Vadon virágai - 15

  bársony, áttörve a safflor aranyszín virágaival; távolabb sötét
  ébenfa-rengeteg borul a hegyekre, melynek homályából fehér obeliskok
  nyujtják fel karcsú szobraikat, a dombokat pálmaligetek fedik s messze a
  kék távolban halvány akáczerdők jelölik a Nilus folyását, mely közülök
  néhol, mint fénylő ezüstszalag kivillan.
  A hölgy szemei merészen néznek a lemenő napba, melynek sugárai nem
  lángolóbbak, mint az ő szemeiből kilövellő sugarak.
  Néz, hallgat, mintha mérföldekről akarna hallani; fátyolából a szél
  gloriát csinál feje körül.
  A távol Holdhegyek nagyszerű oltárként füstölögnek a halványodó égre.
  A messze városokból alig hallhatóan cseng fel a Maneros ájtatos éneke,
  meg-megszakadva a távolság miatt.
  Az ibisek hosszú félkörű csapatokban röpülnek keresztül a napsütötte
  égen a Nilus partjai felé, egyes bánatos hangokat kiáltva le a magasból,
  – néha összeütődött szárnyaik csattanása hallik.
  Fellege nincsen az égnek, – e föld nem hallja teremtője haragszavát, a
  menydörgést soha; csak áldásait érzi, a Nilust és a napvilágot…
  Hirtelen elsötétül a táj, a nap letünt s rögtön éjszaka áll be, – a
  szürkület alig tart néhány perczig, a földre harmat, az égre csillagok
  szállanak, míg szerte a helységek kúptetőin egyes őrvilágok gyulladnak
  ki, – az oltárok tüzei, kék, piros és zöld lángok, fehéres, illatos
  hálafüstöt lehellve a sötétkék menyboltozat felé.
  Csak messze a keleti láthatáron marad némi világosság, mintha a lybiai
  síkok homokja fénylenék fel s viszfényével elsápasztaná az eget, –
  világosság és mégis homály, mindinkább terjedő, nem mint a szürkület,
  hanem mintha sárga füstfelleg emelkednék s nőne fel az égre, a
  csillagokat egyenként kioltogató. Ez rémületes előjele azon száraz,
  fojtó viharnak, melynek átkos neve «a Typhon». – E sápadtság egyre
  terjed az égen. Csillagok futnak alá.
  E halvány éji fénynél, messze a láthatáron, két tábor verekedik,
  csataordításaik messze hallatszanak az éjben. Az egyik kicsinyded tömött
  phalanx, a másik töménytelen csoport; messziről mint két fekete folt
  látszanak, a mint egymást hol előre, hol hátra nyomják.
  Olykor egyik táborról a másikra fellegek szállanak, nyilak fellegei.
  Sokáig küzdenek, az ütközet a késő éjszakába nyúlik. A fehér hölgy a
  pyramidon nem látszik többé az éj homályától, de hangzik a lég magasából
  alá varázsigézetű csataének, melyre a távoli szent berkekből az ibisek
  szomorú egyhangja felelget vissza, s messze a kardok csattogásai.
  Éjfél felé a csatazaj lankad. A halálsárga hold feljön. – Már csak egy
  sereg van a síkon, mely a naphosszú bajvívás után pihenni ül,
  elnyugszik.
  A másik hova lett?…
  Némult halottak feküsznek a síkon…
  Az égen az ordító Typhon fekete szárnyai látszanak, felhőalakban,
  viharsebességben!
  Lenn pedig a síkon egy lovag vágtat, sebesen nyargalva az ütközet
  tájáról. – Paripája fehér, maga fekete. A dobogás nem hallik, csak a
  rohanó mén végerőlködését látni. A lovag hallja a magasból alászálló
  ének hangjait, mindig közelebb ér a piramidhoz, ott lova összerogyik
  vele, s ő a gúla egy harántos nyílásán eltünik.
  Nagysokára ismét megjelenik, fenn a pyramidhegyen, a fehér hölgy
  mellett; termete óriási, fején rézsisak, tele horpadásokkal; mellét
  átlyuggatott rézpánczél fedi, arcza fekete és fénylő, mintha érczből
  volna öntve, tagjai izmosak, kezében hüvelytelen görbe kard van;
  homlokáról izzadság, kardjáról vér csepeg.
  – Bevégeztem, a mit parancsoltál, szól fulladt hangon az æthiop, s
  erejetörten összerogyik a hölgy lábainál.
  Tíz sebből foly vére.
