Tükör darabok az önismeret és emberismeret világából - 7

ellenkezőleg van hangolva, vagy sima, mosolygó, örvendő tekintetet vetni
arra, a kinek látásán vagy közelségén pedig bizony bensőleg örvendeni
okunk nem igen van; hogy az ilyén ellentétességeket miért ne lehetne
kiküszöbölni a civilisatio szokásai közül, részemről átlátni nem vagyok
képes: – (lásd az angolok szokásait).
Az emberek nagyobb része a szokások rabja, elannyira, hogy sokan például
az ujitásban csak veszélyt, az eredetiségben általuk komolyan fel nem
fogható nevetségest látnak. – Ezen egyének saját énjük szük valójába
annyira belemélyednek, s felfogásaiknak oly kicsiny gyürü köre van, hogy
önmagukon kivül – mint a tormába esett féreg – alacsony állásukból sem
kilátni, sem vágyodni nem tudnak, nem képesek.[34]


A nőkről.
E szakaszban a nőket akarom ismertetni; nagy feladat! Nőt csak nő
ismerhet mélyen hatólag, a nőt csak nő értheti meg bensőleg. – A nők
lelkülete, érzeményei, szivvilága némi részben talán örökké rejtély
marad a férfi sereg előtt; és azt a természet akarta igy, hogy ez által
is oda füzze őket a nőkhöz, mert a szerelem vonzodása csak addig szokott
teljes erejében fennállani, mig annak tárgya rejlő, kifürkészetlen
varázs erővel – kellemekkel bir. – Midőn rokontermészetü tárgyak, vegyi
részek, mintegy kiegésziteni, tökéletesiteni akarják magukat, gyors és
erős vonzalommal futnak egymáshoz, mint például mágneshez a vasnemüek ha
egymás közelében vannak; midőn pedig csak a szükség logicája s törvénye
egyesiti a tárgyakat s vegyi alkatrészeket, az egyesülés csak mechanicai
marad. – Igy a szerelem is – a nők éltető eleme – csak akkor egyesül az
emberi kebel vonzalmával bensőleg, ha azon magneticus rapport avvagy
mágia hatás, melyet szerelmi érzésnek nevezünk, (de a melynek megbüvölő
hatását bár érezzük, tapasztaljuk, teljesen kimagyarázni még sem
tudjuk,) rokontermészetű egyének közt fejlődik ki hatályosságában, ellen
esetben a hevély, mely első pillanatban szerelemnek látszik, csak az
érzékek káprázata, az egyesülés pedig csak mechanicai. – Az ifju sziv,
vagy idősbeknél is az életerő érzete, szerelemre lobban, élni akar
mielőtt meghalna. Szeret, mert nem szeretni majd annyit tesz, mint nem
élni. – A kiégett anyagban nincs élet csak pangás.[35]
A szerelem világa azon ködfátyol, melyen át meglátjuk, vagy legalább
megsejdítjük, hogy az őserő nem más mint adhaesio, cohaesio, vonzalom,
szerelem. Vonzódás, szerelem tartja életműködésben a világot, –
szerelem, vonzódás van minden élő lényben, legyen az fű, fa vagy ember,
– szerelem vonzódás egyesit mindent. A szerelem tehát a legszentebbnek,
a legnagyobb hatalomnak, az ős-erőnek nyilatkozata az emberben. Igy
fogta fel ezt a lánglelkű költő is, midőn imigyen énekelt:
„A szerelem mindent pótol,
A szerelmet nem pótolja semmi.“
A ki valódi, éltető szerelmet érez egy rokonkebel iránt annak lelkülete
felmagasztosult, mert éltető isteni szikrát érez keblében, fenséges
érzeménye magasan szárnyal, isten országához közelit, mert ez a
legfenségesebb érzemény, mely embernek adatott; egyszersmint azon
kapocs, mely közvetlen az őserővel hozza kapcsolatba az embert. A valódi
szerelem áldozatkész, elannyira, hogy megtagad mindent, csak önnön
nemes, fenséges, mennyei természetét nem.
Valamint nem mind arany az a mi fénylik, úgy századrésze sem szerelem
annak, mit az emberek annak tartanak. – A mely szerelem nem volt
áldozatkész, higyjétek meg, hogy az nem volt valódi szerelem.
