép leány nem láthatta atyja mosolygását, a midőn az eltávozott; de
  magában elgondolá, hogy az mégis lehetetlen, a mit az emberek beszélnek.
  Miriámnak nem lehet, nem szabad árulónak lenni.
  A kinek nemzete annyit szenvedett, olyan szerencsétlen, az nem árulhatja
  el ezt a szenvedő hazáját egy gyűlölt idegen kegyéért; a kire annyi
  dicsőség várt mint honfira, az nem árulhatja el halhatatlan hírnevét egy
  szolga dicsvágyért, mely megpirít, midőn kielégített; és a kit úgy
  szeretett a nő, oly híven, oly igazán, nem lehet az árulója a menybéli
  szerelemnek.
  Ha az egész világ elitéli is őt, ám a szerető hölgy talál mentséget
  számára, az ő szívéből csak az élettel együtt lehet kitépni emlékét.
  És ha minden élő jel ellene tesz tanúbizonyságot, akkor álmodik felőle,
  és ébren is felőle álmodik, és jól tudja, hogy az csak álom, mégis
  ragaszkodik hozzá.
  
  VIII. TATÁR HARCZ.
  Miriám két egész ezredet egyesíte Marzia városban; lovasait, gyalogságát
  úgy be tudta hozni a szoroson, hogy a meglepett lakosság egy szót sem
  tudott meg elébb jöveteléről.
  Minden elől-utól találkozót összefogdostak előőrsei s Hajbakut örmény a
  legőszintébb csodálkozással látta a fényes tábornok urakat leszállani
  kapuja előtt s azt sem tudta, melyiknek csókoljon kezet a sok közül
  elébb, midőn méltóztattak házába benyitni.
  Miriámnak első szava az volt hozzá, hogy kiparancsolta saját házából.
  – Fiam! mondá a tisztes ősz embernek, ki neki apja lehetne; fiam, keress
  magadnak más szállást, mert ezentúl én fogok itt időzni. Ismerlek, ki
  vagy: jó pénzért számomra kikémlelted a Mirzát; de még jobb pénzért kéme
  lennél a Mirzának én ellenem. Használtalak, már most nem kellesz, s
  félni nem akarok tőled. Rajta légy, hogy jó messze válassz lakást ettől
  a várostól. Ha eltávozunk, a házadat ismét itt találod. Ha valami károd
  lesz, majd becsültesd meg s folyamodjál érte Szentpétervárra.
  A jámbor örmény jónak látta ezzel a vigasztalással beérni. Hisz a
  moszkók csak a lakását vették el; még gonoszabb lehetne pedig a dolog,
  ha azok adnának neki lakást, ott, a hol neki nem tetszik.
  Miriám azonnal elrendezé csapatjait, a legnagyobb óvatossággal, hogy az
  átelleni sziklatetőkről hadi tervét ki ne kémelhessék. Tiszteinek meg
  volt parancsolva, hogy szüntelen közkatonai köpenyt viseljenek
  egyenruháik felett s osztályát senki el ne hagyja.
  Midőn az előőrsök vizsgálatából az örménytől elfoglalt házhoz
  visszatért, nagy meglepetés várt reá: a vitéz Karvajoff tábornok
  érkezett oda Jekaterinoszlávból, az a derék ember, kinek ő mostani
  rangját köszönheti, s ki viszont ő neki köszönheti, hogy most ott
  időzhet a világ háta mögött, Jekaterinoszlávban, a Kaukazuson túl.
  Mind a ketten azt mondták, hogy nagyon örülnek, a midőn egymás kezét
  megszoríthatták.
  A tábornok egy zárt levelet adott át Miriámnak, melybe az volt irva a
  kormányzó által, hogy Karvajoff tábornok és Alabin ezredes előtt adja
  elő azon hadi tervét a legrészletesebben, melylyel Mirza Kobult
  megtámadni szándékozik.
  Miriámnak engedelmeskedés volt a dolga. Elővette térképeit, mikben a
  mezrei rejtek legtitkosabb erősségei, védhető és hozzájárulható
  helyiségei pontosan fel voltak jegyezve. Akárki készítette azokat,
  bizony jártasnak kellett lennie azon a vidéken, s nem csak szemeivel, de
  eszével is meglehetősen bírni.
