Tinta - 5

  amilyet a bazárokban árulnak. Már régen kiszívta színét a szilaj olasz
  nap. De a németek nagyon messziről meglátják. Különben is sok csábitó
  dolog hívogatja a hazátlan utast. A rozoga ablaküvegek a „Berliner
  Tageblatt“ vezércikkeivel, a „Frankfurter Zeitung“ tárcájával, a „Woche“
  képeivel és a „Gartenlaube“ verseivel vannak kiponyvázva, s a lábtörlőn
  ez áll: „Guten Morgen“. Egyszer, mikor ájultan szomorú voltam, betértem
  ide, azzal a szelíd megadással, mivel néha elhallgatjuk a villamos
  zongora és a gramofon panaszát. A garázda latin napfény, dal, lárma,
  kapzsiság, virág, téboly, boldogság tengerében afféle kis szigetke a
  német otthon, a józanság és becsület szegény, kopott szigetkéje. Itt nem
  csalnak. Mindennek szabott az ára. A vendég előre megkérdezheti, mibe
  kerül ez és az az étel, s talán alkudhat is rá. Adja olcsóbban a
  paradicsom-mártást. Önnek kivételesen tiz pfenniggel olcsóbban számitom,
  de ne tessék megmondani senkinek. Ha valaki cukortalanul issza a kávét,
  a cukor árát kérés nélkül levonják. Seregestől jönnek ide naponta a
  németek, férfiak és nők, lódenruhában, gyapjuharisnyában, trikóingben,
  nászutasok is, akik turistacipőt és hátizsákot viselnek, s összehajtható
  kést, villát, dugóhuzót, bádogivópoharat, különböző mértékeket és
  sulyokat tesznek az asztalra. Nagyon családias ez a vendéglő. Már
  messziről, az utcáról érezni, hogy mit főznek. Akik pedig ideszállnak,
  azok nem vendégek, de egy familia tagjai, az első öt percben szíves
  ismeretséget, sokszor örök barátságot kötnek egymással. Kicsomagolják a
  böröndjükből a gyorsforralójukat és kölcsönadják egymásnak. Némelyik hoz
  magával hazai kenyeret, baracklekvárt, kuglófot. Rokonok ezek az
  emberek, a hatalmas, világon uralkodó németek, szegény, jó rokonok, akik
  mások előtt bizonyára eltitkolják meghitt titkaikat, de egymással
  szemben segítők, bizalmasok, testvériesek. Van a fogadónak egy macskája
  is, de nem olasz macska, a személyzet évekkel ezelőtt hazulról hozta
  magával. Mindig a vendégekkel eszik a gazda, a közös asztalnál.
  Látatlanul is ismeri őket, érdeklődik a berlini, hamburgi, drezdai
  ujságok iránt. Minden este előadást tart a város nevezetességeiről,
  kiméli a vendégei erszényét, figyelmezteti őket, hogy óvakodjanak a
  szélhámosoktól, akik minden utcasarkon hiuz-szemmel leselkednek az
  idegenekre. Vacsora után aztán mindenki kinyitja a bugyellárisát, hogy
  szemlét tartson a pénzeken, melyeket kávéházakban, muzeumokban,
  boltokban kaptak vissza, a márványlaphoz verik az ezüstöt, a nikkelt, a
  rezet, a világosság felé forditják a papirpénzt, hogy a víznyomást
  szakértő szemmel megvizsgálják. Nem egyszer bukkannak hamis pénzre. Erre
  a gazda feltárja a hamisitott pénz ismérveit. Némelyik mindjárt
  jegyzőkönyvébe írja ezeket a becses adatokat. Másnap már senkit sem
  csapnak be. A szemek kék lámpái, a drága, fényes, hű, okos német szemek
  világitanak. Olyan andalitó e szemek tüze. Nyugalmat sugároznak körém. A
  cigány-tréfák a zabolátlan merészségek városában otthoni fénynyel
  enyhitik a szobát, melyben régi német butorok állnak, horgolt
  teritőkkel, s üvegajtók fénylenek. Én is biztonságosan megyek aludni.
  Társaim, akik az idegen helyen való hányódástól, a lépcsőmászástól, a
  toronyjárástól elfáradtak, hamar elszenderednek. Amikor ágyba bujok, nem
  gondolok többé kalandokra, gyilkosságokra, ólomkamrákra, lidércfényekre.
  Ugy érzem, fölöttem virrasztanak a szemek, a homályban lengenek, mint
  kék éji mécsesek.