Óh az ember, ezen földi salak és mennyei szikra keveréke, de sokszor a
porban hurczolta már a legszentebb érzeményeket, de sokszor
megkisérlette kivetkőztetni lelkét mennyei eredetéből! Az emberek
mindennel vásárt ütnek, sok embernek még mennyei üdvössége is eladó. –
Az emberek szerelmet hazudnak hol jó parthie mutatkozik, – egy fokkal
lejebb már pillanatnyi élvezetére is azt hazudják, – és ismét lejebb már
gúnyképen is szerelmet hazudnak, mert az náluk már csak közönséges- és
szójátékká van aljasitva.
Vannak oly elfogult, viszás, harmoniátlan észjárású, túlszerény emberek,
kik az állatiság ingereit s magát a galanteria actusát, még ha valódi
szerelmi vonzalomból erednek is, az emberi méltóságon alulinak tartják;
vannak ismét mások, kik ezt nem tartják a nemes szerelem
követelményének, holott ha enni, inni, aludni, nem derogál az embernek,
akkor ugy vélem, hogy az is csak a természet rendjén van. Tekintsünk
elfogulatlanul mindent és ezen az emberek elfogultsága által localizált
szégyen folt is ép oly természetesnek, megszokottnak fog feltünni mint
bármi más közönyösen vett tárgy és dolog; sőt ha az egyesülést valódi,
nemes érzeményű szerelem idézte elő, annak czélja nem más, mint
kölcsönös és közös szerelmüknek örök életet, felszármazást szerezni egy
születendő lényben. És e czél, mint ilyen bizonyára nemes czél és az
össztermészettel igy az ös erő akaratával is egyezményes.
Sokan a szerelmet egy ugyanazon egyén iránt életfogytiglan tartó lángnak
akarnák beültetni s majdnem kényszeriteni, holott, mint már fentebb is
mondva volt, a nagy világ-egyetemben minden egyes alkatrész csak akkor
társul s csak akkor vonzódik bensőleg a másikhoz, ha a szükségesség, az
ős erő, az örökös átváltozás periodusa s hatalma ugy kivánják.
Ismétlem, mit már fentebb is mondtam, hogy az emberi méltóságot nem
egyébb kepezi, mint a természet törvényeinek idő, hely és körülményekhez
mért szoros követése, megtartása (a miben az igaznak s valóhüségnek,
tehát az észszerü méltánylásnak követelményei már benfoglaltatnak) tehát
a mi a szerelemben földiekkel játszó égi tünemény, az nem sérti, nem
sértheti az emberi méltóságot.
Sokan a szükség kénytetéséből, az esetlegből, vagy véralkatuk
milyenségéből, sőt némelyek a tehetetlenségből is erényt akarnak
csinálni. – Sehol sem találkozunk oly gyakran igaztalan, méltatlan
birálattal mint a szerelem dolgaiban. – Az öreg döreségnek nézi már a
szerelmet, azért a fiatalt, nem ritkán méltatlankodva, rendre utasitja,
de ha az sulyósabb kihágást követett el a társadalmi szokások s a
társadalmi rend ellen, még is megbocsát neki, mert visszaemlékezik ifju
korára. De ha ezen eset nőről, nő birálata alá esik, jaj annak a szegény
eltévedtnek! részére nincs kegyelem. – Az ilyen tévedéseket a világ
leginkább csak a nőknél szokta számba venni, hogy minő alapon, azt nehéz
volna megállható érvekkel támogatni. – Oh ki mondja meg, hogy azon ezer
vallás közül, mely a földön az emberek által cultiváltatik, melyik a
legjobb, melyik az üdvözitő?! Ki mondja meg hogy azon ezer féle
társadalmi szokás és rend közül, melyet az emberek e földgömbön
követnek, melyik a legmegfelelőbb, a legerényesebb?! – Az eszmék
folyvást tisztulnak; a politikai és társadalmi szabadságnak csak az
egyéni szabadsággal karöltve van értelme. – Az izlam követője, a mormon,
becsülettel tisztességgel tarthat magának több nőt. – Az egyik felekezet
az egy nőt is csak ágytól asztaltól választja el, máskint nem. – A másik
felekezet már elválasztja s uj szövetséget is enged. A harmadik polgári
házasságot is engedélyez. A negyedik a természet által utalványozott
szabad társadalmi rendet követi, a nőt egyszerüen a férfi mellé rendeli,
– s nagyot kaczag ha valaki őt a papi áldásra avagy szerződésre
figyelmezteti. Mind ezen eltérő szokást, társadalmi rendet, csak azért
állitottam igy egymás mellé, hogy ne mondhassuk miszerint a mai
civilizált társadalmak egyike vagy másika már feltalálta volna e
tekintetben is a bölcsesség kövét. Majd ha az emberi társadalom
miveltebb osztályai magas értelmi fejlettségre, tehát elfogulatlan
szellemi tisztán látásra, vagy is szellemi teljes szabadságuk
magaslatára fognak emelkedni akkor bizonyára szét fogják bontani azon
korlátokat, melyek ma, a kis korúak fékezésére még fennállanak. – Az
ember szabadságra törekszik minden irányban, mert az egyéni életnek csak
úgy van értelme, önállósága, ha az egyén a természettel, annak minden
tényezőjével, szabadon érintkezhet.
