Tinta - 7

  néző pedig érzi, hogy leülhet közéjük. Ezzel a társasággal valaha,
  kétezer évvel ezelőtt, mi is együtt vacsoráztunk.
  Ugye öreg lapp bátya, Anders Persen?
  
  „FÜRDŐI EMLÉK.“
  Vedd, olvasó, tőlem ezt a szerény pár sort, mielőtt elhatározod magad,
  hogy a nyaralásra szánt pénzed a németnek adod-e, vagy a taliánnak. A
  balneológusok komolyan és tudományosan meghányták-vetették, micsoda a
  híja a magyar fürdőknek. Itt minden tudományos igény nélkül óhajtok
  erről beszélni, átnyujtani neked egy „fürdői emlék“-et, hasonlót ahhoz,
  mely a családi pohárszékek polcán a tálak és a palackok mellett
  porosodik. Kevés tárgyban van ennyi lehangoló mélabú. Lesír róla, hogy
  több száz koronába került. Minden betűje átlag száz korona. El kell
  dugnod az emléket, nehogy állandóan eszedbe hozza az igazi emlékedet,
  mely még aludni se hagyna. Emlékszel arra a pár szelet szalámira, amit
  arannyal fizettél. Emlékszel az ágyadra, a sublótfiókra. Emlékszel,
  szegény polgár, hogy alakitottad meg néhány társaddal együtt a
  lenézettek és kisemmizettek csoportját, akik a padon barna
  pakolópapiroson ebédeltetek, akik nem mentetek hangversenyekre, akik nem
  tomboláztatok, akik mindig vigyáztatok, akik mindig póruljártatok, akik
  mindent „olcsóbban“ akartatok venni a faluban és mindent drágábban
  vettetek, akik a pincért kiszolgáltátok, hogy hálából ő is kiszolgáljon
  majd titeket, s akik végül bocsánatot kértetek, hogy otthagytátok a
  pénzeteket. Nálunk még mindig ez van rendjén. Egyelőre a középosztály
  kénytelen idegen világfürdőkre menekülni. Mert még az olasz se ily
  kegyetlen hozzá, még a mohó és mindenre elszánt briganti se, aki
  elrabolja a pénzét, de cserébe legalább azt érezteti a megrabolttal,
  hogy ur. Itthon ez a vigasztalása se marad. Még csak el se veszik a
  pénzét, csak kicsurgatják az ujjai közül, s üzleti szellem hiján senkise
  látja hasznát, se a megrabolt, se a rabló.
  Ennek ellenére azon gondolkozom, hogy mégis itthon nyaralok. Mindnyájan
  szeretjük a magyar fürdőket, reménytelenül. Él bennük valami rozoga
  romantika, valami kedves ábránd, valami, ami a miénk. Lehet, hogy a
  régi-régi emlékeinkkel fognak meg. Van-e ríkatóbb és fájóbb, mint a
  gyógyszalón mellett délelőtt hallgatni egy leány ábrándozását a
  lehangolt zongorán? Ismered-e a földet, a sáros magyar föld tésztáját,
  mely a kánikula kemencéjében a kék és sárga mezei virágokkal, a
  rovarokkal és dongókkal együtt szikkadt cipóvá sül s a szaga is oly
  tápláló, mint a kalács illata? Bolyongtál-e parasztszekéren, a pusztán,
  porban, mely csupa vizió, és hallgattad-e a kerekek lármáját, mely
  minden hangot hallucinációvá bűvöl? Éltél-e a balatoni jegenyék táján,
  szóltál-e a halászokkal, akik évezredes mesterségüket egykedvüen űzik,
  bukkantál-e a csárda udvarán hajókötelekre, bitang csónakokra? Láttad-e
  a tihanyi púpos parasztot, az eszelős ciceronét, aki kürttel riogatja az
  ekhót és elfeledett költők hexamétereit kiáltja a visszhangnak? Nézted-e
  a tátrai levegőt, mely kék mint a tó? Az erdélyi bércek ködsávolyát meg
  tudod-e különböztetni a szivarfüsttől? Bámultál-e esős délutánt, az
  alföldi erdőben homályos permeteget s aztán világoszöld derengést,
  melynek néma statisztái a fűben kuszó csigák száza és ezre? Belehelted-e
  fürdőink különös aromáját, a nedves női haj páráját, az uszósapkák
  kaucsukszagát, a kis bódék, az iszapos tócsák, a gyógyforrások, a nyári
  konyhák egymással feleselő és pörlekedő illathangversenyét?
