Tanár úr kérem: Képek a középiskolából - 2

– A másodfoku egyenlet… ismétli olyan ember modorában, aki nem azért
ismétli a szót, mintha nem tudná, mit akar mondani, hanem inkább azért,
mert rengeteg mondanivalója közül a leghelyesebbet, a legfrappánsabbat,
a legtökéletesebbet válogatja és mérlegeli.
De a tanár, ó, a tanár már tudja, mit jelent ez.
– Készült? – mondja keményen és szárazon.
– Tanár úr kérem, én készültem.
Ezt bezzeg villámgyorsan mondja: véres dac, lázadó kétségbeesés remeg a
hangjában.
Tanár (széles gesztussal): Hál akkor halljuk.
A rossz tanuló nagy lélegzetet vesz.
– A másodfoku egyenlet az elsőfokú egyenletből származik oly módon, hogy
az egész egyenletet megszorozzuk…
És most beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számitott, hogy
félbeszakitják, – lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz,
se azt nem mondja, hogy jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz
tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az jó, amit ő beszél. Hát miért
nem szól akkor a tanár? Ez rettenetes. A hangja reszketni kezd.
Egyszerre látja, hogy a tanár felemeli a noteszt. Erre elsápad és
szédítő gyorsasággal kezdi:
– A másodfoku egyenlet úgy származik az elsőből, hogy végig… Tanár úr
kérem, én készültem.
– Polgár Ernő, – mondja hangosan a tanár.
Mi ez?
Már egy másikat hivtak ki? Ő vele végeztek? Mi ez? Álmodik?
– A másodfoku egyenlet… kezdi ujra, fenyegetően.
Polgár Ernő fürgén kijön és a tábla másik végén már veszi a másik
krétát.
– A másodfoku… Tanár úr kérem én készültem.
Senki nem felel. És most ott áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten.
De még nem megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre – odvas és
züllött, kitaszitott szivvel áll ott – neki nem mondták, nem mondták. Ő
még felel. Most végigmenjen, ujra, a padsorok közt? Nem, inkább áll,
hülyén: keze dadogva babrál a táblán, a félbenmaradt egyenlet roncsai
közt, mint a lezuhant pilóta, a motor megpattant hengerei fölött. A
másik fiu közben már felel is. Valami párhuzamos vonalakról beszél – ez
is olyan idegen és furcsa… mint minden… amivel itt évek óta foglalkoznak
körülötte… foglalkoznak vidáman és ruganyosan és hangosan… és amiből ő
soha fel nem fogott semmit… nehány mondatot jegyzett meg eddig s azokon
úszott…
És igy áll most, még áll, reménykedik, udvariasan figyeli, amit a másik
beszél… néha helyeslően bólint, legalább ezzel jelzi, hogy ő készült, ő
tud… néha bátortalanul meg is szólal, abban az illuzióban ringatja
magát, hogy _őt_ kérdezték, de csak halkan, hogy ne küldjék helyre…
aztán szerényen elhallgat és figyel… előrehajol, résztvesz a felelésben,
odaadja a krétát, buzgólkodik a felelő körül, még súg is neki, hangosan,
nem azért, hogy segitsen, de hogy a tanár lássa, hogy ő súg, tehát ő
tud… Egyszóval: nem adja meg magát.
Egyszer aztán minden ereje elhagyja, elhallgat és mégegyszer a
katonaiskolára gondol. Elboruló elméjében mint távoli szavak verődnek
vissza a zajok… a kréta ropogása… elfolynak az arcok és pillanatra
világosan látja a végtelent, amelyről e percben jelentette ki a felelő,
hogy ott a párhuzamos vonalak találkoznak. Látja a végtelent… nagy, kék
valami… oldalt egy kis házikó is van, amire felül fel van irva: „Bejárat
a negyedik végtelenbe.“ A házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos
vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba
és örömmel üdvözlik egymást… a párhuzamos vonalak, igen… a végtelen, a
megértés, a jóság és emberszeretet osztályában, ahová ő soha eljutni nem
fog… ama „felsőbb osztály“, melybe „elégtelen eredmény miatt fel nem
léphet“ soha.


