Török világ Magyarországon (1. rész) - 14

  beteg Feriz béget megy imádságai erejével gyógyítani, elbotorkált öreg
  biczegéssel.
  A rabszolgák mind a négyen belekapaszkodtak a vasrács-ajtóba, bedugva
  pofáikat annak czifrázatain, úgy nézték, mint imádkozik a térdeplő hölgy
  a nagy kitárt könyv előtt. Kegyetlen nagy kedve lehetett imádkozni, mert
  késő estig fel nem kelt helyéről, a míg a dervis nagy mankójára
  támaszkodva, ismét vissza nem biczegett Feriz bégtől. Akkor ismét bement
  vele a mecset belsejébe, s egy rövid éneklés után visszatért, a hogy
  jött, a várba.
  Ez így folyt már tíz nap óta. A kisérő szolgák már azt kezdték gondolni,
  hogy Azraële könyv nélkül akarja megtanulni az alkoránt s elfáradtak őt
  nézni, mint imádkozik, hajlong és bókol megtörhetlen buzgósággal.
  Hagyjuk őket ott bámulni s keressük föl azalatt Feriz béget, kit most
  is, mint egyébkor, a vén dervis ápol.
  Ott ül a jó öreg a szép halvány ifju ágya fejénél: kívüle senki sincs a
  szobában. Nincs szükség másra ott, hol az ő gondja virraszt. Kezével a
  csurgó izzadságot törli az ifju forró homlokáról, óránként arany
  kanálkából piros gyógynedvet töltöget szájába; minden nyögést, minden
  sóhajt megért, mire van szüksége. Gondja van rá, hogy feje kényelmesen
  feküdjék. Ha alszik, legyezővel hajt rá hűs levegőt, ha ébred s forró
  kezeit kinyujtja, megérinti lüktető üterét, lágy, suttogó szóval
  biztatja, enyhíti, s ha lázai közepett nyugtalanul hánykódik, gondosan
  takargatja, mint egy édes anya, szomját enyhíti hűsen tartott
  czitromvízzel, feje tüzét mustárral lohasztja, s ha arcza lángolásáról
  látja, mint szenved, fölemeli fejét, égő homlokát kebléhez szorítja, s
  mintha oltani akarnák annak lángjait, könyei hullanak reá.
  Tizednapra megfordult az ifju betegsége. Korán reggel hogy felébredt,
  már tisztán kezde magáról eszmélni.
  Ott ült akkor is a tisztes ősz férfi ágya mellett, szemei az ifju
  arczára függesztve: Feriz bég emlékezék hagymáza tisztább perczeiből e
  szemekre, melyek oly gondteljesen, oly mély bánattal virrasztának
  betegágya felett, a sűrű fehér szemöldök alatt oly ifju tűz égett e
  sötét szemekben.
  – Te voltál ápolóm? suttogá hálateljesen az ifju s kinyujtá kezét, hogy
  a dervisét megfogja vele. Oh e kezekre is jól emlékezék! homlokának
  tüzét ezek simíták le, lüktető erein lágy, szelid tapintással ezek
  jártak végig. Az ifju áhitattal voná ajkaihoz az ősz kezét s egy hosszú
  forró csókot nyomott arra, szemeit áhitatteljesen lezárva.
  És a mint újra kinyitá szemeit, a megcsókolt kezet folyvást kezei közt
  tartva, íme nem a vén dervis ült ágya szélén, hanem egy ifju, reszkető
  leány, vállaira omló fekete fürtökkel, elpiruló arczczal, félénken
  mosolygó ajakkal… Azraële volt az.
  Feriz azt hivé, álomkáprázat, vagy varázstünemény játszik vele, s csak a
  mint kábultan széttekinte, s meglátta az elszórt álszakállt, turbánt, a
  vénség hazug jeleit, tért lassankint eszméletéhez. A nagy sötét szemek
  ugyanazok voltak, melyek a zuzmarás szemöld alól világoltak szét, de
  mennyivel több tűz égett azokban most. – A nyári nap, a téli naphoz!
  Feriz bég arczáról egyszerre eltünt a hála, az áhitat kifejezése,
  arczvonásai szigorú kifejezést vőnek, visszahúzta kezét amannak
  szorításából. Nem szólhatott, lélek és test meg volt törve benne, csak
  kezének mozdulatával inte némán a hölgynek, hogy távozzék.
  – Te ismersz engem, mert gyűlölsz; rebegé Azraële; ha nem ismernél, nem
  gyűlölnél, s ha jobban ismernél, szeretnél.
