Tengerkisasszony: Vázlat, holdfényben - 3

mind jó volt; amit Parker ajánlott, az mind kivánatosnak és megfelelőnek
tünt. Parker határozta meg igazán a Tengerkisasszony helyzetét a
világban és ő rántotta ki abból a kinos és lehetetlen viszonyból,
melyben a Buntingok között élt. Kicsi és nagy dolgokban mindig kezére
járt. Neki jutott eszébe, hogy a Tengerkisasszonynak névjegyeket kell
nyomtatni, ami meg is történt, igy: »Miss Doris Thalamia Waters.«[2]
Ezer ilyen apró, okos kis ujitást hozott be ez a Parker. Például egyszer
a boltban, mikor Mrs. Bunting mindenféle intim dolgokat vásárolt, Parker
hirtelen közbeszólt:
– Itt vannak harisnyák is – mondotta halkan.
– Harisnyák! – kiáltotta Mrs. Bunting.
– Azt hiszem, asszonyom, harisnyákra is szüksége van a kisasszonynak –
mondotta Parker nyugodtan, de határozottan.
Mert, ha meggondoljuk, miért mentene föl egy hölgyet elkerülhetetlen
hiányossága attól, ami elkerülhető?
Erre Mrs. Bunting sohase jött volna rá!

III.
Hadd tegyek még hozzá bánatosan, de végtelen tisztelettel valamit
Parkerről, mielőtt eltünne szemeink előtt.
Be kell vallanom, bár nem esik jól, hogy Parker kisasszonyt én szereztem
be mostani helyére. Hightonba, Lady Jane Glanwille-hez, a kitünő
nőagitátorhoz. Voltak bizonyos dolgok, amiket világosan akartam látni,
bizonyos jelenetek és beszélgetések, melyekre szükségem volt a
valószinüségi feltételek betartása céljából. És amit ez a Parker
láthatott és tapasztalhatott, az e tekintetben mindennél többet ért.
Egészen nyiltan beszéltem vele. Nem tett ugy, mintha nem értene engem,
vagy mintha bizonyos dolgokhoz nem értene. Mikor befejeztem, közönyös
pillantással mért végig.
– Erre nem gondoltam, Sir – mondotta. – Ez nem egyezett meg szolgálati
teendőimmel.
– De!… Hiszen semmi baja sincs abból magának, ha megmondja…
– Nem tehetem, Sir.
– Senkinek nem ártana vele.
– Nem amiatt, Sir.
– Aztán, nézze, gondoskodnék róla, hogy ne veszitsen vele semmit.
Udvariasan nézett rám, jelezve, hogy nincs több mondanivalója.
És a hajthatatlan Parkeren mult, hogy nagyon finom és kedves
dokumentumok örökre homályban maradtak. Pedig a finom célzásokat
abbahagyva, a végén egészen durva nyiltsággal akartam megvesztegetni: –
ő azonban a társadalmi felsőbbségem iránti köteles tisztelettel háritott
el mindent.
– Erre nem gondoltam, Sir – ismételte. – Egyáltalában nem egyezett meg
szolgálati teendőimmel.
És ha a végén elbeszélésemet bármely tekintetben tökéletlennek, vagy
nemkielégitőnek találná az olvasó, kérem őt, emlékezzék rá, hogy a
hajthatatlan Parker állot utjában valószinüségi igyekezetem
megvalósitásának.


ÖTÖDIK FEJEZET Harry Chatteris távolléte és visszatérése

I.
Ez a kitérés, Parker és az ujságirók miatt, bizonyára eltéritett kissé
elbeszélésemtől. De azért el lehet képzelni, hogy mig a kezdő ujságiró
információk, remények és Banghurst után szaladgált és mig Parker
ujitásokon gondolkodott, a dolgok szépen fejlődtek és virágoztak a
Folkestone Riviera örökzöld fenyvesei mögött. Miután a Buntingok kissé
megnyugodtak a nyilvánosságtól való rettegés izgalmai után: először
gyöngén, később azonban mindig világosabban észlelhető lett, hogy az
egész családnak abbeli örömét, hogy ilyen szép, gazdag és bizonyos
tekintetben választékos vendégük van, mint Miss Waters, mondom, ezt az
örömet nem osztotta teljes mértékben a család rendes két vendége, a
Glendower lányok.
