Targallyak - 04

  ezer forintnyi kárt helyrepótoljon? Soha, egész élete világában nem!
  Olyan négy ezer forintot, a mi hatvanas kamatot szokott hajtani. Azok a
  gyönyörű ezresek! Mindegyiken négy olyan kis gyermek van kiábrázolva:
  nem is gyermek, hanem angyal. Ez a kölyök tizenhat angyalt küldött a
  pokolra! De meg is érdemlette, hogy az apja nyakon ragadja s kilódítsa a
  házból a hóra. Menjen koldulni!
  «Megérdemlette! Megérdemlette!» dörmögé magában aztán napestig, a míg a
  kicsukott gyermek sírása, didergése behallott az ablakán. Egyszer aztán
  elhallgatott az. Bizonyosan valami jószivű lélek megszánta, felszedte, s
  hazavitte magához. A felől meg lehet nyugodni, hogy utczára kidobott
  gyermekről gondoskodik a jó Isten. Hisz az nem haragszik a tizenhat
  angyaláért az elégett banknótákon.
  Hanem azóta Romosz uram, még ha az utczán meglátott is szemközt jönni
  valami kis leányt, ráagyarkodott nagy dühhel: «te gyilkos!» Ismerte már
  minden gyerek azt a rosz szokását.
  Ehhez az emberhez utasították a kofák a tót asszonyt, hogy vigye oda
  hozzá s kínálja zálogba neki a leányát.
  Az az elkergetett leány most épen akkora volna, ha visszakerülne. –
  Bankót elégetni ugy-e?
  Romosz uram alacsony, fekete hajú, rövidre nyirt bajuszú emberke volt.
  Hús nem igen volt rajta, hanem az inai olyanok voltak, mint a
  hajó-kötél; úgy, hogy sokszor megjárta vele, a ki gorombáskodni akart
  nála, úgy kidobta a házból, mintha ott se lett volna. Ezért a
  tolvajoktól sem félt. Mikor a zörgetésre kinyitotta az ajtót, mindig
  volt a kezében egy darab keményfa és egy balta: mintha épen fát aprózna.
  S ha bevitte látogatóját a szobába, a míg az ott volt, az egész
  értekezés alatt folyvást azt a fát hasogatta a baltával, mintha gyufát
  akarna belőle teremteni.
  – No hát ti mit akartok? Itt nem osztogatnak semmit, mordult rá Romosz
  uram a tót-asszonyra, amint a kopogtatásra kinyitotta neki az
  utcza-ajtót.
  – Zálogba akarok tenni valamit, suttogá a tót-asszony, oda fúrva az
  egyik térdét az ajtónyilásba.
  – Mid van, he? Arany, vagy ezüst?
  – Arany.
  – Azt már hozd be.
  Akkor aztán beereszté az utczaajtón s bezárta azt utána: onnan a
  konyhába vezette, a szobába nem ereszté. Ott a tűzhelyen elkezdte a fát
  aprózni, a baltával, s úgy beszélt a tót asszonynyal.
  – Arany?
  – Az ám.
  – Loptad?
  – Nem én. Az Isten adta.
  – Hol van?
  – Ehén van ni.
  – Micsoda?
  Romosz uram a feje fölé emelte a baltát.
  – Elmentek innen a pokolba mind a ketten!
  – Nem megyek én innen másod-magammal. Kegyelmed zálogra ád pénzt: akár
  arany, akár ezüst marhát hoznak ide: nekem ez az aranyom. Én azt itt
  hagyom kegyelmednél.
  – Hát aztán megegyem?
  – Dehogy eszi meg kegyelmed! Hiszen nem adom el, csak zálogban hagyom.
  Ad rá kegyelmed egy huszast! S majd ha lesz egyszer egy huszasom, meg
  otthon elég krumpli: érte jövök és kiváltom.
  Romosz uram most már elkezdett kaczagni s a baltával nemcsak hosszában,
  de keresztben aprította a fát, mintha fogpiszkálót akarna belőle
  faragni.
  – Hahaha! Töröm a csontját! Zálogba akar nálam hagyni egy leányt. Egy
  piszkos, rongyos kölyket. Elmenjetek, a míg felaprózom ezt a darab fát,
  mert leharapom a nyakatokat!
