Tengerkisasszony: Vázlat, holdfényben - 4

– Az élet, – mondotta – nemcsak ebből áll.
– Miből?
– Napsugár. Cigaretta-füst. Csevegés. Szépség.
– Hanem?
– Óh, maga tudja!
– Mit?
– Maga tudja! – mondta Melville és nem tudott ránézni.
– Dehogy tudom, – mondta a leány kis szünet mulva.
– Különben…
– Nos?
– Maga mondta Mrs. Buntingnak is… Hirtelen eszébe jutott, hogy talán nem
kellene erről beszélni, de most már késő volt.
– Nos?
– Hát a lélek…
A leány csak később felelt. – Melville – mondta ártatlanul – mi a lélek?
– A lélek – kezdte a kuzinom készségesen, de aztán megállt.
– A lélek, az – lélek – folytatta aztán és idegesen verte le a cigaretta
hamuját.
– A lélek – kezdte ujra és olyan ember tekintetével nézett a
Tengerkisasszonyra, aki valami roppant nehéz dolgot a kis ujja hegyére
akar állitani.
– Ha meggondoljuk – tette hozzá – kissé nehéz megmagyarázni…
– Olyannak, akinek nincs?
– Bárkinek – mondta a kuzinom idegesen.
Mélyen és intenziven gondolkodott.
– Különben – mondta aztán megkönnyebbülve – maga nagyon jól tudja, mi a
lélek.
– Dehogy tudom – szólt a leány.
– Ugyan, épen ugy tudja, mint én.
– Óh! az már lehet.
– Hiszen azért jött, hogy lelket szerezzen.
– Lehet, hogy lemondok róla… Hát mi van abban, ha nincs is valakinek…
– Hja persze! – És a kuzinom vállat vont. – Mégis, látja, a lélek, az
kell. Csak épen nehéz meghatározni, hogy mi az.
– Mindenkinek van lelke?
– Mindenkinek.
– Kivéve nekem?
– E… ezt nem tudom bizonyosan.
– Mrs. Buntingnak van?
– Kétségkivül.
– Mr. Buntingnak is?
– Mindenkinek.
– Miss Glendowernek?
– Hát persze, sok is.
A Tengerkisasszony merengett.
– Melville – kérdezte – mi az a »lelkek egyesülése?«
Melville utolsót szippantott cigarettájából, azután eldobta.
Szünet állott be. Melville minden erejét megfeszitette, hogy valami az
eszébe jusson. Érezte, hogy erre kellene valamit mondani, emlékezett is
mondásokra, amiket olvasott, de azok valahogy nem voltak idevalók.
A Tengerkisasszony segiteni akart rajta.
– Miss Glendower – és Mr. Chatteris – nem ez az?
Melville ránézett. – Bizonyára – mondta szárazon – ez valami olyanféle.
Tünődött. – Chatteris? – szólt aztán.
– Igen – bólintott a Tengerkisasszony.
– Beszéljünk Chatterisről?
A leány szótlanul, komolyan bólintott.
– Ha önnek jól esik, – mondta aztán, – akkor… beszéljünk.
– Gondoltam.
A leány nem felelt.
– Nos? – kérdezte Melville.
– Először – kezdte a leány és nem nézett rá, – néhány év előtt láttam
őt.
– Hol?
– A Keleti-tengeren, Tonga közelében.
– Tehát ezért – ezért jött ide?
– Igen.
Melville dühös gunynyal nevetett föl. Aztán egyszerre elcsöndesedett.
Elhatározta, hogy előkelően okos lesz.
– Nos, – mondotta könnyedén, – jópofáju gyerek az a Chatteris. Jó alakja
is van. Mégse értem…
Hirtelen nyersen fordult a lány felé.
– Ő nem látta magát?
– Nem.
Melville eltünődött.
– Nem tudom, minek jött ide, – szólt aztán kurtán. – Azt se értem mit
akar. Hát nem látja, hogy Miss Glendower már itt van?
– Miss Glendower?
– Ki más?
– Épen ez az, – mondotta a leány halkan és nyugodtan.
– És különben is maga… hogy jut az eszébe, hogy maga…
– Tudom, hogy esztelenség, – mondta a leány. – De mit árt az? Ez a
képzelet dolga.
– Az ő részéről?
– Hogy tudjam én azt? Ezt csak szeretném tudni.
