Tükör darabok az önismeret és emberismeret világából - 3

engedjük azt kifejlődni, mert aki nem tudja magát a közjónak
engedelmességgel alárendelni, például szenvedélyei miatt, az nem önálló
szabad szellem, önmagának helyes kormányzatára épen úgy elégtelen, mint
a társadalom közös nagy czéljainak előmozditására; az önfejű ember
mindig vagy önmagának, vagy másnak a fejét üti, hogy meg ne sántuljon.
A középszerűség, sőt olykor az önfejűség vagy makacsság is azt hiszi,
hogy hasonlit a lángészhez, ha túllép az okosságon. Ha a hősiesség nincs
arányban a lángészszel és erővel: hasonlit az eszelősséghez.
Vannak emberek, kik azt hiszik, hogy ha a jellemről némi fogalommal
birnak, az már annyit ér, mintha annak birtokában is volnának. Az ilyen
emberek többnyire tolakodók s nagy emberismeretet affectálnak,
szeretnének mindenkit egyszerre kitalálni s ezen czél elérésére a
spionirozáshoz folyamodni sem irtóznak, holott embertársainkat kiismerni
alkalmilag kell igyekeznünk, nem pedig spionirozva annak netalán létező
gyengéit előtérbe csalva tolakodjunk azt mentül előbb kitalálni. Kell-e
mondanom, hogy ez oly szemtelenség melyet emberestül együtt vissza kell
utasitanunk. Sokan nem jó szemmel nézik ha önérzettel biró ismerőik
némelyike nem hagyja magát egy könnyen kitalálni; az ilyen embert
gyanusítják, megszólják, sőt készek azt egészen elitélni. Az ilyen
emberek igen felületes ész és biráló tehetséggel birnak, s többnyire
könnyelműek, mivel meg nem gondolják, hogy magát az első találkozások
alkalmával átpillantani csak a könnyelmü vagy bárgyú engedi, s hogy az
eszélyes, jogosult önérzettel biró ember nagyon is megválogatja emberét
kinek keblét bizalommal feltárja, mivel érzi, és tapasztalásból is
tudja, hogy az igaz barát, vagy a valódi jellem nem a könnyelműek
soraiban keresendő.
A ki eléggé önálló s józan, az nem sokat gondol azzal hogy mit mondanak
róla az emberek; a ki elég okos, az nem hizeleg; a ki elég becsületes,
jellemteljes önérzetü, az kegyért nem rimánkodik, kegyet nem hajhász. A
ki mindenki iránt felötlőleg nyájas, abban több kevesebb alattomosság
szokott lenni.
Azt mondja Kant: „Tudomány, művészet, és mesterség által nagy mértékben
műveltek vagyunk; továbbá: civilizálva vagyunk az illem és külső
szerénykedés által egész a túlságig, sőt egész az elviselhetlen teherig,
de moralizálva még csak ezentúl leszünk, ha leszünk.“
Azon igazság miszerint némely, az emberek által elnézett, nem ritkán
csekélységnek vett vétkek (például hazugság, fösvénység, szinlett
alázatosság s a t. usus fructuáriusai bármily pompával s külső,
úgynevezett tekintélylyel jelenjenek meg a társadalomban „jellemmel“ nem
birhatnak, nem szorult bővebb magyarázatra.
Azonkivül a tapasztalás arra tanit, hogy sokkal több oka van az embernek
az alattomos rosz akarótól (ki szembe nem ritkán még hizeleg is[13])
tartani mint a nyilt ellenségtől, mert nyilt ellenfél többnyire csak a
határozott jellemű ember szokott lenni, hogy pedig a határozott jellemű
embernél a méltányosság és nagylelkűség ritkán hiányzik, azt
tapasztalatilag úgy mint lélektanilag egyként bebizonyitva látjuk.
Egyébkint az embernek gondolkozását, szivét, lelkét, jellemét olykor
abból is fellehet ismerni, hogy kizárólag mire szokta pénzét költeni.
A magasztos jellem, terjedelmes szellemével és szokásos szerénységével
(e tekintetben magába vonultságával) nem ritkán eltakarja azon szép,
nemes lelki tulajdonok egy részét, melyek keblének világát képezik.
