Targallyak - 10

  meg akarom kérni a herczegtől a hugát.
  – Hozzád adja.
  – S gondolod, hogy Alcidenek nem lesz kifogása ellenem?
  – Hozzád megy.
  – De ugyan mondd meg, mi oka lehet annak, hogy a herczegnő még eddig
  férjhez nem ment?
  – Nem talált kedvére való kérőt.
  – S gondolod, hogy én az leszek?
  – Sőt bizonyosan tudom.
  – Tehát tanácsolod, hogy megkérjem?
  – Nem biz én.
  – Miért nem?
  – Mert hozzád adják.
  – Nos aztán?
  – Akkor majd nagyon megjárod.
  – Talán kevés a herczegnő hozománya ahhoz a fényüzéshez, a mihez szokva
  van?
  – Kétszázezer livre évi járadékot fog kapni a herczegtől.
  – Hisz az egy kincs! – Te! Talán valami titkos liaisonja van a
  herczegnőnek?
  – Au contraire! A komornyik olyan furcsán nevetett.
  – Au contraire? De hát mit jelent az?
  – Majd megtudod, ha elveszed.
  A jó tábornagy aztán addig törte rajta a fejét, hogy mit jelenthet ez a
  szó «ellenkezőleg», vonatkozásban ahhoz az állításhoz, hogy talán valami
  szerelmi viszonya lehet az imádott hölgynek, míg végre átlátta, hogy nem
  tudja e talányt megoldani máskép, mint ha csakugyan megkéri a kezét a
  herczegtől.
  Az is olyan furcsán mosolygott a marquisra, mikor a huga kezét odaigérte
  neki. És azután minden chevalier, a kit csak vőfélyül, násznagyul
  felkért, az az első pillanatban mind mosolygott; még a pap is
  elmosolyodott egyszer, mikor összeeskette őket.
  A menyegzői lakománál a menyasszony nem evett mást, csak bouillont, meg
  kocsonya- és tejhabféléket, a miket kanállal lehetett elkölteni; késhez,
  villához hozzá nem nyult; hanem hát az jól illik a menyasszonyoknak,
  hogy a lakadalmukkor finnyáskodjanak; majd máskép lesz az otthon, ha a
  vaspántos vállfüző nem szorítja a derekát s nem néz rá senki, hogy mit
  eszik.
  A marquis aztán hazavitte a nőül vett herczegasszonyt Ehrenbreitsteinba;
  az egész úton a hintója mellett lovagolt.
  Végre magukra maradtak, kettecskén, egyedül, az első hitvesi vacsorát
  elköltendők. Az ifjú szép hölgy most már igéző pongyolában, minden
  erényőrző fesz nélkül.
  Hanem ezúttal sem nyúlt se késhez, se villához, csak kocsonyát, meg
  pépet evett, a mihez kanál kellett.
  A férj biztatta erősen.
  – Egyél kedvesem, ebből a jó pástétomból. Ezt a jó szarvas-szeletet.
  Ettől kap az ember friss vért. Kóstold meg csak.
  A nő rábámult azokkal a nagy kék szemeivel.
  – Mit gondol ön? Hisz azt meg kellene rágnom.
  – Meg hát.
  – De hisz én nem rághatok a fogaimmal.
  – Miért nem?
  – Azért, mert üvegből vannak.
  – Üvegből vannak? No ilyet az apám lelke se hallott soha.
  S hogy meggyőződjék róla, közelebb akarta magához húzni a feleségét s e
  végett megfogta a kezét. Mire a nő felsikoltott.
  – Vigyázzon ön! meg ne szorítsa az ujjaimat.
  – Talán azok is üvegből vannak?
  – Természetesen. Felelt rá a nő komolyan.
  – Talán még ez is, meg az is űvegből van? Kiálta a férj, kétségbeesetten
  detaillirozván a kérdést.
  – Hát igen! Mind. Az egész. Rá ne üssön ön, mert eltörik.
  A marquis csak hanyattesett ijedtében. Ő feleségül vett egy csendes
  tébolyodottat, a kinek az a rögeszméje, hogy az egész teste üvegből van,
  s nem meri a hust a szájába venni, mert attól fél, hogy kitörik benne az
  üveg foga. Külömben igen szép és igen jámbor teremtés. Nem kell senkitől
  félteni.
  Most értette már a tábornagy, hogy mit tesz «au contraire?» Csakhogy már
  késő volt.