  Goethe, a nagy olasz-német vándor, aki először vett itt lelki napfürdőt,
  megujhodván fényben, színben, régi szépségben, olasz utirajzát egy
  kalanddal kezdi, melyet veszélyesnek nevez, de később mulatságosnak
  talál. Leült egy elhagyott kastély kertjében, egy ó toronnyal szemben.
  Ábrándosan rajzolgatott. Erre gyülevész, bámész csoport gyűrűzte körül.
  Az egyik suhanc széttépte a rajzát. Valamit mondtak neki, de ő nem
  értette mit, mivelhogy a nép mocskos velencei tájszólással beszélt.
  Azóta ez a kaland, ami a nagy némettel történt meg, sok kis némettel
  megesett. Nem csoda, hogy az útikönyveik tele vannak óvással, s az utas
  bizonyos félelemmel járkál a kutyaszoritó utcákon. Azok a helyek, ahol
  németül beszélnek, csillagokkal, felkiáltójelekkel, dült betükkel vannak
  jelezve, hadd menjenek oda az idegenben tévedező báránykák. „Német
  fogorvos, nagyon ajánlható“ olvasom egy lapon. Német varga, német
  patika, német konyha, német könyvek, német lapok, német borok, mind
  „nagyon ajánlhatók“. Annak a németnek, aki a társas érintkezésre gondol,
  tanácsot tartogat az útikönyv, hogy megkimélje a csalódástól és
  kiábrándulástól: „Az olasz családok idegenek számára nem könnyen nyilnak
  meg“. Aztán általános, inkább bölcseleti utasitást olvasunk, mely minden
  utast lemondásra, béketürésre és hősi önfeláldozásra int: „A
  kellemetlenségeket nyugalommal kell türnünk. Udvariassággal leginkább
  jutunk célhoz“. Olyan őszinte ez az intés, oly bölcs, tiszta és szomoru,
  hogy könnyek szaladnak a szemembe.
  (1914)
  
  SÉTA A VELENCEI TEMETŐBEN
  Nekem mindig érthetetlennek tetszett, hogy ebben a farsangoló,
  bálteremszerű városban az élet megy a maga utján, hogy a villákban,
  melyek alját a laguna hervadt vize nyaldossa, szabóműhelyek,
  sajtkereskedések, kórházak vannak, hogy az emberek nemcsak mutatványos,
  festői, kirakat-féle életet élnek, de üzleteket kötnek, a babaszobában
  szűk diványokon hevernek, a remekbe készült reneszánszkastélyokban
  dolgoznak is. Ugy érzem, itt mindenki csak átutazóban van s az élet itt
  csak színjáték. A kilincseket megbámulom, de sohase gondoltam arra, hogy
  velük kapukat nyitogatnak. Sugallatosan nyilatkozott meg előttem e város
  lelke, mikor először végiggondoláztam a canalén és egy aranyos házon –
  csodálkozó gyermekszemmel – megláttam egy fogtehnikus címtábláját.
  Bizony elkényszerült mosolyra rándult a szájam. Nem hittem, hogy a
  velenceieknek fáj a foguk. Azóta tizszer-tizenötször jártam itt, félig
  honos is lettem, de az első benyomásomat nem tudtam kiverni a fejemből
  és még mindig nem tudok hinni e szép-szép, ezerszer szép város
  gyakorlati voltában, mint ahogy nem hiszek egy költemény praktikumában.
  Ugy vagyok vele, mint az olasz nyelvvel, mely csemege az ínyemnek és
  fülemnek, datolya és terzina, de nem birom elképzelni, hogy holtomig ezt
  az ünnepi nyelvet használjam hétköznapi mondanivalók kifejezésére.
  Amilyen tarka itt az élet, olyan furcsa a halál is. Láttam a
  temetőjüket. A sírokon a fekete lámpákat vérvörös pipacsok takarják. Ide
  feküsznek le a szereplők a játék végeztével az ötödik felvonás után.
  Itt a temetőben láttam, hogy a bálteremben mégis meghal sok-sok ember, a
  színpadon _igazán_ meghal egy tömeg. A _commedia dell’arte_ szereplője,
  a pantalós legény leveszi fekete maszkját s elárulja, hogy ugyanaz, aki
  a kórházakban, a pesti sikátorokban, az autószerencsétlenségeknél és a
  háborukban öl, a közönyös, a cudar, a modern barbár: – a halál.
  (1914)
  
  TENGERRE MAGYAR
  A hajó zászlója félárbocra van eresztve. Mit jelent ez? Régi hajósnép
  lévén a pestiek tudják, hogy ezt a kifejezést a baccarat-nál
  alkalmazzák, mikor a bank már többször ütött egymásután s a szegény
  pointeur-ök riadtan adják ki a jelszót: „félárbocra a téteket“.