Lehetnek ezek közt a közönségestől elütő, rendkivül magasztos, fenkölt
eszmék és morális kincsek, melyeket tulajdonosa az értetlenség és
tökéletlenség fagyos lehe elől eltakarni óhajtván, azokat magával együtt
kora sirba temeti (lásd: Madách Imrét, Kölcseyt, s a t.)
Azon életelvek, melyeknek alapján az ember jelleme épül lehetnek tévesek
is, mert absolut tökéletességre ember szert nem tehet[14] mind a mellett
a morális elvek olyan szigorú tisztelője, ki ezen szigorúságot az ember
szellemének egyéni szabadságával s a természet törvényeivel
egyezményessé tudja tenni, tiszteletünk egész összegét megérdemli, mert
jót akar, mert ebben következetes, mert megbizható.
Az észtehetség (talentum) általános értékkel bir, amiért az ilyen embert
a mezei gazdaságnál lehet leginkább haszonhajtóvá tenni, hol minden
egyes esetnél külön kell a teendők minőségét, módját, idejét s. a. t.
helyes birálat által megállapitani. (Viszás, sőt nevetséges eljárás
tehát a szülék azon intézése, midőn fiaik gyenge észtehetségét látva,
nyugodt lélekkel, s quasi helyes tapintattal mezei gazdáknak szánják
azokat.)
Megjegyzem még itt, miszerint azt mondja a közönség, hogy ritkán lehet
olyan emberre találni aki talentuma mellett becsületességgel és
jellemmel is birna, – s mégis ha valakit tettleg alkalmaz valamely
állásra, – bár esetleg hatalmában volna olyant választani, elsőséget ád
az úgy nevezett „nexiónak.“ – Ime ilyen az ember, t. i. panaszkodik,
helyes elveket állit fel, de nem követi azokat, mert erkölcsi ereje
gyenge, ez pedig azért ilyen, mivel értelme még nem eléggé tiszta,
jelleme és önállósága tehát ingadozó.
Az ember véralkatának minősége (temperamentum,) esetleg mint kellemes
társalgó, vagy sokat tűrő egyén szintén figyelmet érdemel, – de a jellem
hasonlithatlanul több belbecscsel bir az előbbi tulajdonságoknál, mert
tulajdonosa az emberek azon igen kicsiny számához tartozik, kiket eléggé
becsülni nem lehet, s kiket a nagy tömeg eléggé becsülni nem tud, –
holott ezek vannak, a gondviselés által kiszemelve, hogy az emberiség
általános tökélyesedését elősegéljék, s hogy tehát időközben a
társadalom corruptióját elháritsák. – Minden tulajdonságot adhat a
természet ajándéka, de a jellemet csak önmagunk fejthetjük ki lelkünk s
értelmünk belsejéből. Idevágó világitásul szolgál első Jakab angol
király párbeszéde, melyet felnevelő dajkájával tartott uralkodása
idejében; midőn a dajka a királyt arra kérte hogy tenné az ő fiát
gentlemanná, – a király igy felelt: „azt nem tehetem, gróffá, báróvá
igen, de gentlemanná kell hogy ő maga magát tegye.
„Jellem, – mondja Rónay Jacint – erkölcstanilag meggyőződés szülte elv-
és ész-szerinti ingatlan cselekvést, jelent; kizárólag érzéki eszes
lénynek tulajdona (szerintem csak az értelem magas fejlettségének) s
csak ott gondolható, hol a cselekvés felett nem indulat nem szenvedély,
sem körülmények, hanem elvek határoznak; hol a multból a jelenre s ebből
a jövőre lehet következtetni, hol nyugodt szivvel mondhatjuk: ezen
embert ismerem, bizom benne.
A jellemes ember nem utánzó, de azért nem különcz; állhatatos, de nem
konok; elveit nem változtatja ugyan, de szükség esetén javitja,
céljaitól sem áll el mert azok ésszerintiek; de megismerve tévedését,
változtatja az irányt s a czélra vezető eszközöket. – A jellem csak
erényes emberek közt lehető, mert elvből erénytelennek lenni annyi, mint
a roszszat ingatlan következetességgel gyakorolni csupán azért, mivel
rossz; ily tévedést emberről nem akarunk hinni. – A jellem lelki erőt és
akarat szilárdságot feltételez, mely magát soha tul nem becsüli s mások
érdemeit elismeri;[15] melynek czélja: igazság, s törekvése igazságosnak
lenni ön maga és mások iránt. – Minél ritkább tulajdonok ezek, annál
bizonyosabb hogy a valódi jellem nem mindennapi tünemény az életben. –
Az önfejűséget, konok daczolást, önzés-szülte állhatatosságot – sokszor,
de elég hibásan jellemnek mondjuk.
