Szeretve mind a vérpadig (2. rész) - 03

  – Tudom, az én nagyanyám meg a te nagyanyád két vénasszony volt. De csak
  hagyd azért az urambátyámozást; maradjunk a «per tu»-nál, mintha csak
  együtt őriztünk volna disznókat.
  – Jól van öregem. Hát ereszsz bennünket egy kicsit beljebb innen az
  ajtóból.
  Gáspár úr feltolta a szemüvegét a homlokára, hogy jobban lásson.
  – Vagytok-e még többen? kérdé elszörnyedve, mikor meglátta, hogy
  nyomakodik fölfelé a lépcsőgádoron vagy tiz ember, mindenik hoz valami
  uti motyót magával.
  – Ne félj semmit. Ezek mind visszamennek a cselédszobába, ott lesz a
  helyük.
  – Hát te mikor akarsz tovább menni?
  Ez a kérdés elég okát találta abban a fenyegető körülményben, hogy az
  utolsó egy pár fegyveres egy nagy nehéz vasládát hozott fel a lépcsőn.
  – De biz itt akarok maradni éjszakára, szólt Ocskay s aztán a katonákhoz
  fordult. Azt a ládát vigyétek csak be a belső szobába. Aztán kimehettek.
  A lovakat lenyergelhetitek.
  – De én nálam még csak vacsorát sem kapsz, mert itt semmi sincs.
  – Beérem azzal, a mit a gazda maga eszik, ha szépen megkinálnak vele:
  «egyetek eb vendégei, ha az ördög idehozott».
  – Én nem szoktam egyebet vacsorálni, mint fekete retket, meg kenyeret. A
  borom mind megnyulósodott, azt nem ihatod.
  – Lesz itt bizonynyal, a ki vacsorát tud főzni.
  – Biz itt nincs. A szakácsném férjhez ment. Nincs asszony a háznál.
  Ocskay László odasúgott az öreg fülébe:
  – Hát «Ozmonda»?
  Az öreg még mélyebben nyomta a sipkáját a fejébe.
  – Ahá! Hát ennek «érzi eb-orrod a szagát?» Ez csalt ide látogatóba?
  Dej’szen «orrod tőle foghagymás!» Abból meg épen nem eszel. – Dej’szen
  nincs is itt! Ki mondta, hogy itt van? Bolond volt, a ki mondta. Az én
  házamba az a személy soha be nem teszi a lábát. A ki miatt szegény
  Gáspár fiam elölte magát a török háboruban.
  – Valljuk meg az igazat, hogy agyonitta magát.
  – De az asszony miatt való bújában, mert csapodár volt! Te is huztad a
  szénáját, lélekadta!
  – Nem biz az, hanem a miatt, hogy sokat vesztett a kártyán, s te nem
  küldtél neki pénzt, hogy az adósságát kifizesse.
  – Hát mi köze ahhoz a kutyáknak? Azért Ebkérdi Pál a neve, a ki a menyem
  után tudakozódik.
  – Hát hiszen nem is az után tudakozódom.
  – Ne is tudakozódjál. Mert ha itt volna is, nem azért volna itt, hogy te
  veled csipi-csókát játszon. Az én házam nem fürdőház, a hova mulatni
  járnak. Ha jön: nem azért jön ide.
  – Nem ám, hanem azért, mert mikor kiátkoztad, elfelejtetted a hozományát
  is kiátkozni a házadból.
  – Fogadatlan prókátornak tudod-e, mi a fizetése? Tyuktojás négylábú
  állattól. Ha itt tartom a parafernumát, kamat jár az után.
  – Jár bizony, a mit Ozmonda fizet te neked.
  – Micsoda? kiáltá fel Gáspár úr, feltaszítva homlokáról a sipkáját. Hát
  gorombáskodni jöttél ide hozzám? A saját nemesi portámra?
  – No csak ne lökj ki az ajtón, öreg. Nem is azért a másikért. Igen
  nevezetes dolgom van veled. Nem úgy kereslek, mint kedves atyámfiát.
  – Úgy nem is találsz meg.
  – Nem is mint Ozmonda apósát.
  – Úgy még kevésbbé.
  – Nem is mint derék, közbecsülésben részesülő, igaz buzgó hazafit.
  – Úgy meg legkevésbbé.
  – Hanem kereslek úgy, mint hirhedett istentagadó, vérszipoly sadduceus
  uzsorást, a ki szorult embereknek irtóztató kamatokra pénzt kölcsönöz.
  – Akkor már itthon vagyok.
  Gáspár úr egyszerre megjuhászodott, a mint ilyen szépen megadták a
  tisztességet.