  – Nem megyünk bizony mink, édes nagy uram, mert nekünk nincs hová
  mennünk. – De gondolja csak meg kegyelmed, hogy milyen olcsón juthat
  kegyelmed cselédhez. Egy huszast ád most, s aztán nem fizet neki bért:
  azért ez kegyelmednek fát hord, vizet hord, befűt, főz, tisztát mos,
  pallót súrol, ha elmegy kegyelmed hazulról, őrzi a házat; meg ha valami
  baja lesz kegyelmednek, herbatét főz, azt is érti már; korpát, fedőt
  melegít a gyomrára; ha pedig zsiványok találnak kegyelmedre törni, úgy
  tud ez sikoltani, hogy azt a félváros meghallja.
  Ez a szó gondolkodóba ejté nagy uramat. Biz őtet egy idő óta kerülgeti a
  süketség: attól tart, hogy orozva meglephetik; jó volna valami hűséges
  állat a háznál. Régen is tartott volna már egy kutyát, csakhogy a kutya
  nem mosogat, nem hord fát, mint egy cseléd s mégis annyit eszik, mint
  az. Hátha ez pótolná a kutyának a helyét?
  A tót asszony folytatta a biztatást.
  – De hát egy huszasért, édes uram! Csak nem sajnál nagy uram egy huszast
  egy leányért; aztán nagyon jó leány ám ez.
  Az árúba bocsátott portéka addig csak türtőztette magát, s nem hozta
  nyilvánosságra a virtusait, a míg azt látta, hogy a nagy uramnak semmi
  kedve sincs az alkuhoz; hanem amint az egyszer letette a kezéből a
  baltát, meg a fadarabot, hogy félresimítsa a gyermek arczáról a kuszált
  hajcsomókat s kezdte látni annak az arczából, hogy az olyanforma kedvvel
  mosolyog rá, a milyennel a kövér malaczra szokás mosolyogni, akkor
  egyszerre kitálalta, hogy mit tud; először egy jót karmolt mind az öt
  körmével nagy uramnak a kezén, azután meg hasba rúgta a lábával s
  elkezdett torkaszakadtából ordítani.
  – Nem vagyok jó! Rosz vagyok, mint az ördög! Meg ne vegyen kend! Egész
  nap ordítani fogok; nem dolgozom semmit; mindent összetörök, a mit
  kezembe adnak. Kitöröm az ablakot, úgy szököm ki rajta. Rágyujtom kendre
  a házat.
  Hasztalan csitította az anyja szép szóval, beszélhetett annak. Úgy járt
  a nyelve, mint a kerepelő s a két keze-lába, mint a motolla.
  No de épen ilyen kellett Romosz uramnak. Rosz, nagyon rosz kölyök
  kellett neki.
  – Hát a korbács mire való? Meg a virgács! Ne félj hugám, ha csak az a
  bajod, hogy rosz vagy, egész patika van az ellen nálam. Majd
  kigyógyítlak én belőle. De már átvállalom ezt a gyereket kendtül. Ilyen
  gyerekre van szükségem: igaz a. Csukja be csak abba a kályhalyukba.
  A konyhában volt valami kemencze-bejárat, alacsony vasajtóval, a
  rugkapálózó gyereket ketten egyesült erővel, minden visítozás,
  harapdálás daczára oda bedugták, az az után folyvást döngette a rázárt
  vasajtót ökleivel, térdeivel, az alatt, míg a bőrére megalkudtak.
  – No asszony, nesze a huszasod.
  – Ez nem elég ám. Hanem adjon kegyelmed egy zálogczédulát is hozzá, s
  irja rá, hogy itt hagytam az aranyos leányomat zálogban egy huszasért, s
  majd mikor a huszast visszahozom a kamatjaival együtt, akkor kegyelmed
  visszaadja nekem a zálogomat.
  Romosz uram megirta neki formaszerűen a zálogczédulát.
  Akkor aztán a kályhaajtón keresztül elbucsúzott az asszony a leánytól,
  szép, érzékeny szókkal; az alatt a gyermek elhallgatott, nem ordított.
  Romosz uram kikisérte az asszonyt a kapuig, s azt megint bezárva,
  visszajött a konyhába, s egy jó hajlós nyirfavesszőt keresett elő a
  szegletből. Ez a gyöngébb orvosság.
  Azzal kinyitotta a vasajtót s előhuzta a fülénél fogva a kis leányt.
  – No most kezdd rá a rugdalózást, meg a karmolást, te borzas. Elment már
  anyád.
  A leány e szóra szétsimítá arczából a haját két kezével, hogy
  megmutassa, hogy ő nem borzas s aztán csendesen odaállt a gazdája elé s
  egész szelíd hangon mondá:
  – Itt a hátam, nagy uram, verjen rá. Aztán parancsoljon, hogy mit
  dolgozzam? Elvégzem szó nélkül. Nem leszek én rossz. Szót fogadok egy
  szóra. Csak nem akartam, hogy az anyám elhagyjon.
