Tanár úr kérem: Képek a középiskolából - 3

Frőchlichnek pikkje van rám algebrából, arról nem tehetek. A
határozatlan együtthatóval kellett megoldani az egyenletet és akkormikor
kihívott és akkormikor megmondtam, hogy akkor beszorzok lambdával, erre
kiesik a második egyenlet, de akkor nem esett ki a második egyenlet,
persze, azért nem, mert ikszszel is be kellett volna szorozni, csakhogy
ezt Frőhlich nem vette észre, mire megmondtam, hogy hogy kellett volna,
akkormikor észrevette, hogy ő nem tudta, szégyelte magát és azt mondta,
hogy menjek helyre és azóta pikkje van rám, mert jobban tudtam az
algebrát és nem akart kihívni javitani, pedig a törvényszékben benne
van, hogy januárig ki kell hívni a fiút javitani, mert másképpen nem
érvényes az osztályzat és a Steinemann, a legjobb tanuló, is mondta,
hogy föl lehet jelenteni Frőhlicht, de nem akartam, mert úgyis pikkje
van rám, pedig a dolgozatba nekem ugyanaz jött ki, mint Steinmannak.
Magaviseletből azért van kettes, mert ha van három hármas, akkor nem
lehet magaviseletből se egyes, hanem akkor külön bizonyitványt adnak
magaviseletből, amit postán küldenek el a szülőnek.
Ezt!?… Ez nem hármas, ez kettes, csakhogy az osztályfőnök úr olyan
furcsán írja a kettest, véletlenül felül írja a végét a kettesnek. Csak
a vezetéknevet tessék aláírni… de mostanában ne tessék bemenni az
iskolába… a kaput kiemelték… most átalakitják… nincs kapu… nem lehet
bemenni… majd egy-két hét mulva…


A lányok
A lányok a Vadász-utcába járnak: egy órakor gyakran találkozunk velük,
tarkán sereglenek ki a körútra, vihognak és súgdolóznak. Copfjukon piros
és kék pántlika fityeg, hárman – négyen összefogódznak, egymásba
karolnak, az egyik halkan, súgva mond valamit, hangosan kuncogni
kezdenek.
Ellenségesen és értetlenül és irigyen nézem őket, vajjon miféle
butaságon nevetnek folyton? És mit súgdolódznak? Ha két lány összejön,
mindjárt súgdolódzni kezdenek – ismeretlen dolgon nevetnek, elkomolyodom
és gyanakodva, rossz érzéssel húzom föl szemöldököm – valami profán,
cinikus, tisztátalan dolog van a világon; amiről csak ők tudnak és
mindig arról beszélnek; gúnyosan, alattomosan néznek rám és elszaladnak.
Vajjon mi lehet az?
Mert valamit tudnak, amit én nem tudok. Különben buták és
tehetségtelenek, növényt és bogarat nem gyüjtenek, bélyeget se. Lejdeni
palackot nem csinálnak, se magdeburgi féltekét. Egyszer napfogyatkozás
volt, a hold árnyéka elhaladt a Napkorong előtt. Napokig készültem rá,
üveget kormoztam és dobogó szívvel vártam a csillagászok által kijelölt
időpontot. Mikor a fényes tányérba beleharapott a fekete csorba,
ujjongva és áhitattal kiabáltam – és kezemben a kormos üveggel kerestem
valakit, akinek elmondjam, hogy milliárd kilométernyire mi történik
Odakünt. Csak két lányismerősöm volt a másik szobában, befutottam és
lelkendezve hívtam őket, hogy jöjjenek gyorsan, mert a pompás színjáték
csak percekig tart. Nem lehetett rávenni egyiket se, hogy az uccai
szobába átjöjjenek – valami butaságon vihogtak, csúfoltak engem, ugyan
hagyj bennünket, mondták. Dühösen és gesztikulálva magyaráztam, hogy
milyen nagy és ritka tüneményről van szó, és hogy mindjárt vége lesz, de
hiszen csak arról van szó, hogy átjöjjetek az uccai szobába, kiabáltam
elkeseredve. Valami kétértelmü ostobaságot feleltek, egy szón megint
zokogni kezdtek, nem jöttek át, nem nézték meg.