Ez a kis ellentét rögtön kipattant, az első alkalommal, hogy Mrs.
Bunting Adelinevel beszélt az uj berendezkedésről.
– Hát igazán, egész nyáron nálunk marad? – kérdezte Adeline.
– Bizonyára, kedvesem, talán nem bánt ez téged?
– Kicsit csodálkozom.
– De kedvesem…
– Harryra gondolok. Szeptemberben lesznek a választások… és nekünk részt
kell venni bennük…
– De hát attól félsz, hogy ez a lány…
– Borzasztóan utba lesz.
Kis szünet mulva még hozzátette:
– Engem is zavar a munkámban.
– De kedvesem!
– Csak zavart csinál – mondta Adeline.
Mrs. Bunting kinézett az ablakon.
– Azt hiszem – szólt aztán – nem lesz ebből Harrynak semmi
kellemetlensége. Hiszen tudod, hogy lelkesedünk mindannyian az ő
ügyéért. Randolph mindent meg fog tenni! Hát igazán azt hiszed, hogy
utban lesz?
– Hát nem?
– Talán még segiteni is fog! Például korteskedhetne. Nagyon vonzó
jelenség, hisz tudod, kedvesem.
– Nekem ugyan nem. Nem bizom benne.
– No jó, de másoknak. És Harry mondta, hogy választáskor mindenki, aki
tehet valamit, tegye azt. Csak idejében legyen megtéve. Tudod, Mr.
Fisonnal beszélt erről. Ha szép lányok választanának, mondta…
– Ezt Fison mondta, nem Harry. És különben is, ez a hölgy nem segithet
nekünk.
– Azt hiszem, rosszul itéled meg, kedvesem. Ő maga kért…
– Hogy segiteni akar?
– Igen, erről beszélt – mondta Mrs. Bunting elpirulva. – Kérdezősködött
a választásról, meg hogy mi az és hogy milyen jelölt Harry, meg
ilyenfélét. Nagyon érdekli a dolog. Alig győzök neki felelni.
– No és ezért tartja azokat a hosszu társalgásokat Mr. Melvillevel, még
Freddel is, ugy, hogy a fiu egészen elhanyagolja Mabelt?
– Ugyan! – kiáltott Mrs. Bunting.
– No hát nekem ugyan nem kell a korteskedése – mondotta Adeline. –
Mindent elrontana. Ő nagyon is frivol és léha. Igen. Csodálkozó
szemekkel néz az emberre és nem tud komoly lenni…
– De kedvesem…
– Kedves Mrs. Bunting, maga nem tudja elképzelni, hogy mit jelent rám és
Harryra nézve ez a választás, meg az én – az én tanulmányaim. Ez a lány
most keresztül huz mindent – mint valami ellenmondás.
– Ugyan, ugyan, kedveském! Soha nem hallottam őt ellenmondani.
– Oh, tudom, azt nem. Ám… Mégis csak van vele valami… Az ember érzi,
hogy például a legfontosabb és legvitálisabb dolgokat semmibe veszi. Nem
vette ezt észre? Más világokból jött hozzánk.
Azután más hurokat kezdett pengetni.
– Általában, azt hiszem, nagyon könnyen vesszük mi ezt az ügyet. Hiszen
azt sem tudjuk: kicsoda tulajdonképen ez a lány? Odalent, odakünt, lehet
ő bármi. Bizonyosan voltak okai, hogy idejőjjön.
– Ugyan! – kiáltott Mrs. Bunting. – Ez hát a jótékonyság?
– De hát hogyan élnek azok?
– Ha nem élnének uri módon, hát nem volna neki sem olyan uri
viselkedése.
– Az ám. Nagyon uri dolog idejönni – mikor meg se hivták.
– Elég, ha utólag hivtam meg – mondta Mrs. Buntingné nemesen.
– No, már látom, a néni jóban van vele.
– Édes fiam, ez kötelességem. Ha félolyan kedves volna, mint amilyen,
szeretni kellene őt. Aztán elfelejted, miért jött ide.
– Elfeledtem? Sohase tudtam.
– Azt hiszem, a mai világban, amikor mindenütt szinte divat a
materializmus, meg az istentelenség, amikor az is, akinek van lelke,
igyekszik megszabadulni tőle: – akkor igazán tiszteletreméltó, ha
valaki, akinek nincs, szerezni igyekszik:
– Hát ő igyekszik?