  Az uzsorás arra gondolt, hogy az ő kidobott leánya épen ilyen idős
  volna, mint ez.
  – Hm! Hát szót akarsz fogadni? Nem leszesz rosz? Éhes vagy-e?
  – Nem vagyok az.
  – Ettél már ma?
  – Még nem ettem.
  Romosz uram letette a kezéből a virgácsot s szelt neki egy darab
  kenyeret.
  Sok szép kamatot szoktak hajtani Romosz uramnak a huszasai, az igaz, de
  még ilyen busás uzsorát egy se hozott neki, mint az az egy huszas, a mit
  ezért a leányért adott zálogra. Dolgozott az napestig, mint egy embernyi
  napszámos s rövid időn egészen beletanult Romosz uramnak a mesterségébe.
  Nagyon kiterjedt üzlete volt annak. Csak zálogra adogatott pénzt; hanem
  abban aztán universál zseni volt. Adott gyémántékszerekre préda
  úrhölgyeknek, s kopott vasalókra megszorult mosónéknak; jurátusok arany
  órája, téli kabátja úgy ismerte a házát, mintha otthon volna. Három
  szobája a háznak tele volt kaczattal és drágasággal s egész tudomány
  volt abból kikeresni, a mit épen kiváltani jöttek, meg azt mind fejben
  tartani, hogy minek telt le már az ideje, annyira, hogy eladható. A mi
  vasból, rézből, ezüstből, aranyból van, az nem kér enni; de a
  posztóféle! Enni az sem kér; de inkább megevődik. Azzal volt Romosz
  uramnak a legtöbb küzködése, hogy téli kabátokba, bundákba bele ne essék
  a moly. A huszasos leány, ha egyéb dolga nem volt, mindig azokat porolta
  nádpálczával az udvaron, s ha valamelyiken valami szakadást vett észre,
  azt olyan ügyesen befoltozta, hogy a zsibárus észre nem vette, mikor
  eladásra került a sor. Sok ócska ruhából csinált újat.
  És aztán hogy tudott vigyázni a házra! Éjjel minden zörejre talpon volt,
  s soha sem felejtette el a keresztvasat feltenni a konyhaajtóra, s ha
  valaki zörgetett az ajtón, azt elébb úgy kivallatta, hogy kicsoda?
  micsoda? mi járatban jött? mint egy perzekutor-hadnagy; a kéregetőket,
  koldusokat be nem eresztette, s tudott nyelvelni minden emberrel.
  Az étrend dolgában is jól járt vele Romosz uram. Az előtt ő maga főzött
  s annál fogva nagyon rosszúl élt, a Zsuzsa főzte sokkal jobb volt. Télen
  nem vesztegették a fát a tűzhelyen, hanem a kályhában főztek. Nyáron, a
  mint elkészült az ebéd, a tüzet eloltották s a maradék szenet eltették
  holnapra. Romosz uram fel is panaszolta magának, hogy milyen lakoma van
  most mindennap a háznál; még a szolgálónak is megy ki az asztaltól
  mindig. Talán sok is az az egy «tizes» mindennapra?
  Egy tizes volt a napi költség Romosz uramnál (mai pénz szerint 17½
  krajczár). Ennyi ment ki a konyhára. A bevásárlást nem is bizta soha
  másra. Korán reggel ő maga ment ki a szatyorral a karján a piaczra s óra
  telt bele, a míg elveszekedett a kofákkal, krajczárig alkudozva. Egyszer
  aztán a Zsuzsa rávette, hogy ereszsze őtet bevásárolni a tizessel, ő még
  jobban fog érteni ahhoz.
  – Bolond beszéd! Mondá Romosz uram. Mintha nem összebeszéltek volna a
  kofák valamennyien, hogy mit, hogy adjanak? Mintha nem szabott ára volna
  mindennek ebben a czudar nagy városban? Négy krajczár a marhahús: egy
  fertályfont; két krajczár a liszt, két krajczár a zsír, két krajczár a
  káposzta! Hol akarsz ebből valamit lealkudni?
  Azért csak próbát tett vele. S a leány meghozott mindent s még két
  krajczárt is visszaadott a tizesből.
  – Boszorkány vagy! Loptál te valamit!
  A leány aztán megmagyarázta neki, hogy a hust a zsidómészárosnál kell
  venni, az a vágómarhának azt a részét, a mi nem kóser, olcsóbban méri,
  mint más; a lisztből pedig a veres liszt is jó rántásnak.