De vajjon mi lehet az – mert van valami velük. Valami van, amit mindenki
tud, csak én nem, ami miatt úgy bánnak a lányokkal, mint valami
kiváltságosokkal és ezt ők tudják. Még egészen kicsike voltam, mikor a
rokonaim ilyeneket mondtak nekem, „hát állva hagyod a kis kisasszonyt és
te leülsz? nem szégyenled magad? milyen gavallér lesz belőled?“ és nekem
fel kellett állni a kényelmes székről, hogy a csipkébe öltözött kis
majom leülhessen. Az arcom égett a szégyentől és haragtól, – miért?
kérdeztem magamban, – miért? Micsoda ostoba, jogtalan, igaztalan előny?
Ha pofonvágnám, leesne a székről. De hát ő pofonvághat és megalázhat
engem, csak azért, mert ő gyengébb és igy lovagiasságból nem üthettem
vissza? Hát nem látják, hogy ő tudja ezt és kinevet bennünket és
kényelmesen elterpeszkedik?
Miért? Miért. Mi lehet ez?
A lányokat nem bántja senki. Taknyos másodista korukban már magázza őket
a tanár, nem kapnak barackot a fejükre, udvariasan beszélnek velük. A
felsőbbistákat pláne kisasszonynak szólitják, az iskolában is. Fiatalabb
tanárok előre köszönnek nekik az utcán – hallatlan! Szelidség,
gyöngédség veszi körül őket – én meg tegnap egy olyan brusztflekket
kaptam verekedés közben, hogy egész nap nehezen lélegzem. Ha elmondanám,
azt felelnék, úgy kell, mért nem vágtad pofon, nem szégyeled magad?
Dehát ő kezdte, tanár úr – hát engem nem véd senki? Nem szégyeled magad?
egy felnőtt fiút védeni kell – micsoda katona lesz belőled?
Az ám – katonaság! A tornaórán szabadgyakorlatokban, felvonulásokban
készülünk rá. Az kemény dolog lesz, tudom, eleget hallottam róla. Hideg
priccs, borju a hátamon, alélt menetelések, puska és szurony. Hiszen
szép, lelkes dolog tudom, vágyom is rá – de hát miért csak mi? A hazát
meg kell védeni. Aki nem kockáztatja életét a hazáér, gyáva és
becstelen. Hát ők? Ők? miért nem gyávák és becstelenek? Eszükbe se jut
kockáztatni az életüket – ezek vihognak és pipiskednek: mégis, senki se
mondja, hogy ők gyávák és becstelenek, sőt! inkább eszményül állitják
elénk. Meg kell védeni a nőket, a gyenge nőket! Királyért és hazáért –
és a nőkért! Hát a lányok királyok?
Miért? Miért? Miért?
Miért mindenütt, mindég, ez a kivételezés, ez az extravurst ez az
elnézés – miért, miért? A villamosban fel kell állani nekik – a legjobb
falattal őket kell megkinálni, ha leejtenek valamit, úgy állnak ott,
hanyagul és kényelmesen, mintha a természet törvénye volna, hogy azért
nekem kell lehajolni. Tizennyolcéves koruktól kezdve már kezetcsókolnak
nekik, mint az öreg püspököknek, akik munkában és áldásban töltötték
életüket. Jobboldalra kell engedni őket az uccán. Dehát miért? Mit
nyújtanak ők, mit tesznek, miért kell tisztelni őket? Hiszen
műveletlenek, ostobák, lusták és dologtalanok. Mulatságban nőnek fel,
férjhez mennek – attól kezdve a férjük dolgozik helyettük, eltartja
őket. Szabadjegyet váltottak az életre azzal, hogy megszülettek – míg
nekünk véres verejtékkel kell kiverekedni minden percünket, újra és újra
bebizonyitani, hogy jogunk van az élethez.
De hát miért, miért, miért?
A fiúk valami szégyenletes és ostoba dologról fecsegnek, az iskolában.
Nem, az képtelenség, ostobaság, nem lehet. Itt valami titok lappang, az
bizonyos – de az őrültség, az lehetetlen, hogy az legyen az a titok.
Hiszen az egy buta vicc, egy gyerekes játék – hiszen ennél csak
érdekesebb a Toricelli-féle űr, vagy egy Leclanché-elem?
Miért? Miért?
Érzem, hogy egy napon meg fogom érteni. Félek ettől a naptól – ezen a
napon keveredem majd el a szürke tömegbe: ezen a napon jövök rá, hogy én
is az vagyok, amik ezek itt, akik szembejönnek velem az uccán. Ezen a
napon el fogom felejteni az Osztályt, a Leclanche-elemet,
növénygyűjteményemet és el fogom felejteni önmagamat.


