Török világ Magyarországon (1. rész) - 16

  míg legutoljára a nagyvezér küldöttére került a sor, kinek szerepét egy
  ügyes eunuchra bizta az odaliszk, megtanítva, hogy egy lepecsételt
  fermánt adjon át Hasszánnak, melyből Azraële, minthogy Hasszán a betüket
  nem látja, azt fogja kiolvasni: hogy a fogoly fejedelemné életét őrizni
  igyekezzék, miután azt kevés nap mulva maga a nagyvezér kivánja életben
  átvenni.
  Midőn tehát Azraële jónak látta, hogy a játék leghatásosabb jelenete
  következzék, fenhangon kiálta az ajtóőröknek:
  – Hadd jőjjön be a nagyvezér követe a nagyúr izenetével!
  Az őrök szétvonták az ajtófüggönyöket, és belépett – Olaj bég…
  – Valóban el kell ismernem, monda a bámulatban és ijedelmében kővé
  meredt odaliszkhoz fordulva, miszerint te a falakon keresztül láthatás
  erejével vagy megáldva, s olvasni tudsz az elrejtett levélben, mert
  hivatál, mielőtt jelentettem volna magamat s a fermánt megláttad
  keblemben eldugva, mielőtt azt kivontam volna.
  Azraële fölemelkedék. Vérét ijedelmesen érzé lüktetni agyában. A
  veszélyérzet azon pillanatában volt ő, midőn a testnek minden íze lát,
  hall, gondolkozik: szív, agy, kezek és a legkisebb izom.
  – Te a szultán fermánját hozod? kérdé Olaj bégtől megfeszült
  figyelemmel.
  – Úgy is tudod mi van benne, varázshatalmú nő, szólt ez hódolattal.
  Tehát ne kérdezz.
  Volt valami Olaj bég száraz sárgult arczában, a mi őt oly félelmessé,
  oly fenyegetővé tette, midőn épen legmeghunyászkodottabbnak látszék.
  – Mit parancsol nekem a felséges szultán? kérdé Hasszán, gondolattalan
  képpel bámulva el maga elé.
  – Készíttess egy vérpadot palotád udvarán holnap reggelig.
  – Kinek a számára? kérdé Hasszán elijedve. Az volt a különös, hogy erre
  a szóra ő ijedt meg, nem a jelen volt herczegasszony.
  – Az a holnapi nap titka. E fermánt holnap fogod felbontani és olvasni,
  belőle megtudod, ki hal meg holnap.
  E szavaknál széttekinte a jelenlevőkön Olaj bég, mintha az arczokból
  akarná olvasni a szavai által költött sejtelmeket, de hasztalan. A kiket
  látott, azok közül senkit sem ismert, bár többen főuraknak látszottak
  közülök, nem emlékezett rá, hogy valaha találkozott volna velök a nagy
  török birodalomban, s Azraële arcza hideg volt és mozdulatlan, mint a
  márvány, arról nem lehetett olvasni semmit.
  De Azraële olvasott a bezárt fermánból – Olaj bég szemein keresztül.
  Azt olvasta ki abból, hogy ha holnap reggelig a herczegné meg nem
  szabadul, akkor az ő számára épült az a vérpad, ha pedig megmenekült,
  akkor Hasszánnak emelteték az, és annak, a ki megszabadítá.
  … Sietnie kellett, hogy megszabadítsa…
  
  
  A HALÁL ELŐTTI ÉJ.
  A halál angyala már kiterjesztette szárnyait Hasszán palotája felett. Az
  már tudva volt, hogy holnap reggel valaki elhagyja a földet azok közül,
  a kik ama födél alatt laknak, – csak a meghaló neve nem volt még
  kimondva.
  Késő estig ott kopácsoltak az ácsok a vár kapuja előtt, minden
  kalapácsütés felhangzott a szobákba, melyet a vérpad építésében tettek.
  Mikor készen volt az állvány, leterítették vörös posztóval, feltettek rá
  egy háromlábú széket, mellé támasztva egy fényes görbe pallost; egy nagy
  óriási termetű kurd felment a lépcsőkön az állványra, körüldobogtatva
  lábával annak párkányait, ha nem szakad-e le alatta? A szék rosszul volt
  állítva, azt észrevevé, s fejcsóválva igazította meg. Hogy még ehhez sem
  értenek az emberek. Azután felgyűrte nagy izmos karjait vállig, markába
  vette a pallost, megpróbálta, ha jó fogás esik-e rajta? ujjaival végig
  pöngette az élét, mint valami hangszert s megelégedését nem iparkodott
  eltitkolni. Azután nehány fekmentes vágást tett vele s azzal, mint ki
  szénáját jól rendezé, ismét visszatámasztá azt a székhez, s önelégülten
  leszállt a hágcsón.