A megtisztult eszmék eredménye lesz az is, hogy az anyagi tekintetben
szükségesnek vélt convenience házasságok mellet vagy előre ki fogja
magának kötni a fél, hogy szerelmi vonzodásával ezentul is szabadon
kiván rendelkezni, vagy csak hallgatag s szokásilag fog az igy
utilisáltatni, miként ez már a francziáknál mint szabadszellemü népnél
gyakorlatban is van.
Korunk az anyagiság kora, kenyér, étel és ruházat nélkül nem élhetünk,
azért helyet engedünk a convenience házasságoknak is, hol például egy
vagyontalan egy vagyonossal lép házasságra, de a mely esetben, ha a sziv
nem vonzódik a hozzá kötött egyénhez, fogja-e valaki, s lehetne-e
kényszeríteni arra, hogy azt szeresse? Azt mondják: minek ment hozzá,
minek esküdött örök hűséget, ha olyat nem érzett? – de mikor ezt a másik
fél s a szülék jól tudták, azonkivül a szülék, a pap és minden „okos“
ember azt tanácsolták például a fiatal tapasztalatlan leánynak, hogy
csak menjen hozzá, tehát erőltették, s most meg ujra erőltetik, hogy
szeresse. Mennyi ellenmondás, mennyi igaztalanság, méltatlankodás,
kigúnyolása a természetnek s az ember önállásának!
Ha tudjuk az egyént lelkileg teljesen önállónak, egyénileg szabadnak
gondolni, akkor a szerelmi viszonyt a kenyérszövetségtől avvagy a házi
kommoditás családias berendezésétől szintén megtudjuk különböztetni. –
Az erény fictiója tévutra vezet, s innen már nagy messze útról kell
vissza térni a természethez, a valóhoz, – s mentül messzebb távoztunk a
természettől, annál bizonyosabban vissza kell térnünk.
Némelyek azt kivánják hogy a szerelem, melyet egy egyén iránt éreztünk,
minden egyes esetben örökhűségű legyen, de ők nem tudják mit kivánnak. –
Nem, mert először is nem vizsgálták meg jól, valljon valódi szerelem
volt-e az? S ha már kezdetben nem az volt, hanem annak csak látszatja,
hogyan lehetne később más, mint annak csak látszatja vagy tán az sem. –
Másodszor: az egyház, bár megkérdezi a feleket összekelésük alkalmával,
hogy szeretik-e egymást? de nem törődik vele tovább, ha a fél, avvagy
felek, a szerelmet csak hazudták magukra. Harmadszor: mivel az egyház
elválást is enged és uj frigyesülést, itt tehát már megengedi, hogy
előbbi, esküvel is pecsételt örök hüségüleg fogadott szerelme, tárgyát
változtassa. Negyedszer: bár egy igen jeles német költő azt mondja
„Ewigkeit geschwornen Eiden!“ még is, eltekintve attól, hogy az egyház a
szerelmi fogadalom megmásítását megengedi, midőn az tényleg már úgy sem
áll fenn: a mi tényleg nem létezik, az sikertelen fogna erőszakoltatni,
legsikertelenebbül pedig a nem létező szerelem, mert:
„Kinek volna kedve,
Gyöngyélethez erőltetve.“
De értsük meg egymást, én a fentebbi sorokban a valódi nemes érzeményű
szerelemről mondtam, hogy annak teljesen szabad rendelkezésére kell
állani egy lelkileg önálló embernél minden körülmények között, nem pedig
a házas-élet elkötelezett adóját vagy a szerelem álczája alá rejtőzött
szenvedélyt, mely szerelem nélkül, s főleg tulzásában csak olyan
szellemi vakság, mint bármely más szenvedély.