Naplóm
szept. 5.
Új év, új napló, új élet… Ma volt az első nap a suliba. Osztályfőnök
Lenkei, de még nem biztos, azaz rendőr. Tanarak általában a régiek, majd
meglátjuk mi lesz. Egyelőre a harmadik padban ülök. Az a hülye Benkő
jött oda, hogy lépjek be a körbe, majd bolond vagyok. Elhatároztam, hogy
ezentúl mindent pontosan megirok. Este voltunk az Angi néninél, be snasz
volt, nem hoztak petróleumot, de mert már be Este voltunk az Angi
néninél, de snasz volt, kél 6 óra 15 perckor, nyugszik 5 óra 45. Ebédre:
húsleves, leveshús, tökfőzelék. Most itt ülök az uccai szobába, a lámpa
alatt és irok.
szept. 31.
Ma volt az önképzőköri megalakuló ülés. Elnök: Mautner, alelnök Gelléri,
Székely titkár a nyolcadikból, gazda Várnai. Én bekerültem a
választmányba 6 szavazattal, mint bizottsági tag. Kitüztek pályázatot
elbeszélő költeményre, értekezésre, szavalatra és matematikai
értekezésre. Mint választmányi tag egyedül vagyok ötödista a
bizottságba, cimzetes jelleggel csak de biráló bizottsági tag. Ebéd:
gombaleves, fasirt, rizskoch. Voltunk mult héten a Kereskedelmi
Múzeumba. Szombaton Uránia, utána vasárnap, hétfőn csak tizenkettőig van
előadás.
okt. 6.
Aradi vértanuk, nincs suli, ünnepélyt elblicceltem. Hazajövet
találkoztam Gárdossal, mondta, hogy semmi se volt, diri beszélt, aztán
Földessy a vértanukról, Sebők szavalt, de súgtak és erre
összezavarodott. Mondta, hogy tanrendben újitás van, fizika helyett
kedden kilenctől tizig történelem. Gerő elmegy az iskolától. Délután
megvettem a szépiát, a nullkörzőt és gummit, maradt ötvenhét, és
megcsináltam az ábrázoló rajzot, nagyon szép volt de a végén a kihuzóból
kifolyt a tuss, valahogy kivakartam. Elhatároztam, hogy ezentúl mindig
hordok iránytűt. Most az uccaiban ülök, de a sublód előtt, mert az
asztal tele van a friss fehérnemüvel amit hoztak. Mindjárt vacsorázunk,
ebédre mákosrétes volt.
nov. 2.
Elhatároztam, hogy ezentul fontosabb dolgaimat titkos irással irom.
Minden betü helyett az ábécében az utána következő második betüt írom.
Oc dgfcekbvco hkbkmcdrn. Vagy esetleg fordítva irom a szavakat. Matpak
lótápap totnirof aráinél ed mettötlökle. Ma olvastam Jókaitól Szerelem
komédiásai, gyönyörü szép. Grant kapitány gyermekeibe az emberevőknél
tartok, elég érdekes. Holnap önképzőköri ülés lesz, beneveztem
szavalásra, esetleg pályázom az értekezésre is. Ma nagyon röhögtünk,
Prém azt mondta, hogy micsoda marhaságot olvasok én, mialatt ő magyaráz,
mire kivittem, mire kiderült, hogy az ő könyve volt, amit ő irt.
Mértanból jól állok, de még javitani fogok karácsonyig, magyarból egy
felesre állok, dolgozat ⅔, de még lesz egy iskolai dolgozat. Nagyon
kiváncsi vagyok a bizonyitványomra.
dec. 6.
Uránia. „A jégvilág“ c. darabot adták, jó volt a fürészes hal.
Csináltunk dobtapsot, mire az igazgató lekiabált a páholyból, hogy az
egész iskolát hazakergeti, nagyon röhögtünk Gárdossal, minden kép után
állathangot utánoztunk és mondtuk „Náttyon széb! Náttyon széb!“ – és
minden képnél olyan hangosan álmélkodtunk, hogy milyen gyönyörü, hogy a
felolvasó egész büszke volt és minden kép után úgy nézett szét, mintha ő
festette volna. Kivettem a könyvtárból „Servadac Hektort“, este olvasok
majd. Délután bent voltam a plébánia-kertben és eperfalevelet szedtem a
hernyóknak, ja igaz, megölték a kinai császárt, nagy forradalom lesz.