  Valószínüen a hajósok is tőlünk tanulták. Némelyek aggodalmas arccal
  járnak a födélzeten. Általában a magyarok ugy ülnek a velencei hajón,
  mint a színházban. Lenn a kék drapérián látni akarnak valamit, vagy
  vihart, vagy hajókatasztrófát, vagy cethalat. Nem veszik számba, hogy a
  tenger annyi idő alatt éppen megszokhatta önmagát, nincs szüksége, hogy
  cigánykerekeket hányjon mások előtt s meggyőződjön arról, csakugyan
  tenger-e. Innen van, hogy a pestiek bizonyos enyhe nagyzási hóborttal
  nézik a fiumei pocsétát. Csak el ne sülyedjünk: ez reszket a szemekben.
  Tengerészek: igy hivják a kis horvát lurkókat, akik a konyhai
  burgonyahulladékot döntik a vízbe. Papa, kérlek, nézd meg a szótárban,
  mit jelent olaszul „segitség“, „megfulladok“, „mentőöv“: ime a pesti
  anyák utolsó kivánsága.
  A félelem, mely nem talál tápot, minthogy az út sima és szörnyen
  biztonságos, unalommá senyved, aztán bizsergő sejtelemmé változik, hátha
  mégis történik valami. Hallom, amint mellettem megállapitják, hogy a
  kapitány – szegény – hasonlit kicsit az „Empress of Ireland“
  kapitányához. Mit kicsit? Szakasztott a mása, talán az édes
  testvéröccse, azonkivül a homlokán határozottan van valami a „Titanic“
  hőséből is. Valójában derék kis talián, – pontos vizi hivatalnok – aki
  januárban a harmadik fizetési osztályba lép, egyáltalán nincs tragikus
  arca, sőt nem is nagyon buzgólkodik a kormánykerék körül. Minden
  mozdulatát azonban lázasan vitatják. Nem láttátok, hogy most levette a
  sapkáját? Csak nem baj, hogy a lakosztályába szaladt s magára zárta az
  ajtaját? Talán öngyilkosságot követ el, a katasztrófa előtt? Ezeket a
  ravasz tengeri farkasokat nem lehet kiismerni. A tengeri farkas
  csakugyan lement a kajütjébe, elálmosodott a dús reggelitől, a
  chianti-tól s most alszik, tessék odafigyelni, kihallatszik szép,
  egyenletes horkolása.
  Másként nyugodtan pöfékelünk előre. Egy apa fülön fogja a gimnázista
  fiát s magyarázza neki a „fönséges kék oceánt.“ Őszintén szólva, keveset
  látunk belőle, a moziban sokkal inkább látható és ajánlható. Magyarok
  ölében ülök, magyarok ülnek az én ölemben is, hálaisten sokan vagyunk.
  Mindenütt csak magyar szó hallható. Azok a nászutasok, akik magukkal
  hozták az _egy óra alatt olaszul_ címü kitünő és alapos nyelvészeti
  tanulmányt, kétségbeesetten bedobják a tengerbe, ugy se lesz rá szükség.
  Az összes kávéházak – még az irodalmiak is – képviselve vannak. Később
  tudjuk meg, hogy Árpád elvesztette a fekete táskáját. Tiz órán át
  mindenki ezzel az izgató eseménynyel foglalkozik. Árpád, az ég
  szerelmére, hova tetted a fekete táskát? Árpád, te mindig ilyen voltál,
  a feleséged hiába intett, nem néztél a hordár körmére és most a fekete
  táska a fiumei rakparton, vagy az oceán feneketlen mélyében pihen. Árpád
  később személyesen is megjelen, bemutatkozik az egész hajó közönségének,
  tört olaszsággal magyarázza, mi történt vele. A magyarok azt mondják:
  _prego_. Nemsokára kiderül, hogy senkise tud olaszul, még maga Árpád se,
  erre összeölelkeznek az emberek és pesti argot-n folyik a társalgás.
  Árpád katasztrófája mindenütt mély részvétet kelt. Az oceánnál, az azur
  színeknél, a sirályoknál jobban érdekel bennünket Árpád és korán elhunyt
  fekete táskája. Ne emeljünk téged pajzsra, itt, a nyilt tengeren, Árpád?
  Ilyen gondokkal foglalkozva, lassanként megérkezünk. Sötét csömör
  tükröződik az arcokon. A tenger sima volt, mint a korcsolyapálya, még
  csak meg se moccant, hintázni se igen akarta a szegény magyarokat, akik
  élményekre ajzottan ültek a vászonszékeiken és édesen féltek.
