Török világ Magyarországon (1. rész) - 02

  reszketeg tíz újjával felé mutatva, kísértetes hangon kiálta rá;
  miközben magister Szénási is kárörvendő arczczal irányzá mutató újját a
  megszólított felé.
  – Jaj te neked Ákhábnak főpapja, Hámán örököse, Béliálnak fia, gőgös
  Akhitófel!
  De Magyari László uramnak se kellett több! nosza odaugrék s minekelőtte
  más kigondolta volna, úgy ütötte pofon az ördöngöst egyszer jobbról,
  másszor balról, hogy az majd lebukott, harmadszor pedig, hogy egyenesen
  álljon a kettős igazítás után, belemarkolt annak üstökébe s megrázá
  emberűl, mondván:
  – Hát ki fia vagyok én, beste kölyke?
  – Jajajaj! nagytiszteletű Magyari László uram! ordítá az exorcisált,
  elfeledve phrasisokat és kisértetes hangot, s rövidségnek okáért csak az
  üstöke eleresztését instálta.
  – Hát te ki vagy trifurcifer! riadt rá újra Magyari.
  – Nem vagyok én senki, csak a magister kályhafűtője. Ereszsze el a
  hajamat, nagytiszteletű uram.
  Az exorcisáló e szóra elereszté az ördöngöst s míg az a nép szitka és
  kaczaja és ütlegei között elszaladt, Magyari a magisternek fordult.
  Futott volna már ez a nyavalyás is, de a pap megragadá köntöse szélét s
  épen akkor érkezvén oda az egyházfi a nádpálczával, ilyen szép tanítást
  kötött a lelkére:
  – Te Istent gúnyoló tarkahitű zsidóból musulmánra fordított edomita,
  tudd meg azt, hogy én semmiféle ördögtül nem rettegek, legkevésbé pedig
  az olyantól, a ki emberekben lakik. Ha tehát valahol kóboroltodban még
  egy ily atyádfiával összetalálkozol, elmondd neki, hogy adott nekem az
  ég egy hatalmas ördögűző eszközt (s itt felemelé a nádpálczát), melylyel
  a hasonlatos rosz lelkeket nemcsak az emberekből, hanem az országból is
  ki tudom kergetni.
  Szénási szeretett volna már menni.
  – Még egy szót. Ha a fejedelmi halastóban még valaha ütközetet mernek
  tenni a halak, én valamennyi kertészt és halászt mind elcsapatok a
  hivatalából. Végtére: mondja meg kegyelmed azoknak a kísérteteknek,
  kiknek kegyelmed éjszakánként orgonálni szokott, hogy ki ne próbálják
  többet az orrukat ütni a lakásaikból, mert én magam oda állok egy
  fustélylyal s fogadom, hogy úgy helybenhagyom őket, hogy vissza nem
  kívánkoznak többet az árnyék világra, a míg én itt vagyok. Ez szóm és
  mondásom. Többire nézve az Isten javítsa meg kegyelmedet.
  Az elbocsátott renegát köpönyegébe huzódva, iparkodott elveszni a
  néptömeg között, mi alatt nagytiszteletű Magyari László uram nagy
  diadallal tért vissza a parochiára, melynek lugasa alatt nagy csendesen
  üldögélt tisztelendő collegája, nem vévén részt sem pro, sem contra a
  viadalban.
  
  
  AZ ARANYOS KAFTÁNY.
  A S*a család egyike volt Oláhország leggazdagabbjainak s ennélfogva
  legnevezetesebbjeinek.
  A majoresco tizenkét bojárnak parancsolt, ötvennégy faluból szedte a
  dézmát és füstpénzt, esztendőn át kilencz hónapig lakott Stambulban s
  tartotta a szultán kengyelét, mikor az lóra ült, s háború idején kétezer
  lándzsással csatlakozott a macedoniai basa dandáraihoz s szabad volt
  neki lehuzni a papucsait, mikor a serail külső udvarába lépett.
  Ennyi kitüntető előny mellett a kisebbik testvér sorsa épen nem volt
  valami ragyogó: annak pappá kellett lenni, vagy kiskereskedővé, vagy
  valami jó házasságot csinálni, mert azt a család tekintélye meg nem
  engedheté, hogy úri bátyja udvarában a többi csatlósokkal együtt
  inaskodjék.
