Tükör darabok az önismeret és emberismeret világából - 2

felfogására eljutni akarunk, két fő tényezőt kell megismernünk: ezek
egyike az, hogy minden tárgynak és határozottan körvonalazott eszmének
csak egy valóhű lényege (substantiája) lehet, mi természetesen nem más,
mint épen ezen lényegnek önmagában vett igazsága, melyet elménk,
értelmünk is ezen igazság valóhűségének megfelelőleg s igy tisztán
felfogott.
Minél inkább ki van valakiben fejlődve az értelem és okosság, s tehát
minél erősebb conbináló tehetséggel bir az, annál tisztábban bele lát a
jövendőbe; s minél inkább felfogta az igaz valónak miségét,
tárgyilagosságát annál több morális érzettel van felvértezve; de
mindezen észbeli tehetségeket kell hogy a sziv nemes tüze az érzelem
hevítse s alkalmazásaikban hajlékonynyá tegye: mert az eszmék csak akkor
lesznek cselekvők, hatalmasak, életre valók, midőn az érzés megeleveníti
azokat;
a másik főtényező az, hogy egyéni életünk legfőbb vezéreszméjét, t. i.
egyéniségünk szellemi szabadságát, a most jelzett valóhüség nyomán
megismertük légyen, mely megismerés ekként az értelem meggyőződése
leend, és szolgáltatja azon biztos alapot, mely eszméink,
gondolkozásunk, észjárásunk irányzatánál szintén biztos iránytű gyanánt
teend jó szolgálatokat, mely habár emberfeletti absolut tudással nem
ruház fel, még is mint mágnestű a hajóst, a nem látott partra elvezet.
A valódi felvilágosodás s az értelem meggyőződése útján magát szabaddá,
elfogulatlanná tett lelkület, a gyakorlati lélektan értelmezése szerint
vett „indulatnak“ és „szenvedélyeknek“ (t. i. szomorúság, félelem,
irígység, harag, csodálat, öröm s a t.) alig, vagy csak igen mérsékelt
fokig van alávetve, mert elméje az emberi gyarlóságoknak forrásait, a
nálok működő szellemi gépezetet és a természetben mindenütt váltózhatlan
örökigazságokra fektetett okokat és következéseket nappali világításban
áttekinteni van képesítve, s mert határozott különböztetést tud tenni a
való és a káprázat, az igaz és az igaznak látszó között, annálfogva
tisztán átlátja, hogy a nagy közönség számos egyeseinek a kellő szellemi
tisztán látás hiányában megejtett itélete indokaink és tetteink felett,
ingatag alapon nyugszik, s így vajmi gyakran igaztalan.
Az ember csak azt tudja bizonyosan, mire nyomról nyomra az okosság, az
értelem meggyőződése vezérlette; – a külső világot, csak testi érzékeink
által vesszük észre, itt tehát a felfogás csak érzékeinkhez viszonyitva
formálódik, – mig az örök igazságok a bizonyosság világos szineivel
rajzolódnak az értelem meggyőződésének érczlapjára. – Az önbizalmat az
önhittségtől igazságosan és eszélyesen megkülönböztetni tudni, – az
értelem meggyőződésének egyik legkiválóbb ismerve.
Szellemi egyéniségünk szabadsága az öntudat, önérzet s az értelem
meggyőződésének oly mély áttekintése, minél mélyebbre hatolni még
embernek nem adatott.
Valamint a földszinén, úgy a lélek világában is vannak magaslatok, hova
csupán a képzelet hűségével feljutni nem lehet, – oda csak az erőteljes,
életbölcsesség hármoniájával biró lélek emelkedhet. –
Ha megbirtad szerezni lelkednek azon nyugodtságát, békességét, mely mint
az iránytű, a déli tájakon, csendesen tekint czélpontja felé: akkor
bölcs vagy és független, akkor átértetted egyéniségedet s ennek
viszonylatát az universumhoz.
A szellem teljes szabadsága azon bölcsesség, mely lelki nyugalmat vagy
is sorsunkoni megnyugvást, sőt elégedettséget eredményez, mert az ember
csak ezen esetben van teljesen felkészülve minden eshetőségre; – az az:
bármely veszteség érje, ezen önhatalmában lévő lelki erőnél fogva nem
fog megtántorodni, hanem miként Jugurtha az afrikai udvaroncz, –
önmagának mestere, ura és mindene leend.
