Török világ Magyarországon (1. rész) - 05

  beterítve pompás keleti kelmékkel, az utczákon esztendős szemét és
  gazdátlan kutyák csordái, s ha a szűk sikátorokban két teve
  összetalálkozott, ki nem kerülhette egymást.
  Az összegyűjtögetett gulyákat nem volt elégséges e kerített város
  elfogadni; a gazdáik is alig fértek benne; hanem e czélra volt a Pecze
  partján egy körülárkolt nagy térség, a hol lovas baskirok őrzötték
  hosszú dárdákkal a csordákat s ugyancsak nyitva kellett tartaniok a
  szemeiket, ha azt nem akarták, hogy Kökényesdi minden éjszaka
  megtizedelje, kinek ravaszsága nevezetesebb volt az egyiptomi Aliénál,
  ki képes volt vásár előtt két héttel eladni német tiszteknek Haly
  basának lakat alá zárt paripáit, s ha nagyon vigyázott a lovász, nem
  csak a lovat, hanem őt magát is ellopta.
  A sok eset közül csak egy párt említek meg. Egy napon megjelen
  Kökényesdi kifordított bundában, kerek pörge kalappal a fején, kezében
  nagy furkós bottal az árokhányáson túl, melyen belül egy hosszú süvegű
  kurd őrizte Haly basa legkedvesebb Shebdiz nevű paripáját.
  – Ejnye, de szép paripád van! szól a csikós a kurd legénynek.
  – Szép ám, de nem ebfogra való.
  – Bizony pedig ellopom én azt az éjjel.
  A kurd gondolta magában: «hiszen én is ott leszek» s azzal felült a lóra
  és kezébe fogta a harmadfél öles dárdát. «Már most gyere, ha ló kell.»
  – Hiszen nem mindjárt lopom el, ne busulj, biztatá Kökényesdi; ráérek
  vele reggelig s azzal leült az árokpartra; belehuzta magát a bundájába s
  megtámasztá az állát a nagy botnak.
  A kurd csak nézett rá. El nem merte róla venni a szemeit, alig mert
  pillantani, attól tartva, hogy azalatt a csikós valami babonát követ el.
  De az meg sem mozdult helyéből, fejébe huzta a kalapját s nézett alóla
  farkasszemet a kurddal.
  Ezalatt beesteledett; a kurdnak majd kiugrottak már a szemei, a hogy a
  sötétben Kökényesdi alakját nézte. Végre megunta a dolgot.
  – Hallod-e, eredj el már!
  Kökényesdi nem felelt rá.
  A kurd ujra várt és nézett. Már a világ is forgott vele, s a szemei kék
  és zöld karikákat hánytak.
  – Elmenj, ha mondom; mert ha széles nem volna az árok, átugranék hozzád
  s keresztül vernélek a dárdámmal.
  A bunda meg sem mocczant.
  A kurd erre dühbe jött, leszállt a lóról, fogta a dárdát s lemászva az
  árokba, beledöfte nagy mérgesen a kopját az előtte ülő alakba.
  S ime mily nagy vala megütődése, midőn tapasztalá, hogy a mit ő a
  sötétben embernek nézett, nem egyéb egy leszúrt botnál, melyre bunda és
  kalap van akasztva! Míg ő Kökényesdit nézte, az csaknem szeme láttára
  kibujt a bunda alól s elrejtezett az árokba.
  A kurd még fel sem ocsudott bámulatából, midőn ostorpattanást hall a
  háta mögött, s már akkor Kökényesdi, Haly basa Shebdiz paripáján ülve,
  ugrat a feje fölött keresztül az árkon, visszakiáltva rá:
  – Nem széles ennek a lónak az árok, fiam!
  Másszor megkerítették a rablót a macedon szarácsiak, elzárva mindenütt
  előle az utat, mikor ott aludt valamelyik pusztai csárdában. Ő hirtelen
  lóra kapott, de akármerre nyargalt, mindenünnen tíz-húsz agyarkodó török
  iramodott vele szemközt; a határ közepén volt egy nagy széles tó,
  utoljára annak neki szorították. Kökényesdi bele ugratott a tóba; erre a
  lovasok körülfogták a tavat, hogy a csikósnak sehova sem lehetett belőle
  menekülnie. A tó szerencséjére nem volt mély, úgy hogy paripája könnyen
  meglábolhatá. A szorongattatás e pillanatában, midőn a törökség
  csatárlánczra oszolva fogta körül, egyszerre kiszemeli magának a csikós
  üldözői főnökét, egy kövér, potrohos csauszt s egyenesen neki vágtat ki
  a vízből, megcsóválva feje fölött hosszú pányváját s elordítja magát:
  – Meghalsz ma pogány, ha száz lelked van is!