  Ez bizony fatális egy állapot, a tábornagynak joga lett volna rögtön
  felpakolni a feleségét s visszaküldeni a miniszteri sógorhoz, hogy ha
  üvegből van a huga, tartsa almáriomban s ne adja feleségül olyan
  emberhez, a ki tűzkőből van. Hanem hát ezt csak még sem tette, mert a
  kétszáz-ezer livrenyi hozomány, az már nem volt üvegből, hanem valóságos
  aranyból s aztán okos ember nem nézi a poharat, hanem azt, a mi benne
  van.
  Maillé-Brézés marquis tehát hagyta a feleségét üvegnek lenni; az nem ült
  soha lóra, nehogy összetaláljon törni, nem tánczolt, nehogy valaki
  hozzáütődjék a könyökével s mikor lefeküdt aludni, elébb tetőtől talpig
  vattába pakoltatta magát, mint a hogy a messze útra küldendő velenczei
  üvegkorsókat szokták.
  Hanem hát okos ember segít magán másképen. Az még nem történt meg, hogy
  franczia marquis éhen halt volna meg, ha otthon nem főztek a számára.
  Hanem egy baj volt a dologban. Az, hogy Köln nem Páris, s
  Ehrenbreitstein nem Versailles.
  Maillé-Brézés marquis ugyan fedezett fel egy ritka szépséget a
  Bayerlehenhof negyedben: a szép Agathát, a pástétom-árulónőt. Ez aztán
  olyan lány volt, a ki húsból és vérből van, csupa jókedv és elevenség.
  Szerette is a tréfát s nem haragudott érte, ha az arczát megcsipték. Az
  is olyan volt, mint a duránczai baraczk. A marquis verseket is írt
  hozzá.
  Hanem ennek is volt valamije, a minek üvegből kellett lenni: – a jó
  hirneve.
  A trianoni pástétom-árulónők ezt nem vették volna olyan szigoruan, hanem
  a szép Agatha német volt és kérlelhetetlen.
  – Én bizony nem vagyok bolond, hogy a marquis úr szép szemeiért
  levágassam a kontyomat s szalmakoszorúval a fejemen sikároljam a templom
  küszöbét. Nálunk az olyan leánynak, a ki a pártáját elveszti, nincsen
  maradása. Csak maradjunk a verseknél.
  – Hát végy magadnak valami bolond férjet.
  – Akkor meg az lesz az útban. S ha asszonyt kapnak rajta a hűtelenségen,
  azt meg épen kikötik a pelengérre s megkorbácsolják. Nálunk az ilyen
  dologban nincsen semmi «Péter bácsi».
  – No hát fogj magadnak egy olyan férjet, a ki nem lát meg, nem hall meg
  és nem beszél ki semmit.
  – Olyan nincs.
  A marquis pedig egészen bele volt bolondulva a szép leányba s majd
  szétszedte a fejét, hogy egy jó gondolatot találjon benne.
  De hát mire való az ördög a világon, ha ilyen kényes helyzetben nem tud
  az emberen segíteni?
  A komornyikja jött jelenteni, hogy itt van egy úr, a ki rögtön akar a
  tábornagy úrral beszélni. Annak az úrnak az arcza fekete, a ruhája pedig
  veres.
  Ez mégis nagy serénység! Csak megkívánja az ember s már itt van!
  – Vezesd be.
  Az az úr azonban épen nem volt az ördög, hanem csak egy jámbor
  szerecsen, a ki azon kezdte, hogy hasravetette magát a tábornagy előtt,
  s megcsókolta a lábait, maroccói etiquette szerint.
  – Hát téged ki az ördög küldött hozzám? rivallt rá a marquis.
  – Nem egészen az; csak a cataloniai apátúr, viszonzá a látogató s átadá
  a marquisnak az ajánló levelet.
  Abból a levélből aztán megérté a marquis fekete látogatójának rövid
  élettörténetét.
  Fiatal afrikai néger volt, gyermek korában elrabolták, elvitték
  Stambulba, ott azok közé sorozták, a kik a szultán háremét őrzik;
  (feddhetlen jellemű férfiak, a kikre a szultán rá meri bízni a
  feleségeit), ott megunta a dolgot, megszökött s sok viszontagságon
  keresztül Cataloniába vetődött; ott a kegyes abbé Jeremiah kezei közé
  került; az bevezette őt a keresztyén hitbe; megkeresztelé. A keresztapja
  volt monsieur Derbois, annak a nevéről a neophita lett Derbois Jakab. Az
  abbé gondoskodni kivánt védencze földi sorsáról is. Eszébe jutott, hogy
  van egy hatalmas barátja Ehrenbreitsteinban, Maillé-Brézés tábornagy,
  íme elküldé hozzá, hogy fogadja fel az udvarához valamiféle szolgálatba.