Mentül kevésbé engedi magát az ember phisikailag valamire kényszeriteni,
– s ellenkezőleg, mentől inkább hajlik a morális érzet sugallataira;
annál inkább birtokában van szellemi egyénisége szabadságának; – azért
páldául a kik csak hosszas szoktatás által tettek szert morális
érzetökre, a nélkül, hogy szellemi egyéniségük szabadságának átértését
meggyőzödésszerűleg birnák: azok lelki ereje nincs minden eshetőségre
felkészülve, sem pedig az iránt biztositva, hogy valami rendkivüli
kisértés esetében morális érzetök ellen kihágást nem követnek el, –
szóval ezekre bizton számitni nem lehet.
Szellemi egyéniségünk szabadsága, – a lelki erő legmagasabb foka; az
erős lélek, erős jellem pedig sem kitörő örömre sem leverő kétségbe –
esésre nem sülyed, – mert semminek sem tulajdonit oly jelentőséget,
horderőt, – még magának az élet elvesztésének sem – hogy annak
következtében szellemi önállóságát megingatni, vagy épen megdönteni
engedje.
Köztetszést, átalános elismerést csak ott várhatunk, hol ítéleteink
függetlenül állnak kivánatainktól, ellenesetben nembirjuk szellemi
szabadságunkat.
Egyébként az ember szelleme, lelki nagysága – mint a növény –
rendkivüli, bámulatos arányokban is elterül, felmagasul, csak hogy annak
magva termékeny, dús földből nőjjön ki s kedvező légkörben részesüljön s
a nagyság minden feltételét egyesitse magában.
A magát kiforrott s tisztult szabadszellem kifolyása az erkölcsi
bátorság (jól megjegyezni kivánom, hogy nem a vakmerőség, mely =
szellemi vakság, akkor is, ha gonosz indulatból származik) az erkölcsi
bátorság egyik ismérve a vállalkozási szellem, mely találó
illistratióját ezen ismeretes német tantételben mutatja ki legjobban:
„Um zu unternehmen muss man wagen, und um zu wagen muss man frei sein.“
Az ember a szokások rabja. – Igy tehát a magát szabaddá tett ember
ismérve az is, hogy életrendjének esetleges változásainál nem érez
érzékeny hiányt vagy hézagot, innen a közmondás: „Grosse Geister genirt
nichts.“
A ki azon lelki erővel bir, miszerint az akadályokat, veszélyeket, lelki
rázkódások nélkül tudja elviselni: annak szelleme már birja szabadságát.
De meg kell itt különböztetnünk a megfontolás müködését, mely mint a
tarpei kőszikla, mindent keményen és rendületlenül felfog – a test
beteges idegességétől, mely ha benne esetleg nagy lelki erő, vagy is
szellemi egyéniségének teljes szabadsága van is kifejlődve, a pillanat
benyómása alatt áll, – s percznyi megrázkodás után a megfontolás erős
vértje mögé vonulva, mindent elbir, a mi embert érhet. – Ilyen eshetőség
a nőknél is előfordul, – mire vonatkozva a nőkről szólló külön
fejezetben tüzetesebben fogok szóllani. –
A lelki erő mérfokát, kisebb részben, spontán cselekedeteinkből, vagy is
abból, hogy mire használjuk fel szellemi egyéniségünk szabadságát, –
nagyobb részben pedig a felmerülő akadályok, veszélyek, és az
önmegtagadás szüretén át lehet felismerni.
Mondva volt fentebb, hogy az ember szellemi egyéniségének szabadsága az
egyedüli logicai s lélektani okfő, melyből szükségkép kell emanálni
minden ésszerű szellemi munkásságunknak, tevékenységeinknek, – s
viszont, ez azon összekötő pont, hova szükségkép felszolgál, összefut az
értelem s morál összes szellemi idegrendszere, vagy is az értelem és
morál minden egyes momentuma. – Lássunk már most egy két példát, miként
történik ez a gyakorlatban.