  Tehát naponkint két krajczár a megtakarítás.
  Ez a huszasos leány nagyszerű kamatot hoz! És ezért még sem fogy el több
  a háznál, mint az előtt. Nem tudja az ember, hogy mivel él ez?
  Azt meg épen nem tudja az ember, hogy miből ruházkodik. Pedig rendesen
  jár: nem rongyos. Ennek bizonyosan az a titka, hogy mikor a házaló
  zsibárusok el-eljönnek a házhoz a gazda-hagyott czókmókot
  összevásárolni, hát egy-egy asszonyi öltönydarabot, a miért már senki
  sem adna a zsibvásáron egy kan-krajczárt, szánalomból odadobnak a velük
  veszekedő leánynak, mint ahogy szokás kenyeret dobálni a harapós
  kutyának, a hová jár az ember, hogy bele ne kapjon az inába. Az ilyen
  czafatot aztán addig szabja, varrja a leány, míg felvehető gúnya lesz
  belőle s meg tudja kímélni.
  A házban sem sok helyet foglal el. Nyáron kinn az udvaron hál; télen a
  kályhalyukban. Olyan az épen, mint egy alkóven, a milyenben a párisi
  dámák alusznak; felyül mennyezete van, ha az ember összehuzza magát,
  épen elfér benne.
  Aztán milyen tökéletesen összetalálkozott a leány kedélye a gazdájáéval.
  Valóságos jobb keze volt neki. Nem – nem «jobb» keze: Romosz uramnak
  egyik keze sem volt jó; ha tisztességet akarunk vele tenni, azt kell
  mondanunk: valóságos balkeze volt. Ő tudott legjobban veszekedni a
  siránkozó adósokkal, hát még a zsibárusokkal: a ki keveset igért,
  seprűvel kergette ki a házból; aztán megint utána szaladt,
  megczirógatta, visszahivta, hogy kezdjék újra az alkudozást. Talentum
  volt az! nagy talentum. Romosz uram bámulta a szép természeti
  tehetségét.
  A világnézeteik is nagyon jól összeegyeztek, s azoknak kölcsönös
  kicserélésére igen kedvező alkalom volt az esténkinti tollfosztás,
  (Romosz uram vánkosokra is adott kölcsönt; nehogy azt a fényűzést tegye
  fel róla valaki, hogy ő maga hált tollas ágyban); ilyenkor aztán sokat
  évelődtek a gonosz, megromlott világról, az általános
  elerkölcstelenedésről; a szivtelen rossz adósokról, a kik a kölcsönvett
  tőkével, miután azt kamatokban háromszor is lefizették, hitetlenül
  megszöknek; sőt még olyan gonosztevő is van köztük, a ki a Dunába ugrik
  a tartozásával. Szidták egyesült erővel a magisztrátust, mely nem birja
  elég erélylyel az embereknek hátáról lehúzni a bőrt: a jótékony
  nőegyletet, mely ingyen osztogat egyet-mást, s szegény Romosz uramék
  keresetét rontja; no meg az első hazai takarékpénztárt, aztán különösen
  a zsidókat, a kik miatt becsületes keresztény uzsorás meg nem élhet;
  bizonyosan a magyar kormányt is szidták volna: ha lett volna.
  Egyszer aztán ezt a hiányosságot is kipótolta a sors.
  Két esztendő mult el, meg egy fél, azóta, hogy a huszasos leány a házhoz
  került: ezernyolczszáznegyvennyolczat számítottunk; akkor támadt
  mindenféle lárma; de a mi Romosz uramat mind nem érdekelte: bánta is ő,
  hogy legyen-e szabad sajtó, meg jobbágy-felszabadítás? meg felelős
  miniszterium? Ezt is csak abból tudta meg, hogy egy napon a komiszárus
  bemondta a határozatot, hogy estére ki kell világítani az ablakot. Csak
  egy volt az utczára; de abba is két mécses kellett. Aztán miért? Azért,
  hogy erre az örömnapra minden embernek, a ki két forinton alul volt az
  országos zálogházban, kiadatta a kormány a holmiját. Azok természetesen
  másnap megint bevágták azt a holmit két forintért, s aztán azzal a
  pénzzel meg Romosz uramtól váltották ki a betett gúnyáikat s nem
  fizették a kamatot többet. Így már könnyű a kormánynak nagylelkűséget
  gyakorolni Romosz uram rovására! De még ez csak a kisebb baj volt. De
  egyszer meg azt gondolta ki valaki, hogy a kinek terhére válik az
  adósság-fizetés, hát pihenjen meg tőle egy kicsit. Úgy hitták, hogy
  «moratórium». Romosz uram pedig úgy látta azt, hogy «mortuorium»: tudott
  annyit diákul, hogy ez valami halálveszedelmet jelent.