Melville mereven ránézett.
– Tudja-e, – mondotta csöndesen, – hogy csuf játékot üz?
– Miért?
– Mert maga hallhatatlan – és sérthetetlen. Mert maga mindent megtehet,
amit akar, mi pedig nem. Itt vagyunk, ami rövid életünkkel,
nyomoruságos, kicsike lelkünk halvány fénye mellett, mely minden percben
kialhatik. Mig maga – – maga az elemekből jött közénk… hogy elrabolja…
– Az elemeknek jogaik vannak, – szólt a Tengerkisasszony egyszerüen. –
Azután: az elemek csak elemek. Ezt ne feledje el. De mit tudnak önök az
elemekről? Amit önök hisznek…
– Csak képzelődés? – kérdezte alig hallhatóan Melville.
– Csak képzelődés. Amit az önök tudósai tudnak…
– Nos?
– Csupa képzelődés. Csupa képzelődés.
Azután folytatta.
– És az életnek minden alkatrésze, az egész élet, amelyről azt hiszitek,
hogy átélitek, apró gondjaitok, ostoba hitetek, törpe napjaitok: mindez
káprázat, lenyügöző kábulás, melynek hatalmában vagytok. Nem szabad
mozdulnotok, le vagytok kötve, tehetetlenül a porba szoritva, süketen,
vakon, gyámoltalanul. És mi nézünk titeket.
– Hogyan? Minket?
– Igen, nézünk titeket és néha megirigyelünk. Nemcsak a száraz levegőt
és napfényt, a fák árnyékát és a virágillatot irigyeljük meg: hanem az
életet is, mely kezdődik és amelynek vége van… Azt irigyeljük, hogy
meghalni tudtok… De ti oly korlátoltak vagytok! Azt a kis időt, ami a
tietek, oly nyomoruságosan használjátok fel! Féltek azt tenni, ami édes
és szép, csak azt keresitek, valami érthetetlen makacssággal, ami ostoba
és kellemetlen. Odalent ültök a tenger partjain ostoba, formátlan
ruhákba burkolva… annyi ruhába… és széles, otromba cipőkbe… még azok is,
akiknek szép, rózsaszin lábacskái vannak, amit látni és csodálni
kellene. És beszéltek mindenfélét, ami unalmas és hiábavaló és nem
néztek egymásra és nem egymásról beszéltek – és azt hiszitek, igy kell
tenni. De miért? Miért hagyjátok elfolyni magatok mellől az életet?
Hiszen ennél az életnél a halál is szebb. Ostobán megállapitjátok, hogy
egyik dolog illetlen, a másik nem az; hogy egyik dolog a jó, a másik
rossz. Ez mind azért van, mert kábulatban vagytok, fojtó, egészségtelen
álmot alusztok. Ti kicsinyesek, ti végtelenül kicsinyesek! Láttam önt,
Melville ur, hogy dühöngött tegnap délután egy tintafolt miatt, mely a
kabátujjára esett.
– És ha igy van, – mondotta Melville, – miért mondja ezt meg nekem?
Egy ideig nem felelt.
– Miért mondja? – sürgette Melville.
Hallotta a ruha suhogását, amint feléje hajolt.
Egészen közel hajlott hozzá a leány. Halkan és melegen mondta, mint
valami titkot, melyet nehezen, de szivesen közlünk:
– Mert, – mondotta, – mert vannak ezeknél szebb álmok.

III.
Egy pillanatra ugy tünt fel Melvillenek, mintha valaki egészen más
beszélne hozzá, nem az a fürdőszékben ülő szeretetreméltó hölgy.
Megdöbbenve nézett a leányra. Az visszahajolt és messze elnézett: de
mikor ismét feléje fordult, megint reális és kézzelfogható volt.
– Miért ne tenném? – kérdezte. – Ha ugy akarom.
– Mit?
– Chatterisre gondolok.
– De vannak akadályok, – tünődött a férfi.
– Még nem az övé.
– De azzá lesz, – mondta Melville.
– S miért? – Ő nem erre való, Chatteris. Sohasem lehet az övé. Ha nem
aludna, meg kellene ezt értenie.
Melville hallgatott.
