Szindbád ifjusága: próza - 7

  üregből kandikál elő. Kihuzom és elolvasom, bár nem nekem volt cimezve,
  hanem a Boldogságosnak, a mennyországban. De hát én az irásról
  megismertem, hogy kitől származik az a levél… Tehát elolvastam. Bizonyos
  R. C. irja benne, hogy gondoljon rá a Boldogságos, nagy
  elhagyottságában. Bár tudja, hogy az ő ideje már elmult és vele már a
  Boldogságos sem tehet csodát, de annyit kieszközölhetne, hogy S.
  kapitány a nyugállományban barátságosabb és udvariasabb legyen a
  jövőben, mint eddig volt.
  Pajtás, kiókumláltam, hogy S. (kapitány a nyugállományban) csupán én
  lehetek, mert más kapitány messze földön nincs. Szokásom szerint
  hallgattam és gondolkoztam. Gondolkoztam sokáig és figyeltem Rácsky
  kisasszonyt, aki naponkint ellovagolt a füzesbe. És mondom,
  gondolkoztam. Tegnapig gondolkoztam. Tegnap aztán a következő levelet
  rejtettem el a csodatévő kép mögött egy nagy borítékban, amelyen a
  negyedik ezred bélyegzője volt s egy szolgálati ügyből kifolyólag került
  hozzám:
  „S. ny. kptny udvarias és barátságos lesz ezután, ha t. Cimed táncolni
  megtanulni hajlandó tőle.“
  Csupán ennyit irtam… Nem tudom, hogy eltaláltam a stilust, nem tudom,
  hogy nem vétettem-e a Boldogságos ellen, midőn nevében levelet
  hamisítottam, semmit sem tudok, pajtás, de ezt a pár sort meg kellett
  irni, mint valami költőnek, akit egy vers kinoz.
  Most már tudsz mindent. Most már tudod, hogy attól függ minden, hogy
  hajlandó-e tőlem a Rácsky kisasszony táncolni megtanulni? Most már várni
  kell a fejleményeket.
  … Ezt elmondván, nemes barátom nagyon elpirosodott és ismét nagy
  figyelemmel meresztette szemét a folyóra, bár azon a szokásos
  habfodrozáson kivül egyéb látnivaló nem volt.
  *
  Néhány hét mulva aztán azon a környéken vitt keresztül az utam, midőn is
  hallottam, hogy a Rácsky kisasszony hajlandó volt táncolni megtanulni.
  
  
  SZINDBÁD ŐSZI ÚTJA.
  Hajdanában, amikor még csak 103 esztendős volt, ráért éjjel-nappal a
  nőkre gondolni, ujakra, ismeretlenekre, futólagosan megismert nőkre,
  akik úgy suhantak tova, mint az amerikai nagy folyam habjai a
  mozi-képeken; vagy másképen: mint egy madártoll, amelyet az ember a
  negyedik emelet ablakából lát tovauszni az utca felett, miközben azt
  találgatja, hogyan került a nagyváros atmoszferájába szarkatoll, holott
  a szarka csak falun szeret lakni, a sövényre felülni és benézegetni az
  udvarokba, ahol szép, megtermett és ringó-ringatózó parasztlányok,
  menyecskék felkiáltanak: „vendég jön!“ Mert a szarka a sövényen azt
  jelenti. A villamos kocsik javában csilingeltek az utcán, Szindbád,
  amint figyelve kisérte a szarkatoll szálldosását a hotel ablakából (ahol
  öregségében meghuzódott), titokban és csendesen már falun volt, korai
  őszi nap volt, darazsak döngtek a vadszőllő pirosló levelei között és a
  pincéből üres hordókat guritottak felfelé, amelyek olyanforma hangon
  döngtek, mint a puzdori kálvinista pap. Nemsokára tehát utrakelt, hogy
  megkeresse azt a szarkát, amelynek tolla ablaka előtt elröpült,
  megkeresse az üres hordókat és egy nagy cigaretta-füstös szobát, hol a
  falon vadászó eszközök voltak, a divány előtt rókabőr, a melynek piros
  üvegszeme volt és a kerek diófa-asztalnál naphosszant a cigarettát
  töltötte Málcsi a ház úrnőinek és vendégeinek.