A bukott férfi
A bukott férfi hosszan álldogált a tanári szoba ajtaja előtt. Már
mindenki hazament, egyenkint szállingóztak a tanárok is. „Alászolgája“,
mondja udvariasan húszszor egymásután és meghajtja a fejét. Ő azonban
Schwickert várja, ó igen, már tizenegy óta várja Schwickert, akivel
röviden és nyugodtan és érctelen hangon fog beszélni. „Tanár úr“, ezt
mondja majd Schwickernek, „egy ember életéről van szó. Nem akarom, hogy
szerencsétlenség történjen, tanár úr, ezt ön sem akarhatja. Ön nagyon
jól tudja, hogyan történt a dolog – beszéljünk férfiasan, nyiltan, ember
az emberhez. Én akkor, igen, ön tudja mikor, mikor azt mondtam, hogy
Nyolcadik Henrik, magam is tudtam, hogy nem Nyolcadik Henrik, hanem
Harmadik Richárd s már a következő pillanatban ki is igazitottam volna,
mert Nyolcadik Henrik csak úgy kicsúszott a szájamon. De ön – nem
birálni akarom önt, csak hidegen megállapitom a tényt – ön azonnal
leültetett engem. Ne vizsgáljuk, hogy törvény és szokás szerint tette-e
ezt – én azt akarom, hogy egymásközt intézzük el ezt az ügyet. Bemegyünk
ide a tanáriba, ön áthúzza az elégtelent és alul ezt a mondatot
„Osztályismétlésre utasittatik“. Aztán elválunk egymástól, mint férfi
férfitől. Ön talán csodálkozik, hogy ilyen szokatlan hangon hall
beszélni – nos, hagyjuk ezt. Hogy önök engem félreértettek, azt, jól
tudom, zárkózott természetemnek köszönhetem – nem volt okom nyilatkozni
eddig és mit beszélhettem egy olyan környezetben, mely meg nem érthet
engem?“ Így fog beszélni a bukott férfi és Schwicker, aki meghökkenve
hallgatta végig, egyszerre megáll, mélyen a szemébe néz, majd kipirul és
hirtelen a kezét nyujtja. „Neugebauer, – mondja Schwicker, – elég. Én
értem önt. Adja ide azt a bizonyitványt. Ön rideg embernek hitt engem –
de én nem tudtam eddig, kivel van dolgom, Neugebauer.“
Igen, a bukott férfi így fog beszélni Schwickerrel. Miért hát, hogy a
bukott férfi mégis riadtan húzódik vissza, valahányszor nyitják az
ajtót? Már kettő felé jár az idő és ő tizenegyre hazaigérkezett a
bizonyitványnyal – jó volna, ha Schwicker jönne már – vagy miért volna
jó? Hiszen ő nem is akar hazamenni – van neki hazája, a bukott férfinek?
De ime, itt jön Schwicker… igen, beszél hátrafelé valamit, most nem
lehet megszólitani. Most se, most megy a lépcső felé, – jerünk utána,
majd a lépcsőn. Nem, a lépcsőn mégse lehet, annak semmi formája – majd a
portás ajtaja előtt. De a portás kint áll az ajtóba, nem lehet… itt nem
lehet… De mi ez, hiszen mindjárt kimegy a kapun és aztán…
– Kérem szépen, tanár úr… tanár úr kérem…
– Na, mi az? Mit akarsz?
– Kérem szépen, tanár úr, itt az van… itt az van…
– Mi van? Hogy hínak?
– Neugebauer.
– Ja, te nálam megbuktál! Na csak erigy haza, aztán majd készülj a
pótvizsgára.
– Igenis, tanár úr.
– Nem fog megártani egy kis tanulás a szünidőbe.
És Neugebauer udvariasan vigyorog.
– Igenis, tanár úr. Alászolgája.
– Szervusz.
A bukott férfi hajlong és megindul a körúton. Nem sok értelme van annak,
hogy megindult, mert ugyan hova menjen? A Schwickerrel való beszélgetés
csak valami fásult, tompa érzést hagyott maga után, nem csalódottságot.
Hiszen nyilvánvaló volt, hogy igy lesz, hiszen ő nem is akart
Schwickerrel beszélni, mi dolga neki ezekkel? Mi van még hátra? No igen.