Némely iró azt állitja, hogy a szerelem mindenkor, képzelt vagy való
tökélyre vonatkozik, ámde ez nem igy van, mert a szerelem: igézet,
büvös, titokszerü, kifürkészhetlen szellemi magneticus rapport, mely
mihelyt ki van fürkészve, mihelyt nincsenek rejlő tulajdonai: megszünt
szerelem lenni s ez esetben csak becsülésünk, kegyeletünk tárgya marad
az illető. Vannak emberek, kik az ész rostáló fontolgatásával gondolnak
szerethetni; s ez úton valóban ragaszkodnak is vélt szerelmük tárgyához,
de az ilyen szerelem csak hideg bunda, (bár állandó) de nem valódi
szerelem. – Sokan egész életüket is leélik s még sem éreztek valódi
szerelmet. – Igaz, hogy például a flegmaticus egyén szerelme némileg más
alakban mutatkozik, mint például a vérmes, vagy epés-véralkat emberénél,
mert a flegmaticus és melancholicus évekig tud plátoi szerelmet viselni
szivében és phantásiájában, – mig a vérmes és epés, teli lévén pezsgő
élettel, ha szerelme tárgyát viszont szerelem mellett egészen nem
birhatja, saját nagy hevétől emésztve s a pezsgő életerő által
ösztönöztetve, vagy olyan lépésre ragadtatik, mely életét kioltja, vagy
zajgó szenvedélyek karjaiba veti magát, vagy pedig irtóztató lelki
küzdelmek közt visszavonul s emésztődik magában, mig a Párkák élete
fonalát el nem metszik.
A tökély birhat ugyan befolyással arra, hogy általa is szerelmet
ébresszünk, de kizárolagos befolyást nem bir gyakorolni, mert gyakran,
nagyon is gyakran találkozunk olyan szerelemmel, mely sem lát, sem hall,
s igy a tökélyt nem keresi, nem is képzeli, – ő szeret, mert ez élteti,
szeret, mert kimagyarázhatlan igezet alatt áll, – szeret, mert bár
mennyire akarja, nem képes eszközölni hogy ne szeressen.
A fiatal szeret, szerelem nélkül nem élhet, mert a midőn életerejét s
lényének a természetteli harmoniáját érzi, a természet éltető szavát,
intését, nem követnie nem lehet. – A közép korú is szerelemre lobban, de
már itt több az ovatosság, több a fontolgatás, azért nála ritkábban is
szokott előfordulni az, hogy valódi szerelmet érezzen, de ha még is
előfordul, ez a legjózanabb szerelem, mert azt nem homályositja sem az
ifjunak ködös phantásiája, sem az öregség[36] bolonderiája. – Olykor
öreg urakat is látunk a szerelem tisztitó hevében izzani, kik
rendszerint fiatal leányok után esengenek és szerelmi bódulásuk
mámorában még viszont szerelemről is álmodoznak, mit azonban tiz ezer
eset közül legfeljebb csak egyszer érnek el, mert ők majd nem
lehetetlent, de minden esetre természet ellenest kivánnak, mivelhogy az
élet nem ragaszkodhat az enyészethez, mivelhogy az egyik az élet belépő
ajtajánál, a másik a kilépőnél áll, tehát utjaik nem vezethetik őket egy
ösvényen.
