Targallyak - 05

  magát, hogy ágynak esett, utólérte a száraz keh, s majd elpatkolt bele.
  A szegény Zsuzsa ápolta nagy hiven, de Romosz uram nem akart a patikára
  adni egy batkát sem; doktort meg nem engedett hívni, mert annak mindjárt
  17 krajczárt kell fizetni. Ez a hivatalos taksája a látogatásnak. A
  szomszédban lakott egy borbély, az adott irgalomból a Zsuzsának
  fiakkerport. Azt hazudta Zsuzsa, hogy ő köhög.
  A hűséges ápolás mellett csakugyan megérhette Romosz uram, hogy
  felgyógyult a boldogabb korszak megnyiltára. Fel is fogadta, hogy azt a
  szent napot, a mikor legelőször kimehet a házból, azzal fogja
  megünnepelni, hogy egy tuczat nem fizető adósát beteteti a hűvösre. S ha
  megfogadta, hát bizony meg is tartotta. S ez sikeres műtét volt. Mert
  héj annak a német kormánynak (nem hijába is sóhajtozik utána a magyar
  ember, hogy bárcsak visszakerülne!) volt ám gondja a szegény uzsorásokra
  is, hogy azok is élhessenek. Most csak a bőréig mehetnek az adósnak,
  akkor az egész testét odaitélték nekik: kaliczkába tehették. – Ha Romosz
  uramra hallgattak volna, még azt is behozták volna, hogy az adóst forró
  olajba mártogassák; de már erre nem volt idejük.
  Sok kinn veszett pénz megkerült ezen az úton s Romosz uramnak visszaadá
  a sors, mint egykor a kegyes Jób patriarkának sok megpróbáltatás után,
  minden elveszett birkáit és tevéit – s kicsinyben mult, hogy még a
  familiáját is vissza nem adta neki, miként a jámbor Jóbnak.
  Lassankint csak mult az idő; hét esztendő óta szolgálta már a huszasos
  leány Romosz uramat, s a kis Zsuzsából Zsuzsika lett. A pazarló
  természet meghozza lassankint a szegény leány számára is azt a pompát, a
  mi a rongyok között is isteni bűbáj! A szép gyönge fehérpiros arczot, a
  ragyogó nagy bogár szemeket, a felcsattanó piros cseresznyeszájat, meg
  azt a duránczai termetet bizony megnézték az utczán; az a vastag
  hajtekercs is szemet szurt, a mi csak úgy volt hajtűvel feltüzve, a feje
  búbjára, hogy fele lelógott. S akadnak műértők.
  Egy délben azt mondta a Zsuzsika Romosz urnak:
  – Hallja, én nem megyek többé a Sasba magának ebédet koledálni.
  – Hogyan mondtad?
  – Nem megyek oda többet, nem, nem, nem!
  Romosz uram széttekintett, nem szólt semmit, csak azt a spanyolnádat
  kereste, a mivel a bundákat szokták kiporolni, azt azután marokra fogta
  s odament vele a leányhoz, igen udvariatlan szándékkal.
  Hanem a nádpálczának is két vége van. A leány nagyhamar megkapta azt a
  másik végét.
  – Azt mondom Romosz uram, hogy rám ne üssön, mert bizony Isten megbánja.
  Romosz uram tapasztalta, hogy nem birja kirántani a nádpálczát a leány
  kezéből. Vagy az erősödött meg igen nagyon, vagy ő gyöngült meg olyan
  nagyon a betegsége óta; de nem bir vele.
  – Hát aztán hogy bánom én meg, te czula! ha rád ütök? talán bizony még
  visszaütsz?
  – Nem én; hanem felmegyek a policzájra, bejelentem, hogy a gazdám
  megvert, s akkor fizet Romosz uram tíz forintot. Hallottam én azt már a
  többi szolgálótól; nem úgy van most mint régen volt: nem szabad már a
  cselédet ütni verni, egy pofon öt forint, pálczával meghányás tíz
  forint.
  Romosz uram aztán eldobta a pálczát a kezéből, s elkezdte átkozni a
  németet, aki azt az új szokást behozta. Hogy már a cselédet sem szabad
  megverni! Hisz így elvész a világ!
  – Csakhogy te nekem nem vagy ám cselédem.
  – Hát micsodája vagyok?
  – Hanem fogadott leányom.
  – Az már más. Akkor hát verjen el rajtam kegyelmed egy verset. Itt a
  pálcza. Hanem azért a Sasba nem megyek többet!
  – Miért te! Miért?
