Tanár úr kérem: Képek a középiskolából - 1

Total number of words is 4211
Total number of unique words is 1797
33.1 of words are in the 2000 most common words
45.3 of words are in the 5000 most common words
50.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

KARINTHY FRIGYES
TANÁR ÚR KÉREM
KÉPEK A KÖZÉPISKOLÁBÓL
VÉRTES MARCEL RAJZAIVAL
DICK MANÓ KIADÁSA BUDAPEST VII, ERZSÉBET-KÖRUT 12.
Nap nyomda részvénytársas
KOSZTOLÁNYI DEZSŐNEK, a „Szegény kis gyermek panaszai“ szerzőjének


BEVEZETÉS
Az udvaron keresztül belopóztam – féltíz után járhat az idő, most a
folyosók kihalltak és konganak, csak néha, mikor egy becsukott ajtó
előtt elmegyek, csap ki felém a zümmögés és egyszerre mélyen és igen
komolyan elszorul a szívem. A második emeleten, jobbra, a tanári szoba
mellett, a VII-ik b) osztály ajtaját kinyitották, levegőzés miatt.
Leveszem a kalapomat, zsebreteszem. Aztán óvatosan bemegyek az ajtón,
félreforditott fejjel meghajtom magam a katedra felé és nesztelen
léptekkel hátravonulok; az utolsó padban, a kályha mellett, üres egy
hely. A tanár nem nézett rám, rendben van, legyintett egyet, azt hitte,
idetartozom, és vagyok az, aki öt perccel előbb kiment. Nesztelenül
megkerülöm a köpőládát és a szemétkosarat. Rálépek egy fél kiflire,
óvatosan megfordulok és beülök az utolsó padba. Vörösesszőke, szeplős
fiu ül mellettem – oh igen, oh igen – és majdnem felkiáltok örömömben,
meglepetésemben, boldogságomban: hiszen ez a Büchner! nini, a Büchner! –
milyen, milyen régen nem láttam, hol jártam én, istenem, milyen
borzasztó álmaim voltak. De most itthon vagyok megint, a jó, igazi
valóságban, az én valóságos életemben, amiből nem volt jó kimenni, – oh
itthon vagyok, én vagyok az, Karinthy Frigyes a hatodik béből, hát
persze, micsoda ostoba álom volt az. Egyszerre minden szag ismerős:
remegve nyúlok be a padba és kihúzok egy füzetet. Egy pillanatig
káprázik a szemem, de aztán világosan elolvasom: az én nevem, hatodik
bé, magyar dolgozatok.
Büchner, édes Büchnerkém, hogy vagy, te drága, vörös ember. Büchner
kissé csodálkozva néz rám, nem érti, minek örülök úgy, hogy értené!
Pszt, mondja, meglök és mérgesen néz rám oldalt. Persze, én itt
lármázok, mikor odakint felelnek – ki felel? ahá, a Steinmann, a Bódog!
– és aztán neki lesz baja belőle. De édes Büchnerkém, nem érted, alig
tudok uralkodni az örömömön. Büchner nem érti, hogy lehet valaki ilyen
marha, aszongya, minek röhögsz úgy, tudod, hogy pikkje van rám, azt
hiszi, én bolondázok és azon röhögsz. Különben pedig, mért nem férsz a
bőrödbe? Pszt, lassan beszélj.
Hát idehallgass, édes Büchnerkém, milyen marhaságot álmodtam – és most
boldog vagyok, hogy csak álmodtam. Azt álmodtam, hogy én nem vagyok már
tizenhat éves, hanem sok év telik-múlik és tudod, és sok zavaros és
zagyva dolog jön, egészen másképpen, mintahogy én most elképzelem.
Tudod, álmomban leérettségiztem, képzeld (na és örülsz, hogy csak álom
volt, te hülyőke, bár már túl volnánk rajta!) – szóval leérettségiztem
és kiléptem az élet iskolájába, amiről Lenkei tanár úr szokott beszélni.
