Vadon virágai - 12

  kizárva, s abba nem vágyódva, magános gyönyöreinek.
  Gondolkodék, hogy kivel tudassa boldogságát? Rokonai régen elfeledték,
  ismerői alig voltak, barátokat soha nem ismert; ekkor jutott eszébe,
  hogy van neki egyetlen barátja, kit Ajky Bélának híttak, ki igen szegény
  fiu, s ki örömest fogja vele megosztani boldogsága maradványperczeit.
  Fölkeresteté az ifju kortárst, s meghítta magához.
  Pár nappal a leendő menyegző előtt érkezett meg az, s pár nap alatt élt
  az egész kastély ünnep és vigalom között. Tölték a jó kedvet minden
  teremtésbe.
  A boldogság napjának reggelén hajnalban fölverte a pacsirta szava és a
  szerelem szava Bálintot. Sietve felöltözködék s belopózott szép
  menyasszonya szobájába, ki fehér köntösben fehéren ült ablaka előtt, s
  merev, sötét szemeket vetett vőlegényére. Bálint szerelemittasan
  közelíte hozzá. «Juditom, lelkem angyala», susogá s megfogta annak
  kezét, de oly hirtelen elereszté azt, – oly jéghideg volt azon kéz, még
  jéghidegebb a hang, mely azt mondá neki:
  – Méltóságos uram!
  Bálinttal egyet fordult a világ, roskadva dűlt egy karszékbe, s
  lélekzete elállt. Oh e méltóságos nevezet mennyit üldözte őt életében!
  – Méltóságos uram, mondá a leány, én mikor gyermek voltam, igen
  vonzódtam önhöz, magam sem tudom, miért? de úgy késztetett valami, önt
  szeretni, oly ellenállhatlan erő; de azon pillanatban, melyben ön azt
  mondá nekem, hogy szeret, mintha egy hosszú álomból ébredt volna föl
  lelkem; egyik világból a másikba léptem, tisztán kezdék látni; nem, nem
  lehet önt megcsalnom, szivem nem engedi, meg kell mondanom… S itt elállt
  a leány szava, mintha azt várná, hogy félbeszakíttassék.
  Madocsai hallgatott; lélekzetét sem lehete hallani.
  A leány egy ideig tétovázva állt ott, végre hirtelen sietve kimondá e
  néhány szót: «Én mást szeretek», s azzal hirtelen félrefordult, arczát
  kezeibe rejté és sírt.
  Madocsai fogait csikorgatá, homlokán az erek feldagadtak, de azért
  szemei hunyva s arcza nyugodt maradt, mint egy tetszhalotté.
  Sokáig hallgatva, végre elfojtá keservét, s halk, erőltetett hangon
  kérdezé a leánytól: «Kit szeretsz?»
  Judit reszketve, susogva felelé: «Bélát» s tovább zokogott.
  Egyetlen fohász, egyetlen mozdulat nem árulá el, mi történik Bálint
  lelkén belől. «Jól van!» Ennyi volt minden válasza s azzal nyugodt,
  hideg tekintettel szobájába távozék.
  A menyegző helyett az nap kézfogó tartatott az úri háznál, csak oly víg,
  mint lett volna amaz, csakhogy a vőlegény nem Madocsai Bálint, hanem
  Ajky Béla volt.
  A menyegző napjáig házánál tartá a jegyeseket Madocsai s kiházasításuk
  minden terhét magára vállalta; rögtön egy magas házat kezde építtetni
  számukra a Vadkerttől Pusztamezőig vezető dülő út mellett, s azon
  jószágot, hol azon ház épült, rájok inscribálta. Éjjel fáklyavilágnál is
  dolgoztak az épületeken, s két hónap alatt lakhatóvá lőn s teljesen
  bebutorozva.
  Ekkor tartatott Béla és Judit menyegzője. Pompás nászt ültek a madocsai
  kastélyban, késő estig tartott a lakoma, maga Bálint a legvígabb volt,
  de keresztül feketéllett vígságán valami baljóslatú borzadály, mely az
  emelt poharat megakasztá kezében, s midőn a menyasszonyért kellett volna
  innia, kiesett a pohár kezéből s ájultan hanyatt dűlt a boldogtalan.
  Este az összes násznép kocsira ült, s Bálint maga vezette be
  ünnepélyesen nem messze levő új kastélyába a fiatal párt. Ott megáldá
  őket, barátját megcsókolá, s azzal mindnyájan magukra hagyták a boldog
  új házasokat.