  A csausz megboszankodott, hogy éppen őt választá ki a betyár s rákiálta:
  – Ne én rám jőjj kutya, hanem amarra menj!
  Többet aztán nem is mondott, hanem bölcsen kitért az útból, mielőtt a
  többiek oda kerülhettek volna, helyet adott a csikósnak, ki mint a
  szélvész nyargalt a támadt résen keresztül, neki a pusztának! Mehettek
  aztán utána!
  * * *
  Magister Szénási olyan emberektől, kik már Kökényesdit ismerték, útba
  igazíttatván, elérkezék Demecserbe, a hol akkoriban a hires harámbasa
  leginkább tanyázott, s eléje vezettetvén magát, elmondá, hogy őt a
  szathmári urak küldék hozzá a végett, hogy a török elleni hadjárásukban
  szálljon segítségükre.
  Kökényesdi egy boglyának vetve a hátát, nézte éles szemekkel a
  magistert, ki fel sem mert rá tekinteni s mikor elvégezte beszédjét,
  rárivalt:
  – Kend hazudik! kend kém! – kendnek a pofája nekem nem tetszik! kendet
  én felakasztatom…
  Szénási, ki nem volt a harámbasa sajátságaival ismeretes, majd
  összerogyott ijedtében, mire Kökényesdi felmosolyodva mondá:
  – No ne reszkessen kend, hiszen nem eszem meg, hanem megmondja az
  urának, a ki ide küldte, hogy máskor ne kendet küldje hozzám, mert az
  ilyen ábrázatnak, mint a kendé, még ha igazat mond, sem hiszek. Aztán
  azt is mondja meg az urának, hogy ha velem akar beszélni, jőjön maga, én
  nem szeretek olyan beszéd után indulni, a mit eb mond kutyának, kutya a
  farkának. Könnyen rám akadhat. Menjen el Püspök-Ladányba, ott szóljon be
  a legutolsó házhoz jobbra s kérdje meg a gazdától, hogy merre van a
  barátfai vendégfogadó: az majd útba igazítja; most Isten hirével,
  pusztuljon kend, és hátra ne nézzen, míg haza nem ér.
  A magister úgy cselekvék s haza érve, elmondá az uraknak az izenetet,
  mire azok rögtön útnak ereszték a kormányzó részéről Raining
  főszállásmestert, a magyarságból Topay Jánost, a báródsági nemesség
  hadnagyát, és magát Rákóczy Lászlót.
  Az urak szerencsésen értek Püspök-Ladányba, a hol be kellett várniok a
  biró házánál, míg beesteledik, ámbár Raining jobb szeretett volna nappal
  találkozni Kökényesdivel s Rákóczy is égett, minél előbb áteshetni ez
  előzményen.
  Ez idő alatt Raining meg nem állhatá, hogy a birótól meg ne kérdezze,
  messzire van-e még a barátfai vendégfogadó?
  A biró megcsóválta a fejét, azt állítván, hogy nincs ezen a vidéken
  olyan nevű csárda, nem is volt.
  A szállásmester azt gondolá, hogy a biró tán idegen e tájon; s még két
  vagy három öreg embert megszólított e kérdéssel, de mind azt válaszolták
  rá: hogy ha még volna is barátfai puszta, de vendégfogadó nem lehet
  rajta; sőt ha volna is rajta vendégfogadó, de maga a barátfai puszta nem
  létezik.
  – No, ha az utolsó háznál se tudnak felőle, akkor visszafordulhatunk,
  mondá magában Raining, midőn besötétedvén, megszólíták a gazdát, ki az
  ajtóban nyugodtan üldögélt:
  – Adjon Isten földi! – Merre van a barátfai vendégfogadó?
  Az ember elébb végig mustrálta a kérdezőket, azután mondá csak: fogadj
  Isten. Arra ni! – S intett fejével a bizonytalan irányba.
  – Oda akarnánk menni, nem mutatná meg kend az utat? szólt Topay.
  Az ember megfogta a kérdezőt s a kezével egy távolban égő pásztortűzre
  mutatott.
  – Ott világít az ablaka, ni.
  – Melyik út vezet arra?
  – Erre közelebb, arra hamarább.
  – Mit tesz az?
  – Hát a ki arra megy, könnyen eltévedhet, a ki erre indul, belefulhat a
  mocsárba.