  Utoljára diákkorában járt Puzdoron, amely rongyos falucskában a
  Zaturecky kisasszonyok uralkodtak. A majálisról cigánybandával jöttek a
  diákok kocsikon nyári reggelen és az öreges Zaturecky-kisasszonyok
  csaknem a bőrükből bujtak ki örömükben, amikor a cigánybanda megszólalt
  az udvaron és a diákok táncra hivták az urnőket. Régen volt, Málcsi
  akkoriban még rövig szoknyában töltögette a cigarettákat az urnőknek –
  akiknek távoli szegény rokona volt – és Szindbád atyafiságos csókokat
  váltván a Zaturecky-kisasszonyokkal, Málcsit sem hagyogatta ki a sorból.
  A diákok és a cigánybanda tovább vonultak, mert a környéken még más
  uriházak is találódtak, Szindbád ellenben ott maradt és mialatt a
  Zaturecky-kisasszonyok a kálvinista pappal kártyázva, hatalmasan
  döngették a diófa-asztalt, alkonyattal Málcsival az elhagyott, szomoru
  kertbe sétált, ahol árva füzek között lopózott tova egy kis patak,
  mintha éppen olyan szegény rokon volna a háznál, mint Málcsi. A
  buskomoly vizecske partján egy rejtett padocska volt, ahol egykor a
  szelid és félénk Zaturecky ur huzta meg magát, ha odabent a házban a
  kisasszony-lányai megbolondultak, ott ült, üldögélt és botjával a vizet
  piszkálta, amig vacsorázni hivták. Ezen a padon aztán örök hüséget
  esküdött Szindbád és Málcsi. Havas karácsonykor sok évekig megjött a
  fagyos nyul Szindbád cimére a puzdori házból, néha egy doboz finom
  cigaretta vagy egy névnapi levél volt Szindbád válasza. A kisasszonyok
  levelein egy félénk, halovány M betü jelentette, hogy a kis patak még
  mindig a kert alatt folydogál.
  Tehát kora ősz volt, amikor utazni a legkellemesebb, midőn Szindbád az
  asszonyokat érettgyümölcs szagunak érezte és két kerek barna kart
  kezdett gyakran látni képzeletében, buskomoly szemeket és a szélben
  érett mákfejeket hallott csörögni a zöldséges kertben. A szarka tarkán
  és fontoskodva barangol a megszedett gyümölcsfákon és cseregve jelenti a
  közelgő vendéget.
  Körülbelül tiz éve nem járt itt Szindbád és midőn a kopottas kocsi,
  amelynek bőrfedelét már régen nem lehetett felhuzni, végig döcögött a
  falun, magában a nagyanyjának adott igazat, aki azt szokta mondani, hogy
  semmi sem változik a világon, még a pendelyes gyerek sem. Nem, nem, a
  kövér ló, amely valamikor a finánc-komisszáriust hordozta, éppen olyan
  ravaszkodva hegyezgeti a fülét, mintha mindenáron azt szerette volna
  megtudni, hozott-e pénzt a vendég. A kocsis egy mogorva öreg ember, akit
  látszólag a világon semmi sem érdekelt, mint a rudas-lónak alattomos
  magaviselete, amellyel a kocsi vonását teljesen a nyergesnek szerette
  volna átadni és ezen a betyárságon morgott, dörmögött egész uton,
  kiviaszkolt hosszu haját, amely a fülénél olyanformán állott, mint a
  szürke varju szárnya, egyszer csak a kocsin ülő vendég felé libbentette.
  – Rossz volt a termés. A kisasszonyoknak nincs pénzük.
  És Szindbád ezután a kocsikerekek zörgésében, a fel-felsiró rugó
  nyögésében, sőt az utszéli fák integetésében is gyakran hallotta azt a
  mondatot: bizony, nincs pénzük a kisasszonyoknak.
  A kovácsműhely előtt a kovács elszántan állott a tuskónál és két kormos
  karját összefonta a mellén, mintha itt állana készen a kisasszonyok
  megvédelmezésére. De mégis csak egy kántor-féle ember adta meg a jelt
  igazában, aki zöldrekopott kabátban és egy karima nélküli keménykalapban
  gunyosan köhécselt a kocsi után és a kezében tartott vesszővel a
  vendégre mutatva láthatatlan szomszédjának vállvonogatva magyarázta,
  hogy ez is teljesen hiába jön a Zaturecky-kisasszonyokhoz, pénz az
  nincs. Csak az ócska, zöldre mázolt templom mellett (amely templom
  valamely régi képesujságból látszik kivágva, midőn halottak napján a
  harangot meglóbálják a törpe toronyban), álldogált egy barátságosképü,
  piros szoknyás parasztmenyecske, aki buzavirágszinü szemével nem minden
  érdeklődés nélkül nézte az idegen urat. Kövér és piros száju volt, a
  meztelen lába fehér, amint a szoknya alól kivillant. „Hm“, – gondolta
  Szindbád, mert ha sokáig nem látott parasztszoknyát, különbnek tartotta
  e fajtát a legszebb szinésznő ruhájánál.