„Ez az ember önálló, vagy nem önálló gondolkozású,“ szoktuk olykor
mondani, t. i. a szerint amint az nem- vagy megszerezte szellemének
szabadságát; már pedig önállóság nélkül nem a magunk meggyőződését,
hanem többnyire a másét követjük: – ámde a meggyőződés az embernek
legdrágább kincse, minélkül szellemileg tévelygők, vagy alacsony
eszközök vagyunk.
Valamint a napból s az igazságból csak világosság áramlik, úgy az
embernek szellemi szabadsága azon világitó fény és meleg nap, mely az
igazságot keresi s önmagát megtalálja s élteti; – ez azon szemüveg,
melyen át az „önismeret“ és „emberismeret“ szövevényét átlátszóvá
tehetjük. És ismét az önismeret és emberismeret fonalaiból szőhetjük a
helyes „itélő tehetséget s fejthetjük ki a jól alkalmazott
„méltánylást.“ – Az önismeret és szellemi tisztán látás szüli az erős
meggyőzödést, – és az ekképen keletkezett meggyőződés valódi nagyhatalom
a sötétségben habozó törpe sereg közepette.
E terjedelmes szellemi látkörben találjuk fel az „örök igazságok“
eszméit s az „ember“-nek illetékes, valódi hazáját. E magaslatról
legelőször a morál mint egyetlen reális tér tünik fel előttünk, – azután
a „jellem“ az „erkölcsi bátorság“ a „becsületérzés“ s több más
kiegészitő részei az „embernek.“ – A rokonszenv, mely bizonyos fokig nem
egyéb mint „méltánylás“ – helyes itéletet, tapasztalást és az emberi
méltóság elismerését, sőt ennek méltatlan, de le nem küzdhető
megtámadtatását feltételezi.
Nagy garral szereplő, szenvedélyes emberek szive – bár mint mutassák
magukat – a valódi rokonszenv és méltánylás hiával szokott lenni, – mert
őket rendszerint szenvedélyük, s hevök túlragadja a kellő határon, s az
általuk keltett nagy zaj olyan mint a rendkivül zajgó viszhang, mely
épen a felidézett nagy hang és zsibongás miatt érthetetlen, összefüggés
és rokonszenvnélküli.
Önismeret tehát s emberismeret mindenek előtt – mert ezek nélkül nem
vagyunk képesek kellően „méltányolni,“[7] s ha nem méltánylunk, nem
vagyunk igazságosak birálatainkban[8], – ha továbbá birálatunk nem
igazságos, hol van akkor a morális érzet alapja, – s ha nincs moralis
érzetünk s meggyőződésünk, honnan fogunk „jellemet“ s „becsületérzést“
kifejteni, – s a hol nincs jellem, hogyan lehetne ott erkölcsi bátorság,
s. a. t.
Mielőtt másnak megbirálásába belebocsátkozunk: felette szükséges, hogy
ugyanazon hibáknak avvagy jelességeknek, melyeket birálatunk
egyéniségében gáncsolni, kárhoztatni, avvagy méltányolni akarunk, előbb
önmagunkbani jelen nem létét vagy jelenlétét s ennek ismét mikénti
jelenlétét szorosan megvizsgáljuk, mert csak ezen esetben vagyunk
képesek a méltánylást s birálatot valóhiven, tárgyilagosan felfogni s
tehát kellőleg méltányolni, vagy kárhoztatni.
Mi könnyü törvényt irni pamlagon,
Könnyü itélni a felületesnek, –
És mily nehéz, ki a szivet kutatja,
Méltányolván minden redőzetét.“ –
(_Madách_.)
Ha valakire, kit eszménk igazságáról meggyőzni akarunk, – előbb az
„értetlen“ „ostoba“ nevet ráadjuk s tőle még is értelmet okosságot
követelünk, melylyel felfogja magasabban szárnyaló észjárásunkat,
eszméinket, – hogyan kivánhatjuk tőle, hogy tévedéseit belássa, főleg
midőn elméjének homályát észjárásunk ilyen viszássága által épen nem
világositjuk. – (Tanitók, szülök és cselédtartók hibája).
Helyes itélő tehetséggel, – t. i. az igazság és valóhűség elismerésével
kevés ember rendelkezik. – A tudományos ember még korántsem egyszersmint
helyes birálatú; a helyes biráló tehetség megszerzéséhez sok
gondolkozás, próbálgatás, csalódás és szellemi szemmérték, – tehát
önismeret és emberismeret kivántatik.
