Török világ Magyarországon (1. rész) - 04

  Kétszer is átolvasá ezt, s harmadszor újra hozzá fogott, arcza
  láthatólag kipirult. Önkénytelen felsóhajta, s a levelet eldugá keblébe
  épen szive fölé s mélázva tekinte maga elé, mintha önszive dobogását
  hallgatná.
  Azután feltöré a harmadik levelet.
  Jegygyűrűje volt benne, egyéb semmi. Egy szó, egy betü sem azon kívül.
  Imre nehány perczig elbámulva tartá azt kezében; még a paripa is megállt
  vele. Arcza nehány pillanatra elsápadt s feje aláhajlott.
  Percz mulva ismét felegyenesedék; s elég fenhangon, hogy más is
  meghallhassa, kiálta:
  – Istenemre, ez jobbkor nem jöhetett!
  Azzal elveté a levélborítékot, melyben gyűrűje volt s azon iratot,
  melyet keblébe rejte, elővevé, abba tekergeté azt bele s visszatéve
  ismét szive fölé, arcza kigyuladt, keble kitágult s megfordítva lova
  fejét, jó kedvvel mondá csatlósainak:
  – Nem megyünk Erdélybe. Vissza Mehádia felé…
  
  
  ORSZÁGOS GONDOK.
  Néhány héttel idősebb az év, a mióta Rumnikból távozni láttuk Thökölit a
  három levél olvasta után, és íme Teleki Mihály még mindig
  Gyulafehérvárott időzik és nem indult el az erdélyi hadakkal Dévára.
  Több nap óta rosszul érzi magát, a szobát sem hagyhatja el, tagjait
  valami tolvaj-láz állta el, arcza elvesztette szinét, alig birja magát
  fentartani, s minden ize fáj, ha mozdul.
  Nyugalomra volna szüksége, de egy perczig sem lehet szabadon; mikor már
  minden panaszost és ügyesbajost el bírt utasítani küszöbétől, akkor meg
  majd a fejedelem, majd a török követ ront rá a maga ügyeivel.
  Most is épen Naláczi van nála, ott áll az ablakban, míg Teleki
  karszékében ül. Minden tagja reszket a láz miatt, lélekzete forró és
  arcza sápadt, mint a viasz, ajkait alig bírja összefogni.
  Széke mellett apródja áll, a fiatal Cserei, míg oldalvást egy szegletbe
  huzódva, egy alig észrevehető alak kuczorog, ki oly megszontyolodott
  képpel huzódik a falhoz, mintha bele kivánna bujni. A sötétség és a
  szomorú vonások miatt rá sem ismernénk ez alakra, ha csak Teleki meg nem
  nevezné, szidva a meghunyászkodott embert, mint a bokrot, a nélkül, hogy
  oda nézne: csaknem háttal levén felé fordulva.
  – Kegyelmed, Szénási mester, egy véghetetlen ügyetlen ostoba ember.
  – Kérem alássan…
  – Ne kérjen semmit. Én kegyelmednek csupa szánalomból egy kis hivatalt
  engedék, hogy a népet üdvös nevelésben részesítse, s kegyelmed a helyett
  babonákkal bolondítja a közönséget.
  – Én úgy gondoltam, kérem alássan…
  – Mit gondolt kegyelmed? Tán csak nem gondolta azt, hogy nekem
  szolgálatot tesz vele?
  – Nekem Naláczi úr ő kegyelmessége mondta.
  Naláczi a fejét csóválta s szemre főre nézett.
  – Látja kegyelmed, milyen nagy bolond kegyelmed? vágott közbe Teleki.
  Naláczi uram azt mondhatta kegyelmednek – mert én nem tudom, hogy mit
  mondott – miszerint jó volna kegyelmednek befolyását a népre oly módon
  felhasználni, hogy előtte a történt Isten-csodáit felemlítvén, azt
  egymás iránt való szeretetre s hűségre buzdítsa, de nem hogy kegyelmed
  maga is csodákat csináljon, kigondoljon, azokat terjeszsze, s a népet
  harczi jóslatokkal rémítgesse.
  – Én azt gondoltam… (A jámbornak nem volt módjában egy megkezdett
  mondatot bevégezhetni.)
  – Tán biz azt, hogy mivel én most hadakat gyűjtök, nekem nagy
  szolgálatot tesz vele, ha háborút predikál? Azt szeretném, ha minden
  kardot eláshatnék a föld alá.
