Vadon virágai - 09

  öntudatát.
  Monteverdói Estella a Vezuv égő craterébe szökött.
  ✝ Lachaine Amalie grófnő hűtlen kedvese leveleit összeszaggatva, azokat
  arsenicummal összefőzte, s ennek levét itta meg. Öt percz alatt meghalt.
  A fogoly négerek igen sajátságos módját tudják az öngyilkosságnak:
  nyelvöket nyelik le – vagy a lélekzetet mindaddig folytonosan szíjják
  magukba visszalehelés nélkül, míg szívök egyszerre megszakad.
  * * *
  Ilyszerű jegyzetekkel volt tele irva az egész érczlevél, mintha e sötét
  szeszélyű ember különös figyelemmel gyűjtött volna életuntak számára
  halálos recipéket.
  * * *
  A következő lapok kuszált, reszkető kézzel rótt sorokkal voltak beirva;
  a sorok szine megvörösült, mintha vér lett volna a nedv, melylyel
  irattak; az esztendőszám volt 1822, fél század az első lapok történetei
  után.
  December 21.
  Ismét e tájon vagyok, – ősz – nyomorék – koldus.
  Testemet sebhelyek fedik. – A csatát mankóval hagytam el.
  Alamizsnakenyér mindennapi falatom.
  Már két esztendeje, hogy emberi lényhez nem szóltam. – Azt hiszik, hogy
  néma vagyok.
  Ma éve láttam fiamat a marquist, és anyját a marquisnét. Őszek és öregek
  mind a ketten. A marquis félretaszított útjából, anyja pedig egy ezüst
  pénzt vetett kalapomba. – Nem ismert rám.
  Rongyos voltam és ősz. – Ő most is szép volt. – Szemei most is azon
  szelid szemek voltak, melyek ötven év előtt a boldogságot mosolyogták
  szivembe.
  Pedig negyvenkilencz évig járogattam el évenkint a titkainkat rejtő
  fához, s mindannyiszor ott találtam emlékeimet ugyanazon szavak a
  levélkén; csak a fekete fürtök változtak lassankint fehérré… És ő nem
  ismert rám. Hiszen oly sokat szenvedtem – ötven év nagy idő.
  Ez a föld hajdan virágokat termett, most be van nőve tövisekkel; ez a fa
  hajdan zöld volt, most fekete és kiszáradt; ez az ég hajdan menyország
  volt, most villámok és zivatarok hazája.
  Közel e kiszáradt fához nádkévékből készíték számomra gunyhót. Ha én nem
  vagyok honn, egy gazdátlan kivert eb megy hálni nádpalotámba, s rendesen
  elszalad, midőn jöttemet érzi.
  Minden jó lélek kerüli elhagyott tanyámat; azt mondják, hogy ez avar
  pusztán kisértet lakik. Az a kisértet én vagyok.
  Ősz hajak, roskatag test, kínszenvedett szív; meddig hordozzalak még
  benneteket???
  Mit fog hozni a holnapi nap? – Ha e fa odva meg nem termi emlékeimet, az
  azt fogja jelenteni, hogy Marie kiszenvedett, s így nincs miért élni
  tovább.
  De míg ő meg nem hal: addig én sem halhatok meg.
  A tenger visszaokádott öléből, – a szívemnek irányzott fegyver kezemet
  lőtte meg; – a méreg kínt adott, de nem halált, a csata lábamat vitte el
  fejem helyett. – Élnem kell addig, míg ő él.
  Minő hideg van. – Nincs annyi rongyom, melylyel testemet befedjem. –
  Éhezem. – Zivataros ég! meddig fogsz még rám haragudni??
  December 24.
  A mult éjjel valaki az odvas fához közelíte. – Nem Marie volt, annyit
  kivehettem. Félénken sietett el, miután az oduba valamit leejtett…
  Talán?… talán?…
  Tegnap, hogy gunyhómba jöttem, a vén kutya nem futott el, mint szoká,
  mert meg volt fagyva. – – Az én életem sem lehet erősebb az övénél!
  * * *
  Eddig szólt a nyomorék naplója.
  * * *
  A marquis úr pedig legfőbb gondjának tartotta a kéziratot tüstént hamuvá
  égetni. Mint mondják, C* S. marquis úr rendkívül sokat tartott magas
  származására és az ereiben folyó előkelő nemesi vérre.
  
  
  A BŰNTÁRS.
  Hála neked, irgalom Istene, hogy nőnek nem teremtél!