  Petrezselymet árulnak a nők is, nem akarta őket megtáncoltatni a tenger,
  az öreg gavallér. Az az izgalom, mely reggel sápadt az arcokon, most
  szürke, szomoru csalódás alakjában tünik fel. Csak még bennem van némi
  reményük, aki fehér ruhában, fehér sapkában állok a hajó orrán s eddig
  egy szót se szóltam. Ez biztosan valami amerikai. Kérlek, szólj hozzá.
  Mi az angolul, hogy „kérem szépen.“ Nem tudom, csak menj oda, nézz rá,
  vagy lökd meg s kérdezd meg tőle, hány óra. Egy lány mellettem sétál el,
  – az amerikai mellett – de aztán elmegy. Nem látod, milyen közönyös,
  ezek az „amerikai hajósok“ mind ilyenek, nem érdemes velük kezdeni.
  Később mégis egyre többen tolonganak a hajó orra felé, nézik az idegent,
  az utolsót, akiben még mindig hisznek. Nincs lelkem hozzá, hogy
  leálcázzam magam. Végre is én voltam az utjuk szenzációja, az egyetlen
  ember, akiről nem tudták biztosan, hogy pesti. Ha már nem volt vihar, ha
  már nem is hánytak, szegények, meg kell hagynom nekik az illuziójukat,
  hogy amerikaival utaztak. Csak igy – kiméletesen – értesitem őket, hogy,
  sajnos, én is az vagyok, bocsássanak meg nekem, de az vagyok: pesti.
  (1914.)
  
  AZ ÖRMÉNY PARADICSOM
  Kevesen látogatják a velencei nyaralók közül ezt a szigetet, melyet a
  lagunák hullámai mosdatnak. Messziről ciprusokat látni, melyek mint zöld
  plajbászok sötét foltokat firkálnak az égre. A levegő itt áll. Olyan
  csend van, hogy hallani, amint a napfény végigsercen a gyepágyakon, a
  kavicsokon s a hosszuszakállú mekhitaristák köszöntésre emelik
  jobbjukat. Mindegyik egyforma. Az orruk görbe, a bőrük pergamensárga, a
  szemük szikrás. Olyanok, mint a zsidó főpapok valamely képes
  ó-testamentum lapjain. Hogyha az ember régi fajták jellegzetes és erősen
  kifejlett alakjait látja együtt, nem tud megkülönböztetni kettőt, a
  szemnek hozzá kell nemesedni a végletekig finomodott vonásokhoz, hogy
  később valami jellemzőt vegyen észre egy orr-hajlatban, egy halántékban,
  egy áll esztergályozásában. Évekig forogtam japánok közt s évekig csak
  egyetlenegy japánt ismertem. Később már kettőt, hármat, négyet is
  észrevettem. Régebben az összes németeket egy emberbe foglaltam.
  Hasonlóan lehettem a nagyokkal, még régebbi gyermekkoromban, mikor az
  apám, a kéményseprő és a király egyformán csak nagy volt. Ilyen együgyü
  emlékek derengenek bennem, hogy látom ez egyforma-arcú szerzeteseket,
  akik – festői foltok – hosszu festői reverendában állanak a ciprusok
  mentén. Mindegyik mellett áll egy-egy. Mintha a természet szerette volna
  ezt a haragos álmát, az apró karvalyszemet, a kiéhezett és koplaló bőrt,
  a szikár, deszkaegyenes termetet és el nem unva megcsinálná egymásután
  sokszor, újra és újra, egymáshoz csalódásig hasonló duplikátumban. A
  másolatok párhuzamosan vannak elhelyezve, a kavicsos ut mentén ülnek,
  állnak, lassan sétálnak. Lemondó keresztények ezek az örmények, de
  szájukon a kalmár mosolya bujdosik. Talán azon mosolyognak, hogy ők – a
  száműzött menekültek – pár évtized alatt megvették a szigetet, a
  mellette lévő lidói házakat, a telkeket, a levegőt, a tengert és mindent
  a zsebükbe gyűrhetnek. Óriási karosszékekben pihennek, a százszorszépek
  és az oroszlánszájak mellett. Amikor elfáradnak, tovább mennek pár
  lépéssel, gyalog a sziget temetőjébe, mely époly kényelmes, mint a
  karosszékük. Nem tudni, kinek mutatkoztunk már be. Ugy tetszik, hogy
  labirintusban járunk, csupa egyforma ember közt, a faj tükörszobájában.
  A filagória márvány-asztalkáján áll egy pohárka aranysárga aszu.