  Hasszán basa kezei szokatlan reszkettek, midőn ez este az arany
  bilincseket Azraële és Mária kezeire kulcsolá. Százszor is megtapogatá a
  kulcsot öve tekercsében, míg meggyőződött róla, hogy az onnan nem
  eshetik ki.
  Alig hagyta a két nőt egyedül, ismét visszatért hozzájuk, megtudandó, ha
  vajjon csakugyan rázárta-e a lakatot kezeikre? mert mire az ajtóhoz ért,
  már elfelejtkezett róla.
  Majd ismét visszajött, körülnézte a szobát, megtapogatta a falakat, mert
  úgy rémlett előtte, vagy álmodta, hogy ott még valahol egy ajtó van,
  mely másfelé vezet. Meggyőződött felőle, hogy nincs. Az ablakhoz lépett,
  azon is kitekintett, onnan a bástyáig több mint öt ölnyi mélység volt s
  az árok hegyes karókkal beültetve; köröskörül a teremben semmi, a mit
  kötélnek lehessen használni. A szőnyegek mind állatok préme és
  madártollból, az öltönyök mind a legvékonyabb, átlátszó csalánszövetből,
  a shawlok, miket Azraële turbánja és dereka körül tekert, mind sokkal
  finomabbak voltak, minthogy egy embert megbírjanak, s azonkívül a mi
  ruhát az odaliszk magán viselt, az mind selyem volt és oly lenge, hogy
  mindenütt testéhez tapadt.
  Azraële a vezér lelkén keresztül látott.
  – Mit nézesz rajtam? kiálta rá, hogy az szinte összerezzent. Te
  gyanakodol bennem. Ha félted e nőt, a kit rám bíztál, vigyed tőlem, s
  őrizd magad.
  – Azraële! szólt Hasszán engesztelőleg; ne haragudjál rám, ne ma.
  – Te nem gyanakodtál bennem soha.
  – Nem szerettelek-e mindig? Ha volna még egy életem, nem rád bíznám-e
  azt is.
  – Tehát ne jőjj minduntalan szobámba vizsgálódni. Nyugodni akarok.
  – Nyugodni ez éjszaka? A halál követe a kapu előtt!
  – Mi gondom nekem a halál követére? Én tudom, mikor fogok meghalni? s
  addig nem húnyom be szememet a halál előtt.
  – Hát Hasszán mikor hal meg? kérdé a vezér, megfogva kegynője kezét s
  nyilt ajkakkal figyelve annak feleletére.
  – Egy nappal fog túlélni engem, és nem többel, szólt Azraële. Hangja
  megindulástól reszketett, mert a mit mondott, érzé, hogy igaz.
  Hasszán szemeiből kicsordult a köny, kezeit arczára tapasztá.
  Miért is élne Hasszán tovább, ha Azraële nincs, miért jönne fel még reám
  a nap, ha Azraële szemei lehunytak? Mire volna nekem az élet, ha a
  szívnek nincs miért dobogni többé!
  A gyámoltalan öreg összecsókolá az odaliszk köntösét s magához ölelve őt
  forrón, sokáig zokogott felette. S mindig csak azt rebegte: «te
  meghalnál előttem!»
  – Úgy van a jövendőkben írva; szólt Azraële búsan, míg engem élni látsz,
  addig a haláltól ne félj. De a halál angyalának kürtszava, mely engem
  innen elszólít, jelszó lesz neked, hogy készülj!
  Hasszán könyeit törülgetve ment el Azraële szobájából s saját termébe
  érve, ott egy divánra ledőlt s menten elnyomta az álom.
  A mint eltávozott, Mária letérdepelt ágya elé, melyen kis gyermeke aludt
  csendesen és kebléből egy kis elefántcsont keresztet elővonva, elkezde
  imádkozni.
  Azraële kezéhez nyúlt.
  – Ne imádkozzál most, ráérsz imádkozni később.
  Mária csodálkozva tekinte rá.
  – Én? Nincsenek-e életem órái megszámlálva?
  – Nincsenek. Te szabadulásért imádkozál, midőn én egy boldog pillanatot
  kértem. Valami nagy lélek jelen volt akkor előttünk; meghallá, a mit én
  kértem, meghallá a tiedet is. Hallgass szavaimra és tégy azok szerint.