  – Osiris nagy, – szól a hölgy, a sebesülthöz lehajolva s gyöngéden emelé
  annak fejét ölébe s bársonykezével végig simítá por- és verejtéklepte
  arczát.
  – Hogy vagy, Athániel?
  A bajnok fölemeli lankadt szemeit s boldogult örömmel rebegi:
  – Nagyon jól.
  Vére végig csepeg a hölgy fehér ruházatán.
  Térdére emelkedik, nagy, erős karja reszket, a mint a távolba elmutat
  vele.
  – Látod amott a pusztán a sötét foltot? Az Sanherib tábora. – Látod az
  ég szélén ama sötét foltot? Az Typhon tábora. Az éjjel találkozni fog e
  két tábor, s a ki Typhonnal találkozik, megrövidülnek esztendei.
  – Köszönöm, Athániel, köszönöm! Isis megrövidítendi azért halálod utáni
  bujdosásod ezredévét. Te nem hagytad az ellent a meroëi határon átkelni,
  mielőtt a Typhonnal találkozandott, a halál angyalával. Hol hagytad
  sereged?
  – Ott a síkon. Mind ott maradtak. Küzdöttek reggeltől estig, mint az
  oroszlán, – mostan pedig alusznak, csendesen alusznak. Typhon meleg
  párnát fog majd rájok takarni, meleg homokpárnát, hogy a hiénák fel ne
  költsék az aluvókat.
  – Egyedül maradtál?
  – Tízezer közől.
  – Béke velök. Lelkeik énekhangos madarakba költözzenek, testeik épen
  maradjanak világ végezetéig. Béke velök, béke velök!
  A lég, mintha megértette volna az áldás szavait, langyon ömledezett a
  leküzdött csatatér felé, hol az ellenséges tábor őrtüzei kezdtek
  kigyulladozni.
  Az æthiop sóhajtva szólt: – «Sanherib király 180,000 harczost hoz
  határainkra».
  A hölgy felelé: – «De nem tudja, hogy hányat fog visszavinni».
  – Sanherib király Egyiptus koronáját akarja feltenni fejére.
  – De nem tudja, hogy saját koronáját meddig viseli fején.
  – Sanherib király zsoldosainak igérte Egyiptus szűzeit rableányokul.
  – De a babyloni özvegyeknek nem igért férjeket!
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  
  III. ASNAPHAR.
  Az ég szemei ragyogtak, ragyogott a fűben is a harmat. Aludt élő és nem
  élő nyugodtan: a lepke a virág kelyhében, az oroszlán sivár barlangjában
  s az ember szivében szerelem és harag. Csak néha vetődtek egyes üvöltő
  hangok e virányhon felé. Tán a Saamiel süvölt, a mint a halottakat
  temeti? Vagy a mocsárok calmusberkeiben ví a Behemoth a szarvorrúval
  halálos csatákat, vagy a vad Hyksos távol kürthangja volt ez?… Vagy tán
  csak álom?…
  Egy virágos domb tetején feküdt magányosan az ó-világ hét csodáinak
  egyike, a Sphinx, egy hat ölnyi magasságú bálvány, veres porphyrkőből
  faragva. Arcza bűvös-bájos ideál nőarcz, keble is nőé, mig többi termete
  tigrisalakká válik, éleskörmű, durvaizmú fenevaddá, mely farkával a
  földet látszik korbácsolni.
  A rejtélyes alak, arcztól kebleig, vékony érczlemezzel van bevonva,
  melynek színe azurkék, a milyen ércz mai időkben nem találtatik, a
  régiek kék ezüstnek nevezték.
  A talapzat, melyen a bálvány nyugszik, tömérdek rejtelmes alakok
  faragott domborműveivel van ékesítve: szárnyas kigyók, százkezű csodák,
  emberarczú pillangók s madárfejű emberalakok, köztök néhány, még akkor
  emlékben élt vízözönelőtti alak: plesiosaurus és mastodon, s felül az
  alak homlokába vésve egy szárnyas golyó, miknek csodás összeállítása
  homályos, ismeretlen ábraképe marad a multak hang- és alaktalan
  szellemének.
  A bálvány oldalai körül vidámzöld robinák nyílnak illatos ezüstfehér
  virágfürtökben, míg köveire az acanthus kúsztatja fel fényes, kövér
  levelű indáit. Kétfelől terebély czedrusok sorai vonulnak el mellette s
  illatos olajfák csoportozatai, miknek virága s gyümölcse szent. Köztük a
  szemérmes mimosa, melynek levelei a szélcsendű légben rezgenek, s a
  gyógyerejű aloé, mely másutt minden száz évben egyszer, itt minden évben
  százszor nyit virágot.