A tudomány emberei állítják elő az anyagot, az itélő tehetség
feldolgozza, alkalmazza azt s a lángész (genie) uj alakot teremt, vagy
is a magasabb értelmiségé az inventio, a józan észé a birálat, a köznapi
képességé a munka.
Csak egy, a szónak philosophiai értelmében szellemileg szabaddá lett
egyén képes ismert embertársának lelkületét valóhíven felfogni,
áttekinteni s felfejteni.
Az embernek megitélésében igen kevesen illetékes birák, mert s főleg a
tökéletes ember művészileg összeállitott lény, a művészi tökélyü műnek
pedig csak hasonló művész lehet illetékes birája.
Midőn két ember versengve áll szemközt egymásnak s az egyik egyik
szélsőségben a másik a másikban bukdácsol, biztosan feltehetjük róluk,
hogy egyik sem bir kellőleg méltányolni, és többnyire csak ezen múlik
hogy nem tudják egymást megérteni; ha mindketten neutralis szempontból
indulnának ki, azonnal megértenék egymást. Az egymással szemben,
differálló viszonyban álló emberek legnagyobb szerencsétlensége az, hogy
a méltányló közép utat ritkán tudják és akarják alkalmazásba venni. Igy
van ez a politikai érvelések és ellenérveléseknél is, hol az ellenfél
álláspontját, elodázhatlan érdeke, olykor szerfelett kényes helyzete nem
kellőleg avagy nem kiegyeztetőleg méltányoltatik.
„Moralis érzet“ nélkül az értelem nem egészen tiszta, mert ez esetben
nem csak embertársai, hanem önmagának jól felfogott érdeke ellen is
cselekszik az illető. Önkint megdől tehát azok állitása, a kik nagy
bünök, merényletek elkövetöinél nagy lelki erőt vélnek feltalálni, mert
az nem lelki erő, hanem az értelem zavara, betegsége, már pedig
zavarodott, beteg kedély épen úgy nem képes lelki erőt producálni, mint
a beteg test nem képes még a közönséges erőfejtésre sem, nemhogy ennél
még nagyobbra is képes volna.
Egy kifogástalanul erős lelkületű és jogosult önérzettel, szellemi
méltóságának becsülésével biró ember soha sem feledkezik meg magáról
annyira, hogy ha bár csak egyszer is például részegség által egyszerre
elveszítse azt, a mit megszerezni, nem kevés embernél, egy egész élet is
rövid volt.
A ki előtt nincs oly földi nagy dolog, mit kivihetlennek tartana s nincs
oly csekélység mit figyelmére méltatlannak vélne: annak lelkülete
szabad, önálló, az tud méltányolni és helyesen birálni, annak van okos
és alapos önérzete s abban teljes bizodalma.
A szellemi tisztán látással biró ember szemlélődése, észlelete, olyan
képességű mint a méhek munkássága, melyek mérges virágokból is mézet
tudnak színi.
Tény az, hogy a bölcs ember soha sem esik kétségbe, innen ered ismét,
hogy a kétségbe esett embernél igen hajlandók vagyunk elme zavarodást
feltételezni.
Hol a fogalmak, distinctiók tiszták, erősek, az okossággal egyezők, csak
ott lehet a lélek a szép jó s igaz irányába fogékony.
Tiszta értelem nélkül tiszta hazafiságot sem képzelhetünk, mert a ki
hazafiui czéljainak elérésére vissza nem riad az aljas, vagy ha csak
cselfogásokra alapított eszközöktől, az hasztalan hoz más oldalról
bárminő áldozatokat, hasztalan hordja ajkán a hazafiságot, sikertelen
annak politikai elvhűsége is, mert a moralitás és férfias jellem ellen
vétetni soha semmiféle körülmények között sem szabad. A hazug azt véli,
hogy olykor hazugnak lenni, önbecsületének megmentésére (?!) kötelesség.