Bizony, nem is tudom, hanyadik osztályába jártam már az életiskolának,
de nagyon sok osztály volt és úgy volt (pszt! ne ordits úgy! idenéz és
kihívhat, milyen pikkje van rám!) szóval úgy volt, hogy már huszonhét
éves vagyok és ülök egy kávéházban és nem jól éreztem magam, képzeld,
pedig mostanában hogy szerettem volna huszonhét éves lenni. Szóval a
kávéházban ültem és úgy volt, hogy tényleg egy iró lettem, ami lenni
akartam és már sok könyvem megjelent és ismertem személyesen Bródy
Sándort és elfogulatlanul beszélgettem Molnár Ferenccel és autogrammot
kértek tőlem, és képzeld, mégse éreztem jól magam, nem furcsa? Szóval
kiderült, hogy érettségi után nem olyan jól lesz, mint hittem. És amint
ott ültem a kávéházban, esett az eső és minden szomorú volt, – ekkor én
egyszerre eltünődtem álmomban és azt gondoltam, hogy ez mégis csak
lehetetlen, hogy én már huszonhét éves vagyok és minden így megy – és
egyszerre eszembejutott az osztály és hogy hiszen én tulajdonképpen a
hatodikba járok és nekem még sok dolgom van, meg kell csinálni a mértani
rajzot, át kell néznem a történelmet és közben gondolni kell a jövőre,
ami nagyszerű és csodálatos lesz, mert hiszen még csak tizenhat éves
vagyok. Szóval jól átgondoltam mindent és világosan rájöttem, hogy én
most nyilván csak álmodom és még hozzá nem valami szép és dicsőséges
álmot, hanem egy elég kellemetlen és tökéletlen álmot és hogy a
legokosabb, amit tehetek, ha erőlködöm és fölébredek és átnézem a
mértant és bejövök az osztályba. Az esős ablaküveghez szoritottam a
fejem és erősen elhatároztam, hogy most felébredek, és egészen más
szemmel nézem majd azt az igazi életemet, a középiskolában. Nem látom
olyan keservesnek és fárasztónak és nyomasztónak; hanem figyelni fogom
benne mindazt, ami benne kedély és humor és emlék és szép fiatalság:
amit innen, ebből a távolságból olyan tisztán látok már – megnézek
mindent jobban, mint eddig – és nektek, édes barátaim, kedves
középiskolai tanulók, újra megmutatom és figyelmeztetlek benneteket,
hogy mennyi szín és furcsaság és élet mindez és mennyi emlék és mennyi
remény.
(1913.)


Reggel hétkor
Krrr… Brrrr…
Mi ez, mi ez, mi ez, ez a rettentő csengetés? Tűz van? Ezek nyilván
tűzoltók… szólni kellene az Erzsinek, hogy oltsa el a lámpát, biztosan
meggyulladt a kredenc.
Krrr… Brrrr…
Dehogy… hiszen ez a vekker… A vekker csönget… De hiszen akkor félhét van
már… fel kellene kelni.
De hisz az lehetetlen, hiszen csak most feküdtem le. Mi van ma?
Szerda? Magyar, német, mennyiségtan, földrajz, torna. Ez öt. Rendben
van! Akkor még alhatom öt percet.
Magyar, német, mennyiségtan, földtan… Tyű! Hiszen én még nem csináltam
meg a térképet… Ceruzával megvan már, most ki kellene húzni tussal
Magyarország határát… Tyű! Hiszen át kellene olvasni még a földrajzot és
a magyart, föl kellene kelni, felelés van… felelelele… fefe…
Na – mi ez? Csak nem alszom el megint – ezt mégse lehet, felelés,
Mákossy tanár úr és Magyarország határa…
Hát kérem, Bauer, csak nyugalom. Csak nyugalom, kedves Bauer, azért nem
muszáj elsietni a dolgot… Nem kell kapkodni, meg lehet csinálni azt a
felkelést szép nyugodtan – – biztos kézzel – – előkészítve… Zrinyi se
rohant ki csak úgy az ágyból, hanem előbb előkészült… Kérem, tanár úr,
én készültem…
Arra semmi szükség nincsen, hogy az ember azért mindjárt kidugja a lábát
a takaró alól, ilyen hidegbe… Persze, a harisnya, az fontos, ha fel akar
kelni az ember… de csak óvatosan, kedves Bauer, csak óvatosan… Így,
szépen, lenyúl az ember a szék alá, óvatosan felkaparja a harisnyáját…
így… behúzza szépen a takaró alá… hogy én minek dugjam ki azért a
lábam?… nevetséges, itt is fel lehet húzni a takaró alatt… Na, ugy-e!…
tyű, ott oldalt bejön a hideg… Kapitány úr, kapitány úr, léket kapott az
ágy, Némó kapitány, mingyárt elsülyed… ezt be kell tömni… hú! de jó.