  – Tehát te valóságos háremőr voltál a szultán szeráljában? kérdé a
  marquis.
  – Allah – akarom mondani – Jehova úgy rendelte.
  – Nagyon jól rendelte. Én szolgálatomba fogadlak. Leszesz nálam major
  domus.
  A néger nagyon fekete képet csinált hozzá, mert «domusz» annyit tesz
  törökül, hogy «disznó», hanem azért csak azt mondta rá, hogy az is jó
  lesz.
  – Hivatalod az lesz, hogy valamennyi cselédemnek te parancsolsz, az
  ünnepélyeket rendezed, s a vendégeket elfogadod.
  A néger úgy találta, hogy ilyen «domusz» lehet az ember.
  – Kapsz fizetést és fényes egyenruhát, úri szállást a saját
  lakosztályomban, pompásan bebutorozva.
  A néger átlátta, hogy ez nem disznóól.
  – Hanem mindezekhez egy föltételt kötök. Egyúttal meg kell házasodnod,
  feleséget kell venned.
  A néger azt kérdezte «hányat?» S aztán nagyon megnyugtatva érezte magát,
  mikor megtudta, hogy csak egy asszonyra kell vigyáznia. Az alku minden
  húzódás nélkül megköttetett.
  Most még csak a szép Agathát kellett felvilágosítani a szerencséje
  felől.
  – Kincsem! Kaptam már a számodra egy olyan vőlegényt, a milyen «nincs»,
  a ki nem lát, nem hall és nem beszél. Íme itt van.
  A szép Agatha természetesen hogy felsikoltott ijedtében, mikor a
  bemutatott vőlegényt meglátta:
  – De hisz ez maga az ördög!
  – Dehogy! Még nincsenek szarvai.
  – Hisz ettől én első nap megszököm.
  – S az mind a hármunkra nézve nem lesz szerencsétlenség.
  Három hét múlva a szép Agatha a néger Derbois hitvese volt, a fekete
  Derbois pedig a tábornagy major domusa, ki annak saját palotájában
  lakott feleségestől együtt.
  Hogy azután a szép Agatha miként lett valóságos úrnővé a tábornagy
  házánál? hogy kerítette a nagy hőst egészen a papucsa alá? hogy segített
  elkölteni a kétszázezer livre jövedelmet? Az mind meg van írva a «nyulak
  históriájában», a mely, mint tudjuk, egy igen terjedelmes könyv, és a
  mit nem szoktak a gyermekek kezébe adni.
  Egyszer azonban az a furcsa kívánsága támadt a szép Agathának, hogy ő
  neki a tábornokné gyémánt fülönfüggői kellenek. Ugyanazok a drága
  fülönfüggők, a miket az szokott ünnepélyes napokon viselni.
  Hiszen kért volna bármilyen drága gyémántokat, a miket meg lehet venni,
  ez nem lett volna hiba; de azt kivánni, hogy a tábornok vegye ki a
  függőket a saját felesége füléből s annak a szeme láttára akaszsza a
  szolganő fülébe, mégis csak vakmerő egy gondolat.
  De ki volt gondolva s meg kellett lenni.
  A tábornagy finom ember volt és nagy hadvezér. Elővette a taktikát, hogy
  ezt a lehetetlenséget minden erőszak nélkül keresztül vihesse.
  A marquisnő születésnapja következett, a mit mindig nagy családi
  ünnepély szokott követni. A nő sejtette jól, hogy a major domusnak
  micsoda hivatala van feleségestől együtt az ő házánál; hanem hát ez nem
  volt rendkívüli dolog előtte. Otthon Versaillesben sem megy az külömben.
  S aztán meggondolhatta, hogy ő maga üvegből van. S a szép Agatha az ő
  irányában úgy viselte magát, mintha tisztelné és szolgálná.
  Azon a születésnapon is épen a szép Agatha segített az úrnőnek a
  toilettejénél, a mi nagy tudománynyal járt. Ő hozta be számára a
  tábornagy ajándokát: egy szép nagy üveg-vedret, tele csináltvirágokkal.
  Az az üveg-veder pedig olyan anyagból volt, a mit bolognai üvegnek
  neveznek. Minden ember tudja, hogy ez a hirtelen kihülés által oly
  törékenynyé van téve, hogy csak hozzá kell érni egy gyémántnak a
  hegyével, rögtön szélylyel omlik.