  A kisasszonyok háza csak annyiban változott, hogy kisebb lett valamivel.
  Sárga falaival, kis ablakaival és a sarkon homokkő-oszlopokkal többé nem
  látszott kastélynak Szindbád előtt. A kapu feletti omladozó kőcimer,
  benne a családi 𝖅 betüvel, aggodalmat keltett Szindbádban, hogy talán
  éppen az ő fejére zuhan a kődarab. De általában nemes és tiszta volt a
  ház, az egyik ablakon szines üveg is látszott és az udvar közepén fehér
  rudon egy zöld üveggömb állott hervatag verbénák között. Egy sovány és
  nyurga, bajuszos hölgy lépett ki a verandára, szürkülő haja féloldalt
  volt elválasztva és fonyatag arca régi dohányzacskó-szinű volt. A
  szájában hosszu cigarettát tartott és sovány kezén temérdek régi gyürü.
  – Isten hozott, Szindbád, – mondta minden csodálkozás nélkül. – Akkora
  bajuszod van mint a puzdori papnak.
  Megrázta Szindbád kezét, hogy a karperecei összecsördültek és ruháját,
  amely valamikor lovaglóruha lehetett, a karjára vetette. A cigarettán
  nagyot szivott.
  – Pedig úgy tudom, hogy a nagyvárosi modern férfiak már nem hordanak
  bajuszt. Tisztaság szempontjából felesleges az a szőrcsomó az arcon.
  Elvégre csak a puzdori papnak van szüksége bajuszra. Mert egyebe úgy
  sincs.
  A nagyszobában a régi cigarettafüst, csak a rókának hullott ki a szeme a
  kanapé előtt, valamint kopottabb lett a bundája. De a falon ott van a
  kékes-vöröses arcu férfiunak a képe, aki összegöngyölített iráscsomót
  tart a kezében. A vadászszerszámokból egy nagy kürt maradt és a kürt
  belsejéből száradó virágmagvak papir-zacskói kandikálnak elő. A sarokban
  ott áll egy hosszu szuronyos puska, mellette a légycsapó és a kerek
  asztalon elszórt sárga dohány ujságpapiroson.
  – A néném? A templomban van, persze a pápistáknál, mert kitért, mondta a
  Zaturecky-kisasszony, elhelyezkedve a kanapén.
  – Szindbád szórakozottan nézett körül:
  – Kitért? – ismételte.
  – Bolond ez a Karolin, – folytatta meglehetős szigoruan a kisasszony. –
  Mindig a vallásával van baja. Már volt luteránus is. De a pap tótul
  prédikált a városi templomban, hát azokat otthagyta. Most megint
  katholikus. De állandóan szidja a papot. Nem beszél kedvére. Már irtunk
  is a püspöknek, hogy küldjön ide más papot. Ez egyebet se tud, mint a
  bünös emberekről prédikálni. Hol vannak a jó emberek? Az ember megutálja
  az életét, amikor csak a hét főbünt vagdalják a fejéhez.
  – Hát a kálomistákat ott hagytátok?
  – Ott, – mondta a kisasszony és erősen a sarokba vágta a
  cigarettacsutkát, miután annak tüzéről friss szivarkára gyujtott.
  – Ott, – ismételte. Egy darabig gondolkozott egy szón, amig eszébe
  jutott: – Korporative.
  – Málcsi is? – kérdezte Szindbád és a kék-vörös képü férfira nézett a
  falra.
  – Ő gyón meg helyettünk, mert én csak nem megyek ahoz a bolod paphoz,
  hogy fülébe sugdossak, mint a parasztlányok. Van eszemben, mondta a
  kisasszony és kiegyenesítette a derekát.
  Az udvarról kiáltozás hallatszott, Karolin kérdezgette a lépcsőn felfelé
  ballagva: „Hát megjött?“ Hol vidáman, hol szomoruan, hol meg mintha
  mérgesen kérdezte volna valakitől: „megjött?“ Aztán Málcsi társaságában
  a szobában lépett.