A gyermek, az ifju, jellemnélküli, mert a jellem hosszú küzdés és
nagylelküleg kivivott győzelem eredménye, mire csak érettebb kor tarthat
számot. Ritkán találjuk fel eredeti tisztaságában a jellemet azoknál,
kiket alárendeltség, élelmi gondok, mostoha körülmények lebilincselve
tartanak, kik játékai a nagyok vagy a sors szeszélyének: az ember minél
többet vár mástól, jelleme annál ingatagabb. Végre ne keressünk jellemet
a hivatal, hir, s kegyvadászoknál és sima börü hizelgőknél, kiknek
nyelvén mindig „igen“ és arczukon mindig nyájas, megelőző mosoly ül,
kik, valamint átalában a jellemtelenek mind, hasonlók a szélvitorlához,
arra fordítják a köpönyeget, honnan a szél fú.
Jellem lélektanilag azon ismérvek összegét foglalja magában, melyekben
az emberekközti különbség alapszik. Végetlen tér, melyen leggyakoribb a
tévedés.“ (eddig Rónay.)
Midőn nemes, nagy jellemek, kicsinyes körülmények között élni
kénytelenittetnek, – nem ritkán különczöknek, rátartóknak,
inpracticusoknak, vagy épen embergyülölőknek (pl. Roussou) tartatnak a
nagy tömeg által.
Ime, az igaz való megismerésének alapján megszerzett önismeret és
emberismeret, – szellemi egyéniségünk szabadsága, önállósága, a lelki
erő, morális érzet, életbölcsesség, erkölcsi bátorság, jellem,
itélőtehetség, jól, valóhiven alkalmazott méltánylás, mind megannyi
összefüggő idegszálai az értelem magas fejlettségének s meggyőződésének
mint összekötő gyupontnak, honnan azok természet szerint és szükségképen
kisugároznak.
A valódi jellem s a dicsőség el nem érhető valódi nagyság nélkül, ezt
ellenben önkint és válhatlanul követi; mert a dicsőség nem egyéb, mint a
valódi érdemek kisugárzása, mely nem kivülről tapad az érdemre, hanem
magából a benső érdemekből fejlik ki.
A természet törvényeinek idő, hely és körülményekhez mért szoros
követése, megtartása (a miben az igaznak s valóhűségnek, tehát az
észszerű méltánylatnak követelményei már benfoglaltatnak) – képezi az
emberi méltóságot.
Kézzel foghatólag kiviláglik ezekből, hogy az iskolák, a népnevelés és
tanrendszer világos s az örökigazságokra alapitott berendezése a talpkő,
melyre aztán a jövendő nemzedék a tökély tornyait épitheti. Ettől függ a
jövő nemzedéklépcsőzet sorsa.
Tanitsátok a philosophiát végzett ifjakat egy évig – a szónak mélyenható
értelmében – rendszeresen az önismeret és emberismeret tudományára, – s
meglátjátok, hogy mily nagyot változand csak egy nemzedék ujulásával is
az emberiség ábrázatja.
Az emberiség szellemének nemesitésére sokat tesz ugyan a nevelési
rendszer tökélyesitése, de az önképzés hozzájárulása szintén azon
főtényező, mely minden egyes embernek önálló belbecsét leszen
meghatározandó s megszerzendő. – Az ember szellemi önvalójának
alkatrészeiben az öszhangzatos kerekdedséget, totalitást, csak saját
irányú fejlesztés útján érheti el. Ezen állitás igazságából azon
körülmény, hogy ezen álláspontot kevesen érik el, – mit sem von le.
A végzet akarata, hogy az ember tökélyeit s tehát erényeit önmagából
fejtse ki; – minek bizonysága az, hogy a teremtés őt azoknak
kifejthetésére képesitette. – Az embert a nevelés, tanitás, útmutatás,
felvilágositás tökélyesiti ugyan, de a tudásnak nyomról nyomra felfogott
értelemszerü meggyőződése (tehát ezen tudásnak nem csak sejtelemszerü
fogalma,) s ennek önvalójávali egyezményessé tétele hozza létre benne, a
lelki önállóságot, függetlenséget s a szellem szabadságát.
