Török világ Magyarországon (1. rész) - 17

  magára s jőne őt ijeszteni alatta.
  – Ki az? kiálta fel Hasszán ijedten s kardjához kapott.
  Semmi sem volt az, csak a szél feszült neki a függönynek, kiterjesztve
  azt, mint egy zászló s egészen befúva a szobába.
  Hasszán fogá a függönyt s leszorítá azt az ablak mellé, ráakasztva
  aranyos bojtjait, s azzal ismét lefeküdt. A szél újra neki fordult, s
  addig bolygatta a függönyt, míg újra kibontá bojtjai közül s ismét
  befújta a szoba közepére.
  Az ajtók és divánok kárpitjai mind úgy lobogtak, repkedtek, mintha
  valaki rángatná végeiket, s a háromlábú mécses lángja kanyargott
  jobbra-balra, nyargaló árnyékokat vetve a falakra.
  – Mi ez? hát ördögök szabadultak-e e palotába? kérdé Hasszán önmagában,
  elborzadva.
  A zárt ajtók úgy durrogtak a keresztül fuvó széltől, mintha valaki
  rugdalná kivülről, s néha egy-egy ablakszárny csapódása üdvözlé a szél
  bömbölését.
  Vannak néha rémeszméi az embernek, melyek egyszerre keresztül
  világítanak lelkén. Hasszánnak e pillanatban azon gondolat ütődött
  lelkébe, hogy az épület túlsó szobáiban egy ablaknak nyitva kell lenni,
  ez okozza a szokatlan légvonatot, mely a palota függönyeit lebegteti,
  ajtait rázza, s ez ablak nem lehet más, mint Azraëleé, s ha az nyitva
  van, akkor a két nő megszökött.
  Hirtelen talpra ugrott e rémgondolatnál, kirántá ágya mellett heverő
  kardját, s felszakítva az ajtókat, őrültként rohant keresztül a szobákon
  Azraële hálóterméig.
  Szökésük perczében Azraële keresztbe fordítá a hosszú kerevet talapját a
  befelé nyiló ajtó előtt, mely ilyformán egyik végével az ajtóhoz,
  másikkal a túlsó falhoz ért, s a mint Hasszán nyitni akará az ajtót
  befelé, ez lehetetlenné volt téve.
  Minden világos volt a vezér előtt.
  Nem kiáltott senkinek, hogy nyissa ki az ajtót! tudta, hogy elszöktek; a
  kétségbeesés dühével ragadott egy harczbárdot a falról, s elkezdé vele
  vagdalni a kemény tölgyfaajtót, hogy az egész palota felriadt a csapások
  hangjára, s az őrök, a cselédség, mind összeszaladtak.
  Az ajtó végre bedűlt, Hasszán keresztül rohant a szobába, egy pillanatot
  vetett körül, s szemével láthatá, hogy rabja megszökött.
  Nagyot ordítva futott az ablakhoz, s a mint meglátta az alábocsátott
  növény indáit, homlokára csapott öklével és felkaczagott, hogy szinte
  megszakadt bele.
  – Rohanjatok szét! kiálta kétségbeesetten az összefutott őröknek.
  Elszöktek, ellopták életüket tőlem; ellopták az én életemet! Fussatok
  utánuk, a világ minden részei felé, üldözzétek, kötözve hozzátok vissza,
  megkötözve, hogy a vér folyjon kezeikből, oh Azraële, Azraële! Mivel
  érdemlém ezt tőled!
  Ezzel ismét sírva fakadt az öreg ember, s megpillantva az odaliszk övét
  az ablakfán, melylyel a növény volt odakötve, azt leoldá, összecsókolá
  százszor, könyező arczát elrejté bele s ájultan rogyott le a földre…
  * * *
  … «Siess, herczegné, siess!»…
  Az odaliszk megszorítá társnője kezét s ragadta magával előre a bokros
  várhegy oldalán alá. Már a lépcsőzethez értek, mely a sötét földalatti
  út kezdetét képezé, a dunaparti kert kapujain végződve.
  Az odaliszknak sikerült e titkos lépcsőzethez vezető ajtók kulcsait
  Hasszántól kilopni, ideérve, elővoná azokat kebléből.
  Míg a kettő közül keresné azt, mely ez innenső ajtó zárjába illik,
  hirtelen egy ordító hang kiált le a várablakból; végig hangozva az éji
  csendbe – mindkét hölgy egyszerre kiálta megijedten: «Hasszán!»
  Megismerék a hangot.
  – Észrevették futásunkat! monda Azraële.