  Meglátogatsz olykor súlyos bal kezeddel, teher teherre nő roskadó
  vállamon; rendes lakótársam minden kínszenvedés, velem aluszik el, velem
  ébred újra, de örömest viselem sorsomat, tűrök és lelkem terheit
  hordozom zúgolódástalan; nem hagy elroskadni, fölemel, meggyógyít,
  megvigasztal e gondolat: «férfi vagyok!»
  Minden teremtésnek jutott a természet anyai kezéből védelem áldása, csak
  a nőnek semmi. Tán a szépség? Hát a ki ebben sem osztozott?
  Minden lélek jogát szentesíté a törvény. Betakarta paizsával még a
  vétkezőt is, megszabta árát a sértett becsületnek, korlátokat emelt
  ember és ember viszonyai között, hogy ne kegyelem, hanem jog legyen neve
  a kormánypálczának. Csak a nő az, kinek minden falatja irgalomkenyér,
  hivatása türelem, sorsa rabszolgaság! Csak a nő van a jog ægisén kívül
  felejtve!
  Ő az, kitől a legpiszkosabb lelkű is erényt követel s ő az, kit
  erényeiért kinevetnek. – Ő az, kitől a megőszült erkölcsbiró is vétket
  követel s ő az, kit vétkeiért megköveznek!
  Férfinak kezében van saját sorsa. Mehet, merre őt lelke vágyai híják,
  akarhat mindent, tehet mindent, lehet jó, lehet rossz. Nőnek mennie
  kell, merre lánczai viszik; akarni azt, a mit más akar, tennie azt, a
  mit más parancsol, szenvedni és vétkezni, élni és meghalni azért, a kit
  nem szeret…
  Hála neked, irgalom Istene, hogy nőnek nem teremtél!
  * * *
  Hol és mikor? nem tartozik a dologra, – élt egy nagy úr, kinek egyetlen
  leánya volt és egy szép fiatal ember, kinek nagy volt az élhetetlensége.
  A leány neve volt Matild, a férfié Imre.
  Matild egyike volt a természet azon mostoha leányainak, kiktől a
  külszépség talizmánja is meg lévén tagadva, nekik a női szív
  benszületett ideálképein és soha nem teljesülendő szomorú reményeiken
  kívül semmi, de semmi osztályrészökül nem jutott; kiket a lélek mindazon
  széppel, mindazon kedvessel megismertet, mikkel a fiatal szív jövendője
  kertjét fel tudja ékesíteni, csakhogy azt tőle ismét e kevés szóval
  elvehesse: nem vagy szép… nem fog szeretni senki.
  Imre, élete javát túlélt fiatal vén ember, ki a világ minden sikamlós
  útjait bejárta, rajtok sokszor el is esett. Minden élvezet poharát
  fenékig üríté; szenvedett is olykor, a mint érdemelte s immár oda
  jutott, hogy vakmerő homlokkal kérkedhetik vele, mikép tettetni minden
  érzést képes, érezni egyet sem többé. És ezzel valóban szokás
  dicsekedni. Divatba jöttek a bűnök: atheismus, emberölés, rablás,
  szolgalelkűség, érzéketlen szív, honfeledés, mindezek dicsekedés tárgyai
  lettek.
  Hová jutunk még, Úristen?!
  Nem templom többé az emberi lélek, hol a becsület, az erény, a szerelem
  oltár szentségei; bolt az ember lelke, hol e szentségeket veszik és
  eladják s alkudnak fölöttük s mikor nincs mit eladni többé, azt mondjuk:
  hogy ez az ember kiművelte magát!
  Ilyen kiművelt férfiu volt Imre.
  Egy alkalommal azon nagy úr, ki Matildot leányának szokta nevezni, ily
  szavakkal mutatá be Imrét leánya előtt:
  – Im jövendő férjed.
  Bizonyos viszonyok, mikhez Matildnak semmi köze nem volt, határozák el a
  két úriember között ez összeköttetés létrejöttét: hihetőleg kereskedelmi
  viszonyok. S minthogy ők elhatározák, természetes, hogy a dolog kifogást
  nem szenvedhete. Matild és Imre rövid idő alatt nő és férj levének.
  Azonban a nagy urak nem szoktak mindig gazdag urak is lenni, mint
  szintén a szép fiatal emberek sem mindig egyszersmind jó fiatal emberek.
  Már ezek a mindennapi élet apró csalódásaihoz tartoznak.