A természet óriási erejének ellenébe erőnk vajmi parányi, de ha lelkünk
röpte gyakorlott és szabad, akkor ezen különbség csak növeli erőnk
érzetét.
„Wie die Seele sich erhebt, verkleinert sich ihr das Gepränge des
Lebens, die Hőhen der Gesellschaft und Alles, wovor die Menge Kniet und
erschrickt.“
A fejtegetve felsorolt emberi lelki kellékek, a logicai gondolkozás és
az igaz való nyomán röviden vázolt lelki tulajdonokon kivül, még az
ember finomsága a jellem magasztossága a szellem emelkedettsége, azon
korona, mely emberi méltóságunk, lelki érettségünk legfőbb ismérve.
Ez utóbbi most emlitett tulajdonságok nem rendszerint és okvetlen
találhatók ott, hol az előbbi, már eddig fejtegetett s bemutatott
tulajdonságok és tökéletességek rendszeres összefüggésben már
feltalálhatók. A lélek finomságát a jellem magasztosságát a szellem
emelkedettségét csak a végzet által esetleg adott körülmények adják és
fejtik ki az emberben. – Igy a születés vagy is családi kör, hol az ifju
nevelkedett, a véralkat minősége, melyet a gyermek szülőitől öröklött, s
átaljában azon iskola és kör milyensége, melyben az ember lelkülete
eszmékkel és elvekkel megrakodott, – azon alapokok, melyeknek kedvező
jelenléte, vagy épen több esetleg összetalálkozása életre serkenti az
alapjában már létező s szendergő lelki finomságot, jellemmagasztosságot
és szellemi emelkedettséget.
Az alant szülöttek s a szegényes körülmények között növekedett emberek
kebelében sokkal kisebb számmal találjuk fel az itt utóbb említett lelki
tulajdonságokat, mert ezek, habár nagy tudományt, tapasztalást és
önismeretet szereztek volna is maguknak, rendszerint bizonyos hidegség,
merevség, szigorúság és önzés nyomásának vannak alávetve. Ezeknél a sziv
nemessége rendszerint nem olvad fel annyira s tetteikben nem is
érvényesíti magát oly mértékben, hogy lelkük erőssége mellett
egyszersmint a lelki finomság, emelkedettség és magasztosság koronáját
úgy szólván mennyi fényességében s önfejükön mutathatnák be.
A nemes gondolkozás és lelki emelkedettség oly szép jellemvonását látjuk
egy stoicus bölcsnek im ezen ismeretes mondatában; „Én nem olyan barátot
kivánok magamnak, aki nekem szegénységemben, betegségemben, avvagy
fogságomban segítségemre legyen, hanem olyant, a kin én segíthetek.“[16]
A szív legnemesebb érzeményeit, az értelem mélységének világítását csak
azok ismerik, kik mint elméletileg is kiképezettek, azon kivül
gyakorlott emberismerők, a lélek működésének mélyébe betekinteni
képesítvék.
Kiben érett értelem, emelkedett lélek lakik, az metsző fájdalom
érzetével szemléli, hogy napjainkban hon, barátság, szeretet, áldozat,
hivatal: csak mint ugyanannyi ága a kenyérkeresetnek tekintetik.[17]
A valódi lélek nagyság sértést nem ismer, mert a bölcs, érdemei díját
keble önérzetében találja fel, azonkivül minden sértésnek szándékosnak
kell lenni, más különben nem lehet sértés, ámde ezen különbözőségre
kevesen ügyelnek.
Igaz, hogy az önérzet embere nem mindenkinek tetszik, mivel hogy a nagy
tömeg emberei közül kevesen birván ezt megérteni, s még kevesebben
méltányonni csakhamar büszkének tartatik. De sokkal kisebb baj s
alkalmatlanság ez, mint midőn valaki a korpa közé vegyül, avvagy oktalan
állattá vagy épen féreggé devalválja magát s aztán esetleg lábbal
tapodtatik. Sokan vannak azok, kik gyanút hintenek az erény ellen mert
az nem akarja magát lealjasítani.