  – De már akkor foglalj helyet, kedves babám. Van pipád? Rágyujthatsz.
  Adjak hozzá dohányt? Megállj, majd én megtöltöm a pipádat, mert te
  nagyon meg találod tömni. – Hoztál valami zálogot?
  – Hoztam. Itt van a vasládámban. Az összes ékszereim, a miket a wsetini
  diadalnál szereztem.
  – Add ide a kulcsát, majd én felnyitom. Nesze a bükfatapló, csiholj ki
  magadnak.
  Gáspár úr átvette a láda kulcsait s felnyitogatá a závárokat; aztán
  felemelte a nehéz vasajtót.
  – Hűh! Mennyi irtóztató kincs! szaladt ki a száján. Egy dominiumért meg
  nem lehetne szerezni valamennyit.
  – Én még drágábban vettem. Egy sánczot adtam érte, a minek az árka tele
  volt halottakkal.
  Gáspár úr nem tudta, hogy melyiket vegye kezébe a sok közül előbb.
  – És ezt a marhasokaságú kincset egy ilyen gézengúz csak úgy egy
  kardcsapással megszerzi.
  – Hát őseink ezt az egész országot nem kardcsapásokkal szerezték?
  – Aztán mennyi pénzt akarnál kapni erre a zálogra?
  – Nem sokat.
  – Én pedig inkább sokat adok, mint keveset.
  – Értem. A sokat nehezebb megadni valaha napján s könnyebben ott vész a
  zálog.
  – Ördögöd van, hogy kitaláltad. No hát mennyit adjak, édes öcsécském?
  – A mennyit akarsz.
  – Jó lesz ezer arany?
  – Egészen jó lesz.
  – Csakhogy a pénzemet nem tartom idehaza nálam. Itt bizonyosan
  elrabolnák, felvernének érte. Jó lesz, ha foglalóba adok ötven aranyat?
  – Az is jó lesz.
  – De én ezt a kincsesládát sem tarthatom idehaza, mert rajtam rontanak
  érte. Tudod, hogy a mi ilyenféle ingó-bingóm van, azt ki szoktam vinni
  Lengyelországba, Krakkóba: ott biztos helyen van. Ezzel magamnak kell
  odamennem, s az sokba kerül.
  – Viselem az utiköltséget.
  – De kiséretet is kell magammal vinnem, hogy az úton ki ne foszszanak a
  hajdemákok.
  – Megtérítem a katonák zsoldját.
  – Azalatt meg a házam idehaza őrizetlen marad.
  – Itt hagyom ezt a tíz huszárt, a kit magammal hoztam.
  – Hát azok kinek a rovására esznek?
  – Az enyimre. Mindennapra kijár nekik egy arany.
  – Ha ne ha.
  Az lett belőle, hogy «egy dénár, két dénár, neked semmi se jár», Ocskay
  nemhogy kapott volna ötven arany foglalót, hanem még ő fizetett huszat
  Gáspár uramnak.
  – Aranyos ember vagy, édes fiam. Aranyos ember. Ugy-e bár, itt maradsz
  vacsorára?
  – Ha lesz egyéb is, mint fekete retek.
  – Ne busúlj, drága kincsem, olyan vacsorát kapsz, hogy a körmödet is
  megnyalod utána. Szereted-e a szép asszony főztét? Mondd csak, mi a
  kedves eledeled? Megkészíttetem, ha a föld alól teremtem is; ne félj,
  angyalkám. Megyek; kiadom a rendeletet. – Nem zárjuk be addig azt a
  ládát?
  Attól félt, hogy Ocskay kilop belőle valamit. Úgy tekintette már azt,
  mint a sajátját.
  Ocskay nevetett s kituszkolta Gáspár urat.
  – Siess, mert éhes az ember. Aztán a mi jó és drága, hozasd elő.
  Gáspár úr szaladvást iramodott ki a szobából, hogy mentől hamarább
  visszatérhessen.
  – Mindjárt itt lesz a szép asszony főzte, kiálta visszatéret még az
  ajtóból.
  – Hát mégis csak van asszony a háznál?
  – Nem mondtam én, hogy nincs. Csakhogy nem minden bolond ember számára
  van itthon. Aztán én nem igértem neked mást, mint jó vacsorát. Punktum.
  Azontúl semmi. Az én házam nem fürdőház; azt mondom.
  – No jól van. Hanem már most hát nekem adj irást in optima forma ezekről
  a zálogba tett holmikról, s azon ki legyen téve minden egyes darabnak a
  neve, formája, és a többi.