  – Engedelmet…
  – Takarodjék kegyelmed előlem. Meg ne lássam többet. Három nap mulva
  elhagyja Erdélyt, mert különben én vitetem ki s azt nem köszöni meg.
  – Instálom alássan, rimánkodék az ember, mi tevő legyek, ha méltóságod
  megvonja tőlem kegyelmét?
  – Tegyen kegyelmed, a mit akar. Menjen el Szathmárba, szegődjék be báró
  Kopp uramhoz inasnak, vagy Kászonyihoz iródeáknak. Most épen irni fogok
  nekik, majd megemlítem kegyelmedet a levélben, s azt maga elviheti.
  – De hátha nem fogadnak fel.
  – Maradjon el kegyelmed ott akármi bérre, hiszen éhen nem hagyom
  meghalni. Hanem csak mentül előbb pusztuljon előlem.
  A magister nagy remegve eltávozott, zsebkendőjével törülve szemeit.
  – Uram, mondá Naláczi egyedül maradva, árt ez a hevesség.
  – Az ilyen emberrel ez a bánásmód: szidni mindenért, a mit tesz, mert
  különben megcsal, elárul, – ütni, dobni, kergetni, éreztetni vele
  nyomorult szerepét, ha azt nem akarjuk, hogy bennünket játszon ki.
  – Nem úgy értettem. Méltóságodnak árt az indulatoskodás.
  – Sőt inkább ez tart fenn; ha boszuságaim elfogynának, rég ágyban fekvő
  beteg volnék. Fogja kegyelmed ezt a nehány tallért, vigye utána annak a
  semmirekellőnek, s mondja meg neki, hogy nagyon haragszom rá, azért
  iparkodjék jövendő magaviseletével kiengesztelni maga iránt, akkor aztán
  én sem felejtkezem meg róla. Mondja meg neki, hogy várjon a kapuban az
  irandó levélre s ha kezéhez vette, csak iparkodjék ki Erdélyből sietve.
  Említse meg neki, hogy a kolozsvári piaczon történt dolgait még nem
  tudom, mert ha tudnám, korbácscsal veretném ki az országból; akkor
  legalább sietni fog.
  Naláczi nevetett és kiment. Teleki bágyadtan hajtotta fejét széke
  vánkosára s kérte apródját, hogy egy flanelldarabbal nyakacsigáját
  dörzsölje erősen.
  Ezalatt jön a fejedelem maga. Arcza a részvéttől haragos. Még az ajtóban
  elkezd pörölni Telekire.
  – Hát kegyelmed miért nem feküdt le, ha megparancsoltam? Illik-e ilyen
  meglett férfinak oly szófogadatlanul viselni magát, akár egy makranczos
  gyerek? miért nem fogadja el az orvost, miért nem enged magán eret
  vágatni?
  – Nincs nekem semmi bajom, nagyságos uram. Egy kis hæmorrhoidalis
  alteratio az egész. Megszoktam már. Minden æquinoctium közeledtekor
  előfordul.
  – Ej, ej, Teleki Mihály, nekem hiába beszél kegyelmed. Kegyelmed nagy
  beteg. Kegyelmednél lelki baj idézi elő a testit. Illik-e ez
  keresztyénhez? így megilletődni azon a házasság-elmuláson, mintha Flóra
  hugom nem válogathatna akár ötven kérő közül, és különb férjet, mint
  Imre úrfi, kinek «mind a vízig szárazon!»
  – Bizony eszemben sem tartom én azt.
  – Kegyelmed rosz keresztyén, ha mondom. Kegyelmed nem szeret sem Istent,
  sem embert, sem családját, sem engemet.
  – Uram! szólt könyörgő hangon Teleki.
  – Mert ha szeretne bennünket, megkimélné magát és lefeküdnék, s nem
  kelne fel, míg meg nem gyógyul.
  – De ha én lefekszem…
  – Hát azalatt pihenjen más is. Nem esik ki a világ feneke, ha kegyelmed
  három nap az ágyat nyomja: csak rajta, szaporán, én addig el nem megyek,
  míg kegyelmedet az ágyban nem látom.
  Telekinek mit volt tenni? le kellett feküdnie felsőbb meghagyásból.