  A tábornagy belépett a neje öltözőjébe, s elszörnyedve kiálta fel:
  – Az istenért! asszonyom. Ön megint föltette azokat a veszedelmes
  gyémánt-függőket? Hát ha bolognai üvegből van ön?
  – No és ha bolognai üvegből volnék?
  – Az életével játszik ön minden perczben! Nézze: ez a virágveder abból
  van. Ide nézzen. Csak hozzá értetem a gyűrűmnek a kövét. Látja?
  Az egész üvegveder egyszerre atomnyi apró porszemekre omlott szét.
  A marquisnő felsikoltott. A rögeszme fogékony. Most már azt hitte, hogy
  ő is olyan üvegből van. Nem mert maga a függőihez nyulni. A férjét
  kérte, hogy vegye ki azokat a füleiből nagy vigyázva.
  – Pedig milyen szép függők! Milyen kár értük, hogy nem ragyoghatnak.
  Próbáljuk meg, hogy illenének Agatha fülébe?
  S azzal ott a felesége szeme láttára a szeretőjének a fülébe akasztá
  annak a gyémántjait. A gyémántok ragyogtak; de még jobban a szép Agatha
  szemei.
  Hanem e jelenet a marquisnőt egyszerre kigyógyítá rögeszméjéből. A vér
  arczába szökellt. Az igazi, eleven vér, a mi nem szokta a porczellán
  figurákat eleveníteni.
  Elfeledé, hogy a két tenyere üvegből van, s eltörik, ha megüt vele
  valamit. Az egyikkel a tábornagynak, a másikkal a kedvesének olyan két
  egészséges pofont adott a füle mellé, a minőt akármilyen húsból és
  vérből alkotott asszony adott volna hasonló esetben az illetőknek.
  Azután elájult.
  Nem volt csoda. A nagy idegrázkódástól, a midőn megtudta, hogy nincsen a
  teste üvegből.
  Hanem a lelke volt abból. S az még nagyobb baj. Az a keserű megsértés, a
  mi férje által érte, sírba vitte az asszonyt. Ez volt az utolsó
  születésnapi ünnepe.
  Vannak üvegek, a miket egy erős belekiáltás által is össze lehet törni.
  Maillé-Brézé marquis bizonyára őszintén megsiratta megholt feleségét.
  Az összetört üvegben neki kétszáz ezer livre évi jövedelme veszett
  kárba. S az még a kisebbik baj volt. A nagyobbik veszedelem onnan
  támadt, hogy most már aztán a szép Agatha követelte az özvegygyé lett
  tábornagytól, hogy vegye őt feleségül. S Maillé-Brézé félt tőle, hogy
  megteszi; mert nagyon tudott rajta uralkodni ez az asszony. Szerencsére
  volt egy akadály – a miről majd el is felejtkeztünk: – a férj, a jámbor
  szerecsen. Attól ugyan el lehetett választani az asszonyt canoni jog
  szerint. Világos paragraphus szólt mellette a canoni jogból. Hanem hát a
  paragraphus (§) akkor is görbe volt, mint mindig; lehetett
  csürni-csavarni, kiváltképen pedig nyujtani a processzust. S addig a
  szerecsen csak megmaradt major domusnak s a szép Agatha férjének.
  Richelieu is minden befolyását felhasználta, hogy a váló-pert
  késleltesse. A szép Agatha aztán az asszonyi szeszély minden rigolyáit
  kipróbálta a szerelmes tábornagyon, hogy czélját elérje. Maillé-Brézé
  nem tudott hová menekülni e «házi kereszt» elől. Elutaznia, fürdőkre
  mennie nem lehetett, mert oda volt leszegezve Ehrenbreitstein várába,
  mint unalmas kormányzó, s az egyedüli fürdőt, a mi akkor divatban volt,
  vérfürdőnek hítták. Mit találhatott ki menekülésül? A vadászatot. Ez
  különösen azért jó mulatság, hogy az ember ezalatt nincsen otthon. De
  ugyan mire lehet vadászni Coblenz és Ehrenbreitstein körül? ott nincs se
  szarvas, se vadkan: semmi más vad nincsen, mint nyul. Plebejus vad! De
  az ember ráfanyalodik egyéb hiányában.
  Maillé-Brézé legjobb szeretett éjszaka, lesből vadászni, s olyankor
  mindig magával vitte a major domusát is. S ketten együtt féléjszakákon
  át ellesték a hangafa bokrok között a tapsifülest.