  – Vezessen kend bennünket odáig; szólt közbe Rákóczy, egy aranyat nyomva
  az ember markába.
  Az megnézte, megforgatta a tenyerébe tett aranyat s visszaadá Rákóczynak
  azon kérelemmel, hogy adjon neki helyette rézpénzt. Fel sem tehette,
  hogy valaki aranyat ajándékozzon, a mi nem hamis.
  Ez megtörténvén, szépen elvezeté az urakat a mocsáron keresztül, előttük
  gázolván övig felgyürkőzve, rejtett helyeken át, hol vizi szárnyasok
  ülnek fészkeiken, s midőn kibukkantak a sűrű nádberekből, néhány száz
  lépésnyire maguk előtt látták égni a nádból rakott tüzet, mely
  megvilágítá egy mögötte álló lovas alakját.
  Vezetőjük itt elmaradt s a három férfi egyedül lovagolt a tűz felé, mely
  azon perczben, hogy közelebb értek, egyszerre kialudt, mintha vizes
  nádkévéket vetettek volna rá.
  Topay köszönt a lovasnak, az megemelé kalapját szótlanul s közelebb
  léptetett.
  – Kegyelmetek harmad magukkal jönnek, szólt óvakodva. Hanem azért se
  baj! folytatá felvagdalva hetykén a szavak végeit, nekem mindegy volna,
  ha még tíz annyian volnának is, mert mindegyik nyeregkápámban van egy
  pisztoly, a melyikkel tizenhat golyót lehet kilőni egymásután, s minden
  golyóban mágnes van, hogy ha oda nem czélozok is, beletalál az emberbe.
  – Jól van jól, Kökényesdi uram, szólt Topay, mi nem azért jöttünk, hogy
  kegyelmed mágneses golyóbisokkal lövöldözzön belénk; hanem hogy
  kegyelmedet egy derék tettre felszólítsuk, mely a vad pogány ellenség
  megtörésére van czélozva.
  – Oh uram, teszem én azt kegyelmetek nélkül is; van a babocsai puszta
  várban egy száztíz öles kút, az mind tele van már török koponyákkal s
  addig meg nem nyugszom, míg a tetejébe egy éppen olyan magas tornyot nem
  rakok hasonló szerekből.
  – Elhiszem. De dicsőség is jutna.
  – Van én nekem dicsőségem is már elég. Ismernek engem a külső
  országokban is. A franczia király régen kinevezett volna főcolonellusnak
  egy pányvavető regementhez, csak egy szavamba kerülne; – s a minap, hogy
  meghallotta az anglus király, mint furtam ki a tiszai munitiós hajók
  fenekeit, megkinált nagy tisztséggel, hogy állítsak egy buvárregementet,
  a ki a víz alatt pusztítson. Gyerekség már ez nekem mind.
  – Tudom, Kökényesdi uram. De lesz ám itt préda is elég.
  – Mit nekem a préda. Ha akarom, akár aranyban fürödjem s igaz gyöngyön
  háljak.
  – S valóban oly sok kincse volna kegyelmednek? szólt közbe Raining
  kiváncsivá téve.
  – Hogy volna-e? szólt Kökényesdi, megsejtve, hogy emberére talált. Csak
  a Szilicze-barlangi tárházat kellene látni; oly magasan van ott
  arany-ezüst felhalmozva, mint egy asztag! hát még a halasi buczkákba
  elásott rakhely, a hol semmi nincs egyéb, mint csupádon csupa drágakő,
  gyémánt, rubint, kárbunkulus és igaz gyöngy; magam sem tudom, hány
  zsákkal!
  – S nem rabolják el azt kegyelmedtől?
  – Nem lehet! úgy el van annak dugva a nyilása, hogy rá nem akad ember,
  még magam sem tudnám megmondani, ha kerékbe törnének is, mert a futó
  homok azonnal befujja. Csupán egy élő állat talál rá, mikor kell, s az a
  lovam. Ez pedig el nem árulja, mert ha más ül reá, egy tappot sem megy
  tovább.
  – S hogy jutott kend e rémítő kincsek birtokába? kérdé Raining
  elbámulva.
  – Hát az Isten adta, felelt halkan Kökényesdi, vállát s szemöldökét
  felrántva.
  – Az Isten adta? kérdé a német úr értetlenül.