  Bálint pedig, a mint haza felé vágtatott sötét zivataros éjszakában,
  lovai elragadták s összetörték, szaggatták, s reggelre kapuja előtt
  álltak, magok után vonszolva a gyeplőbe akadt szerencsétlen iszonyuan
  csonkított tetemét. Az eseten elrémült cselédség rögtön rohant e
  gyászhírrel az avari házhoz, Bélát tudósítandó e szomorú esemény felől;
  dél lehete, midőn a hirnök a ház elébe ért. A kapu még akkor is zárva
  volt. Mind alusznak-e? gondolá a szolga, s miután hasztalan sokáig
  zörgetett, bemászott a kerítésen, az alvókat felverendő. Benyitott
  legelsőbb is a cselédek pitvarába, ott feküdt két béres a fal mellett és
  aludt; oda ment hozzájok, kelté őket, de nem ébredtek, mindkettő halva
  volt. Az ember elrémülve lármát akart ütni a háznál, de szavaira a holt
  viszhangon kívül semmi sem felelt. Ijedten rohant vissza ura kastélyába
  s többi társait magával csődítve, feltörték az elaludt házat. Kifeszíték
  az ajtókat, melyek az ifju házasok hálótermeibe vezettek. Az előszobában
  az ablaknál a szobaleány hevert, képéből iszonyuan kikelve; úgy látszék,
  mintha megfojtották volna; kezével az ablakhoz nyult, lehete észrevenni,
  hogy halálos kétségbeestében azt akarta felnyitni, de a halál utolérte.
  Feltörték magát a hálószobát. A menyezetes nyugágy függönyeit
  félrevonák. Ott feküdt menyasszony és vőlegény halványan, elfehéredve,
  egymás kezét tarták, szemeik be voltak esve, lélekzetök nem volt. Az
  ablakban réz kalitban három kanári madár feküdt megdermedve, a falról
  minden légy aláhullt. Ezen az egy éjszakán minden élő teremtés kihalt
  abból a házból és nem maradt egyetlenegy sem, ki hírt mondhasson róla,
  ki ölte meg őket.
  Ez időtől fogva pusztára maradt az új ház. A halottakat a kapu elé
  temették, mintegy intő jelül, hogy senki abba be ne térjen, s ha
  találkozott vakmerő, ki e titkot kitudni kiváncsi volt, annak tetemét
  rendesen meg lehete dermedten találni egyik vagy másik teremben. Végre
  tökéletesen el volt annak átkozva még a környéke is, s nem volt fagyos
  tél, mely a házatlan kóbor zsiványt azon födél alá kényszeríthette
  volna, s ha oda űzte, bizonyosan tavaszig ott is maradt, a mikor a
  vizsgálók szinte a többi sírok közé sírt ástak számára.
  Egyetlenegy menekült meg belőle, egy vakmerő gyujtogató, kit üldözők
  félelme oda rejte, s ki éjnek idején megérezve az öldöklő angyal kezének
  fojtogatását, az ablakon ugrott ki az első emeletből, s azóta is iszonyú
  rejtelmes dolgokat tud elmondani lassú, lappangva közelgő fájdalmakról,
  mik az ember fejét elkábítják, szemeit erővel lezárják. Ugyanez mázolta
  azon ház oldalára azt a fekete keresztet.
  A dolog természetes magyarázata az: azon épület egy szüntelen gőzölgő
  melegforrás tetejébe van építve, melynek forró párázata átjárva a
  falakat, a fojtó lég mindent, ki egy éjen át benne a hermetice csukott
  ajtók s ablakoknál meghál, menthetetlenül megfojt.
  Madocsai Bálint nem hiába tanulta a physica subterraneát.
  
  
  A SERFŐZŐ.
  Nem vesz apád csibét? _Népszó_.
  … Vala pedig Hornyicsek Vendel gazda Isten jó voltából öt mázsa és
  tizenkilencz font ő testi állapotjában, s nem vala az a töltött bárány
  és fél akó ser, melytől ő megijedt volna.
  Feje egész orbis pictus vala, méltó vetélytársa bármely úritöknek, s
  orrának nagysága előtt szégyenlhette magát az Ararát hegye. Szeme csak
  egy vala, az is zöld, és azt is valahol misantrop vakandtól kérhette ad
  usum, különben aludni ez is jó lehete. De kipótolá neki az
  anyatermészet, a mit szem dolgában megtakarított, a szájban, melyen
  könnyen leszaladhatott a kétfüles kancsó, ha jól meg nem fogta.