– A plébános ur kétszer jön hozzá hetenkint. Többször is jönne, ha nem
volna annyi dolga a konfirmációval.
– Tudom, tudom, de amikor itt van, akkor a kisasszony kezét fogja és
halkan beszél hozzá és mosolyog: – a kisasszony pedig néha csakhogy el
nem neveti magát. Szépeket beszélhet.
– Mert őt is megnyerte a kedvességével. Mr. Flange pedig persze hogy
igyekszik, hogy a vallást vonzóvá tegye neki.
– No, én attól félek, nem sok lelket fog csöpögtetni beléje. Másrészt
pedig ugy rémlik nekem, hogy a kisasszony evvel vajmi keveset törődik.
Az ajtó felé ment.
Mrs. Bunting most már megharagudott. Végre is, ő két leányt és egy fiut
nevelt föl és nincs szüksége rá, hogy akárki is kioktassa.
– Kedvesem – mondta határozottan – bizonyos vagyok benne, hogy
félreismered Miss Waters-t. Felületes szemléletre lehet, hogy léhának
látszik. Talán mert szereti a tréfát. De hát elvégre, ez felfogás dolga.
Alapjában véve azonban bizonyos vagyok, van olyan komoly természetü,
mint akárki. Nagyon gyorsan itélted meg. Ha jobban ismernéd… tán mint
én…
Mrs. Bunting sokatmondóan elhallgatott.
Adelinenek két piros folt jelent meg az arcán. Megfordult az ajtóban.
– Abban – mondotta – bizonyos vagyok, hogy Harry meg fog egyezni velem,
ami az ő »segitségére« vonatkozik. Minekünk megvan a magunk dolga.
Eszméket kell fejlesztenünk és eszméket kell terjesztenünk. Harrynak
megvannak a maga nézetei – nagyszabásu, széleskörü tervek.
– Remélem, kedvesem, mégis csak meg fogsz bizni egy kicsikét legalább az
itélőképességemben – mondotta Mrs. Bunting hangsulyozva.
Adeline kinyitotta száját és becsukta megint, anélkül, hogy szólt volna.
Ezután már igazán nem mondhatott egyebet, csak amit később megbánt
volna.
Az ajtó kinyilt és erősen becsukódott. Mrs. Bunting egyedül maradt.
Egy óra mulva azonban találkoztak az uzsonnánál és Adeline modora a
Tengerkisasszonnyal és Mrs. Buntinggal szemben oly előzékeny és szives
volt, amilyen csak lehetett. Mr. Bunting szokatlanul beszédes volt az
asztalnál, nagy részletességgel adta elő, hogy milyen fényes ideája
támadt, ki fogja irtani a kertek alján a gyomot és a televényt szőlővel
fogja beültetni. Fényes idea, ismételte többször, fényes idea.
De most itt az ideje, hogy nehány szót szóljunk a kitünő Chatterisről,
aki Melville kuzinom elbeszélésében a főszerepet játszotta. Egyetemi
éveimben véletlenül ismertem őt: ott nagyon kitünő ember volt, okos,
előzékeny, zseniális. Nagyon jóképü fiu, elegáns, magas termet. Az
utóbbi időben valami leány- vagy asszonyhistória keringett felőle – de a
családja eligazitott mindent és gazdag nagybácsija számlákat fizetett.
No, nem mind – a nagybácsi nem volt szentimentális természetü, de épen
eleget. A család nem nagyon gazdag és rengeteg nagynéni tartózkodik
benne. Soha ennyi nagynénét nem láttam még egy családban. De Chatteris
olyan csinos és tehetséges és jómodoru fiatalember volt, hogy a nénék
mind szerették őt és tolták előre. Chatteris a magasabb ujságirásra
vetette magát – nehány elfogadható verset is irt és egy nagyon előkelő
kiadónál adta ki. A versek, mint őmaga, csinosak és fésültek voltak,
némi tartózkodó előkelőség jellegében. A közönséges emberben ezt a
vonást gyöngeségnek nevezik. De ő nem volt közönséges ember, erélyesnek
ismerik és a munkáját mindenki megbecsülte. A nénék kijelentették, hogy
jól érik a fiu és Amerikába küldik tanulni. Ott aztán, ugy látszik,
történt valami. Sőt történtek valamik. Hogy mik történtek, ezt nehéz
elmondani. Valami milliomosról volt szó és valami visszament
eljegyzésről. És valami cikkről, egy amerikai lapban, nagy cimekkel:
=Az angol arisztokrata elcsábitja az amerikai lányt.=
=A szivtelen csábitó áldozata!=
Az egészből persze szó se volt igaz: az amerikai lánynak semmi baja se
esett, később férjhez ment, Chatterisnek azonban mégis haza kellett
sietnie, a nénék összeszidták és ujabb számlák kifizetése következett.
