Tanár úr kérem: Képek a középiskolából - 4

valamit, hogy hiszen nem ugy értem, mire Rogyák atyásan magyarázó,
fölényes jóindulattal fölvilágositott, hogy a prédát nem lehet gyüjteni,
mert hiszen az egy vérengző állat és a csatába két rendőr szokta vinni
láncon, a sereg előtt, közvetlenül a zászló mellett.
Ebben állapodtunk meg. A tanácskozás után Rogyák vészesküt vett tőlünk,
hogy nem követünk el árulást.
Másnap kilenc órakor meginterpeláltam Rogyákot, hogyan állunk a
háboruval. Azt felelte, hogy Singer nem kapta meg a páncélokat, mert a
hajó, amely Bakonyból hozza a holmit, zátonyra futott.
Később közölte velem, hogy az egész dolgot el kell halasztani
bizonytalan időre, mert karácsony előtt, mig meg nem tudjuk, hogy
leszünk az okiratokkal, az egész dolog nem tényvalóság. Biztositott
azonban, hogy az előkészületek minden irányban folynak. A mozgalom egyre
terjed, hogy a zászló igenis megvan már és hogy egész Amerika tud már a
dologról. Kaliforniával való szövetségünk már biztos és csak az alkalmas
időt várja, hogy egészen csendben és szerényen, anélkül, hogy valaki
észrevenné, meginditsa a világcsatát.
Ennyi az, amit az 1898-iki vésztanácsról tudok. Hosszu ideig nem
foglalkoztam a dologgal. 1899-ben a reáliskola első osztályába
iratkoztam és évekig egyéb tanulmányok foglaltak le. E nagy események
juttatták eszembe mindazt, amit megirtam. Az összefüggések felismerését,
ismétlem, azokra bizom, akik erre nálam hivatottabbak.


Hazudok
Kezdetben voltak a betük és én igy szóltam: „úr ír“. Az úr, akiről itt
szó volt, magas ember volt, fején fényes cilinderrel – hogy miről és mit
ír, arról kevés sejtelmem volt, de éppen azért izgatott ez a kérdés.
Egyik barátomtól megkérdeztem, de az kitérő választ adott.
Egy másik barátom engem kérdezett, hogy mi hol lakunk. Az uccát nem
tudtam pontosan megmondani, de biztositottam, hogy Pesten az a
legelőkelőbb ucca. További kérdésekre kissé zárkozottan, mint olyan
ember, aki magánügyeiről nem szivesen nyilatkozik, – de rövidségéhez
képest elég plasztikus válaszban elmondtam neki, hogy mi csak néhány éve
lakunk itt, azelőtt a Bakonyban birlaltunk szerény kastélyt, a hozzávaló
ménessel és két wigwammal. Meg voltam róla győződve, hogy a barátom nem
tudja, mi az a wigwam és bosszantott hogy nem kérdezi, tehát úgy tesz,
mintha tudná.
Barátom azonban nem kérdezte, sőt a saját dolgaira tért és elmondta hogy
náluk vettek egy fürdőkádat. Könnyedén bólintottam és megjegyeztem, hogy
nálunk van már ugyan négy kád, egy az ebédlőben, egy az irószobában és
kettő a wigwamban, de tudomásom szerint most vesznek a hozzámtartozók
még ötöt, melyek közül kettőre rácsavarható laterna magicát szereltek
fel és egy kis gépet, amelynek segítségével a fürdőkád magától mozog,
mikor benne ülök, – sétál, forog, sőt egy kicsit – egy egész picikét –
fel is tud emelkedni a levegőbe.
Arra a figyelmeztetésre, hogy hiszen a wigwamok bakonyi kastélyunkban
vannak és nem itt Pesten, megmagyaráztam, hogy itteni lakásunk csak
ideiglenes és hogy a kastélyt most alakítják át amerikai rendszerüvé.
Megjegyeztem, hogy e célból évekig tanulmányoztam Amerikát, mert apám
engem bizott meg ezzel a jelentéktelen dologgal, egy kicsiny, de tartós
gőzhajót bocsátott rendelkezésemre: – akkora az egész, mint ez a pad, de
nekem igazán nem kellett nagyobb, fő, hogy a vitorlát derék gépem mindig
jól hajtotta és így néhány hónap alatt megtettem az utat. Őszintén
bevallottam, mert nem szerettem a hazudozást, hogy a kis gőzhajó már
nincsen meg, – egy gyárba adtuk, ahol mostan tágítják egy kicsit.