  Mellette porcellántányéron a bor anyja, a szőlő, egy kövér és
  polituros-héju fürt, olyan nagy, mint a kánaáni és a megrepedésig érett.
  Ne tessék hinni, hogy a sziget gyér látogatói vidám kedvvel járnak ebben
  a bibliai csendben, a mezopotámiai idill közepette. Egy eltünő fajta
  haláltusáját, utolsó paplan-tépő mozdulatait látni itt. Valaha a török
  uralom elől futottak ide az örmény szerzetesek, évszázadokkal ezelőtt,
  azóta itt maradtak, a régiek helyett ujak jöttek a tenger ez áldott
  szigetére, szakállas, komor hívők, akik mindig hajnali ötkor keltek és
  mindig későn feküdtek, hogy álmodozzanak az örmény jövőről. A kolostor
  egy része örmény muzeum. Vagyont érő ódon papiruszokat halmoztak össze a
  könyvtárban, melyek tele vannak firkálva a göröghöz hasonlatos örmény
  ákom-bákommal. A nyelvek szigetében pedig ékesen cseng itt az örmény.
  Régi örmény nyelven olvassák a bibliát, hogyha a refektóriumban
  asztalhoz ülnek, a szerzetes-testvérek a folyosón, a kertben, a
  szobákban örményül suttognak egymáshoz, és itt erjesztik az örmény
  lázat, a hitet, hogy még élnek. Eddig csak azt tudtam róluk, hogy
  keletien-édesen esznek, mint a zsidók és levesükbe is mézet
  csöpögtetnek. Itt egyszerre megcsapott mindenfelől a multjuk. Örmény
  költők szobrait mutogatták. Végigvezettek a muzeumon, ahol freskókat
  láttam, a történelmük szcénáit, hősöket, szenteket, királyokat, az
  utolsó örmény király vézna arcélét, aki egy csatában valami nagy
  fogpiszkálóval leszúr egy istentelen pogányt. Körülrakják magukat
  sok-sok emlékkel, mely az idegen agyvelejének teher, bús csiri-csáré. A
  kétségbeesésük szilaj. Rotációs gépeik ontják a nyomtatványokat és
  elröpitik a testvéreikhez. Ebben a kolostorban csupa írók és tudósok
  laknak, uj és régi költők, nyelvészek, természetbuvárok, csillagászok,
  mathematikusok, bölcselők, legalább hatszázan dolgoznak abba az örmény
  folyóiratba, melyet itt nyomnak a szigeten és mindössze háromszáz
  előfizetője van. Ahová nézek, mindenütt ereklye, kövek,
  emlékeztető-táblák, kendők. A halál szigete ez. Zsong azonban a
  munkától, mint a köpü. A céltalanság lehangol. Lehorgadt fejjel megyek
  előre. Lábujjhegyre állok, ugy hallgatózom. A nemzetek siralomháza van
  előttem, a bánat bazárja, az utolsó, a legutolsó stáció. Akinek kedve
  telik a természet tréfáiban, jőjjön ide. Nem véletlen, hogy a sánta
  dalia, a különc angol, Byron is itt ütötte fel a tanyáját, hónapokig élt
  a kolostor egy szobácskájában és tanulta az örmény abc-t. Szívfacsaró
  hangulatok vannak itt, az értő számára. A sír, hol nemzet sülyed el, még
  nem csendes, még szónokolnak, nyomtatnak, nyelvet ujitanak körülötte.
  Szegény-szegény örmények díszsírhelyet kaptak.
  Az irodalom doktora vezetett végig a szigeten. Ne csodálkozzék, padre,
  hogy nem jól éreztem magamat az örmény paradicsomban és néha – egész
  illetlenül – a szívemhez kaptam. A boruk keserü, a szőlőjük savanyu.