  – Innen pedig az én engedelmem nélkül fel nem szabad kelni, szólt a
  fejedelem, s maga elé intve Csereit, ahoz intézé szavait: «te fiú,
  gondod legyen reá, hogy urad ágyát el ne hagyja, tudod? ezt én
  parancsolom! és a míg meg nem gyógyul, semminemű terhelő munkát, sem
  irást, sem olvasást, sem toll alá mondást neki meg nem engedsz, erre én
  felhatalmazást adok neked és annak szigorú teljesítését követelem. Sem
  pedig ezen szobába rajtam, az orvoson és családtagokon kívül senkit
  belépni nem engedsz. Jól megtartottad-e? – Kegyelmed pedig, Teleki
  Mihály uram, takaródzék be jól, s dörzsöltessse meg egész testét
  gyapjuszövettel, igyék jó izzasztó szereket, a nyakára tetessen mustárt
  s hagyja rajt, a míg kiállhatja, este felé pedig vegyen jó forró
  lábvizet sóval és korpával, és ha eret nem akar vágatni, tetessen hat
  pióczát halántékaira, a többit az orvos majd megmondja; addig is ne
  resteljen ezekből a «pilulæ de cynoglosso»-ból szedegetni, csalhatatlan
  hatásuk van. – Ezzel egy katulyát nyomott Teleki markába a fejedelem,
  tele azon ártatlan szerrel, melyet akkor «árnős labdacsok» neve alatt
  házi orvosságképen tartottak divatban.
  – Mind jól lesz, nagyságos uram.
  – Így ni. Este felé ismét meglátogatom kegyelmedet.
  Azzal nyugodtan eltávozott a fejedelem, gondolván, hogy ezt ugyan jól
  megijesztgette.
  Alig tette be azonban maga után az ajtót, midőn Teleki inte Csereinek,
  hogy hozza oda az érkezett leveleket.
  Az apród tétovázva tekinte rá.
  – A fejedelem ő nagysága meghagyta… szólt figyelmeztetőleg.
  – A fejedelem szereti a tréfát, viszonzá a tanácsúr. Magam is szeretem,
  mikor ráérek. Bontsd csak fel a leveleket s olvasd fel előttem.
  – De mit fog mondani a fejedelem?
  – Neked én parancsolok fiam, nem a fejedelem. Olvasd csak és ne törődjél
  velem, ha engem nyögni hallasz.
  Cserei megnézte az egyik pecsétet s nem merte azt feltörni.
  – Kegyelmes uram, ez secretum sigillum.
  – Csak bontsd fel bátran, szolgám. Még rád nézve nem veszedelmesek az
  ilyen titkok, gyermek vagy te még arra, hogy azoktól félhess.
  Cserei felbontá a levelet s megnézve az aláirást, alig hallhatóan
  rebegé: «_Leopoldus_».
  Teleki félkönyökre dőlve, hallgatá.
  «Fenséges fejedelem! Nekem őszinte kedveltem!»
  «Hírül vevém báró Mendingi Kopp és tisztelendő Kászonyi uraiméktól, mily
  nagy jó akarattal viseltetik nagyságod irántam és az egész keresztyénség
  ügye iránt, s nagy kedvvel fogadom nagyságodnak e részbeni készségét, s
  valamikép a jelen mozgalmak kezdetén minden törekvésem abban
  határzódott, hogy a keresztyénség fejedelmei jogaik és szabadságaikban
  megtartassanak, aként nem legkisebb oka ez annak, hogy a mostani török
  háború kigyuladt, s az egész ottomán hatalom engem és birodalmaimat
  felforgatni készül; de reménylem, hogy e barbarok dühének a külső
  királyok és választó fejedelmek egyesített erejével s Istennek
  segítségével oly akadályt gördítendek elé, hogy hitszegő harczaiknak
  büntetésével térendnek vissza. Egyébiránt fenségedet s Erdély karait és
  rendeit királyi védelmemről mind addig biztosítom, míg az irántami jó
  akaratban megmaradnak; s e jó egyetértés fentartására a fentisztelt báró
  Kopp és tisztelendő Kászonyi uraimékra bíztam az összeköttetést. Többire
  nézve jó egészséget és minden szerencsét kivánok fenségednek stb.»
  
  Cserei félve tekintgetett ajtóra, ablakokra, ha nem hallgatózott-e
  valaki?
  (Tehát Thököli eltávozta óta sok dolog megváltozott, a miről nem is
  álmodott senki!)
  Most lássuk a másik levelet.
  Csereinek még csak most kezdett izzadni az üstöke, midőn a felszakított
  levél alatt a fővezér aláirását megismeré, ki Nándorról irt a
  fejedelemnek ily szókkal:
  «Legdicsőbb fejedelem!»