– A leány nem az igazi, – folytatta a Tengerkisasszony. – Hiuságok és
képzelődések tömege… Mindent a könyvekből szedett: még önmagát is. Mit
keres? Mire való neki a politika? A szegényekről beszél és azoknak a
helyzetéről. De mi az a Szegények Helyzete? Tülekedés a hitvány,
értéktelen létért, örökös félelem, mely a Vég képében marcangolja őket.
Aggódnak és remegnek, mert nem tudják, mennyire Álom az egész… És miért
törődik ő a Szegények Helyzetével? Ő is aluszik, a saját álmát alussza.
És tartalmat akar csak adni az álmainak: nem a részvét készteti őt. Jót
akar tenni, hogy megnyugtassa önmagát, hogy hála és áldások között
éljen. Az ő álma! Komoly dolgokról! Mintha árnyékok futnának árnyékok
után az álom alkonyatában… Hiuságok hiusága!
– De ő hisz benne!
– Igen, igyekszik hinni, hogy mindez valóság. De ő maga nem valóság.
– És Chatteris is…
– Ő nem hisz benne.
– De igen – most.
– Ezt nem merném mondani.
– Azt hiszem, félreérti őt, – mondotta Melville. – Ő olyan ember, aki
meghasonlott önmagával. Azt hiszem, mindnyájan ilyenek vagyunk. De ő
tenni akar valamit, valami igazit, amivel kiemelkedik…
– Igen, ködösen lát valamit.
– De jót akar, – mondotta Melville.
– Semmit sem akar. Csak gyanit már valamit…
– Valamit?
– Valamit, amit ön is gyanitani kezd már. Hogy vannak lehetetlen dolgok
és felfoghatatlan dolgok. Hogy ez az önök élete még nem minden. Hogy nem
érdemes komolyan venni – mert vannak szebb álmok.
Valami sajátságos zengés vibrált a hangjában: Melville nem tudott az
arcába nézni. – Én nem ismerem ezeket az álmokat, – szólt aztán,
összeszedve magát, – és nem tudom, mik azok. Bármint legyen is: mi a
saját életünket éljük. De ez különben is kitérés. Chatterisről
beszéltünk és arról, hogy miért jött érte? Miért jött ide, miért jön
onnan át mihozzánk?
– Mert mi jöhetünk, – mi halhatatlanok. S ha megtehetjük, hogy
megizleljük ezt az életet, mely kezdődik és véget ér, miért ne tennők?
– És Chatteris?
– Ő tetszik nekem.
Melvillenek óriási erőfeszitésébe került, hogy ki ne törjön. Igyekezett
azonban ugy nézni a dolgokat, mint valami kisebbszerü ügyet. – De ide
nézzen, – mondotta rekedten. – Mit tesz vele, ha megkapja őt? Végletekig
akarja vinni ezt a játékot? Hiszen csak nem arra gondol… hogy… földi
értelemben… nejévé lesz?
A Tengerkisasszony hangosan, csengően nevetett.
– Miért ne? – kérdezte.
– És tolószékben jár vele… Nem, nem, erre nem gondol komolyan. Mire
gondol hát?
Szemébe nézett és mintha mély örvény nyilt volna meg előtte. E mélység
fenekén zöld és bibor homály gomolygott. A leány mosolyogva nézett rá.
– Nem – mondotta csöndesen – nem fogok hozzámenni és nem fogok
tolószékben járni utána, és öregedni, mint a földi asszonyok. Ti nagyon
gyorsan égtek és fellángoltok – és meghaltok! Micsoda élet a tiétek?
Betegség és megöregedés. Nem, még a szerelemért sem kellene nekem.
Hanem… hanem…
Hangja duruzsoló suttogásba folyt: »Vannak szebb álmok!«
– Miféle álmok? – kiáltott Melville. – Mire gondol?… És ki vagy te… aki
idejöttél… és asszonynak mondottad magad… és suttogsz… és suttogsz… ami
életünkről… amelyből nincs menekülés…
– De van! – mondta a Tenger Leánya. – Van menekülés – némelyek,
kiválasztottak részére. Ha az egész élet egyetlen percbe folyik össze…
És most megállt. Sohasem lehetett megtudni, mi lesz akkor, ha az egész
élet egyetlen percben összefoly. Nem fejezte be mondatát, felütötte
fejét és a ház felé nézett.
– Dóris! – Dóris! Do–ó–ris! Itt vagy? – kiabált Mrs. Bunting, amint
lihegve, kipirultan szaladt feléjük. Melville egyszerre kijózanodott.