Az életgyakorlatában az erős nagy lelkek, az emelkedett jellemek is
bukkannak számításaik ellenére áthághatlan akadályokra s őket is
megszállja egy egy pillanatra a tehetetlenség érzete s talán némi
félelem rezgése, de a nagy lélek bilincseiben s tehetlenségében is nagy,
mert tud tűrni resignatióval s ebben némi megnyugvást talál. A kis lelkű
elveszti fejét a veszélyben s annyira kétségbe esik, hogy gondolkozása,
külső érzékei egyiránt megtagadják tőle szolgálatukat, a növekvő veszély
ellenében ő fokozatosan törpül s midőn lelkének legtöbb erőt kellene
kifejteni, akkor legparányibb.
Mentül világosabban látó észtehetséget s lelki műveltséget szerzett
magának az ember, – szellemi érzékisége (Vitalsinn) annál finomodottabb,
– miszerint előre megsejti a még tisztán nem látható következéseket is,
– ez is hasonló a hajó mágnes-tüjéhez, mely nem látja még a partot, de
oda vezet.
A kinek értelmében az igaz való megismerése s ennek nyomán az önismeret
és emberismeret meghonosult, az, az élet helyes útjait tisztán látja; a
ki pedig ezen tisztán látással bir, az, ha csak önmagának is ellensége
lenni nem akar immoralis avvagy jellemtelen nem lehet, s ha ezt mind
ekképen az értelemnek mély meggyőződésével átlátta és átértette: akkor
már lelkének s gondolkozásának röpte szabad, s így minden adott
alkalommal fog tudni méltányolni, s a ki ekképen méltányolni tud, az a
hummanitás, a jóakarat és igazság mérlegének kétoldalú serpenyőit biztos
kezekkel tartja egyensúlyban. Az emberi lélek és értelem ezen
felkészültségéhez ha még a szívérzésnek s lélek emelkedettségnek azon
finomságát is megszerezhettük, melyet rendszerint csak a végzett vak
esete szokott alapjában véve megadni, s az emberi lélek nagyra törekvése
ezen adott alapon kifejteni, de a melyet szoktatás (habitualitás) által
is fellehet némileg ölteni (mert a szokás második természetté válhat)
akkor az „ember“nek tökélyeit már birjuk.
Hasonlítva tehát a fentebbiekben kifejtett eszme- és lelkiharmonia, vagy
is az ember lelkületének s az igaz- valónak, röviden igazságnak-
természetes, tehát logicai összefüggését, kerekdedségét, totalitását
azon iskolai felfogáshoz mért szaggatottság és hosszadalmasság
kicsinykedéséhez, melyet a legtöbb philosophiai s antropologiai munkában
oly részletezett ágakra osztva s oly igen szétszedve s a mi fő, mint az
ember lelkületében s annak észjárásában mindannyifelé elkülönözve s
ágaikban egyenkint és önállólag feltalálhatónak s létezhetőnek
feltüntetett alakban és miségben találunk: ezeket s ezen alakban a
harmonikus észjárás terhéül tekintem.
A haladás valamint egyes embernél, úgy a népeknél is lényegben és
alakban, (nem egyedül a külső tényekben s formákban, hanem) az eszmék
tisztulásában, kifejlésében is nyilatkozik. A megtisztult eszmék míg a
multnak eredményei, ugyan akkor egyszersmint a jövőnek csírái is.[18]
Az emberi lélek és észjárás harmoniája, kerekdedsége, totalitása a
szellem egészségére mutat; de vannak az ember lelkületében s
észjárásában kórtünetek is; megkell ezekkel is némileg ismerkednünk,
hogy lássuk az ember véralkatának lelkileg is mozgató rugóit, a testi
vér szellemi trichinjeit, a szenvedélyek szemhályogát, az indulatok
siketségét, a czikázó érzelmek időszerű és idétlen szülötteit, a
képzelődés rajongó örjöngését, mely a fictió légkörében szárnyal s mint
az éjjeli bogár röpülése közben rendszerint a nem látott tárgyakba, t.
i. a valóságba ütközik és szárnyaszegetten aláhull; mig más bogarak
ismét az égőtűz világosságába vakmerően és tudatlansággal rohannak s ott
tudatlanságuk és vakmerőségük áldozataivá lesznek.