  Észrevetted-e a színeket, melyek csak itt teremnek? A villák
  rippl-rónais idilljét, a tisztáson átballagó lány szinnyei-mersés
  pipiszkendőjét, a mednyánszkys alkonyokat? Szivaroztál-e a tó partján
  egyedül, mikor a békák dalárdája tanulta az éjjeli zenét? Jártál-e este
  a fák között, szemedbe villant-e az üvegburás gyertya lángja, mely a
  terrasz magányában ugy virraszt, mint egy lélek, hallottad-e felsercenni
  a göröggyufát, melyet fiatal fiuk és lányok gyujtogatnak s rózsaszín és
  zöld lángjuk ugy világitja meg az erdőt, hogy nyomban színpadi díszletté
  alakul?
  Erre az ezer kérdésre én szeretnék válaszolni. Nosztalgiát, végtelen
  nosztalgiát érzek e sok-sok dolog után, honvágyat érzek a saját hazám
  után. Nem amikor külföldön vagyok, de most, amikor itthon vagyok.
  Ideláncolva egy szobához, egy íróasztalhoz, egy tollhoz. Akkor fáj, hogy
  nem látom mindig és minden ízében oly teljesen, mint ahogy a fogalmában
  és a nevében benne van minden táj és minden ember, minden szín és minden
  lélek. Szoktatni kellene hozzá a szemem, hogy azonositani tudjam magam
  vele. Emlékezem négy-öt éves koromban órákig ültem a tükör előtt s nem
  tudtam betelni a szenzációval, hogy az, akit látok, én vagyok. Nem volt
  igazuk a nagyoknak, hogy elkergettek a tükörtől. Mert ekkor ismerkedtem
  önmagammal, akit négy-öt év alatt meg se ismerhettem. Oly önfeledten,
  izgatottan, hiuság és érdek nélkül történt ez az ismerkedés, hogy a
  részleteket évekig meg se figyelhettem, az elemzésre nem volt időm és
  később, mikor valaki megmondta, milyen színü a hajam, milyen metszésü a
  szemem, váltig csodálkoztam rajta. Csak éreztem magam, de még nem
  láttam. Körülbelül igy vagyunk az országunkkal. Nyáron lenne ráérő
  időnk, a pihenés pillanataiban, hogy pár hétig belémeredjünk és vele
  egynek tudjuk magunkat. Kétségbeejtő, hogy éppen erre az időre vagyunk
  száműzve tőle. Csak savanyu hétköznapokon, az irodákban, a kávéházban
  lehet miénk s alapjában mindörökre ismeretlen marad. Mert a tükör,
  amiben megláthatnánk az arcát piszkos is, csempe is, drága is.
  
  BUDAPEST, A KÁVÉVÁROS.
  Egy amerikaival utaztam a tengeren. Hamarosan beszédes viszonyba
  kerültünk és vacsora után a vászonszéken szivarozva meg akartam
  gyóntatni arra vonatkozóan, mi a véleménye rólunk, mert nálunk is járt,
  és elég jól ismert bennünket. A csillagtalan, porszínü éjszakában,
  melynek egyetlen lámpája a tenger villamos tajtéka volt, kérdéseket
  intéztem hozzá. Mit tart, mister, a városunkról? Azt, hogy sok és jó
  kávéháza van. Az amerikai magyar-szemlélete nem volt alaptalan.
  Kifejtette, hogy a vonatról leszállván a pesti kávéházban fehér
  abrosznál meleg csirkelevest, ham and eggs-et, csokoládétortát
  vacsorált, többféle pálinkát ivott rá, a pincér nyolc pohár hideg vizet
  hozott és mikor észrevette, hogy elrontotta a gyomrát, nem engedte a
  gyógytárba futni, hanem egy szódabikarbónás szelencét tett eléje. Be
  kell vallanom, hogy ott a tengeren kissé büszke voltam a pátriámra.