  – Hát hisz azt bolond nélkül is tudom. Ezt bizd reám. Tudom én mindennek
  a nevét. Ez bracelet, ez reliquiarium, ez diadema. Fel lesz irva, kiben
  van saphir, kiben smaragd, opál; ne félj, semmi ki nem lesz cserélve, ha
  egyszer visszaváltod. Egész életemben mindig ezt tanultam. Úgy értek
  hozzá, mint egy ötvös. Soha se gazdálkodtam lábasmarhával, mindig csak
  arany- és ezüst-marhával, ebbe nem üt bele a dög; széna se kell neki,
  mégis kitelel. Nézd, milyen gyönyörű billikom, mekkora türkizek benne!
  Micsoda remek csatt. Ezt egy fejedelem viselte valaha! Meg ez a
  pendeloque! ezekkel az igazgyöngyökkel. Ismerem a munkát. Nem csinál
  ilyet más, mint Benvenuto Cellini. – Elenchust csinálok róla; egész
  éjszaka fenn leszek mellette.
  Ezalatt egy kopott ruhás csatlós bejött s elkezdett teríteni az
  asztalon. Gáspár úr nem szándékozott a vendégét az ebédlőterembe
  fárasztani. Ott bizonyosan nagy rendetlenség lehet. Itt is jól lehet
  lakni a kis szobában, csak legyen mivel.
  – Hát aztán csak kettőre terítenek? kérdezé Ocskay.
  – No hát mi bajod vele? Én, meg te, az kettő – Bécsben is.
  – De én úgy tudom, a hol háziasszony van, az együtt szokott az asztalnál
  ülni a vendéggel. S te magad mondtad, hogy van.
  – Van hát! No hát itt van. De hát ahhoz neked semmi közöd. Az én menyem
  tisztességes asszony, annak az ilyen garázda, korhely, csélcsap
  kákompillével, mint te vagy, semmi dolga.
  Gáspár úr megint kezdett már goromba lenni és ha már átvette volna
  Ocskaytól azokat a kincseket, bizonyára nyomban úgy beleveszett volna,
  hogy még a vacsora is megmaradt volna elköltetlenül.
  – Jól van öreg, jól. Tudom én azt, hogy minden ember tele van
  erkölcscsel, a ki te hozzád tartozik. Hanem hát megállj: majd mutatok
  neked még valamit.
  – Ugyan mit mutatsz még nekem?
  – Gyere ide ehhez a ládához. Hát úgy-e, hogy sok szép kincs van itten?
  – Látom, hiszen nem vagyok vak, mint az apád volt.
  – Tehát ezekre, a miket itt látsz: adsz nekem ezer aranyat zálogbérül?
  – Megmondtam már.
  – No hát várj. Ennek a ládának van még egy rejteke, a mit nem mutattam
  meg. Most idenézz.
  Azzal a láda felnyitott ajtaján egy szegfejet félretolt Ocskay s arra a
  belső lemez felemelkedett, a ládaajtó kettős fenékkel birt; a rejtek
  tele volt gyémántos, rubintos gyűrükkel, lánczokkal, diadémokkal;
  gyöngysorok egész pamatszámra, álomnak is képtelen kincshalmaz egy
  rakáson.
  – Hűh! szörnyedt fel, nagyot hördülve Gáspár úr; mikor ezt meglátta, a
  tíz körme egyszerre markolásra görbült. Ezt is mind raboltad?
  – Meghódítottam, öreg. Tüzes sárkány ült rajta. Előbb levágtam mind a
  hét fejét, úgy vettem el tőle.
  Igaz, hogy biz azokat őrizte egynehány tűzokádó ágyu Wsetin várában.
  – No hát ezekre mennyit adsz?
  – Ohó! Ezek is a többihez tartoznak. Én az egész láda kincset értettem.
  – Nem úgy atyafi. Azt mondtad: ezer aranyat adsz arra, a mit már látsz,
  a vason keresztül pedig nem láthattál. Ezeket itt, ha nem akarod
  elfogadni, nem is vagyok kénytelen itt hagyni, elfér mind az iszákomban,
  magammal hordhatom lóháton. Kell? Nem kell?
  Gáspár urnak valami jutott eszébe. Nagyon okos világ van most. A halált
  olyan olcsón adják, a bolondoknak. Egy ilyen bolondnak, mint Ocskay
  László, milyen könnyű valami olyan helyre lépni, a hol beszakad alatta a
  föld, s összecsukódik a feje fölött, akkor potom zálogárban itt maradna
  ez a temérdek sok kincs mind.