  S ki volna elég vakmerő meghatározni: melyik fájdalmasabb a kettő közül?
  A férj csalódása-e, ki azon áhitatos reménynyel vezeté oltárhoz
  jegyesét, hogy e lépéssel mindazon botlásokat, miket gazdasági
  tekintetben elkövetett, ismét helyre lépi s e helyett a nélkülözések
  Eumenida-seregét idézte korán megőszülendő fejére…? vagy tán a nőé, ki
  azon férfinak, kiben lelke ideálját vélte feltalálni, a legszebb
  reményekkel álmodva nyújtá kezét, nem kérve tőle egyebet, mint szerelmet
  szerelemért, s mikor sorsa királyává tette őt, meglátja ezt egész
  undokságában, piszokkal kevert lelki öltözetén a le nem mosható
  szennyfoltokat, mindennapi, semmirevaló, romlott szívvel, melyben egy
  érző gondolat meg nem fogamzik többé, – aljasan, prózaian, szemtelenül…?
  Természetes, hogy ilyenkor a férfi sajnálatra méltó, a nő pedig legjobb
  esetben is nevetséges.
  Hisz ez megszokott eszme.
  A nő odaadja lelke megtartogatott fényes aranypénzét, – s a férfi
  kopott, penészes rézgarasokkal váltja be azt, miken száz kéz rajta
  hagyta szennyét!…
  Csodák történnek ugyan a mai világban is.
  Megesik, hogy az észszel és lélekerővel megáldott nő visszavezeti férjét
  az útra, melyről letévedt, vagy melyen tán soha sem volt, – megjavítja
  őt, lelkét felemeli, megnemesíti; mint szintén az is megesik, hogy az
  erőtlen nő, ki lelke első csalódásában oly magasról és oly mélyen
  bukott, nem birja magát tájékozni többé e soha nem képzelt vad világban;
  elveszti hitét, elveszti lelke jobb érzéseit s alásülyed az emberhez,
  kit magához felemelni nem tudott, s lesz kényszerű társa és eszköze
  annak minden bűneiben.
  Hanem az utóbbi eset már nem tartozik a csodák közé.
  Az említett házastársak sem voltak hajlandók csodákat elkövetni. A
  fiatal nő házassága első havában néhányszor el akarta magát ölni, később
  elválást emlegetett; majd, hogy kellő gyakorlatába jött a türelemnek, a
  házi béke, a szomszédok és atyafiak tudtára, tökéletesen helyreállott.
  Többé nem sírt, mikor férje mogorva képekkel riasztá vissza gyöngéd
  közeledtét, nem iparkodott ábrándképei romjainak beteg életét
  tartogatni, nem esett kétségbe, ha férje titoktartó jellemébe egyes
  elvétett pillanatot vetve, abban a lélek szörnyeit halomra nőve látta s
  megszokta lassanként azon geniuszt, kinek álneve «szerelem», igaz
  keresztnevén «önérdeknek» nevezni.
  Az ember mindent megszokik, kivált a nő.
  Nő hivatása szenvedés és türelem.
  No de arról ki tehet, hogy ők oly érzékenyek és oly ábrándozók? Hisznek
  mindent, mit az angyalokról és a férfiszivekről mesélnek; építnek
  várakat a fellegekre és ideáljaik jellemére; hiszik, hogy a ki halavány,
  annak bánata van s a ki mosolyog, az jó kedvű.
  Csalódásokkal fordul fel az ember élete.
  Sok bánatot ért ezentúl a szegény nő, nagyobb keserv felejteté el a
  kisebbet vele s a boldogság kerülte házának küszöbét.
  Megvigasztalá végre Isten ennyi bánatában; leküldé hozzá áldása
  legédesebbikét: anyává tette őt.
  A legmosolygóbb remények koszorújával ajándékozta meg.
  Mi éltetőbb azon eszménél, midőn egy nő legelső gyermeke életét érezve
  szive alatt fejleni, titkon, örömrepesve térdre hull Istene előtt s
  könyes arczát kezeibe rejtve, hálafohászszal sóhajt fel hozzá: «Anya
  vagyok»!
  Két szív egy testben.
  S ha e nő még szerencsétlen is és mindenkitől elhagyatott és nem
  szeretett: van-e vigasztalás, az övéhez fogható? mely ezen eszmében
  összpontosul: «Lesz, a ki fog szeretni».
  Mi boldog gondolat! de hogyha tudná sok anya: mi sorsra fogja szülni
  gyermekét, bizony bizony nem örülne e gondolatnak.