  Meg foglak szabadítani. – A fejedelemné bámult, nem tudva, ha nem
  álmodik-e?
  E szavaknál egy kis finom aczélráspolyt vont elő az odaliszk övéből, s
  kezébe fogva a fejedelemné kezét, elkezdé arról a lánczot lefürészelni.
  Az első néhány fogásnál sebesen mélyedt az éles ráspoly az ezüst
  karikába, hanem ott egyszerre megállt s bármily erővel nyomta is azt,
  nem akarta tovább fogni a lánczot.
  – Mi ez? nem akar a munka haladni? Miből van ez a láncz? Hisz ha aczél
  volna, elreszelné a másik aczél.
  Azraële hirtelen körülreszelte az egész lánczszemet, melyet Hasszán basa
  ötvöse jónak látott csupán kívül formálni ezüstből, gondolva, hogy
  csalását sohasem fogják észrevenni; s ez meglevén, lefeszíté a külső
  ezüst lemezt róla s ime a kemény, áthatlan anyag, mely a ráspolynak
  ellenállt, nem volt egyéb, mint – üveg. A jó ezüstműves úgy gondolá,
  hogy az üveg csengése legkevésbbé hazudtolja meg az ezüstöt.
  – Ah! monda Azraële; ez még legjobb nekünk. A munka rövidebb, s felkapva
  egy ércz gyertyatartót, annak egy ütésével darabokra törte az egész
  üveglánczot, mely csak vékony ezüst lemezzel volt borítva, csak a
  lezárolt két arany-perecz maradt kezeiken.
  – Így még hamarább készen leszünk, suttogá Máriához. Most segíts
  menekülésedet siettetni.
  Mária még mindig úgy állt előtte, mint a ki nem tudja elhinni, a mi vele
  történik.
  – Hogy gondolod azt? kérdé Azraëlétől. Merre menekülhetnék? Minden
  ajtóban Hasszán basa őrei állnak, az ajtókat ő maga zárta be egyenként.
  A várkapuk előtt meg vannak kettőzve az őrök, hallám a kiadott
  parancsokat.
  – Nincs nekünk dolgunk sem ajtókkal, sem őrökkel, az ablakon keresztül
  menekülünk.
  Mária hihetlenül nézett Azraëlére, azt vélte, meg kellett őrülnie. A
  teremben semmi sem látszott, a min az ablakból leereszkedhessenek s oda
  alant sűrű sánczkarók hegyei.
  – Segítsd e gobeát hágcsójáról lebontanom. Monda Azraële s maga gyorsan,
  mint az evet, felszökött a nagy porczellán-veder szélére, eloldozva az
  erős növény indáit, mellé dugott hágcsójától, melyen egész a boltozatig
  felfutott s onnan ismét lehajlott egész a gyökeréig.
  Volt-e az valaha az odaliszk eszében, hogy a felfutó növény gúzsnál
  erősebb indái könnyen megbírnának egy embert, ki a várablakból le akarna
  ereszkedni? s tán azért ápolá azt oly különösen szobájában? míg Hasszán,
  bár mennyire bízott is rabnőiben, minden módszert eltávolíta tőlük, mely
  azokat a szökésben elősegíthetné? De ki gondolt volna arra, hogy e
  szolgálatot egy felfutó folyondár venyigéi is megtehessék?
  Mária kezdé látni, hogy társnője tudja, mit akar? Gyorsan segédkezet
  nyújtva neki, lebonták a folyondárt, s elébb széttekintve, ha nem néz-e
  valaki oda? lebocsáták annak indáit az ablakon.
  Még mindig rövid volt. – A leghosszabb venyigék sem érnek a pallisadok
  hegyéig, s a legvégső hajtások zöld venyigéire nem lehete számítani. Ha
  a hágcsót, mely a virágot tartá, hozzá köték is, még úgy sem érte el az
  árok fenekét.
  Azraële széttekintett a szobában: mit találjon? Hirtelen meglelé! – Add
  ide amaz ollót, monda Máriának, s mire ez visszajött hozzá, az odaliszk
  leereszté hajfürtei tekercseit. Négy hosszú fonadék, oly fekete mint az
  éj, térdein alól érve kigyózott alá termetén, női szépségei koronája, a
  miért a férfiak úgy őrjöngtek utána.
  – Add az ollót! szólt Máriának, kezébe fogva egyik fonadékát.
  – Te hajfürteidet akarod levágni? kérdé meghatva a fejedelemné.
  – Igen, igen, mit tesz az? kötélre van szükség s ez elég erős fog lenni.