  Az ifju tagadást inte fejével.
  – Úgy… mást… szeretsz… szólt reszketve a delnő.
  Feriz bég igent inte.
  Azraële felszökött helyéről, mintha mérges pók csípte volna meg, arczán
  égő fájdalom vonaglott végig, kezeit szívére szorítá, tán hogy meg ne
  szakadjon; azután lassankint megtört büszke alakja, szemei elveszték vad
  villogásukat, arcza átszelidült, remegve rogyott az ifju ágya elé,
  arczát annak párnáiba takarva, s alig hallhatóan susogá: «azért én mégis
  szeretni foglak téged».
  Azzal ismét magára vevé álöltönyét, nyugodtan rakta magára egyenkint a
  vénség jeleit, míg újra a szelid, jámbor dervis állt a beteg előtt, ki
  mankóján biczegve távozék, megáldva mindenkit, a kit elől utól talált,
  míg a mecsethez visszatért.
  Azraële eltávozta után rögtön hivatá Feriz bég a dervist, ki az ifju
  parancsszavára mindent kivallott előtte, hogy a vezér kegynője már tíz
  nap óta jár a mecsetbe ima ürügye alatt, s annak rejtekében öltönyt s
  alakot cserélve vele, naphosszant ápolja kedves betegét, míg a dervis az
  ő fátyola alatt imádkozik a rabszolgák láttára.
  Feriz bég halállal fenyegeté a dervist, ha mindent ki nem vall, s mint
  lovaghoz illik, megajándékozá őt, midőn őszintén bevallá a titkos
  ármányt, megtiltva annak további folytatását.
  E naptól kezdve Azraële megelégelte az imádkozást, s ha elment is a
  mecsetbe, azonnal ismét visszatért.
  * * *
  Néhány nap múlt el ismét.
  Hasszán basa a napokat mecsetjében, az éjeket háreme rostélya mögött
  tölté, minden újon érkezőben egy rossz hír hozóját sejtve, senkivel sem
  kivánt összejönni. Egész nap imádkozott, egész éjjel mákony-részeg volt,
  reggeltől estig a papok és az alkorán foglalták el; ez volt az út a
  paradicsomhoz, estétől reggelig aztán hölgyei közt szédelgett, éneket és
  dobszót hallgatott, ambravízben fürdött, bort és mákonyt ivott s testét
  gyapottal dörzsölteté, hogy elaludjék; ez volt maga a paradicsom.
  Gyakran rossz álmai voltak, valami gonosz sejtelem boszorkány-nyomása
  ült szivén, s ha fölébredt, mindent elevenen képzelt látni, s nem mert
  aludni többé, hanem felöltözött, felkereste Azraële szobáját, maga mellé
  ülteté a delnőt, s víg meséket mondatott vele magának.
  Az odaliszk határtalanul uralgott Hasszán kedélyén, tetszése szerint
  tudta őt jó és rossz kedvre hangolni, az által, hogy mindig gondolatjai
  előtt járt. A basa végtelenül bízott benne.
  Régi rossz szokásuk a keleti nagy uraknak, hogy ittas fővel mindenfélét
  összevissza szoktak álmodni s bölcseiktől azután azt követelték, hogy
  ezekből a ködös dolgokból nekik okos magyarázatot vonjanak ki.
  Így lépett be egy reggelen Hasszán basa Azraëléhez, ki épen ezüst öntöző
  kannával egy pompás gobéa földét öntözé, melynek dús hajtásai egy hágcsó
  alakú támaszon egész a boltozatig kapaszkodva, onnan ismét leereszték a
  földig kötélvastagságú indáikat, egymásba szőve, fonva, kapaszkodó
  kacscsaikkal.
  – Az éjjel éppen e növényről álmodtam, melyet itt e nagy vederben
  ápolsz; szólt Hasszán oly hangon, mintha valami különös esetnek tartaná
  azt, hogy saját szavait hallja. Azt álmodám, hogy a milyen hosszú e
  virág folyondár indája, olyan hosszan volt az felfutva egy magas fára, s
  a mint annak az ágáról ismét visszahajolt, egy nagy arany gyümölcs
  csüggött le a végéről. Ekkor úgy tetszék, mintha valami különös nagy
  oknál fogva nekem azt az arany gyümölcsöt le kellene onnan szakítanom, s
  felküldék érte egy fehér szakállú majmot a fára. Az ott elérve a
  gyümölcsöt, sokáig tépte, rángatta azt, de nem birta leszakasztani.
