Történet - 2

--Igen. Meséljen--sugta Kálmán. Akkor a hölgy nagy kék szemeivel
felbámult a görbe háztetőre, melyen egy összedűlt kémény téglái
hevertek. Egyik felük fehér volt a meszeléstől, másik fekete a
koromtól. Azokat nézte és csendesen mesélni kezdett. Mesélt egy
királylányról, akinek üvegszive volt, de nem a mellében, hanem a
fiókban tartotta és egy boszorkánymesterről meg egy indiai hercegről.
Zelma néni is odajött hallgatni meg a szobaur is.
Mikor vége volt a mesének, akkor a hölgy látta, hogy a Jung Kálmán
szeme tele van könnyel.
--No, Kálmán--mondta lágyan és megsimogatta a homlokát--hiszen ez csak
mese.
Jung Kálmán nemet intett a fejével. Talán azt akarta mondani, hogy nem
a mese okozta a könnyeket.
--Hercegné--sugta aztán--ugy-e, ha meggyógyulok, engem is elvisz
automobilon kocsikázni?
--Hogyne vinném, Kálmán. Elviszem messzire, gyönyörű kertekbe, fényes
kastélyokba.
Akkor a hölgy felállt és bement a szobaur lakásába. A szobaur utána
ment. Aztán sokáig ültek szótlanul, egymással szemben az asztalnál. A
hölgy két ökle közé támasztotta a fejét és kerekre meresztett
szemekkel nézett ki az alkonyodó budai hegyekre, melyek egész fehér
habosak voltak a virágzó fáktól. Nagy könnyek csöppentek néha a
sárgamázás asztalra. Később azt mondta a hölgy:
--A múltkor még tudta, hogy meg fog halni. Ma pedig a felgyógyulásról
beszélt.
--Talán még se jól van, amit csinálsz?
--Mit csinálok?
--Megszeretteted vele az életet. Ő már befejezte és te vágyakat
hajigálsz belé.
--Miért vagy olyan haragos?
--Szerelmes beléd.
--Ne beszélj őrültségeket.
--Nem is lehet másképen.
Akkor a hölgy lehajtotta fejét az asztalra és sokáig maradt ugy
mozdulatlanul. Mikor megint felkönyökölt, azt mondta:
--Nem bánom. És ha szerelmes is. Nem nagyobb ajándék az mindennél?
Miért ne legyen még boldog? Hiszen nem fogja tudni, hogy meghal. És
nem bánom. Ez oly borzasztó, borzasztó szép. Ha gonosz vagyok is,
gyalázatos is, ha utálsz is. Nem tehetek, nem tehetek róla.--A hölgy
felállt.--Kinek leszek valaha annyi, mint ennek a fiúnak? Kinek? És
oly messziről jön. Mintha nem is ember volna már. Te ezt nem érted.
Géza, nem, nem, nem tehetek róla.--A hölgy eltakarta az arcát.
--Géza,--mondta sok idő múlva--haragszol rám?
--Nem, Alice.
--Hát miért vagy olyan szomorú. Neked mindegy lehet. Nem?
Akkor a szobaúr felállt. Gyerünk, Alice--mondta--késő van már.
Elkisérlek a Lánchidig, ott kapsz kocsit.
Mikor a Lógody-utcában voltak, a hölgy megfogta a szobaúr kezét.
--Ne haragudj rám, Géza--mondta.--Olyan rettentő nagy dolog a
szerelem, olyan mindennél nagyobb, hogy csak a halál olyan. Istenem,
istenem, milyen jó volna szerelmesnek lenni. Ugy, igazán, kegyetlenül,
egészen. Látod, oly nehéz a tavasz, oly nehéz ez a sok bolonditó
szépség. Az ember belefúl, eltéved, belefoszlik és semmi. De ha
szerelmes volnék keservesen, fájóan, akkor az volna a legfőbb, az
volnék én és ez itt mind köröskörül, csak könnyű ruha volna rajta,
könnyű, szép, tavaszi ruha.