Ismerjük meg tüzetesen hol s mit lehet az emberben gyarlóságának
felróni, mit ismét a vétkes mulasztásnak beszámítani s mit végre a
végzet avvagy véletlen esélyek játékául tekinteni.
Nagy, de kevés ember által méltányolt igazságot mond Madách, midőn igy
szól: „Az ember nincs egyénileg lekötve de az egész (emberi) nem hordja
lánczait.“ És még is vajmi ritkán veszik tekintetbe a törvényhozók, hogy
az emberiség épen úgy, mint az egyesek, a legtöbb esetben nem képesek
magukat, a legjobb akarat mellett sem teljesen emancipálni a körülmények
localis behatásától s nem áll tehetségükben a legkifejlettebb
értelmeknek sem, hogy magukat a végzet széttéphetlen polyp karjaiból,
vaslánczaiból egészen kiszakithassák. A test s az emberi gyarlóság, a
szellem korlátja és a végzetszerűség tárgya és alanya.[19]
Nem lehetetlen, hogy évezredek elforgásával, – ha t. i. addig létezni
végzete e földön az emberiségnek, – a mikor már a földi természet
egyenkint s összes erői, tényezői ismerve, felfedezve leendenek, az
ember mostani tökélyeinek általunk ez idő szerint nem is sejtett
magaslatára, vagy is szellemi életének második stadiumába fog
felemelkedni, hogy ekképen az összes emberiség szelleme, mely az
egyesekben szétforgácsolva egyéni életet él, tökélyeiben a világ egyetem
lelkéhez közeledvén, – a sejtelmek homályából a valódi tudás birodalmába
eljutand.
Az ember élete igen rövid arra nézve, hogy az egyes ember tökélyeit
egészen kifejthesse; – és talán ebben rejlik a végzet munkássága,
hatálya. – Midőn az ifju pezseg, ront-bont, kutat inkább mint alkot;
midőn a férfikor cselekszik, alkot sőt nem ritkán erején is fölül mer,
vállalkozik; midőn az öreg helyéből is alig mozdul, de tapasztaltságával
vagy épen megszerzett széles körü tudásával ügyesen intéz, kormányoz,
uralg a természeten, – e változó stádiumok és változó képesség szülte
eredmények képei lehetetlen, hogy fel ne költsék a lélektanilag s
gyakorlatilag szemlélő ember elméjében azon eszmét, miszerint ha az
ember egyénileg is örök életű volna, azon isteni szikrának, mely benne
rejlik, a világ egyetem lelkéveli közvetlen összefüggését teljes
világosságban átláthatná, átismerhetné.
Mi emberek azt tartjuk, hogy az ember a teremtés remeke, localizált
észjárásunk legalább igy fogja fel „én“-ünk egyéni megjelenését
szervezetét e földön. Igyekezzünk tehát legalább e kicsiny, nagyon is
localizált emberi körben az önismeret és emberismeretre lehetőleg
behatóan szert tenni.
A természetnek szünetnélküli productiv, vagy helyesebben szünetnélkül
átalakitó erőfejtése, éltető működése a természet vizsgálók
ismeretkörébe már meglehetősen belevonvák, – de ha még az állati
delejesség, magneticus rapport, s ezek hatásának, működési törvényeinek
felismerése nyomán, azon a világ lelkével tán közvetlen érintkező
rapportot is felfödözhetnők, mely az állati delejesség és magneticus
rapportnak, szellemi érzékiségünkön (Vitalsinn) kezdődve, s a delejesség
és magneticus rapporton átalakulva, a világ lelkének megismerésére
elvezet: akkor emberi tökélyeink netovábbját el- és megérettnek
tarthatandjuk.
Most azonban vizsgáljuk az embert, miként azt a természet alkotá; –
igaz, hogy e részben le kellene szállanunk a természettannak s az orvosi
tudományoknak legkisebb részletességeig, ha az ember alkatrészeit
összetételét is bemutatva akarnók látni e helyen, – mivel azonban e
munka foglalatjában csak az ember empiriájának, tragoediajának,
észjárásának s szellemének némely, az önismeret és emberismeretre
vonatkozó tükördarabjait kivántam bemutatni ugy miként én azt felfogtam,
csak e szükkörben és a gyakorlati téren kell maradni.