  Padre, ön svájci egyetemen tanult és választékos francia nyelven írta
  meg a doktori disszertációját. Itt a szabad levegőn bevallhatom önnek,
  hogy soha busabb helyen nem jártam és a fogamat szerettem volna
  csikorgatni benn a könyvtárban, a sok örmény könyv, a drága, ezeréves
  kéziratok között és elsápadtam, mikor a folyosón meghallottam két
  szerzetes-atyát beszélni, egy régen halott nyelven, mely dallamos és
  okos s önnek mindegyik közt biztosan a legédesebb. Azon gondolkozom, mi
  az értelme annak, hogy emberek születnek ép szívvel, mely ugy működik,
  mint a többi emberek szíve, boltozatos koponyával, merész lélekkel, mely
  egy pillanatban ösztönösen felfogja az egész világ értelmét s talán egy
  vers lüktetésében megváltottan dadogja el mindnyájunk titkát és ezek az
  emberek mégis némák maradnak mindörökké, a világ némái, kevesebbek, mint
  egy német adóhivatalnok vagy egy francia parafadugógyáros. Melyik isten
  művelte ezt a rosz tréfát. Önök azonban megint gyermekeket nevelnek
  örmény hitben, örmény betüre fogják és örmény litteraturát vernek
  fejükbe. Az isten bocsássa meg a jóságukat. Talán jobb lenne egy
  lélekvesztőbe tenni őket, elvágni a kötelet és kibocsátani a szabad
  óceánra. Igaza van padre, erről nem szabad beszélni. A fejünk megpattan
  és a szívünk is megpattan, de mégse szabad róla beszélni. Élni kell a
  szigeten, melyet a tengerek mosnak. Látja, amig ilyenekről vitáztunk, az
  ég is elkámpicsorodott. A víz pocsékká mosta az idillt. Eső csapkodja a
  hervadt vizeket. Felhajtom a gummiköpenyem gallérját, a szememet
  összehunyoritom és rácsapom ázott szalmakalapomat. Ez a fajtám gesztusa.
  Ebben a gesztusban pihenek el én is.
  Még csak a vendégkönyvbe kell beírnunk a neveinket. Elsőnek írja be egy
  kékszemü varsói lengyel. Utána egy finn nő és két moszkvai zsidó.
  Legutolsóul pedig mindnyájunknál szomorubban írom be a nevemet én, a
  magyar.
  (1914. Isola San Lazzaro.)
  
  SÁRGA, FOJTÓ DÉLUTÁN.
  Esőtelen augusztusi délután a lombardiai síkságon lankadtan üget
  vonatommal egy kehes, kis olasz mozdony. Sárga melegség fátyola borul
  reám. Alélt vágygyal, alvó szemmel nézem a piros mezőket, a tikkadt-kék
  égboltot és a nyári lángoktól pirosra mart gyepet, ahol lihegve, ujjongó
  tulsággal virágzik az élet. Pufók, kövér sárgadinnyék alusznak a forró
  homokban, karvastagságu indák kusznak és a venyigékben lángolva forr az
  olasz bor cukros tüze. A termékenység álmát alussza most a természet.
  Virágzik a föld, az ég, a levegő, rügyezik a kő és bimbózik a kopár kóró
  is, minden, ameddig a szem ellát harsogó színtivornyába olvad. Mi pedig
  rohanunk a sárga, virágos pokolba, szemünkben a kén lilakék
  villódzásával, szájunkban az édesség émelyitő ízével, előre a parázna
  termékenység és rothadás hazájába, ahol a hőség, a töppedt felbomlás, a
  förtelem és a szépség csókolódzik egymással. Régi hetéra, véres és mézes
  alázatosan köszöntünk.
  (1901.)
  
  RÓMAI JEGYZETEK.
  Ibam Via Sacra… A szűk kis ut, mely valaha a világtörténelem lüktető ere
  volt, szegényesen kigyózik a fórumig. Bigák helyett kordék és gépkocsik.
  A világitás se klasszikus. Almazöld ég, köröttem tarka fák, magnoliák és
  glyciniák, piszkos kis korcsmák falai. Mégse bánt ez a díszlet. Sőt
  talán közelebbnek érzem igy az örökvárost, még inkább el tudom képzelni,
  hogy kétezer évvel ezelőtt ugyanezen az uton ballagott egy poéta –
  tömzsi, fekete emberke – ki a mondókáját azokkal a szavakkal kezdte,
  mint én.
  *
  Miért is jőjjek zavarba?
  Quintus Horatius Flaccus, kit diákkorunkban csak az inverziói miatt
  tiszteltünk, alapjában az első ujságíró, a legelső tárcaíró.
  Majdnem azért írhatok igy, mert valaha erre sétált ő, aki már régen
  megtanitott bennünket, hogy mindenről beszélhetünk s akár az
  inggombunkat, vagy a mai étlapunkat tegyük a bölcseletünk középpontjába,
  csak érdekesek maradjunk. A „tanult poéta“ kitünő és közvetlen ember.
  Pletykahordó és borissza s bizonyára csak azért szapulja folyton a
  fürdőző rómaiakat meg a szoknyavadászokat, hogy beszélhessen róluk.