  Egyébiránt beszédre ezt gyéren használta, gondolván az irás szavaira:
  hogy mi a szájon bemegy, az nem rontja meg, de mi a szájon kijön, az
  rontja meg az embert, azaz: tulajdonkép semmire sem gondolván, mint a mi
  megharapható. Különben is csak cseh hangokat tudott mondani a jámbor,
  noha harmincz éve lakott Győrmegye közepén, zsiros magyar nép közt,
  kikről nem ragadt rá egyéb, mint zsírjuk, pedig a széles környékben, ha
  csak a gólyák nem, ez utazott urak, más élő állat ugyan meg nem csehült
  az ő kedveért, tudniillik: Hornyicsek Vendel gazda uram kedveért.
  Nagy commotiókat ő tenni nem szokott; nem volt nagyravágyó. A
  kályhaszegletben napestig elfülelt, nekitehenkedve a füles sörkancsónak,
  s soha sem ebédelt, legalább azt hitte, miután reggeltől estig mindig
  evett és birkózott étvágyával, ezen gyilkolhatlan Antæussal, kit a
  hányszor legyőzött, annyiszor ismét megtámadtaték általa; s az a
  kiváltságos jó szokása volt, hogy éjnek idején is fel szokott ébredni és
  enni kért; s rendesen nagy cserépkanta volt ágya alá téve, tele jóféle
  sörrel, csak le kelle nyulnia, hogy fülön foghassa, mert hite szerint: a
  ki éhesen aluszik, Pharao király hét sovány tehenével álmodik.
  Egyébiránt az ő szeméből nyilván az nézett ki, hogy egymaga el tudná
  mind a hetet nyelni, ha épen az volna a kérdés, hogy melyikök falja fel
  a másikat?
  B–nek helyiségében ma is mutogatják, mint mázsás ereklyét,
  flanellharisnyáit, miket egykor viselt, miknek egyikébe bizvást belemegy
  egy fél pozsonyi mérő akármi, s ujjas felöltőjének belsejében
  kényelmesen ellakhatott volna egy vándor tót család.
  Kihízott képének bajusza nem vala, de még szakálla sem; mezítelen volt
  az, mint a hegedűs holdvilág, s szinében égrevigyorgó, mint a basarózsa.
  Szája alsó széle fölfelé huzódott, mintha hamiskodnék, szörnyű
  præjudiciumára a fölötte helyezett szemnek; szemöldöknek azonban még
  csak híre sem volt az egész glóbuson. Vala pedig az ő álla dupla az ő
  tokájának miatta, s a két füle között csak úgy csüngött-bongott egy-egy
  árva hajszál, s valamikép az, kinek nyakába akasztják ama hegedűt, mely
  mégsem hegedű, hanem csak kravátli, nem férhet kezével fejéhez: úgy nem
  férhetett Hornyicsek gazda az ő lábaihoz az ő hasának miatta.
  De nem hiába is hízott meg ily csehül az érdemes gazda, mert elviselt
  három oldalbordát, hogy az irás nyelvén beszéljünk; vagyis magyarul
  kiszólván, három feleséget tett el a boldog feltámadásnapra, kik közül
  mindegyik túljárt a két mázsán. De hát mi haszna volt ennyi temetésből?
  Hogy magára maradt, a szakácsné kezén mindig kozmás lett az étel, a sör
  megeczetesedett, a kenyérnek szalonnája is sült, a baromfiakat elhordta
  a héja, persze a két lábú, szóval: kótyára ment minden gazdasága, mint a
  Csákiék szalmája; míg végtére is nagy elbúsultában mit volt mit tennie?
  Negyedszer is rá adta a fejét és megházasodott. Másnak egy sütésből
  untig elég egy lepény, neki három sem volt elég, negyedik is kellett,
  hanem ez aztán, úgy hiszszük, hogy több is volt, mint elég.