  – Isten! ne hagyj! rebegé Mária, kezeit összekulcsolva. Gyermekem…
  Azraële hirtelen felnyitá a csikorgó zárat. Azon nehány percz alatt,
  mely ebbe telt, az első ordításra zűrzavaros robaj támadt a várban,
  ijesztő kiáltások, mik egyik bástyafaltól a másikra terjedtek; az egész
  várőrség felébredt, s éktelen kiáltozás hangzott a vár belsejéből is.
  – Siessünk! kiáltá Azraële, sebesen felnyitva az ajtót, s maga után
  rántá a herczegnét a vak-sötét folyosóba.
  Ezen pillanatban egy ágyúlövés dördült el a várfokon, lármajelül.
  Mária a lövés hangjára az ijedelemtől ájultan rogyott le Azraële
  lábaihoz, s mozdulatlan terült el a lépcsőzeten, utolsó pillanatban is
  gyermeke elé tartva kezét.
  – Hah! ez asszony elalélt, kiálta ijedten az odaliszk, midőn észrevevé,
  hogy az élettelen alak kezénél fogva engedi magát a földön húzni.
  – Mindketten itt veszünk; rebegé kétségbeesetten. A várbeli zaj nőttön
  növekedék, a vár minden bástyáiról durrogtak a jeladó ágyuk.
  – Nem, nem szabad elvesznünk; kiálta akkor a delnő, s a végveszélytől
  sokszorozott erővel hirtelen karjaiba vevé az elalélt asszonyt és
  gyermeket, s ölébe emelve, elkezde velök futni a fedett lépcsőzeten alá.
  Vak sötétség fogta mindenütt körül, csak tapogatózva haladhatott a
  folyosó nedves falához simulva, majd-majd összeroskadt elalélt
  társnéjának élettelen terhe alatt, de egy újabb lövés hangja mindig újra
  felriasztá s nem engedé megpihenni.
  Csak előre, mindig előre! az utolsó lehelletig, a végső szívdobbanásig!
  A felriadt gyermek úgy sírt!
  Azraële térdei roskadoztak, keble elfulladt a kettős teher alatt,
  nyitott szemekkel nem látott semmit, és lelke előtt is oly sötét volt a
  világ, mint szemei előtt.
  Nehéz volt vállának a teher, de nehezebb volt szivének a gondolat: hogy
  azon nő, kit éltével szabadít meg, annak kedvese, a kit ő szeret… És
  mégis meg kellett őt mentenie, mert annak igérte meg…
  Minden lépésnél fogyni érzé erejét, szédelegve támaszkodott a falnak, a
  lépcsők még mindig nem akartak véget érni; csak addig tartson az élet,
  míg az ajtóhoz ér vele, s azután még egy perczig, míg Ferizt megláthatja
  s hallhassa ajkáról: jó nő valál! – Azután jöhet Izrafil lángalakú
  pallosával.
  Nemsokára a léptek tompább döngése sejteni engedé a sötétben, hogy az
  ajtó már közel van, végső erejét összeszedve, tántorgott még néhány
  lépést társnője terhével, s midőn az ajtó kilincse kezébe akadt, térdei
  megtörtek alatta, a herczegnével és gyermekével együtt a küszöbre
  roskadt, alig maradt annyi képessége, hogy a kulcsot a zárba taszítsa és
  kettőt fordítson rajta.
  * * *
  Feriz bég, a magyar urak félrevonultával, ismét behúzta magát a kertkapu
  mély bolthajtása alá, s feszült figyelemmel hallgatózott, mikor fog
  éjfélt kiáltani a muezzim? Ekkorra mondá Azraële, hogy el fog jönni.
  Hogy el ne jőjjön e nő, arra nem is gondolt, oly mélyen látott e nő
  szivébe, úgy látta annak szörnyeit és nemtőit születni és harczolni,
  hogy bizonyosnak hivé igérete teljesültét.
  Csak a muezzim kiáltana már a mecsetből.
  Végre hangzott a csendes éjben a kiáltás; de ez nem a muezzim szava volt
  a mecsetből, hanem Hasszán rémordítása a várablakból, s a zaj, mely
  rögtön utána támadt, tanusítá, hogy veszély van a várban.
  Feriz megrendült szivében, de helyéről meg nem mozdult. – Jól tudá, hogy
  e zaj mit jelent? A herczegnét megszökteték s szökése észrevétetett.
  Csak az volt a kérdés: későn-e, vagy korán?
  Feriz azt érzé, a mit még soha: szivét remegni.
  – Mi zaj ez? kérdé remegő hangon a herczeg, felütve fejét a part mellől.
  Feriz nem akarta őt elrémíteni: «semmi baj», válaszolt; valaki a
  bástyákra lopódzott talán, s azt üldözik.
  Ekkor hallatszott az első ágyúlövés.