Mintha álomból ébredne, megrázkódott és nagyot lélegzett.
A Tengerkisasszonyra nézett. Nem tudta elképzelni, hogy igazán ő mondta
azokat a dolgokat.
Igazán hallotta ő mindezt, vagy csak hallucinált?
Hirtelen fölriadt. – Hol van a cigarettája? – kérdezte a leánytól.
De a cigaretta rég hamu volt.
– És miről beszéltek olyan sokáig? – kérdezte Mrs. Bunting, anyai
jóindulattal támasztva kezét a Melville széktámlájára.
– Óh – mondta Melville és hirtelen felállt, elkényszeredett mosolylyal.
– Miről is beszéltünk?
– No, képzelem, összevissza mindenről – nevetett Mrs. Bunting. És
barátságosan, biztatóan mosolygott Melvillere.
Melville ezt nem értette és csodálkozva nézett Mrs. Buntingre. Aztán
mélyen föllélegzett. Most mind a hárman nevettek. Mrs. Bunting leült és
majdnem hangosan mondta maga elé: »Mintha nem tudnám.«

IV.
Ezután a beszélgetés után Melvillet sajátságos kétségek gyötörték. Első
sorban azon tünődött, igazán megtörtént-e, megtörténhetett-e az a
beszélgetés és ha igen, vajjon nem az ő emlékezetében zavarodott-e össze
ilyen lehetetlen módon?
A Tengerkisasszony legcsekélyebb célzást sem tett a történtekről. Ugy
viselkedett, mint azelőtt. És mindezekhez még uj kétségek is járultak. A
Tengerkisasszony tehát, igy elmélkedett magában, Chatteris miatt jött
ebbe a földi világba.
És ezután?
Eddig sohasem gondolt még arra, mi történnék, ha Chatteris elhagyná a
Buntingokat. De ime, most hallhatta, hogy vannak más álmok, van más lét
valahol. – És Chatterisnek oda kell menni! Igy mondta a leány! Melville
emlékezetében egyszerre vakitó világitásban jelent meg egy kép, amit
valamikor látott s amelyen mély vizeken keresztül, lefelé suhannak egy
férfi és egy hableány. Lehetséges… lehetséges volna ez… a
tizenkilencedik század alkonyán?… Pedig a Tengerkisasszony kétségkivül
igy gondolta.
És mit tegyen? Feltétlenül várja be, mig ez bekövetkezik?
Szegény Melvillet egészen öreggé tették ezek a dolgok. Egészen
megvadulva lézengett a Sandgatte Riviera körül, igyekezvén alkalmat
találni, hogy négyszemközt beszéljen a Tengerkisasszonynyal és
megszabaduljon kétségeitől, megtudva, mi volt igaz és mi volt álom az ő
beszélgetésükben. Soha sem volt még ekkora zavarban. Még Mrs. Bunting is
észrevette ezt az állapotát. Erre aztán Melville elhatározta, hogy
kirántja magát mindezekből és azonnal feljön Londonba. A
Tengerkisasszony szerencsés utat kivánt neki, Mrs. Bunting jelenlétében,
mintha soha semmi sem történt volna közöttük.
Érthető Melville zavara. Ezt még fokozta Mrs. Bunting kissé tapintatlan
célzása.
Mrs. Bunting szenvedélyes házasságkötő volt. Hogy a szegény Melvilleből
és a titokzatos, halfarku, halhatatlan leányból egy párt csinál: a világ
legtermészetesebb gondolatának tünt előtte.
Valami apropos alkalmával mondta Melvillenek: »No, most még van alkalma,
Mr. Melville!«
– Alkalmam?! – kiáltott Melville, igyekezvén meg nem érteni jóakaróját.
– Most csak egyedül van még – folytatta a derék asszonyság – de ha
visszamegyünk Londonba, olyan udvara lesz, hogy sok.
Melville erre valami kitéréssel felelt, maga sem tudta tán, mivel.
Augusztus közepén Melville visszatért Londonba.
A Tengerkisasszony szavai, azok a »szebb álmok«, még soká jártak eszében
és teljesen megzavarták.

V.
A klubba se járhatott, épen rendezés volt: furtak, faragtak, suroltak.
Egy délután mégis fönnjárt és Chatteris-szel találkozott.