  A szép Agatha mindig ijesztgette a tábornagyot, hogy majd egyszer ott
  kapja a háromlábú nyul: az pedig rettenetes állat. Hanem Maillé-Brézé
  arra köpte a markát, hogy csak egyszer az ő puskája végére kerüljön az a
  nyulkisértet, soha sem kisért az többet senkit: pecsenye lesz belőle!
  – Nono! Nem jó a nyullal tréfálni!
  Egy éjjel megint elmentek mind a ketten a lesbe s a szép holdvilágnál
  elfoglalták a helyeiket. A marquis ez alkalommal nagyon mélyen
  beletalált tekinteni a kancsóba s úgy érezte, mintha szeme pilláit nem
  bírná felemelve tartani. Az pedig veszedelmes dolog; mert a háromlábú
  nyul, a mint meglátja, hogy künn a vár előtti glacisn valaki a puskával
  a kezében elszundít, rögtön ott terem előtte, s úgy üti pofon az első
  lábával, hogy kimegy az álom a szeméből. Pedig nem birt ellenállni az
  álomnak. Az a süppedő mohos gyep olyan édesdeden kinálkozott. Egyszer
  csak abba az állapotba jutott, a mikor az ember saját magát látja –
  tükör nélkül. Látja maga magát szundikálni. Ott gubbaszkodik a zsombikon
  ülve, a puska a két karjára vetve. A mint a hold kibukkanik a felhők
  közül, előbúvik a bokrok mögül a rettenes rém: a háromlábú nyul. Egészen
  fekete, csak a szemei vörösek. Feláll az épen maradt hátulsó lábára s a
  két fülét egymáshoz csapja felmeresztve. Most meglátja az alvót s fejet
  csóvál. Nyulpofájával elkezd fintorlatokat csinálni, a mik fölöttébb
  sértő kifejezésűek.
  Azután a bajusza hegyével megcsiklandja az alvónak az orrát. Az azt
  hiszi, légy szállt rá, s a kezével odakapkod altában. Azután a nyul a
  szájába fogja a vadász puskájának a végét, mintha furulya volna s elkezd
  rajta valami csufondáros nótát tilinkózni, hogy az ember kész volna
  mérgében a bőréből kiugrani; csak a puska ravaszát kellene megnyomnia,
  hogy a csúfoló rémnek a fejét szertezuzza, de minden ujja egy
  elefántláb, a mi nem akar megmozdulni.
  Végre a legszélső szemtelenséghez folyamodik e nyulkisértet, felhúzza a
  vadász nagy szarvasbőr keztyüjét a saját kezére s azzal egy olyan pofont
  ád a szundikálónak, hogy az hanyatt esik tőle.
  De már ezt egy franczia nem viselheti el. Egy pofonütésre még
  halottaiból is fel kell annak ébrednie. «Czudar rém!» ordít a
  szőrnyetegre, neki fogja a puskát, odadurrant az oldalába s arra
  rémséges halál-ordítás következik nyomban. A háromlábú nyul agyon van
  lőve!
  Agyon bizony a szegény major domus. A szerencsétlen odajött
  vadásztársához, hogy azt felköltse álmából s azt sem mondhatta meg neki,
  hogy mit akart tőle kérdezni? úgy meglőtték egyszerre.
  A felriadt tábornagy most vette észre, hogy micsoda rossz vadat lőtt.
  Maillé-Brézés marquisnak most már aztán megvolt a jó oka feleségül nem
  vehetni a szép Agathát. Az egyházi törvények szerint egy megölt férjnek
  az özvegyét nem szabad elvenni annak, a ki azt megölte. Ezt a szerencsét
  igazán úgy lőtte magának a marquis.
  Egyszer valami nagy erődítési tervet kellett megállapítani, a mire a
  tábornagy elnöklete alatt minden hozzáértő katonai celebritás
  összegyült. A rengeteg mappát kiterítették a hosszú asztalra s kiki
  megmondta a maga véleményét róla. Végre az elnök is megszólalt.
  – Azt a Maximilian-tornyot nem lehet arra a helyre felállítani.
  – Miért nem?
  A tábornagy homloka nagy veríték-cseppeket izzadt.
  – Azért, mert épen ott ül…
  – Ki ül ott? Mi ül ott?
  – Hát, terringettét! ki ülne ott? Az a háromlábú nyul. Nem látják!
  A tábornokok egymásra néztek s a fejüket csóválták.
  – Hát kergessék el onnan! önök ketten megfoghatnák, mert elérik.