Na. Hát ez megvan. Fent van. Hát ez kemény munka volt, ez igen. Ezután
nehány percnyi pihenés következik. Hiszen a nehezén túl vagyok, most már
csak a cipő jön és a ruha, erre lehet pihenni néhány percet. Pihenni
szükséges, úgyis beteg vagyok. Mélyen tisztelt tanár úr, fiam ma
gyöngélkedés következtében nem vehet részt az előadáson, tisztelettel
Bauer Károly.
Bár ez nem valószinű. Bár azért a földrajzot mégis át kellene nézni és
kihúzni tussal… Bár miért kellene azért fölkelni… tegnap egyszer
átnéztem részint, úgyis mindjárt fölkelek és megnézem, hát most már
mindegy. Nevetséges. Egy oldal különben is az egész, másrészt, de
azonban gyöngélkedem is. Nemcsak átnézem én aztat, hanem még itt az
ágyban elmondom, emlékezetből aztat, ahogy tegnap átolvastam… mert én
nem henyélésből fekszem itt az ágyban, hanem azért fekszem, kérem tanár
úr, hogy elmondjam magamban a földrajzot… nekem itt sürgős és
halaszthatatlan feküdnivalóm van itt az ágyban… ezt rögtön el kell
intézni… ezt a fekvést… mert már hét óra is lehet…
Tehát Magyarországot délen határolja a Duna és a Szerbia és a romániai
dalmát… és a Szerbia… és Szerbia fővárosa… és a fővárosi Szerbia…
Na, kezdje előlről, Bauer, maga szerencsétlen. Kérem, tanár úr, én
készültem. Tudtam, de elfelejtettem. Ne feleseljen, Bauer, mert magának
felelnie kell, mert maga Szerbiából négyesre áll és az intő-konferencia
már össze is ült. Fogd be a szád, Bauer.
Igenis, az intő-konferencia ott ül már Szerbia határán és tanácskoznak.
Még csak a hadvezért várják és a csatát azonnal megkezdik. Tehát mi
Bosznia fővárosa? Bauer, fogd be a szájadat és ülj ide az ágyú mellé,
most te vagy az Ágyútűzér és teneked kell megvédeni Magyarország
határát. Hát jó, ha nekem kell megvédeni, adjanak mellém ezer kipróbált,
derék cowboyt, mindegyik egy-egy mozigéppel, majd én megmutatom nekik.
Hajrá, hajrá, derék fiúk! Fel a csatába! Adjatok egy lovat Bauer alá!
Na most!… Hadaink már bent járnak Szerbiában… Én azt hiszem, igazgató
úr, mégis csak ez a Bauer fogja megvédeni Magyarország határát.
Mennyiségtanból rosszul áll, az igaz, de húsz saslengést csinál a
nyújtón és mint fővezérnek, ez kell. Na Bauer, hát akkor csak neki, édes
fiam… foglald el Szerbiát… így még kijavíthatod a négyesedet.
Jó, nem bánom, tanár úr. Tábornoki egyenruhám megfelel? Így. Hát most,
utánam, fiúk. Maga, Mákossy tanár úr, maga lesz a hadsegédem… de
vigyázzon, hogy mit parancsolok és fogja be a száját… Így. Üljön fel ide
hátra a lovamra és kapja el, ha golyó jön… Majd adok én magának. Ne
feleseljen, tanár úr. Tanár úr, nem készültél. Hát mondd meg, tanár úr,
mi a fővárosa Szerbiának? Na ugy-e, nem tudod. Szerbia fővárosa
Budapest, miután én most elfoglalom és hozzácsatolom Magyarországhoz.
Ülj le, tanár úr, négyest kapsz.
Hát hol is van csak az a Szerbia? Hol is van? Az bizonyos, hogy valahol
van. De nem találom. Jaj, jaj, tanár úr, nem találom Szerbiát, hogy
foglaljam el?
Persze, hogy nem találod, gazember, miután nem húztad ki tussal
Magyarország határát a térképen, hát most nem látni, hol kezdődik
Szerbia. A katonák ott állanak a határon és nem mernek átlépni, mert
félnek, hogy belépnek a tusba, mielőtt megszáradt.
Na megállj, te gazember Bauer, ezt te csináltad! Le a fejeddel! Le a
fejeddel! Hóhér, vágja le gyorsan a fejét, azzal a cigarettavágóval.