  Eleget sopánkodunk azon, hogy nincs karakterünk. Ennek csak az lehet az
  oka, hogy szégyeljük a karakterünket. Miért is nem merjük hangsulyozni a
  kávéházi voltunkat, a kávéházi kulturát, a szegénységünk, az
  otthontalanságunk, a cifra nyomoruságunk jelképét, mikor csakugyan ez a
  legjellemzőbb sajátságunk? Bizonyisten, nincs okunk pironkodni. Aki
  fintorgatja az orrát, hogy a kávéház plebejushely, a jöttmentek
  kaszinója, annak azt mondom, hogy ma már kevés oly arisztokrata és úri
  kuria van, mint a kávéház, melynek tisztes, munkás, történelmi multja
  van. Száz éve, hogy született a mai kávéház öregapja. Tiszteld, pesti
  ember, a kávéházat, vénebb és tiszteletteljesebb az, mint te magad. Neki
  volt öregapja. Neked, rongyos, talán öregapád se volt. Mi, akik ki
  vagyunk tudva a nagy tőke áldásaiból, naponta megszerezhetjük a fény és
  a gazdagság illuzióját, mikor beülünk egy ízléstelen kávéházba és
  zsebünkben hetven fillérrel, keleti kényelemmel elterpeszkedünk egy
  asztal mellett, mely mögött sok százezer koronák állanak, szolgálatkész
  lakájok sürögnek, ívlámpák égnek és fütőtestek donganak. Átjáróházunk a
  gazdagság, melynek perzsaszőnyegeit lyukas cipőkkel tapodjuk, de annyit
  vagyunk ebben az átjáróházban, hogy már szinte a miénk. A középkori
  király csemcsegő kéjjel ette volna meg azt a rothadt kisimbiszt, amit te
  orditva küldesz vissza a pincérrel. Aztán a mi kávéházunk családias is.
  Beszéljek a borszesz kék lángjáról? Az otthon fehér függönyeiről? A mély
  diványról, a családi arcképesalbumról, az ősi fészekről? Nem, a
  kávéházról beszélek. Ami történik ezen a földön, itt történik. A kis
  asztalkáknál diákok készülnek a vizsgára, anatómiát, jogbölcseletet,
  irodalomtörténetet tanulnak. Ha akarom, szabadegyetem. A nagy asztalnál
  prelegálnak, esztétikát, filozófiát, arhitekturát, nyelvészetet,
  lélektant, botanikát, gyógyszertant. Fel kell fedeznem a pesti ember
  számára, hogy az aszpirin nemcsak a kávéházban, de – elvétve – a
  gyógytárakban is kapható. Az irodalomról nem is merek szólni. Az első
  kávéházi törzsvendég Petőfi Sándor volt. Azóta a magyar irodalom a
  kávésiparral együtt fejlődik, a forradalom a kávéházakban tör ki, csitul
  el s egy jövendő történész feladata megállapitani, milyen hatással volt
  a versekre, az elbeszélésekre, a cikkekre a kávé, ki ivott koffeint és
  ki cikóriát? Ha gyöngül az irodalom, akkor a feketekávé is gyöngül. Nem
  tudjuk, micsoda hónaposszobákban laktak a lángelméink. Sok írónk
  ágyrajáró volt. De minden kávéházat emléktáblával kell megjelölni. A
  törökfürdő után a magyar kávéház a legelső keleti különlegesség. Itt
  töltjük el az életünket. A nap minden órájában, minden világitásában
  ismerjük, mint más az otthonát, reggel hétkor épp ugy, mint éjjeli
  félnégykor és félötkor, amikor a székeket az asztalokra rakják. Van
  hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő (reggel nyolctól
  féltizig), orvos-idő (reggel féltiztől féltizenegyig), nyárspolgár-idő
  (félegytől délután háromig), családidő (délután négytől este hétig),
  szieszta-idő (este félnyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől
  éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől félnégyig) és ügynök-idő
  (mindig). Egy barátom szürke házikabátot tart a kávéházában, de ott
  tartja a könyvtárát, az orvosságait és a pincér mindennap szó nélkül
  hozza a neurolinját, a könyvét, felnyitva azon a lapon, ahol tegnap
  abbahagyta. Ismerek kávéházat, amelyik fekete lobogót tűz ki, mikor
  meghal egy-egy vendége. A kávéház a mi átriumunk.
  Ajánlom figyelmébe a magyar heraldikusoknak, hogy gyorsan revideálják
  családjainak címerét s készitsenek uj címereket a jövendő nemzedékek
  számára. A régi lombos fa helyett pléh-gallyak álljanak a mezőben, a
  talmi hold helyett egy pikkoló-findsa, a pakfoncsillagokat apró
  ezüstkanálkák helyettesitsék. Hátul pedig a címer sarkába
  odabiggyeszthetnek egy szódabikarbónás szelencét, egy média-szivart,
  vagy egy szipkát. Akár egy aszpirin-por sikerült mását is, mely
  hónapokig keshedt és sárgult a főpincér szive fölött, a felső
  mellényzsebében.
  Az angol hallatlan gőggel mondja: „Az én házam az én váram.“
  De pesti ember sem kevesebb önérzettel vetheti vissza: „Az én kávéházam
  az én váram.“
  
  BÉCS, A VERKLIVÁROS.
  Budapest és Bécs barátságáról beszélnek? Nem ismerek két ellentétesebb
  várost. Mihelyt felszállunk a bécsi villamosra, megtudjuk, miért.