  – Azért, mert tegnap rám ismert az udvaron egy ifjú úr, a ki idehozta
  kegyelmedhez az óráját zálogba, a mikor én nyitottam ki neki a kaput, s
  aztán megmondta a korcsmárosnak, hogy kinek a számára hordom én az
  alamizsnát. A korcsmáros aztán jól lepirongatott, hogy nem szégyenlem a
  koldusoktól a maradékot egy olyan gazdag ember számára elhordani, a kit
  majd felvet a sok pénz! Jaj de szidták nagy uramat a többi koldusok!
  Azok az ifjú urak meg ott a szaletli alatt hirtelen pénzt szedtek össze
  a számomra. S az az úrfi, a ki felismert, rám akarta azt erőltetni, hogy
  váltsam ki magamat a gazdámtól, vegyek magamnak egy tisztességes ruhát,
  aztán álljak be máshová szolgálatba. – Kaptam magam, elszaladtam. Nem
  vagyok én kötéltánczos, hogy nekem tányéron szedjenek össze pénzt.
  – No a pénzt haza kellett volna hoznod. Hanem hát már most csakugyan nem
  mehetsz oda. Hát mit mondtak azok a czudar koldusok?
  – Biz azok azt mondták, hogy nagy uramnak annyi pénze van, hogy
  megvehetné azt az egész vendégfogadót; hanem azért még is olyan fösvény,
  hogy inkább meginna egy dézsa moslékot ingyen, mint egy pohár fekete
  kávét hét krajczárért.
  – Azt mondták! A semmirevalók! No majd megmutatom nekik.
  Romosz uram nagy fordulatra szánta el magát. Lehet, hogy a nagy
  betegsége óta valami változás állt be a természetében, vagy hogy a
  sértett büszkeség követte el nála ezt a csodát: e naptól fogva ismét
  kiadta a naponkinti – nem is egy tizest többé, mert ezüstpénzt már csak
  üveg alatt mutogattak, hanem az egy «fertálybankót». Tudvalévő, hogy
  azon időkben ez volt a pénzváltásnak az egyedüli módja; az egy forintost
  négyfelé vágták ollóval s a hány csücske visszajárt belőle, annyit
  visszaadtak. De még ez nem volt elég, hogy Romosz uram nagylelkűségét
  bebizonyítsa, azontúl mindennap eljárt a Sasba – egy kis pohár fekete
  kávéra, s az udvar felől került be a kávéházba azért, hogy lássák a
  koldusok, – meg az úrfi is ott a szaletli alatt, hogy ő kávézni jár.
  * * *
  Az a bizonyos úrfi pedig, a ki Zsuzsikát felismerte, egy másodéves
  orvosnövendék volt. Mondjuk meg az igazi czimét: «borbélylegény». – De
  hát mi elmismásolni való van ezen? Nem oly díszes állás-e ez, mint más?
  Nem borbélylegénységén kezdték-e a világ leghíresebb műtőorvosai, a
  kiknek nevei lanczétával vannak felirva az emberiség testére? Nem volt e
  a németek legnagyobb költője, Schiller borb – azaz hogy másodéves
  sebésznövendék? Nem tábornoki ranggal tiszteltetik-e a török szultán
  borbélya «Berber Basi»? Nem volt-e az 1800 nagyvezér között
  tizenkilencz, a ki ifjúkorában a hajirtás mesterségét gyakorolta? Nem a
  szélben lebegő réztányér-e az emberi műveltség legelső jelvénye? A
  borbélylegényből minden lehet. Cselleng ifjú úrból is lehet még Hirtl
  tanár.
  Cselleng ifjúrnak hitták azt a bizonyost.
  Ott volt princzipálisának az officzinája mindjárt nem messze Romosz uram
  házától. Most már nem lehetne rátalálni, mert a mióta az országutat
  felemelték, az eltemetett háznak az eresze könyököl fel a gyalogjárdára;
  hanem akkor még hires officzina volt az. Minden furmányos odajárt
  borotválkozni, s fél forintért sehol sem húztak olyan kellemesen fogat,
  mint itt. Azonkívül előkelő uraságok is álltak a kezelése alatt; a kiket
  a segéd minden reggel sorba járt. Boldog idő volt az! A magas kormánynak
  még arra is kiterjedt a figyelme, hogy a hivatalnokoknak az ábrázatjából
  mely részek legyenek kiborotválva. Tehát Cselleng úrfinak egész délelőtt
  volt dolga igen sok. Hanem délután annál inkább ráért kiállni az
  utczára, hosszú meggörbült megyfapipaszárú kupakatlan selmeczijéből
  pöfékelve a trafikot.