Csodálkoztak és egyik se örült a másiknak tulságosan. Chatteris mégis
leült Melville mellé és egy cigarettát kért. Egyszerre bizalmas hangba
csapott át.
– Talán nem is lépek föl.
– Micsoda?
– Nem vállalnád te a jelöltséget?
– Már mint én? Mi jut eszedbe? Nekem való az ilyesmi?
– Hát nekem való?
– Na hallod, kicsit későn jut az eszedbe. Hiszen már mindenki lázas
munkában van érted. Miss Glendower…
– Tudom – vágott közbe Chatteris.
– Nos?
– Mégse akarok fellépni. Azért jöttem ide. Választás, haladás, közös
jólét, közérdek – mindez csöppet sem érdekel engem. Legalább – legalább
most nem.
Még beszéltek egy ideig erről, majd Melville gondolatai rátértek a
Tengerkisasszonyra is. Szükségét érezte annak, hogy egyszer nyiltan
beszéljen Chatteris-szel, de most sem volt hozzá elég bátorsága. Gondolt
a »szebb álmokra« és hosszan, komoran eltünődött. Azután fölriadt,
fázósan körülnézett, megnézte, hány óra van és elment.


HETEDIK FEJEZET A válság
A válság ezután egy hétre állott be. Melville, telegrammot kapott
Sandgate-ből, Mrs. Buntingtól.
– Jőjj le azonnal. Sürgős. – Igy szólt az üzenet. Kuzinom az első
vonattal indult és még délelőtt Sandgateban volt.
Azt mondták neki, hogy Mrs. Bunting odafönt van Miss Glendowernél és
kérték őt, hogy várjon, mig magára hagyhatja a kisasszonyt.
– Miss Glendower talán beteg? – kérdezte Melville.
– Bizony, Sir – mondotta a szobalány és nyilvánvalóan további kérdésekre
várt.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Melville óvatosan.
– A három kisasszony Hythe-höz ment – mondta a leány, jelentősen
kihagyva a Tengerkisasszonyt. Melville érezte, hogy jobb, ha nem
kérdezősködik Miss Waterre. Ez a felfordulás a házban rosszat
gyanittatott vele.
Egy percig a szobában álldogált, aztán kiment a verandára. Ekkor Bunting
Fred közeledett feléje.
– Halló! – kiáltott feléje. – Hát téged is idehivtak?
Melville szótlanul bólintott.
– Tyüh, mik vannak itt – mondta Fred és kivette a pipáját.
– Hol van Miss Waters?
– Elment.
– Vissza?
– Fenét! A Lummidge-Hotelbe. A komornájával együtt!
– De…
– Hja, a mamával összeveszett.
– Miért?
– Harryért.
Melville rábámult.
– Egyszerre kitört – mondta Fred.
– Mi tört ki?
– A veszekedés, Harryval is.
– Miss Waters miatt?
– Az. Meg egyebek miatt is. Harry azt mondta, hogy nem lesz választás,
hogy ő nem akar semmit. Abbahagyta az egészet. Adelinenek nem szólt, de
az kezdte már észrevenni. Kérdezősködött. Másnap – Harry elmegy. London.
Adeline bámul. Három napi csönd. – Aztán – irt neki…
– Miss Watersről is irt?
– Hogy miről irt, azt biz én nem tudom. Nem hiszem, hogy emlitette a
nevét, de biztosan lehetett azért tudni, kiről beszél.
Mikor aztán a levél jött, elpattantak a szálak. Addig Adeline egyre csak
leveleket irt hozzá, aztán eltépte őket. Mindenki kék meg zöld volt,
csak ez a Miss Waters nem. Ő mindig jó szinben van, egészségére váljék.
– Tehát Miss Glendower?…
– Nem, a mama kezdte. Nagyon egyenesen csinálta… hiszen a mama ért az
ilyesmihez… A kis Miss Waters nem tagadott. Azt mondta, ő nem tehet róla
és hogy Chatteris épen ugy az övé, mint Adeline-é. Én hallottam. Csinos
kis dolgok, mi? És ha meggondoljuk, hogy el voltak jegyezve! Na, aztán a
mama megmondta neki:
– Ön megcsalt engem, Miss Waters – igen, megcsalt! Én hallottam, igy
mondta.
– És azután?
– Na, aztán kidobtuk.