  A csillagfénynél látni ködképét ázon roppant templomnak, mely az
  egyiptusi országisten, Serapis tiszteletére épült, a melyből most csak
  egyetlen óriási oszlop áll fenn, mely Pompejus oszlopának neveztetik.
  (Gyanítják, hogy e sorsüldözte hőst ez oszlop alá temették.) Távolabb az
  est ködében látni a kőoroszlánok sorait, mik egymással szemközt állítva,
  nem tudni, mi czélra alkottatának.
  Messze és közel számtalan obelisk és évgnomon, roppant napórák és
  szentek szentjei lepik el a tért, regényes pálmacsoportok és
  aloébozótoktól körülzöldelve.
  A Sphinx előtt egy meteorhárfa van felállítva: két magas kőoszlop, mikre
  tizenkét diatonicus érczhúr van feszítve, miken a szél keze, vagy
  ábrándos szellemek ujjai játszanak. – Ez oszlopok legtetejökig be vannak
  fonva a vad jalappa virágtölcséres indáitól.
  A hold kiemelkedik hegyei mögül, s a mint első tejvilágát szétönti a
  tájon, megzendül a léghárfa, könnyű szellő pengeti meg összhangzó
  húrjait s zeng dalt a tündérvilágnak rajta, lágy, remegő, ezer változatú
  dalt, mit a lég messze elhord és szétoszt a vidéken. A félig világos
  légben a pálma levele csillog s ezüstszárnyú madarak szállanak ligetről
  ligetre.
  Ezüst pánczélú lovag száll hófehér lovon a síkon keresztül.
  Fehér sisakszalagja s lovának fehér sörénye repülnek a légben; alig
  látszik a fűhöz érni, oly könyeden suhan; háta mögött nehéz phalanxok
  sorai maradnak el, fénylő paizsaik megvillannak olykor az éji fényben.
  A fehér lovag megállítja lovát a Sphinx előtt. Szép, fiatal caucasi
  vonásain babonás illetődés látszik kifejezve; tekintete oly méla, oly
  ábrándos, mintha nem is ébren, hanem álmaiban járna.
  Kopjája hegyét végig húzza a hárfa húrjain, mik reszketve csendülnek meg
  ez érintésre, egymásba vibrált hangokon, s lassú, hullámzó utózengzetben
  enyészik el harmoniájok.
  Ez volt a szokott jelhang, melyre a Sphinx homályos félértelmű
  jósfelelete következék.
  – Üdvöz légy nap unokája, Asnaphar! hangzék édes szelid hang a kőcsoda
  nyilt ajkairól. Üdvöz légy egy év mulva Babylonia fejedelme,
  Assurhaddan!… üdvöz légy Sanherib fia, Asnaphar… s újolag elhallgatott.
  A fiatal királyfi, ki még akkor húsz éves nem vala, s kinek honn két
  idősb testvére maradt, bámulva szállt le e jóslat után lováról s
  közelebb lépve a beszédes szoborhoz, halk, szinte féltett hangon szóla
  hozzá:
  – Idegen istenség, ki a szivekbe és jövendőbe látsz, ne főmre jósold a
  koronát, hanem add vissza szivem koronáját; ha látsz e szívbe, lásd
  benne a végtelen szerelmet, mely maga egy világ, tele fájdalommal; ha
  látsz a jövendőbe, szólj: tündéreid legszebbikét, a liliomarczú és
  napszemű szűzet, kit szivem Egyiptus rózsájának nevez, fogom-e látni
  ismét? mikor és hol? Fogom-e édes szavait hallani, mik szebbek az Izedek
  énekénél? mikor és hol?
  … A Sphinx nem felelt.
  – Oh válaszolj! rimánkodék a gyermekarczú lovag, szép vonásai könyörével
  meg akarva lágyítani a hideg kőarczot. – Chrysanthemumokból ültetek
  ligetet tájad körül, ha őt feltalálom. Koronádat gyöngyökkel rakom ki,
  tájad szent lészen, és átkozott, a ki kezét ellened fölemeli.
  A Sphinx nem felelt, csak a hárfa húrjai rezzentek meg olykor s távolban
  az oncák süvöltése hallék.