Nehány ucca, amin végigmegy – nehány bolt – nehány fanyar, férfias
gondolat az élet ostobaságáról, az emberek hitványságáról – aztán az a
kis dolog. Hagyjon hátra valami irást? Minek? Talán egy pár sort, így:
„Inkább vagyok első Uticaban, mint Rómában a második…“ hm, biztosan
Uticaban mondta ezt Caesar? Nem, nem biztos, hogy ott mondta… ott valami
más történt, tudta, de elfelejtette… majd így irja: „Inkább vagyok a
halálban a második, mint az életben az első…“ igen, ez biztosan nagyon
szép, bár ő nem nagyon érti, de azok majd, azok érteni fogják… a
nyomorultak… hát csak értsék. Inkább vagyok a sírban az első…
A bukott férfi szemei előtt színes, szivárványos felhőcske ugrál, a
torka elszorul és csak most veszi észre, hogy az egész idő alatt, míg
ezeket elgondolta, majdnem hangosan énekelgette magában a tornaünnepély
indulójának a tenorját, amit betanult
„Fel hazánk hű nehem-zehe-déke,
Itt a pálya, itt a tér, –
Ittatér!“
Ezt énekelte, közben ugrált és viaszkosvászon táskájával a falakat
csapkodta. Azonkivül pedig valami nyugtalan érzése is volt, mintha
elfelejtett volna valamit, amit pedig előbb el kell intézni. Mi is volt
az, istenem, mi volt, pedig ma reggel nagyon elhatározta. Üveglénia…
nem, gőzturbina… nem, hisz arról nem is álmodhat egyelőre, míg az öt
forint együtt nincs, pedig az mikor lesz! Legföljebb jövő elsején… aha,
tudja már, ceruzahegyező… és, és még valami, igen, mustkolbász.
Mustkolbász! a nyál összefolyik a szájában. Milyen furcsa neve van, mi
lehet az? olyan barna, bütykös valami, ott lóg a csemegekereskedésben –
de túlvilágian jó lehet, must is, kolbász is. Egyelőre ezt, mindent nem
lehet egyszerre – a kocsonyás pisztráng, az még a jövő zenéje. Mennyi
pénze van, lássuk csak. Az nyolc, meg három, hatosban, meg hat krajcár
is, egy fillér, azt esetleg el lehet sütni krajcárnak. Összesen közel
három korona.
Két perc mulva megvan a ceruzahegyező s további két perc múlva a bukott
férfi ott áll a csemegekereskedésben. „Ebből harmincér“, mondja és
piszkos kis ujja reszket, amint kinyujtja, a torka meg lüktet. Hirtelen
elszánás, halálos könnyelműség önti el, megmámorosodik. „Meg húsz deka
törmelék-csokoládét is kérek… Azt hiszem, elég… meg kérek húszér
ementálit is… meg huszonötér abból a vörösből… lazac?… kérek abból is…“
Mindent külön, csinosan becsomagolnak és ő hagyja, bár tudja jól, hogy
nem érdemes, hiszen a legközelebbi kapu alatt ugyis felbont mindent. Két
korona tíz… tessék… nehány hatost visszakap.
A kapu alatt felbont mindent és a zsebébe gyűri. Kezdi az ementálin,
vastag darabokat tör le, bent a zsebben és hirtelen dugja a szájába,
majd megful, kivörösödik. Aztán a mustkolbászt eszi meg… aztán a
lazacot… Mintha köveket raktak volna a gyomrába. Mindegy, vesszen
minden, következik a törmelék-csokoládé, az jó, az meleg és édes és
omlós. Ez is megvan, de most milyen nehéz a gyomra… most valami könnyű
kellene… ami felüditi, felfrissiti. „Hogy ez a narancs?“ persze drága,
az utolsók közül, mindegy. Mi van még? Kilenc krajcár maradt, mihez
kezdjen vele? „Kérek kilencért törökmészt.“
És most itt megy ő, a bukott férfi, a Nefelejcs-uccában – hogy került
ide? Mindegy. Megy, megy, a hosszú Nefelejcs-uccán, benéz a kapuk alá,
nehéz, nehéz érzéssel belül… és nem tudja, a gyomra nehéz-e, vagy a
szíve. Benéz a kapuk alá, rágja a törökmészt, csak rágja… köröskörül
halálos üresség, céltalan élet, hideg igaztalanság. Valami jajongó,
egyforma hang kíséri, végtelenül, makacsul, lerázhatatlanul… jajongó,
pokoli gyötrelemmel.
„Fel hazánk hű nehem-zehe-déke…“
Kínlódva rágja a ragacsos, foghoztapadó csirizt és a nyála és a könnye
fuldoklón csurog le a torkán.