Azonban az öregek rendszerint már csak bolondságnak tekintik a szerelmet
s azt mondják, hogy ők már kiábrándultak; a nem öreg, vagy bár ifju, ki
valamely testi defectusban szenved, ritkán lobban, szerelemre, mert érzi
hogy valója nincs helyes életviszonyban a természettel, körülbelül az
öregek is ilyesmit éreznek; ő náluk már az átváltozás periodusa s
hatalma, valamint az anyagi és szellemi életerő müködése, nem igényel
szerelmi magneticus rapportot avvagy tenyészetet, mert ők a pangás
stádiumába léptek, hol netalán fellobbanható szerelmük ugy is csak
kinókat, igen igen rövid létet teremhetne, mint ősszel az ibolyának
viritása, melyet „ujra költe álmaiból, csalfa őszi napsugára.“
A szerelemben a testi és lelki gyönyörnek eggyé kell olvadni, más
különben a legfenségesebb valódi szerelem is csak kiegészitlen,
elégedetlen, tehát nem teljes. Az ember természetét, hogy t. i. az, az
anyag és szellem vegyüléke, – soha se feledjük: – soha se igyekezzünk a
természettől eltérni, mivel például a társadalmi rend és szokások attóli
eltérést igényelnek, mert a józanság nem mindenkor található fel a
társadalmi szokásokban, holott a természet ujjmutatása örökigazságkint
kalauzol. –
A műveletlen lelkületű ember rendszerint csak a testi kellemeket, a
szépséget tekinti szeretetre méltónak, mig a művelt lelkületű a szellemi
szép tulajdonoknak is jelentékeny befolyást enged gyakorolni önmagára,
szerelmére, innen is következik, hogy a valódi szerelem csak rokon
természetűeknél fejlődhet ki.
A philosophusok azt állítják, hogy a fügefa levélnek nagyobb jelentősége
volt már Éva idejében is, mint közönségesen gondolnók, – mert a szerelmi
vonzódás, mint már említém, anyagilag és szellemileg rejtett bájakat
igényel. A nőnek tartózkodóbb természete szintén odamutat, hogy a nőt
nem kellene oly hamar kitalálni akarni, mint azt ifjaink – az anyagiság
spleenjében szenvedvén – oly életúnt modorban mai napság tenni
szokták.[37]
Az ember csak akkor simul, minden önző vágyak és számitás nélkül az
emberhez, s önön természetét egész fenségében csak akkor ismeri meg s
érzi át, midőn szeret. Valami mennyei megtisztultság glóriája járja át a
szerelmest. Azonban, hogy boldog-e hát mindenkor az ember midőn szeret
és viszont szerettetik? ez olyan kérdés, melyre nem merek feltétlenül
igennel felelni.
Rónay azt mondja, hoy az összeköttetés csak ott remélhető, hol a
szerelem viszonyos; a szeretők ennek előidézésére minden eszközt, minden
útat megkisértenek, szóval és tettel, kecses testmozgással és nyájas
arczkifejezéssel iparkodnak tetszeni egymásnak; gyöngéiket gondosan
takargatva, testi és lelki tökélyt szinlenek, vagy tehetségeiket a
lehető legragyogóbb szinekkel felcziczomázva hordozzák mutatványul.
Szóval, használtatik minden mi kellemeket, szeretetre méltó tulajdonokat
varázsolhat elő: elvek cseréltetnek, törvények sértetnek, erény, vétek,
egyiránt eszközül szolgálnak itt. Ilyen a szerelem mint szenvedély,
képes feledni, tűrni, leküzdeni mindent.
Mivelhogy a szerelemnek bármely kiegészitő része csak akkor lehet
valóban kedves, ha őszinte vonzalomból ered s önkint részelteti magát;
azért nem tartom valódi szerelemnek az olyat, mely a viszont szerelmet
forcirozott eszközökkel, elvek fölcserélésével vagy épen az erényesség
útjának elhagyásával is kész felidézni akarni; mert a mellett, hogy ez
különben is ritkán sikerül, és ha sikerülni látszik is, ritkán egyébb az
érzékeknek káprázat általi csalásánál, – az ilyen önámitás rövid, igen
rövid életű szokott lenni.
A szenvedély, mely többnyire nem akar tudni szenvedély nélkül élni, –
mint ilyen természetesen nem lehet valódi szerelem, mert erőszakolni a
szerelem folytonos lobogását s elhitetni magával hogy a szenvedély,
szerelem: nem egyébb, mint önámitás, szenvedélykór, káprázata az
érzékeknek s szórakozottsága, vagy épen vaksága az értelemnek.
A koronkinti hevély, mely a szerelem jelmezében szokott feltűnni, már
lágymelegebb kiadása a szenvedélynek, mert ez, t. i. a hevély, már csak
adott alkalommal s nem mindenütt és minden áron keresi és képzeli a
szerelmet. A hevély is, mint a szenvedélykór, keresi a harmoniát,
szerelmi vonzódást, mert érzi hogy olyanra szüksége van, hogy az élteti
s fentartja lelkét az élet terhének érzete mellett, de észrevevén a
káprázatot, odább áll, s másnál keresi azt, mig végre vagy megtalálja a
rokonkeblet, vagy lemond az életnek ezen éltető mannájáról, mely az ő
részére nem akart harmatozni.