  – Hát biz az Isten adta, folytatá, felcsapva a hangját a csikós. Hát
  mikor az én demecseri legelőm mellé odahajt a szél egy uszó lápot s
  szépen megnő rajta a fű, s mikor már megnőtt, akkor megint elfujja a
  szél a tulsó partra: – ott is azt mondják az emberek, azt nekik az Isten
  adta s neki esnek, lekaszálják, boglyát raknak belőle. Éjszaka aztán
  neki jön egy másik szél s megint áthajtja hozzám a lápot, és én elhordom
  róla szépen a boglyát. Hát azt nekem nem az Isten adta?
  – Bölcsen van barátom, szólt Topay. Ezek mind igen épületes dolgok;
  hanem szóljunk rövideden a felől: mennyiért jönnél te velünk a
  nagyváradi török ellen? – nem számítva a prédát, a mi bizonyosan nagyon
  sokra fog menni.
  – Hát biz azt nem oly könnyű megmondani. Mert – hát – ha én azt a
  tizenhét zászlóalja legénységet össze akarom gyűjteni: ahhoz költség
  kell, azokat tartanom, fizetnem szükség s több a féle.
  – S kegyelmednek tizenhét zászlóalja volna? kérdé csodálkozva Raining.
  Hol tartja őket? annyi embert?
  – Hol tartom? jó uram. – Hát szanaszét – az országban! Hány elpusztult
  vár, hány barlang van a Bükkben, a Bakonyban, a Rézen, meg mindenfelé?
  ott Bodókvár! Babocsavár! Leányvár! Földvár! Jákóvár! Adorjánvár!
  Csekevár! Hajnácskő! Vaskő! Kékkő! Bélkő! Oroszlánkő! Borostyánkő! s más
  egyéb puszta vár! mind nincsenek azok elpusztulva, van ott ágyú is elég.
  Hát még a sok barlang? ott Abaliget! ott Baradla! ott Szemiluka! ott
  Balikaluka! hát a sok tiszai, mocsári szigetek! a lápok! a buczkák! az
  erdőségek! mind jó menedékei azok a szegény legénynek.
  – De hát így megoszolva könnyen kiirthatják kegyelmeteket.
  – Könnyen-e? Nem kell azt hinni. Tiz ember kell egyikünkre!
  Emlékezhetnek rá kegyelmetek, mikor egy hadnagyom huszad magával védte
  magát az abaligeti barlang előtt; s mikor aztán elfoglalták a bejárást,
  kétszáz ember rohant a barlangba s a mint husz lépésnyire értek
  hozzájuk, ruppsz! leszakadt alattuk a dobogó! mind ott vesztek. Most is
  ott látni a csontjaikat. Hát mikor a musztongai mocsár mellett kétezer
  lovas rohant ellenünk, mi bevettük magunkat egy mély völgybe, mely
  fölött ember magasságnyira állt a halálos mocsári levegő, melyből egy
  szippantás megöli az embert. De felül már egészséges levegő van. Én és
  embereim tehát hosszu nádszálakat vettünk a szánkba, azon keresztül
  szíttuk a levegőt, míg az ellenség látva, hogy semmi bajunk sincs,
  hanyatt homlok rohant reánk s mind ott fuladt egy percz alatt! Hát arra
  az öt halomra Atyás mellett emlékeznek-e kegyelmetek? Mink raktuk azt!
  Ötszáz török jött ellenünk s mi csak öten voltunk a faluban. Egyikünknek
  fel kell áldozni magát, mondók s sorsot huztunk. A melyikre a sors
  esett, felöltözött parasztnak, felült egy szekérre. Arra feltettünk egy
  tiz akós hordót, tele borral, de jól megmérgezve, s így beleeresztettük
  a török táborba. Azok elfogták s kérdezték: mit visz? Bort, felelt az.
  Nincs-e megmérgezve? Dehogy van, felelé, s hogy bebizonyítsa, maga ivott
  legelébb belőle. A törökök aztán elfogyaszták a többit. Reggelre mind
  halva voltak. Abból raktuk azt az öt halmot. Ilyen legények vagyunk mi.
  – Mind igen szép dolgok ezek, Kökényesdi uram, szólt közbe Topay, s mi
  ezeket hírből régen tudjuk; de most azt szeretnők egyszer megérteni:
  minő szép kerek sommát kivánna kegyelmed a nekünk teendő szolgálatért?
  A harámbasa meggondolta magát.
  – No, minthogy kegyelmetekkel van dolgom, ne mondják azt kegyelmetek,
  hogy nagyon meg akarom taksálni, hát vegyük úgy a dolgot: hogy ha én a
  magam tizenhét zászlóaljával megindulok, minden zászlóaljra kérhetek
  ezer tallért; – úgy is mi jut abból egy emberre? Egy tallér; ha csak
  ezer embert számítunk is egy zászlóaljra. Nekem semmi egyéb hasznom
  rajta, mint azoknak a megmaradt díja, a kik oda vesznek. Hát ilyenformán
  tenne az egész kerek sommában tizenhétezer tallért.