  Végre vele együtt leesett lábaimhoz, az arany gyümölcs kettészakadt s
  belőle egy piros alma gurult ki; és én mind a kettőt felvettem és úgy
  örültem neki. Mit jelent ez?
  Azraële leszedegeté a sárga leveleket ápolt növényéről s azokat az
  ablakon leszórva, oda inté maga mellé a basát és annak vállára dőlve,
  szép ujjain elkezdé neki számlálni.
  – Amaz arany gyümölcs a moldvai herczegné, és a fehér szakállú majom, a
  kit érte küldtél, nem más, mint Olaj bég; álmod azt jelenti, hogy ma el
  fog érkezni a bég a herczegnével, ki az alatt fiat szült és te nagyon
  fogsz annak örülni.
  Hasszán nagyon meg volt elégedve a magyarázattal, midőn a belépő eunuch
  arany tálczán levéltekercset hoz elé. Irta azt a váradi basa.
  Benne nem volt semmi örvendetes dolog. Ali basa rövideden tudósítá a
  vezért, miszerint az erdélyi rendek Olaj bégnek kezébe adván Studza
  Máriát, a mint azzal Olaj bég a Királyhágóhoz ért, ott az erdőben
  elrejtőzött alakosok hirtelen reá rohantak, kiséretét az utolsó emberig
  leapríták, s a herczegné hintaját ott hagyták üresen az útfélen, magát
  fiastul hihetőleg férje után sikerült szöktetniök Lengyelországba.
  Hasszán basa kezéből kiesett a levél, ezeket olvasván belőle.
  – Álmomat visszásan magyaráztad; hörgé Azraëléhez fordulva. Fonákul
  történt minden. A majom leesett a fáról a gyümölcscsel együtt, de
  agyonüté magát.
  E pillanatban belépett az ajtónálló, jelentve:
  – Olaj bég megérkezett a moldvai herczegnével.
  Hasszán őrjöngő kedvvel szökött fel e szóra kerevetéről s elébb Azraëlét
  csókolta össze-vissza, azután az érkező Olaj bég elé rohant, s azt az
  ajtóban kapva, nyalábra fogá, magán kívül örömében kiáltva:
  – Tehát még sem ütötte magát agyon a majom!
  Olaj bég mosolyogva tűrte a czímet és ölelgetést, hanem a mint
  körültekinte a szobában s meglátta Azraëlét ott állni az ablakban,
  elkezde mélyen áhitatos hajlongásokat tenni előtte.
  – Elhoztad őt? Hol van? Nem vesztéd el? Jól rávigyáztál-e? kérdé Hasszán
  egy lélekzet alatt.
  Olaj bég épen térdéig hajtá le fejét e pillanatban a delnő előtt s édes
  hangon mondá:
  – Nem fogunk-e unalmára lenni a szépség királynéjának, ha előtte ily
  komor tárgyakról beszélünk?
  Azraële észrevette a nagy bókolásnak czélját. Olaj bég szerette volna őt
  eltávolítani.
  – Szólhatsz előttem, derék Olaj bég. Bár mit mondasz, az előttem nem
  titok, mert én a jövendőkben olvasok, s a mi titok nekem, azt tőlem meg
  nem tudja senki.
  Erre Hasszán is közbeszólt:
  – Bátran beszélhetsz előtte, derék Olaj bég, ő életem fájának gyökere,
  Azraële.
  Olaj bég hosszasan meghajtá magát előtte.
  E névről annyit hallott beszélni, hogy további ajánlatra alig volt
  szükség. Annyit feltett magában, hogy Hasszánra, ki e hölgy ördögi
  hatalma alatt áll, semmi egyebet bízni nem fog, mint a mi őt magát
  érdekli; ám lássa, mit cselekszik vele.
  – Tehát elhoztad magaddal a fejedelemnét? sürgeté Hasszán, örömét
  rejteni nem tudó arczczal. Átadták őt az erdélyi urak minden baj nélkül?
  – Átadták őt, de jobb szerettem volna, ha nem teendik. Jobb szerettem
  volna, ha fellázadnak érte, ha Kolozsvártt zendülést intéztek volna
  ellenem, és agyonvertek volna. Ez mind igen dicsőséges esemény lett
  volna rám nézve. De hajh, romlik a magyar faj; eszük kezd lenni.
  Elmultak a drága szép idők, midőn egy elrabolt leányért az egész falu
  felzendült, s egy zendülő faluért el lehetett foglalni az egész
  vármegyét; ha ilyen bölcsek maradnak a magyar urak, megérheti a ki
  nálunknál fiatalabb, hogy gyökeret vernek saját országukban.