  – Inkább az enyimeket vágjuk le; szólt nemes versenyzéssel Mária,
  lekapva fejéről kis gyöngyös főkötőjét, hogy kontyát megoldja, melynek
  tekercsei, ha színre és hosszúságra nem is, de tömöttségre nézve
  versenyeztek az odaliszkéivel.
  – Jó, legyen mind a kettő, annál erősebben fog tartani, szólt Azraële, s
  azzal elkezdé a két delnő a kisded ollóval gyönyörű hajfonadékait
  egyenkint levagdalni. Egyik csodaszép tekercs a másik után omlott le az
  odaliszk fejéről. Midőn az utolsó is lehullt, egy könycsepp esett utána
  szeméből.
  – Úgy is minek már? suttogá magában.
  Ekkor fölszedék a gyönyörű hajfonadékokat s erős csomókkal egymáshoz
  kezdék azokat kötözni. A középkor legbüszkébb lovagja örömmel viselhette
  volna e drága tekercset öv helyett.
  – Hm. Hitted volna-e valaha, szólt Azraële, hogy hajfürteink így fognak
  összevegyűlni?
  Mária hálateljesen szorítá meg az odaliszk kezét.
  – Mivel hálálhatok meg ennyi jóságot?
  – Ne gondolj rá. Tartozom vele a sorsnak… és még valakinek; suttogá
  utána halkan.
  Most már elég hosszú volt az eresztvény, hogy a rákötött hágcsó a
  pallisadok tövéig érhessen. Ekkor még a kerevetek párnáit és vánkosait
  szórták alá, mik a karókon fennakadva, megóvták a menekvőket attól, hogy
  azok hegyeiben magokat megsértsék.
  Ezenfölül Azraële a gobea-venyige fonadékát öve és turbánja tekercseivel
  hozzá kötözé erősen az ablak keresztfáihoz.
  – Most engem hagyj elébb lemenni, szóla az odaliszk, midőn mind az
  készen volt, ha alattam el nem szakad e venyigefonadék, akkor jöhetsz
  utánam bátran, mert gyermekeddel együtt nem vagy nálamnál nehezebb.
  Az ég sötét volt és fellegekkel elborítva, senki sem veheté észre, hogy
  a vár egyik sötét ablakából egy fehér alak bocsátkozék le a falon,
  mindig lejebb, végre leér s az árok mélyében eltünik.
  Mária ott állt fölötte és dobogó szívvel várta, míg az odaliszk leér,
  egy rántás a gobea-fonadékon tudósítá, hogy már ő alant van, s Mária
  utána jöhet.
  A fejedelemné elszorult kebellel fohászkodék fel Istenhez a kisérlet
  végperczében, melyben lelke minden erejére s Isten minden oltalmára volt
  szüksége, azzal kebléhez kötözé öltönye szárnyaival kisdedét, ki
  szerencsére mélyen aludt s kilépve az ablakon, az ingatag
  venyigefonadékra bízta magát.
  Valóban a legnagyobb Istenben való bizalom kellett e merénylethez, mert
  ha a gyermek fölébred, a legelső sírás hangjára észreveszik a bástyákon
  járó komparadzsik s futásuk fel van fedezve.
  Nem történt semmi. Mária szerencsésen lejutott az árokba gyermekével
  együtt. Azraële segített neki leszállni s azzal elkezdtek a sánczkarók
  között végig bujkálni partmentében. A sánczra felkapaszkodniok nem volt
  tanácsos, mert ott minden pillanatban találkozhattak az őrökkel.
  Végre az árok végéhez jutottak, a hol két bástya összeér, egy keskeny
  harántos nyilást képezve, melyen keresztül Pest városra lehetett
  lelátni.
  Tehát ez volt a várnak Dunafelőli meredek oldala.
  E keskeny nyilás előtt állt egy komparadzsi, hosszú dárdájára
  támaszkodva. Ő háttal levén fordulva, nem vette észre a nőket, míg ezek
  ijedten döbbentek vissza, midőn őt meglátták. Az ember egészen a nyilás
  elé állt, elzárva előttük az útat s bámulva Pest felé, a meredek fölött
  állva.
  Azraële hirtelen megragadá Mária kezét, fülébe súgva:
  – Maradj itt. Ülj le gyermekeddel s vigyázz rá, hogy neszt ne adjon.
  Ezzel elhagyva társnéját, maga a bástyafal mellé húzódva, lassankint,
  nesztelenül oda kezde lopózni a komparadzsi háta mögé.