  Cselleng ifjú úr formás emberke volt; termete kissé kinőtt a nyári
  kabátjából, de legalább nem kell felhajtani a kabátujjait foglalkozás
  közben; elől fénylik egy kicsit a mellénye a viseléstől, hanem annál
  mesterségesebben van felkötve a piros nyakravalója, s abba beletűzve egy
  ragyogó melltű, a minek köve kicsiny hija, hogy nem briliánt. Hajzata
  több, mint dúsgazdag, s remekül felbodorítva mutatkozik mindig,
  hasonlóan egy kondorkurtakakas tollazatához.
  Hát olyankor, mikor Romosz uram ujabb időkben elballagott a Sasba, a kis
  feketére, Cselleng úrfi rendesen át szokott látogatni Romosz uram
  átelleni házához a hosszú szárú pipával. Mindegy volt neki, akár a
  Romosz uram faláról köpködjön ki az utczaközepére, akár az officzinája
  küszöbéről. Az egyetlen utczára menő ablakból aztán rendesen
  kikukkantott Zsuzsika is; s a míg Romosz uram köhögését meg nem
  hallották a molnár-utcza szegletén, addig elbeszélgetének egyről-másról.
  Cselleng úrfi magasztalta a princzipálisát, s ócsárolta a
  princzipálisnéját, s elmondta, hogy milyen nagy uraságokhoz van neki
  bejárata: egy exczellencziás asszonynak már a kezét is megcsókolta
  egyszer; de csak úgy szóval, – mikor nem hallotta. Azonkívül pedig
  minden pletykát tudott, a mit a városban beszélnek.
  Egyszer aztán a Zsuzsika is mondott neki valamit.
  – Hallja maga! Megbolondult az a maga princzipálisa vagy mi?
  – Az én princzipálisom? Ugyan miért?
  – Hát a minap, mikor az utczán meglát, csak megszólít: «ejnye Zsuzsika
  lelkem, de szép czopflija van magának: nem adná el nekem? Nem sajnálnék
  érte öt pengő forintot.»
  – De csak nem adta el neki?
  – Látja, hogy még itt van. S azzal lekapta a leány a feltüzött
  hajtekercset a bubjáról s megmutatta azt a maga egész természetes
  pompájában az udvarlójának.
  – El ne adja neki!
  – Hát hiszen nem vagyok tolvaj. Csak nem veszek el olyan sok pénzt nagy
  semmiért.
  – Micsoda? Hát magának öt forint olyan nagy pénz?
  – Hát hogy ne?
  – Ez a gyönyörű haj pedig: nagy semmi?
  – Az bizony. Nekem csak bajom van vele, mert mindennap meg kell fésülni,
  meg be kell fonni. Ha ingyen kérte volna, levágtam volna mingyárt:
  tessék!
  – Az Istenért! meg ne tegye azt Zsuzsika! Hisz az magának a szépségét
  emeli.
  – Hát mire való nekem ez a szépség? Az a nagy haj?
  – Mirevaló? Mirevaló? Hogy bámulják, hogy ünnepeljék.
  – Az ám, hogy Romosz uram megczibálhassa.
  – Hisz nem Romosz uramból áll a világ.
  – Nekem bizony csak abból áll.
  – Az a maga hibája, Zsuzsika. Lássa, ha én rám bizná a dolgát, én
  elszerezném magát itt akár milyen házhoz szobaleánynak, a hol mingyárt
  első intrádára kapna öt-hat forintot hónaponként, a mellett jó kosztot,
  minden reggel meg ozsonnakor tejes kávét. – Ivott már maga kávét?
  – Azt sem tudom, mi fán terem?
  – No megálljon. Itt lesz «prima:» mihelyt kikapom a stipendiumomat,
  azonnal hozok magának a kávéházból egy porczió kávét.
  Romosz uram köhögése hangzott: abba kellett hagyni az érdekes
  beszélgetést.
  Primában csakugyan szavának állt Cselleng ifjúr s délután, mikor Romosz
  uram kihúzta a lábát a házból, elhozta a Két pisztolyból az egy porczió
  «ferkert vájszt», két vajaskiflivel együtt Zsuzsikának, a mit az nagy
  unszolásra bevett az ablakon: «nincs-e ebben valami, a mitől
  megbolondulok?» Nincsen abban, lelkem, egyéb, mint czikória. De azt
  megvallá Zsuzsika, mikor az üres szilkét visszaadta az ablakon át, hogy
  ennél valami paradicsomibb élvezetben soha nem részesült.