Jaj, jaj, hóhér úr, én készültem! Jaj, Erzsi, Erzsi!…
Na, mi az, ifiúr?… Mi?! Maga még az ágyban van? Hiszen nyolc óra van
már, a nagyságos úr már el is ment a hivatalba.
Tyű! Ezt elaludtuk megint!
Tyű! Mi lesz itt!! Még jó, hogy a harisnyám már fent van.


Elkéstem
Nyolc órakor még homályos a reggel és homályosan bukdácsolnak álmos
fejemben a másnap esélyei és minden lehetősége. A középiskolai tanuló
élete: nyolc éven át napról-napra megújuló harcbaszállás, halálos
veszedelem: minden reggel pontban nyolckor, a véletlenek és ravasz
kelepcék és elhatározó események hullámzó harcterére kiront: sebeket
kap, sebeket oszt, néha elvérzik. Másnap újra feltámad, kezdi előlről.
Minden reggel új fegyverzet és új haditerv. Furfangos és végtelenül
komplikált megfontolás, amiben százféle ok és okozat kombinálódik.
A fegyverzet ma hiányos: éppen azért gondosan kell összeválogatni. Első
óra mennyiségtan. Az irrationális egyenleteknél tartunk, de mult órán
még nem fejeztük be. Felelés eshetősége 25–27 százalék. Ebben a kis
százalékban szerepet játszik az a körülmény, hogy sokan még nem is
javitottak s hogy Frőhlich megbizhatatlan jellemű, ingatag és gyenge
akaratú ember, aki mult órán talán még maga is azt hitte, hogy jövőre
tovább magyaráz és most egyszerre, szinte öntudatlanul, feleltetni kezd.
Az emberi lélek mélyén vannak ilyen kóros tünetek, amikkel számolni
kell.
Szerdai nap lévén, én istenem, a mennyiségtan után két óra mértani rajz.
Hiányzik a szépiám, a görbe léniám is hiányzik, amit pedig ma
összeirnak. Guttmann igért egy gummiguttit, azt elkérem. Vörösmarty
Nyelvszépségei. Na, igen Vörösmarty nyelvszépségei, tudom, tudom: ma ez
a tét, kettő vagy semmi. Csak a másik felét néztem még át, de van két
tíz-perc a magyar óra előtt, az húsz perc, most, míg az iskolába érek,
átgondolom magamban az első felét: nyertem tizenöt percet, azalatt
berepülöm Vörösmarty Nyelvszépségeit, elkérem Guttmanntól a gummiguttit
és még a történelmet átszaladom. A füzetem nincs meg. Tanár úr kérem,
fiam ma gyengélkedett, a mennyiségtani dolgozatot nem készithette el.
Igen tisztelt tanár úr, fiam gyengéd szervezetének ápolása hosszabb időt
vesz igénybe, mely idő alatt háziorvosunk a mennyiségtan-dolgozatoktól
való tartózkodást ajánlotta.
Hát ez semmi. Ezek csak olyan ábrándok, megvalósithatatlan ködképek. A
rideg valóság nem az, a rideg valósághoz szívós elszántság és
lélekjelenet kell és kell hozzá Guttmann megint, akinek a füzetéből öt
röpke perc alatt gyorsan átirom az egészet. Bár mit ér nekem, ha megvan
a dolgozat, ha egyszer a kamatos kamatot úgyse tudom, pedig ha felelés
van, az csak abból van, az tiszta sor. Ne ábrándozz, hanem cselekedj!
Most pedig, ejnye, jó lesz sietni, ezzel az úrral, aki most szembejön,
nyolc óra öt perccel szoktam találkozni. Hát lássuk csak, szedjük össze
a gondolatainkat, mert a perc közel van. Szóval: csak szépia kell és
lénia. Ezzel szemben Vörösmarty, mint tudjuk, klasszikus tisztaságban
tartotta a nyelvet, szavai kristályos tökéletességgel – micsinálnak a
szavai? Szentisten, hiszen ezt sem tudom, meg kell gyorsan nézni,
micsinálnak Vörösmarty szavai kristályos tökéletességgel. És Nagy Lajos!
Szentatyám, gyerünk, ne zavarjunk össze mindent. Vörösmarty
kristálytiszta szavakkal elkérte Guttmanntól a gummiguttit. De ha
Guttmann nem adja? Akkor, akkor tisztelt tanár úr, fiam ma gyöngélkedett
és nem birta elhozni a gummiguttit. Még van egy eset hátra, hogy
kigyullad valami, vagy valamelyik tanár meghalt és hazaküldik tíz után
az egész osztályt.