  Ifjabb korában, mikor még akadt nadrágszíj, mely derekát körülérte,
  mindig a szeme előtt birta tartani, ha házasulni akart, kiókumlált
  szerelme tárgyának legjobb megkivántatóságait: rútnak kellett lennie az
  eszemadtának, hogy ne legyen kitől féltenie; kevésbeszédünek, annál több
  pénzünek, s kitanult tudással kellett értenie a pampuskasütés nemes
  mesterségét, mint melyért, tudniillik a pampuskáért, élt-halt Vendel
  gazda. – Három ily szép tulajdonnal ékesített nemes lélek boldogítá
  immár a pampuskafalót, kik mindhárman példás erényüek voltak, idegen
  férfihoz még csak szavuk sem volt, de futott is ám, míg utat látott maga
  előtt, a ki rájok nézett! Azonban senki se nevezze magát boldognak
  halála előtt, aztán teheti, ha kedve tartja! mint ezt egy rácz bölcs még
  az özönvíz után két héttel megmondta. – Hornyicsek Vendel uramnak is meg
  kelle érnie, hogy negyedszer is feltegye az Orbán süvegét, s késő
  vénségére úgy feltréfálja jó magát, hogy feleséget, és pedig szépet és
  fiatalt vegyen, kinek neve vala Vicza… Az első Náni volt, a második
  Lotti, a harmadik Zsuzsi; mind igen illendő, jámbor, istenfélő nevek.
  Hej Vendel, Vendel! miért kelle tenéked Viczára akadnod? olyatén
  Viczára, ki a két szemével kicsalta volna a napot a felhőből, s egy-egy
  hamis mozdulatával még az aludttejbe is életet bűvölt. Olyatén Viczára,
  ki teneked pampuska helyett oly boszorkánypogácsákat sütött, hogy
  Saturnus legyen, a kinek a gyomra egyet bevett abból. Olyatén Viczára,
  kinek minden íze csupa fürgeség és mozgékonyság vala, de legmozgékonyabb
  testének azon részecskéje, melynek neve az anatomiában «nyelv», s mely
  nem arra való, hogy benne, mint a czethaléban, halcsont teremjen, hanem
  hogy általa, mint az égiháborúknak általa, tisztuljon a levegőég.
  (Az első asszonyt is Eviczának hítták s az volt csak az egész emberi nem
  keserű fátuma, hogy nem Eleonorának vagy Izabellának hítták, mert akkor
  nem vásott volna tán a foga holmi pogácsaalmára, hanem maradt volna az
  ananásznál és pomarancsnál és czukrosmandulánál s más nobelabb és
  nevéhez illőbb gyümölcsnél. Ha én valami nagy úr volnék, szörnyen
  szégyenelném, hogy oly közönséges elődeim voltak, mint az az Ádám és
  Éva, kik nyers almát ettek és mezitláb jártak, tetőtől talpig mezitláb!
  Fi donc!)
  Alig tette lábát a békességes házba az új menyecske, lett felfordult
  világ, mint ha pohár vízbe vitriolt töltenek, vagy a csíkok közé pióczát
  eresztenek, felháborodott az minden fenekestől. Reggel korán kellett
  talpra állni minden cselédségnek, mert a kinek a nap egyik arczára
  sütött, mikor aludt, bizonyos lehetett róla, hogy a másik arczára meg
  Vicza asszony tenyere süt oda. – Maga volt a konyhán, maga adott ki az
  éléstárból, utána nézett az akloknak, istállóknak, pajtáknak, nem
  lopnak, nem alusznak-e a sáfárok? – itt is volt, ott is volt, látott
  mindent, és pörölt mindenkivel: űzte, hajtotta reggeltől napestig a ki
  csak mozdulni való volt; a mit megparancsolt, azt végrehajtatta, a mit
  megigért, azt ki is szolgáltatta; szóval: élő veszedelme volt a
  controlleriától és dologhoz látástól elszoktatott házi csőcseléknek.
  Vendel gazdának sehogy sem tetszett ez az új szoktatás. Világért sem
  alhatott hajnalon túl, mert ajtót, ablakot rányitottak, hogy a reggeli
  szellő átjárja a szobát. Pedig a reggeli szellő nem igen nagy patronusa
  az álomnak; nem volt többé kivel összeülni s kényelmesen discurálni,
  mert senkinek sem volt ideje arra, hogy csak le is ülhessen. Délesti
  álmának nem vala sikere, mert senki sem ért rá a fejében keresni. Rendes
  kosztra húzták, napjában háromszor tálaltak csak neki; sőt, mint ezt
  többeknek sírva panaszolá, még az éjjeli ebédről is le kellett mondania.
  S aztán naphosszant, hogy ő se heverjen a háznál, ha mást nem, egy kosár
  hüvelyes babot szoktak elébe tenni, azt fejtegette a megszomorodott fél,
  s ilyenkor búsan gondolt elhunyt három hitvesére, s a boldog napokra,
  mik többé nem kerülnek vissza.