  – Itt három feladat van, monda Miriám, miután a helyzetet lerajzolá. Az
  első minden esetre a malomnak nevezett erőd elfoglalása. Ez pusztán
  leleményesség dolga, egyedül találékony észt feltételez végrehajtójától,
  a miért én azt Alabin ezredesre kivánom bízni, mint kinek hasonló
  esetekben hirteleni önfeltalálása nevezetes. Második műtétel az
  elősánczok elfoglalása a hegymagaslaton; ezt rábízhatom bármelyik
  vitézebb dandárvezetőnkre, mert ehez semmi egyéb nem kivántatik, mint
  személyes vitézség, a lerajzolt védművek között egy gyermek is
  eligazodhatik, s a munka forrója csak a sánczoknál kezdődik, azon pedig
  behunyt szemmel s kivont karddal öt percz alatt át lehet esni. Ismétlem,
  hogy ez az őrmesterek dolga. A harmadik feladat a legnehezebb. Míg a
  gyalogság a mezrei magaslatokat ostromolja, a lovassággal a hegyszakadék
  bejáratát kell elfoglalni, hogy a Mirza czinkosai segélyül ne jöhessenek
  neki. A ki e feladatot pontosan teljesíti, az meglehet, legkevesebb
  dicsőséget fog haza vinni e hadjáratból, mert azon esetben tán munkája
  sem akad, de ha elhanyagolja azon állást, az egész eredményt
  koczkáztathatja. A Mirzának most nincs több száz emberénél odafenn, de
  ha sikerül a kóborló tatárok közül még néhány százat magához vonhatnia,
  soha sem bírunk vele. Azért a Csardak előtti álláspont a legfontosabb s
  ezt megőrzeni egyenesen magamra vállalom. Én ismerem a tatárok ezernyi
  fortélyait, ravasz, rendkívüli hadakozásmódját, s hiszem, hogy ha
  megtudják, miszerint velem állnak szemközt, meghúzzák magukat mocsáraik
  között, s nem lesz bátorságuk a síkra szállani.
  Karvajoff feszes komolysággal hallgatta végig Miriám beszédét, azután
  egy másik zárt levelet vont elő kebléből.
  – Ez is önnek szól, monda, átnyújtva azt Miriámnak.
  Miriám feltörte és azt olvasá belőle, hogy a kormányzó rendeletéből az ő
  hadműködései egyenesen alárendeltetnek Karvajoff tábornoknak, minélfogva
  annak mindenekben engedelmeskedjék.
  Ily megaláztatás után más országban a tisztek le szokták tenni
  kardbojtjaikat; de Oroszországban ilyesmi nem divat és nem szabad. A mit
  a czár és az ő kormányzói rendelnek, az nem szégyen, még ha megaláztatás
  is.
  Miriám nyugodtan hajtá meg magát Karvajoff előtt s tudatá vele, hogy
  parancsát várja.
  – Hadi terved jó, monda a tábornok összegöngyölgetve a térképeket. Semmi
  kifogásom ellene. Csupán a végrehajtás személyeit hiszem jónak
  megcserélni. A malomnak czímzett erőd elvételével téged bízlak meg, a
  Csardak felőli álláspont felügyeletét pedig Alabinra hagyom. Én magam
  itt a középpontból intézem a megszállást.
  Miriám arcza legkisebb változást nem mutatott.
  – Én e feladatban is nagy megtiszteltetést találok; de újolag
  figyelmeztetem Alabin ezredes urat, hogy a tatárok ravaszságától jobban
  lehet félni, mint görbe kardjaiktól, s a ki eléggé óvatos lenni nem tud,
  nagyobb veszélyben lehet miattuk Szimferopol közepén, őreitől körülvéve,
  mint egymagában a Jura szakadékai között.
  Alabin fülig vörösödött el e szóra, mely őt az arany álarczossali
  esetére figyelmezteté; de vigasztalhatta magát azzal, hogy hiszen Miriám
  annál halaványabb.
  Szegény Miriám, neki ugyan elég oka van arra, hogy halavány legyen. Mint
  okos ember, úgy számította ki magában a dolgot, hogy nagy áldozatokkal
  oly győzelmet vív ki, mely őt a czár kegyében megerősíti; és íme most