  – Nézd, kiálta az ifju, királyi büszkeséggel emelve föl arczát, nézd az
  őrtüzeket, mik amott a távolban ragyognak. Egy intésem – s büszke arczod
  a földet csókolja, s idegen bujdosók fogják neveiket omladékod köveibe
  vésni, és ki tájadra lép, megfogja a tövis s megmarja a kigyó, s nem
  lesz pusztultabb hely, mint a hol te álltál, nem lesz gúnyosabb név,
  mint a te neved volt. Esküszöm a napra, a ki ősapám volt.
  És az ifju arcza nem volt könyörgő többé. Benszületett fönség haragja
  ragyogott fejedelmi arczán, szemei villámok, hangja menydörgés volt.
  – Felelj, vagy légy semmivé! kiáltá a rémnek s kopjája nyilával végig
  vágott a hárfa húrjain.
  Fájdalmas, őrült hangzavarban pattogtak azok szét, s a Sphinx ajkairól
  mély, fenyegető, kábító zúgás hallatszott, mint egy óriási harang
  utózúgása, vagy mint egy megrendített érczpalánké; oly félelmes, oly
  rémletes hang, mintha égből és föld alól jőne egy időben, – nehéz,
  szívvel érezhető hang.
  A paripa rémkedve ágaskodott, szökelt és vadul nyeríte. Asnaphar
  kábultan rogyott arczczal a földre; még egy percz s a bűvös hang szivét
  agyon fojtja.
  Hirtelen megszakadt a zúgás s édesen csengő hang hallatszék, mint az
  üvegharang zenéje, melynek ütője a szél.
  – Nap unokája, Asnaphar! mi ragyogóbb a csillagnál?
  Az ifju újra élni látszék e hangban s lélekre gyúlva felele:
  – A szerelem reménye.
  – Mi édesebb a méznél?
  – A szerelem gyönyöre.
  – Mi fájdalmasabb a halál fájdalmánál?
  – A szerelem fájdalma.
  És hangzék ekkor oly tiszta hangon, minőt csak lélek ajka adhat:
  – Nap unokája, Asnaphar! menj hajnal előtt a Moeris jobb partjára, ott a
  pyramidhoz közel fogod találni kedvesedet, kit Egyiptus rózsájának
  nevezsz.
  S ismét néma lett minden.
  – Köszönöm! szólt szabadult fohászszal az ifju assyri s hálateljesen
  tekinte fel a Sphinx ábrándos, holdvilágsütötte kőarczára, mely nyitott
  szemekkel bámult le a csöndlakta vidékre. – Homlokán a kék ezüst diadém
  ragyogott.
  – Mint hasonlít ez arcz az övéhez! suttogá magában elmerengve.
  
  IV. A MOERIS SZIGETE.
  Melyik király oly gazdag, mint a nap? – Egész országot hint be
  aranynyal, mikor fölébred, – harmatot iszik millió virágból, – száz
  nemzet borul előtte térdre s imádja benne istenét, és az erdők madarai
  mind a napot dicsérik, a napnak énekelnek!
  Végig tekint a síkon sugár tekintetével, melyből világ és melegség árad,
  – minden, a mi sötét és a sötétségnek lakója, elbujik előle, s fölébred
  minden, a mi szép és az istené. A virágok kinyitják kelyheiket, mézzel
  kinálva az aranyszárnyú lepét, míg a lég magasából alig látható madárkák
  zengik alá tündéres ábrándjaikat.
  A Moeris tavának felszinét ezüsttel fodrozza a reggeli szellő, mely
  habfodor között a nap messze elnyult képe, mint roppant tűzbálvány
  fekszik végig.
  E tavat emberi kezek ásták, körülötte három stadium s vizeit a Nilusból
  húzza le mértföldnyi hosszú csatornákon.
  Közepén kisded sziget van, melyen virágzó olajfák berkéből magas
  gránit-obeliszk emelé föl hyerogliphes homlokát, legcsúcsán koronázott
  leopard ül aranyozott tripuson.
  A víz fölött néha apró repülő halak seregei vetődnek fel, üldözőjüket, a
  formátlan delphint kerülve s ismét visszahullanak, ha a fehér halászhéja
  közéjök lecsap.
  Az egész ég oly friss kékszínű, az egész föld oly eleven
  smaragd-zománczú: életet, virágillatot lehel ég és föld.
  Itt e tó partján virágos pálma ernyője alatt várta szellemősének, a
  napnak feljöttét Asnaphar. Arany mellvértje tükréről visszaragyogott
  annak gyémántképe.