  Karolin fején kék tollas, szürke kalap volt, amilyenben a vidéki
  asszonyok járnak a vásárra. Szük, régimódi zöld ruha feszült meg kövér
  termetén és mert kövérnek maradott, sokkal több hasonlatosságot talált
  Szindbád a mostani és a régi Karolin között. A száján még mindig ott
  volt az a félig bánatos, félig tréfás mosoly, amelyről egykor a diákok
  verseket irtak. Nem lehetett tudni, hogy sirni, avagy nevetni fog a
  következő percben. Kár, hogy a szeme, amely egykor bohókás, nyájas
  mosollyal nézett a világba, mintha valamely vidám, mulatságos titkot
  rejtegetne, a szeme kissé megtörött és olykor megzavarodva, bizonyos
  ijedelemmel tekintett egy láthatatlan pontra a levegőbe. A száján is
  elhallgatott ilyenkor a szó és láthatólag erőfeszitésébe került, hogy a
  távoleső pont varázsától megszabaduljon.
  – Szólt hozzám valaki? – kérdezte a szobába lépve.
  – Ne járnál annyit a fekete Máriához, – felelt szigoruan Tini, a másik
  Zaturecky-kisasszony. – Elveszi az eszedet a sok bolond imádkozás.
  Málcsi, – aki miatt Szindbád utazott – fekete ruhájában, leeresztett
  kézzel, kissé lehajtott fejjel mozdulatlanul állott az ajtóban és
  Szindbád most csaknem olyannak látta, mint álmaiban szokta volt látni,
  midőn az elmult dolgokon, nőkön, férfiakon magában elgondolkozik.
  Hervatag, buskomoly, csöndes és halk teremtésnek szokta elképzelni
  Málcsit, mint a hosszu őszi délutánokat, midőn a napocska már csak
  látogatóba járkál el a piros levelü lugas közzé, ahol szép és hosszu
  regényt olvas egy szomoru ember. Olyannak képzelte, mint a magányos
  házat, messze künn, a városon kivül, ahol a bokrok között csörög a szél,
  de benn a szobában rozmaringillat van és délután csendesen szól egy
  mélyhangu hegedü. Az álmaiban ott élt Málcsi együtt azokkal a
  vágyódásokkal, amelyek a nagyvárosból néha-néha csendes kisvárosi
  cukrász-boltokba, a sötétes sikátorban állongó régi házban varrogató
  leányokhoz és régi, bolthajtásos kőhidakra vezették Szindbádot, hol a
  folyó álmodozva siklik tova a hid alatt, mig a távolban, a tisztára
  mosott torony körül galambok repkednek karikába. Az ingaóra, amely a
  sarokban zengő, muzsikás hangon üti az időt, az időjelző-házikó a
  baráttal és az elhagyott kert, pirosló sövényével: mindez Málcsi volt
  Szindbád részére, aki éjjel kártyázott, ivott, szinésznők körül
  hentergett és csak azt a nőt tisztelte, akinek selyem harisnya volt a
  lábán. És Málcsi mégis mindig élt, alig mulott el nap, hogy Szindbád ne
  gondolt volna a falusi kuglizóra, ahol a tanítóval, pappal és jegyzővel
  krigszpártit lehetne játszani.
  – Talán nem is emlékezel Szindbád öcsénkre? – kérdezte a szigoru Tini.
  Málcsi csendesen odavonta a tekintetét, ahol Szindbád ült. Barna szeme
  hálásan, szinte megadással tapadt a férfira, mintha Szindbád lett volna
  az egyetlen férfi, akit valaha látott. Az arca fehér volt és szabályos,
  mint a szentképeké. Barna haja simán kétfelé választva. És keble
  gömbölyü, valamint álla is. A kezén kopottas keztyü, amelyet valamelyik
  kisasszony lóhajtáshoz használt valamikor. A félcipőjén a keskeny szalag
  szigoru gonddal volt megkötve, mint a gyermekek cipőjén, hogy játék
  közben fel ne bomoljon. Csikos harisnyája alatt erős boka látszott, az
  imádságos könyve kicsiny és rongyos volt. Csakhamar egy fekete, melles
  kötényt kötött fel és a zsebben elhelyezte a kulcscsomót. A kulcscsomó
  fényes volt, mint a Málcsi szeme.
  – Tedd el a kalapot, – mondta Tini, mert Karolin még mindig némileg
  megzavarodva állott az asztalnál és furcsán nézett Szindbádra.
  Málcsi gyöngéden kivette a kalapot a Karolin kezéből, a szekrényben
  gondosan elhelyezte, aztán csendesen Szindbád felé tartva, halk, puha
  hangon, mintha valami titokról szólna, megkérdezte:
  – Szereti a nyulpecsenyét? Az lesz ebédre.