Nem férnek a bőrökbe ezek a kinaiak! Mostan az udvariba ülök, holnap nem
lesz suli. Átnéztem a történelmet és megcsináltam a ábrázolót, kúp
leforditása az első kúpsikba, jó nehéz volt.
febr. 14.
Ma beirtak az osztálykönyvbe, mert a Jákó rámfogta, hogy a manzsettámra
irtam a puskát, pedig nem is természetrajzból irtam, hanem németből.
Annyi baj legyen, majd megkérem az osztályfőnököt, hogy húzzon ki. Ma
Shakespearetól olvastam Hamletet, igen jó tragédia a nagy brit költő
tollából. Ma egész nap olyan szomoru voltam, nem is tudtam etetni a
hernyókat. Tulajdonképpen miért is él az ember? „Lenni vagy nem lenni ez
itt a kérdés“, mintahogy Shakespeare mondja Hamletben. Arra gondoltam,
hogy milyen kár az ifjuságért, mely elmulik és hogy én már sohase leszek
olyan vidám és elégedett, mint a harmadikban. Hiába! az élet nem olyan
víg dolog!… de hagyjuk!…


Lógok a szeren
Lógok a szeren.
Azt, hogy az izmaim még fejletlenek s mellem is szükecske, azt én jól
tudom. De nem tudhatjátok, hogy mi lakik bennem. Én is csak homályosan
sejtem, borzongva gondolok rá, olyankor, mikor könnyedén simul rám a
tornatricot és lábam gummicipősen szökdel a tornaterem csertörmelékében.
Igaz: Wlach ötven kilós súlyokat emelget és Bányai Miklós megcsinálja
nyujtón a nagyhalált. De ő bennük, ugye, nyers erők dolgoznak csak,
formátlan ösztönök – énbennem pedig az Akarat lakozik. Bányai képtelen
megérteni a „savoir“ ige ragozását és Wlachnak én csináltam meg az
algebrai dolgozatot. Én másféle ember vagyok. Én értem a tudományokat és
egyelőre nem tudom megcsinálni a vállállást a korláton – de mi lesz, ha
egyszer mégis megtanulom? Csodálatos lény jelenik meg ez esetben a világ
szinpadán; tüneményes ember, akihez képest Jókai hősei közönséges
tucat-emberek. Képzeljétek el, hogy egy napon ilyenféle ujságcikk
jelenik meg a lapokban: „Érthetetlen és nagyszerü előadás kápráztatta el
tegnap a Vigadó disztermében összegyült álmélkodó közönséget. Egy
fiatalember, akiről eddig senkise tudott (itt az én nevem következik)
jelent meg a dobogón s „Az élet értelme másodfokú egyenletekben“ címü
előadásban tökéletes francia nyelven, megoldotta a világnak rejtélyét,
amin eddig hiába fáradoztak a legnagyobb elmék – s mindezt oly nagyszerű
előadóművészettel, hogy a jelenvolt világhirű szinészek sírva tolongtak
a dobogó felé, hogy kezetszoríthassanak az alig tizenhatéves zsenivel.
De az ifjú szerényen és nyugodtan mosolygott csupán s egy váratlan
mozdulattal az asztalra ugorva, kézállásba helyezkedett, majd három
salto mortálét csinálva a megdöbbent közönség fölött, elkapta a feje
fölött huzódó vasrudat s azon szédítő halálforgásokat végezve, átugrott
a kilencméternyire elhelyezett kályhára, de úgy, hogy kézállásba maradt
azért, s előbbi előadását ebben a helyzetben folytatta, nyugodt és
behizelgő modorban, végleg megoldva a nagyszerü problémát…“
Lógok a szeren.