Igy beszéltek. Aztán elértek a Lánchidhoz és elváltak. A hölgy kocsiba
ült. Azon az estén Jung Kálmánnak nagy láza volt. Mindig a hercegnőről
beszélt és óriási kertekről és márványkastélyokról. Mindig azt mondta,
hogy az: automobil menjen gyorsabban. Azután már csak négy nap múlva
jött el a hölgy. Zelma néni már a Lógody-utcában várta.
--Tessék már jönni,--mondta.--Kálmán sokkal rosszabbul van. Már
nemsokára meg fog halni. Rosenzweig orvos mondta. Mindennap elküldött
engem a Szénatérre, hogy nézzem, jön-e már a hercegnő. Minden este
sirt.
A hölgy futva jött be az udvarra és lihegve állt meg Jung Kálmán ágya
mellett.
--Itt vagyok,--mondta.
Kálmán nem felelt. Hanem az arca halovány rózsaszinű lett, mint a
fiatal barackvirág és a szemei megnedvesedtek. Olyanok voltak, mint
két fekete tó. Akkor a hölgy leült az ágya szélére és megfogta a
kezét. Hallgatva néztek egymásra.
--Mindennap el fogok jönni--mondta aztán egész csendesen.
Később meglátta a hölgy, hogy Jung Kálmán még ugyanazon a szennyes
lepedőn fekszik, mint négy nappal azelőtt. Akkor odament Zelma
nénihez, aki ruhákat akasztott száradni fent a keritésre, ahová
délután legjobban sütött a nap és a keritésnek gyantaszaga volt.
--Zelma néni--kérdezte--miért nem húzták át Kálmán ágyát avval, amit
hoztam. És miért nem adják neki azt a paplant?
--Ne tessék haragudni, kezét csókolom--sugta Zelma néni. A sógorném,
tetszik tudni, olyan bolondos szegény. Sok bajlódása van neki.
--De hát miért akarja, hogy a fia ilyen piszokban feküdjön?
--Nem tudom, kérem. Ő azóta mindig sir. Azt mondja, hogy az ő fia ugy
is meg fog halni. Hogy ne szeresse a hercegnét jobban azért, hogy ő
szegény és nem tud neki ilyen szép paplant adni. Ne tessék őt
megbüntetni azért. Szegénynek annyi bajlódása van, hogy már nincs is
esze.
A hölgy lehorgasztott fejjel jött le lassan a lépcsőn. Nem ment vissza
Kálmánhoz. A vászna elé ült, de nem festett sem ő, sem a szobaúr,
hanem az ecset szarával piszkálták ki a földet a gömbölyű kövek közül.
--Adhatok én pénzt Jungéknak?--kérdezte később a hölgy, mindig a
földet nézve.
--Most ne. Majd, ha elutazol--felelte a szobaur.
--Egy hét múlva mennem kell.
A szobaur egy vastagabb szárú ecsetet keresett ki és avval ásta a
földet.
--Én is megyek--mondta aztán.--Nyolc-tiz nap múlva folyósitják az
ösztöndijamat.
--Nemsokára vége lesz a május hónapnak.
--Lesz? Furcsa, hogy én nem tudok jövőt érezni.
Itt vannak ezek a virágos bokrok és itt van mellettük, hogy én
Münchenbe fogok utazni. Hát ez nem most van? Egy virágos bokor ott
mellettük. Ott van az a fehér felhő, ott az a fehér haldokló fiu és
ott van, hogy egy hét múlva elutazol falura. Minden most van. Ha majd
megtörténik, az úgyis egész másvalami lesz. De hogy Paris volt és hogy
München lesz, hogy együtt voltunk és majd elválunk, az mind együtt van
most a Lógody-utcában. Nem?
Igy beszéltek és az ecset szárával ásták ki a földet a gömbölyű kövek
közül. Lenke odajött, mert a szétszóródó, rögöket kukoricának vélte. A
hölgy odacsalta magához és megint arra akarta tanítani, hogy féllábon
álljon, mint a gólya.