Na, mi ez? Szívem nyugtalanul kalapálni kezd. A bejárat előtt nem áll
senki. Az egész épület gyanusan, fenyegetően csendes. Csak nem?…
Nem, nem… Az nem lehet. Az csak nem történik velem. Mindenesetre jó lesz
sietni.
Az első emeleten csend… Hallgatnak a falak és a lépteim konganak.
Nincs kétség benne. A szörnyű, az elképzelhetetlen megtörtént. Itt már
lecsengettek.
Most még csak egy eshetőségem van: talán még nem jött be Frőhlich.
Az üres folyosókon lábujjhegyen lopózom az Osztály ajtaja elé. Fülemet
óvatosan tapasztom a kulcslyukra. A lemondás keserű vonása görbiti le
ajkam. Odabentről egyhangu csönd beszél mindennél érthetőbben.
Hát ezen már nem lehet segiteni: talán még nem irtak be, lassan
benyitok. Frőhlich egyetlen szót sem szól, csak valami kegyetlen
elégtétel villan át rajta, míg szerényen és udvariasan bevánszorgok a
padomba. Az osztályon az elszörnyedés halk moraja fut keresztül.
Frőhlich lassan előveszi az óráját és megnézi. Könyveimet belököm a
fiókba. Büchner, aki mellettem ül, előrehajlik a tábla felé, az arcán a
mennyiségtani tudományok iránt érzett mély és kielégithetetlen szomjúság
lángol: csak én látom, hogy a szája kicsit balra húzódik, felém, és a
fogai közül csak én hallom a sziszegést:
– Beirtak a hiányzók közé.
Jobbra húzom a szájam. Előre meredek, a matematikai tudományok
összességével szemben táplált elfojthatatlan érdeklődés ül ki az
arcomra. A fogaim közt sziszegem:
– Tovább megyünk?
Büchner balra sziszeg:
– Nem. Felelés.


Eladom a könyvem
– Ennyi könyvet viszel máma magaddal? – kérdezi az apám s amikor én
lemondóan bólogatok, a nagynénémnek, aki szintén jelen van, németül
szidni kezdi az iskolát. Csupa svindler, drága és új könyveket
szerkesztenek, amibe semmi uj nincs és rákényszeritik a szülőket, hogy
megvegyék.
Bánom is én, csak az utcán legyek. Letérek a Múzeum-körútra és a
Károly-körútra. Ez a mi uccánk: az antikváriumok egész rajvonala. Megyek
előre, hónom alá csapom a füzeteket – és a könyvet, a kritikus könyvet
kényelmesen átlapozom menetközben, mintha otthon ülnék. Ebben nagy
prakszisom van; – megyek az iskolába és az uccán tanulok, még irok is
néha.
Tehát lássuk csak. Ez a tavalyi természetrajz, ötödik kiadás, lényegesen
javitva, átdolgozva. Lényegesen átdolgoztam magam is – a hátulsó fele
levált, annyi baj legyen. Az első fedelen egy mértani rajz. A 178-ik
lap, sajnos, hiányzik. Az Ember Csontvázára, (87-ik ábra) sajnos, igen
kemény ceruzával rajzoltam a cilindert és a szájába csutorát, nem
lehetett kiradirozni, – a rozmárra, tavaly, mikor még ifjú voltam és nem
gondoltam a jövőre, oda meg direkte tussal festettem rá a bajuszkötőt.
Dörzsöltem, dörzsöltem, az igaz, de mit ér az, a rozmár kilukadt, a
bajuszkötő mégis látszik. És vajjon melyik beszámithatatlan, ostoba
percemben jutott eszembe, hogy az egész 172-ik lapot kőporral
bedörzsöljem, míg vékony lett, mint a selyempapir? Mert hogy az
Állatvilági Statisztikai Térkép közepéből egy ötszögalakú, hosszúkás
darab hiányzik, az igen, az rendben van, arra emlékszem, akkor
repülőgépet szerkesztettem és kellett a kemény papir. De a
tartalomjegyzéket igazán nem kellett volna köröskörül kicsipkézni,
nehéz, verejtékes munkával, hogy aztán egy vékony pálcikává
összesodorjam az egészet, amit képtelenség kisimitani, mindig
visszakunkorodik.