– És Miss Waters elment?
– Még pedig elsőosztályu kocsiban, szobalánynyal, skatulyákkal, egészen
felszerelve. Mint egy tökéletes hölgy… Sohasem hittem volna, ha nem
látom saját szemeimmel.
– És Chatteris megtudta már?…
– Hogy Miss Waters hableány? – Nem hiszem. A papa meg akarta neki
mondani. Persze egy kicsit zavarba volt és ötölni-hatolni kezdett. Erre
Chatteris közbevágott: »Nem akarok semmit se tudni róla!« – kiáltott.
Hát erre a papa elment és helyette Mrs. Bunting jelent meg. Ő is
elmondta, hogy Mrs. Waters távozott. Elküldték, el kellett küldeniök. De
Chatteris-szel még mindig baj van. Segitsen hát Melville.
Melville tünődött. A probléma egyre nehezebbnek tünt fel szemében.
Először is, nem volt bizonyos, hogy Adeline visszafogadja-e kegyeibe
vőlegényét, másrészt az meg bizonyos volt, hogy a Tengerkisasszony nem
fogja kiengedni karmai közül a férfit. Most látta csak, hogy az
elemekkel indul a csatába. Először Adeline-nel beszélt. A leány sápadt
volt és arcán fájdalom tükröződött vissza. Nem is tagadta, hogy
rettenetes volt megtudnia, mit érez vőlegénye a – másik iránt.
– És kegyed – kegyed visszafogadná?
– Hogy mondhassam ezt meg, Mr. Melville? Hiszen még azt se mondja ő
világosan, hogy vissza akar jönni. Vannak perceim – folytatta a leány –
mikor ugy tünik, hogy egész szerelmem meghalt. Ugy látszik, soha sem
szerettem őt. És mégis… ha arra gondolok, mi lehetett volna belőle…
Egyszerre a hableányról kezdett beszélni.
– Kicsoda ez a nő? Hogyan történhetett, hogy közéje és az élet közé
állhatott? Mi van rajta különös? És hogyan versenyezhetnék én vele?
Hiszen Harry nem ismeri a saját lelkét.
– Kegyed nagyon méltóságteljes. Kegyed erőltetett, tartózkodó. Az élet –
olyan embereknek, mint Chatteris – valami más, mint nekünk. Van benne
valami, amitől keményebbnek érzi az életet, mint mi. Lázadozik az élet
ellen. A kötelességét ugyan elég jól tudja… És kegyed… Nem szabad rossz
néven vennie, Miss Glendower, amit mondok… de talán nem tudom magam
kifejezni…
– Folytassa, – mondta Adeline – folytassa.
– Kegyed tulságosan emlékeztette őt a kötelességeire.
– Bizonyára, mit tehettem egyebet.
– Beszéltem vele Londonban és akkor még azt gondoltam, hogy nincs igaza.
De azóta sok mindenféle járt a fejemben és többek közt még az is, hogy
talán kegyednek nincs igaza. Legalább némely tekintetben.
– Kérem, ne törődjék a büszkeségemmel. Folytassa.
– Látja, kérem, kegyed nagyon világosan határozza meg a dolgok értékét.
Világosan megmondta neki, hogy mit vár el tőle. Mintha házat épitett
volna neki, örök időkre, amiben laknia kell. Hogy most ahhoz a lányhoz
szegődött, ez ugy jön, mintha elhagyná ezt a házat, amely nagyon szép,
nagyon előkelő ugyan, – de nagyon kiszámitott, nagyon is körülfalazott
az ő lelkének. Az a lány – természetes. Olyan, mint a kék, tiszta
levegő, mint a madár, mint a végtelenbe nyiló tengeröböl. Ez ő, ez lesz
ő Harrynak: – a nagy Kivülvalóság… Kegyed… kegyedben mások vannak…
– Miss Glendower, – mondta Melville hirtelen – hiszi-e kegyed, hogy
Harry elvehetné azt a – azt a leányt, aki közénk jött?
– Hogyne vehetné el?
– Amit kegyed nem ért – amit egyikünk se érthet meg – az a körülmény,
hogy ez a leány máshonnan jött…
– A tengerből…
– Más vizekről. És azt suttogta, hogy ő csak árnyék, ködös, valótlan,
bizonytalan lény… varázslatos jelenség…
– De –
– És azt suttogja: »Vannak szebb álmok«.