  Komoly, hosszu léptekkel kiment a szobából
  – Képzeld, nem tudjuk férjhez adni! – kiáltott fel egyszerre Karolin,
  mintha csak most tért volna magához. – Vettünk már neki hálószobabutort,
  kelengyét. Mind gazemberek a férfiak, csak leszakitani szeretnék.
  – Ugyan hallgass már, – szólt közbe mogorván Tini. – Ugyan mit
  csinálnánk a leány nélkül?
  Karolin zavartan, szemével hunyorgatva intett Tininek, mintha belátta
  volna nénje igazságát. De aztán öklével tenyerébe ütött és gyermekes
  makacssággal ismételte:
  – És én mégis csak azt mondom, hogy a lány sorsa egy jó emberhez
  férjhezmenni. A férj legyen mindene, csillaga, boldogsága, álma, mint
  nekem lett volna, ha férjhezmentem volna.
  Tini csak legyintett kezével és később dörmögött magában:
  – Mégis csak eltétetem innen azt a papot!
  * * *
  Szindbád csak délután jutott ahhoz, hogy Málcsival négyszemközt
  maradhasson. A kisasszonyok szokás szerint leültek kártyázni. Ilyenkor
  meghalt számukra az egész világ. Szenvedélyesen kártyáztak, Szindbádnak
  gorombaságokat mondtak, midőn nem akart velük játszani.
  – A nagybátyád katonaszabadítással szerezte a vagyonát, – mondta Tini
  megvetőleg. – Ez meglátszik az egész familián.
  A vendégségben lévő kis patakot csak hosszas keresgélés után találta meg
  Szindbád, pedig mennyit gondolt erre a patakra. A híd helyén egy korhadt
  deszkapadló volt és a padocska csaknem a földbe roskadt, mintha megunta
  volna a tétlen ácsorgást a füzfák alatt. Itt üldögélt Szindbád, mert
  biztosra vette, hogy Málcsi ezen a helyen keresi majd, ha a házban nem
  találja.
  Valóban jött is nemsokára Málcsi. Óvatosan, hátra tekintgetve, aztán
  gyorsan Szindbád mellé surranva, szokatlan élénkséggel megrántotta a
  kezét:
  – Jőjjön innen. Nem ülök erre a helyre.
  Előre sietett, túl a patakon, – midőn a pallón átkelt, Szindbád erősen
  szemügyre vette bokáját, – megállott egy helyen, ahol törpe, régen
  halott füzek hevertek egymásra borulva, mintha elmulott életüket
  siratnák. „Itt jártam“ – gondolta Szindbád minden lépésnél, – „vajjon a
  fák emlékeznek-e rám?“
  Málcsi a szoknyáját kissé felhuzogatva, leült egy fatörzsre és Szindbád
  kezét kezébe véve, alulról csodálkozva, melegen és bizalmasan nézett
  Szindbádra, mintha csak tegnap váltak volna el.
  – Azt hittem, hogy már soha többé nem látom az életben, aztán egyszerre
  itt van! Ugyan mi jutott eszébe, hogy minket felkeressen, hiszen mi
  szegények lettünk azóta? – beszélt Málcsi, mintha még mindig nem hinne
  szemének, hogy az egykori Szindbádot látja maga előtt. Még a ruháját is
  megtapintotta és annak finomsága felett elismerőleg bólintott.
  – Én nem pénzért jöttem, – kezdte Szindbád.
  Málcsi furcsán mosolygott.
  – Igen, de a néniék ezt nem hiszik már el magának se. Az utóbbi években
  sokan jöttek ide, akik mind így kezdték: Kezét csókolom, nem pénzért
  jöttem ám, – aztán mégis csak pénzt kértek a néniktől, mert valahogy úgy
  van, hogy a néniékről azt hiszi az egész világ, hogy bolondok. Például
  tavaly egy tanító is… Szép szőke ember volt és Karolinnak nagyban csapta
  a szelet. Végül elvitte a vadászfelszerelést. Hát a kománk, Beretvás
  kománk! Az meg Tininek adott éjjeli zenét, pedig nagy gyerekei vannak.
  Mit gondol, mit akart a koma? Semmi mást, mint a régi családi iratokat.
  Így vagyunk mi itt a férfiakkal. A pap volt az első, a hordóhangu pap.
  Mályvai Ferkó.
  Málcsi furcsán, gyorsan és szemével hunyorgatva beszélt, mintha nagyon
  régen el akarta volna mondani mindazt, ami most sebesen folydogált
  száján.
  Hát a pappal mi volt?