  – Nem úgy lesz az, Kökényesdi uram. Kár lenne kegyelmednek annyi szép
  embert ide fárasztani, hanem tegyen úgy, hogy hozzon el minden
  zászlóaljból csak száz embert, a többi maradjon otthon, ki Hajnácskőn,
  ki Baradlán. Ekkor aztán kap kegyelmed tőlünk kész pénzben ezer hétszáz
  rénes forintot.
  – Tyüj! pattant fel a rabló. Hát kinek néz engemet kegyelmed? Azt
  gondolja tán: czigány vajdával van dolga, vagy oláh latrokkal? kiket
  rézpénzzel fizetnek. A lovamat sem nyergelem fel annyi pénzért, inkább
  egyet alszom addig.
  – Hiszen kegyelmednek annyi a kincse különben is; szólt közbe naivul
  Raining.
  – Ejh, ahoz nem szabad nyulni, viszonzá boszusan a rabló.
  – Miért nem? tudakozódék tovább a kérdező.
  – Azért nem, mert azt nem szabad addig megkezdeni, a míg százezerszer
  ezer forintra fel nem gyűlik.
  – Hát akkor mit csinálnak vele?
  – Akkor megveszünk a tatár királytól egy puszta országot, a hol jó
  legelő van, s oda kimegyünk az embereimmel s csinálunk magunk egy
  birodalmat. Veszünk szép asszonyokat a törököktől mindegyikünknek s
  magunk urai leszünk.
  – No ez az ezer hétszáz forint is mindjárt jó lesz egy vármegyét
  megvenni abból az országból, szólt közbe Topay nevetve, kit nagyon
  mulattatott, hogy Raining milyen hivő képet csinál a rabló beszédeihez,
  s azzal félretolta a német urat. Ne ezzel a derék emberrel beszéljen
  kegyelmed Kökényesdi uram, ő csak velünk jött, de a pénzt mi adjuk, s mi
  jól ismerjük egymást.
  – Hát miért nem mondták hamarább? szólt duzmadtan a rabló, akkor nem
  beszéltem volna annyit. Hát melyikök légyen a vásáros?
  – Ez a fiatal barátunk itt; szólt Topay, Rákóczy László, ha híréből
  ismeri.
  – Hogyne ismerném, eszem adta? Hisz a kezemen hordoztam, mikor kicsiny
  volt; ha sötét nem volna, rá is ismertem volna mindjárt: hisz én tettem
  legelőször a lóra. No minthogy ő az, hát neki megteszem. Pedig másnak
  bizonynyal le nem engednék egy forintot. Tőle elfogadom az ajánlott ezer
  hétszáz tallért.
  – Én ezer hétszáz forintot mondtam.
  – Én tallért hallottam! mondom kegyelmednek, hogy tallért hallottam, s
  nem is megyek a herkópáternek sem alább, száradjon el kezem lábam, ha
  csak meg is mozdulok kevesebbért!
  – No már úgy kénytelenek leszünk magunk fogni a vállalathoz, szólt
  Topay, ugy téve, mintha indulni készülne; mert azért, hogy kegyelmednek
  alkalmat szolgáltassunk egy török várost kirabolni, nem bolondultunk
  meg, hogy még másfélezer tallért is fizessünk. Menjünk vissza.
  – De csak nem kivánják kegyelmetek, hogy kezem lábam elszáradjon? szólt
  a rabló ingadozva.
  – No én megadom az ezer hétszáz tallért, szólt végét szakítva az alkunak
  Rákóczy, mire a rabló elkapta az ifjú kezét s megrázta örvendve.
  – Hiszen tudtam én, hogy kegyelmed a legderekabb ember hármuk között.
  Tehát ha mához egy hétre azt a pár forintot elküldik kegyelmetek azon
  emberséges ember házához, a ki ide vezette, a másik héten ott leszek
  Várad alatt mind a tizenhét zászlóaljammal.
  – De ha mi előre fizetünk, szól aggódva Raining, s kegyelmed nem talál
  eljönni?
  A rabló végig mérte büszke tekintettel a kvártélymestert.
  – Hát országcsalónak néz engem kegyelmed?
  Azzal biztos hivatkozó mozdulattal vonatkozék a másik két urra.
  – Itt már jobban ismernek engem. Isten megáldja. Alhatnak kegyelmetek
  bátran.