  Egy reggel Matild szokott elvonultságában magánosan üldögélt
  hálókamrájában s az új világvendég számára apró öltönykéket hímzett,
  rózsa- és égszin szalagokkal cziczomás öltönykéket s mulatta lelkét ama
  boldog gondolatban, midőn férje egy idegen úrral együtt szobájába
  lépett, kit karöltve vezetett odáig.
  Igen jó képű, szelid úriember volt e bizonyos idegen, kopasz tetejű
  aláhajtott fejjel s felfelé pislogató apró kék szemekkel; egész arczán s
  magatartásán valami álmos melancholia és lekötő szórakozottság terült
  el, miben osztozott öltözetének minden része: nyakkendője félreállt,
  mellénye fölül jobbra, alul balra volt gombolva, csokoládészín
  kabátjának leffentyűs zsebéből félig kilógott a fakó keszkenő, s sarui
  nyilván félre voltak tiporva.
  – Ime, ez egyetlen barátom, Lentey Pál! így mutatá be ez idegen urat a
  férj s azt ott számtalanszor összevisszaölelve, egy karszékbe nejével
  szemközt leülteté.
  Az idegen úr ez ajánlásra igen mosolygott, később felelni akart rá, de
  abba hagyta; azután ismét mosolygott s e közben szemöldeit fel-,
  szempilláit pedig lehúzta s fejét édesdeden félrehajtá.
  – Mi vagyunk az igazi Castor és Pollux, folytatá a férj, szikrát
  hányatva szemeivel s rázta e közben a szende férfiu kezét, ki is e
  mondásra a legvékonyabb madárhangon válaszolá:
  – Bizony. – Hihetőleg többet is akart mondani, de röstelt fáradni vele.
  – Oh mi nemcsak szájjal vagyunk egymásnak barátai, szónokla tovább a
  férj nemes haraggal, tudjuk mi, mit tesz e szent szó: «barátság!» mit a
  világ úgy félreért; s e monolog folytában bemutatá, miszerint a világ
  szíve romlottabb, semmint igazi érzelmek felfogására képes lehessen;
  kikelt egyszersmind az emberek önzése és szívtelensége ellen,
  összekapott az általános világromlottsággal, magát természetesen, mint
  dicséretes kivételt állítván föl mindenekben.
  Ki e nagy szavak tizedrészét sem hitte, az bizonynyal saját neje
  lehetett.
  Érdekházasság és barátság!?
  Hanem a jó barát úr nagy kedvét lelhette bennök; gyakran monda ilyen
  szép szavakat: Hm hm. – Hja – ja. – Biz úgy. – Miközben nem szünt meg
  fejét bológatni s szemeivel felnézni a padlásra.
  Olyan bárgyú kinézése volt szegénynek, hogy a madár sem félhetett tőle.
  És Matild nem mert rá tekinteni.
  Valami borzadályos előérzet futotta át szivét, midőn ez ember arczát
  meglátta; mintha egy eddig alvó érzés lett volna felzavarva álmából,
  hogy megsejtse a közeledő fátumot és ki ne tudja azt mondani.
  Valahányszor elfordította szemeit az arczról, mindannyiszor újra meg
  újra visszakényszeríté azokat arra valamely ellenállhatlan ösztön,
  melynek titkos nyomása alatt elfordul az ember lelke.
  – Tehát, édes barátom, én – elutazom; szóla hajszál vékony gyermekhangon
  az idegen, minden szava között mérföldnyi pausákat hagyva s mereven
  nézve csizmája orraira.
  – Igen, felele ez, mint kinek tudvalevő dolgot mondanak.
  Matild erőt vőn magán s szorult, el-elakadó hangon kérdezé az idegentől,
  csupa udvariasságból:
  – Messzire tetszik utazni?
  – Csak – szólt a kérdezett, azután megállt, hallgatott, kifútta orrát s
  folytatá: Kolozsvárra.
  – Szép tájék! fejezé be Matild. Gyaníthatá, mert soha sem járt arra.
  – Én, kezdé az idegen nagy lélekzés után, most kaptam ki örökségemet
  készpénzben, most magammal nem vihetem, visszajövetelemig kamatra adni
  nem akarom, nem is tudnám. Tehát biz én kedves barátomnak adom azt át
  őrzeményül, ha oly szíves akar lenni. Jobb helyre nem tehetném.