  – Megrémültem miattad, mert csak az imént kaptam levelet a váradi
  basától, melyben arról tudósít, hogy a herczegnét szállító kiséretet, a
  mint a Királyhágót átlépte, alakosok támadták meg s legyilkolák.
  – Azt én jól tudtam előre, felelt Olaj bég ravaszul. Midőn az oláh
  herczegnét nagy könyhullatások közt kezeimbe adák, láttam, mint
  suttogtak fülébe, hogy ne féljen; s jól értesültem róla, hogy azok az
  urak, kik a tanácsházban bölcs előrelátással a szökevény asszony
  kiadatását elhatározák, még az nap ebéd felett nagy pohárcsörgés között
  elvégezték, hogy a mint Erdélyből kiértem, utamban lesbe állván,
  megrohanjanak s a herczegnét kiszabadítsák, kit rögtön nem vihettem el,
  mert még az nap, midőn átadták, szörnyű kínok közt lebetegedett. Az idő
  alatt, hogy felgyógyulására vártam, udvarhölgyein kívül senkinek sem
  volt szabad hozzá bemenni, s a mint fellábadozott, másnap reggelre
  megtevém az úti készületeket, minden hintót és podgyászszekereket az
  udvaron felállítva; magam azonban egy rossz gyékényes szekérre felültem
  éjjel a herczegnével és fiával s kiindultam Déva felé. A kiséret az üres
  hintókkal másnap reggel Nagyvárad felé mehetett. Őket vághatták le az
  alakosok, de a herczegné fiával együtt jó kézben volt. Olaj bég vén róka
  s a rókának sok útja van.
  Hasszán basa kezeit dörzsölte örömében.
  – Azonban jó vezér, folytatá Olaj bég, sohase véld, hogy miután kezeid
  között van, birod ezt az asszonyt. Álmatlanságot fogadtál házadba, a
  mint előtte megnyitád annak ajtaját. Ha nehéz asszonyt őrzeni, ezt az
  egyet bizonyára nagyon nehéz leend. Egy egész ország férfia, asszonya
  van összeesküdve, hogy őt megszabadítsa, erőszakkal, csellel és
  vesztegetéssel fognak törekedni megmenekülésén, tolvajkulcsot szereznek
  hálószobáidhoz, börtöneidet kiássák, álomport kevernek esteli italod
  közé, megvesztegetik leghívebb szolgáidat, s ha semmi méregnek nem volt
  rád hatása, a legerősebb mérget töltik be szívedbe: könyörgő asszonyok
  könyjét. A kincset elhoztam s átadom kezedbe. Allah azzal jutalmazza
  fáradságomat, hogy kezeimet leveszi róla. Te őrizd tovább s rejtsd el, a
  hova tudod. Legnagyobb baj rád nézve az, hogy meg nem ölheted, a föld
  alatt legjobban lenne elrejtve. De neked vigyáznod kell reá, hogy élve
  jusson a szultán küldötteinek kezébe, vagy ha téged ajándékozand meg a
  nagyúr határtalan kegye azon választással, hogy őt megöld, magad tehesd
  a selyemzsinórt nyakába. Addig is béke veled és mindazokkal, a kik a
  próféta árnyékában bíznak.
  E szavakkal kilépett Olaj bég a mellékszobába s bevezetvén a herczegnét,
  annak kezét Hasszán kezeibe tevé, égre emelt ábrázattal mondva:
  – Allah tanum, hogy kezedbe adtam őt, gyermekével együtt!
  
  
  ELLENTÉTEK.
  A herczegné ott állt azon ember előtt, kinek élete az ő halálától függ.
  Mária jól tudta azt: itt szánalomra nem lehete számítani. Ez embertől
  kérni kegyelmet, annyi lett volna, mint arra kérni, hogy haljon meg
  helyette.
  Nyugodt, kiszenvedt arczczal állt a vezér előtt, kis gyermekét karján
  tartva, s a mint az alvó kisded szőke aranyfürtös fejecskéjét keblére
  hajtá, ő is fejére hajtá le arczát. Oly jól illett szép orczájának az
  anyai gyöngédség kifejezése a méla búval, a szende ragaszkodással.
  Hasszán basa első pillanatra meg volt lepetve a hölgy szépségétől, és
  sajnálkozva gondolt reá, hogy ezt neki meg kellend ölni.
  Olaj bég még egy jó tanácscsal kivánt neki szolgálni, s e czélból
  közelebb lépett hozzá, hogy fülébe súghassa azt; de még akkor is, mintha
  nem érezné elég bátorságnak a távolt, arab nyelven adá tudtára
  szándékát.