Ti ezen csodálkoztok, mert nem tudjátok elképzelni, hogy lehet ember,
aki mindenben egyformán tökéletes. Ti öregek és konzervativok vagytok és
azt hiszitek, hogy a világ ezentúl is csak olyan lesz, mint eddig és
elfelejtitek, hogy egyszer eljön majd az érettségi. Ti nem tudjátok
például elképzelni, hogy lehet majd esetleg egy miniszterelnök (a nevét
szerénységem tiltja megsejtetni veletek) aki egy napon, miután
szenvtelen és nyugodt hangon bejelentette az országgyülésnek, hogy
nehány jólmegfontolt diplomáciai müvelettel, amikről eddig nem akart
beszélni, mert nem a szavak embere, sikerült Angliát, mint egyszerü
gyarmatot, Magyarországhoz csatolni s ezt ezennel tudatja a tisztelt
Házzal – mondom, miután ezt szenvtelen és hideg hangon előadta, nem
törődve az orditó és ujjongó képviselőkkel, akik vállukra akarják
emelni, hirtelen vivóállásba helyezkedik s egy szédítő, eddig ismeretlen
dzsiu-dzsicu fogással, ott, a miniszterelnöki emelvényen, két vállára
fekteti azt az ausztráliai világbirkozóbajnokot, akit az angol ellenzék
orvul elhelyezett az emelvény belsejében, hogy a legnagyobb európai
férfit megölje. Ti nem tudjátok elképzelni, hogy valaki délelőtt, mint
Főakadémikus előadást tart az egyetemi tanároknak, délután pedig
megnyeri a hátúszás és függeszkedés világbajnokságát, mellesleg a
rudugrásét is esetleg, hogy aztán este az ámuló közönség előtt
hajlongjon, mely a Nemzeti Szinházban ugyanezen ifjú drámájának
ötszázadik előadását tapsolja orkán gyanánt. Ez a rendkivüli ifjú nem
azért találta fel a holdbarepülőgépet, mintha nem tudná megkeresni a
kenyerét laufmétával is, melyben virtuóz – ez a rendkivüli férfi
időnként hanyag mozdulattal rúg be harminckét gólt az Eftécé, vagy a Mac
kapujába, mely csapatok együttes erővel sem birnak vele, aki egyedül áll
ki ellenök.
Lógok a szeren.
Na jó, jó, egyelőre persze még egy kicsit gyakorolni kell magamat. A
lélek jóllehet kész, de a test erőtlen és a szereket nagyon ravasz
emberek találták ki. Síkos a pózna és pontos megfigyelések alapján
állíthatom, hogy fölül, a vége felé lényegesen nehezebben mászható, mint
eleinte; holott a felületes szemlélő azt hihetné, hogy mindenütt
egyformán vastag és egyformán síkos. Azonkivül az a disznó Bauer mindig
a vékonyabb póznához ugrik és rámhagyja a vastagot. A negyedik-ötödik
fogás után egészen más az ember világnézlete, mint odalent volt s
egyszerre világosan látom, milyen gyermekes hiúság volna nagy
szerencsétlenségnek tekinteni, hogy Bauer előbb lesz fönt, mint én. Nem
kell a dolgokat elhamarkodni. Lám, vannak hebehurgya és szeles emberek,
akik magasugrásnál nekirugaszkodnak, nagy svungot vesznek, rádobbantanak
az ugródeszkára, földobják magukat és gyakran leverik a mércét. Én nem
áltatom magam hiú reményekkel. Eleinte persze – istenem, az ember fiatal
és tüzes – én is bizom a jövőben, sasszemekkel mérem a távolságot, meg a
mérce magasságát: apró léptekkel kezdem, nekilódulok s már látom magam,
repülve lebegni a mérce fölött. De az utolsó pillanatban bölcs
rezignáció fog el, közvetlen a mérce előtt – micsoda ostobaság, gondolom
és szerényen, mint egy ibolya, lehajtott fejjel bujok át alatta, olyan
ember szelíd és megadó modorában, akinek eszeágában se volt ugorni, csak
egy kicsit sétálni akart.
Lógok a szeren.
Utóvégre, ha meggondoljuk, tulajdonképpen micsoda marhaság az egész – ez
az egész intézmény, melyben minden arra megy ki, hogy az emberi
testrészek közül lehetőleg egy se maradjon azon a helyen, ahová az isten
teremtette, hanem lehetőleg olyan helyzetet foglaljon el, amelyre az
illető testrész soha életében nem számított. Két lábam a levegőben
kalimpál, térdem kifordul, csuklóm becsuklik, hajam a szemembe lóg, a
vér a fejembe tolul – a padló felszalad a plafonra és tótágast állanak a
falak. S ehhez az undorító és lehetetlen állapothoz, mig kilógó nyelvvel
keresem az egyensúlyt s próbálom áthúzni hasamat a vékony vasrúd mögött,
teljes bizonytalanságban afölött, vajjon a föld, vagy a csillagos ég
felé közeledem-e – ehhez az állapothoz valaki, egy vad külsejü férfi
állandóan bömböl valamit felém – „homoríts!“ „homoríts!“ ezt bömböli s
az én vérbeborult értelmem távolról sejti csak, mit ért ez alatt a szó
alatt – valamit ki kell feszíteni, igen, valamit behajtani és valamit
kiegyenesíteni, – de hogy mi legyen az, láb, derék, csipő s ha ezt már
tudom: vajjon melyik irányban keresendő az illető testrész: – minderre,
ugy-e, nem kívánhatjátok, hogy válaszoljak, ilyen állapotban. Rugok
egyet, előre vagy hátra, mindegy – kinyitom a szájamat, a szemem
becsukom – undorral és kétségbeesve eleresztem kezemmel a szert és hátam
nagyot nyekken a vastag szőnyegen. Hála istennek – nevethettek már. Az
ördög vigye az egész tornaünnepélyt, a benevezést, az első díjat – majom
lesz, aki megnyeri.