  Ezek az emberek naivak; a nők ábrándozók; a férfiak pedig szőkék és
  piszék. Nem menekülhetek ettől a benyomásomtól. Budapest fekete város.
  Bécs szőke. Itten a villamosban öt perc mulva már barátság fejlődik ki
  köztem és a kocsi között. A bécsi ember kedves, de ettől a kedvességtől
  én, a budapesti, fejfájást kapok. Nekem szükséges az a ridegség, mellyel
  az ujonnan kialakult magyar főváros védi a különállóságomat s megtiltja
  másnak, hogy beleavatkozzon az ügyeimbe, kivallasson s ismeretlenül is
  leüljön a vendéglői asztalomhoz és ott, a hus, a tészta között baráti
  hűséget esküdjön. Nem tudok elképzelni valami távolabbit, mint egy
  átlag-bécsi és egy átlag-budapesti ember. Az utcáink, a házaink, a
  szokásaink pedig testvérek, az ételeink majdnem egyformák, még a
  szegénységünk is közös s nyugatról érkezve, már itt érezzük az emberek
  roszulöltözöttségét, a vonaton a harmadik osztályok fülledt szagát, az
  utcán a közigazgatás bajait, a kocsisok szemtelenségét, ami a cifra
  nyomoruságunkat juttatja eszünkbe. Mégis mások ők és idegenek. Akárcsak
  ezer mérföld választana el tőlük, csodálkozom rajtuk. Egy lélektani
  korlát feszül közöttünk. Hiába egyek a gyáraink, a pénzünk, a tarifánk,
  még a kalácsunk is, amit a kávéba apritunk. Az emberek mások, akik a
  kalácsot a kávéba apritják.
  Bécs lirikus város. Budapest pedig minden, csak lirikus nem. Nálunk a
  lirizmust az aszfalton csirájában tiporták el s a szeméttel együtt
  söprik ki. Kicsit amerikaiak vagyunk. Gyorsan nőttünk, hagyomány nélkül
  s mostohán és egy nagy adag cinizmust kaptunk ajándékba, mely folyton
  velünk nevelkedik, de ezzel együtt kevés gőgöt is kapunk és sok edző
  büszkeséget. A vén, meleg és naiv Bécs ezt nem ismeri. Ez a város a zöld
  kertjeivel és télen a dus fehérségével, meg a meghitten elszórt
  lámpáival ugy eped fel az égre, mint egy sóhaj. Minden bécsiben van egy
  kevés nyárspolgár, egy kevés kegyenc és lakáj. A budapestiben talán egy
  nagyur és egy csirkefogó. Láttam a bécsi népet egy népünnepélyen, ahogy
  színes transparensek alatt falta az ingyen pástétomot s az ur és „liebes
  Volk“ együtt itta a cukros varázsitalt, émelyitően szépen, és együtt
  táncolt a külvárosi szabó az úri dámával, kedélyesen, nagyon kedélyesen.
  Ugy néztem ezt a cécót, olyan idegenül, mint a zulukafferek örömünnepét.
  Bármennyire is feszitettem a képzeletem, nem tudtam a mulatságot a
  Lajtán tulra helyezni. Alig hiszem, hogy a ferencvárosi hivatalnok olyan
  éhes legyen az ingyen húsra, mint a bécsi. Akkor láttam, hogy minket
  végzetes mesgyék választanak el. A politikusaink még lehetnek jó
  barátok, de ez a két város soha. Igaz, ilyen apró jelekből nem lehet
  következtetést vonni és hamis is lenne a következtetés, ha ezek csak
  jelek lennének és nem eredői sok összeható oknak, mely két nép multjában
  és vérében gyökeredzik s rányomja karakterét mind a két városra. A miénk
  egy kis nagyváros. Az övéké egy nagy kisváros. Ők a jól öltözött
  demokraták, az elkényesztetett és hízott gyerekek, a jóllét bő
  lírájával. Mi magyar arisztokraták vagyunk egytől-egyig, líra nélkül.
  Egy olcsó és nem egészen előkelő líra lebeg fölöttük, aminél szebb és
  talán úribb is a mi szótlan közönyünk. Ezt a lírát pompásan jelképezi az
  a sok verkli, mely szüntelenül ott sír és jajgat a bécsi utcákon. Mi a
  paragrafusainkkal már régen pokolba küldtük. Bécsben ma is
  közszükséglet. Az ő városuk pedig a zene városa, ahol pompás opera van,
  millió hangverseny s még a házmester lánya is Strausz-partiturát
  játszik. De a bécsi nő, aki az operában páholyt bérel, délután a
  homályos ablakmélyedésben egy gassenhauert hallgat és jóizűen kisírja
  magát a verklinél, mely – istenem – mégis olyan szelíd és olyan bús.