  – Legbiztosabban megőrizhetnéd e nőt, ha gyermekét elvennéd tőle s külön
  záratnád el. Az anya bizonyára nem fogna elszökni gyermeke nélkül.
  Ghykáné nem értette ugyan e szavakat, de látta, mint inte szemeivel a
  ravasz vén kisdede felé, s mily mohó tekintettel nézett Hasszán, s
  mindinkább félve szorítá gyermekét kebléhez, a mint látta, hogy közelebb
  lép hozzá. A szerencsétlen anya reszketett, midőn Hasszánt mosolyogni
  látta gyermekére, a mint csak egy éhes farkas tudna mosolyogni, ha azt
  az útfélen találta volna. Az arczvonásokból sejteni látszott azon
  iszonyító gondolatot, melyet e két férfi idegen nyelven beszélt, s
  kétségbeestében Azraëlére veté fel szemeit, mintha azt remélné, hogy tán
  egy nő szivében viszhangra találnak fájdalmai.
  Az odaliszk úgy tett, mintha észre sem venné őt, s legkisebb gondja
  volna, hogy a jelenlevőket figyelmére méltassa; midőn azonban Hasszán
  háladatosan ölelé meg a béget az adott tanácsért, Azraële kicsinylő
  mosolylyal szólt közbe:
  – Úgy cselekesztek, mint a ki terhet visz a hátán, s hogy meg ne
  görbüljön alatta, a mellére is terhet akaszt.
  Hasszán kérdőleg tekinte kegyhölgyére, míg Olaj bég, ki nem volt ahoz
  szokva, hogy asszonyok beszéljenek olyankor, midőn férfiak tanácskoznak,
  megütközve nézett félvállról vissza.
  Azraële hanyagul nyúlt el hanyatt a kereveten s csak úgy beszélt az
  urakkal, egyik lábát a másik térdén lógázva.
  – Jámbor Hasszán, te két bajt akarsz csinálni egyből, elválasztod
  egymástól foglyaidat, hogy míg egyikre szemközt nézesz, az alatt a
  másikat ellophassák a hátad mögül.
  Hasszán zavarodtan tekinte Olaj bégre, az pedig hosszú ritka szakállát
  simogatá, mosolyogva.
  – Ha megengeded hölgyeidnek, hogy kérdezzenek, felelj nekik.
  Azraële e szóra felugrott fektéből s vakmerően odalépett a férfiak közé;
  sötét villogó szemeivel végig mérte a béget, s azzal határozott,
  megdöbbentő hangon mondá:
  – Igen is, hallgat rám Hasszán, s elsőbbséget ad minden barátai felett,
  épen azért, mert asszony vagyok! a férfi csak tanácsot ad, de az asszony
  szeret, s mielőtt a férfi gondolna a veszélyre, az asszony már
  megsejtette azt, s míg a férfi ravaszszá vénül, az asszony már úgy
  születik. Hasszán nagyon jól tudja azt, hogy mind azok közt, a kik
  emberarczot viselnek, csak egy van, a kiben bízni lehet, kinek szerelmét
  megtörni, gyűlöletét elaltatni India minden kincse nem elég, ki
  virraszt, midőn ő alszik, s ha alszik, az ő sorsáról álmodik, – s az én
  vagyok.
  Hasszán igazat adott a delnőnek, a mennyiben vállait átkarolva, magához
  voná.
  – Ha őr kell e nőnek, álmatlan, megvesztegetlen, folytatá Azraële, az
  leszek én. Csináltass számunkra egy hosszú lánczot, melynek egyik vége
  az én karomra, a másik az övére legyen zárolva. Így a rab a porkolábhoz
  lesz lánczolva, s akár alszom, akár ébren vagyok, tőlem meg nem
  menekülhet. Én jó őre fogok neki lenni. Én ki nem bocsátom kezemből, sem
  őt – sem gyermekét.
  A hölgy oly ördögi fenyegető arczczal mondá e szavakat, ajkait beszíva s
  szemeit karikára nyitva, hogy Olaj bég szinte visszarezzent tőle, míg
  Hasszán egészen el volt ragadtatva a hűség e jeles példája által. Csak
  Mária arczán terült el édes nyugalom, az odaliszk fenyegető szavaiból
  megértvén: hogy gyermekét nem fogják tőle elválasztani.
  Olaj bég összehajtá száraz mellén kaftánja két szárnyát, s hol az egyik,
  hol a másik nőre pislantva, mondá Hasszánnak:
  – Ám lássad, ha asszonyra bíztad az asszonyt.