  – No látja. Ha az én tanácsomat megfogadná, hát mindennap kétszer volna
  benne része. Én már beszéltem is azzal az exczellencziás asszonynyal, a
  kivel – tudja már, hogy olyan jó lábon állok. Áldott jó lélek. Soha
  annál a szobaleány se ruhát, se czipőt nem vesz magának: a mi az
  asszonyságnak nem tetszik, azt mind annak ajándékozza. Aztán nyolcz
  forint bért fizetne magának. Lelkem, ha azt miden hónapban a
  takarékpénztárba teszi, egy esztendő alatt száz forintja lesz egy
  csomóban.
  – Száz forint! Jézuskám! Hát aztán mit csinálnék én száz forinttal?
  – Tudnám én, hogy mit csinálna vele? szólt körülborzolva a sűrű
  hajbozótot a fején Cselleng ifjúr. – Hát én esztendő ilyenkorra elvégzem
  a kurzust, s ha letettem a rigorózumot, magister leszek. Ha magister
  leszek, magam nyithatok officzinát. – A princzipálisomnak minden
  kuncsaftját elcsapom a kezéről.
  – No no!
  – De bizony elcsapom. Mert én az ujabb kor tudományos magaslatán állok,
  ő pedig még most is a régi slendriánban tesped. Még most is angol
  kulcscsal huzza a fogat, hogy a keze alá került pácziens az eget is
  bőgőhegedűnek nézi. Én pedig már megtanultam a kloroformmal való
  gyógykezelést, a mi mellett csupa gyönyörűség a foghúzás; – de érteni
  kell hozzá, mert holmi ügyetlen ember úgy elaltathatja vele a páczienst,
  hogy a másvilágon ébred fel. Én pedig tudok vele bánni. – Hanem hát csak
  egy nagy bajom van.
  – Mi az?
  – Az, hogy az officzina nyithatásért száz forint taksát kell letenni, én
  pedig nem állhatok be szobaleánynak, hogy a béremet félrerakjam; a mit
  keresek, azt megeszem.
  – Hát ugy-e az kellene, hogy én adnám oda magának az én száz forintomat,
  ha lenne?
  – De nem csak a száz forintját, hanem magát is, szép Zsuzsika
  «kisasszony». Mert ha én magister lehetek, szent ucscsegemre esküszöm,
  hogy maga lesz az én magisterném, nem más!
  – Menjen már, ne bolondozzon!
  – A milyen igaz, hogy Cselleng Náczi a nevem! Itt a kezem. Esküszöm rá.
  S elhozom a jegygyűrűt a jövő «primába». Hagyja már itt egy kicsit azt a
  szép kacsócskáját, hadd veszek mértéket a kis ujjáról.
  A bolondos legény a szájával vette a mértéket.
  Zsuzsika nagyot sóhajtott.
  – Hjah! mindebből hát nem lesz semmi. Én nem hagyhatom itt Romosz
  uramat; mert az anyám adott ide: ő viselte a gondomat. Az volt nekem, a
  mi az apám. El csak nem szökhetem tőle. Nem is szoknám én meg, hogy
  másnál szolgáljak. Ide vagyok már én szokva. Azért, édes kincsem, soha
  se lesz magának magistersége.
  Romosz uram jött köhögve, Zsuzsika becsapta az ablakot, Cselleng ifjur
  átkullogott a túlsó oldalra, s azután az officzina küszöbéből köpködött
  ki az utcza közepére.
  * * *
  Cselleng ifjur ez napságtól fogva egészen megváltoztatta az
  ostromtervet. El kezdte fumigálni a kis szomszéd leányt. Nem járt át
  hozzá délutánonkint, ellenben a hány szép leány végighaladt az officzina
  előtt, azokat mind igen nyájasan üdvözölte, mintha mind jó ismerőse
  volna, s ha akadt olyanra, a ki szóba állt vele, azzal nagy pajkos
  enyelgést követett el. Így akart féltékenységet felébreszteni
  Zsuzsikában. Ha néha napján átvetődött is az átelleni házba, csak azért
  tette, hogy eldicsekedjék vele: ezt a szép muskátli virágot melyik szép
  kisasszony tűzte a gomblyukába? Mikor meg épen eljött a tél, farsang
  volt, mulattak az emberek: olyankor kiállt Cselleng ifjur a mühelyajtóba
  nagyokat ásítani s ha észrevette Zsuzsika arczát az átelleni ablakban,
  csak úgy magas lóhátról kiabált át hozzá: «Ugyan disznó jól mulattunk az
  éjjel megint az Ankerbálban! Ott volt aztán sok szép leány. Kivilágos
  kivirradtig kinyúltunk. Tele vagyok kotillion ordóval!» Fel is tüzött
  egyet-kettőt, olyan volt vele, mint egy herczeg.