És akkor, abban az időben ismerkedett meg Adeline Glendowerrel. Mikor
eljegyezte, a nénék ragyogtak a boldogságtól – érezték, hogy most munkás
és ambiciózus idők következnek. Némi habozás után Chatteris –
Adeline-től ihletve – a liberális pártba lépett be, a baloldal
konzervativ elemei közé.
A Tengerkisasszony érkezése idején Chatteris Párisban járt. A
választások előtt elintéznivalói voltak, ugy volt, hogy azután visszatér
Adelinehez és mindenről beszámol. Mindennap várták őt most már.

II.
És megérkezett.
Follestwe felől érkezett és a »liét zogrole«-nál szállt le. Délután
azonnal lesétált a villába, hogy Adeline-vel találkozzék. Az ebédlőben
találkoztak, ugy tudom: Chatteris becsukta az ajtót és aztán,
feltételezhetőleg, holmi gyengédségek következtek.
Én Adeline-t csak most, a történtek után ismertem meg – és mi most
Adeline? Munkás, erélyes férfiasszony, nyilvános tevékenységébe
burkolózva – s valami, mintha eltünt volna belőle. Melvilletől
kérdeztem, milyen volt ezelőtt – de ugy látszik, ő sohase szerette,
érezte, hogy szélesebb látóköre van, mint neki és kicsit félt tőle. Nem
volt se »csinos nő«, se »kedves hölgy«, se »grande dame« – pedig szép
volt és impozáns. »Pózolt«, fejezte be röviden Melville. És »Humphry
Wand«-ot olvasta. Ezt nem tudta neki megbocsátani. Nem tudta őt máskép
elképzelni, mint Marcellá-t a »Sir John Tressady«-ba. Annak a kemény,
határozott, kérlelhetetlen jellemü nőnek látta mindig és ugy képzelte,
hogy megfelelő helyzetekben Adeline egészen ugy cselekednék, mint
Marcella ugyanabban a helyzetben.
Marcella, mint tudjuk, ragaszkodik a férfihoz, miután az elpártolt tőle.
»Az érzések egy magasabb pillanata vegyitette volna el szivében a
közönséges vágyat s a nemesebb ambiciókat.« Azután valószinüleg
»hirtelen megmozdult« volna és »szép kezeit arcához emeli«, mig
Chatteris »összeszedi erejét«. »Valami végtelenül gyengéd és anyás«
szólalt volna meg »szavában a legnagyobb szerelem és a szeretet hangján,
mit nő adhat.« Chatterisben »felidézte« volna »a báj, szenvedély,
odaadás vegyes benyomását, mely, mintegy rimekként csendült össze abban
a költeményben, mely szépségéről szólt.«
De ez csak álom volt és nem valóság. Adeline talán igy tett volna, de –
Adeline nem volt Marcella, csak szeretett volna lenni és Chatteris nem
volt Maxvell, és nem is akart lenni soha.
Sőt, tovább megyek: ha Chatteris valaha találkozott volna Maxvellel:
bizonyosan összevesztek volna egymással. Igy hát a hős és hősnő egészen
máskép találkozott, mint Adeline elképzelte: félszeg, erőltetett
mozdulatokkal és tulságosan józanul. Azért bizonyosan volt valami
gyöngédség is a találkozásban – azt mi nem itélhetjük meg – és, ugy
képzelem, a leány kérdezte: »Hogy van?« és a férfi válaszolt: »ó, nagyon
jól!« Ezután Chatteris valószinüleg párisi utazásairól beszélt.
Feltétlenül elmondta azt is, amit a nagy politikussal, Hythe-el beszélt
és belevette, ha nem csalódom, azt a kis kellemetlenséget is, a glasgowi
ügynökkel. Azután bizonyára politikáról csevegtek, mert, amint néhány
perc mulva egymás oldalán megjelentek a kertben, ahol Mrs. Bunting és a
Tengerkisasszony épen a croquet-tező lányokat nézegették: Adeline még
mindig bizonyos közérdekü tényeket sorolt fel.