  Azzal kihátrált a szobából, megáldva annak mind a négy szögletét, a
  kapuban minden szolgának, ki számára valamit tett, nagy leereszkedéssel
  papirosba takargatott pénzeket osztott (melyeket, mellesleg mondva, a
  midőn kibontottak, egy-egy réz asper[14] volt mindegyikben) s felülve
  gyékényes szekerébe, magára húzta annak leppentyűit, meghagyva a
  kocsisnak, hogy addig hátra ne nézzen, a míg Buda várát láthatja.
  Hasszán még azon órában hivatá ötvösét, megparancsolva neki, hogy
  készítsen rögtön egy négy sing hosszú lánczot ezüstből, mindkét végére
  arany békókkal Azraële és Mária számára. Az ötvös mértéket vett a két
  hölgy kezéről s estére készen hozá a vert ezüstből készült lánczot,
  melynek békóit mesterséges nyitú lakatokkal lehetett bezárni; azokat
  Hasszán basa saját kezeivel kapcsolá a hölgyekére s a kulcsot, melylyel
  a lakatokat bezárta, övébe tekergeté, számtalanszor megtapogatva, ha
  vajjon csakugyan ott van-e még?
  Ekkép elbocsátá mindkettőt Azraële hálószobájába. Mária tűrt mindent,
  lánczot, megalázást és durva szavakat, hogy gyermekét ölelheté. Lefekvék
  nyugodtan a kerevetre, a mennyire a láncz engedé, Azraëlétől távol,
  gyermekét túl tevé magán s szép kezeit imára kulcsolva, annak ártatlan
  feje fölött imádkozék Istenhez buzgó szívvel; férjére gondolt és
  atyjára, emlékébe hozá barátai vigasztalásait s gyermekét keblére
  ölelve, nyugodtan elszenderült.
  Az odaliszk könyökére emelkedve nézte, mint alszik el társnéja, a kis
  gyermek szép kövér kezeit oda tevé anyja nyakára, az ártatlanság és
  isteni bizalom mosolygó álma ült mindkettőnek arczán.
  * * *
  Éjfélen túl járhatott már az idő, midőn a kis gyermek neszezni kezdett.
  Sírása legelső hangjára felébredt Mária, s a mint kezét megmozdítá,
  megcsörrent rajta a láncz. Erre fölpillanta Azraële.
  – Rossz álmaid vannak, úgy-e? kérdé az odaliszk Máriától. A
  lánczcsörrenés fölébreszt.
  – Gyermekem sírása ébreszt fel; szólt Mária szeliden, s kisdedét keblére
  voná s míg az kis kövér kezeivel anyja szép bársony keblét ölelé, a
  legédesebb forrásból szíva az élet nedvét, a fiatal anya oly mondhatlan
  gyönyörrel tekinte rá, nevetett, mosolygott, szájába fogta a gyermek
  picziny ujjacskáit, mik arczán tévedeztek s hangos csókokat csattanta
  kövér, piros orczácskáira. Nem jutott ekkor eszébe sem láncz, sem
  börtön.
  Azraële valami dæmoni fájdalmat érze szívében. Azon irigység az, melyet
  a szerencse ölében ringatott érez, ha egy megtört szerencsétlenhez
  hasonlítja magát lelkében, s látja, hogy az nálánál boldogabb.
  – Miért örülsz oly igen? kérdé kigyózó szemöldökkel nézve az asszonyra.
  – Mert gyermekem nálam van.
  – De el van tőled véve az egész világ.
  – Ő több nekem, mint az egész világ.
  – Még férjednél is több?
  Mária gondolkozott egy perczig, azután felelet helyett még erősebben
  szorítá keblére gyermekét s ajkait homlokára nyomta.
  – Soha sem voltál anya? kérdé akkor Azraëléhez fordulva.
  – Soha; rebegé az odaliszk, s önkénytelen sóhaj emelé keblét.
  Mária arczán meglátszott, mint sajnálja ezt a szegény némbert. Azraële
  észrevette e pillanatot, s szívét sértette az, hogy őt sajnálják.
  – Nem tudod-e, hogy ti mindketten meg fogtok halni? kérdé tőle
  elsötétült arczczal.
  – Készen vagyok reá.
  – S nem borzadsz vissza e gondolattól? gyermeked nyakát selyem zsinórral
  fogják összehurkolni, s úgy akasztják őt holtan kebledre s azután
  tégedet fojtanak meg s letesznek mindkettőtöket a sírba, a hideg földbe.