Magyar dolgozat

I. Háromnegyedes dolgozat
_Petőfi lirai költészete_
Petőfi Sándor, a világhirü nagy magyar költő mint lirikus is kiváló
helyet foglal el ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, melyet oly
gyönyörüen jellemzett leiró költeményeiben.
Petőfi lirai költészetében legfontosabb a szubjektivitás, azonban Arany
Jánosnál inkább az objektivitást látjuk túlsúlyra vergődni.
Míg Petőfinél olyan szépen domborodik ki a naiv, népies hang, addig
Arany Jánosnál a népies hang háttérbe szorul és helyét a nyelvszépség
foglalja el, amely különben Petőfi gyönyörü költeményeiben is
föllelhető.
Petőfi lirai költeményeiben a következő szépségeket találjuk, úgymint:
1. népies egyszerüség, 2. nemzeti hazafiasság, 3. trópusok és figurák,
4. fiúi szeretet anyja iránt, 5. szerelmi költészet stb.
Petőfi mindig a szubjektivitásra törekedett és célját a legnagyobb
mértékben el is érte, mert költeményei utat találnak a legegyszerübb nép
szívébe éppenúgy, valamint a paloták ragyogó és fénybenúszó csarnokaiba
is!…
Költeményeiben az aranykalászos, gyönyörü nagy magyar Alföldet látjuk
megénekelve, melyet nála kivül senki oly szépen jellemezni nem volt
képes, mint ahogy maga is irja gyönyörü költeményében, mely így
kezdődik:
„Szép vagy Alföld, legalább nekem szép…“
Mindazonáltal Petőfi nemcsak az Alföldet birta jellemezni, de azonban a
Tiszát is és a „jó öreg kocsmáros“-t, aki alatt saját atyja értendő.
Egy másik költeményében méginkább kidomborította az egyszerűséget, midőn
a juhász oly szamáron megy, melynek alacsonysága következtében a juhász
lába a földig ér. Egyszer csak hallja, hogy haldoklik a juhász babája s
haza siet azonnal, hogy még életben találja, de azonban csak halottat
talál. Elkeseredésében mi telhetett a juhásztól, tehát botjával nagyot
üt a szamár fejére. Mily csudaszépen látjuk itt úgyebár az
egyszerűséget, melylyel a juhász a szamár fejére üt elkeseredésében!!…
Vannak Petőfinek viszont költeményei, melyekben ő ellentétet állít be,
például „Befordultam a konyhába…“ című költeményében, midőn azt irja,
hogy az ő égő pipája kialudott, míg ellenben alvó szíve meggyuladott.
Míg előbb pipája égett, most szíve ég, mely viszont azelőtt aludott. Már
ezen is láthatjuk az ellentétet.
Ez Petőfi lirai költészete, mely az egész világ költői között nagy
szerepet játszik ennek a gyönyörű, aranykalászos nemzet dicsőségére!!…
_Skurek Ferenc_ VI. b. o. t.

II. Egyfeles dolgozat
_Petőfi és a lira_
1823 Szilveszter éjszakáján vagyunk! Odakünt apró pihékben szállingózik
a hó.
De bezzeg nagy öröm dagasztja keblét a helybeli mészárosnak, kinek
Kiskőrösön gyermeke született Szilveszter szent éjszakáján.
Egészen kicsi csecsemő. Fekete szemeivel, melyek még gondtalanul
bámulják a szegényes szoba nyirkos gerendáit, most anyjára pillant s nem
tudja levenni róla tekintetét… Az anya szeretetteljes bensőséggel hajol
a gyermek fölé s az igazi anyákat jellemző gondossággal igazítja meg a
bölcső kemény (?), de fehér vánkosait…
Mit sejt ezen anya?
Ezen anya nem sejti még, hogy a parányi bölcsőben egykor a nagy Petőfi
Sándor piheni ártatlan gyerekálmait…
Petőfi!
Midőn e szót leirom, ezer emlék rajzik fel lelkesült agyamban!!…
Gyönyörü költemények zengenek-bonganak, melyeket oly lelkesen, kipirult
arccal olvasgattunk otthon szerető szüleink körében s az iskolában, ahol
nagyrabecsült tanárunk oly szépen magyarázta el a költemények rejtett
szépségeit. S lelki szemeink előtt, míg a magyarázatot hallgattuk,
mintegy álomkép vonult el a napsugaras Alföld, a kis tanya, a betyár, a
juhász és a szamár. De ki győzné felsorolni?!…
Petőfi lirai költészetében a szubjektiv, az alanyi elem lelkesíti
legjobban szívünket, míg Aranynál a komoly, objektiv hang késztet
férfias bölcselkedésre.