Egészben véve azonban igen csinos könyv. Igy egy kicsit messziről nézve,
félig behunyt szemmel, nagyon takaros, rendes könyv. Na, látszik,
látszik, hogy hordták, de azért olyan kedves, szerény, jó könyv. Ujonnan
2 korona 70 fillér. Megmagyarázom annak az embernek, hogyha a fedelet
leradirozza, eladhatja új könyvnek. Egy kicsit csal, mit tesz az? Ha ő
kérdez, egy koronát kérek – ha nem kérdez, csak mond egy összeget,
hússzal többet kérek, mint amennyit mondott.
Állok egy-két percig a kirakat előtt és az üvegen át tanulmányozom a
terepet. Kicsi, öregember: szemüvegen át néz valami képet. Kilencven
fillérért is odaadom. Komoly, öregember.
Hirtelen nyitok be. Az öreg most beszél valakivel: oldalt néz rám, nem
köszön, mikor belépek. Ismeri már az emberét. Nem zavarom, állok
türelmesen, köhögök. Egyszerre végtelen, bús kishitüség tölti el a
szivem, magamban szeliden, könnyes megadással simogatom az öregember
lelkét. Te hideg, kemény öregember, értsd meg a szegény, szegény,
szegény diákot, aki hetek óta csüggedten és reménytelenül, szeretne már,
oh úgy szeretne egy kis törmelékcsokoládét, egy kis gummit, amiből
csúzlit lehetne csinálni, egy olyan újrendszerű matricát, egy épithető
papirházat – és pénzt, sok pénzt, egy koronát, kettőt, magáért a
pénzért, l’art pour l’art. Látod, én értelek téged, te öregember, tudom,
én tudom, hogy magadnak is annyiban van, hogy nehéz a dolog nagyon és
hogy ez a könyv piszkos. És látod, én odaadom neked 70 fillérért.
Az öregember közben tovább tárgyal. Hozzám nem szól semmit, értjük mi
már egymást: hirtelen kinyújtja oldalt a kezét és én beleteszem a
könyvet. Beszél a vevővel, megforgatja két ujja közt a könyvet,
rettenetes undorral kinyitotta… istenem… Igen, éppen a rozmárnál
nyitotta ki és ott van a kőporos oldal. Hatvanért odaadom neki, egye
meg.
Lelöki az asztalra.
– Régi kiadás – és szakadt, hiányzik.
A világ elsötétül előttem.
– Ezt használják a Markóba’… mondom vad daccal, elszorult torokkal.
– Tudom. – És tárgyal tovább. Levegő vagyok.
Tétován, percekig állok. Embertelen keserűség ül a mellemen.
– Harmincért odaadom, – szólok végre halkan.
Az antikvárius tovább beszélget a vevővel. Két perc mulva felel, mikor
már nem is számitottam rá. – Negyven fillér, – mondja, de nem fordul
felém.
– Rövid számadás. Ez még a mozira se elég. De a perc elhatározó. Bátran,
gyorsan, fejest a helyzetbe – utánam az özönviz. Hirtelen előkapom a
vadonatúj Stilisztikámat, ami ma is kell.
– Ezért mennyit ad?
Összesen egy korona és hatvan fillért fizetnek ki a kasszánál, – oh, a
Stilisztika kellett neki, a nyomorultnak, a sátánnak, az én idei
Stilisztikám, azt elhiszem, kapott utána, elvitte, kikapta a kezemből,
nem is volt időm meggondolni.
És most mi lesz?
Mi lesz? Mi lehet? A pénzt itt szorongatom a kezemben.
Holnap visszaveszem a Stilisztikát. Kérek ehhez a pénzhez még egy
koronát léniára és visszaveszem.
Holnap elmegyek címet irni, falat hordani. Holnap beállok hajósinasnak.
Holnap visszaveszem a Stilisztikámat.


A jó tanuló felel
A jó tanuló az első padban ül, ahol hárman ülnek: ő a középen, a jó
tanuló, Steinmann. Az ő neve nem tisztán egy ember jelzésére szolgál; –
szimbólum ez a név, ahány fiú az Osztályban, annyi apa ismeri otthon ezt
a nevet. „A Steinmann miért tudja megtanulni?“ kérdezi otthon harminckét
apa harminckét fiutól. „Kérd meg a Steinmannt, hogy magyarázza meg“,
mondja az apa és a fiu valóban megkéri a Steinmannt. A Steinmann mindent
tud előre, még mielőtt megmagyarázták volna. Matematikai lapokba
dolgozik és titokzatos szavakat tud, amit csak az egyetemen tanitanak.