A cselfogásokat eszközül használó hazafiság olyan mint a tolvaj, a ki
azzal védi aljas, nem szabados tettét, hogy éhező családjának kenyeret
akart szerezni, amaz is azzal mentegeti magát, hogy hiszen ő hazafias
czélok elérésére használta az ártatlan (ezerszer és ezerféle alakban
használt) cselfogásokat, államcsinyeket; de magának a czélnak is
legtöbbször ártalmára válik, ha álutakon éri el valaki a czélt. A
bosszuálló azt véli, hogy csak a rajta ejtett méltatlanságot bünteti,
holott oktatlanul, mert még több ellenséget szerez magának, kik ezt
társukért rajta vissza fogja torlani.
A természettől, a társadalom és emberi intézmények kedvéért soha sem
szabad annyira eltávozni, hogy természetszerűségünket mintegy
megtagadjuk, levetközzük, még akkor sem, midőn az emberben a természet
ellenkezésbe jön a társadalmi véleménynyel. Midőn a vélemény és a
természet küzd egy más ellen az ember vagy polgár szivében: a
természetre kell hallgatni, mert a vélemény gyakran csalatkozik, de a
természet csalhatlan, azonkivül a hibákat, melyeket az ember a természet
ellen elkövet, az isten kárhoztatja, az emberek pedig soha sem bocsátják
meg.
A növények és állatok (vad állapotjában az ember is ide tartozik) érzéki
élete az idő és a természeti jelenségek változataival, többé vagy
kevésbé, de mindenkor összefügg s azoktól feltételeztetik, míg az
„ember“ azon fokozat szerint a mint ismereteiben, szellemi tisztán
látásában gyarapodik, azoknak közvetlen behatásától elvonja magát, s
önállóbb egyéni életet folytathat, mert az embernek egyéni
„önállósága“[9] szellemi szabad mozgása, sőt sokszor (megfontolt, tehát
nem vakmerő) „bátorsága“ is azon otthonosságtól függ, melyet magának a
világismeret, önismeret s emberismeret összefüggő országaiban szerzett.
„A bátor ember fél ugyan, de csak okosan a veszélytől, nem keresi azt
fel hogy öt érje, sőt elháritani törekszik és kerüli, de ha már egyszer
benne van, nem riad vissza gyámoltalan módra, hanem teljes erélylyel és
odaadással védi magát; uj baj, uj szenencsétlenség csak fokozza lelki
erejét s tevékenységet; a vakmerő oktalan pazarolja erejét“ azt pedig
tudjuk, hogy a pazarló függetlenségét nem sokáig képes fentartani.
A ki nem az értelem meggyőződéséből meríti külső és erkölcsi bátorságát,
az, bátor lehet a csatatéren, a párbajban s a t. de szemben az emberek
gúnynyilaival, kinevetésével, a kötelességek s a legerényesebb tettek
véghez vitele daczára is rendszerint gyáva lelket árul el. Ugy szintén
az értelem szerfeletti korlátoltságának, de különösen a lélek
törpeségének biztos ismérve az, midőn valaki hogy dicső halált ne
kelljen szenvednie, például párbajban vagy a csatamezőn, inkább gyáván s
elbujva megöli magát.
Ugy szintén, kit nem saját életereje tart fen, hanem mások gyámolitása
támogat, annak nincs jövője, – ilyen a burocrata, a „rendszer“ embere,
ki ha rendszerét megsemmisitetted: fejét veszti, megdől.
Továbbá: mivelhogy a „becsületérzés“ nem más, mint határozott morális
nézetekből és elvekből levont „kötelességérzet:“ ugyanazért a
becsületérzés practicus eszélyesség s igy az életphilosophia helyes
magvának, vagy is a szellem szabadságának közvetve corollariuma „Die
sittliche Volkommenheit, oder die Tugend ist Sache der Freihet, Sie zu
erwerben, ist nur ein ernstlicher Wille, ein fester Entschluss, ein
beharrlicher Eifer im Gutem nöthig.“
A „jellemről“ alább lévén szó, itt még csak nehány idevágó eszmét
kivántam bemutatni.
Az igaz keresése s felderitése legfelsőbb s legnehezebb rendeltetése az
embernek, s a kik e téren ujabb igazságokat hoztak napfényre, azok a
világszellem nagy s mély oceánjába bámulatos lélekerővel s bátorsággal
szállottak le, nagy szellemük munkája és eredménye az emberiség hálájára
valóban érdemes.