  Aztán mindenféle zürzavarok jöttek. Azokban Romosz uram nem vett részt;
  kivéve, mikor a tisztelt polgártársak a zsidókat akarták agyonverni a
  Terézvárosban: oda elment nézni. Hanem a nemzetőrség nem engedte meg.
  Szidta aztán Zsuzsának a nemzetőrséget, mikor haza került.
  Alig volt valami kereset. A mi pénzt látott is az ember, félve nyitotta
  ki előtte az ajtót. Volt német bankó, magyar bankó; mind a kettő járt.
  Ha a magyar győz, a német pénz vész el; ha a német győz, a magyar pénz
  vész el: a kinek mind a kettővel tele a ládája, válogathat, hogy melyik
  térdére álljon, mikor imádkozik, hogy melyikért imádkozzék.
  Most aztán szidhatta a magyar kormányt, hogy bárcsak elhordaná a
  zivatar.
  Ez a kivánsága is beteljesült. De ekkor még rosszabb világ lett. Minden
  ember szétszaladt, üres lett a város; nem volt se bál, se mulatság: a
  záloguzsorás akár felakaszthatta magát a füstre.
  Romosz uramnak a zálogüzlete olyan rosszul ment már, hogy utoljára arra
  adta magát, hogy a templomba kezdett el járni. Az pedig nem jó, ha az
  uzsorás imádkozik. A mennyországban neki is nagy perczentre hiteleznek.
  Mind azon imádkozott, hogy bár csak a magyar seregek visszajönnének
  megint Budapestre, vernék ki a németeket, a kiktől nem lehet az embernek
  zöld ágra jutni. Hát hiszen ez a beadványa a mennyei czenzurán elvégre
  honoráltatott is; de micsoda iszonyú leszámítolással! ott tudnak ám még
  csak eskomptirozni! A magyar seregek megérkeztek, hogy a németeket
  kiágyúzzák Budából; de azok meg átágyuztak Pestre s a legelső huszonnégy
  fontos golyó épen Romosz uram egyik falán bement, másikon kiment:
  ablakot hagyott rajta innen is, túl is. – Ez volt a teljesült imádságnak
  az interesse. Soha többet oda Romosz uram kölcsönt kérni nem megy.
  E goromba beköszöntésre majd halál fia lett ijedtében a gazda. De annál
  jobban feldühödött ezen Zsuzsa; a mint a kőpor-felleg elszállt a
  szobában s meglátszott a nagy lik a falon, odaugrott a leány, felállt
  egy székre, kidugta a fejét azon a résen s elkezdte szidni mindenféle
  átkokkal és csúfságokkal azokat, a kik azt a golyót ide lőtték; míg
  Romosz uram le nem ránczigálta a székről: «hallgass, bolond! Még
  meghallják azok oda által s másodszor is ide lőnek!» – De már meg is
  hallották s lőttek azután nemcsak másodszor, de századszor is, és
  mindenféle válogatott lövegekkel, a mik szétdurrantak, a hová leestek;
  minden durranásnál úgy érezte az ember, mintha hátbaütötték volna.
  Romosz uram ezt az egész mulatságot a pinczében élvezte végig. Eltartott
  pedig az éjfélig. Szentül azt hitte, hogy minden bomba egyenesen az ő
  házára van irányozva.
  – Nem! Ez nekem nem kell! Monda fogvaczogva, mikor reggel felé
  előtápászkodott a pinczéből. Itt én nem maradok, ha a Dárius kincsét
  nekem adják sem. Én a fejemet se nem loptam se adós nem vagyok vele,
  nekem senki a fejemre ne lövöldözzön.
  Romosz uram nem volt tökéletes Harpagon, a ki a kincseit jobban szereti,
  mint az életét: neki elébb való volt az élete. Aztán nem is tréfa az,
  mikor az embernek a fejére minden harmadik perczben az ég szakad le, s
  jobbra-balra csapkod le mellette, mint az Isten nyila, a sok tüzes
  bomba; nehéz dolog azt futás nélkül kiállni. Mikor másnap este, a
  szokott órában megint elkezdték a budavári tüzes zongorából ezt a
  konczertet huszonöt fontosokkal, meg százötvenes bombákkal, Romosz uram
  nem várta be az utolsó darabot, hanem mindjárt a nyitány után, a mi
  készpénze volt, az uti táskájába tömte, azzal a házát és minden abban
  levő marháját ördögnek ajánlva, úgy eliramodott a városból, hogy vissza
  sem jött a Kőbányából addig, a míg vége nem lett a patáliának.