  Asnaphar soha sem látta oly ragyogónak a napot, soha oly biborszinűnek
  az eget, mint most. A szerelem szép rózsaszín üveg, az egész világ
  hajnalszínt mutat rajta.
  Levette sisakját, s ős perzsa szokásként a lotus tányérlevelében
  meggyűlt harmat égből szállt vizével megmosta arczát és homlokát. A nap
  fölitta arczáról a harmatot és Asnaphar soha sem érzé a nap sugarait oly
  melegeknek, mint most. – Hisz a szerelem szint oly napja a szívnek,
  milyen Helios a világnak, van hajnala, van éjszakája… ha a nap lemegy, a
  hold jő fel helyébe; ha a szerelem leáldozik, feljő helyette az
  emlékezet holdvilága…
  … Asnaphar Sanherib assyri fejedelem fia volt, mely fejedelem nevét mint
  isten ostorát énekli meg a próféták könyve, kinek királyi pálczája előtt
  meghajolt minden nemzet s térdhajtásnak és aranynak adóját fizette
  rabszolgadíjul neki. Syria, Pontus, Palæstina, Media és Egyiptus voltak
  e szolgatartományok. Ez utóbbi hódolata jeléül két kezest adott
  Sanheribnek: egy férfit és egy leányt. A férfi az æthiop Sabaco királyi
  nemzetség ivadéka volt, neve Athaniel, – a leány Amasis király unokája,
  Jóne, kit a babyloni udvarban egyiptusi rózsának neveztek.
  Két évig voltak ők Sanherib király fényes udvarában, hol az idegen
  rózsabimbó a perzsa királyfi szivébe töviseit betördelé. Ekkor a leány
  kezestársával együtt hazájába visszaszökött.
  A szerelem szelid nemtője felett a honszerelem Leviathánja győzött. A
  királyi szűz hazája rabbilincseit akarta széttörni s eltépte először is
  szíve rabbilincseit.
  Az egy hazának két rabgyermeke az idegen földön kifejté egymásban a
  honérzet ábrándos szenvedélyeit, s a két fejedelmi vér éltét tevé föl,
  hogy a közhazának visszaadja szabadsága kincsét.
  Ah! két ezred előtt jobban tudták érezni e szót: «honszeretet», mint a
  fölvilágosodás művelt századában; – hon és vallás akkor egy eszme volt,
  a nép kijelentett vallása ábrándos hitében tartotta fönn egységét;
  csatáiban is istene oltáraiért küzdött, s nem fájt neki úgy a rabláncz,
  mint ha idegen bálvány előtt kellett meghajtania arczát; s e rajoskodás
  volt honszeretetének poésisa, s maig is él két nemzet emléke, miket e
  fanatismus – átkul-e vagy jutalmul? – elenyészhetlenné tett. Egyiknek
  ismeretlen, holt nyelvű imái maradtak, miket nincs többé haragos
  boszúálló Isten, a ki meghallgasson s választott népeért mostoha
  fiakként verje az idegen népek millióit; másiknak pedig holt bálványai
  maradtak, mihez nincsen, a ki imádkozni térjen.
  Mily nyomasztó eszme: meghalni és el nem feledtetni! holttestté válni és
  el nem enyészhetni!…
  … Ült pedig ez időben Egyiptus trónusán Thyrhaca király, a békeszerető,
  ki soha állatnak húsát meg nem evé, és kinek palotája tele volt pókokkal
  s más házi bogarakkal, mert nem szívelheté a király, hogy más élő állat
  ő miatta rövidséget szenvedjen.
  Az egyiptusi nép pedig el volt nyomva s a szabadságnak nevét sem ismeré;
  izzadott és éhezett az istenáldotta földön, s míg egy-egy királyi
  síremléken évekig dolgozott, megmaradt végfalatját bálványaival osztá
  meg.
  Athaniel, ismerve honfiait, a szomszéd rokon Aethiopiába ment sereget
  gyűjteni, mialatt Jóne, mint Isis papnéja, a Sphinx ajkain rejtélyes
  jósmondatokkal készíté elő népét a kitörendő zivatarra.
  A nép félve hallá az oraculumot s féltében új templomokat építe
  madárfejű védangyalainak; Thyrhaca király pedig féltében új adót vetett
  ki a népre, melylyel a közelgő veszélyt lekenyerezhesse.
  Végre Athaniel, néhány ezer csatavágyó bajnokot összegyűjtve, kiállt
  Egyiptus határára s kimondta az assyriak elleni hadat, a gyalázatterhes
  adófizetést bátran megtagadva.