  – Oh igen szívesen, felele a férj nem rejthető mohósággal. Majd ha aztán
  családoddal együtt visszajösz, tőlem ismét átveheted; ne félj, nem
  teszek hozzá. S gyötrelmesen nevetett erőszakolt elménczsége fölött.
  Matild e perczben férje arczára tekintett. És olvasott belőle.
  Szerencsétlen! – Ha megfogadta volna akkor az intést, mit onnét
  leolvasott, talán egy élet szenvedéseit kerülte volna ki. Mennie kellett
  volna azon helyről, vagy behunyni szemeit, füleit elrejteni és nem látni
  és nem hallani semmit.
  De ott maradt.
  Az idegen jó barát egy veres bőrtárczát húzott elő oldalzsebéből, azt
  kicsavargatta s ötven darab ujdon ezer pengős bankjegyet számlált le az
  asztalra belőle, mind szép új pénzek, miken az ezeres szám ragyogni
  látszott s a felrajzolt czirádák mintha megannyi bálványalakok lettek
  volna.
  Azután meg egy smaragdos családi ékszert s több rendbeli gyémánt- s
  rubintgyűrűket s egy hosszú sor legtisztább vizű keleti gyöngyfüzért
  szedett elő a barát úr, miket mind katulyákba elhelyezve, a férjnek
  átadott, ki is azokat a legkimértebb phlegmával összeirta, lepecsételé,
  s szekrényéhez járulva, annak legbelső fiókjába elrejté.
  – Adjak róla nyugtatót? kérdé igen nagy közönyösséggel.
  – Minek volna? szólt szelíden mosolyogva a szende úr. Nem tegnap óta
  ismerjük egymást, barátok között nincs szükség ilyesmire.
  – Különben is, hisz nőm is látta, veté oda könnyedén a férj s igen
  elfogulatlannak iparkodott látszani.
  A nő pedig, nem tudta, miért? reszketett, mint a ki a halál lehelletét
  érzi.
  Az idegen még sokáig ült ott mélázva, s olykor nagyokat fohászkodott;
  végre felczihelődött, lábra állt, magát ajánlotta, elment az ajtóig, ott
  eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett s visszatért. Matildnak kezet
  csókolt, azután szórakozottságában a férjnek is kezet akart csókolni;
  végre szokott tisztes búcsúvétellel eltávozott.
  A férj meg nem szakadó kézszorítások közt kisérte őt ki, minden ajtónál
  megállt vele, mindannyiszor megölelé, összecsókolta, kiment vele az
  utczára, ott a botránytevésig agyon siratta, s míg csak beláthatá, utána
  kiáltozá az utazónak a «szerencsés utat», az «Isten hozzádot» s egyéb
  stereotyp búcsúphrasisok özönét.
  Mikor pedig nem látta már azt többé, letörlé arczáról a csókok nedves
  nyomait, lefrecskelé a barát kabátjáról öltönyére ragadt tubákport s
  visszament szobájába.
  Neje az alatt az ablakhoz ment s így férje nem vette őt észre a
  függönyöktől. – Sietve nyitá fel szekrényét. Kihúzta a rejtett fiókot s
  a rábizott kincseket egyenként tenyerébe szedegetve, azokat sokáig,
  sokáig nézegette.
  Kezei reszkettek, homloka és arcza nekihevült. Szemei villogtak,
  villogott a gyémánt és smaragd is, kék, vörös és zöld ragyogványnyal,
  mintha két atyafi dæmon, egyik a gyémántok, másik a szemek lakója,
  beszélne egymással lángnyelven, sugárhangokon.
  Az ember egészen magánkívül látszott lenni. Melle zihált, arczizmai
  vonaglottak, egész tekintete olylyá lett, minővel magányos helyeken,
  egyedül nem örömest találkoznék az ember.
  A nő félelmes figyelemmel néze reá. Nézé annak fokonként vaduló arczát s
  mikor nem állhatta tovább e tekintetet, oda szökött hozzá, átkarolta,
  félsikojjal kiáltva neki valamit, mi alig volt érthető.
  Az ember összerázkódott, térdei megcsuklottak alatta; egy perczig merően
  bámult nejére, hajzata felfelé volt tűrve: úgy nézett, mint egy őrült,
  vagy kit gyilkosságon kaptak.
  Azután torzmosolylyal kérdé: Mi bajod? szinte rám ijesztesz.
  – Oly különös voltál, hebegé a nő.
  Imre összeszedte magát s nevetni akart.