  
  
  RÓZSAVÍZ
  ITT A RÓZSAVÍZRŐL, A HÓRÓL, AZ ÁLOMRÓL, A KARÁCSONYRÓL, A VIRÁGOKRÓL, A
  FÖLDI ÉLET ÜNNEPNAPJAIRÓL ÉS CSÖNDES SZENVEDÉSEIRŐL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK
  VANNAK EGYBEGYÜJTVE
  
  NAPLÓJEGYZET EGY HAVAS REGGELEN.
   Láttad, ki járkált itt az éjjel?
   Mint egy átváltozó müvész,
   Mint egy fehér festőmüvész,
   Mint orfeumi csepürágó,
   Ki szappanhabbal fest tükörre,
   Ugy jött a hó, ez a kiváló,
   Öreg varázsló tündökölve.
   Előtte minden út kinyilt,
   Festett mesét, havas idillt,
   Besurrant ide és oda,
   Akkor történt meg a csoda.
   Elaggott a föld s perc alatt
   Megőszült százezer kalap,
   Ugy hogy e száraz és poros,
   Elpetyhüdt város oroszos.
   Amerre nézel tiszta hó,
   Nyugodt és fényes takaró.
   Rózsálló arcfesték a nőnek,
   Szépitőszer, gyöngy, puha szőnyeg,
   A fájó földön téli vatta,
   Langyos meleg serked alatta,
   Bebársonyozza az ereszt,
   Kabátunkon gyémántkereszt,
   Száll és csengettyűz lebegőn,
   Az éles kristály-levegőn.
   Az utcasárnak tiszta krém,
   A kolduscondrán drága prém,
   Az égből bőkezün lehint,
   Boát, marabut, hermelint,
   Most mint nyolcsarku csillag ég,
   Most karperec, ezüst nyakék
   Most egy csiklandó pici rost,
   A tél fehér rózsája most,
   Nappal sportpálya, éjjel édes
   Fehéren égő, enyhe mécses,
   Nyugodt derengés. Ropogó
   Fehérség. Édes rokokó.
   Kegyes és fínom, néha mókás,
   A kocsis is – allonge-parókás.
   A kültelek most egy nagy asztal
   Teritve hófehér damaszttal,
   S az éj cukrozza kényeként
   A sárt, mint cukrászsüteményt,
   Hideg, fehér törött cukorral,
   Ugy önti a cukrot csuporral,
   És minden édes és fehér,
   Ameddig csak a szem elér,
   Cukros a rét, az út, a ház,
   Cukros a lámpavas, a gáz,
   Cukros a házak teteje,
   A göröngy cukros gesztenye,
   A sár is mézzel van sodorva,
   S a szemétdomb hóditva, halkan
   Rokokó fehérben, aranyban,
   Ugy áll, mint lakodalmi torta…
  
  FIRKÁK A JÉGEN.
  Vak délutánon gubbasztunk a szobákban. Korán, nagyon korán felvillannak
  most a lámpák. Meleg, sárga paszomány hull a hóra. Köröskörül, az
  ablakpárkányokon, a háztetőn, az utcán hideg porcukor, fölötte pedig a
  lámpák mély és izzó sárgasága, az imbolygó és elsuhanó ragyogás, a
  hermelinprém szegélye. Ez a téli délutánok szokott pompája. Nagyon
  arisztokratikus, főuri, majdnem főpapi pompa. Sárga és fehér, mindenütt
  sárga és fehér. Olyan, mint a pápai lobogó.
  Most legfeljebb játszanak az emberek – motozó kézzel – téli játékot. Egy
  délután befagytak a villamosok ablakai. Vastag, fehér páncél csörög
  rajtuk, mint egy másik, vékonyabb tejüveges ablak. Mióta a jégkéreg
  ráfagyott a villamosokra, az élet melegebb és meghittebb a kocsikban: az
  utasok ugy érzik, hogy elfüggönyözött szobában ülnek, ahonnan nem lehet
  kitekinteni az utcára és a kis villamos ut, mely máskor potomság, most
  utazássá emelkedik. Nem tudunk tájékozódni. Sokszor el is tévedünk.
  Öt-hat megállóhelynyire röpit el a villamos a ködben és az utazó kissé
  idegesen feszeng a helyén. Különben még unalmasabb az út, mint egyébkor.