Petőfi, mi nagy költőnk, mi büszkeségünk, egyik kezedben lanttal, másik
kezedben csatabárddal, nyugodj békében a segesvári harctér elfeledett
hantjai alatt korhadó sirhelyeden…!
_Goldfinger Rezső_[1] VI. b. o. t.


Röhög az egész osztály
Az ördög bujt az osztályba. Reggel, mikor bejöttünk, új szemétládát
találtunk. Szép, nagy szemétláda, polituros. Azonnal kiderült, hogy
egész kényelmesen el lehet férni benne.
A szemetet természetesen kiszedjük belőle, és szépen eltrancsirozzuk a
tetején. Ehhez művészi ösztön kell. Köröskörül egyenlő távolságban
kenyérbelek jönnek: közepére, mint valami dísztárgy, egy nagy darab
szalonnahéj. Mindenki rendez valamit: régi vasakat, tollszárakat viszünk
a szemétkiállitásra, amit belépődíj mellett mutogat a Deckner.
A második tízpercben váratlanul kitör a cédularagasztás. Először Kelemen
hátán jelenik meg egy rövid jelentés, mely tudtul adja, hogy az illető
önmagát „_szamár_“-nak minősíti, s ezt minden külön értesités helyett
állandóan reklamirozni óhajtja. Kelemennek aztán bizalmasan megsúgja
valaki, hogy elhatároztuk, hogy cédulát ragasztunk Roboz hátára, Kelemen
röhög magában és csakhamar feltűz egy hasonló cédulát Roboz hátára.
Roboz már öt perce röhög velünk együtt Kelemen céduláján. Kelemen már
fuldoklik, hunyorog a szemével – a röhögés nő, dagad, egyre vidámabb
lesz, orkánná fajul – de minél jobban röhögnek ők egymáson, mi annál
jobban röhögünk őrajtuk.
Aztán a következő dolgot találja ki valaki. Az ember odamegy például
Auerhez, aki szorgalmasan ir valamit; lihegve nekiszalad, lázasan,
örömtől feldúlt arccal – kapkodó hangon karonragadja. „Gyere, gyere,
gyorsan…!“ fuldokolja és viszi magával. Auer kapkod, nem érti. „Na mi
az, mi az, mi történt, hová?“ kérdi izgatottan és ijedten és szedi a
lábát. A másik nem felel, lihegve cipeli, keresztülvonszolja a folyosón,
felrohan vele a harmadik emeletre. Auer agyán villámgyors iramban
többféle lehetőség mozgóképe száguld. A nagybácsija jött meg Amerikából.
Az igazgató hivatja, mert konferencia volt és ott végre megállapodtak a
tanárok, hogy ez az Auer egészen kivételes, érthetetlen zseni, amilyent
egy században egyet szül csak a korszellem és azért rögtön ki kell adni
neki az érettségi bizonyitványt és ezer korona ösztöndíjat egy nagy
beszéd kiséretében, amit a tanári szobában tart az igazgató. A
kultuszminiszter hivatja, aki itt van a tanáriban, direkt miatta jött,
mert valaki beküldte neki Auer legutóbbi magyar dolgozatát, amit könnyek
között felolvastak az országházban és Auerrel most kezet akar fogni a
kormány képviselője. A szabadkézi-tanár hivatja, mert egy gazdag mecenás
meglátta az ő „Stilizált levélalak“ címü szépiarajzát és harmincezer
koronáért meg akarja venni a városligeti Feszty-körkép helyére, amit
most elárvereztek. Húszezerért is odaadom, gondolja még hirtelen Auer,
amint lihegve felérnek a negyedik emeletre. Ott egyszerre a hírvivő, aki
eddig egy szót se szólt, elereszti Auer karját és szép lassan megindul
lefelé. Auer csudálkozva utánafordul, a lépcső alján már ott áll az
egész osztály és röhög. Auer egy percig áll, marhák, mondja aztán
dühösen és jön, szégyenszemre, lefelé, két perc mulva már ő röhög
legjobban, mikor Robozzal csinálják végig ugyanazt.