  Annak pedig csak akkor lett vége, mikor már az aldunasor és feldunasor
  házai jóformán leégtek.
  Romosz uram nem is kételkedett rajta, hogy az ő háza is oda égett. Ki az
  ördög mentette volna azt meg? Szent Flórián?
  S ime, milyen nagy volt a meglepetése, a mint a várbevétel utáni napon
  hazafelé bandukolva, a még mindenfelé füstölgő romok között meglátja a
  saját házát azon módon szép zöld mohos födéllel, a hogy elhagyta.
  Egy csoport honvéd, pesti fiúk mind, takarították épen félre a leégett
  házakból a gerendákat, volt köztük több, a ki ráismert az uzsorásra.
  – No ugyan jó, hogy jön már nagy uram a kapukulcscsal. Rázárta a
  szolgálójára az ajtót.
  – Biz arra rázártam.
  – Aztán ennivalót meg nem hagyott neki.
  – A patvarnak jutott eszébe.
  – Ha mink nem adogattunk volna be a jámbornak prófuntot az ablakon, hát
  éhen veszett volna.
  – Hát miért nem ugrott le a padlásról?
  – Annak köszönheti nagy uram, hogy megmaradt a háza. Mikor az a nagy tűz
  volt, tudja, sorban égett már minden ház, aztán potyogtak a bombák a tüz
  közé, hát az a kis szuszka, mint a vadmacska, felmászott a háztetőre,
  felvitt egy veder vizet, csinált egy hosszó póznára pemetet, s azzal a
  vizes pemettel, a mint tüzes üszök esett a házfödélre, egyszerre
  leseperte róla; úgy mászkált az egész éjjel négykézláb a kend háza
  tetején s nem engedte meggyulladni. Megköszönheti azt kend annak a kis
  czulának. Én csak utána nem csinálnám azt.
  – Azt tette! kiálta fel Romosz uram, s eszébe jutott, hogy ez az egy is
  megéri már az egy huszast. No szegény leány te: gyere hát ki,
  kiszabadítlak; megállj csak! Ezért adok neked… (Gondolkozott, a míg a
  kapuzárában elfordította a kulcsot: mit ád neki? egy új ruhát? egy pár
  czipőt? vagy egy ezüst fülbevalót? hátha talmi aranyból még jobb lesz?
  Kinyilt a kapu.) Adok neked… (A leány eléje szaladt, még azon kormosan
  és rongyosan a tűzoltástól.) Adok neked egy pár csókot.
  S a leány azt is megköszönte szépen.
  * * *
  Nagy örömnapok következtek ezekre a szomorú időkre. S ne mondja azt
  senki, hogy a hazafiui örömben Romosz uram is részt nem vett. A
  fővárosba visszatért sok régi ismerős. A kik a menekülés szoros
  napjaiban óráikat, ezüst kanalaikat, sőt még drágább ékszereiket is
  beadogatták Romosz uramhoz, hogy a bizonytalan útra egy kis költséget
  szerezzenek, azok most mint visszatértek, kiváltották zálogaikat; nem
  sajnálták a busás kamatot: volt pénzük, annyi, mint a polyva.
  Romosz uramnak a hálószobájában, épen az ágya mellett, volt két
  vasládája; az egyikben állt a készpénz, a másik, a termetesebb, rejtette
  az értékes reálitásokat. Ez utóbbi a diadalmas napok után erősen
  megürült, de annál jobban megtelt a másik. Halommal állt benne a bankó.
  Szép magyar bankók, a miknek a hátára ötféle nyelven volt felirva, hogy
  a ki azokat utánozza, bankóhamisítónak fog neveztetni. – Zsuzsa is
  minden reggel új jó hireket hozott haza a piaczról; azokat Romosz uram
  nagy gyönyörűséggel hallgatta. Egyszer aztán a jó hirek helyett megint
  rossz hirek jöttek: Romosz uram kezdett aggódni a bankói miatt. Ha
  valaha megesett volna rajta az az eset, hogy egy ötforintost
  felváltasson, hát előre megtudhatta volna a veszedelmet; de ő elvből
  mindig csak a bankók legkisebbikét adogatta a cselédjének: a 15
  krajczárost, s ezek legtovább maradtak a forgalomban. Zsuzsa élelmes
  leány volt; ha nem vette el a mészáros a pénzt, addig keresett a
  kecskemétiek közt egy igazlelkű tojásáruló asszonyt, amíg az
  megemberelte a bankóját s visszaadott belőle rézkrajczárokat. Hanem egy
  késő őszi napon kénytelen volt azzal a hírrel visszatérni gazdájához,
  hogy nem akad már széles e Dunaparton olyan lelkes kofa, a kit rá
  lehessen szedni ezzel a bankóval. Mind azt mondják, hogy nem jár már ez.