Vannak dolgok, amiket mi is tudunk, de ahogy Steinmann tudja, az a
biztos, az az egyedül helyes, az az Abszolut.
Steinmann felel.
Ez különleges, ünnepélyes pillanat. A tanár sokáig nézte a noteszt;
halálos feszültség remeg az Osztály felett. Mikor később a francia
Rémuralom történetét olvastam, mikor a Bicêtre foglyai közül
előszólitják a halálraitélteket: mindig igy tudtam csak elképzelni. Az
agyak utolsó, véres erőfeszitésben kapkodnak lélegzet után, – még van
két másodperc, azalatt mindenki villámgyorsan elmondja magában a mértani
haladvány tételeit. Tanár ur, én készültem, mondja az ember magában.
Tanár úr, fiam tegnap gyöngélkedett. Az egyik lehajol a füzete fölé,
mint a strucc, hogy ne lássák. A másik merően szembenéz a tanárral,
szuggerálja. A harmadik, idegember, egészen elernyed és behunyja a
szemeit: hulljon le fejére a bárd. Eglmayer, az utolsó padban egészen
elbujik Deckmann háta mögé, ő nincs is itt, köszönöm szépen, nem tud
semmiről, őt irják be a hiányzók közé, törüljék ki az élők sorából, őt
felejtsék el, béke poraira, ő nem akar résztvenni a közélet
küzdelmeiben.
A tanár kettőt lapoz, a _K_ betűnél lehet, – Altmann, aki az év elején
_K_atonára magyarositotta a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az
elhamarkodott lépést. De aztán nagyot lélegzik: egyszerre megállnak és a
tanár becsukja a noteszt.
– Steinmann! – mondja egészen halkan és kivételesen.
Nehéz, felszabadult sóhaj. Kivételes, ünnepélyes hangulat. Steinmann
gyorsan feláll, – a melletteülő kiugrik a padból, szerényen és
udvariasan áll, míg a jó tanuló kimászik a padból: mint egy testőr, néma
és mellékes, dekorativ szereplője egy nagy eseménynek.
Maga a tanár is ünnepélyes. Oldalt ül le a székre és összetett ujjakkal
gondolkodik. A jó tanuló a táblához megy és kezébe veszi a krétát. A
tanár gondolkodik. A jó tanuló erre felkapja a spongyát és sebesen
törülni kezdi a táblát: ebben végtelen előkelőség és önérzet van, ezzel
azt akarja jelezni, hogy ő ráér, hogy neki nem kell most törni a fejét,
ő nem fél, ő mindig készen van, ő addig is, mig a felelés kezdődik,
valami hasznosat akar csinálni a társadalomnak, ő ráér gondolni a
köztisztaságra és az emberiség békés fejlődésére és letörüli a táblát.
– Hát, – mondja a tanár és gondolkodva húzza a szót – majd valami
érdekes példát veszünk…
A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen,
valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a
tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf
megkérte a kezét és mielőtt válaszolna, megértéssel és rokonszenvvel
mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbüvöli a grófot
s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz.
– Vegyünk egy kúpot… – mondja a gróf.
– Egy kúpot, – mondja Steinmann, a grófnő. De már ezt is úgy tudja
mondani, ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja
_mennyire_ kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb tanuló az
egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre
legalkalmasabbat, megbizott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a
kúpot, de nyugodtan lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a
kúppal, én is ott leszek a helyemen és megbirkózom vele.
– Különben, – mondja a tanár hirtelen, – vegyünk inkább egy csonka
gúlát.
– Csonka gúla, – ismétli a jó tanuló, ha lehet még értelmesebben. Ő a
csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos bár fölényes
viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Ő nagyon jól
tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla, mint
más, normális gúla, egyszerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud
képzelni – csak le van vágva belőle egy másik gúla.
A felelés rövid ideig tart. Félszavakban beszélnek egymással, értik
egymást, lassankint intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló
közt: mi már nem is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokonlélek, mely
itt előttünk egyesül, a differenciál-egyenletek éteri légkörében. Egy
mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek ők, hogy ez
felelés, az előmenetel megitélése. A jó tanulónak be se kell fejezni ezt
a mondatot. Minek befejezni? Maradt-e szemernyi kétség afelől, hogy be
tudja fejezni?
A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következő percben már
roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását:
egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik és a tanár tekintetét
keresi lopva, hogy mégegyszer összenézzen vele és a tanár lássa, hogy ő,
bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja,
mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelő és hogy
mit kellett volna felelnie.