  De mondhatott-e ellent? Avagy lehetne-e szembeszállni a felzúdult
  zivatarral s szemébe nézni a villámlásnak? Ki nem húzná be a fejét válla
  közé, ha a fejkötős Bellona csipőre tett kézzel neki fordult s
  megtoporzékolva magát, neki ereszté haragja zivatarának sebes
  jégzáporát, s közbe-közbe olyakat villámlott a két szeme, hogy a lélek
  is megmozdult az emberfiában. A rásaszoknya[2] csak úgy pöndörült
  körüle.
  Tudnunk kell azonban, hogy Hornyicsek gazduram nagyszerű serkorcsmát
  mért (azaz tulajdonkép: sert mért a korcsmában) a B* faluvégén, melyben
  az ott szállásoló vasas német katona urak szörnyen táboroztak,
  vigasztalván földi életüket az árpa levével. Itt szokott a vendégházban
  ülni a gazda naphosszant, hogy példát mutasson vendégeinek, mely
  példaadásnál ki birt üríteni egy huzomban egy jó pintes korsót.
  Egy hosszúra felmagzott hórihorgas morva pinczér volt e csapház
  Ganymédese, ki oly ösztövér volt, mint egy felkiáltó jel, s oly egyenes
  orrú, mintha gólyatejet szopott volna; szája, vagy szólt vagy nem,
  mindig nyitva állt, s oly széletlen volt és gömbölyűre pállott, mint egy
  potykáé; hosszú, heringfaló fogai kilátszottak rajta, szemei
  kikönyököltek a fejéből, buksimódra bámulva a semmit; ha valamit nézett,
  mindig úgy tetszett, mintha az orra hegyével nézett volna. Két hosszú
  kezén úgy ligett-lógott a két széles vörös tenyér szétálló ujjaival,
  mintha nem is lennének azok voltaképen az ő öröksége, hanem valakitől
  csak úgy kölcsön kérte volna, s nagy, terpedt lábait csak úgy vitte maga
  után, ha ment; a haja pedig egyenesen fölfelé volt keményítve, s ha
  addig a feje éles volt, ezáltal egyúttal hegyes is lett.
  Egyébiránt hosszú, hegyesvégű kék frakkot szokott viselni, melynek ujjai
  csak a fél karjáig értek, de a farka vége a bokáit verte; mellénye
  hajdan piros lehetett, apró sárga gombra; még látszék a lehajtott gallér
  alatt megmenekült pirosság maradványa; a sárga gombok azonban jobbára
  csak a füleiket hagyták ott emlékül. Szörnyűkép megvásott csíkos
  vitorlavászon fedte lábikráit, de kravátlijának elszabadult kötőféke
  magasra állt ki a nyakából. Előüngöt viselt, s abban csehköves melltűket
  vagy hármat, s ekkép brillirozott ő fényességében – mezitláb, papucsban.
  Tehát nagy este volt. Szerte a faluban ugattak a kutyák. A páva kiabált
  a szomszéd majorban, hogy a boszorkány is elijedt volna tőle. Különben
  nagy volt a csendesség az egész faluban, elült minden lélek a verebekkel
  együtt.
  Hanzli úrfi becsukta az ablaktáblákat.
  (Húztuk, halasztottuk, de végre ki kelle vallanunk, hogy a szegény fiut
  csakugyan Hanzlinak hítták. Mit tehetett róla? nem az ő vétke volt.
  Keresztapjai voltak a tüskére valók, a miért ily csúfot követtek el
  rajta.)
  Tehát Hanzli kidugta a kezét és az orrát, aztán ismét visszahúzta mind a
  kettőt, s a táblák be lőnek csukva.
  A vasas németek eltisztultak a vidékről, s ez napságtól fogva a csárda
  siralmasan megürült, alig vetődve oda egyszer-másszor egy-egy
  kétségbeesett szomjazó az élesztőszagú borra.
  A hosszú asztal végén pilácsolt a félszemű olajmécs. A söntés mellett
  pedig Vendel gazduram szundikált flanellreklijében, hegyes, fehér
  hálósüvegében; potrohára tette két kezét s a benne foglalt tányérnyi
  tubákszelenczét, s két lábát szétnyújtva ott az asztal alatt, szuszogott
  kedvére. Nem lett volna tanácsos a mécset közel tenni hozzá, elfútta
  volna minden irgalom nélkül; de annál inkább előtte álla a többször
  tisztelt vászonkorsó, mely két fülével épen úgy nézett ki, mintha egy
  elhízott, elterült vén banya a két kezét csipejére tenné.