  Csodálkozva keltek fel mind az asztal mellől.
  Ekkor aztán Maillé-Brézé is magához tért.
  – Üljenek le uraim, csak meg akartam önöket tréfálni.
  Máskor meg hadi-gyakorlatot tartott, a mit neki kellett volna
  vezényelni; de azt úgy összezavarta, hogy utoljára a csapatok alig
  tudtak egymásból kikeveredni. Majd itt, majd amott ugrott fel előtte a
  háromlábú nyul. «Ahol szalad ni! vigyázzatok! Fordulj! Kanyarodj! El ne
  gázoljátok».
  A tábornokok végre tanácsot tartottak az orvosokkal, s annak az lett a
  vége, hogy Maillé-Brézé tábornoknak szives figyelmeztetés lett adva,
  mintha jó volna neki egy időre a falusi kastélyába vonulni és az
  egészségét ápolni.
  Aztán többet nem is hítták szolgálatba: csak névleg maradt tábornagy.
  A falusi kastélyában már megszokta a cselédség, hogy a marquis a
  legcsendesebb morfondirozása közben egyszer csak elkiáltja magát: «ahol
  fut ni! a háromlábú nyul!» S arra aztán inas, vadász mind utána kiáltja:
  «ahol fut a nyul!» S azzal elkezdenek a szobában kergetőzni, széket,
  asztalt feldöntenek, míg bottal, seprüvel kikergetik valahogy a
  háromlábú nyulat.
  Ez a nyul meg is ásta nem sokára a sírját a jámbor marquisnak. Soh se
  hitte volna, hogy vitéz katona létére egy ilyen pipogya teremtés ölje
  meg.
  
  
  BOSZNIAI HUSZÁRKALAND.
  EGY HUSZÁR FŐHADNAGY NAPLÓJÁBÓL.
  A mint Bányalukába bemasiroztunk, ez a szedte-vedte bosnyák nép olyan
  alázatosan fogadott bennünket; azt gondoltam, vizet sem tudnak zavarni.
  Én egy jómódú rőfös-kereskedőnek a házához jutottam, tizenkét
  huszárommal. A gazda nem volt ugyan otthon, hanem a felesége, egy csinos
  takaros menyecske, elég szivesen látott bennünket. Tudott németül is,
  látszott, hogy nem valami neveléstelen személy, ilyenformán megértettük
  egymást. Sietett a jó asszony legelébb is kimenteni az urát, a mért
  nincs itthon, hogy nem a rebellisekhez állt, hanem csak elment
  Salonikiba, portékát vásárolni, ha soká itt maradunk, lehet hozzá
  szerencsénk. Bántam is én, akárhol járt az ura? A szobával meg voltam
  elégedve, a mit számomra berendezett s miután jó vacsorával fenyegetett,
  attól sem ijedtem meg. Egy kissé ugyan elvadított, a mint körültekinték
  a szobámban s megláttam a falra akasztva Szent Miklós és Szent György
  képei mellé Miletics és Csernajeff arczképeit.
  Az asztalon fénykép-album is volt, az is tele a moszkvai ethnografiai
  kiállítás zarándokaival.
  Este felé, mikor már a legények kiverték a «hét sor port» s elkezdték
  dalolni a Kerekes András nótáját, a háziasszony bekopogtat hozzám s nagy
  óvatosan körültekintve a szobában, ha nincs-e más is jelen? belép,
  odajön hozzám és térdre esik előttem.
  – Kérem asszonyom, parancsoljon, mi kivánsága van? keljen fel.
  Csak akkor kezdtem észrevenni, hogy milyen gyönyörü szép fekete szemei
  vannak az ifiasszonynak, ha olyan erősen ki nem volna pingálva a
  szerecsikával, okvetlenül szépnek volna nevezhető. Alig lehet több
  harminczkét évesnél.
  – Minden szentekre kérem, nagyságos generális úr, kezdé a menyecske,
  megragadva kezemet: tegyen irgalmat velem, szegény kétségbeesett
  asszonynyal, külömben mindjárt a kutba ugrom.
  – Generális ugyan nem vagyok; hanem azért parancsoljon velem, én mindent
  megteszek a kedvéért, a mi a katonai becsülettel összefér.
  – Azt, azt! A katonai becsületet akarom öntől igénybe venni, folytatá az
  asszony. Ön nemes szivű, lovagias férfi, a ki egy anya kétségbeesését
  fel tudja fogni; nekem van egy gyönyörű szép leányom, a kit nagyon
  féltek a huszároktól.