  Ezzel megfordult s elnyargalt a sötétségben. A három úr újra
  visszavezetteté magát Ladányba.
  – Csodálatos ember ez a Kökényesdi; szólt Raining, még folyvást alig
  térve magához bámulatából.
  – Nem kell ám azt mind elhinni, a mit elbeszél; mondá rá Topay.
  – Hogy-hogy? kérdé megütközve Raining. Hát nem volna neki összeköttetése
  a franczia és angol udvarokkal?
  – Az öregapja se hallotta hirét.
  – Hát az a sok kincs, a mikről beszélt?
  – Maga se látta ő azt soha, csak azért mondta, hogy drágán tarthassa
  magát kegyelmednek.
  – Hát az a sok puszta vár, a tizenhét zászlóalja zsivány s a hirneves
  csaták?
  – Mind a kegyelmed épületére gondolta ő ki azokat, hogy bámuljon rajta.
  A zsivány sem bolond, hogy a puszta várban lakjék, hanem benn él a
  faluban, miként uri maga Kökényesdi uram, s az a tizenhét zászlóalj alig
  lesz több tizenhét száz embernél.
  – Azért egyezett hát bele a tizenhétszáz tallérba oly könnyen.
  – Hiszen abból sem ad ő a legényeinek egy batkát is, hanem utasítja őket
  a legális prédára.
  – Tehát a megveendő puszta ország is lelemény, sőt tán az sem igaz, hogy
  Rákóczyt ő ültette volna lóra?
  – Hisz ez Bécsben nevekedett gyermeksége óta.
  Raining megcsóválta a fejét s hazáig morgott magában.
  * * *
  Egy hét mulva megküldték Kökényesdinek a kialkudott pénzt. Raining
  azonban attól tartván, hogy az ember elfeledi a határidőt, nem restelte
  személyesen elmenni Vásárhelyre, hogy őt tulajdon portáján felkeresse.
  Ott állt Kökényesdi uram a szérüs-kertben, s fogát piszkálta egy
  szalmaszállal.
  – Jó napot gazda! köszönte be a szállásmester.
  – Ha jó, edd meg; mormogá magában Kökényesdi.
  – Nem ismer kend engemet?
  – Ismer a szélvész.
  – Hát nem emlékezik, mit igért a barátfai vendégfogadón?
  – Azt sem tudom, merre van?
  – Hát nem kapta kend az ezerhétszáz tallért?
  – Bár azt tudnám, hogy miért?
  – De ne tréfáljon, kend, mert a határidő itt van!
  – Miféle határidő?
  – Miféle határidő? Hát a mikor kendnek meg kell jelenni Várad alatt
  azzal a tizenhétszáz lovassal.
  – Ha csak ezt a hat bérest fel nem ültetem erre a hat tinóra.
  – No szépen vagyunk! mondá Raining nagy boszusan visszabaktatva
  Debreczenbe, s a mint ott Rákóczy szobájába belépett, azzal a szóval,
  hogy: no minket szépen rászedett Kökényesdi! hát már akkor ott állt
  Kökényesdi.
  – Hát kend itt van?
  – Itt ám. Hanem máskor tudja meg kegyelmed, hogy mikor én otthon vagyok,
  akkor én nem vagyok otthon.
  * * *
  Pünkösd előtti péntek volt, – alkonyat után az idő, – körül a vidéken
  nagy csendesség, csak a váraljai mecsettornyokból felelget egyik imám a
  másiknak s a temetőkből egyik komondor a másiknak; alig lehet egymástól
  megkülönböztetni, melyik üvöltött?
  A bástyákon nagy lustán jár-kel egy pár turbános őr, a palánk kapuja
  felett egy szegletes fejű tatár féltermete látszik, ki oda könyökölt a
  párkányzatra, hosszu puskáját készen tartva, melylyel nem tudom hogy
  lőne meg valakit három lépésnyiről? miután a puska maga harmadfél öl
  hosszu s csak olyan formán használható, ha a végit le lehet valamire
  tenni, s valami készen tartott kanóczczal nagy ovatosan elgyujtani, jól
  vigyázva, hogy az ember ki ne lőjje vele saját két szemét.
  A tatár őr kerekre nyilt szemekkel néz ki a sötét éjszakába, lesve, ha
  nem jön-e valaki abban az irányban, a melybe a puskájával czéloz? s
  fujva erősen a kanóczot, hogy el ne alugyék. A mint így kinlódnék,
  egyszerre úgy tetszik neki, mintha valami lovas alakot látna a város
  felé közeledni.