Ezután bizonyára abbahagytam volna a témát, mert akkoriban még nem
voltam barátja a fecsegésnek és dicsekedni se szerettem: – de hát mit
tehettem, a barátom kiváncsiskodott és tudni óhajtotta, milyen rangom
volt a hajón. Mosolyognom kellett ezen a naivságon és tartózkodó, de nem
barátságtalan leereszkedéssel megmagyaráztam neki, hogy ezen a hajón
nincsenek rangok és ilyenre én nem is reflektáltam, – különben pedig egy
régebbi tengerészútam alkalmából, amiről most nem akarok beszélni,
megkaptam a másodtábornoki kinevezést és cimert és én teljesen megvoltam
elégedve ezzel.
Barátomat érdekelte, hogy rablókkal nem találkoztam-e abban az időben.
Jólelküen megmagyaráztam, hogy a tengeri rablók csak vitorláshajókat
támadnak meg: – s ha efajta kalandokban volt némi szerény szerepem, az
csak szárazföldi rablókkal és gyilkosokkal kapcsolatban történhetett,
akiket apámmal együtt hajtottunk a bakonyi rengetegben. A felidézett
emlékek hatása alatt elmondtam egyik érdekes hajtásunkat, mikor tizenkét
rablót és négy gyilkost hajtottunk almáspejkón, akik fára másztak
előlünk, mire apám addig rázta a fát, mig négy rabló és – ha jól
emlékszem – egy gyilkos leesett. Ezek közül hármat otthon
megszelidítettünk és a kisebb házimunkák elvégzésére szoktattunk.
Láttam, hogy barátomat meglepik az apámról mondottak: megkértem tehát,
ne szóljon senkinek ezekről a dolgokról, mert nem szeretem, ha
kérdezősködésekkel zaklatnak. Apám valamikor megállított két lokomotivot
félkézzel és emiatt most nagyon nehéz a helyzetünk, – kiderült ugyanis,
hogy a lokomotivok az ellenségé voltak és emiatt apámnak sok baja volt
az ellenséggel. Ha megigérné, már mint a barátom, hogy igazán nem említi
senkinek ezt a dolgot, akkor – titoktartásra – közölném vele, hogy a
király saját maga volt kénytelen beleavatkozni az ügyekbe. Egy reggel
személyesen megjelent bakonyi kastélyunkban, – még egyszer
figyelmeztetem, ne említsen erről semmit, mert súlyos politikai
következményei lehetnek, ha valaki megtudja. Szóval, – ha igazán
érdeklik ilyen jelentéktelen dolgok, amiknek én kevés fontosságot
tulajdonítok, – megjelent a király és igen kérte apámat, ne ingerelné az
ellenséget. Apám becsületére hivatkozott, de aztán megegyeztek
valamiben, azt én nem tudhatom, hogy miben, mert engem nem vontak bele a
tanácskozásba. Különben pedig a fagylaltosgépekre kellett felügyelnem,
mert akkor egész nap fagylaltot ettünk, – nem úgy említem ezt, mint
kivételes dolgot, mert őszintén szólva, mi reggelire fagylaltot és
csokoládét szoktunk enni, – de akkor délben is fagylalt volt.
Barátom figyelmesen hallgatott végig és egy üveget mutatott, amivel a
betüket nagyobbnak lehetett látni. Mosolyogva jegyeztem meg, hogy
ismerem ezt a szerszámot, hiszen nekünk otthon van egy há… három méter
nagy darab belőle, amibe ha belenéz az ember, egy betűt akkorának lát,
mint egy kisebb ház, – ezzel az üveggel mi gyakran nézzük a csillagokat.
Ó igen, nagyon helyes kérdés, a Mars-csillagot is szoktuk nézni vele.
Hogy mekkorának látjuk? Na, nem nagynak, – akkorának talán, mint az
Erzsébettér – de viszont nagyon tisztán és világosan megtudjuk
különböztetni az egyes tárgyakat.
Ó igen, elég érdekes dolgok, amiket látunk. A Marson főleg hangyák
vannak, de akkora mindegyik, mint nálunk egy ember. Páncélos hangyák
vannak és repülő hangyák, és mondhatom, jelenleg éppen nagy a mozgalom;
tudni kell ugyanis, hogy kétféle hangya van a Marson; vörös hangyák és
fekete hangyák, és ezek éppen háborúban vannak egymással.