  Az őr mozdulatlanul állt ott, mint a szobor, elbámulva az előtte folyó
  Dunán s talán azon csendes folyókra gondolt, mik mellett apja, anyja
  kunyhója áll, vagy azon harczokra, mikben nagy hírt, nevet, kincseket
  fog magának szerezni; midőn egyszerre, mint a prédájára rohanó leopárd,
  odaszökik az odaliszk s a háttal fordult komparadzsit, mielőtt annak
  ideje volna kiáltani, oly erővel taszítja meg, hogy az hanyatthomlok
  bukik alá a mélységbe.
  Azzal hirtelen megkapja Máriát kezénél fogva.
  – Már most előre, gyorsan!
  Mint két szellem, suhan keresztül a bástyán a két hölgy-alak. Azraële
  kezében a várkert kulcsa, néhány pillanat mulva a földalatti lépcsőzeten
  vannak, s midőn annak ajtaját Azraële maguk mögött bezárta, akkor
  Máriához fordult.
  – Most már imádkozhatsz; mert meg vagy szabadítva.
  * * *
  A hír elterjedt már mind a két városban, hogy korán hajnalra kelve,
  valakit ki fognak végezni, s itt-ott azt is rebesgeték, hogy az a
  moldvai herczegné leend.
  A váron kívüli lakosság képzelődésének egészen szabad tér volt e
  tekintetben hagyva, mert a várkapuk Hasszán basa parancsára még esti hat
  órakor körül mind bezárattak, s azontúl nem volt szabad azokon sem ki-,
  sem beereszteni senkit, kivéve a váron kívüli őrállásokat ellátó katonai
  csapatokat, azoknak is egyedül a szombati kapun lehetett ki- s bejárni,
  módtalan vallatások és ellenőrködések mellett.
  Az ily véletlenül bezárt várkapuk előtt azonban mentül később lett az
  idő, annál nagyobb néptömegek kezdtek megtorlani, a benlakók mindenrangú
  osztályaiból, kik odakünn rekedve, várták a jó szerencsét, hogy ismét
  házaikhoz juthassanak.
  A vállalkozóbbak, kik resteltek egy kapu előtt ácsorogni, sorba járták a
  többieket s mindeniken bezörgetve, szerencsét próbáltak majd itt, majd
  amott, s káromkodva mentek odább, ha megunták a dörömbölést. A
  kapuőröknek még az is meg volt tiltva, hogy a zörgetőknek feleljenek.
  Mentül sötétebb lett az idő, annál több ember csődült a kapuk elé; s
  mentül többen csődültek össze, annál világosabb volt mindannyi előtt,
  hogy az éjjel kívül fognak hálni.
  A fejérvári kapunál torlottak meg legtöbben, mely fő bejárási hely volt;
  zúgolódó csoportok dühöngtek a korlátok körül, egy pár örmény kereskedő
  le is feküdt már a kapuban, szűrét feje alá gyűrve, készek ottan
  virradni meg; egy pár agyafúrt török katona dühösen döngette a kaput,
  hol sarkával, hol öklével, hol meg a fejével esve neki; egy puttonos
  német kofa valami lyukat találva a kapun, arra tartotta a száját, s már
  egy óra óta beszélte, hol sírva, hol könyörögve, hogy ő neki mily fontos
  okai vannak a bejuthatásra, hogy tyúkjai, libái nincsenek megetetve,
  hogy tejet visz a gazdájának, s reggelre mind megsavanyodik, hogy a
  kenyeres-láda kulcsa nála van s cselédje éhen marad s több eféle;
  ezalatt a kapu egyik szögletében ott állt mozdulatlanul egy magas
  férfialak, barna boér-köpönyegbe burkolva, fejébe nyomott csalmája csak
  sötét szemeit engedé villogni.
  Már éjfél körül járt az idő, az emberek egyre vártak és nyugtalankodtak,
  midőn mintegy tizenkét spahiöltönyű lovas érkezik a kapuhoz s keresztül
  gázolva a népségen, egy közülök, kit a sötétség daczára karcsú délczeg
  ifjúnak lehete kivenni, megkopogtatá dárdája nyelével a kaput.
  – Dejszen zörgethetsz annak uram reggelig; szólalt meg egy budai
  csizmadia, ki ott hasalt a gyöpön s nyugalmasan szalonnázott. Azok ki
  nem nyitják.
  – Hát ti miért vagytok itt? kérdi az ifjú tiszta magyarsággal.
  – Mert kicsuktak bennünket esti hat órakor s nem eresztenek be.