A leány megdöbbenve nézett rá.
– Álmokról beszélt, szebb álmokról és az ő suttogása…
– Nos?
– Nem tudom megmagyarázni, milyen az ő suttogása. Valami – valami, ami
kiragadja az embert a köznapi élet nyugalmából…
– Mire gondol hát? Mitől tart?
– Ez a lény egy hableány, az álmok és vágyak testetöltött káprázata: az
őrületes vágyak igéző őrülete… Magával fogja vinni őt…
Megállt.
– Hová? – kérdezte a leány suttogva.
– A mélységbe!
– És akkor sohasem tér vissza mihozzánk…
– Akarja-e, hogy visszatérjen? – kérdezte Melville.
– Nem tudom.
– Akarja?
– Ugy érzem, mintha eddig nem akartam volna…
– És most?
– Igen… De – ha nem jön vissza?
– De vissza fog térni…
– Mondja meg neki, – mondta Adeline, egészen egyszerüen, minden póz
nélkül, – mondja meg neki, hogy jőjjön vissza hozzám. Rajtam kivül nem
talál semmit a világon, amiért… Mondja neki, hogy térjen vissza hozzám…
– És –?
– Mondja neki ezt.
– Megbocsát neki?
– Nem! De akarom őt! Vágyom utána! Ha erre nem jön vissza: akkor semmi
sem használ. Ha erre nem jön vissza: – (megáll egy pillanatra): – akkor
nem akarom őt! Akkor nem az enyém – akkor elmehet!
Most Chatteris-szel kellett még beszélni. A parton találkozott vele.
A töltés lejtője felé fordultak. Néhány perc mulva a strand, a hotelek,
az ivlámpák fénye, a fecsegő nyaralóközönség, mintha sohasem létezett
volna. Csak valami távoli, kapkodó zene ütemei hallatszottak. Messze,
kint a tengeren, apró, vörös tüzek hunyorogtak. A fák között voltak: a
két ember leült egy kőpadra és hallgatagon élvezték a csendet.
– Láttad Miss Glendowert? – szólt végre Chatteris.
– Láttam.
– Beszéltél vele? – Valószinüleg… Mi a véleményed róla?
Szivarja felvillant a sötétben, mig Melville azon tünődött, mit
feleljen.
– Látod, – kezdte végre, – sohase hittem volna… Azelőtt sohasem találtam
őt különösen vonzónak. Csinos, az volt, tudod, de – nem megnyerő. Hanem
most – most megváltozott. Most káprázatos.
– Az, – bólintott Chatteris és lassan verte le a szivarja hamuját. – Én
mindig tudtam. Te – te csak most kezded látni. Esküszöm neked, ő a
legtisztább, legegyenesebb, legnemesebb emberi lény, akivel találkoztam
eddig. Oly erős hite van, oly szépen, egyszerüen tud cselekedni – –
valami királynői egyéniség és jóakarat van benne…
– Azt akarja, hogy menj vissza hozzá, – bökte ki Melville egészen
akaratlanul.
– Tudom, – mondta Chatteris nyugodtan. – Meg is irta ezt… Oly tökéletes,
egyszerü méltósággal tette. Nem küzködik, nem jajgat ő értem, mint a
közönséges nők tennék… Nem verekszik és nem mondja nekem, hogy
megsértettem és mindennek vége… és nem mondja, hogy az isten szerelmére,
jöjj vissza! Ő egyenesen és nyiltan ir. Azt hiszem, Melville, csak most
ismertem meg őt igazán… Azelőtt, – azelőtt nem láttam, micsoda lelke
van…
Elgondolkodott. A szivar tüze elbágyadt, majd kialudt.
– Hát visszamész?
– Hogy visszamegyek-e? Igen!
– Természetesen, – ismételte, – visszamegyek. Nem az én hibám, hogy
mindez a zavar felkavarodott, hangulataim voltak – mindenféle járt a
fejemben. De ha egyedül hagytak volna… Belekényszeritettek engem ebbe az
állapotba…
– Mi ez? – kérdezte mintegy maga elé, – miért kellett – ennek a lénynek
– az én életembe jönni –? Mi van rajta, vagy mi vett erőt én rajtam,
hogy ennyire jutottam? Melville, a helyzet nem oly borzasztó, mint az én
lelki zavarodásom. Ő elragadott engem – a képzeletemnél fogva. Hogyan?