A részleteket aznap nem mondhattam már el a barátomnak, de hazafelé,
utközben, összeszedtem gondolataimat a vörös és fekete hangyákkal
kapcsolatban, hogy másnap, ha megint szóba kerül ez a dolog, helyes
válaszokat adhassak tudnivágyó barátomnak.
Másnap, mikor barátom megint előhozakodott az üveggel, már örömmel
értesíthettem őt, hogy az előtte való este – direkte az ő kedvéért –
behatóan tanulmányoztam a hangyaháborút, jó teleszkópom segítségével. A
vörös hangyák hadállása most elég jó, mondtam, – egy nagy hegy mögött
helyezkedtek el és készülnek átkelni a folyón zárt sorokban, a
vöröshangyakirály vezetése alatt, aki nyolcszázmillió vöröshangyát
vezényel. Érdeklődésére megigértem, hogy holnapra áttanulmányozom a
fekete hangyák hadállását is, és bővebben referálok a fekete
hangyakirályról, aki már most is rokonszenves nekem, mert haláltmegvető
bátorsággal védte magát egy hegyszorosban, ahol gondolkodva sétált
éppen, midőn egy barlangból vöröshangya ugrott elő és kardját lobogtatva
rátámadott.
Hazamenet főleg a fekete hangya-királylyal foglalkoztam. A vörös
hangyával szemben tanusitott viselkedése mondhatatlanúl meghatott engem
is. Éreztem, hogy ilyen viselkedéshez nemcsak roppant testi erő és
bátorság kell, de őszintén szólva, olyan lelkiismeretesség, mely a
gonosz és áruló támadásokkal szemben éppoly kérlelhetetlen szigort vált
ki egy királyból, mintahogy jóvá és könyörületessé hangolja őt saját
népével, az özvegyekkel és árvákkal és más védtelenekkel szemben.
Biztos voltam benne, hogy a fekete hangyakirály előbb-utóbb győzni fog,
de barátomnak ezt nem mondtam meg. Tudtam, hogy a fekete hangyakirály
fölényes győzelme csak akkor hat rá teljes erővel, ha előbb végigkiséri
a megpróbáltatások egész kálváriáján: – közöltem hát vele, hogy a vörös
és fekete hangyák között kitört háború egy óriási mű anyagát képezi; ez
a mű egy akkora könyvben van leírva, mint ez a ház, ennek a könyvnek a
lapjait gépek hajtják és az ember egy hidon állva olvassa a lapokat: –
egy lap akkora, hogy a felére rá lehet írni az egész Robinzont. A
hangyák háborúja négyezerkétszáz lap hosszú lesz.
És aznap, hazamenet, részleteket dolgoztam ki magamban, hogy másnapra
kész legyen az anyagom. Két hangya összebeszél, hogy elárulja a fekete
hangyakirályt, – egy sötét völgyben találkoznak és éjnek évadján
megtámadják a palotát. Szerencsére a hangyakirályné ébren van és
figyelmezteti férjét. Azonnal fellármázzák a tábort, két főhangya
vezérlete alatt megindul a tenger felé…
Erről a fekete, kanyargó rajról beszéltem másnap. Távol a tenger vize
csillog a lemenő nap fényében. Vadregényes hegyek és végtelen lapályok
váltakoznak. Az erdők mélyében, fák között, bokrok árnyában rejtekeznek
és figyelnek a vörös hangyák. Órák kérdése, mikor törnek elé… A fekete
raj komoran, baljós nyugalommal, összenyüzögve zúdul le a völgyre…
Igy lettem íróvá.


Szerelem
Tizennégy éves koromban, augusztusban, esténként a nyaraló előtt
sétálgattam Horovetznéval, aki mellettünk lakott és megbarátkozott
velem. Halvány, kékszemü gyerek voltam, és akkoriban tengerész akartam
lenni. Horovetzné férje három hétre elutazott, a fiatal asszony egészen
egyedül volt. Fehérpettyes, világoskék ruha volt rajta, szalaggal a
derékon és bő, nyitott ujjak. Az arca most már csak ugy van előttem,
mint egy tojásdad, kicsit sárgásfehér folt, pár halvány és derengő
vonallal alul – egyebet alig látok belőle. De akkor nagyon jól ismertem
és néhány nap mulva nélkülözhetetlen alkatrésze lett annak a ködös,
rejtelmes képnek, amit Világról és Jövőről festettem a szemeim elé.