Közben Wlach a táblára lerajzolta Kökörcsin tanár urat, alsónadrágban,
de különben cilinderrel a fején, amint II. Józsefnek jelentést tesz az
Osztály magaviseletéről. II. József az orrát piszkálja és egy üveg
Zacherlint nyujt át Kökörcsinnek, aki köszöni alássan és jót húz az
üvegből.
Zajcsek ordit, hogy őt nem hagyják tanulni, végre fogja magát, beül az
új szemétládába, magára húzza a fedelet és orrhangon énekel. Wlach jelt
ad, egyszerre mindenki elhallgat és feláll. Zajcsek rémülten dugja ki
fejét, azt hiszi, a tanár jött be. Vad röhögés. Zajcsek megvetően kiköp
a ládából és undorral magára húzza a fedelet.
Hanem most tényleg belép Kökörcsin. Halálos csend: egyszerre
mindnyájunknak eszébejut Zajcsek, aki a szemétládában ül. De Zajcsek
másodszor már nem hagyja becsapni magát, nem mozdul.
És most rettenetes óra következik. Az egész osztály egyetlen, hullámzó
rekeszizom, amit képtelen erőfeszitéssel szorit le a halálos röhögés. A
fojtott röhögés forróláza lüktet a vérvörös arcokon és a halántékok
kidagadnak. Mindenki a pad fölé hajol. A csönd, melynek fenekén egy
esetleges kipukkadás borzasztó réme vonaglik, ingerlően zúg a fülünkben.
És vannak elszánt, vakmerő gazemberek az utolsó padokban, akik még
feszitik a kritikus hangulatot. A kis Löbl lebujt a padok alá,
négykézláb mászkál kényelmesen, körös-körül mászta az osztályt és
egyenként megfogta a lábunkat. A szemétláda gyanusan mozog. Kökörcsin
emelt hangon fejtegeti II. József érdemeit; hátulról meglöknek, egy hang
súg rekedten a fülembe: „vigyázz, jön a pad alatt Löbl, már a negyedik
pad alatt van!“ Mindenki felhúzza a lábát a padra: a szájunk reszket a
röhögéstől, kétségbeesetten próbálok figyelni, hogy másra tereljem
fantáziámat. Kökörcsin lelkesen magyarázza, milyen szép dolog volt II.
Józseftől, hogy egy tollvonással visszavonta összes rendeleteit. Az
anyja második Jóska!! – mondja Eglmayer az utolsó percben hihetetlenül
mély gyomorhangon. Auer élesen felsziszszen: – Löbl most ért odáig és
belecsípett. Nézd, mondja valaki mellettem, Kökörcsin egyik lába
rövidebb lett, mint a másik.
A szemem majd kiugrik. Most… most vége… még egy pillanat… és robban…
Ebben a percben a tanár a következő viccet csinálja:
– Auer – mit mozgolódik maga, mint egy sajtkukac?
Soha még bohózatirónak olyan hatása nem volt közönségére. Mint gátját
áttépő áradat: harsan fel a röhögés. Percekig röhögünk, felszabadulva,
hörögve. A tanár csodálkozva néz és elnézően mosolyog – magában
megállapítja, hogy milyen frappáns és ellenállhatatlan humora van neki.


Kisérletezem
A mágnesesség és villamosság mágikus jegyében folyt le november. A
fizikaterem asztala állandóan tele van gépekkel, korongokkal, elemekkel,
induktorokkal és dinamókkal. Borzasztó dolgok történtek: Pollákovics
ráállt egy üveglábú zsámolyra, mire beleeresztették a villamosságot,
mire Pollákovicsból szikrák pattantak és a haja égnek meredt. Müller
elmagyarázta, hogy Pollákovics, mint emberi test, jó vezető. Pollákovics
szerényen és áhitattal állt a zsámolyon, mint ahogy egy jó vezetőhöz
illik és lelke mélyén homályos örömmel villant át az elektromos áram
szárnyain, hogy Müller ezekután feltétlenül kijavitja kettesre a
háromnegyedét – hiszen nem lehet ő rossz tanuló, lám, milyen szépen
átvezette a villamos áramot is – zavarosan olyan érzése van, hogy aki
nem érti a fizikát, azon nem megy át a villamos áram, mely a tanár úr
szolgálatában áll és mint ilyen, tisztában van a helyzettel és az
osztálykönyvvel.