  Hanzli e közben nagyot fülelt, s a mint hallá, hogy idebenn nagy a
  csend, odakünn pedig a konyhában nagy a háború, neki szánta magát, s a
  mint a gazdája ott bóbiskolgatott a sörös kancsó előtt, féloldalt neki
  sompolyodott, hosszúkat lépett lábhegyen, miközben keze, szeme, szája,
  mind meg járt, mintha valamennyivel lépett volna. Képzelhetni, hogy
  mikor ez a czérnaóriás elnyújtotta a lábát, az aztán lépés volt. Szép
  halkan oda ment az asztalhoz, ottan megállt, felemelkedett a féllábára s
  onnét a magasságból sóváran pillantott le a sörös kancsóba. De még félig
  volt.
  Neki sem kellett több. Még egyszer belekacsintott, mint mikor a
  született varjú kacsintgat a konczba, s azzal nekitámadt, megfogta két
  fülét két kezével (a kancsó két fülét saját két kezével) s annak száját
  tulajdon szájába bedugva, kezdte húzni belőle a kinálatlan levet, hogy
  szinte meghajolt bele mind a két térde, s a két szeme majd kipottyant az
  erős munkában.
  A mint így hajtá, mindig fölebb hajtá a két pintest, hogy már szinte
  benne volt a félfejével, lőn rémületes explosio ottkünn a konyhában,
  olyszerű, mint mikor fazekat vágnak valaki után, melytől ijedtében
  Hanzli úrfi úgy nyakon találta magát önteni az árpanectár maradványával,
  hogy a könyökén csorgott ki a java.
  De mekkora volt megalázódása, midőn a kipusztult edényt az asztalra
  ismét visszatevé s akaratlanul gazdájára pillantva, annak szörnyen
  felnyílt zöld szemével találkozott szeme; mintha mondta volna neki a
  szalonnaember:
  – Láttalak, szolgám, váljék jó egészségedre!
  De mást mondott neki.
  Megjuhászult hangon kérdezé ezt tőle:
  – Hanzli fiam, nézd meg, mit törtek a konyhában?
  Volt esze Hanzlinak, hogy megnézze. Bizonyosan azzal a reporttal jött
  volna vissza, hogy az ő orrát törték be.
  Dehogy ment ki! nagyot fújt magában s első meghökkenéséből felocsudva,
  két hosszú kezét összecsapá, fejét megcsóválta, szemeivel felnézett a
  mestergerendára, s fejét még jobban lógálta, hogy szinte félthette az
  ember, hogy vagy jobbra, vagy balra, de elejti azt a korpagyümölcsöt.
  Mintha mondta volna: «Jéminé!» Szegény Vendel gazda, beh más világ volt,
  míg a Náni asszony élt, hogy nem pöröltek fel akkor édesded
  szunnyadásaidból.
  Vendel gazda szinte szánakozva tekinte Hanzlira. Ő is összetette volna
  kezeit, de csak az ujja hegyei fértek egymás közé; s mintha mondta
  volna: «Szegény Hanzli szolgám, neked is jobb dolgod lehetett, míg a
  Náni asszony élt s a pinczekulcsot napestig rád hagyta. Nem ittál akkor
  az én sörös kancsómból.»
  E két atyafi nép csak per szembeszéd szokott egymással értekezni. Nem
  azért, mintha nem tudtak volna egymás nyelvén szólni, hanem mert – mert
  az az Éva asszony, – aztán meg a félelem, – denique vannak esetek, mikor
  az ember szereti a nyelvét pórázra kötni.
  Szegény Vendel gazdának szörnyen kezdett lógni a feje. Egy eleven
  kihízott panasz volt egész tekintete. Mint mikor az ember érzi, hogy
  baja van, de maga sem tudja, hogy mi? S nincs karakánabb kép, mint ha
  igen-igen kövér ember akar szomorú lenni; épen olyan, mint mikor a
  falusi kisasszony a tulipánt szagolja.
  – Hanzli fiam, szólt végre igen lankadt hangon az öreg, hosszas
  tagtelegraph-discursus után, Hanzli fiam, mondd meg te énnekem: mi lehet
  az én bajom?