Ugy látszik, a Tengerkisasszony látta meg őket először. »Itt vannak!« –
mondta hirtelen.
– Kicsodák? – kérdezte Mrs. Bunting, felpillantva és követve a leány
mereven Chatterisre irányitott tekintetét.
– A másik! – mondotta a Tengerkisasszony.
– Harry és Adeline! – kiáltott Mrs. Bunting. – Hát nem szép pár igy
együtt?
De a Tengerkisasszony nem felelt. Hátradőlve, némán, mozdulatlanul
vizsgálta a közeledőket. Szó sincs róla, szép pár voltak. Amint a
veranda kék árnyékából előtünt alakjuk, a nap teli fénnyel világitotta
meg őket, mint valami sugaras jelenség körvonalait; mintha valami óriási
szinpadon jelentek volna meg, a végjelenetben, teljes világitásban.
Chatteris magas és szép alak volt: arca megbarnitott és kissé komoly,
mint általában az utóbbi napok folyamán. És mellette Adeline, fekete
hajával, kissé kipirult arccal, hol Chatterisre, hol a kis társaságra
pillantva.
Chatteris csak akkor vette észre, hogy a Buntingokon kivül még más
valaki is ül a fák alatt, mikor már egészen közel volt. Az idegen
hirtelen megpillantása egy pillanatra megzavarta abban, amit mondani
akart és ekkor Adeline előrelépett. Mrs. Bunting fölállt és a
krokettezők is – kivéve Mabelt, aki épen nyerőben volt – örömkiáltással
sereglettek Chatteris köré. Mabel ott maradt és hangosan követelte, hogy
»azért csak játszuk végig.«
Adeline azonban diadalmas hangon fordult Mrs. Buntinghez: »Minden
rendben van. Megnyerte mindnyájukat és Hythe is pártfogást igért!«
Egészen akaratlanul találkozott tekintete a Tengerkisasszonyéval.
Nem lehet tudni, mit talált benne, vagy hogy volt-e egyáltalában valami
látnivaló e tekintetben. A Tengerkisasszony azonban elforditotta
pillantását és közelebbről nézte meg a férfit, akit most látott először.
De a két lány szemének találkozásában volt valami kérdő és csodálkozó.
Adeline azután néma intéssel fordult Mrs. Bunting felé.
– Oh, elfelejtettem! – kiáltott a derék asszony és bemutatta őket
egymásnak. De nem néztek egymásra.
Chatteris azután Freddel csevegett.
A Bunting-leányok inkább Adeline irigylendő helyzetét látszották
értékelni, mint magát a kitünő Chatterist. Mabel még mindig duzzogva
közeledett.
– Hát nem játszhattuk volna végig?
– Halló, Harry! – kiabált messziről Mr. Bunting. – Mit csinál Páris?
– No, hogy megy a halászat? – kérdezte vissza Harry.
És igy fecsegtek és nyüzsögtek a kedves fiu körül, aki »mindnyájukat
megnyerte«; – kivéve természetesen Parkert, aki ott maradt megillető
helyén és nem látszott törődni Chatteris-szel.
Vigan folyt a társalgás és senkisem látszott törődni Adeline drámai
alakitásával. Mint egy cimszerep állott közöttük, melynél hiányoznak a
mellékszerepek. Aztán egyszerre mindenki az ügyekről kezdett beszélni:
»Hát igazán el van intézve?« – mondta Mrs. Bunting és Betty tapsolt:
»Választás lesz! Választás lesz!« Mr. Bunting fontos és hozzáértő arccal
kérdezte: »Hát beszélt vele?« és Fred belekiáltott a hangzavarba:
»Hurrá!«
A Tengerkisasszony, természetesen, egy szót se szólt.
– No, küzdelem, az lesz – jegyezte meg Mr. Bunting.
– Hát bizony, nem adjuk meg magunkat szó nélkül – tette hozzá Chatteris.
– Még többet is teszünk – igy Adeline.
– Óh igen, – kiáltott fel Betty.
– Meg fogják őt választani! – mondta Adeline.