Hazamenet hatér veszek egy mágnesvasat. Ámulatos dolgokat tud a
mágnesvas, de nem vagyok megelégedve az eredménynyel. Már útközben
elhatározom, hogy otthon a patkóalakú vasat kiegyenesitem, a közepébe
lukat fúrok a… a… mondjuk az apám hegyes papirvágójával (esetleg
ollóval) és iránytűt csinálok belőle, de boussole-formában, hogy az
irányt abban az esetben is mutassa, ha egészen ferdén lefelé áll, mert
hiszen esetleg nagy földrengés is lehet, a ház oldalt billen, mint egy
hajó – és én mégis tudom majd az irányt, milyen jó lesz. Lelkesen
elvégzem magamban, hogy sohasem járok iránytű nélkül ezentúl.
Csupa izgalmas terv vagyok, mire hazaérek. Mert Heronlabdát is csinálok,
úgy van és magdeburgi féltekéket, ha tudni akarjátok és egy
Leclanché-elemet. Csak a hugomat találom otthon, akinek lelkesen
magyarázni kezdem a Toricelli-féle űrt. Na, mit gondolsz, mi tartja fenn
a hetven centiméter magas higanyoszlopot, kérdem gúnyosan. Igen, nem
hiszed? Hát idenézz. Teletöltök vízzel egy poharat, papirt leszek alája
– most idenézz, megforditom az egészet és nem folyik ki. Na jó, most
csak azért folyt ki mert… persze, nem a pohár alá kell tenni a papirt,
elfelejtettem.
Balsikerem nem veszi el önbizalmam. Fésűt dörgölök és papirszeletkéket
csipegetek fel a fésűvel. A hugom azonban felbosszant és azt állitja,
hogy a papirszeletkék csak azért ragadnak a fésűhöz, mert a fésű
piszkos.
Áttérek a Leclanché-elemre. Ez kicsit bonyolult dolog. A befőttes üveg
rendben volna, de honnan veszek staniolt? Réz is jó volna, – hja, ha a
fürdőszoba csapját le lehetne olvasztani! Csakhogy ez több nehézségbe
ütközik, aztán meg nem tudom, meggyőzhetem-e családomat fölfedezéseim
fontosságáról és hogy ezek a fölfedezések a család részéről bizony
áldozatokat és nélkülözéseket követelnek.
Ellenben ki fogom szivattyúzni a vizet a vizes kannából, ki én és
bebizonyitom, be én, a légnyomást. A légszivattyút azonnal megtervezem
papiron, fantasztikus utópiák ragadnak magukkal. Az egész szobából
kiszivattyúzom a levegőt, ki én, úgy hogy a tárgyak elvesztik szabad
esésüket.
Marinak, a mindenesnek, az a nézete, hogy én egy pofont fogok a papától
kiszivattyúzni, ha azonnal nem veszem ki a mozsárból az ecetet és a
széndarabokat, amiket beleraktam. A természettudományokat kezdik görbe
szemmel nézni, – de hát nem lehet forradalmat csinálni anélkül, hogy föl
ne forgassuk a fennálló világrendet. Hát nem hisztek Newtonnak és
Copernicusnak? Hát idenézzetek – mondjuk, ez a lámpa legyen a Nap – a
szabad térben mozgó égitest. Nézzétek, ideteszem a mágnesvasat –
képviselje ez a gravitációs erőt. Vagy, mondjuk, ne a lámpa legyen a
Nap, hanem ez a mágnesvas és legyen csak a lámpa egyszerűen a Föld. Na
most már, na már most. Most képzeljétek, hogy ez a mágnesvas, ami,
ugy-e, a Nap, itt, ahol tartom, egyhelyben áll. Ugy-e, most a lámpának a
baloldalát világitja meg? De kérlek Mici, ne légy olyan nehézfejű.
Igenis, most ugy van, hogy ez világitja meg a lámpát és nem a lámpa
eztet, mert a lámpa, az egy sötét test legyen. Na már most. Meddig tart
ez? Ugy-e, addig tart csak, míg a Föld, vagyis a lámpa el nem fordul,
nem megyünk semmire, mert akkor csak éj és nap váltakoznék és nem
lennének évszakok. Hanem a Földnek el is kell mozdulni – keringeni kell
– mozdulni kell neki, az istenit – nna!! látjátok?! így mozog… így mozog
a Föld… így kell neki mozogni – és mégis mozog…
Arról nem tehetek, hogy a lámpa leszakadt. Rosszul volt feltéve – a
csavar nem működött. Azt pedig természetesnek találom, hogy a hálátlan
és megnemértő birák vacsora helyett kilöktek a cselédszobába és
rámzárták az ajtót. Galileivel is pont ezt csinálták. De az igazságot
nem lehet véka alá rejteni. Eppur si muove!