  Ezerhatszáz és egynehányban S*a György volt a családi első szülött,
  kivel nem sok bajunk fog lenni; hanem fel fogjuk keresni S*a Mihályt, a
  másod szülöttet, kit ideje korán felküldött a család Bukarestbe, hogy
  ott a seminariumban pappá növeltessék; minthogy azonban az ifjunak igen
  nehéz feje volt, s a tudományokban igen kevés előmenetelt tudott tenni,
  már szinte megvénült az iskolázásban, midőn elvégre egy hypodiakonus
  leányát nőül vevén, valahogy egy kis havasalföldi faluba eldugaték
  papnak.
  Ott vesződött sok éven át az élettel, fizetése ruháira is kevés volt
  neki, s ha saját kezeivel nem töri a földet, a málékenyérből sem látott
  volna eleget.
  Házassága első évében egy kis leánykája született, több nem is lett
  aztán; hanem ennek a számára türt, kuporgatott a jó ember feleségestül
  együtt: hogy ha ők meg találnak is halni, annak maradjon valamicskéje.
  Ilyenformán minden forintjából félretett egynehány batkát, hogy majd ha
  abból szép kerek somma lesz, vesz belőle leányának – egy tehenet.
  Egy tehén! Ez volt vágyainak netovábbja. Ha neki egy tehene volna, ki
  volna nálánál boldogabb? Vaj és turó kerülne az asztalra bőséggel, még
  el is lehetne belőle adni. A borjuját fölnevelné s eladná a mészárosnak
  jó drágán, kikötve belőle egy fertályt husvéti ünnepekre; egy tehén
  annyi mulatságot adna az egész családnak: reggel megitatni,
  megtörölgetni, kivezetni a mezőre, a csengetyűje szólna egész nap a
  legelőn; este bejönne az udvarra, odafenné az oldalát a szederfához,
  bedugná fejét a konyhaajtón, csillag volna a homlokán, meg hagyná a
  fejét vakarni, a nyakát megveregetni, s elvenné a kis Mariska kezéből a
  nyújtott málépogácsa-darabot. Csak ő egy tehenet vehetne valaha! Ez volt
  a család utópiája, mindennapi óhajtása, György már szederfát is ültetett
  az udvarra, hogy legyen a Csákónak mihez dörzsölni az oldalát s a kis
  Mari mindennap letört a pogácsájából egy darabkát s eldugta a fészer
  alá: majd jó lesz a kis boczinak.
  S ime, midőn már annyira mentek volna a takarékfillérkék, hogy a
  legközelebbi vásár alkalmával már megvehették vala a tehenkét: már
  mindennap arról beszéltek, milyen lesz? kese lesz? barna lesz? fehér
  vagy tarka? előre nevet is adtak neki, s a ház mellé leveles szint
  készítettek számára; – ekkor történik, hogy valami kóbor sheik a
  Stambulban lakó majorescót, a miért az ruhájához mert érni az utczán,
  brevi manu agyonütvén, a szegény pópa egy napon hosszú levelet kap
  Drinápolyból, melyben tudtára adatik, hogy megholt bátyja után ő
  következik a család elejére s ez órától fogva hetvenezer arany évi
  jövedelemnek leend birtokosa.
  Hogy megsiratták azt a tehenkét! a mit még meg sem vettek.
  Mihály úr rögtön elhagyá régi állomását családostúl együtt, szekéren
  utazott egész Bukarestig (először történt vele életében ez a méltóság),
  ott átvéve a család okiratait, birtokába helyezé magát a roppant
  uradalomnak, melynek kiterjedéséről azelőtt fogalma sem volt.
  Rumnik mellett volt a családnak egy ősi lakhelye, melybe Mihály úr bele
  is költözött. A tisztes ősi ház rozzant volt már és kényelmetlen,
  hajdani birtokosai szüntelen az országon kívül lakván s csak látogatni
  járva bele; ámde palota volt ez az új örökösnek, ki alig tudott
  megszokni szűk fagunyhója után e nagy pajtányi szobákban, s utóbb is
  beérte egyik felével, a másik szárnyat üresen hagyva, minthogy nem
  tudott vele mit csinálni?
  Élete delén át sanyaru munka és nélkülözéshez levén szokva, az annyira
  második természetévé vált, hogy milliomos létére sem tudott jó izüen
  enni másból, mint a málépogácsából, s ünnep volt nála, ha puliszka
  került az asztalra.
  Korán kelt és munkásaival együtt versenyt dolgozott, s ha a bérbe
  szegődött ködmenek közül, a mit a béresei közt kellett volna kiosztani,
  egy-egy megtetszett neki, megtartá magának, a béresnek pedig oda adta az
  árát, hogy vegyen másikat.