„Vannak szenvedélyek, melyek néha még jókor kiábrándulnak, futtokban
megállithatod őket; a szerelmet soha, végig futja ez pályáját, legyen az
sima vagy göröngyös, mindegy, kiábrándulást csak akkor várhatsz, ha
sziveik egyesültek és vágyaik egygyé olvadtak. Szakítsd el őket
erőszakkal, gördits legyőzhetlennek látszó gátakat elibe, – s ő óriási
erőre fog emelkedni: álj elő okokkal, merítsd ki a bölcsesség és ékes
szóllás minden forrásait, hit és méltánylás helyett elidegenülés és rosz
szándék gyanuja leend jutalmad. A szerető minden öröme, minden
boldogsága, csak viszhangja kedvese boldogságának: „két lélek egét egy
nap világítja“ itt. A szerelem annál tartósabb, minél mentebb az
állatiságtól és önzéstől, minél szentebb s erősebb a viszonyos szerelem
hite; birni akarjuk a szeretett egyént, birni kizárólag, mienk legyen
minden lépte, minden eszméje, szive legtitkosabb vágyai, minden mosolya
miénk oly szenvedélyességgel, melyet a megosztott szeretetnek még csak
árnyéka is kétségbe ejt. A féltékenység hitevesztett szerelem.“ Ime ezen
tényezők és okok eszközlik azt, hogy a szerelmesek csak nagyon ritkán
előforduló esetben érzik magukat teljesen boldogoknak. „Denn die
Eifersucht ist eine Leidenschaft, welche mit Eifer sucht was Leiden
verschaft.“
Az ifjú s általában a szerelmes azt hiszi hogy oly forrón, oly előtörő
hatalommal senki sem tud szeretni mint ő. Erre mondja Madách: „Ez régi
dalja a szerelmeseknek; azt tartja mind: hogy ő fedezte fel a
szenvedélyt, előtte senki még szeretni nem birt, és ez igy megyen nehány
évezred óta szüntelen.“ De hogy az ember gyakorlati életének képe
kiegészitve legyen, azt is mondja, hogy: „Szerettél, megcsalódtál,
szerettél újra, s akkor már te csaltál. Ismét szerettél, hősödet
meguntad; s üres szived most uj lakóra vár.“ A vidék, távolról, mintegy
homályba burkolva regényesebb; a kedves, ha távol van, vonzóbb.
Bocsánat e hosszas kitérésért, melyet a sziv és szerelem országába
kirándulásképen tettem; de úgy tartom, hogy a midőn a nőket akarom
szellemileg anatomizálni, ezen mezejét a nők éltető világának
recognoscirozni, nem volt fölösleges.
A nőt, mivelhogy az, az értelmi fejlettség és tudományosság, tehát a
szellemi tisztán látásnak oly magas fokán, neveltetésének korlátai miatt
rendszerint nem áll, mint a férfi, leginkább szivérzeményei vezérlik;
tehát a nőt nem anynyira elvek, mint inkább a szemérem, becsületérzés,
és a szégyentőli félelem tartják féken. Ha ezekből kivetközött, az
értelem hiányossabb volta miatt is mélyebben sülyed mint a férfi.
Ha mindenhol szükséges az elfogultság nélküli szabadszellem, a neutrális
kiindulási pont: úgy az a nők megbirálásánál, jellemzésénél
legszükségesebb, mert a nőnek különböző ismeretkörén, női természetén
alapuló észjárása, gondolkozásának iránya s általjában egész lénye és
valója könnyen kisikamlik a férfiunak ész és okszerű kezelése köréből, –
mert a folyadékot nem lehet rőffel mérni, sem pedig a rőfös portékát
akonázni; holott az ember hajlandó mindent saját kaptafájára rámázni, –
azonban nem mindenkit lehet egyforma mértékkel mérni. A férfiú azt
keresi s becsüli a mi ész és ok-szerü a nő megérti ugyan ezt is, de
leginkább csak a sziv sugallataira hallgat.