  Hát bizony Zsuzsikát nem vitte senki a bálba. Minek is vitte volna?
  Petrezselymet árulni? De miben is vitte volna? Abban a kopott moldon
  rokolyában?
  – Nálunk csak a Federbál járja! szokta visszafelelni a szomszédnak. S ez
  is méltatlan dicsekedés volt tőle: mert Federbál annyit tesz, hogy
  «tollas ágy;» ilyenben pedig Zsuzsikának épen nem volt része.
  Ha valaki azt tudná, hogy ő milyen fekhelyen szokott alunni!
  Biz azt nem is kérdezi senki. A növendék leánynak jó álma van, elhál az
  a puszta földön is.
  Lám Romosz uramnak nincsen olyan jó alvása. Talán a délutáni kávétól
  van, hogy nem tud olyan jól aludni, mint hajdan. S a süket embernek a
  füle mindig tele van mindenféle zajjal.
  Egyszer egy álmatlan órájában az vetődött a fejébe, hogy vajjon ez a
  huszasos leány miféle vaczkot csinál magának éjszakára, a min alszik?
  Mikor idehozták, akkor még jól elfért a kályhaoduban; de azóta már
  kinőtt abból. Nem egyebért törte pedig a fejét Romosz uram ezen a
  kérdésen, mint a fölötti aggodalomból, hogy vajjon ez a gonosz leány nem
  teszi-e meg azt a ravaszságot, hogy hálószobája (a konyha) olyan hideg
  lévén mint a farkasordító, leszedegeti a szegről a zálogba tett bundákat
  s azokkal takarózik? Ezzel pedig romlik a bunda!
  Ez a gondolat nem hagyta alunni. Gyertyát gyujtott, kiment a konyhába, s
  ime a valóság tökéletesen megfelelt a képzeletnek. A rosz, haszontalan
  leány valósággal ott feküdt a tűzhely mellett a puszta téglán, azonban,
  hogy meg ne fagyjon, egy bundával takarózott le. S még pedig a legszebb
  mosómedve bundát választotta ki e hazaárulásra. Rettenetes gonosztevő!
  Így bánni a rábizott országos vagyonnal! Romosz uram nagy haraggal
  lépett hozzá s lerántotta róla a mosómedve bundát. A leány olyan jól
  aludt, hogy fel sem ébredt. De annál jobban felébredt Romosz uramban
  valami gonosz lélek, a miről azt hitte már régen, hogy örök békét
  kötöttek egymással. Az a koldus leány nagyon szép volt, mikor így aludt.
  Ilyen alaknak a rongy a legcsábítóbb köntös. Terringettét. Ez többet ér
  egy huszasnál.
  Romosz uram újra rátakarta az alvóra a bundát s visszament a szobájába.
  De most nem tudott már csak igazán aludni többé-Reggelig úgy forgolódott
  az ágyában, mintha tüzes rostélyon heverne.
  A mint megvirradt, behívta a Zsuzsikát magához.
  – Nesze ez a pénz. Eredj el a kávéházba s hozz két adag fehér kávét.
  S gyöngéden megveregette a piros orczáját.
  Zsuzsika nem tudta mire vélni a dolgot. Tette, a mit mondtak s
  visszajött a kétfelé osztott kávéval.
  – Már most teríts fel két személyre; az egyik kávé a tied. Velem
  reggelizel.
  A leány azt gondolta, hogy a világ vége közeledik.
  Romosz uram pedig közelebb húzta a leányhoz a széket s a kávészürcsölés
  alatt meg-megsímogatta annak a sürű, tömött haját. Még azt is megtette,
  hogy a saját czukoradagjából egy darabkát az övéhez csempészett.
  – Ezentúl ebédelni is az asztalnál fogsz velem. Konyhapénznek egy egész
  forintot kapsz, s azért bort is hozasz. Ittál már bort?
  A leány csak bámult szemrefőre.
  – Hát gyere ide, hadd nézzek a szemedbe, szólt Romosz uram, megfogva a
  leány két kezét. Hát ahhoz mit szólsz, ha azt mondom, hogy el foglak
  venni feleségül? Az én kis feleségecském fogsz lenni.