  Hanzli igen csudálatosan felhúzta a két vállát egész a két füléig, két
  tenyerét szétnyújtotta, szemöldökeit felszítta a homlokára, mintha
  mondta volna: «Tudnám én, de nem mondom meg.» – Vendel erre azt felelte:
  «Hm», mely szózat után szörnyen elhallgatott, s nem forcirozta Hanzli
  tudományát; mely tactica, ha készakarva tette volna, igen jó lett volna,
  miután tudva van, hogy a mely mondandót nem erőtetnek, az maga erőteti
  ki magát. Hanzli úrfi is lassankint mindig közelebb csoszogott a
  gazdához, ott tett-vett, sürgött-forgott körülötte, majd köhécselt, majd
  megállt. Végre hirtelen neki-fordulva, miután bölcs képpel neki-mérte a
  mutató-ujját az orra félfelének, odahajolt a gazda egyetlen hajtalan
  testrészéhez, a fülhöz, és ezt mondá neki:
  – Bizony, bizony kendnek, gazduram, az a baja, de egyedül az a baja, és
  semmi más: hogy nincsenek örökösei.
  – Mik nincsenek, te, Hanzli? kérdé Vendel, minden tőle kitelhető
  rémüléssel pillantva a léczből alkotottra.
  – Nincs kendnek sem fia, sem leánya.
  Villogott Vendelnek e szóra a szeme, az egyik; olyat csapott
  kilenczfontos öklével az asztalra, hogy a pintes kancsó úgy tánczolt,
  majd a tatár vitte el rajta. S azzal feltartva nagy arczát, kinézett
  magából. Egészen új eszme talált megpendülni benne, mintha azzal
  biztatták volna, hogy a perpetuo mobile még nincsen feltalálva, keresse
  fel.
  – Igazad van, Hanzli. Nekem sem fiam, sem leányom nincsen! és ha volna?
  – Hát akkor jobb dolga volna kendnek, – majd lenne, kivel küszködni a
  menyecskének, hogy nem érne rá kendet háborgatni. Itt ülhetne kend
  napestig, ihatnék és alhatnék a nagy bőrös karszékben; reggel, estve
  jönnének kezet csókolni a magzatok s aztán kend felültetné őket térdére
  s mesélne nekik a híres Rübezahíról; ha összevesznének, rájok
  rivalkodnék; később pedig a nemes serfőzés jeles tudományát beléjök
  csepegtetvén, nevezetes sarjadékot hagyna maga után. S mind ez mily szép
  volna!
  Vendel gazdát nagyon utolérte e szókra a buzgóság. Szemét ábrándosan
  felemelé, összetett két öklét szájához vitte s oly édesdeden mosolygott,
  mint egy felmetszett tiroli sajt, és sóhajtott akkorát, hogy
  Lichtenstein herczegségben zivatarnak is sok volna. E poeticus színezet
  még tízszerte gyönyörűbb volt a melancholicusnál. Mintha valaki
  sonetteket irna a pogácsa-almához, vagy guitarre mellé pipáznék.
  Nem tarthatott azonban sokáig ez ábrándos fellelkesülése, le kelle
  szállania képzeletei csillagvizsgáló-tornyából: a vendégház utczaajtaja
  ugyanis megnyilván, azon egy profanus alak toppana be. Valami öreg
  béres, ki is, miután a hosszú asztal legvégeig elczammogott, ott
  utánozhatlan phlegmával végigülvén a lóczán, így szóla: «Bort!» de ilyet
  még a medve is tudott volna mordulni. – S a magával hozott
  fiókpetrenczerudat végignyújtotta a háta megett; kikönyökölt a szűréből.
  Fekete-piros volt a legény bőre, mint a jóféle bagariáé s úgy ragyogott,
  mintha zsírral kenték volna. Csimbókjai lógtak jobbra-balra, meggyűrve
  erősen sajtalan hajpomádéval, – bajusza kacskaringós volt, mint egy
  czigánybúcsúztató; meg volt az öreg szűre hánytatva sallangokkal és
  piros posztókkal, de még az ünge ujjai is zsírral és szekérkenővel.
  Magas karimátlan csalmát viselt, melynek legtetejébe vörös pipa volt
  szúrva, oldalára pedig két vaskos, egymásba bolondított rézbetű volt
  felvasalva, a földesuraság nevének előbetűi.
  A bort elébe állíták. – Ivott; egy drága szót sem szólt, néha egyet
  morgott. Csalmáját a fejébe nyomta, azután rátöltött a veres pipára s a
  faggyúgyertyánál minden teketória nélkül rágyújtva, félkönyökére vetette
  magát. Látszék, hogy nem igen zsenirozza magát a háznál, hogy nem épen
  idegen. – Hanzli nagyon nézett le rá, lógó lábait szétterpesztve s
  kezeit hátrafogva.
  Vendel gazda pedig ábrándozott szépen maga magának.