  Mindenesetre jól ismeri a fővárosa bűnkrónikáját. Tőle tudom, hogy este
  a római színházak körül, akár csak ma, vastagon föstött, ledér nőcskék
  rajzanak az aranyifjuság nagy lelki ártalmára. Ő a lelki és testi
  inyencség ismerője. Horatius tulajdonképen a fajtája első dekadens
  embere: egy latin, aki már talián.
  *
  Mi tűrés-tagadás, ezek pedig itten latinok.
  Mindössze csak kétezer év mult el. Azalatt nem sok változás esik. Azt a
  sörtés hajat, melyet római borbélyom fején látok, a latin szobrokról
  ismerem.
  A régi latinok fejére, akik a hét domb tövében farkastejet szoptak, csak
  parmezán-reszeléket kell szórnom, hogy lássam a maiakkal való
  testvériségüket. Vergilius rögtön operett alak, mihelyt mandolint nyomok
  a kezébe és csónakba ültetem, olasz tengerre, lágy délszaki éjbe, hogy
  énekelje szelíd és beteg verseit a holdhoz, melyet az éjszaka napjának
  nevez. _O luna_…
  Neroról is írnék s D’ Annunzio jut eszembe. _Heu quale artifex pereo!_
  *
  Kis, lármás téren fésüket árul egy kikiáltó. Eltörhetetlen fésüket. A
  világ legeltörhetetlenebb fésüit. Nálunk beérik a szóval. Az olasz
  azonban nem. Ez a kereskedő vékony deszkát tartogat magánál és reggeltől
  estig villámgyors ütemben paskolja fésüit a deszkához. Tessék megnézni.
  A szó semmi. A gesztus minden.
  Az idegen elámul, mennyi gesztust használ a mindennapi életben az olasz.
  Mindent megmutat. A pincér még az olaszok számára is az ujjával jelzi,
  hogy csak egy feketét hoz, nem kettőt. _Grasso_ pedig mindig a szívére
  szoritja a kezét, mikor a színpadon szerelmet vall.
  Érdekes, hogy Shakespeare az olaszok e sajátságát már a XVII. században
  észrevette. Arra a pompás jelenetre gondolok, mellyel a velencei mór
  elbúcsúzik a világtól. Nem magáról beszél, hogy halni készül, nem a maga
  haláláról, hanem egy török rabszolgáról, akit a háboruban megölt.
   „Torkon ragadtam a metélt ebet
   S leszúrtam igy.“
  Erre megöli magát. Magán mutatja meg, hogy ölte meg a török katonát.
  Illusztrálja a halálát. A halála is egy gesztus: olasz halál.
  *
  Éjfél van, csak néhány hazatérő mozog a szegényes holdfényben. Róma most
  majdnem vidéki város. A pálmafák alatt tátott szájjal koldusok alszanak,
  tikkasztó hőségben. A Tiberis még most is olyan sárga, mint az oroszlán.
  Romok mellett haladok el. Éjjeli madarak repdesnek, hatalmas, fekete
  macskák pukkaszkodnak. Szemeik ugy villognak, mint a kézi
  villamoslámpák.
  Két különös ember megy előttem lassan. Az egyik egy cicerone, aki
  angolul beszél valamit. A másik egy angol. Rátekintek és látom, hogy
  vak. Mit keres itten?
  Az olasz föld oly gazdag, hogy még a vakoknak is kincseket tartogat.
  Lehet itt sütkérezni a napban. A lármás halpiacokon zsibongás, szavak
  cifra zavara. Még a szaginyenc se marad egészen koldus. A kikötők
  kátrány- és kötélszaga, az olaj és a hal bizarr arómája s az évezredes
  hervadás illata valahogyan összeölelkezik itten, a fül, az orr, az íny
  lassanként visszaállithatja magának azt, amit a szem nem lát. Olykor
  meg-megáll a vak angol, a ciceronéje karján, kezét ráteszi egy kőre. Az
  ujjaival nézi Rómát.
  (1901.)
  
  PÁRIS.
  
  I. A NAIV VÁROS.
  Ó ifjuság… ó, édes ifjuságom, hová tűntél?…“ énekelte egy szomorú
  énekes, egy kopasz öreg ur a párisi kabaréban, abban a kis skatulyában,
  mely talán még leginkább megtartotta régi jellegét s anélkül, hogy az
  idegenek tetszését vadászná, megmarad a haldokló kabarék közt, az ősi
  Quartier Latinben, párisinak, szegénynek és kabarénak. Az öreg úr
  rosszul volt öltözködve. Bő, szürke és vasalatlan nadrág lötyögött kövér
  combján, gyűrött mellényén ezüst óralánc fityegett, kövér és vörös feje
  kopasz volt és akkora, mint egy tök. Egyáltalán nem költői jelenség. A
  hangja se igen jó. Vastag homlokán izzadság-gyöngyök serkedtek ki,
  amiket az énekes vöröskék zsebkendővel törült le, aztán folytatta
  énekét. Ennek az éneknek a szövege nem szellemes és nem fűszeres.