  – Jaj, még azt sem tudja! Hisz azért tértünk ki. Azért lettünk először
  luteránusok, tótul imádkoztunk, majd a görögökhöz léptünk be, ott meg
  oroszul énekeltünk. A néniék szidtak, káromkodtak, hogy az ember nem
  maradhat meg a saját vallása mellett. Nemrégen katolikusok lettünk. De
  nem sokáig leszünk már azok se. A pap gyónás után mindig csalogat a
  kertek alá. De már éppen elég volt a papokból.
  – Hát mi volt a papokkal? – kérdezte Szindbád.
  – Idáig csak egy pappal volt baj, a puzdori pappal, Mályvaival. Ez
  özvegyember volt és tán emlékszik, hogy segített mindig bort fejteni a
  pincében, pedig akkor még nem is halt meg egészen a felesége. Mély
  hangja volt, nagy bajusza volt és görcsös, vastag botja úgy kopogott a
  köveken, hogy mindig már messziről tudtuk, hogy mikor jön. Nagy kártyás
  volt, az egyik szemét behunyta, amikor a kártyát nézte, a másikkal meg a
  Tini nénire meredt, hogy majdnem keresztül szurta a szemével. Itt volt
  ebéden, vacsorán, még aludt is délután a diványon, mert akkoriban úgy
  volt, hogy majd a Tini nénit veszi el. Egyszer aztán egy estve elment a
  pap és a néniék nagyon összevesztek a papon. Tini néni még a
  vadászfegyvert is lekapta a falról, alig birtuk kicsavarni a kezéből.
  Hogyne, hiszen a fegyver mindig töltve volt. Akkor azt mondta Tini néni
  Karolinnak:
  – Nekem már elég volt a papból. Legyen a tied, vigyen el benneteket az
  ördög.
  Egy hétig bezárkózott a szobájába és ezalatt Karolin meg Mályvai Ferkó
  szépen megbarátkoztak. Most már úgy volt, hogy Karolint veszi el a pap.
  Tovább kártyáztak, azzal a különbséggel, hogy a pap most a másik szemét
  hunyta le. Csak néha-néha veszekedtek a néniék, de a vadászfegyverben
  nem volt patron. Én kiszedtem belőle.
  Egyszer aztán a pap már nem mondja nekem, hogy „te béka, hozz bort a
  pincéből,“ hanem azt mondja „kisasszonyka, drágám,“ „lelkem Málcsikám,“
  „maga kis töltött galamb,“ meg hasonlókat, amelyeket azelőtt nem
  hallottam tőle. A néniék bezárkóztak a szobába és úgy veszekedtek
  egymással. De én kihallgattam, hogy miről folyik a pörpatvar. Hát arról
  veszekedtek, hogy most már vegyen el engem a pap feleségül, mert kárba
  menne a sok idő, étel, ital, amit a pap az esztendők alatt a házban
  elfogyasztott. Eleinte elfordították a fejüket, amikor a pap
  megsimogatta az arcomat, de aztán ők maguk küldtek a kertbe sétálni a
  pappal… Azért nem akartam én magával arra a padra ülni. Ott ültem a
  pappal, Mályvai Ferkóval.
  Szindbád visszafojtott lélekzettel hallgatta a leány vallomását. Sebesen
  peregtek a szavak a lány ajkáról, csak néha homályosították el a könnyek
  a szemét, főként, mikor a nénjei rémületes veszekedéséről beszélt.
  Szegény kis bogár, a nénjeit sajnálja még most is.
  – Azután?…
  A leány lehajtotta a fejét. És mind a két kezével a Szindbád kezébe
  kapaszkodott.
  – Azutan kitértünk, korporative, mint Tini néni szokta mondani.
  Luteránusok lettünk. A pap egy szomszédfalubeli özvegy ügyvédnét vett
  feleségül.
  – Szerette maga a papot?
  – Nem tudom már… Szépen beszélt velem, nagy gazember volt. Sok ideig
  mindig arra ébredtem fel álmomból, hogy a sirás, zokogás fojtogat. „Ne
  bőgj a cselédek előtt!“ intett Tini néni. Hát bőgtem ott, ahol senki sem
  látott.
  – De már nem fáj a szivecskéd? – kérdezte Szindbád és megsimogatta a
  leány erős nyakát, ahol a hajszálak természetesen göndörödtek.
  Lehajolt a leányhoz és a göndörkés fürtöket simogatta a nyakszirtjén.