  Csizmája töretlen borjubőr volt, s egy-egy báránybőr süveget évekig
  elviselt, s drága ló volt alatta, a melyért ő ötven tallért adott.
  Tiszttartóit, kasznárait elcsapogatta egyenként, mert hintóban jártak s
  nyusztot és asztrakánt viseltek bekecseiken; betölté helyeiket
  béresekkel, kiket maga tanított számadolni.
  Felesége meghalván, leányát a szomszéd faluba járatta a kántorhoz
  abéczét tanulni gyalog, két hajdu kisérte, hogy a kutyák az úton meg ne
  tépjék.
  Mikor megnőtt a lányka, a konyha és háztartás gondjai bizattak reá. Néha
  a szomszéd faluból átjárt egy fiatal hányiveti bojár, ki szerette volna
  a leányt elvenni, s úgy is volt, hogy az apja hozzá adja.
  Ily igények mellett azonban csakhamar oly összegre kezde szaporodni
  Mihály úr pénzbirtoka, hogy utóbb maga is elszörnyedt bele. Hisz ő egy
  századrészét sem birta elkölteni évenkénti jövedelmének, s akárhová
  gondolt, hogy mivé fordítsa a megmaradt tömeget? nem akadt helyére. Vett
  már teheneket egész gulya számra, sertéseket vásált ezerével, de az
  megint mind pénzzé vált nála, beruházott tőkéi egy év alatt
  visszafordultak dús kamatban, és a jámbor ember kétségbe volt esve, ha e
  minden kivánságán felül szaporodó kincshalmazra gondolt, melyet sem
  elkölteni nem tudott, sem élére verni nem akart.
  Szeretett volna már urat is játszani, csak a pénze fogyjon, de az sehogy
  sem ment neki. Mikor palotát akart építtetni, annyira utána járt, hogy
  miből, mi úton és ki által lehet olcsóbban építtetni? hogy alig került
  neki valamibe; hanem az igaz, hogy nem is lett palota. Mikor vendégséget
  adott, úgy ki tudta válogatni a legszegényebb bojárokat s a mi a
  lakomához kellett, bor, hús, kenyér, méz és dudás, annyira kitelt saját
  tárháza és faluiból, hogy szinte kétségbeesék, ha arra gondolt, miként
  és mi úton tudták elődei iszonyú jövedelmeiket nemcsak elkölteni, hanem
  még adósságokkal is terhelni? Ez megfejthetlen problema maradt előtte, s
  miután sokáig törte azon fejét, hogy mit kövessen el az örökké
  rászaporodó pénzzel? végre csakugyan akadt egy jó gondolatja. Rozzant
  kastélyának nagy kiterjedésü kertje saját parancsára be lévén ültetve
  mindennemű ritka és gyönyörködtető növényekkel, mint bazsalyikom,
  levendula, bárzsing, komló, vadsáfrány és uritökkel, mik felett egy
  béresből promovealt kertész viselte a felügyelést, egy esztendőben oly
  roppant uritökök termettek ugyanott, mint egy-egy akós hordó, hogy a
  szomszédság összecsődült bámulására és a fennemlített hányiveti bojár
  százszor megesküdött, hogy ilyen derék tököt maga a török szultán sem
  látott soha életében!
  Ez adta az eszmét Mihály úrnak. Föltevé magában, hogy elküld egy tököt a
  szultánnak ajándékba. Kiválasztá tehát közülök a legszebbet, a
  leggömbölyűbbet, szép testszinű héjjal, sötétszinű csíkokkal átreczézve,
  tetején turbánalakú sipkával s abba egy kis lyukat furván, azon
  keresztül a belét kivájta, s tökmag helyett megtölté azt valóságos jó
  vert aranyokkal, s ekép föltétetvén a legjobbik hat ökrös szekerére,
  kiválasztá két legokosabb béresét s szájukba rágva jól: hol, kinek, mit
  mondjanak? elindítá őket az uritökkel Stambul felé a magas portához.
  Három hét telt bele, míg a szekér Byzanczot elérte.
  A jó öreg béres mondván, hogy ajándékot hoz a nagyúr számára, könnyen
  bebocsáttaték annak orczája elé s miután megcsókolá a nagyúr köntöse
  szélét, levette a tarka pokróczot az ajándékba hozott tökről, s a magas
  diván előtt letevé.
  A szultán dühbe jött az ajándék láttára.