  «Őszinte szeretettel teljes üdvözletünk után, jelentjük te neked
  barátságosan kedveltünknek, miszerint a hitetlen ellenség a mi urunknak,
  a leghatalmasabb szultánnak várát, Nyitrát, megszállván, az ott
  berekesztett vitézek segélyére hadseregünk egy részét megindítottuk.
  Melyre nézve szükséges, hogy ti is egész haderővel s az illető hadi
  készülettel minden időhaladék nélkül siessetek, észszel és erővel a mi
  hadainkhoz csatlakozván, az ellenség törekvéseinek szemközt menendők.
  Hiszszük, miként ti Isten kedvezése mellett a hatalmas szultánnak
  hasznos szolgálatokat fogtok tenni s eként részesülendtek az ő kegyében
  és bőkezűségében. Mi pedig az ünnepek bevégeztével, melyek után
  bőjtjeinket szoktuk teljesíteni, követni fogjuk az előreküldött hadakat
  megszámlálhatatlan seregeinkkel, azalatt ti férfiasan feküdjetek neki a
  dolognak, s hűségeteket teljes hadi tettek által tegyétek ragyogóbbá.
  Béke azokkal, a kik Istennek engedelmeskednek stb.»
  
  A szegény Csereit, mire végig olvasta a levelet, jobban lelte a hideg,
  mint az urát. Nyugtalanul leste a tanácsúr arczát, de a mi annak
  vonásaiban látszott, az csak testi fájdalom volt, nem lelki
  szorongattatás.
  A vér arczába volt tolulva, halántékaiban láthatólag lüktettek az erek.
  – Eredj fiam, szólt alig érthető hangon, hozz egy pohár vizet, tégy bele
  két késhegynyi rheumot, s add innom.
  Cserei azt hivé, hogy beteg főnöke nem is figyelt a levél tartalmára a
  visszatérő láz miatt s néhány percz alatt elkészítve a rhebarbarás
  vizet, oda adta neki inni, mire Teleki takarója alá bújt. Attól azonban
  semmivel sem lett jobban, a láz kitörte, hogy szinte reszketett bele.
  Cserei futni akart orvosért.
  – Hová indulsz? kérdé Teleki. Hozz tintát és pergament, és irj.
  Az apród bámulva teljesíté a parancsot.
  – Huzd ide a gömbölyű asztalt s ülj mellé. Ird, a mit mondok.
  Az ifju kezében reszketett az irónád, melyet zavarában tinta helyett a
  porzóba mártogatott.
  Teleki szaggatott szóval mondatolt, a hogy a láz engedé.
  «Méltóságos fővezér! Nekem legkedvesebb uram!»
  «Miszerint a hatalmas szultán ellenségei ellen, kik Nyitra várát
  ostromolják, a már megindult hadakkal egyesülni törekedjünk, azt
  méltóságodnak hozzánk küldött leveléből megértettük, melyet is ez
  országnak bárha kevesecske hadi maradványaival teljesíteni a
  legpontosabban készek volnánk, ha-ne-ha e nem eléggé meleg tartományban
  mindennemű takarmánynak, szénának, úgy mint abraknak hiányával nem
  volnánk, melynek mihelyt bővében leszünk, méltóságod rendeletének készen
  fogunk engedelmeskedni. Ezenkivül híre kezd terjedezni, mintha
  Erdélyország határain ellenséges hadsereg kezdene mutatkozni, mely
  törekvés ámbátor nem titok, mégis ha valósulni fog, szükséges leend,
  hogy teljes erőnkkel és feszült vigyázással kisérjük. Annak idejében
  tudósítni fogjuk kegyelmedet, kit addig is Isten kegyelmébe ajánlunk
  stb.»[4]
  
  Cserei felsóhajtott, magában gondolván, hogy hát ha azt felelik, hogy
  lesz ott zab is, széna is?
  De Teleki jobban tudta, hogy a tavalyi rosz termés és vizáradások miatt
  a török sereg is nagy szükséget szenved széna dolgában s ugyanaz, a mi
  nála ok a késedelemre, ok amannál a sietségre. (Im ebből láthatjuk, mint
  épülnek a világesemények holmi szénaboglyákon is!)
  – A második levelet czimezd méltóságos báró Mendingi Kopp és
  főtisztelendő Kászonyi Ákos uraiméknak, a szathmári várőrség
  főparancsnokainak; folytatá Teleki s tovább mondatolt Cserei tolla alá,
  az időszakok csendje alatt hallható levén fáradt nyögése, mit a gyötrő
  láz sajtolt ki kebléből.