  – Megállj csak! Hátha nem igazi ez a drágakő féle, meg ezek a gyöngyök?
  – Az a te tudományod. Vizsgáld meg sorban. Azt mondod, úgy értesz hozzá,
  mint egy ötvös.
  – Értek is. De az soká fog tartani. Te addig mit csinálsz? Édes tuba
  galambom! Könyvet adnék, hogy olvasgasd, ha volna. Szereted-e a
  muzsikát?
  – Magam nem értek hozzá.
  – No hát majd lesz más, a ki ért hozzá, gyönyörüséges szép öcsém. Egyben
  itt lesz.
  Azzal az öreg maga kezével helyezett az asztalra még egy pár
  czintányért, evőeszközöket, poharat, sótartót hozzá.
  – Mindjárt jövünk! Azzal kiment.
  Tehát már többen jönnek!
  Rövid időn visszakerült, kezeit dörzsölve, s a nyakát még mélyebben
  huzva a válla közé.
  – Készen van már a vacsora. Mindjárt hozzák!
  Tehát többen hozzák.
  Ő azonban azonnal hozzákezdett a munkához. Letette a láda mellé a
  gyertyát. Az asztalon nem lesz arra szükség, hisz a száját félhomályban
  is megtalálja minden ember. A mellé tette a pamlag bőrvánkosát, a földre
  az ólomkalamárist, az összehajtott iv papirost; még egy ókulárét tett
  fel a szemére: úgy kezdte el szemle alá venni legelőbb is a drágaköves
  ékszereket.
  Azonban felhozták a lukullusi nagy vacsorát. A szépasszony főztét. Maga
  a szépasszony is megjelent, a hogy illik, kimenteni magát a vendég
  előtt, hogy olyan rossz a vacsora. Méltán tette, mert biz az rossz volt.
  De hát a szépasszonynak minden főztét jónak kell találni, mikor maga
  főzte.
  Ozmonda valóságos falusi háziasszony volt; egyszerün öltözve, a köténye
  szalagján a csomó kulcs, fején a csipkefőkötő, az arcza piros a tűztől,
  mert a tűzhelytől jött; igazi derék kis falusi menyecske: a milyennek
  Szunyoghy Gáspár uram menyének szokás lenni.
  – Ah! jó estét Ocskay uram! Ezer esztendeje, hogy nem láttam
  kegyelmedet. Ezzel üdvözlé házuk vendégét Ozmonda.
  – Talán rám sem ismer?
  – Bizony csak alig-alig. Mi hozza kegyelmedet mi hozzánk?
  – Látja kegyelmed. Egy kis zálogügy az apósával.
  – Hát már kegyelmed is kölcsön vesz pénzt?
  – A hadaim zsoldját kell fizetnem s másunnan nem kapok.
  – Eresztené őket szélnek.
  – Ők nem eresztenének ám.
  – Tehát tessék leülni a mi szerény vacsoránkhoz. Apám-uram méltóztassék.
  Gáspár úr épen még egy harmadik nagyítóval is dolgozott, egy antik
  ékszeren a művész nevét betüzgetve.
  – No csak ne háborgassatok itt most engem: üljetek le, faljatok. Majd én
  utoljára magam elé veszem a tálat.
  Ozmonda és Ocskay leültek egymással szemben. Olyan közel voltak, hogy
  suttogva is beszélgethettek.
  – Volt kegyelmednél megint a fehér barát? kérdé Ozmonda.
  – Micsoda fehér barát?
  – Az, a kinek kegyelmed meggyónt. Ő meg kegyelmednek vissza.
  – Nem volt. Különben is barátnak nem hiszek többet.
  – És így apáczának sem? Hát nem mondtak igazat?
  – Bezerédy rajta vesztett!
  – Mert előbb járt a nyelve, mint a lovának a feje. Okos ember előbb
  tesz, azután beszél. Tudja kegyelmed, hogy azóta le is fejezték őket?
  – Bezerédyt?
  – Meg a sógorát és az ezredesét.
  – Hihetetlen!
  – Persze, hogy hihetetlen, mert apácza mondja. Itt van nálam az itéletük
  párban. Egerből kaptam.
  Ocskay ajka reszketett, a míg e halál-itéleteket végigolvasá.
  – Kegyelmednek adom. Elteheti. Hasznát veszi, súgá Ozmonda.
  Ocskay előtt kigyótánczot jártak a sorok.
  – No hát, drága öcsém uram! rivallt közbe egy szörnyű nyájasan recsegő
  hang: kegyelmed se nem eszik, se nem iszik?