A rossz tanuló felel
Nem, mára nem lehetett számitani, igazán. Hiszen számított rá, persze
hogy számított, sőt múlt éjjel álmodott is ilyenfélét: de álmában
magyarból hívták ki, igaz, hogy úgy volt, mintha a magyart is Frőhlich
tanitaná. Álmában elintézte az egész kérdést, a párhuzamos vonalakról
felelt, egyfelesre.
Mikor kimondják a nevét, nem hisz a füleinek, körülnéz: hátha csoda
történik, hátha csak agyrém, nyomasztó lidércnyomás volt, hogy ez az _ő_
neve és most felébred ebből az álomból. Aztán egy csomó füzetet felkap a
padról. Mig végigmegy a kis uccán, a padsorok közt, ezt gondolja:
„Ápluszbészeráminuszbéegyenlő ánégyzetminuszbénégyzet.“ Ezt fogja
kérdezni. Biztosan ezt fogja kérdezni. „Ha nem ezt kérdezi, átmegyek
különbözeti vizsgával a polgáriba és katonai pályára lépek.“
Közben megbotlik és elejti a füzeteket. Mig a földön szedeget, háta
mögött felzug az obligát nevetés, amit ezuttal senkise tilt be: a rossz
tanuló törvényen kivül áll, rajta lehet nevetni.
A tanár leül és maga elé teszi a noteszt. Ránéz. A rossz tanuló
görcsösen mondogatja magában: „ápluszbészer…“ veszi a krétát. A tanár
ránéz.
– Készült? – mondja a tanár.
– Készültem.
Ó igen, hogyne készült volna. A halálraitélt is elkészül: felveszi az
utolsó kenetet és lenyiratja a haját.
– Hát akkor irja.
A rossz tanuló a tábla felé fordul.
– bénégyzetminuszpluszminusznégyzetgyökbéminusznégyácészerkétá.
És a rossz tanuló engedelmesen irni kezdi és mondja utána a számokat.
Irja, irja, mint Ágnes asszony, tudja, miről van szó, látja a tételt,
„éppen úgy, mint akkor éjjel“, mikor elaludt mellette és fogalma se volt
róla, mit jelent az egész. Igen, ez az, homályosan sejti, valami
másodfoku egyenlet – de hogy mi lesz ebből?
Szép lassan és kaligrafikusan ir. A négyesnek a szárát vastagitja, – a
vonalból, ami törtet jelent, gondosan letöröl egy darabot, ehhez külön
elmegy az ablakig a spongyáér. Időt nyer ezzel. Hátha csöngetnek addig.
Vagy valami lesz. Ugyse sokáig szerepel ő itten, a dobogón. Ezt még
felírja, az egyenlőségjelet is szép lassan felrakja – igen, ezt még ugy
csinálja, mint más, felsőbb lények, mint egy jó tanuló. Felirja még
„_á_“. A katonaiskolában nagyon korán kell felkelni, villan át az agyán,
hirtelen. De aztán hadnagy lesz az ember. Esetleg kimegy Fiumébe.
Közben szép lassan ir – még mindig nem irta le. Hozzánemértő ember, ha
ki ezt a jelenetet figyeli, azt hiszi, valami jó tanuló felel. De a
szakértő tudja már, mit jelent az, mikor valaki ilyen határtalan gonddal
rajzolja a kettes farkincáját. Halálos csend köröskörül. A tanár nem
mozdul. Most beszélni kell.
– A másodfoku egyenlet… kezdi értelmesen és összehúzott szemmel,
mélységes figyelemmel nézi a táblát.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Tanár úr kérem: Képek a középiskolából - 2
  • Parts
  • Tanár úr kérem: Képek a középiskolából - 1
    Total number of words is 4211
    Total number of unique words is 1797
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Tanár úr kérem: Képek a középiskolából - 2
    Total number of words is 4074
    Total number of unique words is 1900
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    42.8 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Tanár úr kérem: Képek a középiskolából - 3
    Total number of words is 3939
    Total number of unique words is 2006
    27.8 of words are in the 2000 most common words
    39.3 of words are in the 5000 most common words
    45.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Tanár úr kérem: Képek a középiskolából - 4
    Total number of words is 4147
    Total number of unique words is 1910
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Tanár úr kérem: Képek a középiskolából - 5
    Total number of words is 2088
    Total number of unique words is 1114
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.