Különben, azt hiszem, szép volt. Talán az ő szája körül láttam először
azt a fölényes és öntudatos vonást, amit azóta minden asszonyi arcon
keresek. Akkor magamban ezt a vonást okosságnak neveztem, mert még nem
tudtam, mit jelent. Tizennégy éves voltam és ugy volt, hogy kimegyek a
tengerre, nagyon messze, minél messzibb.
Tulajdonképpen most már bevallhatom (néhány év óta ugy kezdem érezni,
már nem igen lesz belőlem tengerész), tulajdonképpen az éjszaki sarkról
volt szó: de erről nem beszéltem Horovetznének. Horovetzné csak annyit
tudott, hogy nagyon messze, minél messzebb. A folyamodványt megmutattam
neki, amit az Akadémiához intéztem. És röviden, néhány férfias és rideg
szóban vázoltam neki a hajósinas életét és hogy miként temetik el, éjben
és viharban, ha a villám lesujtja fönt az árbóckosár tetején.
– Az embert szépen széthuzzák, spárgával összekötik a lábát, egy darab
követ tesznek rá, aztán – zsuppsz!
Nem időztem sokat e tárgynál, éreztetve, hogy ezen már nem lehet
segiteni, kár beszélni róla. Horovetznét nagysádnak neveztem, bizonyos
fáradt jóindulattal, melyben jelezve volt, hogy percre sem felejtem el a
kettőnk közt fennálló kivételes viszonyt és hogy cinizmusomon nem kell
megdöbbennie: olyan ember beszél, aki valamikor maga is tudott érezni,
de az élet keménnyé és fásulttá edzette.
Többnyire éles és szatirikus voltam: paradoxonokban beszéltem, holmi
gunyos világitásba helyezve minden kérdést és eszmét, amivel az
emberiség valaha foglalkozott. Horovetzné felegetett. Egy-egy
megjegyzésemre arcát csodálkozó és meglepett mosoly futotta be és
érdeklődve közelebb hajolt. Éreztem, hogy intelligenciám megdöbbenti és
elhallgattam. „S ha tudnád, ki vagyok“, gondoltam.
Okos asszony. Okos szája van. Mondottam magamban este, a vánkoson és
egyszerre éreztem, hogy remegek. Közbe zavarosan jöttek a rendes képek:
végtelen vizlap, csillagos ég mélyében – vizlap, mely távol a
csillagokig ér. Repülőgépem, a fehér vitorlás, lassan készült a
homályban. Szárnyait szétvetette és uszni kezdett: most a Plejadok
csillagképéből vált ki kemény körvonala: két kezem ráfeszült a
kormánylapátra és a gép feljebb suhant. A bolygók halvány korongja
nagyobbodott. Különösen a Neptuné: tudtam róla, hogy gomolygó ködökből
áll, viz és szárazföld még nem vált szét, laza, óriási tömegében és sürü
páráiban fantasztikus árnyak nyujtóznak. Messziről a Nap: egy derengő
csillag, átrémlik a ködön. A Föld pici, gombostűnyi hunyorgás, mély
boltozat távolában. S akkor először fogott el valami nehéz, idegen
fájdalom, hogy oly messze van, oly messze és megdöbbenve jutott eszembe
az okos és erős száj, melyet otthagytam. Szivem elszorult és
elhatároztam, hogy másnap a Tengerről és a Csillagokról beszélek majd
Horovetznének és hogy beavatom őt.
És másnap este beszéltem a Tengerről és a Csillagokról.
Valami szenvedő volt akkor az arcában. Künt a kertben már aludtak a
nehéz barackfák. És egyszerre, a holdfényben láttam, amint
elmosolyodott.
Ismeretlen érzés volt.
– Untatom? – kérdeztem gőgösen.
– Dehogy, – mondta melegen és megkapta és hirtelen megsimogatta a kezem.
– Csak valami eszembe jutott. Beszéljen, Fricike. Ez nagyon érdekes, a
Naprendszerrel.
Kinyujtottam a karom és most ugy álltam ott a kerités előtt.
– Az a sötét folt… tetszik látni… azt még nem ismerik… A többiről
mindről tudják már, álló csillag-e, vagy naprendszer… de azon a sötét
folton még eddig nem láttak csillagot soha. Egy luk, amin keresztül
valami egészen ismeretlen sötétségbe nézhetünk. De lesz majd egy gép…
És egy végtelen ivet irtam le a karommal.