  Ocskay csak most vette észre, felrezzenve, hogy Gáspár úr ott ül már az
  asztalnál. Mikor került oda?
  Ő előtte bizony megfagyott a czintányéron a tokány. Egy falat nem ment
  le a torkán.
  – Talán nem jó az a tokány?
  Biz az kozmás is volt; de nem az volt a fő hibája: hanem az a
  halálitélet hozzá. Ocskay egy eczetes zöld paprikát dugott a szájába,
  azt rágta össze, hogy enni lássék.
  Gáspár úr pedig falt, mint egy vadállat. Teletömte a pofáját hussal,
  felugrott az asztaltól, visszafutott a ládához s ott rágta tovább,
  egyet-egyet harapva hozzá a magával vitt kenyérből, s próbálgatta az
  aczélráspolylyal, hogy igazi-e az a gyémánt abban a gyűrűben?
  Más ételt hoztak: Ocskaynak az sem izlett.
  – Megkapta kegyelmed az én levelemet? kérdezé Ozmonda suttogva.
  – Az hozott ide.
  – Csak az?
  Ozmonda nagyot nevetett.
  – Ugyan ne vihogjatok annyit! mordult fel Gáspár úr, mind
  belekonfundáltok a studiumomba.
  – Hát valamivel csak kell mulattatni a vendéget.
  – Hozd elő a hegedűdet s muzsikálj neki, nem bánom. Ő is szereti a
  muzsikát, s az engem sem zavar.
  Ozmonda előhozta a hegedűjét. Felhangolta, megpengette; aztán
  félrehajtotta rá a fejét, oly csábosan, negédesen, s rákezdte a nótát:
  «Ne szomorkodj, légy víg!»
  Ocskaynak eszébe jutottak róla az isztriczei kastélyban látott viziók.
  Aztán a többi:
  «Kinek van, kinek van karikagyűrűje.»
  – Ugyan menjetek a pokolba azzal a czinczogástokkal! Most a te
  «karikagyűrűd»-et irtam be ide az elenchusba, solitaires gyűrű helyett.
  Ha muzsikálni akartok, menjetek át a másik szobába, vagy nem bánom a
  harmadikba, a honnan nem hallik ide a czinczogás.
  Jó ember ez a Gáspár úr, addig, a míg a klenodiumokat végigszemlélgeti.
  Ozmonda és Ocskay szót fogadtak: annyira elmentek a házba, a mennyiről a
  muzsikaszó ide nem hallatszott. Az Ozmonda szobája lehetett.
  A szép hölgy ott is csak folytatta a nótákat, míg arra került a sor,
  hogy: «Három piros kendőt veszek, Ha fölteszem, piros leszek, Piros
  leszek, mint a rózsa, Rám illik a babám csókja.»
  Ocskay Lászlónak eszébe jutott Czinka Pannának a jó tanácsa.
  Mit is mond az a nóta?
  – Ohó! lovag uram! szólt Ozmonda, eltaszítva őt magától: ez nem
  Deliancsa, a czigány leány!
  Ocskay lelke belejutott abba az örvénybe, a mely sodorja az embert
  magával alá egész a mélységek fenekéig.
  Megragadá a hölgy kezét.
  – Ozmonda! Te egy kegyetlen játékot üzesz velem.
  – Én nem vagyok oka, ha játék.
  – Már egyszer őrültté tettél. Futó-bolond lettem miattad.
  – Hát én nem lettem az te miattad? Nem én kerestelek-e fel mindenütt: a
  ki futottál előlem, a ki elbujtál előlem?
  – De most rám találtál?
  – Oh nem! Az az Ocskay László, akit én kerestem, a kit én birtam valaha:
  az nem te vagy. Mikor legközelebb vagy is hozzám, egy egész hideg ég áll
  közöttünk. Te az égben jársz, én a földön.
  – Az égben? szólt Ocskay nagyot sóhajtva; hajh, ott már nekem nagyon
  kevés dolgom van. Megcsömörlöttem a mannától. Paradicsom-undor állt
  belém. Szégyenlem a ragyogást. Rossz szivem lett. Olyan rossz, mint a
  tied. Összeillünk.
  – Hm. Tudnék én valamit mondani.
  – Mondd el.
  – Mikor a temesvári táborban találkoztunk, akkor magadtól is ki tudtad
  azt találni.
  – Mert ki hagytad találni.
  – Ki hagytam találni, mert akkor volt valakim, akit megcsalhattam érted;
  de most csak magamat csalhatom meg.
  – Nem értelek.