  S meg akarta csipni az orczáját, de olyan kemény volt, hogy kiugrott az
  ujja alól.
  Erre meg már igazán nem tudott a leány mit mondani.
  Hanem a szeméből annyit látott Romosz uram, hogy nem igen örvendeztette
  meg ezzel az örömhirrel.
  – Ne félj semmit. Nem olyan ember leszek ám én, ha elveszlek, mint eddig
  voltam. De rám sem ismersz. Egészen megváltozom akkor. Nézd csak, milyen
  lesz a dolgod? Minden a tied lesz. Tekints ide ebbe a ládába. Itt ez
  csupa arany-ezüst. Itt a sok bankó, meg a váltó; annyi pénzed lesz, hogy
  helyét sem találod. Két cselédet tartasz, bálba, szinházba jársz, üveges
  hintóban. S ha meg fel akarsz czifrán öltözni, itt van ez az egész sor
  almáriom, annyi a selyem-bársony ruha benne, hogy akár mindennap másikat
  végy magadra. Aztán tudod, ha meghalok, testamentomban mindent te rád
  hagyok. Koldus anyád, rongyos testvéreid, egész zsebrák pereputtyod mind
  urrá teheted. Nos, hát mit szólsz hozzá?
  A leány csak hallgatott egyre. Aztán elnevette magát.
  – Az ám! Hiszen ma van a farsang utolsó napja. Nagy uram bolondot akar
  csinálni az ember leányából.
  De Romosz uram megmutatta, hogy ő bizony csak magából akar bolondot
  csinálni. Délután megint elküldte a leányt a kávéért, s mire az megjött
  az edénynyel, olyan meleget penderített a szobában, hogy még az ablakon
  is kiolvadtak a jégvirágok, a mi még nem történt velük az idén.
  – Ejnye, de be talált füteni nagy uram!
  – Találd ki mivel? A te szalmazsákoddal, meg az egyéb retyemutyáddal.
  – Hát én aztán min alszom az éjjel?
  – Ott a benyilóban, a mennyezetes nyoszolyában, a mi a boldogult első
  feleségemé volt. Van itt selyemczihás stikkelt vánkos, dunna, a mennyi
  csak kell. A szekrényből meg válogathatsz, mit végy fel holnap, alsónak,
  felsőnek?
  Zsuzsika csakhamar átlátta, hogy nem farsangi tréfa ez, hanem nagyon is
  komoly állapot.
  Romosz uram jól mondá azt, hogy mától fogva egészen más ember lesz, mert
  az igaz, hogy mintha csak egészen kicserélték volna. Sutba dobta a
  harminczesztendős kabátját, kikereste a zálogban hagyott holmi közül, a
  mi legczifrább volt, abba öltözködött; órát is dugott a zsebébe
  lánczostul; s úgy kicsipte magát, hogy még a bajuszát is kipödörte. S
  ezzel még kiállhatatlanabb lett. Mert amíg csak csunya volt, hát abban
  egészen tökéletes volt; de mikor szép ember akart lenni, már abban
  nagyon sok hiányossága volt. S folyvást ott legyeskedett a Zsuzsika
  körül, azt ölelgette, czirógatta volna; a leány nem győzte őt magától
  eltámogatni, este meg úgy kellett őt mindig kitaszigálni a szobájából. S
  ha bort ivott, garázda lett.
  A vén ember szerelmes volt, mint egy majom. Nagy baj az, mikor vén
  embert lep meg. Mindenét rá akarta rakni a leányra; czifra öltözetet
  hordott neki, arany függőt, nyaklánczot: azt pedig a leány mind nem
  akarta viselni. Romosz uram mindent megpróbált, könyörgött, epekedett,
  hizelkedett, igért eget földet, utoljára meg fenyegetőzött. Olyanokat
  mondott a leánynak, hogy az kétségbe volt esve miatta.
  Egy délután, hogy megint elment a kávéházba Romosz uram, (urat játszott
  már, még traktált is!) a Zsuzsika kiült az ablakba; szép krodenápel ruha
  volt rajta, krinolinja is volt. Aztán odaintegette magához a Cselleng
  ifjurat átellenből.
  – Bizony felé sem jönne, a mióta úgy elkapták a szép leányok.
  – Nem ám! szólt duzzogva Cselleng ifjur; a mióta maga jegyben jár a vén
  Romoszszal. Hiszen meglő az öreg, ha itt kap.
  – Hát maga is tudja már, hogy el akar engem venni a vén Romosz?
  – Hogy ne tudnám? Én ne tudnám? Azt is tudom, hogy mikor esküsznek?