Lehanyatló kezem a mellét surolta. Hirtelen elhallgattam. Elbucsuzott és
bement. A veranda lombjai közt tünt el a világoskék ruha.
Kint a kertben, a barackfák alatt sétálgattam akkor, zsebre tett
kezekkel sétálgattam és fütyürésztem. A keritésen tul oly mély és
ónszinü volt a Duna: csak néha szikrázott föl valahol. A malom ablaka
lélegzett a tompaságban. És egyhanguan zizegtek a csillagok: tücsök és
csillag, mindig együtt láttam és hallottam őket és azt hittem, a
csillagok zizegnek.
– Azt hiszem, most látott valamit belőlem – mondtam ünnepélyesen és
megnyugodtam. – Kár, hogy az üstökösökről és az északi fényről már nem
beszélhettem.
A keritésre könyököltem, s arcomat, mely akkor lágy és finom és
fejletlen volt még, arcomat odaszoritottam két léc közé. Aztán behivtak
és lefeküdtem. Mig az ösvényen végig haladtam, olyan érzésem volt,
mintha bársonyon járnék, valami távoli és homályos dolog emelgetett föl
a földről és nem éreztem a testem sulyát.
– Ő szép, – mondtam rémülten, abban a pillanatban, amint a paplant
fejemre huztam. Emlékszem, hogy ájulásszerü és széditő mámor fogott el
erre a szóra: folyékony hűs olajban usztam. A Tejut volt az, amiről
annyit beszéltem. A tiszta és csillagos égen hömpölyögtem keresztül,
folytam lefelé.
Egy óra mulva minden átmenet nélkül és egészen váratlanul a következő
képet láttam:
Horovetznéval állunk a Dunaparton, a malom előtt. Az asszony előrehajlik
és egyszerre halkan, egy hajlékony és lágy mozdulattal, mintha csak
jobban ki akarná nyujtani magát, belefordul a vizbe. Utánavetem magam és
derékon kapom el. Egy ideig egymás körül forgat a viz. Aztán földet
érek. Kiugrom és magam után vonszolom. Szemei be vannak csukva, a szája
félig nyitva, csak felső fogsorát láthatom. A vállamra dobom fel, ugy,
hogy feje és két keze hátul lelóg. Két vizes térde nehezen rátapad a
derekamra. A langyos viz lábszáramon csorog végig. Borzasztó nehéz: nem
birom tovább. Lihegve, szándékosan megbotlom és összeroskadok. Ruhája
most arcomba gyürődik, fuldoklom. Rugdalózom, hogy kikeveredjek; mindig
szorosabban tapad rám a vizes ruha és hörögve hallgatok el.
Ez a kép nagyon megrémitett és majd elájultam a szégyenkezéstől, amint
hirtelen eszembe jutott, hogy mit szólna Horovetzné, ha tudná ezt a
gondolatom. Valami képtelennek és irtózatosnak tünt csak gondolni is
erre. Próbáltam kómikusnak és furcsának találni, nevetni rajta, de nem
ment. Szivem akadozva dobogott és Horovetzné arca egyszerre oly
fájdalmasan, oly távolian, oly titkosan tünt fel a homályból, hogy
pillanatra minden tagomba zsibbadás feküdt. A szemrehányás és
kétségbeesés majd megfojtott: undort éreztem magam iránt és mélységes
megvetést. Elviselhetetlen volt. Egyszerre ellenállhatatlan kényszerben
jelentkezett az érzés: hogy Horovetznénak azonnal és haladéktalanul
elégtételt kell adnom, valami mély és gyötrelmesen édes megalázkodással:
meg kell csókolnom a kezét, vagy a ruháját s igy meg kell értetnem vele,
hogy mily igaznak és szomorunak és végtelenül jónak tartom őt. S hogy
most azonnal meg kell tudnia, hogy rá gondoltam, mikor a csillagokról
beszéltem s hogy nem, nem, nem vagyok cinikus s hogy ő oly végtelen,
mint a Tejut és hogy minden csodálatos és hogy repülni fog ő is, mert
nem hagyom itt a porban és szomoruságban. Igen, igen, mindezt meg kell
tudnia.
Hogy egészen őszinte és preciz legyek: e felindulásom nem egészen elvont
érzelmi folyamat volt: homályos remegéssel egy képet láttam magam előtt.