  – Hát disznó vagyok én, te hitetlen kutya, hogy nekem tököt hozasz?
  És rögtön parancsot adott a Kiaja bégnek, hogy vitesse ki előle mind a
  tököt, mind az embert, a tököt vágják a földhöz, a hozónak verjenek száz
  botot a talpára, a küldőnek pedig vágják le a fejét.
  A Kiaja bég úgy cselekedék, kinn az udvaron földhöz csapatta a tököt s
  csak elbámult, a mint abból tökmag helyett a fényes aranyokat látta
  kihullani; mind a mellett parancsához hiven lefogatá a szegény bérest s
  olyan százat veretett talpára, hogy nem adta volna kétszázért.
  Csak azután tért vissza a szultánhoz megjelenteni, hogy a tök földhöz
  van csapva, a száz pálcza lefizetve, a selyemzsineg bepakolva, hanem a
  tök tele van aranynyal.
  A nagyúr orczája e szóra ismét felderüle, mint a mosolygó tavaszi ég, s
  visszavétetvén a selyemzsinórt, megparancsolá, hogy mind a megbotozott
  béresnek, mind az ajándék-küldő bojárnak a legpompásabb kaftányokat kell
  kiszolgáltatni, s őket a nagyúr legkegyelmesebb szemhunyorításáról
  biztosítani.
  A béresnek volt annyi esze, hogy a kapott czifra öltözetet, a mint
  Bukarestbe ért, eladta valami zsibárusnak, hanem az uráét szépen haza
  vitte s elbeszélve nagy viszontagságait, átadta neki, a szultán
  kegyelem-levelével együtt.
  Mihály úr megörült a viszontajándéknak, fölvette a hosszú, sarkig érő
  kaftányt, mely finom sötét vörös tibeti kelméből volt készítve, s
  átszőve arany és selyem virágokkal, s úgy megrakva a két szélén, vállain
  és háta közepén arany sujtással és tenyérnyi paszománynyal, hogy a
  posztója alig látszott tőle, a szegletébe pompás arabeszkek, s más aféle
  czikornyák voltak csodálatosképen hímezve skófiummal és mindenféle
  pillangókkal és drágakövekkel.
  Mihály úr egészen más embernek érzé magát e kaftányban. A szultán neki
  levelet küldött. A szultán világosan megirta neki, hogy ezt a kaftányt
  viselje. Ez tehát parancs, s meglehet, hogy a szultán ma vagy holnap itt
  terem, hogy meglássa: valjon viseli-e ő a kaftányt? s haragudni fog, ha
  nem lesz rajta. Azt tehát viselni kell szüntelen.
  Ugy de az aranyos kaftány alá nem lehete többé fölvenni a festett
  bőr-ködment, sem a szíjas bocskort, sem a bárány-süveget nem lehetett
  hozzá föltenni. El kelle tehát küldeni Tergovistba szabóért, a ki selyem
  dolmányt, mellényt és himzett harisnyát készítsen az arany kaftány
  mellé. Brassóból bogláros övet kelle hozatni, Ibrailból sarut és
  szattyán papucsot, Tekusból nyusztkalpagot kócsagtollal együtt.
  Ily ékesen fel levén ruházva, azonban többé nem lehetett a fakó szekérre
  ülni, sem az ötven talléros mokány paripára; kelle tehát Bessarabiából
  hozatni pompás paripákat s készíttetni Erdélyben aranyos hintót, s mikor
  hintó, ló megvolt, azokat meg ismét nem lehetett a vályog akolba s a
  veréblakta nádtetejű félszerbe eltenni, hanem jóra való aklot és szint
  kellett építtetni kőből. Az pedig ismét nagyon különös lett volna és
  igen visszatetsző, ha az akol és kocsiszin különb lett volna a lakó
  kastélynál, melynek tarka volt a teteje a zsindely-foltozástól s
  kilátszottak a téglái a hol a vakolat lehullott; nem volt mit tenni
  mást, mint lerontani a régi kastélyt, s a legelső pallérra rábizni, hogy
  építsen a helyére egy újat, olyan szépet és pompásat, a milyenről csak
  fogalma lehet.
  Igy változott meg a világ rendje egy aranyos kaftány miatt.
  A pallér elkészíté a kastélyt, aranyos rácsokkal, tornáczokkal,
  kandallós pitvarokkal s tekergő lépcsőkkel, a kertbe üvegházat rakott, s
  a házszegletekre kiülő rondellákat, dúczos belvedéreket, a közepére egy
  formális tornyot, s belül kifestett mindent zöld erdőkkel s görbe orrú
  madarakkal.