  – Akkor buta vagy. Tehát hadd rágom a szádba. Akár egy nehézfejű
  iskolásgyereknek. Ausztriában, az osztrák törvények szerint, egy
  katholikus és egy protestáns között való házasság semmis és érvénytelen.
  Ocskay minden idegein, mint a galvanütés, vonaglott végig ez a szó.
  Összeborzadt.
  Honnan jön reá ez a hideg? Talán a falak fújják rá ezt a légvonatot?
  Nagyot hallgatott és hosszan elbámult a végtelen semmibe.
  A mély, feneketlen sötétségből két égő csillag világított eléje, a mik
  egyre közelebb jöttek hozzá, a csillagtávol billió mértföldnyi távolából
  egész oda, oda a közelébe: Ozmonda szemei voltak azok.
  Oh, milyen szédítő mélység van egy ilyen égszinkék ragyogó szempárban!
  Bele kell esni…
  Sokáig hallgattak mind a ketten.
  Az óra tizenegyet vert éjfél előtt. Annak az órának is épen olyan
  berozsdásodott hangja volt, mint a gazdájának.
  Ocskay Ozmonda keze után nyult, s azt suttogá neki:
  – Mikor mégy vissza Pálffy bánhoz?
  Ozmonda szemeiben az a két vészcsillag nagyot lobbant. Megnyilt már a
  fényokádó örvény.
  – A mikor te parancsolod, súgá odasimulva Ocskay vállára. Ez órában, ha
  úgy kivánod.
  – Valami izenni valóm van hozzá.
  Ozmonda fölkelt a helyéről és bezárta az ajtót.
  – Mondd el.
  Senki sem háboríthatta őket.
  Az öreg úr ott ült a kincsek között, s azt onnan meg nem mozdítja semmi.
  – Mit izensz? Beszéld el. Szóljunk csendesen.
  S beszéltek csendesen.
  Nagyon sok izenni valója lehetett Ocskay Lászlónak Pálffy bánhoz, mert
  még a hajnalsugár is ott találta, a mint suttognak csendesen.
  Épen nyolcz órát recsegett a régi fali óra, mikor Ocskay Lászlónak
  eszébe jutott, hogy még egy Szunyoghy Gáspár is van a világon, a ki
  meglehet, hogy maga is csupa carbunculussá vált a sok gyémánt és rubin
  között.
  Biz annak a szobájában még akkor is égett a gyertya, pedig már egészen
  világos volt odakinn.
  – No az ördögök tánczoljanak a nyakadon! Ezzel fogadta jó reggelt
  fejében a gazda a vendégét. Nekem ugyan rossz éjszakát csináltál. Egész
  éjjel nem hunytam be a szememet; mind a te czókmókodat irtam össze. Soha
  ennél több irkafirkám életemben nem volt.
  Az igaz, hogy egész codicillus volt a leirása a zálogban hagyott
  drágaságoknak.
  – De még le is kellett újra irnom. Az egyik példány veled megy, a másik
  itt marad. Ird alá, hogy láttad.
  Ocskay bele sem tekintett a lajstromba; oda irta a végére, hogy
  «láttam.» A magáét beledugta a tarsolyába.
  Azután átadta a láda kulcsait Gáspár urnak.
  – A rejtekben levőkért kapsz megint egy ezer aranyat. Itt van az irás
  róla. Hanyadik van ma? Ötödik szeptember. Husz nap mulva érte jöhetsz.
  – Itt leszek minden bizonynyal.
  – Ha addig el nem visz az ördög.
  – Ne félts tőle: jó emberem az nekem.
  Ozmonda fölhordotta a csatlóssal a reggeli lakomához valókat. Maga
  kedves háziasszonyi pongyolában jelent meg. Még akkoriban nem itták a
  kávét: korhelylevesen kezdték. (Sok mai ember nem is tudja talán, hogy
  mi ez? Káposztalé játsza benne a főszerepet.)
  – No hát mi ez? pattogott Gáspár úr. Korhelylevessel traktálsz ma
  bennünket? Azt gondolod, minden ember hajnalig tivornyázott, tánczolt,
  dorbézolt az éjjel? Ostoba asszonynép! Hosszú haj, rövid ész! Ugyan
  hoztok-e még valamit?
  Ez a hajdunak szólt, a ki egyre hordta fel az asztalra a liptói brinzás
  döbönt, a lépes mézet, a birsalma liktáriumot, a füstölt pisztrángot,
  meg a malaczkocsonyát.
  – Egy kézfogóra elég volna!
  Azzal elkezdett a hajdura pörölni tótúl. Ez a legválogatottabb neme a
  gorombáskodásnak: tótúl pörlekedni.