Oly igazán és mélyen s tökéletesen sikerül majd beszélnem, – igy mondta
ez az érzés – hogy Horovetzné végre egészen átérzi a dolgok mélységét s
egy felszabaduló zokogás rohamában fejét karomra hajtja s én lassan
simogatom a haját.
A következő percben kint voltam az udvaron. Lüszterkabátomat a lépcsőn
gomboltam még be. Átlopózkodtam a tulsó veranda felé. A gesztenyefa
alatt egyszerre megláttam a fényt: az ő ablakuk ki volt világitva. A
mellem ugy feszült, vissza akartam fordulni. Egyszerre kinyilt az ajtó
és a fénysávból a kék ruhát láttam kifordulni. Már akkor tudtam, hogy
egyetlen szót se fogok szólni.
– Ki az? – kérdezte riadtan, amint a sötétben meglátott.
– Fricike, maga az? – mondta ujból és csöndben.
Nem feleltem.
Még a suhogást hallottam. Aztán ott állt mellettem egy meleg és puha
tömeg.
– Kedves, hát maga még fent van? Mit csinál itt?
Nem feleltem. Akkor először hallottam életemben asszonynevetést. Az
arcomat csókolta meg és fejemet pillanatra a melléhez szoritotta.
– Képzelje, Fricike, megjött az uram, nem is vártam. Most átszaladok
borér.
Egy percre egyedül maradtam. A keritésen néztem keresztül és megláttam a
Vénusz csöndes korongját. Egész testemben csönd volt. Már jött is
vissza.
– Na, jójcakát, Fricike, pá – sietett. Az ajtót becsukták.
És akkor a sötétben halványan s derengve először bukkant fel
megzavarodott szivemben egy távoli sejtés, hogy van valami a földön, ami
fontosabb a csillagoknál s a végtelennél s kietlen ködfoltoknál a
naprendszeren tul és hogy a csillagok és a tenger talán valami nagyon
buta dolog, velem együtt.
Még valamit mondani akartam. Éreztem, hogy még valamit mondani kell, a
kivilágitott ablak felé indultam: de abban a percben az ablak kihunyt és
elsötétült. Mi ez, mondtam és megálltam. Mi ez, ismételtem magamban
dacosan és sürgetően, mi ez, mi ez. Mi ez, suttogtam utoljára oly halkan
és oly fájdalmasan, mint az esteli szél, mely arcomba csapott: vacogva
és dideregve. Mi ez? Mi történt?
Mi ez? Mi történt veled, vékonycsontu, didergő gyerek, ki most úgy
tágranyitod a szemed? Mit állsz itt legörbült szájjal, mint a vadember,
ki előtt villám csapott le – ismeretlen, félelmes és fenyegető
gonoszság. No jöjj, ne állj itt, mit állsz itt az ablak előtt? No jöjj,
fussunk, fussunk az országúton, vagy gyerünk ki a mezőre, hallgass ide,
beszélek hozzád, ne figyelj arra az ablakra ott, gyerünk innen. Azok
rosszak, gonoszak és ostobák: hallod-e? te jöjj. Ne gondolj rájuk, no
jöjj már. Hiszen összeverődnek vékony kis térdeid: mit akarsz itt? Nézz
a szemembe, nem ismersz? Én ismerlek és az egész lelked ismerem: én
szeretlek és tudom ki vagy – te kis bolondom. Nem, nem, neked van
igazad, a csillagok és a tenger – ez az igaz és ez a nagy és magasztos –
de látod, ezek nem érdemlik. Másképpen fogjuk azt csinálni – no jöjj
már, ne hallgatózz. Ahhoz a szájhoz másképp kell beszélni és én majd
megtanítlak – és nem megyünk ki a tengerre, hallod-e, azért se megyünk –
ők nem érdemlik meg, hogy kimenjünk értük a tengerre… ők nem érdemlik
meg a csillagos eget, melybe szomjas kis arcod fölemelted. Látod-e, én
ismerem ám őket és mondok majd neked valamit – – – látod-e, erre van
szükség, mert ők csak derékig állanak a csillagos égben és az arcuk
lefelé figyel. És nagyra nyitott szemekkel kint hagyott téged dideregni
és vacogni a sötétben – az az arc, amit a Plejadok csillagképébe
belerajzoltál. De nyugodj meg. Én jobban ismerem azt az arcot és tudom,
mit jelent – tudom mit jelent, a gonosz, rossz és hitvány. No jöjj,
menjünk már innen – látod az izmaimat? már nem véznák és törékenyek,
mint a tiéid – erősnek és keserűnek kell lennem, hogy megboszuljalak.