  Végre a magányos vendég, megunván egyik könyökén feküdni, a mint a
  másikra lenne fordulandó, megtetszett pillantani neki Hanzli úrfit, s
  hogy megmutassa leereszkedését, félszájába vágva a pipát s száját
  öklével undokul félrehúzva, így kezdé beszédét:
  – Hát halottuk-e már Hanzó diák, hogy jön a franczia?
  – Alé! szólt felriadva Hanzli, Törökországból! (Megjegyzendő, hogy
  Hanzli magyarul is tudott, és morvául és németül, mindegyikből annyit,
  hogy egyiken sem lehetett volna eladni, ha ugyan akadt volna, a ki
  megvegye; s mind a hármat úgy tudta egyszerre összevissza povedálni,
  hogy azt ugyan ki nem lehetett volna okoskodni, hogy melyiket is
  beszélné hát tulajdonkép?)
  – Bizony nem tudom én, honnét jön, Hanzó diák, felele a kedélyes
  csordás, de annyi bizonyos, hogy a fejét mindegyik a hóna alatt hordja;
  aztán a két szeme a két vállán van, a szája meg a hasa közepén, csak úgy
  harapja le az ember nyakát – kákk!
  Hanzli a nyakához kapott. Azt gondolta, már az övét harapják.
  – Úgy biz a! folytatá a bagariakeztyüs, végigtörülve inge ujjával a
  bajusza alját, a generálisuk minden reggel két font vasat eszik, egy
  pint vitriolt iszik rá.
  – Proh pana boha? szörnyűködék Hanzli, csodálkoztában úgy elnyitva
  száját, hogy majd a feje esett ki rajta. Látta már kend őket, Mátyus
  gazda?
  – Ótt voltam, a hol beszélték. A körösztkomám bujtárjának van egy
  szeretője, a kinek a bátyja a zöldfejű huszároknál szolgál; épen ma
  kvártélyozták hozzánk az egész falkát, – ez beszélte.
  A «huszár» szóra maga Vendel gazda is figyelmes kezde lenni – egyetlen
  egy szó volt, mit magyarul értett; de e szóra valamennyi apró baromfia
  mind eszébe jutott, a mit valaha a kánya elragadozott, s mind azon itcze
  borok, mikért fizetett, fizet is mai napig az öreg harang.
  De lám, nem jó az ördögöt emlegetni, mert a kert alatt kullog; alig volt
  Vendel gazdának annyi ideje, hogy magának képzeletében egy ily katonává
  vált[3] embert felteremthessen: midőn zördül az ajtó s miként ha jőne a
  Sisera hadja, beállott szörnyű fenszóval hat kipödrött legény, egyik
  nyalkább, mint a másik, egyik tarsolyosabb, mint a másik, s véghetlenül
  gimbes-gombos valamennyi, kik nem is úgy, mint más jámbor ember, hogy
  rögtön az asztal mellé vették volna magukat, hanem csörtettek föl s alá,
  mint a horgas atomus, a széles vendégházban, pöngették sarkantyúikat s
  vitzeltek a falakra szegzett kozák historiai képekre, s a velök
  szomszédul másolt képü der Frühlingre és der Winterre.
  Szép barna fiu volt egy közöttük, fekete bogárszemű legény; piros, vidor
  arcza majd megcsattant, – fekete kis pörge bajusza illett neki szörnyen,
  s oly karcsú volt derekában, hogy majd ketté törött. Ez volt valamennyi
  között a legördöngösebb. Dehogy hagyott volna békét még a madárnak is!
  váltig kötekedett az egész világgal s galibája volt minden jó léleknek.
  Alig hogy belépett, mindjárt utjába esett a lajtorjával atyafias
  Ganyméd, Hanzli, a mint hosszú hátát legörbítve, nyakát előre nyujtva,
  belebámult a tisztelt látogatókba, mint egy félig egyenesre ütött S
  betü.
  – Servus öcsém, szólt a huszár, a fiu jobbfélre kent hajfürteit egy
  barátságos simítással a másik félre borzalva, hát hol jártunk, mióta nem
  láttuk egymást?
  Persze, hogy soha sem látták egymást ez életben, minél fogva is Hanzli
  oly zavarba jött e kérdésre az à la cacadou frizurájával, hogy ijedtében
  az emberséges ökörpásztor elől úgy elragadta a még félig álló itczés
  üveget, mintha ott sem lett volna.
  – Elment a sütni-valód, te contignatiós fejű? rivalla rá András gazda
  (ez volt neve a becses férfiunak), frakkja végénél megkapva a
  szeleskedőt, teszed vissza azt az üveget?