  «Megüthetné a ménkü»! mondá Romosz uram. Lévén neki négyezer forintja
  mindenféle alakú bankókban szép csomagokba kötözve. – «Bolond az a
  leány!» Nem hitt neki. Táskájába rakta a bankó csomagokat s felballagott
  velük a takarékpénztárba. Jobb lesz ezt a pénzt ott hevertetni.
  Hát amint ott kipakolja a bankóit az asztalra, majd hanyatt esik a
  pénztár őre ijedtében.
  – Szedje össze Romosz uram frissen, míg meg nem látják, szaladjon fel
  vele Budára. Ma van az utolsó napja, hogy elfogadják. A kinél holnap
  egyet megtalálnak, haditörvényszék… aztán s a többi.
  – Hát aztán Budán kinek adjam?
  – Majd megmondják.
  – S mit adnak érte?
  – Szép nyugtatványt.
  – Hát kamatot?
  – De abból ne kivánjon kapni!
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Biz elégették Romosz uramnak négyezer forint árú bankóját megint. Épen
  úgy befűtöttek vele, mint az a kis négy esztendős leány! Hogy ezeknek a
  nagy embereknek sincs több eszük, mint annak a kis négy esztendős
  leánynak volt!
  Amint ezt a veszedelmet megtudta Romosz uram, legelőször is agyon akarta
  csapni Zsuzsát.
  – Te vagy az oka mindennek! Mért nem hagytad leégni a házamat? A sok
  ringy-rongy odaégett volna, de az aranyféle megmaradt volna a
  vasládában, nem jöttek volna érte, hogy kiváltsák. A rongy bankó helyett
  most ott volna szépen! Mikor harmincz az ázsiója! Most égtem már le
  igazán. Kit öljek meg érte, ha nem téged?
  Zsuzsa ijedtében felszaladt a padlásra, s ott nem lehetett elfogni.
  – No ha téged meg nem ölhetlek, hát majd megölöm magamat.
  Mikor aztán Zsuzsa a padlás ajtó hasadékán lekukucskálva, azt látta,
  hogy Romosz uram csakugyan nem tréfál ám, hanem kötelet keres; egy nagy
  ménkü szeget ver a falba, a kötelet arra köti s hurkot csinál rá, s azt
  belepróbálja a saját nyakába, hát akkor nagyon megijedt; inkább lejött a
  búvhelyéből, s odatartotta a hátát a gazdájának, hogy verjen inkább arra
  azzal a kötéllel; de ne akaszsza fel rá magát.
  – Hiszen csak leverhetném a bőrödön azt a négyezer forintot! De koldussá
  vagyok téve! Holnap már nincs mit adnom a konyhára. Egy fertály bankóval
  maradtam a világon. Nem is főzetek többet. Egy két krajczáros zsemlye,
  aztán punktum. Te meg ha megéhezel, hát danolj. Oltsd ki a tüzet
  mindjárt a spórherden!
  S Romosz uram megmutatta, hogy szavának is fog állni. Elment maga a
  pékhez, azért az egész firtliért vett zsemlyéket. Minthogy egyszerre
  nyolczadfelet vett, egyet kapott ráadásul. Azoknak a hátára aztán ráirta
  tintával, hogy hétfő, kedd, szerda, s a többi, hogy melyik mi napra
  való. Ez így fog ezután menni.
  * * *
  «De már ez még sem jó lesz,» mondá magában Zsuzsa, hogy az én szegény
  gazdám soha ne egyék meleg ételt. – S addig törte rajta a fejét, míg
  gondolt ki valamit.
  Volt akkoriban egy hirneves vendéglő a városban; «Arany-Sas»-nak hivták.
  (De megjegyzendő, hogy nem volt kétfejű sas soha: eleitől fogva mindig
  csak egyfejű volt.)