A vésztanács
Távol áll tőlem, hogy arrogáljam magamnak, mintha a most bekövetkezett
nagy eseményeket anticipáltam volna; jelen tanulmányomnak egyszerüen
csak az a célja, hogy rávilágítson bizonyos eseményekre, melyeknek már
1898-ban nagyjában szemlélő tanuja és némiképp szerényen cselekvő
szereplője voltam. Nem tudom, mekkora jelentősége lehet feljegyzéseimnek
a világháború oknyomozó történetében, a magam részéről nem békülhetnék
ki lelkiismeretemmel, ha akár óvatosságból, akár szerénységből
elhallgatnék olyan adalékokat, melyeknek véletlenül jutottam birtokába;
de amelyeknek történelmi jelentősége talán nagyobb, semhogy közlésüket
mellőzhetném azzal az önmegnyugtatással, hogy én ezzel a jelentőséggel
nem vagyok teljesen tisztában.
Nyilvánosságra bocsátom hát azt, a mit a dologról tudok, minden
reflexió, vagy kritika nélkül, talán lazán és rendszertelenül, de
őszintén, nevekkel és évszámokkal. A többit, hogy adataim mennyiben
magyarázzák a ma eseményeit, s mennyiben vetnek rájuk világosságot,
ennek megitélését azokra bizom, akik többet értenek ehhez: a
politikusokra és történelemírókra. Igyekszem röviden és szárazon
ragaszkodni a tényekhez.
Én Rogyákkal már 1898 szeptemberében ismerkedtem meg; szorosabbá ez a
nexus azonban csak novemberben lett, mikor én, bizonyos adminisztrativ
körülmények folytán, melyek itt nem birnak fontossággal, a hatodik padba
kerültem, jobbról negyediknek. Hátam mögött, de inkább balra, Zsemlye
Tivadar ült és Rogyák előtt Singer. Ennek, mint látni fogjuk, fontos
jelentősége van az egész dologban.
A lényeges mégis az, hogy én már novemberben olyan belső viszonyban
voltam Rogyákkal, hogy már akkor egész bizalmasan beszélt nekem
politikai állásfoglalásáról, anélkül hogy ebben az időben sejthettem
volna valamit ennek az érdekes embernek a programmjából. Elhatározó
eseményeknek kellett közbejönniök, hogy világossá váljon előttem,
miszerint itt nem egyszerüen meggyőződésről, vagy felfogásról van szó,
hanem nyilt programmról és radikális tervről.
Erről az elhatározó eseményről én november végén értesültem. Rogyákot
egy reggel izgatott és heves beszélgetésben találtam Singerrel. Áthajolt
a pad fölött, élénk taglejtésekkel suttogtak. Singer igen komolynak
látszott, keveset beszélt, de éreztem, hogy döntő fontosságú
kijelentéseket tesz. Érkezésemre hirtelen elhallgattak. Ez a
bizalmatlanság nem sértett, mert ekkor még nem voltam annyira beavatva a
dolgokba (később is óvatosak voltak velem szemben), hogy érdemlegesen
részt vehettem volna a társalgásban. Tizpercben a folyosón találkoztam
Rogyákkal. Ez alkalommal tapintatosan néhány kérdést intéztem hozzá.
Láthatóan zavarba jött és kitérő választ adott. Singer már valamivel
közlékenyebb volt. Megtudtam, hogy a Rogyák–Zsemlye-ügy, mely már régóta
válsággal fenyegetett, ma reggel olyan fordulatot vett, amit már nem
lehet tisztán diplomáciai úton elintézni.