  Egyszerü és együgyü dal, amilyet nálunk mindenki írhat. A zenéje naiv
  hangicsálás. Szövegét és zenéjét egyaránt maga írta az öreg ur, akit
  „költő“-nek tisztel a diáknegyed s a lakása valahol a hatodik emeleten
  lehet a rue Saint Jacques egy házában, az ablaka pedig egy udvar
  háztetőjére néz. Szívszoritó pillanatok voltak, mikor ez az öreg ur
  énekelt, elvörösödött és elhalványult, a szája reszketett, a szemébe –
  vaksi, kis öreg szemébe – könnyek tódultak. Az idegen, aki nem ismeri a
  párisi népet és egy fővárosi ember kényes ízlésével ül a székén,
  kényelmetlenül feszeng e polgári érzékenykedés, e siralmas erőlködés, e
  bánatos fűzfapoézis láttára s jobbra-balra tekintget, vajjon mi
  történik. Csak nem lesz botrány?
  „Ó, ifjuság… ó, édes ifjuságom, hová tüntél?…“ fujta újra az öreg, most
  már könyes lángolással fujta a refrént, mely egyre hangosabban
  reszketett végig a diákok kabaréján. Én néztem a közönséget. Csupa
  párisi ült ott, alig-alig akadt elvétve pár idegen s mindnyájan
  figyeltek a szövegre és a zenére, nem is közönyösen, de valami biztató
  és bátoritó rokonszenvvel, valami furcsa gesztussal, amit talán
  áhitatnak lehetne nevezni. Belül talán némelyik mosolygott rajta, de
  végig hallgatták. Amikor pedig befejezte a dalt, ami inkább óvodadal
  volt, mint kabarédal, hangos tapsviharban hajlongott az öreg. Ebben a
  kabaréban nem volt vörös apacs-ing, kávédaráló, mozsár, a demonizmus
  ismert és unott kellékei. Itt a párisi nép szórakozott, vacsora után,
  csendes szivarszónál. Ekkor éreztem, hogy ez a város naiv. Naivabb, mint
  Budapest, mint Szeged, mint Nagyvárad, mint Debreczen, mint akármelyik
  magyar város. Tiszteli az embert, a szavát és a hangját, egy öreg kövér
  és csúf énekes félszeg költészetét és könnyes szemét. Tapintat van
  benne. Mikor emberekkel érintkeztem s szolgálatokat kértem tőlük,
  gyakran meghatott engem ez a naivitás, ez a jóság, a tapintat. Milyen
  régi, hány százados hagyomány lehet ez. Páris naivitása nagyszerü és
  nagy.
  „Ó, ifjuság… ó, édes ifjuságom…“ Ezt a dalocskát hoztam magammal. Egy
  hosszú és fárasztó ut vonatzakatolása után csak ez dünnyög a fülemben.
  Még a böröndjeimet és táskáimat ki sem csomagoltam, az emlékeimet át se
  néztem, de úgy érzem, hogy ez a legjelentősebb, ami egy budapesti embert
  leginkább meglep és megráz, hogy aetheres és morfinista, dolgozó és
  mulató, lázadó és repülő városban, mely a parfümöket szűri, a
  villamossággal királyian pazarol s az uj irodalom festékeit és bóditó
  mérgeit késziti, alszik egy ősi, minden cinizmus nélkül való naivitás,
  mely naivabb, mint a legkisebb magyar városka lelke. Annyi bizonyos,
  hogy ezek az együgyű kabaréművészek nálunk sehol se léphetnének föl. Még
  egy vidéki nyári színpadon is kuncogás, fütty fogadná őket. A kritikánk
  vitriolos. Párisnak azonban nincs szüksége erre. Olyannak tetszik most
  nekem, mint egy szelíd óriás. Egyáltalán nem „európai“ város. Az
  „európai“ városok a német, az angol, a román, a cseh, a magyar városok.
  Ennek csak egy neve, egy jelzője van: Páris.
  
  II. MORGUE.
  Reggel nyolc órakor repülőgép lebeg a város felett. Kilenckor katonai
  léggömböt látok a Champs de Mars napfényében. Automobilok serege úszik
  kék benzin-felhőkben. A föld alatt és a föld felett vonatok loholnak,
  lármában, villamosságban fürdünk. E város mellett azonban él egy másik,