  Az ilyen esetekre nagyon egyszerű utasításuk szokott lenni az ozmán
  őröknek: minden éjjeli közeledőt szó nélkül agyonlőni.
  A tatár csak arra várt, hogy az ember közelebb jőjön, akkor végig
  fekteté a kapu párkányán hosszu puskáját s elkezde czélozni vele.
  Hanem a közeledő oly különösen ült a lovon, a hogy csak magyar
  csikósokat lehet lovon ülve látni, szüntelen hajlongva jobbra balra, s
  bukdácsolva előre hátra negédesen.
  – Allah koppaszszon meg, részeg gyaur! mormogá magában tusakodva a
  tatár, a mint hasztalan czélozgatott, mert mire felfútta a kanóczot, már
  megint nem ott volt a csikós, a merre a puska vége állt. Hogy a pokolnak
  mind a hetvenhétezer pitvarába jusson belőled egy darab. Egy pillanatig
  sem tud veszteg maradni, hogy ráczélozhassak.
  Az alak e közben lassankint egész a kapuig jött.
  – Ne jőjj már közelebb! kiálta rá a tatár, mert rád sem lőhetek.
  – Vagy úgy! monda emez. Hát mért nem szóltál hamarább? No ne tartsd
  olyan közel azt a puskát, mert túl lősz rajtam.
  A csikósban Kökényesdire ismerünk, ki alatt oly tánczolást kezdett
  elkövetni a ló, hogy most már igazán nem tudott rá czélozni a tatár.
  – Egy levelet hoztam Haly basának a lippai defterdártól; szólt a csikós,
  azalatt míg lova ficzánkolt, előkeresve valamit a ködmöne zsebéből. Vedd
  át, ha be nem akarsz ereszteni a kapun.
  – No hát hajítsd fel, morgá az őr, aztán eredj, de szépen eredj, hogy
  rád czélozhassak.
  – Köszönöm, érdemes kutyafejű vitéz ur, vigyázz hát, a mit felhajítok,
  kapd el.
  Ezzel elővont egy kerek pergamen göngyöleget s felhajitá a
  kapupárkányra. A tatár a hajított tárgy után nézve, nem látta meg, hogy
  a csikós azzal egyszerre hosszu pányvakötelét is felhajította s csak
  akkor vette észre a tréfát, midőn a csikós rárántva a hurkot, azt dereka
  körül érzé összefúlni. Kökényesdi ezzel hirtelen megfordult, a pányvát a
  lova szügye körül kanyarítá s sarkantyuba kapva, elkezdett vele
  vágtatni.
  A tatár természetesen egy percz alatt lenn volt a kapu tetejéről,
  puskástul, kanóczostul, a derekára levén hurkolva a pányva, elébb
  leesett az árokba, onnan megint egy percz alatt felrántatott a partra s
  vitetett villámsebesen tüskön, bokron keresztül.
  A tatár, kit még ilyen forsponton sem vittek soha, hasztalan iparkodva
  kézzel lábbal megkapaszkodni az utjába akadt fűbe, fába, elkezde
  ordítani teljes erejéből, mely rémséges zajra felriadtak a palánk többi
  őrei s meglátva, hogy valami lovas egyik bajtársukat mily kényelmetlen
  módon szállítja tovább, lóra kaptak s kirontva a kapun, utánna eredtek,
  számra mintegy huszan, Kökényesdinek.
  Az nyargalt előttük, szüntelen maga után vonszolva az ordító tatárt, míg
  egy fűzeshez ért, s a mint ide jutott, megfordult s egy füttyentésére
  ötven ficzkó ugrott elő a rekettyésből, gyors paripákon, csákánynyal
  kezökben, s közre kapták a meglódult törököket.
  Azok vissza felé is jól tudtak futni, s nem szeretvén a csákányt, a
  kapuig meg sem álltak, azon belül pedig roppant zajt ütének, hogy itt
  vannak a Kökényesdi rablói! kik az első rohammal keresztül ugratva a
  baromállás árkán, kiszakasztának egy jó csomót a gulyákból s terelték
  maguk előtt.