  Nem látjuk az utca panorámáját, az élet apró jeleneteit, az autókat, a
  kocsikat, az embereket. Unalmunkban firkálni kezdünk. Estefelé az
  ablakon egy tenyérnyi hely sem marad. Sokáig néztem ezeket az
  ákom-bákomokat, a tél és az unalom hieroglifjeit s arra vállalkoztam,
  hogy megfejtem őket, sietve, mielőtt a jégkéreg elolvadt.
  Jelentéktelen firkák, bizonyosan semmi fontosságuk nincsen, erre gondol
  mindenki. De semmi sem jelentéktelen, az legkevésbé, amit annak
  szeretnénk tudni. Az emberek leülnek a padokra és észreveszik, hogy a
  befagyott üvegablak vékony kérge alkalmas az írásra, a rajzra, aztán
  babrálni kezdenek. Vajjon mit írnak? A legtöbbje odanyomja az öt újját
  az üvegre és mulat azon, hogy az újja melege apró áttetsző, kerek és
  recés foltot vág a jégben. Valaki észrevette, hogy a kétkoronás pénz
  tökéletes másolata képződik, – jégből – amikor a pénzt odatapasztja az
  ablakra. Legkedvesebb népszerü téli sport: a jégrajz. Sok
  villamosablakon ott van a pénzek mása, a kétkoronásé, a koronásé, a
  húsz-, a tizfilléresé. Versengenek a pestiek, ki igazibb és jobb
  ötvösművész? Némelyik másolat tökéletes. Világosan látható a király
  arcképe és a jelmondat is: „Bizalmam az ősi erényben“.
  Ezek azonban csak az ismertebb rajzok. Valószínűen polgári emberek
  mulatnak igy, akik estig robotolnak és pénz miatt fő a fejök. Egy
  kelenföldi villamoson, mely reggelenként a műegyetemre szállitja a pesti
  hallgatókat, az ablakok cifra-furcsa ábrákkal voltak teleróva. Képletek,
  gyökjelek, körszegmentumok. Némelyik ábrán határozott képzőművészeti
  tehetség nyilatkozott meg. Itt a villamos kalauz sikerült torzképe, ott
  egy havas táj, amott egy katonafej, hősi helyzetben. A körut közönsége
  politizált. Öt-hat kocsi ablakán olvastuk ezt: Tisza István. Ülnek-ülnek
  az utasok, várták, amig célhoz érnek, a fejük ezer gondtól sulyos, de
  semmi se jut eszükbe és a kezük tétova mozdulataiból egyszerre csak
  kialakul egy név, Tisza István neve. Az emberek vallanak. Öntudatlanul
  bevallják, hogy ez a politikus a legfontosabb komplexumuk, mert nem a
  kedvesük, a gyerekük, a hivatalfőnökük nevét írták oda, még a saját
  nevüket se, csak Tisza István nevét.
  Beszéljünk a humoristákról? Akik a rajzokat eltorzitják, akik a jégre
  vésik a világ komoly dolgait illető megjegyzésüket, amit a
  csibészkölykek különben a falra pingálnak vörös vagy fehér krétával,
  akik ismerkednek, vitáznak, feleselnek egymással, akik szellemeskednek,
  akik a keserüvizes reklámképek ábrándos márványkeblü hölgyeinek csupasz
  szájára bajuszt rajzolnak? A humoristák egyformák a falon és a jégen. De
  a szerelmesek is felhasználták a befagyott ablakokat. Virágh Mariska
  III. o. t. olvastuk egy ablakon. Lejjebb pedig egy fiu igy érzelgett:
  Szeretlek.
  Késő éjjel az utolsó villamossal egyedül robogtam végig az Orcy-uton.
  Ujra nézegettem a jég firkáit, melyeket már utóbb oly szenvedéllyel
  tanulmányoztam, mint az asszirológus a sírok titkos jegyeit. Vékony
  karcok látszottak, hajszálvonalkák, lehelletnyi jelek. Egy másik ablakon
  markáns vonásokkal ez a levél: „Jenőkém édes, ha hazamégysz, zárd be az
  ajtót és tedd a kulcsot a spájzablakba. Anyád.“ Valami szegény asszony
  írhatta, aki az Orcy-uton lakik, üzent a fiának, a befagyott ablakot
  használva levélnek. Az anya – elég naivul – valószínűnek tartotta, hogy
  a fia is ugyanazon a villamoson megy haza, mint ő. Az üzenet bizonyára
  kárba veszett. Istenem, annyi villamos jár az Orcy-utra. Amig azonban a
  kocsi az Üllői-utra kanyarodott velem, azon töprengtem, mi lesz a kis
  fiúcskával, elolvasta-e az anyai parancsot és megoldotta-e a bonyolult
  kérdést. Jenőkém édes, becsuktad-e az ajtót és odatetted-e a kulcsot a
  spájzablakba?