--Hát már ez se fog sokáig élni szegény--szólt le Zelma néni a
lépcsőről.
--Miért? Miért nem?--riad fel a hölgy.
--Hát holnapután ünnep van. Csak levágjuk már, mert nagyon
megöregszik.
A hölgy felugrott.
--Csak nem akarják Lenkét megölni? Zelma néni! Én azt nem engedem. Nem
engedem. Én megveszem magától Zelma néni. Mennyibe kerül? Tiz forint
elég? Vagy húsz forint? Itt van, Zelma néni.
A hölgy két aranyat adott ifjabb Novoszádnénak, aki ezért kezet akart
csókolni, de a hölgy nem engedte.
--Most a Lenke az enyém. Ugy-e? Most csinálhatok vele, amit akarok?
Nagyszerű, Géza! Tudod, mit fogunk csinálni? Felszabaditjuk Lenkét.
Visszaviszszük az erdőbe. Legyen megint szabad.
--Szamár vagy Alice--mondta a szobaur. A liba házi állat. Sohse volt
erdei madár.
--Mindegy, mindegy. Az ősei szabadok voltak. Mi ugyis elmegyünk. A
Lenkét felszabadítjuk. Zelma néni! Zelma néni kérem, fogja meg a
Lenkét. Kivisszük a hüvösvölgyi erdőbe.
Akkor megfogták és spárgával összekötötték a szárnyát, hogy ne
csapkodjon. Aztán feltették a soffőr mellé az automobilra. A hölgy és
a szobaur beültek és elindultak a hűvösvölgyi erdőbe. Útközben
találkoztak elegáns automobilokkal, melyekben a hölgynek ismerősei
voltak.
--Valamikor, nem is olyan régen, ezek közt éltem--mondta a hölgy. És
nem is tudtam, hogy más élet lehetséges. Látod, Géza: amit te
elhagytál, az el is múlt. De ezek itt kocsikáznak mellettem és
köszönünk egymásnak. Az én egész életem huszonegy éves koromig. Semmi
a világon nincs olyan érthetetlenül messze tőlem, mint ez a múlt. És
kezet fogunk és beszélgetünk. Néha látom magam köztük. Azt hiszed, nem
szeretem őket? Most már. Ugy-e rabok, ha kiszabadulnak, elszoktak
kérni emlékbe a bilincseiket? Én ezt nagyon, nagyon értem.
Nemsokára elértek egy szép, bokros helyre az eredőben. Ott megálltak
és a Lenkét is leemelték a bakról. Elébb körülnéztek, hogy van-e
valaki az országuton. Aztán szétvágták a spárgát és bevitték Lenkét az
erdőbe. Lenke nagyon meg volt ijedve és azért mindjárt szaladni
kezdett. Sántított, mert rosszul feküdt az automobilon.--Isten veled
Lenke--kiáltottak utána és nézték, mig eltűnt. Aztán visszaültek a
kocsiba és hazafelé indultak. Esteledett már. A budai hegyekről kék
párák váltak le és az ut szélén a gesztenyefák gyertyái olyan fehéren
ragyogtak ki a feketedő lomb közül, mintha igazi lángok volnának.
Fogták egymás kezét.
--Milyen nehéz, nehéz ez a gyönyörű tavasz--mondta a hölgy. Az ember
alig tud lélegzeni benne. Nem érzed?
--De igen. Én azt hiszem, hogy az évszakoknak különböző fajsúlyuk van.
A legkönnyebb a tél. Napos délben olyan, mint egy csillogó
üvegbuborék. Az ősz is könnyű még. Minden köd, és úszik, mint a felhő.
A nyár már veszteglő, élesárnyéku, súlyos. De a legnehezebb a tavasz.
Azért, mert minden együtt van. Olyan tulterhes. Olyan, mint egy
mámortól nehezedő, lecsukló szép fej. Mint egy esőviztől nehéz,
meghajló orgonaág.