Valamint a művelt ember egészen más megbirálás alá esik mint a
műveletlen, – úgy a nők is idő- hely- körülmények- s véralkatuk minősége
szerint különböző jellemzés alá esnek.
Vannak nők, kiknek sziv- és kedély-világa megelégszik szerelem dolgában
a phantásiával s az érzelgéssel, – ezen túl lépni nem is óhajtanak,
részint mivel lelkük erélyének hiánya egyébre nem is igen ösztönzi,
részint mivel gondolkozásuk iránya s egész lelkületük milyensége már úgy
beleélte magát a „sohajok“ hidjába, hogy boldogságukat csak
boldogtalanságuk érzetének ködfátyolképei között keresik; – különös, de
igy van.
A természet teremtő keze a nőt mélyebb s tán nemesebb érzelmekkel áldá
meg, mint a férfiút; a természet úgy akarta, hogy a sziv legnemesebb
érzelmei női ápolás által éledjenek s utóbb, midőn az emberiség magas
értelmi fejlettséget fog elérni, ezen, párhuzamban fejlő nemes
érzemények kenetteljességével párositsa az értelem szigorát. Képzeljük
magunknak egy pontot s mondjuk, hogy ezen pont a nő, (ezt némi
értelemben talán fix-pontnak is lehetne nevezni) képzeljünk ismét egy
másik pontot s nevezzük ezt férfiunak, már most e két külön álló ponttól
képzeljünk két vonalat felfutni a magasba, hol azok végre összeérnek,
egygyéolvadnak, culminálnak; – igy két különböző gyökérszálon fogjuk
látni az emberiség tökélyesedésének felfutását, mely a magasban akkor
fogja elérni rendeltetésének czélpontját, midőn az emlitett
szivérzemények nemessége s az értelem magas fejlettsége (t. i. a
szellemi tisztán látás) össze ér, egyé olvad, egy és ugyanaz lesz.
Szeretni, nagyon szeretni a nőt s annak helytelen, czélszerűtlen
ohajtásait, kérelmét, künnyűit elodázni vagy visszautasitani: ahoz a
férfiunak magát teljesen szabaddá tett lelkülete kivántatik, – s igy az
még is lehető s egyeztethető; ime ezen tényállásból is kitünik, hogy
annyi és annyi státus férfiú, uralkodó, hadvezér, bölcsész, keménynyaku
zsarnok, stb, kik nők uralma alatt állottak s azoknak befolyásától
magukat emancipálni nem voltak képesek, mennyi lélekerő hiányával voltak
s ezen viszásság csak azért történt, mivel előbb, semmint magas polczra
emelkedtek, lelkületük teljes függetlenségét megszerezni elmulasztották.
Ily viszásságok napjainkban is előfordulnak csak azért, mivel az ész és
szellemi tisztánlátás helyett az elfogultság működik s mivel a látszatot
igen is gyakran valóság gyanánt adoptáljuk.
De utóvégre a nő is kinyomozható, kitalálható, ha az huzamosan
szemlélődése tárgyát képezi a lélekbuvárnak. Igaz, hogy a nők gondosan
leplezik gyengéiket sajátszerűségeiket s mindig rejtegetnek valami
titkot, olykor nagyon is kicsinyszerűségeket, és alig van nő, ki
valamely titkát magával a sirba ne vigye: még is közlékeny, csacska
természetüknél fogva hamar kikottyantanak egy szót, egy eszmét, mely
aztán világot vagy árnyékot vet lelkületükre, gondolkozásuk irányára,
észjárásaik milyenségére.
A ki idegen segélyre szorul (pedig a nők átaljában ilyenek) az örömmel,
erős vággyal, hévvel simul az erősebb rokon érzelmüekhez (t. i. a férfi
kebelhez). A ki erőt érez magában (már mint a férfiak) az, mint az
oroszlán egyedül is ki mer lépni az élet bármely sivatagába.
Szellemi és morális előhaladást csak azon társadalomban találunk, hol a
nő nincs leigázva, nincs egyszerű, dolgozó házi álattá alacsonyitva. A
nő is, mint mindenki, csak akkor fejtheti ki nemének erényeit, szép
tulajdonait, ha szabad.