  A vendéglőse derék város atyája volt. 48-ban nemzetőri kapitány volt, s
  mind azokat, a kik akkor alatta szolgáltak, még most is katonásan
  szalutirozza, ha az utczán találkozik velük: soha életében senkinek nem
  mondta azt, hogy «alászolgája!» hanem azzal köszönt, hogy «tisztelem!»
  De sok szegény legény, de sok becsületes sorsüldözte derék ember fente a
  kését a jó Wimmer abroszához! a kik közül némelyik, tíz esztendő mulva,
  ha jó módba jutott megint, meg is fizette a hosszú lajstromot, a mit
  soha se kértek meg tőle. Itt láttuk a jó öreg poétát, a magyar
  humoristák ősét, Bernát Gazsit is mindennap letelepedni. Olyan süket
  volt már, hogy akármit kérdeztek tőle, arra csak egy körmönfont adomával
  felelt; az öreg pinczér, ha azt kérdezte tőle, hogy mit hozzon neki?
  annak is egy tréfás adomát mondott; s ha a számlát összeadta, arra is
  egy tréfás adomát mondott; ez volt a fizetés. Itt lehetett látni néha
  későn ebéd után, mikor már minden eltakarodott, egy vén mogorva alakot
  letelepedni az ajtó melletti szegletbe; a ki rekedt hangon recsegteté
  németül (pedig magyar volt) «Ist etwas überbleibsel da?» s előre letette
  érte a négy váltó garast rézpénzben.
  Az udvaron pedig rendesen állt ilyenkor harmincz-negyven ember, férfi,
  asszony, leány, szomorú, kopott alakok, szégyenkedő, bekötözött fejű
  népek, kosarkával, szilkével a kezükben. Azoknak a korcsmárosné minden
  nap kiosztotta, a mit a konyhából a vendégek el nem hordattak. Az Arany
  Sas-ban nem készitettek a tegnapi ürüczombból holnapi őzpástétomot. Az
  mind a szegényeknek maradt.
  Ezt a jó helyet fürkészte ki a huszasos leány, s aztán ő is eljárt a
  maga kosarkájával naponkint oda, (elég rongyos volt hozzá, hogy
  koldusnak nézzék), segített osztozni a körömfaladékban, s azt hazahordta
  a gazdájának.
  Romosz uramnak nem volt semmi kifogása e módja ellen a maga prófétáit
  tápláló mennyei gondviselésnek; hanem azért mégis mindennap zsörtölődött
  a Zsuzsával: «a rossz czula! a javát bizonyosan maga kieszi a fazékból
  az uton! No bizony nagy gráczia attul az Arany Sas korcsmárostul! Ha én
  nem adtam volna kölcsön pénzt azoknak az urfiaknak, a kik azt ő nála
  eldobzódták, hát nem gazdagodott volna meg. Az én pénzemből építette a
  házát! Bizony külömb ebédet is adhatna érte. Azért küld ilyen sokat,
  ugy-e? hogy meg ne tudjam enni; neked is maradjon belőle. Te czula! Nem
  tudsz magadnak extra koldulni? Megmondd az Arany Sasban, hogy nekem
  hozod. Jobbat adjanak, de kevesebbet.»
  A Zsuzsa pedig dehogy mondta volna meg, hogy kinek a számára hordja el
  az alamizsna ételmaradékot! Hiszen ha megtudnák, hogy a gazdag vén
  uzsorás fogára van az szánva, bizony kilökték volna az Arany Sasból
  kosarastul együtt: hiszen több pénze van annak, mint azoknak az uraknak,
  a kik odabenn roszprádlit esznek s kifizetik az árát!
  De nagy öröm érte nemsokára Romosz uramat. A miért lelkében oly régen
  epedett, végre teljesíté a sors. Az új kormány behozta azt a minden
  művelt társadalomban nélkülözhetetlen intézményt, a minek «adósok
  börtöne» a neve.
  «A ki nem fizet, azt becsukják! dörmögé örvendve Romosz uram. Ez a jó
  ni…! A ki nem fizet, az olyan, mint a tolvaj. A ki az én pénzemet, a mi
  az enyim, vissza nem adja, csak olyan zsivány, mint a ki az én pénzemet
  erővel elveszi. A rablók közé kell becsukni, ott a helye. Majd fizet
  aztán esze nélkül.»
  Határidő volt kitűzve, melyben a boldogabb korszak kezdetét fogja venni.
  De Romosz uram kicsi hiján, hogy el nem pászolta ezt az örömnapot. Nagy
  gerjedelmében sokat járt mezítláb, papucsban a fagyon, s úgy meghűtötte