Igy beszéltek. Aztán nemsokára elértek a Margit-hidhoz és ott a
szobaur kiszállt és hazament.
Akkor este azt mondta a szobaur Zelma néninek:
--Egy hét múlva elutazik a hercegnő a birtokára és én is elutazom.
--Vele tetszik utazni? Talán a kedves papájához?
--Nem. Én Münchenbe utazom. Németországba.
--Az messzi van, az a München?
--Bizony messzi, Zelma néni. Most az van a legmesszibb, mert oda
megyek. Más nincs messze, mert másra úgyis csak gondolni kell.
--Hát igen. Van mindenféle. Talán Géza urnák is Teschen városba
tetszik menni? A nénikémnek egy fia ment oda tiz év előtt egy gyárba.
Nagyon sok fizetést kap. A gép elvitte két ujját. Azért ötszáz
forintot fizettek neki. Az a Teschen, az nagyon messze van.
--Odamegyek, Zelma néni. Teschenből jöttem magukhoz és Teschenbe
megyek. Milyen sokfelé vágyódik az ember, Zelma néni és az mégis mind
csak Teschen.
--Hát van mindenféle.
Másnap délután megint eljött a hölgy és attól fogva mindennap eljött
még egy hétig. De nem festett többet. A vásznat, meg a festőállványt,
meg a szép világoszöld festékesládát felpakolták az automobilra. A
hölgy pedig mindennap Jung Kálmán ágya szélére ült és mesélt. Nézte a
mohosodó háztetőn az összedült kémény tégláit, melyeknek egyik fele
fehér volt, a másik fekete és mesélt. Mesélt egy emberről, aki egész
egyedül élt a tenger közepén egy óriási virágon. Mesélt egy leányról,
aki egy gyönyörű kertben volt rabságra bezárva, mert a szive a fákba
volt elrejtve, a vére a szökőkutban folyt és a haja össze volt nőve a
szomorufűz hajával. És mesélt egy asszonyról, aki nem szerette az urát
és elment tőle, hogy másikat keressen, amilyet ő kigondolt magának. És
elérkezett kincses barlangokba, magas hegyi várakba és százszorszép
kertekbe. De sehol se mondta meg a nevét, nehogy megismerje őt az az
ember, akit kigondolt magának. Némelyik mese két napig is eltartott. A
szobaúr se festett már később. Elpakolta az ecseteket és vásznakat a
kufferbe és a pincefalnál egy kiálló kőre ült és hallgatta a
történeteket. Ifjabb Novoszád Ferenc is keveset dolgozott azon a
héten. Nem is kell,--mondta,--mert kaptak húsz forintot a libáért. A
kis fehér faszögek csendesen feküdtek a gömbölyű fatányérban és a
kerek, fényes szék sokszor üresen állt. Ha a nap rásütött, ugy
ragyogott, mintha ezüstből lett volna. A sovány Róza is kijött
többször az udvarra azért, hogy hallgassa a meséket és azért is, hogy
még lássa a szobaurat, mert nemsokára úgyis el fog utazni, Akkor a
pincefal már majdnem egészen zöld volt, mert a kövek közül sok füvek
nőttek ki és másféle növények. A kertből lelógó vadszőlő pedig
egészben az ágyig ért már és a levelei szélesek voltak és kemények. Rá
lehetett fektetni a Jung Kálmán ágyára. A nap mindig szépen sütött és
az udvarban is lehetett érezni, hogy a fehér kerítésnek gyantaszaga
van és a barna lépcsőn csillogtak a kvarcok, mint száz kicsi gyertya.
Hanem a barackfáról, meg az almafáról nagyon hullottak a virágok és
néha egészen teleszórták Jung Kálmán ágyát.
--Már lehullanak a szép virágok--mondta Zelma néni egyszer.
--Bizony Zelma néni--felelte a hölgy--mint a hervadt levelek ősszel.