  – No hát mikor!
  – Hát virágvasárnapján.
  – Virágvasárnapján? Mondok én magának valamit.
  – Hallom a szép szót.
  – Szeret még maga engem?
  – De imádom! hisz azért buktam meg a rigorozumon, mert maga elvette az
  eszemet egészen.
  – Hát aztán elvenne engem, ha hozzámennék?
  – Két kézzel, csak az officzina volna meg. De hát hol vannak azok a
  gyönge száz forintok?
  – Van száz forint elég. Ezerével is van. A vén Romosz mindent nekem
  testált. Háza, pénze mind az enyém lesz, ha meghal.
  – De ki tudja, mikor hal meg?
  – Hát virágvasárnapján – éjszaka.
  – Hogyan? Miként?
  – Úgy, hogy én ölöm meg.
  – Hüh! Zsuzsika kisasszony! Hisz az gyilkosság lesz!
  – Maga fog segíteni nekem.
  – Ne tréfáljon ám, Zsuzsika: aszondom!
  – Hát szeret vagy nem szeret?
  – De azért az ember pokolra jut.
  – Hát nem mondta nekem elégszer, hogy én értem kész volna a pokolra is
  elmenni?
  – De azonfelül fel is akasztják az embert, ha rajta kapják.
  – De hát úgy csináljuk, hogy ne kapjanak rajta. Hallgasson ide. Maga azt
  mondta nekem, hogy van magának valami olyan szere, a mit ha egy
  zsebkendőbe töltenek, s aztán egy embernek az arczára nyomják, hát a
  mint az azt belélegzi, rögtön elalszik tőle, hogy azt sem tudja, mikor a
  fogát kirántják; ha pedig nagyon sokat beszivatnak belőle, hát attól meg
  úgy elalszik az ember, hogy föl sem ébred tőle.
  – A biz úgy van.
  – Hát lakodalom estéjén maga idejön majd az ablakra s benyújtja nekem
  azt a bizonyos szert, mikor az öreg az ágyban fekszik; a többi aztán az
  én gondom.
  – Jaj lelkem; de egészen meghül bennem a vér.
  – Hát ha fél tőle; ha nem akar gazdag ember lenni; ha nem akar a dús
  Romosz özvegyének férje lenni, akkor kotródjék innen: menjen két
  garasért tótokat borotválni! Meg tudom én ölni az uramat a maga
  segítsége nélkül is! De virágvasárnapján megölöm. Mért vesz feleségül?
  Lennék szolgálója holtig; de ha elvesz, megölöm.
  Azzal becsukta az ablakot.
  El volt biz ez határozva! Már azt ki nem verte a leány fejéből semmi. A
  míg a vén Romosz nevelőatyja volt, el nem tudta hagyni, szolgált
  éhkopban, rongyokban, gyalázatban. Koldult a számára, virrasztott a
  betegágyánál, meg nem csalta volna egy elejtett krajczárig; hanem a mint
  azt megtudta, hogy neki az ő feleségévé kell lenni, egyszerre tele lett
  a szíve minden ördögökkel. Tudott már csalni is, tettetni is, s titokban
  gyilkos boszút forralni. A szemébe mosolygott Romosz uramnak, ha az
  nyájaskodott vele, majd fölvette a házat dalaival, olyan jó kedve volt,
  ha az öreg (a vőlegény) otthon kussadt; a mint meg kihúzta a lábát a
  házból: átkoczogtatta magához az ablakon át Cselleng ifjurt s azzal
  együtt súgtak-búgtak emberhalált tervező pokoli titkokat.
  A szép borbélylegénynek ugyan még mindig vaczogott a foga, s a képe
  olyan kék volt, mint a szilva, mikor az ilyen bizalmas suttogásnak vége
  szakadt; őtet persze nem akarta feleségül venni Romosz uram: annálfogva
  ugyanaz a gondolat, a mi Zsuzsika vérét pokoltűzzel hevíté fel, az övét
  megfagyasztá. Megszüntetni egy élő emberben a vérkeringést! Ez a sebészi
  műtétek leggonoszabbika. Hanem aztán segítségére jött a philosophia.