  – Jaszná sztrela gladova! Ti, sztari opicza. Ti!
  Ott volt már a zsebében a kincses láda kulcsa! Lehetett már
  gorombáskodni kedve szerint.
  – No öcsém! a lovaid nem akarnak várni, rég be vannak fogva az udvaron.
  Nem indulsz még?
  – Sietek már.
  – Hát csak eredj! Menyemasszony, takaríttassa el az asztalt!
  De bizony Ozmonda nem fogadott szót; hanem az eltávozó Ocskay karjába
  kapaszkodva, úgy kiséré azt ki a tornáczig, s odáig is sokat suttogott a
  fülébe.
  Gáspár urnak többszörösen kellett figyelmeztetni Ocskayt, hogy üljön fel
  már, mert a lovai nagyon ugrándoznak.
  Csak hogy nem kergette már.
  Ocskay pedig, mielőtt kilökette volna magát az ajtón, visszafordult az
  öreghez, s azt mondá neki:
  – Kedves czimborám. Mondanék még egyet. Odahaza sztropkói váramban van
  nekem még egy kis ezüstmarhám is, a mit szintén szeretnék a
  gondviselésed alá bizni.
  – Hogyan van, kedveském, angyalkám? Hogyan mondod? rebegé Gáspár úr s
  Ocskay kezét odavonta a keblére s bedugta a bekecse alá, úgy dédelgette.
  Micsodácskád van te neked még otthon?
  – Abból a wsetini szerzeményből az ezüstféle, a mit nem hordhatok
  mindenütt magammal, mert nagyon sok.
  – Mennyi lehet?
  – Nem méregettem biz én mázsával, csak azt tudom, hogy Wsetinből négy
  társzekéren küldtem haza: hat ló volt mindenikbe fogva.
  – Négy társzekér ezüst! Jaj, te aranyember! Kincsbányába törtél be. Akár
  csak nagypénteki lidércztűz vezetett volna rá! Idehozd mind. Én biztos
  helyre teszem. Soha senki meg nem kapja. Gyere ide hozzám. Lakjál nálam.
  Holtig eltartalak. Tekintsd a házam a magadénak. Invitálja meg kegyelmed
  is, menyemasszony, a kedves uramöcsémet. Legyen szerencsénk minél
  hamarább.
  – Három hét alatt itt vagyok, mondá Ocskay, kezet szorítva az öreggel
  is, a menyével is.
  Azzal, az itt maradó csatlósainak kiadva az utasítást, szekerébe vetette
  magát s egyedül visszahajtatott Zsolnára.
  Mikor Ozmonda és az ipa a lépcsőgádoron visszalépdegéltek, azt mondá
  Gáspár úr magában:
  «A czudar zsivány.»
  Azután pedig egész fenhangon mondá Ozmondának:
  – Mit szólsz? Nem vágják le addig a nyakát?
  
  
  AZ ÉDES OTTHON.
  Vannak olyan boszorkányos esteli bogarak, a mik alkonyatkor a mezőn járó
  embert körüldongják, mindenhová elkisérik, hasztalan űzi, csapkodja
  őket, el nem maradnak tőle.
  Néha egy nótát ki nem tud az ember a fejéből verni. Ott énekel az
  folyvást a fejében, el nem tudja hagyni, még mikor magában imádkozik is,
  erre a nótára fújja azt is. Néha meg egy-egy szó, egy mondás üldözi az
  embert, elverhetlenűl, makacsabbúl, mint az a veszett cserebüly.
  Ha Ocskay László ezt a szót meg nem hallottá tudta volna tenni:
  «Ausztriában nem érvényes a katholikus és a protestáns közötti
  házasság».
  Ki innen! Ki a fejből, a szívből, a vesékből, átkozott gondolat! –
  Visszatért az megint. Megitta a borral, felszítta a mezők illatával, a
  szemtelen pacsirták mind azt énekelték a levegőben, – egygyel több
  csábító varázs, mely a csillagokat lecsalogatja az égből, hogy
  szeressenek aláhullani a földre, pedig csak addig csillagok, míg odafenn
  vannak, ha ide leestek, lesz belőlük idomtalan hideg kő.
  Ocskay összeszedte a megmaradt kuruczait s elindult velük együtt
  Sztropkóra.
  Senki sem küldte oda, se Bercsényi, se a fejedelem.
  A felesége sem írta neki egy szóval se, hogy «jőjj».
  Terve volt-e? Maga elől menekült-e?
  Terve volt. Nem zavarta már ki őt abból semmi. Meglehet, hogy nem látta
  előre, mily végtelen keserűség fog abból támadni, ha ez a terve sikerül.