– Ha van egy kis eszük, – fejezte be Mr. Bunting.
Azután Mr. Bunting fölemelte egy oktávval hangját és politizálni
kezdett. »Emberekre van szükség, akiknek pénzük és nevük van. Pénz és
tömeg – ez a fő. Mi fölvesszük a harcot – azután félreállunk. A pártok
összetartása – végre ez a fő. A pártot szervezni kell.«
És gesztikulált a kezeivel, ezekkel a kövér, kis kezekkel, melyekben
mintha nem volna se csont, se hus, csak lószőr.
– Nem mindennapi választás lesz, – folytatta Mr. Bunting. – Nagy dolog
lesz!
A Tengerkisasszony gondolkodva nézett rá. – Mi az a választás? –
kérdezte. – Nem értem.
Mr. Bunting elkezdte magyarázni. Adeline türelmetlenséggel, vegyes
figyelemmel hallgatta és többször megkisérelte, hogy Chateris-szel
párhuzamos társalgást kezdjen. De Chatteris nem értette őt meg. Ugy
figyelt, mintha nagyon érdekelné őt az, amit Mr. Bunting a
Tengerkisasszonynak magyaráz.
Közben a croquet-parti, Mabel sürgetésére, ujból összeállt. A többiek
folytatták a politikát. Chatteris személyére tért a beszéd, mindarra,
amit Chatteris tenni fog és amit tennie kell. Most Adeline beszélt. – Ez
a választás ugy tekintendő, mint egy megnyiló kapu – mondotta. Mikor
Chatteris szerényen ellenkezett, büszkén és boldog önérzettel mosolygott
rá, mintha mondaná: »Várj csak, mivé teszlek én még tégedet…«
Mrs. Bunting halkan suttogva magyarázta a Tengerkisasszonynak ezeket a
sulyos kérdéseket.
– Ő oly szerény – mondotta valahol, Chatterisra értve, ki ugy tett,
mintha nem hallaná, de azért elpirult. Többször megkisérelte, hogy
személyéről a Tengerkisasszonyra vigye a társalgást, de nem sikerült,
mert fogalma sem volt róla, ki ez a szép leány.
A tengerkisasszony pedig nagyon keveset beszélt: Chatterist és Adelinet
nézte, de főleg Chatterist, amint Adeline-nel beszél.


HATODIK FEJEZET Tünetek

I.
Az én Melville kuzinom sohasem tud pontos lenni a dátumokban. Ez
legalább is sajnálatos, mert bizony érdekes volna tudni, hogy hány nap
kellett ahhoz, mig Chatterist intim beszélgetésben találta a
Tengerkisasszonnyal. A kölcsönkönyvtárból jött hazafelé, egy pár könyvet
vitt Miss Adelinenek, amit még aznap kért tőle. Azoknak az ösvényeknek
egyikén volt ez, melyek a sziklafal alatt huzódva, elragadó kilátást
nyujtanak Folkestonera és a tengerre. Chatteris egy alacsony, a
sziklafalba vágott kőpadon ült és előrehajolva egyenesen belenézett a
Tengerkisasszony arcába, aki tolószékében ült előtte. A Tengerkisasszony
beszélt, sajátságos mosollyal az arcán, ami még Melvillet is meglepte,
pedig sokféle mosolyát ismerte már. Parker egy kicsit messzebb állott,
egy magasabb sziklán.
Melville kuzinom odalépett és csatlakozott hozzájuk. A társalgás erre
megakadt. Chatteris visszahajolt, de ugy látszik, nem haragudott. A
könyvekre terelte a szót.
– Kinek viszi? – kérdezte.
– Miss Glendowernek, – mondta Melville.
– És miről szólnak? – kérdezte a Tengerkisasszony.
– A népesség szaporodásáról.
– No, ez nem az én témám, – mondta a Tengerkisasszony és Chatteris
mosolyogva intett, mintha értené a finom tréfát.
Kis szünet állott be.
– Mi van Hythe-szal? – kérdezte Melville.
– Még nem tudom, – mondta Chatteris és révetegen nézett maga elé.
– Szeptemberben lesznek az előtárgyalások.
– Meglesz egy hónap alatt, – bólintott Chatteris.
– Akkor szép kis dolgunk lesz.
– És én fogok választókat toborozni? – szólt közbe a Tengerkisasszony.