A néninél
Frédi megy az utcán. Átmegy arra az oldalra, ahol a nap süt; hunyorog,
visszafordul. Végre eszébe jut, hogy igen, igaz, csak mégis meg kell
látogatni Stanci nénit, akinek az ura meghalt, mert a mamája ma reggel
is mondta neki az ágyból:
– Frédi, el kell menned Stanci nénihez kondoleálni, ez mégse szép, hogy
oda se szagolsz, pedig már két hete, hogy az ura meghalt.
Frédi tehát Stanci nénire gondol és néma kétségbeesés fogja el. A ház
előtt sétálgat lassan és nem tudja elszánni magát. Magában gyötrődik:
ejnye, mit is kellene mondani a Stanci néninek. Kedves jó Stanci néni,
ennyi elég is lesz, és érzelmesen mély szomorusággal ránéz, ugy-e, nem
is kell folytatni, csak mély szomorusággal nézni, ami mindent kifejez. A
bácsinak jobb igy, odafent, a mennyországban. Frédi nekifesziti a
képzeletét, hogy ebbe a gondolatba beleélje magát és igyekszik
meggyőződve lenni, hogy a bácsinak jobb odafönt.
Ezzel a gondolattal nekilendül a lépcsőnek, csönget és kopog. Mialatt
nyitják az ajtót, Frédi nagyot sóhajt és a szája legörbül. Izgatott lesz
és sebesen, erőlködve mondogatja magában: „Szegény, szegény Stanci
bácsi!“ Erőlködve képzeli el maga elé Stanci bácsi alakját, hogy
átérezze a részvét egész melegét és Stanci bácsi arca végre tényleg meg
is jelenik; duzzadt, fényes orral, félig nyitott szájába mohón tol
befelé egy zsiros barátfülét és kettéharapja. A barátfüléből egy
zsircsepp legördül és Stanci bácsi utánakap a szájával, de későn; a
zsircsöpp lecsöppen a mellényére. Stanci bácsi kisértet-arca csunyán
elfintorodik – a „kutyaistenit“, – mondja Stanci bácsi, – és Frédinek
eszibe jut, hogy akkor hogy kitört belőle a hahota, mert ő egy perccel
előre látta már, hogy annak le kell csöppenni, annak a zsirnak, de
Stanci bácsi tényleg nem láthatta, mert a saját fejét nem láthatja az
ember. Bruhaha!
Nyitják az ajtót és Frédi utolsó, kétségbeesett erőlködéssel gyötri
magát, hogy Stanci bácsit fehéren, a halálos ágyon elképzelje magának,
feje körül az Enyészet ciprus-suhogásával. Nem megy.
Frédi (elszorult torokkal): hogy van, Stanci néni?
Stanci néni (feketében, hátrafésült hajjal, némi pomádészaggal.
Siránkozva beszél, már három hete, stilszerüen.): Hát eljöttél, Frédi?
Frédi kergeti magától dühösen a képet, a Stanci bácsival és a
barátfülével. Hisz ez lehetetlen, ostoba dolog! Nem megy. És most minden
olyan bután veszi ki magát. Miért mondta neki Stanci néni, hogy
„eljöttél, Frédi?“, mintha nem látná, hát persze, hogy eljött. Naná, nem
jött el. És miért mondja ezt siránkozva? És míg Stanci néni bevezeti őt,
Frédi agyában hangosan és szemtelenül beszél valaki, félrecsapott
kalappal, mélyen meghajolva, a földig meghajolva, leveszi a kalapot a
fejéről, igen, és egy márki mozdulatával eltartja magától, két ujjal
fogva a kalapot, kecsesen és igy mondja: „Asszonyom, kedves Stanci néni,
még nem jöttem el, de mindjárt itt leszek, lent jövök az utcán és
sietek, hogy hamar itt legyek!“ Egyik szemével felfelé kacsint és
kisujját begörbiti, ez az alak, a Frédi fejében. Frédi dühösen lökdösi
magától a tolakodót és Stanci bácsi apoteózisát igyekszik helyébe tolni,
de az makacsul visszatér megint.
A szobában be vannak csukva a spaletták és nehéz, dohos a levegő.