  Ide már most megint nem lehetett a régi falóczákat s paraszt pokróczokat
  berakni, hanem be kelle vásárolni a nagy, fényes, magas hátú
  karszékeket, az aranynyal préselt bőrpamlagokat és oroszlán lábú márvány
  asztalokat, a minők akkor legjobban divatban voltak.
  A pompás asztalok alá újra levantei szőnyegeknek kellett jönni, rájok
  ezüst gyertyatartóknak és billikomoknak, a levantei szőnyegekre ismét
  nem gázolhattak a béresek sáros csizmáikkal, tehát újra tiszttartókat
  kellett fogadni, a kik csézában járnak, meg szakácsot és az üvegházhoz
  kertészt, a ki a sok becses czitromfű és uritök helyett kaktust és
  egyiptomi bogáncs-kórókat tenyészszen cserepekben; s miután szakács és
  kertész volt, a szép Marinak sem illett többé a konyhával és kerttel
  vesződni, a falubeli rectorhoz sem járhatott többé olvasást tanulni,
  hanem hozatni kellett neki franczia nevelőnőt, kitől szép izlést,
  előkelő modort, himzést, hárfázást tanuljon. És midőn a szép Mari
  gyönyörű vonásai, termete, szellemi mivelődése által százszor
  kellemesebbekké téve, napról napra nevelték szeretetreméltóságát, ugyan
  ki tűrhette volna el, hogy holmi hányiveti bojár ásitozzék utána a
  szomszédból, ki csak a kutyáiról, meg a lovairól tud beszélni, s csupán
  az ivásban virtuoz? Biz annak kiadta Mihály úr az utat.
  – Majd hát! nem neked való az én leányom. Nem adom senkinek, ha csak
  herczeg nem jön érte. Még abban is válogatok. Bosznya herczegnek nem
  adom, mert az nekem kicsiny. Adom csak Ghyka herczegnek; az is
  megköszönheti, ha megkapja. Több pénzem van, mint az egész országának, s
  ha akarnám, megvehetnék minden házat, a mi Moldaviában építve van, hogy
  neki nem maradna más, mint az emberek rajta. Ti tehát az én leányom
  körül ne ólálkodjatok.
  … És mind ezen dolgokat egy aranyos kaftány szülte.
  
  
  HÁROM SZŰZ.
  Ugy lőn, miként Mihály úr előre elgondolá.
  Alig húzatott fel az új kastély magas tornya felé a czimeres zászló,
  alig futott híre Mária szépségének s az apa millióinak, midőn elkezde
  udvara a legelőkelőbb supánok, vajdák és herczegek pompás kiséretétől és
  hintaitól csillogni, s miként előre azt is meghatározá, hogy mind ezen
  urak közül egyhez sem fogja adni leányát, hanem bevárja, míg a moldován
  herczeg maga jön érte, aként megtartá szilárdul kimondott szavát.
  A moldvai uralkodó fejedelem legfényesebb neve mellé igen nevezetes
  csomó adósságot is örökölvén s zűrzavaros ügyei, az örökös
  tatár-zsarolás, basa-ajándékozás és népelszegényedés miatt évről-évre
  bonyodalmasabbá kezdvén lenni, nem sokáig hagyott magára váratni azon
  jól meghallott hir után, miszerint Oláhországban egy szép és szellemdús
  hajadont tartanak számára, ki férjéhez romlatlan szivén és ó-nemes
  czímerén kívül egy pár millióra menő menyasszonyi hozományt fog vinni.
  Fölkerekedvén tehát udvarához tartozó minden boérjaival, násznagyaival
  és vőfélyeivel együtt, elment háztűznézni Rumnikba, a holott is igen jól
  fogadtatván az apa által, s meg levén elégedve a menyasszony
  kellemeivel, azt megkérte, jegyet váltott vele s elegendő időt hagyván
  az esküvői előkészületekre, kitűzé azt zöld farsangra, a husvét utáni
  hetekre.
  Mihály urnak mind ez idő alatt nem volt egyéb gondja, mint hogy
  kitelhetőképen kitegyen magáért. Összehivatta a lakodalomra Moldva,
  Szerbia és Erdély minden celebritásait s nem restelte Versaillesból
  elhozatni XIV. Lajos egyik szakácsát, hogy a lakoma ételeit elrendezze:
  «mint fog majd Bethlen Miklós uram csodálkozni, ha meglátja, hogy nem
  csak ő járt Franczaországban, hanem más ember is tudja, hogy szoktak a
  franczia király asztalára főzni?»