– Miss Waters – magyarázta Chatteris – azt mondta, hogy segédkezet akar
nyujtani nekünk.
– No, no, az kemény munka, Miss Waters, – mondta Melville.
– Nem baj! Nagyon érdekes lesz! És én szeretnék segiteni. Igazán
szeretnék segiteni – Mr. Chatterisnek.
– Ez bátoritás!
– Igen, körül fogok járni a tolószékben.
– Nagyon kedves lesz – mondta Chatteris.
– Mindenképen segiteni akarok, – szólt ujra a Tengerkisasszony!
– Hát ismeri már az ügyet? – kérdezte Melville.
A leány ránézett.
– Megkapta az utasitásokat?
– Ó, hiszen minden olyan könnyü! Kérni fogom az embereket, hogy
szavazzanak Mr. Chatterisra és intek a kezemmel és emlékeztetem őket az
igéretükre! Hát mi van abban?
– Igazán semmi, – mondta Chatteris. – Bár az egész ilyen egyszerüen
menne.
– Miféle emberek laknak errefelé? – kérdezte Melville.
– Igazán nem tudom, – mondta Chatteris. – Többnyire halászok. Azelőtt –
azt mondják – csempészettel foglalkoztak, de én nem igen hiszem.
– Hogyan! – kiáltott a Tengerkisasszony. – Hiszen csak öt héttel ezelőtt
magam láttam…
Hirtelen megállott és Melvillere nézett. Melville zavarba jött.
– Az ujságban, – tette hozzá aztán Melville ügyesen.
– Igen, az ujságban, – mondotta a Tengerkisasszony, megragadva a
mentőkötelet.
– Mit? – kérdezte Chatteris.
– Hogy itt csempésznek, – mondotta hirtelen a Tengerkisasszony, azután
hirtelen elhallgatott.
A kuzinomnak aztán egy adoma jutott eszébe. Erről Chatterisnek egy másik
– hiszen egy-egy választás valóságos melegágya az anekdotáknak. Most
értette csak meg kuzinom a helyzetet.
Chatteris és Melville aztán elbucsuztak és együtt mentek el. Hallgatagon
fordultak be az alléba.
Néhány percnyi csönd után Chatteris szólalt meg.
– Ki ez a Miss Waters? – kérdezte.
– A Buntingok vendége, – mondta szellemesen Melville.
– Ugy… Nagyon bájos teremtés.
– Nagyon.
– És érdekes. Betegsége kifejleszti egyéniségét. Olyan passziv valamivé
alakitja őt, mint egy festmény vagy… ilyenféle… képzeletbeli dolog.
Igen, képzeletbeli… Tudod, csak ül és mosolyog és felel a kérdésekre.
Aztán a szemei… érdekes szemei vannak. És mégis…
Melville nem felelt, nem esett neki jól a téma.
– Honnan hozta ez a Mrs. Bunting?
Kuzinomnak össze kellett magát szedni.
– Van valami, – mondotta – amiről Mrs. Bunting nem szeret beszélni.
– Mi lehet az?
– Valószinüleg nagyon egyszerü dolog – mondotta a kuzinom.
– Különös, Mrs. Bunting általában szeret beszélni.
Melville valamit motyogott.
– Igen, mindjárt éreztem, – mondotta egyszerre Chatteris.
– Mit?
– A titokzatosságot.
Chatteris már beszélő kedvében volt. Filozofálni kezdett. »Kétségtelen,
hogy csak illuzió az egész. A nők mind impresszionisták. Mi csak a
hatást érezzük. De hogy az hogyan jött létre – ez a Titokzatosság.«
Ezt nagyon érdekesnek találta.
– Nem tudod, mi baja van, Melville?
– Kinek?
– Miss Watersnek. Bunting azt mondja, hogy csak eltérés… nem nyomorék…
– Hát ő biztosan tudja.
– Igen, de… nem tudod te véletlenül, miben áll ez az eltérés?
– Ezt nem mondhatom meg – felelt Melville gondolkodva.
A tárgy kimeritve látszott. Most egy közös barátjukról csevegtek. Ezután
hosszabb időre elhallgattak. Végre Chatteris kezdte ujra.
– Asszonyos motivumok – mormogta.
– Micsoda?
– Az a korteskedés. Lehetetlen, hogy igazán érdeklődjék a Liberalizmus
Filantrópiája iránt. Egy lány!