A mely emberi szellem önálló conceptiókra nem képes, az csak nyomorult
másolata az emberi köznapi tehetségeknek, Csak az igazban és eredetiben
van oly forrás, mely soha ki nem apad.
Á hatalom birása az észnek és értelemnek szabad, független,
elfogultságtól emancipált itéletet hozni rendszerint akadályoz, sőt a
már más által hozottat is elrontja; – nem igy a teljesen felvilágosodott
szabad szellem, mely zsarnokságra[10] soha sem sülyedhet.
A mint nem férfihoz, nem emelkedett lelkületű emberhez illik zsarnoknak
lenni a gyengék irányába, úgy disztelen gyávának lenni az erősebb iránt.
Az élet gyakorlata, az eligazodás, – annyi fény, homály, káprázat,
fogyatkozás, mélység és magosság közepette – oly nehéz – s ha tudni
akarjuk hogy tetteinket egyenkint s általjában miként intézzük:
szükséges azt is tudnunk, hogy erre nézve sem a törvények, sem a
szokások, sem az erkölcs, s ennek netalán szintén szokásból vett
szabályai, nem szolgáltatnak oly biztos eligazódást, mint a minőt a
felvilágosodott értelem (s ennek kifolyása a jóakarat) nyujt; –
felvilágosodott értelem pedig csak az „elfogultság“ s „formulák“
leküzdése után keletkezik, holott ezeket csak a szellem szabaddá tétele
után vetkőzhetjük le.
A felvilágosodott embereknek is egymástól ezerfélekép eltérő, kicsinyes
sajátságaira, sokszor jogosulatlan érzékenykedéseire nem szabad nagy
súlyt fektetnünk, mert az igazság és valóhüség, a jellem, az emberiség
közös érdeke és czélja mindig és változhatlan örökigazságokul ragyogván,
ha ezeket meg nem sértjük, nyugodtak lehetünk, bármiként látszassanak is
azok genirozva lenni határozott magunk-tartása által.
A tudás, a magas fokú értelem, az önismeret és emberismeret, a lelki erő
és a morál minden ágazata, a szellem szabadságát alapjául követeli.
A magasabb fokú értelmi fejlettség kifolyása a müveltség és finomság s
ezek legkiválóbb ismerve az eszély és mérsékeltség. Egyébkint pedig a
valódi lelki (tehát nem csak külmázos) müveltség sem egyébb, mint a
szellemi tisztán látás nyomán keletkezett „méltánylás“ és az értelem
magas fokára jutott lélekemelkedettség összemunkáló nyilatkozata.
Testi vagy lelki nagy fájdalmak, – nagy szükség, – kellemetlenségek, –
nagy berzerőt keltenek az emberben a moralitás elleni vétségekre; mig
ellenben a jó testi erő, önbizalom, egészség, jólét, vagyon, kényelem,
nem csak hogy oly kisértéseket nem idéznek elő, de sőt naponta az illem
szokásaival társalogván, már puszta szokásból is, – olykor például a
hiúság gyengeségéből, – negativ erényeik megőrzését tartják szem előtt:
ugyanazért jogosulatlan cselekmény, midőn például a vagyonos ember a
vagyontalant, a müvelt, tanult s ez által ügyességre szert tett ember a
tanulatlan, müveletlen, tehát olyan ügyességre szert nem tehetett – s
nem is tett – embert, annak tetteiben, saját „én“jéhez méri, s tőle épen
olyan eljárást, felfogást, kifogástalan, correct cselekedeteket követel,
mint a milyenre ő magát saját helyzetében képesítve érzi. – Ezen
igaztalanság mértékét közéletünkben leggyakrabban használják az emberek
például a cselédek irányábani igényeik s követelményeiknél. – Hányszor
méltatlankodunk igy gyermekeink irányában is, ki tudná megmondani?! E
tárgy megérdemli, hogy felette gondolkozzunk.