  Hirtelen dohányszagu pikáns ujságok jutottak eszébe, amelyeket az apja
  dohányos szekrényéből kicsent és titkon olvasott. Igen, azokban az
  ujságokban volt a képeken ilyen göndör hajuk a nőknek. Heves vágyak
  kezdtek motozni az ujjai hegyében. Hirtelen megcsókolta a leány nyakát.
  – Hát ezért jött? – mormogta Málcsi lehunyt szemmel. Furcsa, hogy én is
  gondoltam magára mostanában. Milyen jó volna, ha eljönne! Aztán most itt
  van.
  Nem védekezett. Lehajtotta a fejét, mint aki előre tudja a sorsát. A
  kezével csendesen átkarolta a férfi nyakát.
  – Csak meg ne lásson senki, – mondta csendesen.
  A kisasszonyok még javában verték a kártyát, amikor Szindbád jelentette,
  hogy tovább utazik.
  – Be kár, – mondta Karolin és barna, egykor epekedő szép szemével
  hosszasan, megzavarodva nézett a Szindbád arcába.
  – Kényelmes vendégszobánk van, – szólt közbe szinte nyersen Tini. – A
  pincéből bort hozatok.
  De Szindbád már nem akart maradni. Felszállott a kopott kocsira,
  amelyben a lovak fülüket hegyezve álltak, mintha a vendégre
  leskelődnének.
  A sarokablakban megpillantotta Málcsit. Ott állott nyugodtan, csendesen,
  mosolyogva, csak mintha a szeme kancsalított volna egy kissé. Lehet,
  hogy már sirt, vagy ismét sirni készült.
  Későbben Szindbád, ha érett gyümölcsöt érzett, önkéntelenül
  visszagondolt a kedves falusi házra, a vendégként megvonuló patakra és a
  göndörkés haju Málcsira. Azután tovább élte napjait. A szarka madár
  tarka tolla nem szálladozott el többé ablaka előtt.
  
  
  EGY RÉGI DÉLIBÁB.
  
  I.
  Valamikor (huszonöt esztendeje) még Csáki Pál uramtól függött, hány
  órakor kel fel a nap. Néha csak délben kelt fel a nap, a sárgarigók már
  régen megebédeltek a szilvásban (meg volt mind a hét szilvafa), amikor
  Csáki Pál kidörzsölte az álmot a szeméből és harsányan a nevemet
  kiáltotta a kertiházból, ahol lakott. Keresztelő, tor vagy talán névnap
  volt az éjszaka és Csáki Pál ilyenkor méla bánattal citálgatta a latin
  klasszikusokat. Szomoru volt, rekedt volt és borostás állát
  elkeseredetten dörzsölte a kabátja ujjával. „Nem ér az egész élet egy
  hajitófát!“ mondogatta és hosszadalmasan, hitetlenül nézett a
  napsugárba, mert az éjszaka tor volt, vagy névnap volt.
  Ez a bizonyos Csáki Pál (akiről már irtam egyszer) anyai nagybátyám volt
  és mint ilyen, egy napon magára vállalta a nevelésemet. Zsineget kötött
  a lábamra, hogy a közeléből el ne mozdulhassak és a zsineg végét még
  akkor sem eresztette el, amikor Kopeczky Sámuellel, a garibaldistával
  elmult csaták és hadjáratok dolgát a szomszédban megbeszélték. Ilyenkor
  görbe sétapálcákkal vonalakat és köröket rajzoltak a porba és a
  vitatkozás ujólag megindult minden vonalnál, minden körnél. Ezekből a
  körökből és vonalakból óhajtották megállapítani, hogyan kellett volna az
  olaszországi hadjáratot vezetni. Hajdanában mindketten ott voltak a
  messzi lombard mezőkön, de Kopeczky Sámuel egészen másképen emlékezett a
  dologra, mint nagybátyám. A legvégén keményen összevesztek és Csáki Pál
  nagy haraggal, káromkodva vezetett haza a szomszédból a lábamra kötött
  zsinegnél fogva.
  – Jegyezd meg magadnak és ird fel a noteszbe, hogy Kopeczkynek nem volt
  igaza. Igenis, ott álltunk a balszárnyon, szakadt az eső és Milánóban
  harangoztak.