  – Na már arra lovagias szavamat adom önnek, asszonyom, hogy az ön
  leányának semmiféle bántódása nem fog történni.
  – De csak mégis nagyon félek, mert gyönyörű szép leány ám! Aztán nem
  lehetek mindig mellette, hogy őrizzem. Éjszaka rám ronthatnak. Csak
  akkor tudnék nyugodtan aludni, ha ezredes úr megengedné, hogy éjszakára
  ide hozzam be a leányomat az ön szobájába, a míg itt méltóztatnak
  mulatni.
  – Az én szobámba? Éjszakára?
  – No mert egyedül itt hiszem őt egész bátorságban. Az ön lovagias
  védelme alatt. Itt tudom, hogy semmi baja nem történik. Az ön adott
  szava megvédelmezi a leányomat.
  – Mennyi idős a leánya?
  – Még csak a tizenhatodikba fordul. De valóságos angyal.
  (Teringettét! Én most itt egy tizenhat esztendős angyalt őrizgessek
  éjszakánkint, a saját szobámban, a kit előre lekötött lovagias
  becsületszavammal igértem megvédelmezni! Ez lesz még csak a szép
  provincia! – Mindenféle módjára készen voltam Bosznia pacificatiójának,
  csak erre az egyre nem.)
  – No ugy-e megengedi ön, hogy majd úgy éjféltájon, mikor mindenki aludni
  megy, behozzam ide önhöz az angyali szép leányomat? Óh köszönöm, az ég
  áldja meg önt e nagylelküségért.
  De bezzeg nem köszönöm én az ilyen ég áldását!
  Becsületszavammal igértem, hogy e leányt megvédelmezem, s már most, hogy
  annál jobban gyakorolhassam a becsületszavam beváltását, ide hozzák
  éjszakára a szobámba.
  S én itt strázsáljak egy szép leányt felvont fegyverrel éjről-éjre, mint
  a stambuli Kadun-Kiet-Chuda a bajrám ünnepi szultán menyasszonyt. De ezt
  a strófot nem állom ki!
  Hiszen nem vagyok én Szent Antal. Aztán könnyű volt Szent Antalnak,
  mikor jól tudta, hogy az a szép leány, a ki őt kisérti, maga az ördög;
  de lenne csak az én helyemben, mikor maga az anya hozza ide a lányt, s
  azt mondja, hogy az egy angyal, majd szeretném látni, hogy meddig
  tartana a szentantalsága?
  Aztán utoljára is nem esküdtem én meg a királynak arra, hogy az ő
  hadseregében anachoreta leszek.
  – «Ne kívánd, a mi a másé!» Azt mondja a tíz parancsolat.
  De hisz én nem is kivánom, helyembe hozzák; valjon ha egy anya maga
  viszi a leányát egy huszárhadnagy szobájába, hogy rábizza a rend és
  nyugalom fenntartását, nem valóságos európai mandátum-e ez? – Ez már az
  igazi bosnyák kérdés!
  De hát az adott szó? hát a katonai becsületszó? Szabad-e azt megszegni?
  Ez a nő bennem egy mesebeli hőst sejt, egy Lohengrint, a ki az
  ártatlanságot védni jön hattyu hátán. Szabad-e ezt a hitét megczáfolnom!
  Szabad-e az adott szót megszegnem!
  Nem! Vasból leszek. Megtiltom a szemeimnek, hogy ránézzenek. Csupa
  szomorú dolgokról fogok gondolkozni. Előveszem a dienstreglement s
  végigolvasom. Patiencet fogok játszani. Miattam ott fekhetik és lehet
  olyan szép mint Semiramis. Kővé válok. Hanem holnap reggel megyek
  raportra, s kikérem magamnak, hogy engem jövő éjszakára küldjenek ki az
  előőrsre. Nagyon szeretem, mikor az eső szakad a nyakamba.
  Megállj! Még egy argumentum van, a mely erőt ád az önuralkodásra. Hátha
  ez csak kelepcze? Hátha úgy akarnak velem tenni, mint Judit
  Holofernessel? Úgy van! Ha azt nem akarom, hogy holnap reggel fej nélkül
  ébredjek fel, ascétának kell maradnom!
  Azonban minden bölcselkedésemet halomra döntötte egyszerre az a halk
  papucscsoszogás, a mi éjféltájon ajtóm felé közeledett; a szívem
  egyszerre felszabadult, s nyargalt velem árkon-bokron keresztül; minden
  csepp vérem bosnyák lázadóvá lett egyszerre, éreztem, hogy nem fogok
  ismerni kegyelmet! – Koczogtatnak. – Szabad.