  – Bohó te, az forgott eszemben, hogy mikor jutok én oda, hogy te neked
  ily szép ékszereket szerezhessek? S ezt mondva, túlságos gyöngédséggel
  ölelé át nejét, annak szemeit és ajkait csókolá, gyöngéden czirógatá
  kezeivel és ismét csókolá, azután odavonta maga mellé a pamlagra,
  karjait nyaka körül kapcsolta s édes egyetlenének nevezte őt.
  E percz óta csupa nyájasság és szelídség lőn az egész ember, kivált neje
  ellenében.
  Szolgailag iparkodott annak minden gondolatát megelőzni; ölelte,
  csókolta, a hol csak érte s ritka példánya volt a férji hűségnek és
  gyöngédségnek.
  Soha neje nélkül ki nem ment a házból; vitte őt minden társadalmi
  körökbe; ha beszédre került a dolog, neje dicséretéből s saját
  boldogsága magasztalásából ki nem fogyott; kis hivatalkát szerzett, oda
  pontosan eljárt, pontosan megjött s mikor megjött, neki-ült és nejével
  ostáblát, sakkot, passianceot és minden kigondolható unalmas játékokat
  játszék példás türelemmel és kitartással; pénzt soha magával nem
  hordott, hanem a mi pénze volt, mind nejére bizta; gondos, rendszerető
  lett, s rendesen legkorábban feküdt le, legkorábban kelt fel a háznál.
  Rövid idő alatt minden ismerői megegyeztek abban, hogy ez ember
  végtelenül megváltozott s hogy Matild érdemein felül boldogítva van.
  Végre a nő maga is elhitte a dolgot.
  Meg-megrémlék még olykor lelkében ama lélekijesztő vad tekintet, mely
  mint talányos epocha állt férje magyarázhatlan jellemváltozta elején s
  ilyenkor bűnsúlyú aggodalmak fellegzék körül szívét: de mindez gyorsan
  szétoszolt, mihelyt a férj ismét gyöngéden melléje simult, karját
  megcsókolá, arczát arczához szorítá s édes czélzással kérdezé tőle:
  – Melyik név hangzik szebben: Imre-e vagy Matild?
  A nő Imrét találta kedvesebbnek. – Leendő gyermeke jutott itt eszébe s
  képzelé, hogy az férje képmása lesz.
  Lassanként ismét átmelegült szive, mit a csalódások hidege elfásíta:
  ismét kezdének reményei támadni, nem oly ragyogók, nem oly mennyet
  igérők, mint azelőtt, de szelídebbek és megnyugtatók. Két hónap nem
  kelle rá, hogy lelke sebei begyógyuljanak.
  E közben reményteljes állapotának határai kezdének közeledni, s az
  aggodalmas férj még éjente is neje közelében volt, annak szobájában
  aludt s legkisebb nyögésére felébredt, s azután odament annak ágyához és
  addig vigasztalá s hizelge neki, míg a nő el nem aludt s csak azután
  feküdt le maga is.
  Egyszer nyugtalanabb álmaiból ébredve fel Matild epesztő szomjat érze s
  miután férjét fölverni nem akarta maga fölkelt s a kis asztalhoz lépe,
  hol az éji lámpa mellett a czukros víz számára előre elkészítve állott.
  A lámpa fényesen világítá meg Imre arczát, ki párnái között hanyatt
  fekve aludt.
  Matild rezzenve tekinte rá.
  E hallgató arcz mily fenyegető volt altában! összehúzott szemöldök,
  szorított ajkak, hideg verítékes homlok s a fekete szakáll, melynek
  minden egyes szálai egyenként tüntek fel a halálsápadt arczon.
  – Eh – mit! gondolá magában, álmában senki sem szokott különös nyájas
  képet mutatni… s megnyugodott benne.
  A mint azonban ismét véletlenül odatekintett, azt vevé észre, hogy férje
  nyakán valami vékony fekete zsinór lóg alá, melynek végei az ingfodrok
  alatt vesznek el.
  Kiváncsi volt rá megtudni, mi az? «Tán az én arczképem? gondolá magában,
  vagy anyja hajfürtje, kit annyiszor emlegetett, vagy ugyan mi?»
  Odament, az ágy szélére hajolt és a zsinórt óvatosan húzta kifelé;
  valami nehéz volt nyilván rajta; végre előjött. De nem volt sem arczkép,
  sem hajfürt, hanem egy kulcs – Imre szekrényének kulcsa.