  «Örömmel értesültünk kegyelmetek czéljáról, miszerint hitünk
  ellenségeinek egyik bejáró kapuját, melyen át szüntelen készen állhat
  megrontásunkra, iparkodnak elfoglalni: segítse kegyelmeteket e
  szándékukban az irgalmas Isten! Ha ez alkalommal kegyelmetek egyuttal
  Erdély ellen is ráérnek látszólagos fegyverzajt intézni, hogy ez által a
  törököktől kivánt hadjáratbóli elmaradásra okszerű mentségünk lenne,[5]
  nekünk nagy könnyebbséget szereznének általa: egyébiránt is, ha bár
  kényteleníttetnénk is hitünk ellenségei mellett a keresztyénség ellen
  hadsereget szolgáltatni, biztosítjuk kegyelmeteket, hogy annak csak neve
  lesz hadsereg. Egyébiránt Isten oltalmába ajánljuk kegyelmességteket
  stb.
  P. S. Ezen levelünk vivőjét használhatják kegyelmetek postának s más
  affélének.»
  
  Cserei bámulva kezde nézni urára, kiben a lelki izgatottság győzni
  látszott a test lázas állapotján.
  – Fogj egy harmadik levelet. Czimezd méltóságos Ebéni László uramnak,
  Kolozsvár városa helyettes kormányzójának.
  «Sietünk kegyelmeddel tudatni, miszerint a szathmári várőrség vezére
  részéről oly előkészületek tétetnek, melyek gyanítani engedik, hogy
  általa beütés terveztetik Erdélybe. Lehet ugyan, hogy ez nem egyéb merő
  ostentatiónál, de mégis jó lesz kegyelmednek fegyvereseit a végett
  készen tartani, ha netalán eszébe juthatna vak lármánál egyebet is
  intézni ellenünk. Mi addig is felfüggesztjük a hadaknak Magyarországba
  kiindítását, nehogy míg mi egyfelől támadunk, addig másfelől Erdélyt
  védetlen hagyjuk. Még egyszer tanácsoljuk kegyelmednek a legfigyelmesebb
  felvigyázást stb.»
  
  Cserei az utolsó szót leirván, egész megnyugvással veré ki a nádjából a
  tintát.
  – Most fogd e leveleket s vigyed át a fejedelemhez, hogy írja alá.
  – Hátha pofon üt, hogy kegyelmedet dictálni hagytam? monda az apród
  megijedve.
  – Ne törődjél vele, fiam. Elszenvedheted a hazáért. Engem is megvertek
  elégszer, míg gyermek voltam, mégis megnőttem. Ezzel befelé fordult és
  magára voná takaróját.
  * * *
  Cserei szerencséjére a fejedelem-asszony szobáiban találta Apafit s így
  kikerülte a pofont, a levelek aláirattak s rögtön szétküldettek minden
  irányban s a lehető legrövidebb idő alatt kéznél volt mind a három. Hogy
  mi siker követte őket, azt majd meglátjuk.
  A Kiuprili káromkodott, midőn a magáét elolvasta s esküdött erősen, hogy
  ha nincs abrak Erdélyben, majd megabrakolja ő uraim ő kegyelmeiket!
  Báró Kopp és Kászonyi összemosolyogtak a nekik irt levélre; a kormányzó
  szakállába mormogta: «én nem bánom, csak te ne bánd.»
  Ebéni uram pedig elolvasva a maga levelét, eltette szépen ad acta,
  boszúsan mormogván: «ha én minden kószahírre, vak lármára és
  azt-mondjákra fegyverbe akarnám állítani a népet, akár egyebet sem
  tennék, mint egész nap üttetném a dobot. Látszik, hogy egyéb dolga sem
  volt Telekinek, mint untában nekem irdogálni.»
  
  
  A NAGYVÁRADI NAP.
  Hogy a láthatár tisztán álljon előttünk, szükségesnek találjuk
  elmondani, miszerint ezen időben két nevezetes pont vala Magyarországon
  Erdély közelében: Nagyvárad és Szathmár-Németi, melyeket úgy szólván
  Erdély kapuinak lehete nevezni; – jó menedék, ha kulcsaik az ország
  kezében voltak, de annál nagyobb veszedelem, ha idegen kéz rendelkezett
  velök.
  Ez idő szerint Szathmárt német sereg tartja megszállva, Nagyváradot a
  török, s amannak sisaktaréjai ép oly fenyegetőleg tekintgetnek be az
  ország határán, mint ennek félholdjai.