Megmagyarázom a bizonyitványom
Hát kérem szépen,
először is: ez még nem a végleges bizonyitvány – ez csak afféle
lenyomat, amit ideiglenesen kiosztottak nekem. Hogy ma van a féléves
bizonyitvány-nap, az nem jelent semmit. A többiek tényleg kikapták a
bizonyitványt, de az enyémet föl kellett küldeni a minisztériumba, mivel
tévedések derültek ki, amiket sürgősen orvosolni kell. Igen. Különben a
bizonyitvány-ellenőrző és kiegészitő konferencia foglalkozni fog az
esettel, tanfelügyelői közép-ülésen. Az osztályfőnök úr, mikor ideadta
nekem a bizonyitványt, beszédet tartott: kicsit zavarban volt és
tiszteltette a papát. Kérlek, kedves Bauer, mondta, légy szives, közöld
szüleiddel miszerint sajnálatos tévedés történt bizonyitványoddal, hibás
tételek csúsztak bele. A bélyeghatósági szabályrendelet szerint, sajnos,
igy is ki kell adni a bizonyitványt, de kérnelek kell, kedves Bauer,
közöld a szülővel, miszerint ez csak olyan ideiglenes okirat, aminek az
adatai nem jelentenek semmit. Kérd meg kedves szüleidet, ne haragudjanak
ezért a tévedésért, az igazi bizonyitványt csakhamar kiállitjuk –
egyelőre kéretem őket, hogy írják alá ezt, mert az összes iratokat
átküldtük a rendőrségre, ahol a nyomozás miatt szükség van erre az
aláírásra; de hangsúlyozd, kérlek, hogy ez csak formaság. A főkapitány
személyesen átírt a fiumei tengerészeti gimnáziumba, derítenék ki, hogy
került bele a bizonyitványomba történelemből ez a… ez a… ez a… szám
itten, ami ugyan csak egy közönséges szám, azt jelenti, hogy négyszer
feleltem történelemből – de esetleges félreértésekre ad alkalmat.
Tudniillik Mangold, a történelem-tanár, az csak helyettes-tanár nálunk,
még nem is osztályozhat, mert előbb vizsgáznia kell osztályozástanból a
főegyetemen. Ő csak helyettes-osztályzatot adhat, amit másképpen kell
érteni – egyes helyett kettest, kettes helyett négyest – majd ha letette
a vizsgát, akkor az összes bizonyitványokban kiigazitják az
osztályzatokat igazi osztályzatokra. Most egyelőre kéreti a papát, ne
tessék haragudni egyelőre és üzeni, hogy én négyszer feleltem
történelemből, egyszer aláhúzott kétharmadra, egyszer egyesre, egyszer
háromnegyedkettesre, tessék ezt összeadni, mértani középarányost venni,
kijön a háromnegyed egyes, aláhúzva. Először a második Józsefből
feleltem, de akkor csengettek; másodszor kérdezte az örökösödési jogot,
mondtam schnalkaldeni szövetség, láttam, mikor beírta az egyfelest, de
akkor elvesztette a noteszt.
Fizikából. Hát fizikából már novemberben feleltem, kérdezte, hogy a nap
körül, mondtam, hogy ellipszis-alakú pályán, melynek egyik
gyújtópontjában a nap van és ez a Newton érdeme. De akkor a mellettem
ülő fiúval összetévesztett, akinek háromnegyede van fizikából és nekem
írta be véletlenül. Akkor szóltam, a tanári kar megnézte a noteszt,
mondta, hogy tényleg a Csekonics helyett írta be véletlenül, de ezt most
már nem lehet kiigazítani, mert ebből neki a kormánynál kellemetlenségei
támadnak, nagyon kért, hogy ne firtassam a dolgot most egyelőre és
tegyem meg neki, hogy most egyezzem bele a hármasba, év végére kijavitja
jelesre és nem is kell felelni a következő félévben. A jelest mindjárt
be is vezette a születési bizonyitványomba, főigazgatói aláirással.