  
  PILVAX.
  Szerény kávéház volt. Feltünés nélkül huzódott meg egy zugban, a
  zajtalan és előkelő Belvárosban. Százan és százan mentek el mellette,
  anélkül, hogy észrevették volna, pedig bőven hallottak róla a
  históriában és az irodalomtörténetben is. Lehet, sokan csak most tudják
  meg, hogy még élt. Mert gyámoltalanul tengette az életét, reklám és
  lárma nélkül. A márciusi láz annyira megviselte, hogy később már csak
  haldoklott, egy óra alatt aggastyán lett belőle, az asztalai, a kanalai
  és a porcellánnemüi se voltak már közhasznu tárgyak, csak ereklyék és
  emlékek. Vasárnap délelőtt végleg bezárták. A budapesti ember, kinek
  háromszáz kávéháza van, érzékenyen bucsuzik ettől az egytől is.
  Nekrológot ír róla. Hiszen valósággal eltemették. Trikolórok lengettek a
  temetésén, egy kávés beszélt és cigányok muzsikáltak.
  Két kasztból telt ki a közönsége. Reggelizni idejártak a régi
  buda-pesth-iek, podagrás öreg urak és fogatlan nénik, kik németes fekete
  kalapban ültek itt és édes langyoskávét ittak, turósbélest aprítva
  beléje. A pincér szinte zavartan állott a töpörödött mumiák előtt.
  Vajjon a „_Hölgyfutár_“-t hozza-e, vagy a „_Honderű_“-t? Éjfél felé
  pedig a legfiatalabb budapestiek, a hangulat-inyencek, a mult-imádók
  zörögtek be, a rumtól és a színes szeszektől lángoló fejjel. Itt
  valóságos spiritiszta szeánszok folytak. Ha az ember leejtett egy
  kanalat, az ezüst-csengés messzire visszarengett és árnyakat
  rémitgetett. Egy pillanat alatt eltüntek az Auer-égők. Petróleum-lángok
  ragyogtak az asztal fölött, melyen valaha Petőfi ugrált s a füstös
  bolthajtások templommá tágultak. Egyszer egy tréfás társaság bevetődött
  ide március tizenötödikén s óriási kokárdákkal, izzó frázisokkal
  megismételte a forradalmi jelenetet, a drága, fiatalos élőképet ott a
  híres asztalon, a Petőfi-kép előtt. A kasszatündér és a pincérek
  csodálkozva nézték. Mintha a forradalomba zökkentek volna vissza, a
  fejükhöz kaptak. Ez a hely kicsit boszorkányos volt. Aki betette maga
  után az ajtót, ugy érezte, hogy ötven évvel megöregedett, be van zárva a
  csendbe, az idillbe és vágyak, láthatlan sodronyok feszülnek közte és a
  mult között.
  De meg kellett halnia a kedves-kedves kávéháznak. Nem birta a többivel a
  versenyt. A reklám-tüzeket megvetette és a vendégeit is csak
  kötelességből vagy szívességből szolgálta ki. Kirítt a többi cifra,
  fényes társai közül. Semmin se akart nyerni. Ha tintát kértünk, egy
  öreg, pecsétes butykost löktek oda és rozsdás tollakat, melyekkel nem
  lehetett írni. Hol a „_Simplicissimus_“, hol a messenger-boy, hol az
  automobil? Az kérem nincsen. Mi csak kegyeletből élünk. Itt a mult egy
  sarokba söpörve. Mindenütt csak a mult, a mult mered elénk. Olyan volt
  ez a kávéház, mint egy lehangolt zongora. Mindenét, ami zajt ad, a
  kilincseit, az üvegeit, a poharait, félhanggal lejjebb hangolta az idő s
  hamisan, fájón csörömpölt. Sohase ismerte a modern kényelmet. Csak kérni
  lehetett, parancsolni nem. Mit törődött azzal, hogy a vendégei
  lassankint elmaradoztak, kényelmes, keleti kéjlakokban ütötték fel a
  tanyájukat, ahol meleg levest, színházi vacsorát, külföldi képeslapokat
  kaptak. A Pilvax valaha olyan vendégekkel dicsekedett, hogy később
  senkise imponált neki. Ez lett a veszte. Arisztokratikusan,
  konzervativan félreállott mindentől, ami uj. Nem tudott és nem akart
  futni az idő után. Most, hogy eltünt a képzelet határtalan birodalmába,
  talán még érdekesebb lesz s a jövő nemzedék lázzal bokrétázza fel. Mi
  csak egy öreg kávéházat láttunk benne. Egy szigetet s körötte nem az
  élet folydogált, de a történelem. Gőgös és elzárkózott volt, – ahogy egy
  konzervativ arisztokratához illik – ugy is halt meg.