  – Egy jobb világban ismét látni fogjuk egymást; szólt buzgó áhitattal
  Mária.
  – Hol? kérdé bámuló tekintettel Azraële.
  Mária szent bizalommal emelé karjaira csecsemőjét s szemeit felvetve,
  mondá:
  – Az Isten magához vesz bennünket.
  – S mi szüksége Istennek reátok?
  – Ő atyja a szenvedőknek s jutalmat ad azoknak a túlvilágon, a kik itt
  alant bántalmat tűrtek.
  – S ki mondta ezt neked?
  Mária keblére tevé kezét s ihletten felelt:
  – Szívembe van írva.
  Azraële zavartan tekinte e nőre. Hisz a szívben annyi titkos szó van
  írva; miért, hogy nem tudja mindenki olvasni? Ő is hallott olykor
  rejtélyes hangokat, de kiáltó szavak voltak azok a pusztában, keble
  sivatagján, nem lakott abban szerelem, mely megmagyarázta volna azoknak
  értelmét.
  Mária letevé ismét gyermekét a kerevet szélére.
  Azraële nyugtalan kebellel szólt hozzá:
  – Ne tedd gyermekedet oda, könnyen leeshetik. Tedd kettőnk közé.
  Mária megfogadta az ajánlatot s kisdedét odahelyezé maga és Azraële
  közé.
  A gyermek öntudatlan ösztönnel bújt oda anyjához, annak éji öltönyébe
  rejtve el orczáját. Azraële felsóhajta magában: «miért nem téveszti el
  anyját, miért nem jön én hozzám!»
  Nem sokára csendes álom szállt anya és gyermek szemére, egymást ölelve
  aludtak mind a ketten s ha olykor nyöszörgött a kisded, Mária is elkezde
  suttogni álmában megnyugtató szavakat, s ha gyermeke leverte magáról a
  takaróját, betakarta szépen álmában, a nélkül, hogy tudna róla valamit.
  Azraële félkarjára emelkedve nézte sokáig az alvókat; az ő szemeit
  kerülték az álom tündérei. Úgy látszott ott félig reájok hajolva, mint a
  halál halvány angyala, kit kérlelhetlen ura elkülde áldozataiért s ki
  láttokra elfeledi küldetését.
  Végre lassanként, vigyázva, hogy neszt ne költsön, oda közelíte arczával
  a gyermek arczához, s a mint annak szép hosszú szeme pillái le voltak
  csukódva, egy könnyű csókot nyomott szemére.
  A megcsókolt kisded elkezde sírni, melyre anyja még mindig álmában
  közelebb voná őt, karjaival elfedte, s arczát megcsókolá, mire a gyermek
  nyögve elhallgatott.
  – Miért nem sír akkor, ha anyja csókolja? kérdé magában az odaliszk.
  A mint a hajnal első sugara a magas ablakon besütött, fölébredt Mária s
  kezeit kis gyermeke fején összekulcsolva, elkezde imádkozni.
  Azraële nézte őt sötéten.
  Midőn Mária elvégzé imáját, akkor gyermeke kis kezeit is összetevé,
  mintha tudná, hogy az, ki a néma szívre hallgat, a gyermek gagyogását is
  megérti.
  – Mit cselekszel? kérdé tőle Azraële, ki álmatlanságtól bágyadtan
  feküvék a közös kereveten.
  – Imádkozom.
  – Hisz néma vagy.
  – Csak lelkemben mondom az imát.
  – S van a ki meghallja azt?
  – Az Isten! szólt Mária kezével égre mutatva. Te nem szoktál imádkozni
  soha?
  – Miért imádkozzanak a nők? Nekik nincs sorsuk. Velök az történik, a mit
  uraik akarnak, ha uraik boldogok, ők is azok, ha uraik elvesznek, ők is
  elvesznek. Ez sorsuk a földön, s tovább nincsen semmi. Nekik Allah nem
  adott lelket, hogy az életen túlról legyen gondjuk. A paradicsomban
  elvégzik az ő kötelességeiket a húrik, a kik örökké fiatalok maradnak. A
  nők lehellete az őszi köddel elvész, mint a holt állat párája, s rájok
  Allahnak semmi gondja.
  Mária oly félreismerhetlen szánalommal tekinte e nőre, ki rosszabbnak
  akart látszani, mint a milyen volt.
  Azraële közelebb csúszott hozzá fektében.
  – És te azt hiszed, hogy van valaki, a ki meghallgatja azt, a mit a
  férgek mondanak, a mit a madarak csevegnek, a mit az asszonyok
  imádkoznak?