  Az ajtó nagy csendben felnyilik, s belép rajta a háziasszony, titkolózó
  mosolygással, s hozza a karján a leányát, – egy szép kis, pólába takart
  babuskát.
  – Itt van «ő», uram! Ugy-e milyen szép, mint egy kis angyal?
  – Mit? Micsoda? Hisz ön nekem azt mondta, hogy most fordul a
  tizenhatodikba.
  – Igen is, a tizenhatodik hónapba. De már el van választva, nem fog
  alkalmatlankodni. Éjszakára mákhajat főztem neki tejbe, csendesen fog
  aludni, uram.
  – De hát ezer milliom angyal és liliom! Mi az ördögöt félti ön ezt a
  tizenhat hónapos kis pulyát az én huszáraimtól?
  – Hát – hát – rebegé a nő szepegve – attól félek, hogy – megeszik…
  … Jeges vízzel öntöttek végig. Ezek azt a hirünket költik, hogy a
  huszárok a kis gyerekeket megeszik. Soha ilyen kalandot többet.
  
  
  MAHADI.
  Almanzor, a szaraczénok legbölcsebb kalifája, mikor halálos óráját érzé
  közelegni, odahivatta magához a fiát, Mahadit, a ki ő utána következett
  a trónra, s ezeket a kegyes tanácsokat osztá neki:
  – Azt mondom neked, édes fiam, hogy ha király fogsz lenni, a rokonaidnak
  semmi kincsüket el ne vedd: magadnak úgy is elég van. – Hanem azért
  bizonyos vagyok felőle, hogy te azt mégis el fogod venni. – Azután azt
  mondom neked, hogy a leghivebb embereket ki ne végeztesd, s
  halálítéletet ki ne mondj a vádlott kihallgatása nélkül soha. Azonban
  előre tudom, hogy te ezt még is meg fogod tenni. – Továbbá arra kérlek,
  hogy ezt a pompás palotát, a mit rád hagyok, le ne bontasd és másikat ne
  kezdj építtetni a helyébe, mert nem éred meg a befejezését. – Hanem
  azért meg vagyok felőle győződve, hogy te ezt mégis meg fogod tenni. –
  Végtére még arra az egyre kérlek, hogy országos ügyekbe asszonyt ne
  avass, s olyan ételből ne egyél, a mit valami megáldott asszony
  megkivánt. – Hanem te azt mind a mellett bizonyosan meg fogod tenni.
  Pedig hiszen ezeket a tanácsokat, a miket a haldokló bölcs fiára
  hagyott, csaknem lehetetlennek látszik meg nem tartani.
  A trónra ült ifjú kalifa, hogy mindjárt eleve megczáfolja apjának
  kedvezőtlen elővéleményét az ő szófogadása iránt, a hol csak egy rokonát
  kifürkészhette, annak mind ajándékot osztott, nem hogy annak a
  kincseihez nyúlt volna, s a testvéröcscsét, Ilhámit, elküldte Cadixba,
  hogy ott helytartója legyen. Nem vett, hanem adott.
  Egy napon Mahadi a királyi palota kertjében egy csodaszép ifjú
  leánykával találkozék, kinek feltünő bájai egyszerre lángra lobbantották
  gyulékony szenvedélyét. A leány Zeráhnak nevezte magát, s a királyi park
  kertészének szülötte volt.
  A válasz, a mivel a leány Mahadi szerelmi ostromát fogadta, egészen
  foglyul ejté az ostromlót.
  – Inkább akarok egy koldusnak a felesége lenni, mint egy királynak a
  rabnője.
  Az ilyen felelet megérdemli azt a viszonzást hogy:
  – Légy tehát egy királynak a felesége!
  Erre aztán nehezebb volt azt mondani, hogy «nem».
  Zeráh próbálgatta azt egy ideig: gondolkozott rajta, hogy a kezében
  tartott rózsát összetépje-e s odadobja a király lábaihoz? Végre győzött
  a nagyravágyás s oda nyujtá a rózsát a királynak.
  Mahadi lelke megtelt a nagy örömmel. Mikor egy király a porból emel föl
  egy igazgyöngyöt, mely az ő koronájába foglaltatni érdemes, még
  nagyobbra van vele, mint ha egy másik király diadémjából törte volna ki
  azt. Mahadi menyegzőjére összehivta minden vazalljait és vezéreit, a