– No, hiszen vannak különbségek. Természet dolga…
– Az igaz! Aztán valójában nincs is olyan nagy különbség a két nem
intellektuális élete közt… Ha te érdeklődhetsz, miért ne…
– Hát persze.
– Másrészt nem is az elvek a fontosak. A választás izgalmai is
érdekelhetik.
– Izgalmak!
– Az ember el nem tudja képzelni, mi minden érdekelheti az asszonyi
lelket!
Azután hallgattak.
– Ez a vizsgálóbiró-ösztön bennük, azt hiszem – mondta később Melville.
– Ez mindegyikökben megvan. A korteskedés érdekli őket. Minden nő szeret
olyan házba menni, ami nem az övé.
– Valóban – mondta Chatteris röviden és gondolkodóba esett.
Tizenkét órát ütött a Schorncliffe-kápolnában.
– Ejha! – mondta Chatteris és meggyorsitották lépteiket.
Adelinet papirjai között elfoglalva találták. Mikor beléptek,
szemrehányóan, de bizonyos Marcella-szerü megadással a hangjában,
emlékeztette őket az időre. Chatteris bő és megnyugtató magyarázatot
adott.
Melville előszedte a könyveket és magukra hagyta őket.

II.
Kis időre Chatteris visszatérése után Melville kuzinom és a
Tengerkisasszony együtt ültek a kert végébe nyiló kis félszigeten és
teljesen megfeledkezve Parkerről – aki tisztes távolban, egy kerti
széken horgolt – beszélgetésbe mélyedtek. Fred kiránduláson volt a
leányokkal (a Tengerkisasszony kérésére ment velük) Mrs. Bunting és
Adeline pedig diplomáciai ügyben Hythe-nél tettek látogatást.
Mr. Bunting halászni volt. Nem, mintha szerelmes lett volna ebbe a
halászatba, határozott jellemü kis emberke volt és egyszer már
elhatározta, hogy lunch után másfél órát halászni muszáj, egy rozoga
csónakban, amelyben három óra felé pontosan jelentkező tengeri
betegséget szokott kapni, ami már, ugy látszik, hozzátartozott a
természetéhez. Talán nem is tudott volna már ellenni enélkül.
Melville és a Tengerkisasszony egy sürü szikamur árnyékában ültek és
Melville-en az a diszkréten választékos, vakitóan fehér flanell-ruha
volt, amit akkoriban nagyon hordtak. Nagyon élénk volt ezen a délután.
Cigarettára gyujtott, miután valószinüleg előbb engedelmet kért rá. A
leány mintha ki akarta volna nyujtani a kezét.
– Talán?… – kérdezte Melville csodálkozva.
– Milyen érdekes – suttogta a Tengerkisasszony.
Melville futólag Parkerre nézett, aztán visszafordult.
– Ez egyike azoknak a dolgoknak, melyekért feljöttem – mondta a leány és
nézte a cigarettát.
Melville erre adott neki egyet.
Elfogadta és merengve vizsgálta.
– Odalent – szólt aztán – ez nincs… Elképzelheti, hogy a dohány
átnedvesedve jut csak hozzánk. Némelyek azért szivnak valamit odalent…
tengerészektől kapják… és rágni kell… De az utálatos.
Kezével egy elháritó mozdulatot tett és gondolatokba merült. A kuzinom a
cigaretta-dobozát pattogtatta. Azután előrehajolt és visszafojtott
lélegzettel nézte a leány első szippantásait.
– Igazán szeretném tudni, – szólt aztán – miért jött ide mégis?
A leány rámosolygott a kék füstgomoly mögül. »Nos, ezért« – mondta.
– És a frizura végett?
– És a ruhák végett.
Ujra mosolygott. – És mindezekért, – tette hozzá – mintha kárpótolni
akarná egy kicsit a férfit. A házra és kertre mutatott.
– Jól áll? – kérdezte aztán.
– Elragadóan, – felelt a kuzinom, gyönge sóhajjal a hangjában. – Hogy
izlik?
– Érdemes volt eljönni érte, – mondta a leány és a szemébe mosolygott.
– Hát igazán, csak ezért?…
– Ezért és hogy lássam, mily élet folyik idefönt. Nem elég ez?
Melville elmerengve nézte a cigaretta vörösen sziporkázó hamuját.