  Feriz bég először éltében rendült össze ágyú hangjára.
  – Ez lármajel! szólt Thököli, kardját kivonva.
  – Maradj csendesen! súgá Feriz. Tán a kapuk előtt zajgó népre lőttek.
  Azonban a lövések a vár minden bástyáin ismételve lőnek, a zaj, a lárma
  növekedett, hangzott a lármadob pörgése, a trombiták vészriadója, s
  lehete látni, mint futkosnak egész csoportok a bástyákon, a csigautakon,
  fáklyákkal és villogó kardokkal kezökben.
  – Ezek valakit üldöznek! kiálta a herczeg, tovább nem állhatva s
  felugorva a partra.
  – Nem tudom; rebegé Feriz, s hideg borzadás állta el egész testét.
  Ghyka kardot kapva, a hegynek akart rohanni, mintha valami ösztön
  sugallata pótolná merev gondolatait.
  – Mit akarsz? kiálta suttogón Feriz, s megkapva a herczeg kezét, berántá
  magához a kapu alá… Mindkét férfi keze remegett egymás kezében.
  Nehány pillanatig mereven hallgatva álltak ott, a zaj, az egyes
  kiáltozások mind közelebbről kezdettek hangzani… Ha utolérik őket!
  – Csitt! csendesen; suttogá Feriz, fülét az ajtóhoz tartva, úgy tetszék
  neki, mintha közelgő lépteket hallana belülről, és nyöszörgő
  gyermeksírást.
  Nehány pillanat mulva megcsördült a kilincs, s a kulcs a zárba
  taszíttatva, kétszer elfordult abban. Feriz sietve nyomta befelé az
  ajtót, s két élettelen hölgy-alak hullott lábaihoz.
  Hirtelen odarántá magával az ifjú a herczeget, s megismerve az alélt
  Máriát, ki még akkor is Azraële ölében feküdt, odatevé őt annak karjai
  közé, síró gyermekével együtt.
  – Itt nőd és gyermeked!… Most siess!…
  – Máriám! rebegé a herczeg magán kívül, s forrón kebléhez ölelve őt és
  gyermekét, kit most látott először, s ennek piros, amannak halvány
  arczát őrjöngő örömmel csókolá össze.
  E hang, e csók, ez ölelés fölébreszté az alélt nőt, s a mint fölveté
  szemeit, karjait hirtelen, szenvedélyesen fonta férje nyaka körül, ki
  gyermekét tartá karján. A nő ajkára nem jött hang, szivében volt minden
  élet.
  – Gyorsan, gyorsan, sürgeté őket Feriz, szálljatok ide a csónakba, a
  túlparton majd örülhettek egymásnak, addig még félnetek kell, az egész
  budai part felzendült. Gondoskodtam rólatok. A túlparton két gyorsfutó
  paripával vár reátok egy rabszolgám, említsétek nevemet s át fogja adni
  a vezetéket. A váczi partok előtt egy másik szolgámat fogjátok találni
  friss vezetékkel, váltsátok fel a lovakat, s azután el Nógrád felé.
  Onnan könnyű lesz Lengyelországba futni. Ne hálálkodjatok; a pillanat
  drága. Előre!
  Ezzel levezette a menekvőket a készen álló csónakhoz, melynek fenekén
  mind ez ideig két izmos szolgája feküdt látatlanul; ezek beemelték őket,
  Feriz eloldá a csónak kötelét, a csáklyák egyet taszítottak rajta, s az
  belódult fejedelmi terhével a zajgó hullámsíkra. Nehány nyomás az
  evezőkkel, s messze voltak a parttól.
  Feriz bég csak ekkor lélekzett fel szabadon, mintha sziklák estek volna
  le szivéről.
  – Nem fognak-e utánok mehetni? kérdé Thököli aggódva.
  – Mehetnek; viszonza Feriz; de lovat nem vihetnek át csónakon, odaát
  nincs több, mint melyre a menekvők fognak ülni, a híd pedig ki van
  bocsátva, s ilyen szélben éjszaka alig lehet egyhamar beállítani.
  A menekvők már a Duna közepén jártak, midőn Máriának, ki aléltságából,
  ijedelméből és öröméből csak lassan tért magához, eszébe jutott
  társnője, ki őt oly megmagyarázhatlan önfeláldozással és erélylyel
  szabadítá meg, s felállva a csónakban, kendőjével integetett vissza,
  mintha azzal akarná kipótolni a búcsúüdvözletet, melyet öröme és
  siettében mulasztott.
  – Mit cselekesztek?! kiálta Feriz haragosan, átlátva, hogy ezáltal
  magukra vonják a figyelmet.