A teremtés ereje, a végzet akarata különféle alaptehetséggel és
véralkattal ruházta fel az embert, s ezen, hogy ugy mondjam – esélyek
határoznak nagy részben életünk boldogsága avagy boldogtalansága felett,
– s részben és alapjában ezek vetik meg ágyát az ember jövőjének,
észjárásának, képességének s. a. t.
Rendszerint négy véralkatot különböztetnek meg a gyakorlati lélektan
tudósai; Vérmest (sangvinicus.) Epést (Cholericus) méla véralkatot,
(melaacholicus) és nyálkást, (flegmaticus.)
A =vérmes= (sangvinicus) külsője többnyire szőke, de epés vegyülettel
itt ott barna is találkozik, – szemei s átaljában külérzékei elevenek,
melyeken a kültárgyak és események gyorsan átvillannak, vérkeringése
gyors idegei igen érzékenyek, mindent gyorsan felfognak, de csak
felületesen, arcza többnyire kellemes, nyájas, piros, pozsgás, gondtalan
kifejezésű, mozgása, járása, társalgása, táncza, ügyes és könnyü,
azonban cselekedetei, tevékeny munkássága többnyire elhamarkodottak s
gyakran tökéletlenek s ügyetlenek; nem egy könnyen jön zavarba s
divatosan, tisztán öltözik, beszédje hadaró, vére nyughatatlan,
magatartása egészben véve igen változékony, ő mindenkor és mindenben a
körülmények embere, állhatatlan, azért elve az elvtelenség; becsületes
szándéka és érző szive van, de jelleme – nincs miből alakuljon. – Epéje
alig van, azért csak heves vére szokott egy egy pillanatra felfortyanni,
tehát gyülölni nem is tud, annál kevésbé boszút állani. A vérmes mindig
jó reménységben él, könnyen igér, de annál ritkábban tartja meg szavát,
– mindenkinek készséges jóakarója s udvarias, tetteit jószándék vezérli,
de meg nem szünő könnyelmüsége miatt legtöbb emberét a sárba vezeti,
saját családját sem kimélve. – Jó, vidám és kellemes társalgó, ennek
mindenki barátja, ő nem bánt senkit s ha mégis megbántott volna valakit,
neki könnyen megbocsátanak. Javulását ezerszer is igéri jó hiszemmel, de
soha sem javul. Szünet nélkül nyüzsög, foglalkozik, de többnyire csak
kicsiségekkel. Rendszeres, mélyenható, vagy épen komoly tanulmányoknak
nem embere. – A vérmes a jelennek él, a jövőre nem igen gondol. Némelyek
rosz lelküséggel, romlott szivvel is vádolják a vérmes véralkatúakat, de
rosz lelküség csak rosz szándékból eredhet s ahhoz az elme munkáló
akarata is szokott járulni, ámde a vérmes – bár gyakran követ el
aljasságot sőt olykor vétket is – mindezt nem rosz akaratból s meg
fontolva, sőt inkább a leggondtalanabb könynyelműségből, vére által üzve
hajtva cselekszi, – nála az ész nem bir uralomra vergődni, ő
véralkatának rabságában szenved,
Midőn az e fajta könnyelmü emberek a sors kemény csapásai által
sujtatnak, – kétségbe esetten szoktak feljajdulni s kislelküséget,
gyávaságot, tehetetlenséget tanusitanak, de csakhamar kibékülnek, –
sujtott rosz helyzetükben gyakran gondolnak az öngyilkosságra, de azt
végrehajtani nincs elegendő önállóságuk, bátorságuk.