  A lakoma napján a jó úr mindenütt volt látható, mindent ő maga
  rendezett. Már korán reggel fölvevé aranyos kaftányát, kócsagos
  kalpagját, bogláros övét, úgy járt udvaron, tornáczon és termekben
  parancsokat osztva, vendégeket fogadva, s a lelke repesett, midőn
  udvarát látta megtelni fényesnél fényesebb hintókkal, miket aranyos,
  bogláros lovagok kisértek s mikből gyöngyökkel és kösöntyűkkel ékes uri
  hölgyeket emelgetének ki ezüst zsinóros hajdúk; a selyem ruhák úgy
  suhogtak, a kardok úgy csörömpöltek s e pompás, deli alakok oly
  délczegen léptettek végig a tornáczokon, hogy csupa gyönyörűség volt
  nézni.
  Mihály úr majd ide, majd oda futott, arczán csodálatos keveréke volt az
  alázatnak és büszkeségnek. Mindenkit azzal fogadott, hogy végtelen
  szerencsésnek érzi magát az által, hogy kegyeskedett őt szegény lakában
  meglátogatni; de a hang, melyen mondva volt, elárulá, miszerint nem
  hiszi, hogy «szegény» lakánál pompásabbat hagyott volna valaki otthon.
  Majd befutott a menyasszony öltöző teremébe, hol Máriát reggel óta
  öltöztették Bécsből hozott frajjai. Nyakára, karjaira gyöngyöket és
  kösöntyüket illesztgetett. «Ezt, nem ezt. Ezt a függőt, ezt a lánczot,
  ezt az opálköves kötőt. Hát a hajba? hát a nyakra?» Ha azt mind felrakta
  volna a szép menyasszony, a mit apja hordott neki, nem birt volna
  megmozdulni az ékszerek súlya alatt.
  Innen az ebédlőkbe futott a jó úr, hol cselédjei terítettek; öt hosszú
  terem volt két soros asztalokkal elrendezve.
  – Itt fog ülni a menyasszony! Jobb felől azt a nagy karos széket a
  patriarchának! őt illeti ez a hely; emitt balfelől Apafi Mihály uram fog
  ülni! Azt a zöld préselt bőrszéket kell neki adni az arany kerubimokkal;
  a vőlegény a patriarcha jobbján ül, azt a gömbölyű támasztalan széket
  kell neki adni, hogy meg ne vethesse a hátát, hanem büszkén tartsa
  magát; amoda Béldi Pál uramnak a felesége mellé kell teríteni, mert
  együtt szoktak ülni; nem, nem! Aranka leányuk is itt lesz, annak
  kettőjök közé azt a kék bársony széket. Ide átellenbe egy selyem zófát
  Ahmed basa és Feriz bég számára, nem kell nekik se villa, se kés. A
  diakonusnak azt a festett keményfa lóczát, mert más letörik alatta, s
  egy széken el nem fér maga. Amoda együvé annak a harminczhárom pópának,
  nem kell közéjük mást ültetni, mert szégyenleni fognak enni! El ne
  felejtsetek az ezüst tálakra virágkoszorukat rakni; Teleki Mihály uram
  elé különös okoknál fogva nem kell boros vedret tenni; Ahmed basának
  pedig sorbethes csészét kell a kanta mellé tenni, abból iszsza a bort,
  akkor azt hiszi, hogy nem vét a Korán ellen. Az asszonyságok elé
  velenczei kristály poharakat kell rakni, az uraknak arany billikomokat,
  a szebbeket Teleki és Bethlen elé, másoknak a tartósabbakat, mert a
  falhoz szokták vágni. A vőlegénynek azt a legkarcsúbbat, hogy baja ne
  essék, mert neki mindenkivel kell koczczintani. Igy ni!
  Felgyülekeztek már a menyegzői vendégek, csak két családra vártak még,
  Apafi és Telekiére, kiket Mihály úr büszkesége úgyszólván legjobban
  óhajtott asztalánál látni. Nyugtalanul tekinte ki mindannyiszor
  udvarára, a hányszor egy hintó gördülését hallá, s a határon taraczkok
  voltak felállítva, hogy a mint meglátják az őrök a fejedelem hintaját,
  azonnal adjanak jelt velök.