  Ugyanazon kulcs, melyről Imre azt mondta, hogy elveszett s minthogy azon
  szekrényben semmi sürgetősen szükséges tárgy nem volt, a dolog abban
  maradt.
  És ezen kulcs a férj nyakán függött, rejtve, titkolva, elhazudva!…
  Iszonyú gyanú villámlott a nő lelkén keresztül.
  Tagjait minden ízében zsibbadni érzé.
  Gyanúja mindig határozottabb alakot kezde ölteni; végre világos láng
  alakjában égtek lelke előtt a legijesztőbb eszmeszörnyek képletei,
  miknek mindegyike valamit mondani látszott, mély bűntitkokat, minők a
  legsötétebb erdőben körömmel vájt gödörbe vannak betemetve s száraz
  ágakkal, falevelekkel eltakarva, vagy mély vízbe, kőre kötötten
  lebocsátva, halottak szíveiben elhalt titkok. Titkok, minőket
  vándorlelkek sugdosnak az éjféli szunnyadó füleibe; vérrel, bűnnel,
  átokkal atyafias titkok.
  Fölsikoltott. A szörnyábrándok eltüntek, szavaik elnémultak; csak a
  felijesztett szív hangos verése beszélt a holt csendben s a
  szekrénykulcs maradt szemei előtt…
  Lélekzetfojtva lépett oda a nő. A férj mélyen aludt, s nem vette észre,
  hogy a kulcsot remegő kezek leoldják nyakából.
  Nehéz álomhörgése hangzék melancholicus szomorúan.
  A nő pedig lábhegyen, óvatosan, a férjre szegzett szemekkel lépdelt a
  szekrényhez, azt halkan felnyitá, az ajtókat kitárta s ama fiókot,
  melyben az idegen őrzeménye volt letéve s melynek, férje állításaként,
  mindekkoráig ott kelle lenni, kihuzta…
  … A fiók üres volt…
  A nő érzé, hogy iszonyúan ébren van; érzé, hogy nem álmodik, s szíve
  szét akart szakadni.
  De nem szakadt szét.
  Ismét csendesen, óvatosan betolta a fiókot, az ajtót rázárta, s a
  kulcsot visszavitte és ismét vigyázva, őrizkedve felköté a zsinórra.
  Iszonyú erőbe került neki e félelmesen exaltált óvakodás. Azután a
  kulcsot ismét visszarejté az ingfodrok közé s megindult ágya felé.
  De ekkor már nem birta tovább a rémindulatot tartóztatni. Iszonyúan
  felkiáltott, egyet fordult vele a világ, s a nő szédülten vágta magát
  hanyatt, estében az éji asztalkát a lámpával együtt elrántva magával.
  A zörejre felébredt a férj; azt hitte, hogy neje czukros vízért ment, s
  ájulását igen természetes okokból tudva kimagyarázni, orvosért sietett.
  Sokára jött magához a nő, s midőn eszmélete megtért, félve keresé
  szemeivel férjét.
  Az nem volt jelen; ki sem tudott róla, hogy hová maradt?
  Az orvos, jószivű, hallgatag ember, nyugalmat tanácsolt a szenvedőnek, s
  menni készült.
  Matild megfogta kezét; alig gondolva szavai okszerűségéről, ezt kérdé
  tőle:
  – Megjött már Lentey?
  Az orvos meg volt lepetve, elpirult, – először hallgatott, azután azt
  felelte:
  – Nem tudom, nem ismerem azt az urat, s azzal elsietett.
  Az orvos nem volt az az ember, kinek arczán észre ne lehetett volna
  venni, ha nem mond igazat, s Matildot e tagadás újabb félelmeknek adta
  át. Világosan hitte, hogy e dologban másoknak is van tudomásuk. Alig
  várta a reggelt, hogy férje megjőjjön.
  Végtelenre nyultak az órák. A repülni vágyó léleknek az óramutató
  lassuságával kelle együtt mászni, és számlálni és sokszorozni mindent
  aggodalmat, minden kínt.
  Végre dél felé hazavetődött a férj.
  Matild fölkelt ágyából, de igen bágyadt volt; feje iszonyúan fájt és
  zúgott, s alig vevé észre Imrét elébb, mint mikor előtte állt.
  … Ugyanazon arcz, melyet álmában viselt, azon halálizzadásos homlok,
  kigyószemöldök, azon sápadt, rángó arczredők…
  A férj bezárta az ajtót s kezeit halántékaira nyomva, háttal neki-dűlt
  annak… Oh!… kínosan sóhajtva, végig törölte arczát, s feje mellére
  hanyatlott.