A mint okszerüleg nem kivánhatjuk, hogy a kóczból font kötél oly erős
legyen, mint a jól készített szálkenderből való, – ép ugy csak saját
vakságunkra mutat, midőn gyermekektől, a szolgaszemélyektől, a tudatlan
s tanulatlantól cselekedeteikben oly tökélyt, nem ritkán még nagyobbat
várunk, s igénylünk, mint a milyennel magunk gondolunk birni. –
A ki lelkületét, szellemét, gondolkozását, egészen szabaddá nem tette,
az nem lehet erényes, mert a hol nem szabad elhatározásból, hanem talán
szükségből vagy szokásból erényes az ember ott nem lehet valódi erényt
képzelni. – Eléggé kiviláglik ebből, hogy a fatalisták, kik az egyén
szellemének szabadságáról mitsem akarnak tudni, leginkább mélyebb
gondolkozás hiányában, commoditásból lesznek fatalistákká. Lustaság,
vagy gyávaság oka annak, hogy az emberek nagy része egész életén át
lelki önállóság nélkül, vagy is kiskorú marad s a miért aztán másoknak,
kik magukat azok fölibe tútor gyanánt feltolják, oly könnyüvé lesz őket
orruknál fogva vezetni. – Azt meg kell vallani, hogy az ilyen
kiskorúságban való maradás igen kényelmes, mert ha helyettem a könyvtár
bir ismeret gyüjteménnyel, – ha lelkiismeretem tisztaságának eszközlését
a ház lelkészére bizom, ha az életrendet orvosom szabja meg, s. a. t.
akkor önmagamnak nem szükséges fáradnom, mindezt mások teszik helyettem
fizetésért.
A szellem tisztultságának, szabadságának, sok részletes ismérve van,
azonban legyen elég itt csak nehányat általánosságban megemlitenem:
ilyen átalános ismérve annak az is hogy birlalója szellemi lobogóit
mindig a tökélyesedés közös czélja felé fesziti, – mig az elfogult s
tehát magát szabaddá nem tett ember ismérve viszont az, hogy mindig s
közvetlen legfeljebb csak saját énjének földi üdvössége s kéje
megszerzésében fáradozik. A szellem tisztultságának, szabadságának,
tehát a világos felfogású embernek egyik átalános ismérve az is, hogy
vallás dolgában mindig tolerans, mert átlátja, hogy például azon ezer
féle vallás mellett, mely a földön cultiváltatik, ezer különféle
megkeményedett vélemény szólván, – bármely vallás (melyet más néven
„hit“-nek nevezünk) követőit hitükben megingatni még ma nem tartja sem
ésszerűnek sem szükségesnek.
Eltekinteni, elvonatkozni valakinek viszonyaitól s benne, csupán az
emberi méltóság fejlettségét, ezen méltóságra annak jogosultságát venni
tekintetbe: ehez több lelki erő, szellemi nagy korúság kivántatik mint a
mennyivel a közönséges, elfogult ember bir, – ilyen emancipalt szellem
korunkban nem mindennapi jelenség. Ime ez is egyik ismérve a tisztult,
magát szabaddá tett emberi szellemnek.
A mely embernek gondolkozása semmiféle rögeszméhez rossz
szenvedélyhez[11] kötve nincs, csak annak szelleme szabad, csak az tud
valóban igazságos és méltányos lenni.
Nem árt itt megemlékeznünk arról is, hogy a mely eszmének szabadsága ma
talán véteknek, merényletnek tartatik, sőt valóban fenálló törvényekbe,
szokásokba ütközik: lehet, hogy az holnap vagy is egy érettebb korban
egy részről legyőzött álláspontnak, más részről dicső vivmánynak, vagy
épen polgári erénynek fog tekintetni. – Az embernek tehát, vagy is a
gondolatnak elannyira elfogulatlannak, szabadnak kell lennie, hogy
birálatainál ne csak a multat és jelent, de ezekből az eszméknek
jövőbeni alakulhatását, érlelődését is szem előtt tartsa. Az elaggott
vagy holt eszméknek nincs, csupán az élő korszerű eszméknek, van igazuk
s keletük.
Ha a természet mesterkeze is producál rosszul sikerült jelenségeket:
micsoda, ha az ember, ezen részecskéje a természetnek, – eszméiben,
értelmében, sok olyan dolgot nem tud még ma megérlelni, melyek egy
világosabb sugárú időnek bővebb napmelegében, mint önkint megérett
gyümölcs fognak a fejlettebb szellemi erő ölébe hullani.