Hervad a tavasz. Hullanak a virágok és mi elmegyünk messzire és a
május hónapnak vége lesz.
Akkor már kevesebbet beszélgettek és mindenki csendesebben járt az
udvarban, mert Jung Kálmán mindig gyöngébb lett. A hangja már nem
hallatszott, az arcán két piros folt égett és nagy szemei tétovák
lettek és messzire nézők.
Az utolsóelőtti napon már nem mesélt a hölgy. Csak fogta Jung Kálmán
kezét és simogatta. Ugy ültek csendesen. A szobaur a pincefalból
kiálló kövön ült és rajzolta őket. Aztán a földre ejtette a
vázlatkönyvet és felállt. Csomagolnom kell már--mondta--és bement a
szobába. De nem csomagolt, hanem az asztalra könyökölve bámult ki a
hegyekre és az ujjaival fésülte a haját. Később kijött az udvarra
Zelma néni és selyemszalaggal összekötött leveleket hozott a köténye
alatt. Rózsaszínű levelek voltak. Mindegyik boriték sarkába egy kis
kép volt ragasztva. Zelma néni elhivta a hölgyet.
--Tetszik látni--súgta neki.--Ezeket a leveleket mind a Róza irta a
szobaurnak. Tessék nézni, milyen szépen tud irni. Azt mondta, hogy
tegyem a kufferjába.
--Adja ide nekem, Zelma néni? Adja. Egy szobaur sem érdemli meg, hogy
ilyen leveleket kapjon.
A hölgy eltette a selyemszalaggal összekötött leveleket és bement a
szobaurhoz.
--Igy csomagolsz?--kérdezte tőle.
--Igy. Pakolom a Svábhegyet, a Jánoshegyet, meg a Hármashatárt.
--Embereket nem lehet igy elpakolni. Kár. Rosszkedvű vagy, Géza.
Megbántottalak valamivel?
--Nem, Alice. Csak hervad a tavasz.
Mikor aznap elmentek, a hölgy öt hosszúszáru, gyönyörű rózsát adott
Jung Kálmánnak a kezébe. Olyanokat sehol se lehetett kapni egész
Budán. A tejkihordó azt mondta, hogy legalább egy forintba kerül
darabja.
A következő napon vasárnap volt. A hölgy csak hat óra felé érkezett
meg. Zelma néni az ajtóban várta és azt mondta:
--Kezét csókolom. A Kálmán már nagyon rosszul van. A Rosenzweig orvos
a kezét csókoltatja a hercegnének és kéri, hogy ne tessék neki semmit
sem adni, mert nagyon felizgatja. Ne tessék haragudni. Kálmán még most
is a kezében tartja a rózsákat. Nem akarta senkinek sem odaadni. Egész
éjjel nem aludt és fogta. Már elájult. De nem lehet kivenni a kezéből.
A hölgy nekitámaszkodott a kapufélfának. Nagy kék szemei egészen
elfeketedtek.
--Az udvaron van?--kérdezte nagyon halkan.
--Csak a szobában van, kezét csókolom. Nem szabad már kihozni.
--Jungné odahaza van?
--Bizony bent térdepel szegény az ágynál.
Igy beszéltek. Aztán a hölgy beszaladt a szobaurhoz és a kalapját sem
vetette le, hanem ledobta magát a díványra és hangosan zokogni
kezdett. A szobaur odaült mellé és megfogta a kezét. Talán egy óra is
elmult igy és a hölgy még mindig sírt. Akkor a szobaur azt mondta
csendesen:
--Azért ennek igy kellett lenni, Alice. Most vége, most elmehetünk. Az
ember úgyis mindig mindent félbe hagy. Zelma néni és ifjabb Novoszád
Ferenc tovább fognak élni és én hogy emlékezzem később róluk? Mit
tudom én, milyenek lesznek később és mit beszélnek majd rólunk. De
Jung Kálmánt elpakolhatod már a szivedbe és ezt a május hónapot is.
Tudod, hol a kezdete, hol a vége. És szép volt.