Fogalmam sincs róla.
– Ő szép – mondta Melville.
– Bizonyára, szép. De Adeline is az.
– Adeline nagyon szép. Nem vagyok vak, Chatteris. Másféleképen szép.
– De ez csak neve a hatásnak. Miért szép ő?
Melville vállat vont.
– Nem mindenkinek szép, Melville. Mások nem ugy látják, mint – mint én.
– De végre is! – kiáltott fel hirtelen Chatteris, – mire jó az, ha ugy
beszélünk? Nagyon eltértem a tárgytól. Nem akarom igazolni magam.
Választanom kell az élet, Adeline – és a Tengerkisasszony között…
– Aki a halál.
– Honnan tudjam, hogy a halál?
– De hiszen azt mondtad, hogy már választottál!
– Mondtam.
Emlékezni próbált.
– Igen, – tette hozzá. – Mondtam. Holnap reggel meglátogatom Miss
Glendowert.
– A kocka el van vetve, – mondotta, – az itélet megtörtént. Csak az
lehetek, aki vagyok. Férfi vagyok és utam van. Itt a Vágy, a világ fénye
és lángja – világitó-torony a pusztaságban. Hadd égjen, hadd égjen!
Közel futott el mellette az ut – és elkerülte. Választottam. Férfi
vagyok, ember vagyok, itt kell élnem és meghalnom, az Idő és Tér
terhével vállamon! Álmom volt – de látod, már magamhoz tértem. Hadd
égjen a láng! Nem kell már! Választottam!… Lemondás, – igen, lemondás!
Hiszen ez az élet. Vágyaink vannak, hogy megtagadjuk őket, érzékeink
vannak, hogy megöljük őket. Csak a magunk életét élhetjük. Miért legyek
én kivétel? Nekem Ő a gonosz. Nekem Ő a halál.


NYOLCADIK FEJEZET A diadalmas holdfény
Hogy közvetlenül ezután mi történt, azt lehetetlen elmondani.
Összeszedtem mindazt, amit Melville elmondott nekem, leirtam és
felolvastam neki. Ő azt mondta, minden ugy volt, ahogy leirtam: ezeket
és ezeket mondta ő és ezeket és ezeket Chatteris.
A két ember visszament a Metropol-szállóba, ahol egy erős kézszoritással
bucsuztak el. A kapuban élénk, ragyogó világosság volt. Chatteris
egyenesen a lépcső felé indult, ugy gondolja Melville, bár nem egészen
bizonyos benne. Ekkor már nagyon nyugtalanitotta Melvillet az a
sajátságos mellékgondolat, ami utközben ütött hozzá, váratlanul. Mély
elmélkedésekbe merülve, lassan indult meg. Később, mikor a tények
nyilvánosságra jutottak, mégegyszer végig ment a part hosszában, a
Metropole előtt és jól megnézte a Lummidge-hotelt is, ahol a
Tengerkisasszony volt megszállva. De azon semmi különös látnivaló nem
volt. És itt Melville elbeszélése megszakad.
Ezzel a körülményekhez képest, befejezést nyerne az én szerepem is.
Chatteris felkereste a Tengerkisasszonyt. Senkisem lehetett tanuja a
találkozásuknak, csak Parker, talán – de Parker néma, mint a sir. A
portás csak annyit mond:
– Egy szót se hallottam. Csak ugy suttogtak.
És azután – –
Tiz perccel mulhatott egy óra, mikor Parker, méltóságteljesen, mint
mindig, lejött és a fürdőkocsit kérte.
– Elhoztam, – mondja a portás nekem. Aztán jelentősen, hogy egész
terjedelmében felfoghassam, hozzátette: – De nem használták!
– Nem használták?!
– Nem. Az ur kocsiban vitte el.
– És el?
– És el!
A portás nagyon nehézkesen irja le a Tengerkisasszonyt. Ugy látszik,
hosszu köpenyt viselt és olyan volt, »mint egy szobor.« De élt. Egyik
keze szabadon lelógott és a haja is kibontva lebegett, mint egy csomó
arany. Az ur pedig ment egyenesen. A lány egyik kezével a haját fogta,
igen, igen, a haját fogta neki, az ujjai belemélyedtek a hajába…