  – Valóban van; monda az ifju keresztyén nő; térj hozzá, és jóságát
  érezni fogod.
  – Hogy lehet az? Minő szertartás kivántatik hozzá, hogy engem
  észrevegyen?
  – Nem elég az összetett kéz és a becsukott szem. Szükség, hogy szívedből
  érezd, a miért könyörögsz, s lelkedből hidd, hogy azt meg fogod nyerni.
  Azraële arczát könnyű pir futá el. Hirtelen térdre veté magát kerevetén
  s összetett kezeit keblére szorítva, rebegé félig hallhatóan:
  – Isten! adj nekem egy pillanatot életemben, melyben azt mondhassam:
  boldog vagyok.
  Még csukva tartá szemeit, a midőn felnyílt a hálószoba ajtaja, s
  belépett rajta nagy titkolódzva a hárem legvénebb duénája, Hayat, egy
  összetöpörödött aggcsont, hajdan Hasszán pasa első kegyencze, most a
  kegyencznők szolgálója és titkos megbizottja, ha úgy jön a sor.
  Azraële félrehajolt, kilátva a duéna arczából, hogy az számára hozott
  izenetet, mire ez mellélépett s körültekintve, ha nem lesi-e ki valaki,
  odahajolt Azraële füléhez, még tenyerével is eltakarva száját, nehogy
  egy áruló hang elszabadulhasson abból, a mit csak neki kell hallani, s
  néhány szót súgott fülébe.
  Az odaliszk meghallva e szókat, örömtől kigyuladt arczczal szökött fel
  helyéből, térdre emelkedék, oly tiszta, oly boldog mosoly derült végig
  arczán, szemeiben mondhatlan gyönyör könyei reszkettek. Kezei
  önkénytelen borultak össze hullámzó keblén, ajkai valami néma imát
  látszottak mondani.
  Valami nagy, szokatlan öröm érte őt, öröm, mely után örökké vágyott, de
  melyet remélni nem mert soha, boldogság, melyre azon perczben gondolt,
  melyben legelőször imára nyitotta ajkát egy láthatatlan lényhez, ki a
  mohamedán hölgynek csak mostoha atyja, mert számára nem tart túlvilágot;
  s mely azon perczben teljesült, midőn imádkozott érte.
  Örömével alig birva, fordult az odaliszk társnéjához, ki hallgatva,
  értetlenül nézett reá s megszorítá kezét halkan, de erős meggyőződéssel
  mondva:
  – Tehát mégis van, a ki meghallgatja, a miért imádkozunk.
  Mária felfohászkodék, az ő imái gyermekeért szálltak a magasba, és a
  kihez szálltak, oly közel volt hozzá!…
  Azraële vidáman kezdé felölteni ruháit, s segíté Máriát is
  felöltöztetni, azután elküldé a duénát Hasszánhoz azon izenettel: hogy
  ma ismét imádkozni menend a vén dervis mecsetjébe, mert Hasszánról
  álmodott.
  Nemsokára maga jött hozzá Hasszán, leoldá kezéről az arany békót, mely
  őt Máriával közös lánczra fűzte, s eléparancsolva palankinját, elbocsátá
  őt a vén dervishez, a herczegnét pedig lánczánál fogva saját szobájába
  vezette, gyermekével együtt; ott leült maga vánkosára, olvasóját övéből
  kihúzva s mormogta a naáma első imáit, bárhová indult, a herczegné
  láncza végét szüntelen kezében tartva.
  Már akkor nagyon ráért a vezér az imádkozásra, mert a csatavesztés óta
  senki sem látogatá őt; a szultán küldöttei, a vármegyék könyörgő népe,
  az idegen követek, az alattvaló basák, a kolduló barátok, mind, mind úgy
  elmaradtak küszöbétől, mintha már meghalt volna.
  Első nap megdöbbenté e jelenség, másnap azonban parancsolatot adott
  ajtóőreinek, hogy hét napig senkit szine elé ne bocsássanak. Így
  legalább azt hitetheté el magával, hogy ha senki sem látogatja, az mind
  saját tilalma miatt történik.
  Azt tudta jól, hogy egy halálitélet már alá van írva, és hogy az
  kettőjük közül egyet illet, vagy a fejedelemasszonyt, vagy őtet, a hol
  kettőjük árnyéka összeért s kettős sötétséget vetett, a halálangyal
  Izrafil ott állt kihúzott pallosával!
  Hasszán jól tudta ezt, s görcsösen szorítá markába az ezüst lánczot,