  Azon helységek és puszták lakói, kik e két vár közé szorultak, soha sem
  tudhatják, melyik úton várják az ellenséget? mert oly felfordult
  világban, mint az akkori, minden fegyveres ember ellenség, akár kurucz,
  akár labancz, akár török, a ki elől rejteni kell buzát, marhát és szép
  feleséget, s a barátság éppen annyiba kerül velök, mint az
  ellenségeskedés, sőt néha két annyiba; mert ha Szathmártt megtudják,
  hogy valaki szép szerével szénát és gabonát engedett elvinni a váradi
  portyázóknak, a nélkül, hogy a fejét elébb beverette volna, másnap
  büntetésül ők látogatják meg, s viszont, ha a török megtudja, miszerint
  valamely úri háznál szivesen fogadták a szathmáriakat, sőt tán a ház
  kisasszonya még beszélgetett is valamelyik tiszttel: csak azt várja,
  hogy azok odább menjenek, azonnal rajta üt az úri lakra s felgyújtja
  azt: hogy alatta szathmári tisztek többet ne hálhassanak; a házi
  kisasszonyt pedig elviszi háremébe: hogy szathmári tisztekkel többet ne
  beszélhessen.
  Végezetül maradt még egy harmadik ellenség. És ez az ecsedi láptól az
  alibunári mocsárig lakozó minden nemzetbeli betyárok és rablók
  számbavehetetlen gyülevésze, kik aztán az okot sem keresik, a miért
  valakinek a gulyáit elhajtsák s házait is feltörjék; s kik közül néha
  egy-egy bátrabb és szerencsésebb legényt felkap a hír: merényleteket
  beszélvén felőle, mik a hihetetlenséggel határosak, s a kit azután a
  betyárok mintegy vezérökül, tekintélyül tartanak, bárha soha nem látták
  is.
  Ezen években valami Kökényesdi Feri a hírre kapott haramjafőnök, kiről
  minden faluban, minden pusztán tudtak valami hallatlant, valami
  csodálatost, valami rendkivülit mesélni: a tizenhét zászlóalja
  zsiványról, kik egy szavára készen voltak a leghihetetlenebb
  merényletekre, elsánczolt földvárairól a bélaborai, az alibunári
  mocsárokban, miket semmi halandó ellenséges szándékkal meg nem
  közelíthetett, s a hol ha körülfogták volna is, itéletnapig elélhetett
  öt-hat ezred magával, – a kunsági buczkák között elrejtett kincses
  tárházairól, mikre maga is csak lova szaglása után tud rátalálni, és egy
  jó paripáról, mely egy itatással fut el a Tiszától a Dunáig s kétezer
  lépésről megérzi az ellenséget, s nyerít, ha az ura alszik, vagy
  szeretőjével a kocsmában dőzsöl; óriási erejéről, hogy tíz pandúrral egy
  maga megbirkózik, és sem kard, sem golyó nem járja, s valahányszor
  üldözésére mennek, tengert áraszt maga és kergetői közé, hogy azok
  kénytelenek visszafordulni.
  A ki azonban e mondák után akarna magának e rablóvezérről fogalmat
  szerezni, az meglehet, hogy igen regényes, de nagyon valótlan alakját
  látná annak maga előtt.
  Kökényesdi uram se nem óriás, ki az embereket gúzsnak facsarja, se nem
  bűvész, ki üldözőinek szemefényét veszti, – legfeljebb is némi cseh
  pandurok nézhették az utána keletkezett délibábot hullámzó tengernek: –
  ő egy jámbor tekintetű, alacsony, szikár alakú hódmező-vásárhelyi
  polgár, kinek ott helyben öt háza és két tanyája van, miktől ő
  becsületesen fizeti a porcziót s magának vannak gulyái és ménesei, de a
  miket ő darabról-darabra be tud bizonyítani, hol és mikor és kitől
  vette? Azok közt egy darab sincs lopott.
  És mégis mindenki jól tudja felőle, hogy házai, gulyái, ménesei mind nem
  Isten hirével szereztettek és senki sem vonja kétségbe, hogy az
  elhírhedt harámbasa, kiről az ország minden szélében annyit beszélnek,
  senki sem más, mint ő.
  De ki birná ezt rá bizonyítani?
  Látta-e őt valaki valaha rabolni?
  Ismertek-e rá valaha rablások, feltörések, gyújtogatások alkalmával?
  Nem mentette-e ki magát mindenkor a legfényesebben, ha vádoltatott?