  Meglehet, hogy tudott valami megnyugtató gondolatot találni, a miért
  jövendőjét fölépítse. Vagy semmi sem vezette már, csak a lánczaikról
  elszabadult szenvedélyek. Utánuk dobta a gyeplőt, mikor megvadultak s
  már most azok aztán viszik!
  Otthon épen nem várták. Ilonkát egészen meglepte férje hazaérkezése,
  különösen az, hogy ilyen nagy fegyveres kiséretet hoz magával, holott
  ezen a tájon híre sincs az ellenségnek. Járnak-kelnek ugyan száguldozó
  csapatok a megriadt hadból, de azok mind kuruczok, nem lehet tőlük
  tartani. Mi oka lehet Ocskay Lászlónak, hogy kétszáz lovassal kisértesse
  magát, mikor a feleségét jön látogatni?
  Férj és feleség pedig egymásnak az arczából olvas. Titkos irás az arcz,
  de annak, a ki a kulcsát bírja, nyitott könyv.
  – Mi történt, hogy olyan véletlenűl megjöttél? kérdezé az asszony.
  – Ejh, hát nem örülsz-e annak, ha haza jövök? felelt a férj.
  Aztán észrevették magukat mind a ketten, s mosolyra fordíták a
  tekintetüket s megcsókolták egymást.
  (Csengett e közben az a nóta: «Rám illik a babám csókja.»)
  Hisz az ilyen találkozásnál örülni szokás.
  – Régen láttalak benneteket, mondá Ocskay. Mit csinál a kis ember?
  A legkisebbet csak egyszer látta még, a mióta világra jött. Ilonka vitte
  utána a táborba.
  – A kis ember bizony roszul van.
  – Mi baja?
  – Talán csak az, hogy foga jön, de meglehet, hogy valami ki akar rajta
  ütni. A bába sem tudja még megmondani.
  – Ezért volt olyan bús az arczod?
  – Ezért.
  – Menjünk oda, hadd látom.
  Ilonka odavezette férjét a kis betegéhez, a kit még mindig ölben kellett
  hordani a dajkának. A kis ember nagyon rosz volt ma, egyre sírt, s
  olyankor minden gyerek rút. Az apja megcsókolta az arczát a kis fiúnak,
  a mitől az még siránkabbá lett. Ilonka megjegyezte, hogy az apai csók
  nem volt ezúttal oly hosszan odatapadó, mint máskor. Azután ő maga vette
  a karjára a kis babát s tudott vele mindenféle bűbájt elkövetni, a mitől
  a gyermek elcsendesűl: kigömbölyödik az arcza, a szemei felragyognak, a
  szája visszakapja csigaalakját. Várta, hogy az apa most csókolja meg,
  mikor kis angyalka lett belőle. Nem jutott neki eszébe. Csak annyit
  mondott, hogy az nagy baj lenne, ha most valami küteget kapna a gyermek.
  Ilonka aztán nagyot bámult nagy léleklátó szemeivel a férjére, mit akar
  ezzel mondani: «nagy baj lenne, ha ez a gyermek valami küteget kapna»?
  Hiszen bizonyos, hogy annak ez nagy baj, de hű gondviselés mellett
  elmulik veszedelem nélkül. De talán másnak is baj? Kinek?
  Azonban hát meg volt az ok a bánatos, aggodalmas arczhoz, nem kellett
  azt keresni.
  A nagyobbik fiát nem engedte Ocskay maga elé hozatni; a kisebbiknek a
  baja ragályos lehet, s azt már ölelte. Félő volt, hogy a ragályt átoltja
  a nagyobbikba is, ha apai göngédségében részelteti. Azzal csak csak úgy
  az ablakon keresztül beszélt.
  – Hát anyád hol van? kérdezé egyszer Ocskay, széttekintve s bámulva,
  hogy a nagyasszony hiányzik a kedvencz unokája mellől.
  Ilonka arcza egy pillanatnyi zavart árult el.
  – Édes anyánk haza ment Lévára. A számtartója a gazdasági ügyek végett
  sürgetősen kérte, hogy menne haza.
  A szemei tagadták, a mit a szája mondott.
  – És mikorra igérte, hogy visszajön?
  Ilonka arczán még nagyobb lett a zavar.
  – Talán az őszszel, szüret után.
  De most már az ajkai is elárulták, hogy valami elhallgatott baj van
  odabelül, a sírást elfojtó rángatózás látszott rajtuk.
  Itt valami háborúság esett! gondolá Ocskay s aztán töprengetett annak az
  okain.