Szemben az ajtóval hangosan és fontoskodva ketyeg az óra: Frédi agyán az
a groteszk gyanu villan keresztül, hogy tulajdonképpen nem is szokott
járni, alszik, mint egy öreg dakszli, a homályos szobában, csak mikor
valaki bejön, kezd el szorgalmasan és tüntetően ketyegni, ráketyeg az
emberre, lüktet, zakatol, liheg és morog utána, aztán mindjárt elhallgat
megint.
Stanci néni (lassan és fájdalmasan ül le, mintha üvegből volna és
mindjárt összetörik. Siránkozva): Ülj le, kérlek… ne… ne… oda… a
hokkedlire…
Frédi most veszi észre, hogy zavarában rá akart ülni egy kalapra. A vér
hirtelen fejébe szalad. Az a márki, aki az imént hajlongott, most
kiegyenesedve hetykén szembenéz Stanci nénivel és hangosan igy szól:
„Valóban asszonyom, nem óhajtottam a kalapjára ülni, mert ez esetben a
kalapja ugy szét pukkant volna, mint egy kövér dakszli. Tetszik érteni?
Mint egy dakszli“. Frédi remegve és rémülten próbálja csititani a
márkit, érzi, hogy ebből nagy baj lesz, a halántéka lüktet. Stanci
bácsi… szegény Stanci bácsi… hát meghalt… de neki jobb odafönt…
mondogatja magában Frédi és a saját halálára akar gondolni.
Stanci néni (siránkozva): Nem voltál itt azóta.
Frédi (most már beszélni kell. A hangja gyengén és hamisan remeg az
elfojtott ijedségtől, hogy mi lesz itt mindjárt, szent isten, mi lesz
itt mindjárt. Egyelőre még jól jön ez a remegés, mert a szánalom és
meghatottság hangjával külsőleg azonos és azt a benyomást kelti, – de
szent Isten, mi lesz itt mindjárt, ha kiderül, hogy mi az oka!): Nem
jöhettem… az egyetemen roppant el voltam foglalva… Stan…
A márki (Frédi szeme előtt ugrál, most akkora, mint a hüvelykujjam és
szemtelenül bókol): Ja, persze Stanci néni, el volt foglalva. Le volt
foglalva. Föl volt foglalva. Szépen volt lefoglalva. Egy pecsét volt
rajta ilyen felirással: „Kopf Alfréd le van foglalva, még csak rövid
ideig látható. Tessék besétálni harmadik emelet, pincén a bemenet“.
Frédi homlokán megdagadnak az erek.
Stanci néni (siránkozva): Ma három hete és naptya, hogy a megboldogultat
átadtuk a földnek.
Naptya? Naptya? Mér naptya?
Szent isten, ezt nem lehet kitartani. Miért naptya? Mi az, hogy naptya?
Frédi lesüti a szemét, a gyomra hullámzani kezd. Egészen behunyja a
szemét, hogy ne lássa a márkit és elgyengülve könyörög neki, hogy csak
most ne figyeljen ide, mert ez rosszabb a halálnál. Hiába!
A márki (hangosan): Naptya? Kinek a kedves naptya? Az anyja meg az
aptya.
Frédi (elgyengülve): Ó… kedves Stanci néni… ha tudná, mit éreztem,
amikor… (elcsuklik, ő tudja, hogy miért.)
Stanci néni (siránkozva): Még csütörtökön itt ült… igy, ahogy veled ülök
itt… igy ült szembe velem és aszongya: „Még irok valamit, Stancikám“ és
még meg is irta ezt a levelet… megirta, még alá is irta… még el is
tettem… ide tettem, az asztalfiába…
Stanci néni suhogva feláll és háttal fordul Frédinek. Frédi mereven nézi
a hátát.
A márki: Az asztalfia nagyon kedves, szerény kis fiu volt. Minden nap
szépen kezet csókolt ősz apjának, az asztalnak, amely szülte őt.
Stanci néni (hozza a levelet és átadja Frédinek. Siránkozva): Ezt a
levelet irta még csütörtökön… igy, ahogy te ülsz most itt… és másnap…
(Zsebkendő előkerül.)
Frédi (átveszi a levelet és kegyeletesen fölébehajol. A feje zug, a
szemei kápráznak. Csillagokat lát. Egy szót se ért az egészből. E
percben ujra megjelenik Stanci bácsi feje a barátfülével.)
Stanci néni: Igy, ahogy te ülsz most… (csendesen siránkozik.)
(Egy hang az udvaron, éles és hangos, Naaa, maga randa!)
Püff!