  Mikor híre volt, hogy Kökényesdi Mármaros vármegyét végig rabolta, nem
  bizonyította-e be öt-hat élő tanú által, hogy ő ugyanakkor odahaza
  tanyáján szántott, vetett? s lehetett-e a birónak nagyon kutatni, ha
  vajjon hitelesek-e az előállított tanúk?
  Hallotta-e valaki, hogy valaha Vásárhely határában loptak volna az ő
  nevében, vagy adtak volna el vásárhelyi szabadságon általa lopott
  jószágot?
  A kik őt Vásárhelyen felkeresték, egy tisztességes, jámbor gazda embert
  találtak benne, a ki maga hányta a szénáját, hogy csak úgy izzadt bele a
  tenyere; a kiket pedig Kökényesdi maga keresett fel, távol az ország
  tulsó szélében, azok nem látták az ő arczát soha; utána menni pedig,
  hogy őt üldözzék, nagyon fáradságos munka lett volna. Legény legyen az,
  a ki neki nyomába hág, ha egyszer lován ülve a puszták végtelenjének
  veszi az utat, a kinek szive vissza ne döbbenjen, ha őt a tekervényes
  homokbuczkák s a járatlan ingoványokba követni akarja! s végtére, ha
  két-három vármegye egyesül is, hogy őt kifogja, engedi magát hajtani a
  negyedik vármegye határáig s mikor azon átugratott, akkor elkezd
  lassacskán ballagni s üldözői szeme láttára legelni ereszti lovát s maga
  lefekszik mellé a bundájára; – az ott már török határ, s jól tudja, hogy
  Lippán túl nem mernek üldözői jőni, mert ott már a temesvári basa
  parancsol.
  Sőt az is gyakran megesik, hogy ha vagy egyik, vagy másik párt nem bír
  ellenfeleivel, odaizen a buczkák közé, a hol mindig talál valakit, a ki
  magát Kökényesdinek nevezi, nem egyet, nem is kettőt, s előadván neki a
  maga ügyét, ráuszítja ellenfele vármegyéire s Kökényesdi uraimék az
  ilyen dolgokban nem igen scrupulosusok; ha a német fizet, megrabolják a
  törököt, ha a török fizet, megrabolják a németet; – mikor pedig azt
  mondom: «törököt vagy németet», érteni kell alatta azokat a magyar és
  oláh falvakat, mik a német vagy a török hatóság alá tartoznak.
  Azonban, hogy a történet folyamára térjünk, vala ez időben a szathmári
  várőrség között egy Rákóczy László nevezetű százados. A Rákóczy-család
  tudniillik Zrínyi Ilona férjének pápistává létele után nagyobbára
  odafenn Bécsben neveltetvén, közülök egynémelyek a császári armádiában
  foglalának tiszti hivatalokat, s azon helyeken velök született
  vitézségök miatt igen kedveltek valának. Így lett Rákóczy László is
  muskétások századosa, s hogy századja nagyobb részt magyar legényekből
  állott, azon éppen úgy nem kell csodálkozni, mint hogy az erdélyi
  fejedelem német ezredeket tartott, még pedig legfontosabb váraiban,
  Kolozsvárott, a fővárosban, Székelyhidán és maga mellett, a merre járt.
  Történt, hogy ezen Rákóczy László, ki igen formás, jó termetű, de
  hallgatag és jószivű legény vala, beleszerete Rékason lakó Rhédey
  Ádámnak Krisztina nevű hajadon leányába, s miután a leány apja
  beleegyezett, hogy azt elvehesse, gyakorta lejárt hozzá Szathmárból, –
  már mint menyasszonyához, – több tiszttársával együtt s mint magától
  értetődik: ott a háznép által mind ő, mind társai mindig
  vendégszeretettel lőnek fogadva.
  Fülébe megy ez a nagyváradi basának, hogy egy rékasi földesúr német
  katonatiszthez akarja adni a leányát, még tán azt is megsúgták neki,
  hogy a leány igen szép és kellemetes. Nosza lelopódzik egy éjszaka Haly
  basa a maga spahijaival Nagyváradból s meglepvén a rékasiakat, ott
  Rhédey Ádám házát felgyújtja, prédára ereszti, magát megvereti
  korbácscsal s kikötteti a kútkámvához, leányát pedig az ijedtségtől
  félholtan, maga mellé vetve a nyeregbe, az égő falu világánál
  visszanyargal Nagyváradra.
  Rákóczy László, ki másnap menyegzőre és vigalomra jött, torra és
  pusztulásra érkezék, elbujt cselédek, kik sövények mellől, honnan bújtak
  elő, mondák el neki, hogy mi történt az éjszaka? s hogy Haly basa
  elrabolta menyasszonyát.