  A telefont az utolsó napig se vezette be.
  
  CSENGETYŰ.
  Gyermekkorunkban egy játékot játszottunk s onnan emlékszem erre a szóra:
  _cinglingling_. Az angyal csönget be igy és vele szemben az ördög
  morcosan, a fogai között dörmögi: _dur-dur-dur_. Ma jutott eszembe ez a
  két szó, hogy végighaladtam egy téren, mely fenyőkkel volt telerakva,
  mintha a gránitkövekből karácsonyfaerdő serkedne s a friss és egyben
  nehéz terpentinillat távoli eszmetársulásokat keltett bennem a
  karácsonyról, a régi sütemények ábrájáról, a tükrökbe hajló ágak
  panorámájáról, az eloltott viaszgyertyák füstszagáról és a
  gyermekversikék tündéri harangozásáról is, melyeket már régen
  elfeledtem. Ugy érzem: a karácsony gyermekünnep. Egy hangulatot hevesen
  és egészen csak egyetlenegyszer élhetünk át. Mindenki emlékszik egy
  télre, mely a hazárd örömével, a szánkáival, a korcsolyás délutánjaival,
  – a színével és a szagával – elfeledhetetlenül beleégette magát a lelke
  érzékeny lemezére és a számára a Tél volt, egy nyárra, mely a sárga
  buzatábláival és a piros pipacsaival a Nyarat jelentette és egy
  karácsonyra, mely minden ünnephangulat jelképe, egy suttogó és
  szalma-hintő éjre, mely a lángoló és parfümös pompájával lobog az
  emlékezetünkben, egy énekre, mely a tulvilágból hangzott, egy
  karácsonyra, mely a Karácsony volt.
  Az, aki a karácsonyról szól, mindig emlékezik. Mielőtt írni kezdek,
  előveszem az iskolai füzeteimet, melyeket eltett az anyám és kikeresem
  azt a kis dolgozatot, melyet kilenc éves koromban írtam. Akkoriban
  nagyon meg voltam vele elégedve és – mit tagadjam – ma is kissé büszke
  vagyok rá. „Irassék le a karácsony“: ez volt a feladat Ha felületes
  szemmel olvasom, minden sorát banálitásnak találom. Mélyebb szempontból
  tekintve azonban most is remekműnek kell hinnem, mert minden betüje az
  érzések fölöslegéből szökkent ki és a szépségektől aléló gyereklelkem
  állott mögötte, mely a banálitásokba gazdag viziókat és csodás
  hallucinációkat olvasott bele. Az első mondat: „A hó hull.“ Még ma is
  érzem, hogy játszottak ezen a mondaton a képzeletem
  ultraviolett-sugarai, mennyire eredetinek hittem az ötletemet, micsoda
  tájképeket, zuzmarás mezőket, borzongó és kékes fehérséget láttam, mikor
  leírtam. „Könnyű szánok csilingelnek a síkos uton.“ Akkor még nem
  tudtam, hogy a szánok csengőit a boltban – a vaskereskedésben – veszik,
  muzsikáló gyöngyvirágkelyhekre gondoltam. „Meggyujtjuk a karácsonyi
  buzában a faggyugyertyát és a lángocska átvilágitja az asztalon álló
  piros bort.“ Ezekben a szavakban van az idill, a béke, az ünnep. Kis
  dolgozatom egyszerü szeptimen-akkorddal végződik: „Az angyalok énekelnek
  és csengetnek: _cinglingling_.“ Elolvasom még egyszer, amit valaha
  kilenc éves koromban írtam, de egy árva szót se tudok hozzátenni, vagy
  elvenni belőle, a csenevész hangulatok eltöltik a lelkemet, ugy olvasom,
  mint a naiv olvasók ezrei a náluk is naivabb írók munkáit, melyekbe ők
  szolgáltatják a költészetet és a saját gazdagságukat bámulják bennök.
  Mert ők maguk költők.
  Mit tegyek? Megcsenditem a csengetyűt, a gyermeklíra cérna-hangu énekét,
  az angyal édes, együgyü csengetyűjét: _cinglingling_.
  
  PESTI TAVASZ.
  Ma délután tintatartómba mosolygott a napsugár.
  Ez a fanyar, fekete leves, melybe máskor sötét álmaimat főzöm bele,
  egyszerre ragyogó tükörré simul. Szivárványszínünek látom mikor
  belevágom tollamat a kalamárisba s írni kezdek.
  Kinézek az utcára. Az emberek valamit tátott szájjal bámulnak, nem