  Pirosképü és fehérbajuszu ember volt Csáki Pál. Az asztrakán sapkáját a
  leghidegebb téli napokon is csak a fejebubján hordta, és szerette a
  magassarku cipőt, szerette a macskanadrágot, valamint az óraláncon a
  delejtűt, a szererencsemalacot és a talizmánt, amelyben Garibaldi vére
  volt üveg alatt. Órája nem volt, kulcsot hordott a lánc végében, de
  hosszu-hosszu történetet tudott arról, hogyan csalták meg őt az órák
  Majlandban, amikor valamennyi óra másforma időt mutatott a városban. Ha
  lakziba vagy keresztelőre ment (ezeket az alkalmakat módfelett
  kedvelte), szíjjakkal sarkantyut erősített a cipőjére. Megvolt a saját
  külön véleménye a bőrnadrágról és a karneolgombos mellényekről. (Ezeket
  a dolgokat tisztelte.) Orbán Mihályt, aki akkoriban kezdett először
  cilinder-kalapot hordani vidékünkön, szörnyen megvetette, habár azelőtt
  igen jóbarátok voltak. Szerette a dalokat, amelyeket a cselédlányok a
  vizmerítő-kut körül, vagy a tollfosztásnál énekeltek. Szerette a
  befüggönyözetlen ablakokat, amelyek alatt sokáig leskelődött, ha
  asszonyféle vetkőzött az ablak mögött. Szerette ősszel a régi borházakat
  és a szedőasszonyokat. Ám legjobban mégis a délutáni álmát szerette,
  amikor az ebédutáni hangulatban a legfurcsább dolgokat szokta álmodni.
  Ilyenkor álmodott örökségről, álmodott régi nagy pörökről, amelyeket
  megnyert. Ilyenkor lépett elébe (az álom fátyolképeiben) bizonyos
  Czirmai, akiről csodálatos dolgokat tudott és akit körülbelül a
  legnagyobb embernek tartott a világon. Czirmai (ó be sokat is hallottam
  róla) körülbelül hősebb férfiu volt Szent-György lovagnál és bár
  évtizedek óta eltünt a szemhatárról, Csáki Pál majdnem minden
  cselekedetében Czirmaihoz szeretett volna hasonlítani.
  – Mit tett volna Czirmai helyemben? – vetette fel gyakorta a kérdést,
  amint az élet elhatározó pillanataihoz ért. Midőn egykori szép szakállát
  tőből lenyirták az idősb Orbán Mihály emlékezetére rendelt toron; midőn
  koporsóba fektették a Lányi Ilka lakodalmán; midőn éjjeli zenére indult
  a cigányokkal: mindig a csodálatos Czirmai lebegett a lelki szemei
  előtt. Ahogyan nevetett és ahogyan mulatott Czirmai! – amit az
  asszonyoknak mondott és amit a pohárköszöntőkre válaszolt! Czirmai
  táncolt kivilágos virradtig és ugyancsak ő bolyongott el a régi temetőbe
  a behorpadt sirhalmok közé, ha többet ivott a kelleténél. A
  tollfosztókon is a Czirmai mesélt, de ő vezette karonfogva a vacsorázó
  asztalhoz az öreg asszonyokat. A délig való alvásokért sem felelhetett
  egymaga nagybátyám.
  – Kérlek, a fiu, – mondta szegény jó anyám reám célozva, – micsoda jó
  példákat lát maga körül!
  – Kérlek, – felelt Csáki Pál komolyan és megfontoltan, – Czirmai is
  aludt néha délig, de ezt senki sem merészelte a szemére hányni.
  – Igen, Czirmai… – mormogta szegény jó anyám megzavarodva és könnyedén
  elpirult. – Czirmai…
  Lesütötte a szemét és csak a távolból merte hallgatni nagybátyámat, aki
  sarkanytyus lábait keresztbevetve, a kis asztrakán sapkát hátratolva
  fején, nekivörösödve ütötte öklével az asztalt.
  – A macska tudná, hogy honnan veszik a mai emberek azt a tultengő
  bátorságot, amellyel régi nagy hazafiak cselekedeteit felülbirálják?
  Tudja isten, hajdanában szerényebbek, illdomosabbak voltak a férfiak és
  a nők. Más volt a nevelés, más a felfogás. Egy Széchenyi, egy
  Wesselényi, egy Czirmai nem lehetett a megszólás tárgya. Hja, de
  manapság már kiveszett az erkölcs, a tisztelet, a hazaszeretet a
  családoknál. Elzüllött ez a nemzet, fiai egyébre sem valók, mint arra,
  hogy minden oroszok cárja a kancsukáját pattogtassa a hátukon…
  Szegény jó anyám napokig kerülte ilyen jelenetek után a kerti ház
  tájékát és nagybátyám is úgy tett, mintha komolyan haragudna.
  – Czirmai! – kiáltotta hol öblösen, hol fogcsikorgatva a szobájában és
  egy régi-régi acélmetszet előtt megállott.