  – Miért történik ez?
  – Mert úgy mondják, hogy hajnalban valakit ki fognak végezni a várban.
  – Kicsodát? kérdé az ifjú láthatólag megdöbbenve.
  – Biz aligha nem a moldvai herczegasszonyt.
  – Oh azt semmi esetre sem! kiáltá az ifjú spahivezér, épen most jövök a
  szultántól, kezemben a fermánja, melyben felkivánja őt Stambulba, annak
  egy haja szála sem görbülhet meg.
  – Akkor jó lesz uram, ha iparkodol bejutni a várba, mert meglehet, hogy
  ünnep után érkezel a prédikáczióval; zsebedben lehet aztán a levél, ha
  egyszer levágták a fejét.
  Az ifjú egy perczig gondolkozni látszott; azután a körülállókhoz
  fordulva, kérdé:
  – Melyik kapun szokott az őrjárat bejárni?
  – A szombati kapun.
  – Az ifjú erre megfordítá a kantárszárát, s inte társainak, hogy
  kövessék.
  Már a legelső szavaknál, miket kiejtett, meglepetve lépett elő ama
  köpenybe burkolt alak a kapu szögletéből, s midőn a herczegnéről és a
  fermánról kezde beszélni, nagy érdekkel furakodott egészen közelébe, s a
  mint az visszafordult, hirtelen sebes léptekkel követé, míg a népség
  közül, lépést haladva, kiért s ott egyszerre odaférkőzve hozzá, a lovag
  térdére tevé kezét s halk hangon megszólítá:
  – Thököli!…
  – Csitt! szisszent föl az ifju önkénytelen megdöbbenéssel s lehajtá
  fejét, hogy arczába láthasson megszólítójának, mire csodálkozással
  vegyült ijedelemmel veté magát nyergében hátra. – Herczeg, te vagy?
  Ghyka herczeg állt előtte.
  – Lehetnék-e másutt, mint itt, midőn nőmet meg akarják ölni? mondá
  leverten.
  – Még ne búsulj, holnapig sok idő van; nekem sok bizalmam van jó
  csillagzataimban; a mit még valaha igazán akartam, ha táborszámra állt
  is az ördög előttem, ki tudtam vinni, s igazabban soha sem akartam
  valamit, mint Máriát megmenteni.
  A herczeg könyezve rázta meg az ifju kezét s nem neheztelt érte, hogy ez
  nejét Máriának nevezte.
  – Hiszen a fermán kezedben van, s ha a szultántól jösz kiséretével…
  – Fermán? barátom; biz az én kezemben egy csepp fermán sincsen, s
  ezeknek a jó atyafiaknak, a kik itt velem vannak, csak a ruhájok török;
  jó magyar pajtásaim, a kik felfogadták, hogy megtesznek velem mindent, a
  mi eszembe jut; hanem van nálam valami, a mivel lehet fermánokat,
  athnamékat csinálni, a mit használhatok börtönkulcsnak, hadseregnek és
  kormánybotnak; – egy tarisznya arany.
  – S mit akarsz azzal kivihetni?
  – Mindent! Megvesztegetem az őrjáratot, hogy vigyen be magával a várba,
  ha egyszer benn vagyok, megveszem Hasszán basát Olaj bégtől, vagy Olaj
  béget Hasszán basától, a ki a másikat eladja; – ha nem sikerül a szép
  szó, előveszem a fenyegetést, s ha minden tervem dugába dől, tudja isten
  mit nem teszek? leaprítom Hasszán basát s testőreit tizenketted
  magammal, vagy felgyújtom a várat, tüzet vetek a puskaporos toronyba,
  egy szóval meg nem nyugszom, a míg feleségedet ki nem hoztam.
  – Mivel köszönjem meg nemes buzgalmadat?
  – Épen ne nekem köszönd barátom, hanem köszönd Teleki Flórának, a ki
  nődnek barátnéja s tőlem azt kivánta.
  – Tehát újra összekerültetek?
  – Nem, barátom. Ilonával járok jegybe! Hejh az az asszony a kerek
  világon! Most nála kellene lennem, ha ez az ügyem nem akadt volna, s
  mihelyt ezt végeztem, menyegzőt ülünk egymással, a milyet nem látott még
  Magyarország.
  A könnyűvérű ifju oly hangon mondá mind ezt, mintha nem is gondolna
  arra, hogy még ez órában fejét vesztheti, oly merénylethez fogva, mely
  az egész török birodalom statuspolitikáját zavarhatná össze. Az ész nem
  korlátozza nála a szivet, az ő jelszava volt:
  «Virtus nescia freni!» (Zablát nem ismer a vitézség.)