Arról régebben tudtam, hogy Rogyák és Zsemlye Tivadar között
áthidalhatatlan elvi ellentétek állanak fenn. Rogyák, mint a radikális
programm pártfőnöke, Zsemlyét pánjassz aspirációkkal vádolta; –
tudnivaló, hogy abban az időben a jasszok valóságos rémuralmat csináltak
a Józsefvárosban és messzeható befolyásuk már a Rigó-utcában is
éreztette hatását. Arról suttogtak néhányan, hogy kémeik közénk
furakodtak, beiratkoztak az ötödik, hatodik osztályba, mintha igazi
Tanulók volnának. Zsemlye Tivadar nyiltan tagadta, mintha a jasszokkal
bármiféle politikai vonatkozásban állana; esetleges jassz-ismeretségei
pusztán magántermészetüek és nem sértik a Rigó-utca vitális érdekeit.
Ezzel szemben Rogyák néhányszor, a tizpercben, nagyon is érthető
alluziókkal figyelmeztette Zsemlyét az efféle titkos fondorlatok
veszélyeire: a viszony egyre kényesebbé vált közöttük. Ma reggel aztán,
váratlanul, látszólag indifferens kérdésben, éles összeszólalkozás volt
kettejük közt az Osztályban. Ez alkalommal Zsemlye Tivadar, indulatában
megfeledkezve az elővigyázatról, azzal fenyegette meg Rogyákot és
párthiveit, hogy hat órakor, hazamenet dorongokkal felfegyverkezett
jasszok támadják meg az Osztályt.
Később, belátván elhamarkodott kijelentésének rendkivüli fontosságát,
igyekezett visszaszivni a dolgot és azt állitotta, hogy neki ebben a
dologban semmi szerepe nincsen, hitelesen nem tud semmit az egészről, és
neki is csak ugy mondták. Rogyák ezt már nem vette tudomásul, azonnal
megszüntette Zsemlye Tivadarral a tárgyalást és Singerrel visszavonult
tanácskozni.
Igy álltak a dolgok délelőtt tizenegy órakor. A helyzet képét töredékes
megjegyzésekből rekonstruáltam, – Singer és Rogyák, a nehéz órák
felelősségét érezve, csak a legnagyobb tartózkodással beszéltek a
helyzetről. Még tizenegy előtt, óra alatt, a padon át küldött
Marconi-lökdösést kaptam Zsemlyétől, melyben becsületisten terhe alatt
felszólitott, hogy óra után várjam meg a kapunál, rendkivüli fontosságu
közlései vannak a számomra. Bár akkor még nem értettem annyira a
helyzetet, hogy beláthattam volna európai következményeit egy esetleges
összeütközésnek, mely a jasszok és a Rigó-utca közötti diplomáciai
viszonyt beállitaná: ösztönszerüen éreztem, hogy ebben a kérdésben
Rogyákék mellé kell állanom, és Zsemlye Tivadar felszólitására, hogy
tárgyaljak vele, kitérő választ adtam.
Rogyák, aki tanuja volt lojális viselkedésemnek, nem szólt, de éreztem,
hogy bennem való bizalma nagyban megerősödött. Azzal az udvarias, de
rövid komolysággal, amit azóta se tapasztaltam államférfiuban, tudtomra
adta utóbb, hogy ha nincs kifogásom ellen, tizenkettőkor szivesen lát a
Mária Terézia-téren, ahol Singerrel „vésztanácsi előharcban“ (igy
fejezte ki magát) megbeszélik a teendőket.
Dobogó szivvel jelentem meg a megjelölt időben és helyen. A nagy dolgok,
melyeknek igy gyujtópontjába kerültem, remegő és büszke izgalommal
töltöttek el, – ezt az izgalmat azonban palástolni igyekeztem, látva azt
a komoly, majdnem gunyos nyugalmat, amivel ez a két nagyszabásu férfiu
megbeszélte az óriási horderejü teendőket. Bár nem fogtam fel egészen az
összefüggéseket, igyekeztem utánozni az ő fölényes, határozott
modorukat, titokban szégyelve, de be nem vallva, hogy a
szakkifejezéseket nem mindig értettem meg.
Singer az általános helyzet vázolásával kezdte. Zsemlye Tivadar mai
kijelentése oda enged következtetni, hogy a jasszok árulást követtek el
(az „árulás“ szó igen gyakran fordult elő ezen a haditanácson) és igy, a
Rigó-utca e perben vészbajviszonyba került részint Zsemlye Tivadarral,
részint azokkal a jasszokkal, akik már tanév elején titokban
fenyegetőztek, hogy a _B)_ osztályt földalatti pisztolyokkal
megtámadják. Ezt tovább nem lehet tűrni, hacsak nem akarjuk, hogy egy
napon a késekkel felfegyverzett jasszok, este, a sötétben, fejbőrünket
levágják. A válságos helyzetért Zsemlye felelős, – e pontban
haladéktalanul intézkedni kell.