A jellem az ember tetteinek vezérszelleme; azonban a jellem értelmezése
a köznapi életben rendszerint hibás felfogásra van fektetve, mert igen
gyakran jellemet keresünk ott, a hol pedig csak köznapi becsületességet
vagy épen tehetetlenséget találunk. A becsületesség és jellem közt igen
nagy a különbség. Valódi jellemmel kevés ember bir, mert valódi jellemet
magas értelmi fejlettség nélkül alig is képzelhetünk. A becsületes ember
nem fog ugyan rosz szándékból rosszat tenni; de ha érdekei úgy kivánják,
a passivitás terén marad, – lesz belőle se jó se rosz, se hideg se
meleg, – negativ erény, Tyúk Miska, úgynevezett „jó ember.“
A pangó ész, kedély s átaljában olyan lelki állapotú emberre, – a ki más
különben igen jámbor, de akaraterélynélküli s úgynevezett „jó ember“,
elmondhatjuk Hallerrel:
„Der Mensch mit seinen Mängeln
Ist besser, als das Heer von willenlosen Engeln.“
A becsületesség többnyire csak kétféle indokból ered, t. i. vagy
félelemből a rosz cselekedetek következései viselésétől, – s ekkor vagy
a vallás vagy a törvénytőli félelem szinezetét viseli s csak negativ
értelemben vett erény; – vagy pedig az értelem tisztaságából s ekkor az,
az önbecsülés s embertársai irányában érzett méltányosság kifolyása, s
mint ilyen valódi erényt képez, jellemmé jegeczül, mert kútforrása
tiszta, állandó, cselekvő, üdvhozó.
Értelméből kiforgatott s divatos szólásmód, midőn a becsületes és
értelmes férfiut szilárd elvünek, a tisztességes, becsületes nőt pedig
szigorú elvűnek mondjuk; holott csak a ki saját „én“jének önmaga volt
nevelője, s képzettségét jóformán csak sajátlag szerzett lelki erejének
köszönheti, tehát csak a ki hosszú évek során önmagában rendszeresen
fejlesztett meggyőződést érlelt meg, csak az olyan emberről mondhatjuk
hogy szilárd elvű, mert ezen szilárdság lelkének benső természet, melyre
a külsőségek változandóságai legfeljebb világitásképen de megdöntőleg
soha sem képesek hatni. – Mivel pedig ilyen ember nem minden bokorban
terem, világos, hogy sok szilárdelvűséget fitogtató ember berzenkedése
nem egyébb mint ál-kincs, melyet azonban tulajdonosa igazgyöngynek tart,
s ehhez képest alakitott hiszemében midőn a vásáron megjelen, nem érti,
miért hogy jó pénzen nem akad vevője ragyogó vásári portékájának.
A hol becsületességet magasabb jellem nélkül, tudományt s müveltséget
mélyebb s concrét alakú combinatio nélkül találunk, ott – s erről erősen
meglehetünk győződve, – az értelem még nem jutott el az igaznak
megismerésére vagy legalább imitt-amott homály fedi még értelmét.
Az önálló jellem ismérve az, hogy nem hagyja magát félre vezetni
másoknak az ő elvei ellenében netalán történő erősködései, nyomása
által, s igy önmagához mindig következetes marad, mert irányát, elveit
az értelem meggyőződésére, tehát nem „tekintélyekre“ alapitotta; – az
erélyes jellem ismérve az, hogy akár saját, akár mások kezdeményezése
folytán vállalkozott valamire, mindenütt kész teljes odaadással,
áldozattal is ha kell, mindvégig a kitüzött czél elérésére hatályosen
munkálni.
A lélektan a „jellem“ alatt nem épen csak a moralitást érti, sőt inkább
az egyén érett szellemi szabadságának pregnans kifejezését keresi abban,
ellentétül az önfejüségnek, mely úgylátszik mintha jellem volna, holott
csak parodiája annak, mely tehát ezen alakjában mint jogosulatlan
követelés lép fel,[12] de mint ilyen nem egyezhet meg az igazsággal, a
mi pedig nélkülözhetlen alapja az ember szellemi szabadságának,
jellemének.
Az önfejüséget, tehát mindenesetre meg kell törni, avvagy még jobb, ne