  Tetszett ez a népnek, s mindenki sietett – összedugott kezekkel elvárni
  a dolgok kimenetelét.
  A szomszéd rabnépek közt azonban a csatajelszó viszhangra talált, s a
  hódolatot megtagadva, mind feltámadának a hódító ellen; sok vér kifolyt,
  utána sok könyű, s mind hasztalan! A félelmes dynasta túlnyomó erővel
  verte őket vissza, s tűzzel-vassal pusztította végig a fölkelt
  tartományokat.
  Így jött, sírokat és leégett városokat hagyva maga után, Egyiptus
  határáig. – Vele jött legkisebb fia, Asnaphar is, kit a király,
  elérkezte előtt két nappal csekély elősereggel az ellenhonba küldött.
  Örömmel sietett ez oda, mert szerelme hítta; örömmel bocsátá őt a király
  s még nagyobb örömmel várta a hírt, mely mondani fogja, hogy Asnaphar
  nem tér vissza többé.
  Háromszor látta Sanherib álmában fiát, Asnaphart, trónusában ülve.
  De a sorson nincsen, ki erőszakot tegyen. A királyfi nem találkozott az
  ellentáborral. – Sanheribre várt az a lybiai homokhatáron azon időben,
  mikor a rettenetes déli szélnek, a Typhonnak, a chaldæi cabbalistica
  által órai pontosságra kiszámított időszaka kezdődött.
  S ez volt a czél: az ellentábort mindaddig lakatlan homoksíkon tartani,
  míg a mirigyterhes forró vihar ott nem lepi. – Úgy lőn; több napig
  tartóztatta fel Athaniel kisded seregével az özönnyi tábort, serege ott
  veszett; de másnap utolérte a Saamum szele a győztes tábort, mielőtt ez
  a távol ligetek oltalmába vehette volna magát.
  Az egyiptomi ilyenkor, midőn a halálos szél közeledtét észreveszi, siet
  ablakai és ajtaja minden nyilásait betömni és szemeit vizes kendővel
  köti be, s ki nem lép hajlokából, míg a vész át nem dühöngött fölötte.
  Minden állat, mit az úton talál, a homokba takarja el fejét, s gyakran
  ott marad eltemetve. Az ég elhalaványul, a föld fényt kap, a nap
  elsötétül, a vizek megszünnek tükröt mutatni, a távolság kék színe
  sárgába megy át;… jaj annak, ki az eget halaványan, a napot sötétnek
  látta: nem fog semmit látni többé, néhány nap alatt örökre megvakul. A
  legiszonyúbb szemnyavalya, az ophthalmia ægyptiaca, ragad rá, melyből
  csak a halál gyógyítja ki…
  Lassú evező csapás hangzék a vizekben; a kis sziget felől csigahéjalakú
  csónak közeledett a váró királyfi felé, egyetlen férfitól kormányozva.
  Ez Athaniel. Asnaphar megismeré őt s messziről kezével int felé
  üdvözölve. A csónak felgörbült rostrumára egy messze kitünő pompás
  virágszál volt kitűzve, fényes testszínpiros szirmokkal, mik sűrűen
  egymásra borulva, közepett a legragyogóbb aranyszínt játszották, míg a
  levelek zöldje tőben sötét lilaszínbe ment át. Ezt a virágot is
  egyiptusi rózsának nevezik. Mely évben ez legbujábban nyílik, azon év
  áldva van az Isten kezétől.
  A csónak partot ért. Asnaphar szótlan örömben nyujtá a kilépő æthiopnak
  kezét, s mint évek előtt szoká, kebléhez akarta ölelni a régi barátot,
  hogy sziveik, mint egykor, ismét megérezzék egymás dobbanását; de nem
  érezheték meg: mindkettőjök keblén a hideg mellvasak érinték egymást.
  Athaniel némán, derűtelen arczczal mutatott a csónakra; arcza még
  egyszer oly feketének látszék, mint egyébkor. Asnaphar belépett s egy
  taszítással a conchilia a tükörsíma vizen sikamlott tova, mint könnyű
  papirnautilus.
  A tó vize mélyen átlátszó volt, mint egy üvegprizma.
  Lenn, a napsütötte víz fenekén, látni lehete, mint úszik villogó
  szemekkel az alligator, el-eltünve a piros korallerdők sötétjében; a
  homokos térek ragyogó csigákkal látszottak behintve, a csónak után
  aranypikkelyű dorádok serege vonult, sajátszerű melancholicus döngést
  támasztva a víz alatt; míg a sötétebb mélyben rémalakú polypok
  terjengeték százágú karjaikat.