  E zajra feltámadt nehány száz spahi s üldözőbe vevé a vakmerő
  kalandorokat. Azok mintegy ezer lépésnyire haladva a Körös mellett,
  szembe álltak üldözőikkel s a spahik tapasztalni kezdék a támadt
  viadalban, hogy elleneik, kik eleinte alig voltak ötvenen, százra,
  kétszázra, majd öt-hatszázra felszaporodnak; a fűzesből, a nádasból, a
  sötétből szüntelen új, meg új alakok nyargalnak elő társaik segélyére,
  míg a várból szinte tizével, huszával nyomakodnak elő a törökök, a
  spahikat szaporítani s ilyenformán már az őrség nagyobb része kitódul a
  síkra Kökényesdi portyásait zaklatni, midőn egyszerre megzendül minden
  oldalról a harczi riadó s a honnan senki sem várta, a Körös tulsó
  oldaláról előrontanak a báródsági nemesség bandériumai,
  keresztülusztatva a vizen, míg Várad-Olaszi felől dobok pörgése közt jő
  Rákóczy László a szathmári gyalogsággal.
  – Előre! kiált az ifju, kezébe kapva a zászlót s az első, ki az
  ostrom-hágcsóra lép, ő maga. A felriadt őrség a levegőbe lődözi
  fegyvereit s oda hagyva a palánkot, tódul a várnak.
  Rákóczy elébb benn van a városban, mint a spahik, kik Kökényesdivel
  harczoltak, s most a támadt zajra menekülni akartak a városon keresztül
  vissza a várba s épen szembe jutnak Topay lovasaival, ki velök ugyanazon
  pillanatban ért a város kapujához, s ott megrekedve a kapu előtt,
  mindkét fél elkeseredetten törekedik a kapukat elfoglalni, mely tusa
  közt egy percz alatt összebomlanak a csapatok, egy őrült tömkeleggé
  válva, hol a küzdők csak a kiáltásokról ismernek egymásra, midőn
  egyszerre kavarogva lobban fel a város közepén egy magas tűzoszlop,
  megvilágítva a küzdők orczáit. Kökényesdinek jött az a jó gondolatja,
  hogy egy égő szurok-kanóczot behajítson egy házfödélre s világot
  gyujtson, hogy legalább láthassa az ember egymást.
  A rémvilágnál egyszerre megpillantják a spahik, hogy Rákóczy gyalogsága
  már egy oldalon keresztül tört a palánkon s a szűz Máriás lobogót egy
  magas szál hajdulegény épen akkor tűzi ki a keleti kapu fölé.
  – Ez a halál napja! kiálta kétségbeesve a spahik agája (Dicsértessék az,
  ki soha nem látja a halált!), azzal elveti kardja hüvelyét s egyedül
  állva a kapuban, addig harczol kétségbeesve, míg társai a városba
  menekülnek s ő maga sebektől elborítva elesik.
  A magyarság nyomban tódul a kapukon át a futó spahik után.
  A vár felől új kiáltás hangzik e pillanatban: Haly! Haly! Ő maga jön
  válogatott testőreivel, a délczeg janicsárokkal, a czélbalövő
  szarácsiakkal, kik ellövik golyóval a felvetett tallért, s a harczedzett
  mamelukokkal, kik dárdával és karddal harczolnak egyszerre.
  Ő maga jő serege élén, harczos lován ülve, nagy vörös arcza ég a düh
  miatt, előtte viszi a jelhordó a hármas lófarkat, mellette két felől két
  néger hóhér léptet, széles pallosokkal.
  – Ide, ide! ti hitetlen kutyák! Hát szűk volt a föld, hogy ide jöttetek
  meghalni? Allah árnyékára esküszöm, ma mind a pokolra küldelek s tiz
  mérföldnyi kerületben felégetem az országot. Ide, ti sertésevő
  tisztátalanok! Vásárra hoztátok fejeiteket; ime minden keresztyén fejért
  egy aranyat igérek az átadójának, a ki pedig egy foglyot hoz, meghal!
  Igy dühöng, lármáz, dúlfúl egyre a basa, míg Topay az üldözés miatt
  szétzavart embereit iparkodik a törökök tüzelése közepett rendbeszedni,
  egyik utczából a másikba nyargalva s ha itt szétriasztották egy
  csapatját, amott ujjal tör elő, minden oldalról csapkodva az egy
  tömegben haladó török seregre, mely gyorsan kezd ismét tért foglalni,
  miután Kökényesdi zászlóaljainak csak a rablásra van gondjuk.
  – Száz arany annak, ki azt a kutyát lelövi, ordít dühében a basa, a
  szüntelen előkerülő Topayra mutatva, s miután sehogy sem birja közre
  fogni, dörgő hangon kiált utána: Te gyáva czenk! Hová futsz még? Nézz
  szemembe!
  Topay meghallotta a kiáltást s nagy röviden visszakiált:
  – Láttam a hátadat Bánfi-Hunyadon![7]