  Tudva van, hogy a sebészek, orvosok mind egy kissé nihilisták (a míg
  tudniillik háromemeletes házaik nincsenek.) Hát mi az a vén Romosz? Egy
  eleven hulla, a ki a világon senkinek hasznot nem tesz. Ellenben sok
  derék uriembert megront. Ha meghal, az emberiség egy nagy vérszipolytól
  szabadul meg. Tehát a ki segít neki a meghalásban, az jót tesz az
  emberiséggel. Nem is fog az neki fájni. A chloroformot úgy híják, hogy
  «kéjgáz». A ki beszívja, a leggyönyörteljesebb álmokat látja tőle. S ha
  meghal, tán egyenesen a Mohamed paradicsomába jut be. Az orvosi
  vizsgálat azt fogja megállapítani, hogy megütötte a guta a nászágyon.
  Sok öreg emberrel történt ez már meg vőlegény korában. Nem is ő
  cselekszi. Az asszony szivatja fel vele a megboldogító bűvös illatot. Ő
  csak preskribálja azt: csak rendel. No ugyan! Ha az orvosok mind azt az
  esetet a lelkükre vennék, a mikor a rendelvényüktől egy ember meghal!
  Nem kell hozzá egyéb, mint elhibázott kórisme. Laudanum helyett hánytató
  borkőt rendelni s készen van a temetés. S kit vádolnak ezért
  gyilkossággal? Senkit. Hát abból az egy szippanat hangyhalvagból ugyan
  mért csinálni olyan nagy dolgot? Minek fázik az embernek mégis úgy a
  keze, mikor a princzipális nagy palaczkját meglopja, egy kisebb üveget
  töltve meg belőle, hogy hiába dörzsöli össze a kezeit, mégis fagyosak
  maradnak? Hát nem melegíti fel ezt a didergést, hátborsózást a forró
  százezer forint? S a szép menyecskének még forróbb tekintete! Egyszerre
  szép asszonyt is, meg százezer forintot is kapni!
  De azért Cselleng ifjur kezei csak egyre fáztak.
  S akkor bizonyára a kezeinek több esze volt, mint a fejének, mert nem
  hagyták magukkal elhitetni, hogy most valami ártatlan dolgot
  cselekszenek! mert valójában tizenhárompróbás gonosztett az, a mihez ők
  most készülnek, azzal a szép menyasszonynyal együtt; nemcsak doktori
  másvilágra tévesztés az, hanem valóságos emberölés, annál is több:
  férjgyilkosság, s hogy még iszonytatóbb legyen, össze is van kötve
  rablási szándékkal; mert hisz a vén Romosz kincsein akarnak osztozni.
  Aztán azt sem jól tudja Cselleng ifjur borzas feje, hogy ez a gonoszság
  nem tudódik ki soha, hogy majd azt fogják hinni: az agg vőlegényt a guta
  simította meg; mert ha olyan szorgalmasan járt volna Balassa tanár
  boncztani leczkéire, mint az Ankerbálba, hát megtanulhatta volna, hogy
  azok a doktorok ki tudják azt mindenféle jelekből firtatni, hogy ki
  hogyan halt meg, s felismerik még a kloroformmal való örök elaltatást
  is; arra való azoknak az ő tudományuk; akkor aztán vallatóra veszik a
  menyecskét: rájönnek a czinkostársra; ott meg aztán a biráknak nagy a
  furfangosságuk; kisül minden, s bizony mind a ketten vesztőhelyre
  kerülnek szépen. Igy következett az már minden rendben egymás után,
  vasárnap férjhez megy a menyasszony, hétfőn virradóra megöli az urát,
  kedden börtönbe csukják, szerdán kivallatják, csütörtökön elitélik, a
  szeretőjével együtt, pénteken a siralomházba teszik, szombaton fejét
  veszik, vasárnap már kintorna mellett énekli le a tábláról a
  históriájukat a komédiás. Nem ért már mind a hármójok feje együttvéve
  sem egy huszast, ha az a virágvasárnapja eljő.
  A szombatja pedig már eljött.
  Szombat délután, a menyegző előtti napon, a menyasszony az ablakban ülve
  igazgatta menyasszonyi köntösét. Szép fehér selyem ruha volt. Romosz
  uramnál zálogban vesztette azt is valaki bizonyosan; cserben hagyta a
  vőlegénye szegényt. Azt a szép csipkefodros öltönyt szánta Romosz uram
  Zsuzsikának; meg is örvendeztette vele nagyon, mintha csak a termetére
  lett volna szabva; csak egy kicsit a derekán kellett kiereszteni, mert
  Zsuzsika termete nem volt szoktatva vállfüzőhöz; mint a kire ezt a ruhát
  szabták.
  Csak öltögette egymás után a tűzéseket, s minden öltésnél arra gondolt,
  hogy holnap lesz az éjszakája, a mikor a vén Romosznak meg kell halni.