Singer szavaira Rogyák azzal a hanyag nyugalommal, mely valósággal
megborzongatott, kijelentette, hogy ő hajlandó Zsemlye Tivadarral
vészpárbajt vivni, meghivott törzsfőnökök előtt, persze csak angolul.
Ehhez ragaszkodott és ahhoz is, hogy Zsemlyét előzőleg két vészhadnagy
vizsgálja meg, hogy nem rejteget-e páncélt, ami, ugy-e, árulás volna.
Singer bólintott és könnyedén megjegyezte, hogy az árulásra ő már régen
készült s tekintve, hogy atyjának a Bakonyban óriási földalatti
vas-telepei vannak, máris intézkedett, hogy nyolcezer vizhatlan páncélt
készitsenek, amit a trikó alatt lehet hordani, anélkül, hogy bárki is
észrevenné. A munkások hónapok óta serényen dogoznak, s a napokban
megérkezik az első szállitmány, mintegy háromezer darab. Ha a jasszok
árulás révén meg tudtak volna valamit a dologról, és ők is szereznének
valahonnan páncélt, arra az esetre nehány száz vasruhát is csináltatott,
vascipőket, vasnadrágot és teljes vas trikót. A vészpárbajhoz különben ő
is hozzájárult, azzal a megszoritással, hogy a vészhadnagyok helyett
inkább farmereket kellene hivni, ezekben jobban meg lehet bizni.
Abban az időben kicsit félénk voltam s igy sokáig nem mertem
megszólalni. Éreztem azonban, hogy tekintélyem igy nagyon alászáll s igy
zavartan és pirulva én is megszólaltam s felvetettem a kérdést, vajjon
nem volna-e jobb, ha Zsemlye Tivadart egyszerüen lefejeztetnénk? Hiszen,
ha kimondjuk, hogy tényleg árulás történt, ennek nem volna semmi
akadálya.
Bár nem mutatták, magam is meglepetve éreztem, hogy inditványom meglepte
a vésztanácsot. Singer hosszabb beszédben válaszolt, melyben kifejtette,
hogy az ötlet magában nem volna rossz, csak az a baj, hogy hadüzenet
nélkül az ilyesmit nem lehet megcsinálni, mert hiszen ez (a következő
kifejezést sokáig kereste), mert hiszen ez kelepce volna. Rogyák azonnal
hozzájárult ehhez a felfogáshoz. Hevesen magyarázni kezdte, hogy
jellembecsület szempontjából hadüzenet nélkül képtelenség kelepcét
inditani (igy mondta), ennek megvan a maga módja. Különben a kelepce
nagyon kényes dolog, ehhez külön megállapodás kell és sok feltétel, amit
mind tisztázni kellene és e pillanatban nem tudja egészen biztosan,
vajjon jasszokkal szemben jogosult-e a kelepce; ezt még bővebben meg
kellene beszélnie barátjával, a hadvezérrel, akivel esténkint találkozni
szokott s aki nehéz háborus kérdésekben az ő tanácsadója. Nehogy azonban
közben ismét elrontson mindent az árulás, azt ajánlja, hogy kelepce
helyett inditsunk csatát, még pedig haladéktalanul.
Singer ehhez hozzájárult. Most már csak a formai kérdések voltak hátra:
elsősorban persze a zászló. Singer megigérte, hogy másnapra behozza a
zászlót, a hozzávaló bélyegzővel, amit az ő atyja már régebben
megcsináltatott és eddig az iróasztalon tartogatott várva, mig szükség
lesz rá. Rogyáknak itt ujabb nehézség ötlött eszébe. – Honnan szerezzük
a prédát? – kérdezte. – Hiszen préda nélkül hozzá se kezdhetünk a
csatához, hogy igy fejezze ki magát. Singer egy pillanatra zavarba jött.
Ekkor megint megszólaltam s azt ajánlottam, hogy a prédát talán gyüjtés
utján lehetne beszerezni. Mindjárt megbántam elhamarkodott
közbeszólásomat, mert mind a ketten hirtelen elhallgattak, összenéztek
és gunyosan elmosolyodtak. Megint elpirultam és zavartan dadogtam