Elméje a tárgyak, dolgok és események felületét külszinét könnyen és
gyorsan felfogja, de ugyan olyan könnyen is felejti. Tudománya sok
oldalú lehet, mert ő mindenhez kapkod és semmit sem visz tökéletességre,
de rendszeres studiuma, kitartása nincs. – Ha orvos, igen csacska s az
időt eltársalogja, betege körül nem lelkiismeretes, de szeretve látott
vendég, mert ő mindvégig jó reménységben van s biztatja betegét, neki
minden csak „bagatella,“ – ha betege meghalt, oda se néz neki, – „ki
tehet róla“. – Ha ügyvéd, hevesen allegál, de a barátságos egyezségre
mindenkor kész, mert hoszszasan harczolni nem szeret, – elménczsége
gyakran pótolja a mély combinatio hiányát, – nem igen önző, s ha az,
azért teszi, hogy máskor adakozó bőkezü lehessen, „Hivatalban, bár
milyen ingatag is lelkülete, rendes; de csak addig mig függ; azonban a
hivatal korlátait csak szükségtől kénytetve türi.“ Ha mezei gazda vagy
kereskedő – jaj annak a gazdaságnak vagy üzletnek, – csak rendszeres
szerencse tarthatja fel azokat, s ebbeli sejtelmükben a vérmes egyének
igen szeretik úgy választani foglalkozásaikat, hogy pénzeikhez,
jövedelmeikhez ne egy könnyen férközhessenek, hanem olyan félig meddig
sequestrált állapotban legyen vagyonuk. Nagy pénzösszegeket
természetesen soha sem tanácsos kezére birni, személyére nézve azonban
korlátokat nem tür. A politikában minden szélsőségre rávehető s a habbal
uszik.
A vérmes, különben ha szorongatva nincs; őszinte, de ha szorongatott
állapotban van, rovásra hazudik. Bár jó cimbora s a részegségig iszik
barátai kedvéért, még is barátai őt gyakran csak jó bolondnak s
élcztáblának tartják, a mellett az ilyen embernek kevés benső barátja
van, mert ő kevés ember bizalmát birja – ugyan kinek is lehetne a
könnyelmü emberben bizodalma.
R. J. azt mondja ezen véralkat emberéről hogy „jó tanitó, előadása
kellemes, világos. A körülményeket és tanítványai tehetségeit soha sem
feledi; nyájas, leereszkedése, példái és hasonlatosságai, melyekben igen
szerencsés, a legszigorúbb tanulmányokat népszerűkké teszik. A világ
itélete felületes, mert többnyire a külszinen alapszik; igaztalan, mert
egyről sokra, többről az egészre következtet: boldognak mondja a dús
gazdagot, szerencsésnek a fényes palotában kéjelgőt, bátornak a kérkedő
szájhőst, jónak a szelid arczu nyájas ajkú embert. Ha gazdag, fényüző,
pazarló; ha szegény, munkás. Jó alattvaló, de annál roszabb parancsnok;
elv és czél, hatás és önállás nélkül, majd szerfelett leereszkedő, majd
gőgösen pöffeszkedő. Mint szolga hű, mint úr barátja és ostora
szolgáinak, miként szeszélye hozza.
Az ifjú ha vérmes, könnyelmű, a lány kaczér, csapodár, a nő házias, a
férj udvarias; mind kettőnek hűsége ingatag, botlásaikat hamar feledik,
leplezetlen gyöngéiket tűrik, nem féltékenyek. És midőn fürteik őszbe
borulnak, ama ritka aggastyánokat öleljük bennük, kik a házi békét nem
zavarják, kik örömmel látják a serdülő kornak arczán az életet
piroslani, kik nyugodtan tűrik a hanyatló élet terheit s mosolyogva
intenek végbúcsút unokáiknak.“
A vérmes vér alkat ellentéte a =méla= (melancholicus) ha ezen véralkat
tisztán, keveretlen fordul elő, tulajdonosa azon phantásia-gazdag,
csendes, mérsékelt emberek közé tartozik, kik a megtébolyodásra legtöbb
hajlandósággal birnak. Ha fekete vére némi epés (cholericus) véralkattal
vegyült, akkor higgadt, eszélyesen óvatos, igazság szerető, szerény de
kissé alattomos és bizalmatlan embert találunk fel benne. Egyébkint
külsője ritkán más, mint barna egész a feketeségig, mely szint annak
lassú, folyásában akadozó, fekete vére kölcsönöz. Termete szabályszerű,
arcz- és átaljában koponya csontjai többnyire kiállók, hegyesek
(marquirozottak) szárazak, szemei csendes pillantásuak, s csak félig
nyitvák, tekintete bús komor, arczán a mélyen gondolkozó lélek és elme
fontolgató kinyomata ül. Szeret egyedül lenni s gondolataiban mindig
saját énjével foglalkozni. Külső magatartása csendes, járása,