  – El vagyok veszve! susogá.
  Neje elholtan, mereven, mozdulatlanul bámult reá.
  – El vagyok veszve, semmivé lettem! kiálta az kitörően s térdre bukva;
  arczczal a pamlagra rogyott és úgy tett, mint a ki sír.
  Matild világosan kezde látni mindent.
  Oda rohant az emberhez, megragadta annak karját, s a kétségbeesés
  bátorságával kérdé tőle: Hova tetted Lentey pénzét?
  – Nincs, nem tudom, felelé ez buta elmeredéssel.
  – Őrült vagy-e? Hova tetted a hitedre bizottakat!
  – Elvesztettem, kiraboltak, nem tudom, hebegé.
  – Nem igaz, felelj! felelj, iszonyú ember te! s vad rohammal tépte a
  férfit, mint egy furia.
  – Elvesztettem, elkártyáztam, nyögé emez s a nőtől féltében nagy
  verejtékcseppek gyöngyöztek alá két arczán.
  – Mind-e?
  – Mind, mind az utolsó fillérig, az utolsó batkáig.
  A nő szivében akadozni kezde a vér. Pedig még itt nem volt vége a
  kisértetnek. Szivén halálos nyilalások vonaglottak keresztül – nem sírt.
  A csapás sokkal fájóbb volt, minthogy sírni kellett volna rajta.
  – Férfi, kérdé újra, természetéből kikelő hangon, te hazudsz, nem
  vesztetted el a pénzt: megcsaltad barátodat, meg engemet; messziről
  terveztél már e nyomorú ember hiszékeny élhetetlenségére, s most is csak
  ennek gyámoltalan hajlamát akarod kirabolni. Azt hiszed, hogy majd őt le
  fogod hazudozni, lekönyörgeni s kirabolni; de én mondom teneked, hogy
  visszaadd neki, a mi az övé, vagy iszonyút cselekszem veled.
  – Nincs, elvesztettem, susogá ez.
  – Ha elvesztetted, le fogod dolgozni neki, éjt teszesz nappallá,
  koldulni, dolgozni fogsz és úgy fizetni meg neki, és én veled dolgozom,
  és ha lesznek gyermekeid, véres izzadsággal szolgálják le neki apjuk
  nyomorú vétkeinek zsoldját, de meg legyen mentve számukra az apai név
  becsülete.
  – Már késő, felelé Imre.
  – Mit késő?
  – Eltagadtam.
  – Nem értelek. Mit tagadhattál?
  – Lentey törvény előtt követelte vissza bizományát, én azt feleltem,
  hogy soha sem láttam azt; – a biró azt itélte rám, hogy esküdjem meg és
  én – megesküdtem.
  A nő az irtózattól elfulladva állt meg az ember előtt. Eszméi között a
  legiszonyúbb sem közelíté meg ily bűn lehetőségét.
  Pedig még itt sem volt vége a kisértésnek.
  Hamis esküvés! nem ez volt ugyan az első, mi Imre száján kijött:
  esküdött ő nejének is szerelmet, hűséget, boldogítást, és akkor is
  hamisan esküdött; de az jövendő dolgokra történt, miket senki sem
  tudhat! de esküdni a multak felől, felemelt három ujjal híni fel az
  Isten jelenlétét, hogy hallja meg a hazugnak átkát, mit az önfejére
  imádkozik, és ne hagyja azt elhangzani, hanem teljesítse annak fiain és
  unokáin!…
  Fájdalmas jajdulással hullott térdeire a szerencsétlen nő, s fölemelve a
  kínnal látogató Istenhez arczát, sikoltá, töredezetten fuldokolva:
  – Mit vétettem ellened, oh Isten, hogy íly iszonyúan büntetsz?
  Férje odament hozzá s ügyetlen kérleléssel akarta felkarolni. A nő
  eltolta őt magától.
  – Ne így érj hozzám, ne így. Nincs hátra egyéb tennivalód, mint hogy ölj
  meg engem elsőbb, azután magadat. Igen, igen. Miért ne tennéd? így talán
  megengesztelnéd az Istent; talán ezen ártatlan gyermekért, ki még meg
  nem született, talán ennek a véreért meg lennének bocsátva bűneid.
  – Nem, nem, Matild! kérlek, ne légy oly ingerült, még neked is le kell
  tenned a tanubizonyságot.