  A herczeg búsan hajtá le fejét, gondolva, hogy egy jóakaratú, de kevés
  reménynyel biztató segítőre akadt.
  – Hát te mit szándékozol itt tenni? kérdé Thököli amúgy mellékesen
  Ghykától, mintha épen azt találná legkülönösebbnek, hogy őt találja
  itten.
  – Én is Máriát akarom megszabadítani; monda a herczeg; s reményem van
  nekem is.
  – Mondd el, mi úton? Tán egyesíthetjük mindkettőnk terveit.
  – Alig hiszem. Az én utam egyenesen magamat adni át feleségem helyett.
  Őt miattam akarják kivégezni; illő, hogy én jelenjek meg a vérpadon,
  midőn ő érte jőnek.
  Az erős férfi hangja reszketett, midőn ezt mondá. Komoly, elhatározott
  szándéka volt ez.
  – Rossz gondolat! kiáltá Thököli. Balgatag eszme. Ha feladod magadat,
  ott fognak feleségestül s levágnak mindkettőtöket. Különb dolog lesz
  ennél, velünk együtt lóra ülnöd, s beiparkodnod a várba, karddal a
  kézben többet végezhetsz, mint békóval a lábon. A vakmerőké a sors!
  – Tudod Thököli, a török emberségre én sem sokat adok, s elkészültem rá,
  hogy, ha feljelentem magamat váltságdijúl feleségemért, engem is
  megölnek, őtet is; de együtt halunk meg. És ez vigasztal.
  – Nem jól beszélsz, ha mondom; kiálta türelmetlenül a magyar ifju. Ki
  látta veszély órájában ily csüggedtnek lenni? Hát még egy oly balgatag
  embernek sem tudnánk túljárni az eszén, mint ez a Hasszán? Megállj. Egy
  jó ötletem akadt. Igen, ez helyes lesz, te velünk jösz, és mi
  közrefogunk. Mi fennhangon elmondjuk a kapu előtt, hogy a híres
  szökevény moldvai herczeget hozzuk fogolyképen. E hírre okvetlenül
  bebocsátanak bennünket nemcsak a várba, hanem Hasszán elé is. A basa
  engemet igen jól ismer s ha én azt mondom neki, hogy én fogtalak el,
  kell neki hinnie; különben beverem a fejét. Meg fog örülni nagyon, ha
  téged meglát. Én azonban nem foglak neki átadni, én vagyok felelős
  érted, nekem kell téged őriztetnem; a dolog elhalasztandja nőd
  kivégeztetését, mert előbb Stambulba kell majd írni, hogy a férj kézre
  kerülvén, ne ő áldoztassék-e fel? s míg a levél visszajön, addig tízszer
  megszöktetlek benneteket.
  A herczeg keble tágulni kezde: Thököli oly könnyelmű legénykedéssel
  beszélt e merényről, mintha csak tréfás kalandot tervezne. A herczeg
  kezet adott rá.
  – Most már csak az a kérdés, hogy minél előbb bejussunk a várba.
  Közelítsünk a legelső őrhöz, ki a hídnál, vagy a kertkapuban áll, s
  várjuk ott, míg az őrjárat felváltására megérkezik.
  A lovagok erre közrefogták a herczeget s mint foglyot kisérték
  parthosszant.
  Késő éjszaka volt már az idő; a Duna feketén hullámzott partjai közt,
  hintálva az idomtalan nagy török hajókat, miknek vitorlaforgóit
  csikorgatá az erős déli szél.
  Alig lehete látni, pedig a kalandorcsapat szüntelen fürkészve tekinte
  körül, ha nem akad-e valahol az őrre? s csendesen tarták magukat, hogy
  meghallhassák, ha az őrszem kiált.
  Egyszer hallatszott valami kiáltás, de annak hirtelen vége lett, mintha
  a szó közepén ütötték volna el a kiáltó fejét.
  A mint azonban a várkert falai mellett elhaladtak, egy közülök
  észrevevé, hogy annak keskeny ajtajába valami fegyveres alak huzódik. –
  Ahol az őr! mondá Thökölinek.
  – Bizonyosan alszik a gazember, hogy el hagyott bennünket maga mellett
  menni s ránk nem kiáltott, monda Thököli s odaléptetett a fegyvereshez,
  ki mozdulatlanul állt az ajtóban, megszólítva őt török nyelven:
  – Hej timariota! vagy mi vagy! Te őrzöd itt ezt az ajtót?