  A habok édelegve ringaták a mélázó királyfit, ki éltében ekkor volt
  először víz felett (azon időkben még csak az egyiptusiak s a szomszéd
  pœnek ismerték a hajózás eszméjét), még édesebben ringaták a szerelem
  álmai. – Nézett, nézett a vízbe és gondolá, hogy ha e nagy tó megannyi
  édességgé válnék, még akkor sem érne fel egy megóhajtott csókkal.
  E közben mindig közelebb jött a kisded sziget, tündérien ismeretlen
  pompában bontakozva ki a hajnal piros ködéből. A legcsodásabb alakú fák
  minden nemei képezének körüle keresztülláthatlan pagonyt, melynek viruló
  bokrai a sík vízbe meríték csüggő ágaikat, vegyülve a mélyből felnőtt
  vadselyem fehér fürteivel s az aaron-virág liliomaival. – A part körül
  fekete hattyúk úszkáltak, aranyszínű pehelyövvel karcsú nyakukon; e szép
  néma állatok oly szelidek voltak. Magányuk nyugalmában senki sem tanítá
  őket az emberarczot félni, szárnyuk sem mozdult, midőn a csónak parti
  fészkök mellett kikötött.
  Mintha tündérföld nyilt volna meg a szemek előtt! Még a lég is
  éltetőbbnek tetszék itt, mint bárhol az ég alatt, átfülve az ambra és
  myrrha illatától; ez a millió virág lehelletéből egyetlen csodás
  névtelen fűszerré elegyült athmosphæra szinte csiklandá, izgatá a
  szivet, s hozzá e csodazene láthatlan madarak hangjaiból, e virágzó
  tenyészet-pompa, melylyel minden ág, minden virágbokor pazaron, gazdagon
  volt fölékesítve. Az óriási pálma, mely leveleit a magas napfényben
  ragyogtatja, s a biborvirágú acanthus, mely annak derekát körülfolyja, a
  tövig aranyba öltözött amaranth s az égszínű sesam, melynek méztartó
  kelyhét aranyszárnyú bogarak látogatják, méhek és lepkék egy alakban, –
  számtalan más, miknek kiveszett fajában emberi szem többé nem
  gyönyörködik, miket emberi kéz már nem tép le többé. – Mikor még nem
  volt matrona a világ, hanem ifjú menyasszony: akkor lehetett ilyen a
  természet!
  Apró színes kagylókkal behintett úton vezeté az æthiop Asnaphart a
  lombok örökzöld árnyai közt egy kerek szabad térig. Hallgatva ment
  előtte, jóslatteljes arczczal. Ilyen arcza lehet a holt tengernek, mely
  a lesülyedt város tornyai fölött mozdulatlan pihen, fenekén meglátszanak
  az elmerült bástyák, a paloták kúptetői s a tornyok hegyei, de hang nem
  tör fel néma mélységéből, sem öröm, sem jajszó, csak holdas estéken hall
  néha az örvény fölött csónakázó halász csendülő harangszót jőni a víz
  alól…
  A Moeris sziget közepén toronymagas obelisk emelkedett, egyszerű,
  egyenes négyszegű oszlop, tetején a koronázott leopard, oldalai
  hieroglyphekkel tele vésve.
  Talapzatán keskeny bejárás volt, mely előtt kétfelől két vén czédrusfa
  állt, illatos lombú ősfái a ligetnek. E bejárást öntött réz csapóajtó
  zárta, mely Athaniel szavára fölemelkedett, s miután mindketten
  beléptek, ismét aláhullott.
  Hosszú egyenes lépcsősorozat vezetett innét végtelen mélységbe alá,
  melynek vége a tárgytalan sötétben veszett el. Egyetlen rézlámpa, mit
  Athaniel vitt elől, deríte néhány lépésnyi kört a haladók útjára.
  Lépteik kongtak a viszhangzó lépcsőfolyosón. S perczek mulva csak egy
  fénylő pontot lehete látni, a sötétség mélyébe elveszőt, a lámpa erőtlen
  csillagát, mely a haladókkal együtt mindig alább szállt és pisla
  fényével a végtelenbe tünt el.