  Végre hallatszott a durrogás. Mihály úr törte magát a kapuhoz, vendégeit
  elfogadni, faroltatta az útban álló hintókat, kiabált a toronyőrökre,
  hogy mihelyt hintót látnak az úton, trombitáljanak; a pompás vendégsereg
  is kicsődült a tornáczra, erkélyekre és rondellákra a várt vendégeket
  meglátni, midőn nem sokára két négy lovas hintó tünt fel a fákkal
  beszegett úton, melyeket gyalog csatlósok fogtak kétfelől a lejtőn, hogy
  fel ne düljenek, utánuk és mellettük fényes lovasságból álló banderium
  poroszkált.
  Mindjárt megismerték bennök a fejedelem és főtanácsosa hintait s a
  trombiták szája be nem állt addig, míg a pompás aranyozású
  selyemfüggönyös járművek az udvarra nem hajtattak, a holott mindjárt a
  kapubálványnál várakozék a várkastély ura, s maga sietvén kinyitni a
  hintó ajtaját, előre levevé nyusztprémes kalpagját; de elhüledezve tevé
  azt fel ismét, midőn a hintó kinyilván, abból egy szakáltalan hetyke
  fiatal embert lát egyes egyedül kiszállni, s a fejedelmet nem
  szemlélheté a kocsiban, hanemha kiszállt volna az ereszkedőnél, hogy
  gyalog jőjön le? miként maga Mihály úr szokta volt, valahányszor kocsin
  jött haza, félvén a feldüléstől.
  A kiugrott ifjú azonban nem sokára felmenté kétségei alól, bemutatván
  előtte magát.
  – Én Thököli Imre vagyok, kit a fejedelem ő nagysága saját személye
  képében küld kegyelmedhez, részt venni az ünnepélyben s egyúttal
  kinyilatkoztatni a fölötti sajnálkozását, miszerint személyesen meg nem
  jelenhetett, csak őszinte áldáskivánatai által, miután a
  fejedelemasszony e napokban Isten kegyelméből jó reményben lévén, a
  fejedelem ő nagysága nem érzi magát elég erősnek kiállani ugyanazon
  aggodalmakat, melyekre hasonló körülmények között Ali basa kényszeríté
  egy időben. Egyébiránt Istentől minden jót kiván kegyelmednek.
  Mihály úr nem tudta, hogy azt mondja-e, hogy «nagyon örülök», vagy azt,
  hogy «nagyon sajnálom» s várakozásteljesen fordult az utóbb érkező hintó
  felé, midőn Thököli Imre még egyszer eléállt.
  – Még azt is megbizatásom van kegyelmességednek tudtára adni, miszerint
  Teleki Mihály uram véletlenül parancsot kapván az összes erdélyi
  hadakkal kiindulni Magyarországra, maga helyett Flóra leányát küldé
  kegyelmed tiszteletére, igen sajnálván, hogy a vett parancs miatt, mely
  sem kifogást, sem haladékot nem tűr, kénytelen magát azon gyönyörűségtől
  megfosztani, hogy kegyelmeddel kezet szorítván, egy buzgó atyafiságos
  csókot váltson; hanem, ha kegyed rám meri bizni, adja át nekem a
  kézszorítást és csókot, én átadom kegyelmednek az övét s visszaviszem a
  kegyelmedét neki.
  A jó öreg úr egészen elragadtatva az ifjúnak e patriarchalis ötlete
  által, elfeledé a savanyú képet, melyet a fejedelem tiszteletére
  tartogatott s nyalábra kapva a karcsú leventét, úgy össze-visszacsókolá,
  hogy alig szabadult tőle, azután pedig annak hír szerinti jegyesét
  Teleki Flórát az egyik, Imrét a másik karjára fűzve, úgy vezeté őket fel
  vendégei közé, s csaknem legelső pár voltak ők, kiknek leányát bemutatá,
  egész menyasszonyi díszében.
  Gyönyörű karcsú barna lányka volt a szép Mária, arcza halovány mint a
  liliom, szemei félénken lesütve, midőn társnéi karján, ünnepien
  felpiperézve, a váró sokaság elé lépett, gazdag bársonyfekete fürtei
  szépségét emelék a közé fonott igaz gyöngyfüzérek, termete, melynek
  formáit sejteni engedé a pompás keleties öltözet, a nájászok szépségei
  közé beillett volna tökéletes idomaival, s oly jól illett szemérmes
  tekintetéhez, félénk mozdulataihoz e délczeg alak, e büszke szemöldök,
  ez élvezet-igérő ajkak.