  Szerencsére sötét volt az éj, a bástyákról lerohanók nem láthatták a
  Dunán keresztül vágó csónakot; nemsokára a két ifju szemei elől is
  elkezde annak alakja enyészni.
  Feriz bég megdicsőült arczczal tekinte fel a magasba. Két csillag nézett
  alá nagy fényesen egymás mellől a futó felhők közül. Nem Aranka szemeit
  látta-e ő a két csillag ragyogásában?
  Thököli megragadá az ifju bajnok kezét s megszorította azt hevesen.
  – Másodszor állunk egymással szemközt; szólt szívből jövő érzés hangján
  hozzá. Akkor én győztem, most te győztél. Isten veled.
  Ezzel lovára szökött az ifju gróf, s társainak intve, velök együtt a
  Gellérthegy felé vivő úton elrobogott.
  Feriz összefont karokkal állt ott a parton egyedül, s szemeivel a
  sötétségben elvesző csónakot iparkodott még egyszer kivehetni.
  A szegény odaliszkra, a ki megmenté őket, nem gondolt senki…
  Egyszer forró kéz érintését érzi az ifju karján. Hátranéz. Megtört
  lélekkel és erővel odavonszolá magát hozzá térdein az odaliszk, s kezét
  megragadva, odavoná kebléhez, ajkaihoz. Nem tudott szólani, csak sírt,
  csak zokogott.
  Feriz érzékenyen tekinte rá.
  – Te jó nő vagy… mondá szeliden.
  A hölgy átkarolta az ifju térdeit, s oly jól esett neki, hogy az
  megengedé azt.
  – Köszönöm neked, hogy szavadat megtartád; mondá Feriz; lásd, e nő nem
  volt kedvesem. Hisz férje van, a kit szeret.
  Nem mondhatott e szavaknál édesebbet a delnőnek. Küzdéseért,
  önfeláldozásáért legnagyobb jutalma e szavakban volt, tehát Feriz nem
  szerelemből mentette meg ő általa e nőt!…
  A lárma e közben már a parton is elterjedt, az üldözők úgy látszék, hogy
  nyomára jutottak a szökevényeknek.
  – Innen távoznunk kell, monda Feriz. Akarsz-e hozzám jönni?
  Ő hozzá menni? Minő gondolat volt ez Azraëlére nézve! Egy födél alatt
  lélekzhetni vele. Ő általa híva, ő általa elfogadva, s talán ő nála
  maradni!…
  – Nem megyek hozzád; viszonza.
  Eszébe jutott, hogy ha őt a kedves ifjunál találnák, miatta az is el
  fogna veszni, s úgyis jól tudta, hogy a meghivás csak nemeslelkű hála
  tőle, de nem szerelem…
  – Át akarok menni a szigetre; mondá utána halkan.
  – Úgy csónakodba foglak segíteni; monda az ifju, kezét nyujtva az
  odaliszknak, hogy fölemelje.
  Az még mindig ott térdepelt a földön.
  Fölveté nagy, könyben uszó szemeit az ifju arczára s reszkető hangon
  suttogá:
  – Feriz… Te azon hölgyeket, kik magukat érted feláldozák, kik meghaltak
  nemesen, bátran, mert téged szerettek, meg szoktad jutalmazni… Nem
  vagyok-e én e jutalomra megérve?
  Feriz bég búsan hajtá le fejét, mintha fájna neki átgondolni e szavak
  értelmét, azután halkan, szeliden lehajolt a hölgyhöz, s annak szép
  fejét magához vonva, márványhomlokára egy meleg, érző csókot nyomott.
  Az odaliszk megdicsőült gyönyörrel roskadt össze e nem földi kéj
  érzelmének terhe alatt, s azzal felszökött, s remegő karjait égre
  emelve, suttogá:
  – Boldog vagyok!… Először életemben… Most mehetek – meghalni.
  Feriz bég gyöngéden átkarolva, csónakáig vezeté a delnőt. Ott még
  egyszer megállt, az ifju vállára hajtva fejét, s fülébe súgva, mondá:
  – Ha kioszkodba érsz, ne feküdjél még le aludni… ülj ki az ablakodba s
  nézz a sziget felé, merről a nap feljöttét szoktad várni. Az éjjel
  korábban fog az ég onnan pirulni, mint máskor; ha meglátod e tüneményt,
  gondolj akkor reám, mondj értem egy imát, mely kisérjen a hideg «holnap»
  elé, s mondjad azt szivedben: «e nő vétkeiért megbünhődött!»
  Az odaliszk két könycseppet érze arczára hullani. Az ifju szemeiből
  jöttek azok.
  Ő nem lehetett boldogabb e világon.
  Néhány pillanat mulva ringatá a hullám a futó csónakot.