A hölgy föltámaszkodott és a szobaur felé forditotta nedves arcát, de
nem tudott mindjárt beszélni, olyan erősen juhádzott és a melle
fel-felzihált.
--Géza,--mondta később--ezután már száz férfi jöhet a szerelmével.
Hegyeket mozdithatnak el értem. Ölhetik egymást és magukat. Mennyit
fog az érni nekem ezután? Mi lesz az most már nekem, ha valaki azt
mondja: szeret? Ki szerethet igy?
A hölgy megint visszaesett a díványra és zokogott. A szobaur az öklére
támasztotta a fejét.
--Igazad lehet Alice--mondta.--Talán nem is szabadna másnak ezt
kimondani, csak annak, aki halálán van. Mert mi az ami még elmúlhat?
Az már nincs is. Milyen hatalmas biztosság, milyen fölény a halál.
Haldoklóval nem lehet versenyezni. Ha nem volna halál, festeni sem
szabadna.
Akkor már rájuk sötétedett és a hölgy felállt.
--Isten veled Géza,--mondta, aztán megsimogatta a szobaur haját és
egymás szemébe néztek.--Gyere ki korán a pályaudvarra, Géza.
Senki se látta, mikor kimentek ketten a Lógody-utcára, mert mindenki
Jung Kálmánnál volt. Akkor este vacsora után kint ültek az udvarban. A
szomszédból is átjött a fiatal házaspár. A sváb napszámos a
feleségével. Egyforma keményített kék kötőkben álltak vállal
összetámaszkodva. Egyszer azt mondta ifjabb Novoszádné:
--Hát már eltetszik utazni, Géza ur?
--El, Zelma néni--felelte a szobaur.--Ne sirjon. Visszajövök én még
magukhoz. Ha majd ott leszek, ugyis a Lógody-utca lesz Teschen.
--De két év múlva egészen el tetszik már menni és majd nem is gondol
már a szegényekre.
Keveset beszéltek. Odafent a bosnyák kaszárnyában megszólalt a
takarodó.
--Jól fújja--mondta ifjabb Novoszád Ferenc. De nem nevetett utána.
Később a fiatal házaspár elköszönt. Eddig is csak ugy szótlanul
álltak, vállal összetámaszkodva.
--No, Franci--mondta akkor Zelma néni--nem akarsz felmenni az öreghez
egy kis bort inni?
--Nem kell nekem,--felelte ifjabb Novoszád Ferenc. Hát lent maradt ő
is és talán tizenegy óráig ültek az udvarban és nem beszéltek. A
szobaur még azután is sokáig kint maradt és nézte az újból vastagodó
holdat és nézte, hogy a ragyogó, meszelt falak miképen dobnak egymásra
nagy, görbe, fekete háromszögeket és sokszögeket, kusza vonallal vágva
ablakot, ereszt, kéményt, néma és mozdulatlan harcban. És nézte fent a
kertet, melyben vad és gondozatlan bokrok feketedtek valami idegen
növényzetté és a fehéren csillogó kerítés rácsa közül kiömlöttek,
mélyen lehimbálva a pince kőfalán, mint egy fehér kéz ujjai közül,
amit már nem bir fogni. Odafent pedig az öreg Novoszád kis korcsmája
világitott pirosan, mint valami őrtorony és messzi ellátszott a
vérmező fölött.
--Hát vége van már a május hónapnak--mondta a szobaur. Másnap este a
szobaur is elutazott. Már azután nem is történt semmi. Négy nap múlva
meghalt Jung Kálmán. Küldtek a szobaurnak partecédulát. Azt nem
tudták, hogy a hercegnő hol lakik. Mégis, azután néhány nap múlva egy
nagy kosár jött a postán. Virág volt benne meg egy levél.
Kedves Zelma néni. Szórják ezeket a virágokat a Kálmán sirjára. A
maguk hercegnője soha, soha sem fogja magukat elfelejteni.
Senki sem látott még olyan szép virágokat.