Mint már fentebb is mondva volt, a szellemi tisztánlátás nappali
világitásban tünteti fel az élet helyes utjait, a természet szabatos
rendjét s igy a határvonalakat is hol a tulzás kezdődik. Ne aljasitsuk a
nőt teherhordó állattá, de ne is mesterkéljünk annak a társadalomban
olyan állást, mely azt testi lelki tulajdonainál fogva meg nem illeti. –
Való, hogy hacsak az erősebbek joga volna megalapitva és érvényben, ez
nem volna egyébb ököljognál, ugyanazért szükséges, hogy a gyengébbek
joga szintén jogczimet képezzen, s igy a nők a gyengébbek (jogosult)
jogczimével birván, előzékenységben, kiméletben részeltessenek, – de
tulzás lenne, ha őket oly befolyással biróknak authorizálnók, miként azt
az udvaronczok s a tulzó finom francziák életbe léptették.
Nemünk ritkán marad a középuton, az előbbi korban a férfiak, az
utóbbiban pedig a nők éltek vissza befolyásukkal, hatalmukkal.
Vannak nők, kik oly hidegek mint a kevélység, oly ünnepélyesek mint a
halál, vagy nagyszerűek mint egy catastrofa, vagy oly rettentők mint a
kétségbeesés.
„Vannak oly, a túlzásig bölcselkedő nők, kik azt hiszik, hogy a nemi
különbség pusztán külsőségekre szoritkozik, hogy a nő, ha szokások és
nevelés nem zsarnokoskodnának felette, mindenütt odaléphetne, hova egy
férfi. Csalatkoznak, a természet a nőnek kimérte saját hatáskörét, s
csak az van helyén, ki a természet intézkedéseit nem zavarja.“ A nemi
különbség nagyszerű eszméket rejt méhében.
A férfiunál a felső testrész, a mellkas, a tüdő, a csontok a gögsip
nagyobb, erősebb, mint a nőnél; az altest aránylag kisebb, a lábak
vékonyabbak s nem oly gömbölyüek. A nőknek testalkata s egész lénye
finomabb természetű s szerkezetű, külsején úgy mint szellemében több a
kellem, kevesebb a ridegség. „A nő szép, a férfiú fenséges.“
„A nő oly kép, mely ragyogó szineivel megigézi a nézőt, a férfiut
Humboldként merész ecset festé, hol nem kellem, hanem erő és szabatosság
volt czélja a müvésznek.“
A nőnek 18–20 gögsip gyürüje van, a férfiunak csak 16, ezért a nők
hangja vékonyabb s hajlékonyabb.
„A férfiu cselekvéseiben sokkal nagyobb mint szenvedéseiben. A nő többet
tud türni mint tenni, s szenvedéseiben sokkal béketüröbb,“ (mert a
férfiu lelki fájdalmai az észen át hatnak a szivbe s igy iszonyúbbak,
marczangolók, mert leküzdhetleneknek látszanak s ezen tudat kétségbe
ejtő, a mi aztán irtóztató rázkodássali feljajdulást idéz elő; mig a nő
fájdalmai a sziven át szivárognak az észre s igy útjokban
megcsendesülve, s némi reménnyel vegyülve nyilatkoznak.) Azt mondja
Rónay, hogy e részben úgy képzeli a nőt mint gyenge virágot, mely a
vihar és vész alatt földig lekonyúl, s midőn a vihar elvonult felette,
sértetlenül felemelkedik: a férfiu erős tölgy, ellenáll, daczol a
viharral, de küzdés közt galyai hullanak, gyökei szakadoznak s kidől
helyéből.
Egy országban két fejedelem s mindegyik egyenlő hatalommal nem
uralkodhat, szünetlen súrlódás sőt tettleges czivódás nélkül; épen úgy
nem lehet a családi életben nőnek és férjnek egyenlő hatáskört, egyenlő
hatalmat gyakorolni, egyiknek alárendeltségben kell lenni egy részében a
családi kör életviszonyának, mig másik részében a nőnek is önálló
hatáskört kell engedni, mert az ember szabad akaratra volna eredetileg
teremtve, habár abból gyakran kiforgattatunk is a visszás körülmények és
az emberi intézmények hatalma által. Ezen szabad akaratot lehetőleg
érintetlenül hagyni s azt biztositani minden egyes, nagy korú ember
részére: ez a társadalmi institutiók javitásának kivánalma.
A bibliai történet, miszerint isten Évát Ádám oldalbordájából alkotá,