  – Láthatod, felelt a megszólított egyhangúan.
  – Hogy van az, hogy az előtted elhaladókat meg nem szólítod?
  – Az nincs rám bízva.
  – Hát mi van rád bízva.
  – Hogy itt álljak, a míg föl nem váltanak.
  – S mikor fognak felváltani?
  – Akármikor.
  – Ezen a kapun jön hozzád az őrjárat?
  – Épen nem ezen jön.
  – S melyik kapun lehetne most a várba jutni?
  – Egyiken sem.
  – Nagyon rövid feleleteket adsz, barátom, pedig nekünk még az éjjel
  okvetetlenül be kell jutnunk Hasszán basához.
  – Tanuljatok repülni.
  – Ne tréfálj jó ember, igen fontos tudósítást kell a vezérrel közlenünk,
  te hihetőleg könnyebben a várba jutsz, mint mi; száz darab aranyat kapsz
  tőlem, ha rögtön tudatod a basával, hogy én, Thököli Imre, fogolyképen
  hozom magammal a szökevény moldvai fejedelmet; meglásd, a vezér is
  gazdagon megjutalmaz érte.
  A mint a gróf saját nevét mondá, s a fogoly herczegre mutatott, hirtelen
  előlépett a kapu bolthajtása alól a vele beszélő török fegyveres, s
  Thököli és Ghyka ajkairól egyszerre hallatszott a meglepetés hangján:
  – Feriz bég!
  – Én vagyok az. Legyetek csendesen. Ti Máriát akarjátok megszabadítani,
  én is.
  – Úgy van; szólt Thököli. Én megigértem egy nőnek, a ki szeretett, és
  megtartom.
  – És én megigértem egy nőnek, a ki szeretni fog, ha megtartom.
  – Nincs titkunk előtted, mert segélyedre van szükségünk.
  – Nekem nincs a tietekre.
  A herczeg lecsüggesztett fővel hallgatá a két ifju beszédét: akkor
  közbelépett ő is, megfogá mindkettő kezét, s elérzékenyült hangon szólt:
  – Feriz! Thököli! Egykor mint hármas ellenség álltunk egymással szemben,
  s most mint önfeláldozó barátok tartjátok kezeimet kezetekben. Én sem
  akarok kisebb lenni, mint ti. Egy vérpad van már ütve a budai
  várudvaron, e vérpad áldozatára vár, bár ki legyen az, mert a kard,
  melyet a szultán haragjában kihúzott, szomjan nem maradhat. E vérpad nőm
  számára készült, engedjétek, hadd váltsam én meg őt. Jól tudom, hogy
  annak, a ki őt megszabadítja, magának kell helyette elveszni. Hadd
  veszszek én. Te, Feriz, könnyen a várba juthatsz. Mondd meg Hasszánnak,
  hogy asszony helyett férfit kap a vérpad, a nő helyett a férjet; – adja
  vissza a nőt.
  – Hagyd a vérpadot herczeg; az is megkapja a magáét; a ki legjobban
  megérett rá.
  – Ne hallgass a herczegre, monda Thököli Feriznek, ő elvesztette fejét,
  mert Hasszánnak akarja ajándékozni. Csak annyit tégy meg, hogy juttass
  be engem a várba, ha egyszer én benn vagyok, akkor semmi baj sincs.
  Burokban születtem: a szerencse jár velem.
  – Jó. Várjatok itt, míg a muezzim éjfélt kiált, úgy hiszem, nem messze
  van már, mert az éj régen beállt, addig vigyétek le lovaitokat a part
  alá, hogy ha valaki erre megy, észre ne vegyen.
  A férfiak azt vélték, hogy Feriz bég az éjféli felváltó őrjárathoz akar
  velök csatlakozni, s szót fogadva, elrejtőztek lovaikkal együtt a magas
  part alá.
  Az éj mind jobban elsötétült, nehány magányos csillag nézett imitt-amott
  alá a széltől korbácsolt felhők közül.
  * * *
  Hasszánnak nyugtalan éje volt. Rémálmai minden perczben fölébresztették
  s még sem bírt fölébredni egészen, zavart agyában egyik kisértet űzte a
  másikat.
  Az üvöltő szél kiszakítá egyik ablakát s erőszakosan a falhoz vágta,
  hogy a színes üvegek csörömpölve hulltak a padozatra.
  E zajra fölriadt, s a mint félálmosan az ablakra tekinte, a hosszú
  függöny elkezde lassan közeledni felé, mintha valami dzsín vette volna