  
  V. A CATACOMBÁK MYSTERIUMAI.
  Lenn a sík föld alatt, száz ölnyi mélységben, rejtett sikátorok hallgató
  országa terül; mint túlvilág, olyan ismeretlen. Hosszú, véget nem érő
  egyenes folyosók, mikre minden oldalról egymást szelő kanyargós tévutak
  nyilnak; – ki egyszer közéjök tévedt, soha vissza nem tért. Siket
  kőtornáczok s hangverő teremek, miknek oldalai csodás alakokkal vannak
  kifaragva, – hosszú fülkesorok, mikbe balzsamozott holttestek vannak
  egyenesen felállogatva, – s nehéz márvány sarcophágok, rejtelmes
  betükkel, miknek mindegyike egész népesemény; kiáltó színekkel kifestett
  tornáczok; – alakok és tárgyak, miknek sem neve, sem czélja többé tudva
  nincsen; s ismét hosszú, sima és üres utczák, miknek zárt végét egy-egy
  koporsó őrzi, tetején kétszárnyú golyóval; mindig odább változnak a
  tárgyak: félkörű amphitheatrumok tünnek elő hajlott boltozattal,
  falaikra kopasz hárfások vannak párosával szemközt festve, – földalatti
  útak, melyek pallója alatt a rejtett patak zuhog, melyen keresztül a
  tengerszem szívja fel az oczeánból vizét; s mindig üvöltő nyilások,
  miken át a földgyomor sötétjébe látni, hol a vulkán tüzében a
  földindulás készül s miknek torka halálos gőzt lehel a vakmerőre, ki
  beléjök mer nézni.
  Ilyen volt az egyiptusi hirhedt catacombák egyike, melyről az a monda,
  hogy a föld alatt a Moeris szigetével, a három pyramiddal s a
  Sphinx-szel volt összeköttetésben. – Beomlott üregek, mikre ezredek
  mulva akadt a véletlen, mutatják töredékeit e nagyszerű emberi műnek.
  Órákig haladt a két fejedelemfi egymás után a titkos folyosókon, midőn
  egy szűk utczaszoroson át egy czifrára vésett ezüst ajtóhoz jutottak. A
  kékvilágú lámpa csak egyenként világítá a mellettök elmaradt tárgyakat,
  s minden a mint feltünt, ismét elveszett a sötétben. Athaniel szavára ez
  ajtó is felnyilt s ezen keresztül roppant templomboltozat tárult ki
  előttük.
  Idegen ismeretlen pompája a nagyszerűségnek.
  Nem azon nagyszerűség, mit a természet állít elő, melynek látása a
  lelket fölemeli, hanem az emberi törpe nagyravágyás kietlen,
  fölfoghatlan erőködése, melynek gondolata alatt a lélek összegörnyed.
  Ezek a titani oszlopzatok, egy-egy bazalt gerendából faragva, a sűrű
  érczpylonok, s a hosszú architrab, melyen az óriási dom tömör boltozata
  fekszik. E mindenünnen nyomasztóan alánéző roppantság: e rémítő nagyságú
  kövek, miknek láttára önkénytelenül támad e kérdés, hogy lehetett azt
  ide le s oda felvinni? az egymásra halmozott csodaalakok, mik merev
  kőszemeikkel holtan bámulnak le a semmiségbe, s e kétségbeejtő
  mérhetlenség…
  Athaniel, használva társa önkénytelen megilletődését, lassan,
  észrevétlenül lépett egy, a falból kinyuló aczél csőhöz, mely csodás
  állatfejen végződött, s annak kisded arany csapját lassúdan elfordítá.
  Hirtelen, mintha két üstökös csapódott volna össze, iszonyú csattanás
  hallatszék s villámfény futotta át a templomot, lángra gyulasztva az
  egész légegyetemet; szikrát hányt minden ércz s a templom oszlopóriásai
  reszketve csendültek meg a földrázó mozzanatra.
  Asnaphar szótlan, eszméletlen terült el a márványpadozaton.
  Mire föleszmélt, egyedül látta magát végtelen ködsíkság közepett.
  Kietlen volt a sík és láthatártalan, minő csak álomlátások tájképe
  lehet; a tébolyító távolban látszék magányosan, pusztán a Sphinx. (Az
  egész tünemény az egyiptomi bűvészet káprázata volt, tán sűrű
  kámforgőzre vetett laterna magikai csalkép?) Egyszerre úgy tetszék neki,
  mintha a Sphinx közelebb, mindig közelebb látszanék, a körrajzok
  nagyobbak, határozottabbak lőnek; néhány percz s a csoda alig egy
  nyíllövésnyire látszott előtte, nőarczával mosolygóan tekintve a