  A vőlegény különben is szótalan volt, de meg magyar embernek nem is
  szokása sokat beszélni, mikor valami nagyon bántja: egy szót sem szólt
  társainak, hanem visszament a kormányzóhoz, s arra kérte, hogy engedje
  őt a maga századjával elmenni Nagyvárad ellen.
  A tábornok látva, hogy arról le nem beszélheti: a fiú, ha máskép nem,
  egy maga kész a törökségnek neki rontani; komolyan vevé a dolgot,
  megigérve, hogy nemcsak a maga századját, de az egész várőrséget kezére
  adja, csak hogy ő meg iparkodjék a környékbeli nemességet rábirni, hogy
  mellette fölkeljenek a váradi török ellen.
  Azoknak pedig csak egy szót kellett szólni, hogy mindnyájan fegyvert
  fogjanak, mert alig volt egy, kit meg ne raboltak, meg ne vertek, vagy
  legalább meg ne csúfoltak volna. Számtalannak megölték valami rokonát,
  vagy elrablák nővéreit, s csak azt kellett látniok, miszerint
  tekintélyesebb rendes haderő készül a török ellen, hogy rögtön
  csatlakozzanak hozzá.
  Ez volt azon tervezett vállalat, melyről Teleki báró Koppnak írt, előre
  tudósítva levén felőle, s mely okot adott neki a magyarországi
  hadjáratból elmaradni, úgy viselhetvén magát a török szeme előtt, mint a
  ki veszélyben forgó szövetségesét, a váradi basát, segíteni szándékozik,
  s az onnan fenyegető veszély ellen védi az országot; egyúttal azonban
  arra is gondja volt a bölcs tanácsos úrnak, hogy ha netalán báró Koppnak
  eszébe jutna, azt, a mit ő csak tréfa és látszat fejében kért, oly
  formán teljesíteni, hogy valósággal ráüssön Erdélyre, azon esetre a
  torkában fekvő Kolozsvár is el legyen készülve a tréfát a maga korlátai
  közé visszautasítani; e végett írt tehát Ebéni uramnak.
  Hogy Ebéni uram mily bölcsen veté félre e levelet, azt már láttuk, míg a
  szathmáriak, megértve, hogy Telekinek jól esnék, ha egy kicsinyt
  ráijesztenének, meg sem engedék pihenni magister Szénásit, hanem menten
  elküldék Kökényesdi uram fölkeresésére.
  * * *
  A török egyszer elfoglalván Nagyváradot, abban annyira megfészkelte
  magát, mintha igazolni akarná a muzulmán traditiót, hogy soha el ne
  hagyjon egy várost, melyet elfoglalt, önkényt, és fel ne adja azon
  helyet, hová templomot épített;[6] nem is igen sűrűen emlékezik a
  történetirás olyan esetekre, hogy török capitulatio útján engedett volna
  át valami várat, ha csak erővel el nem vették tőle.
  1660-tól fogva, midőn Haly basa e várat elfoglalá, a közte és az ó-város
  közti téren egy egész új török város keletkezett, bekerítve erős
  palánkokkal, miken át csak szűk kapukon volt bejárás. Ez új várost merő
  török kalmárok lakták, kik vásárt ütöttek a várőrség által rabolt
  portékákkal, s egész Bagdadig le kereskedtek a Haly basa spahijai által
  szépen összegyűjtögetett marhákkal és rabszolgákkal. Már akkoriban
  Magyarországon nem igen volt mit rabolni mást, mint gulyákat és
  rabszolgákat; hanem hisz a szép, deli termetű hajadonokat, s az izmos,
  munkára termett legényeket folyvást a legkelendőbb árúczikknek lehete
  tartani, miket a váradi portyázók potom pénzért vesztegettek az erzerumi
  kalmároknak s ezek viszont méregdrágán adhatták el nekik kivülről hozott
  kelméiket és füstölőiket.
  Így lett évről-évre nevezetesebb vásártere a török szatócs-világnak a
  váradi Váralja, egyik faház a másik hátára épült, keresztbe, hosszába,
  kinek hogy eszébe jutott; úgy hogy utoljára utcza is alig maradt benne,
  hanem az emberek szomszédjaik házain keresztül jártak a magukéba: szóval
  az egész egy török csiflik alakját vette magára, a hol czifraság és
  ragyogvány fedezte a szennyet, a fából össze-vissza tákolt épületek