  A vendég-sereg közt állt egy férfi elvegyülve a többi közé; egy valódi
  antinousi alak, magas, erőteljes termetű, széles vállak, domború mell,
  emelt fő, melyről hosszú, gazdag, sötét hajsátor omolt alá a vállakra,
  két sötét és sürű szemöld s a szénfekete bajusz erős határozott
  kifejezést adtak sötét olajszin arczának, mely arcz-élben feltünő római
  jelleget hordott magán.
  Ez a vőlegény.
  Midön az örömapa bevezeti vendégei elé az ujon érkező párt, első dolga
  őket Ghyka herczegnek bemutatni, nem mulasztván el elbeszélni, mily
  módosan teljesíté az ifjú gróf megbizatását a csókok átadásával, mi is
  közderülettel fogadtatván, sajátszerű merész gondolatot költött a szeles
  ifjúban.
  Míg mindenkitől öleltetve, úgy szólván kézről kézre adaték, egyszerre a
  remegő menyasszony elé járult, ki alig mert egy pillantást lopva vetni
  reá, s a leglovagiasabb franczia courtoisie modorában üdvözölvén őt,
  negédes, sőt csaknem büszke mosolylyal fordula a körülállókhoz, a mit
  csak egyedül neki bocsátának meg, szeretetre méltó kaczérsággal mondva:
  – Miután ünnepélyesen hitelesíttetém, mint csókok postája, úgy hiszem,
  teljes jogot érezhetek magamban azon testvéri csókok átadására, melyeket
  Telekiné és Apafiné asszonyságok a bájos menyasszony számára küldének
  általam.
  S mielőtt valaki végig gondolhatott volna szavain, a szép ifjú azzal az
  elragadó impertinentiával, melylyel ő férfiakat és nőket hódítani
  szokott, oda hajlék a bájos menyasszonyhoz, s míg annak arcza egy
  pillanat alatt biborvörösre gyuladt, márványtiszta homlokára egy
  hangtalan csókot nyomott. És ezt annyi kellemmel, oly gyöngéd
  pajkossággal tevé, hogy a legszigorúbb arczokon sem idéze elő egyebet
  egy könnyű mosolygásnál.
  S még azzal, mintha tette egy részét a tisztelet, másikát a tréfa
  rovására akarná hajtani, nemes büszkeséggel fordult a társasághoz,
  túlbecsült önbizalmat vegyítve arcza mosolyába.
  – Reménylem, úgy monda, Teleki Flóra kezét karjába öltve, miszerint
  menyasszonyom jelenléte elég biztosítéka azon tiszteletnek, melylyel
  küldetésem e pontjának megfeleltem.
  A vendégek erre általánosan felkaczagtak. Imrének sok bohóságot meg
  lehete és kell bocsátani, mert hisz ő azokat oly szeretetreméltó módon
  tudta elkövetni, hogy lehetetlen volt rá haragudni.
  De két hölgy arcza mégis pirulva maradt. Az egyik Máriáé, a másik
  Flóráé. Nők egy dologban nem értik a tréfát.
  A vőlegény félmosolylyal, félboszúval monda, megsimítva szép bajuszát:
  – Adta fia, hamarább megcsókolta a menyasszonyomat, mint saját magam.
  Hanem azután csakhamar közbejöttek a tisztelendő urak, megszólaltak a
  harangok, a násznagyok, nyoszolyók és vőfélyek lefoglaltak menyasszonyt
  és vőlegényt, elkezdődött a szertartás s nem gondolt senki a tréfás
  eseményre többé.
  Kivéve talán két hölgyet, kiknek szivében szúrást ejtett a könnyelmű
  tréfa; egyikében a rózsa tövisével, másikéban a kigyó fulánkjával.
  * * *
  Azon másfél óra alatt mig az esketési szertartások a főtisztelendő
  patriarcha, a nagytiszteletű archidiaconus és a tisztelendő
  harminczhárom pópa és ugyanannyi előénekes közreműködése mellett a
  legnagyobb áhitat és ünnepélyesség közben véghez mennek, maradjunk mi az
  előteremben, s kövessük el azt az indiscretiót, hogy tudjuk meg, mit
  tartalmaz ama két jól lepecsételt levél, melyet épen most hozott nagy
  sietve Brassóból egy sebes hírnök Thököli Imre számára s szörnyen dobog
  a lábával, midőn azt mondják neki, hogy várjon, mert a gróf a templomban
  van.
  Egyike ezen leveleknek Teleki Mihálytól jő s tartalma körülbelül ez
  lehet: