Szent Péter esernyője - 13

  a régi esernyőnyélről kérdezősködöm.
  Adameczné méltatlankodva csóválta a fejét.
  – Hiszen arról beszélek… szemmel verték meg, mondom, a Matykót, oda volt
  a szentem, kis porontyom, arra pedig az egyedüli orvosság, lelkem
  tekintetes uram, hogy három égő üszköt kell a gyerek ivóvizébe tenni és
  arról itatni három napig. De uramfia, csak nem használ, csak egyre nem
  használ, senyved, fogy a kis cseléd napról-napra, majd a szivem hasadt
  meg, ha rá néztem, mert nagyon gyenge szivem van, azt a tisztelendő úr
  is elösmeri…
  – Inkább én is elösmerem, de térjen már a dologra, az isten szerelméért!
  – Ott tartok már, kérem alásan, mert akkoriban csinálták az ezüst nyelet
  a szent esernyőre, s a kisasszony, a jó lélek, nekem ajándékozta az
  ócska nyelet. No, mondok, ez éppen jó lesz a Matykónak, ebből a szent
  fából három üszög, ha ez se használ, akkor besorozzák, akkor az istenke
  katonája lesz a Matykó.
  Elpityeredett a gondolatra, hogy a kis Matykóból isten katonája lehetett
  volna, elkezdtek folydogálni a könyei – ezer szerencse, ha a
  palacsintatésztába nem esett belőlük.
  – Adameczné! – kiáltott fel Gyuri az indulattól reszkető hangon. – Csak
  nem égette talán el az esernyő-nyelet?
  Elcsudálkozva nézett rá az öregasszony.
  – Ej, hát honnan vettem volna egyébként a három üszköt, ha el nem
  égettem volna?
  Gyuri a falnak tántorodott, forogni kezdett vele a konyha, őrülten
  futottak körbe a tányérok, tepsik és fazekak, a takaréktűzhely lyukából
  óriás lángnyelvet öltögetett rá az a bizonyos harmadik ördög, aki mindig
  rávigyorog a czélnál: «Itt a semmi!»
  De egyszerre felrázta egy kéz, mely a vállára nehezült: a Sztolarik
  keze.
  Volt, nincs, azért ugyan ne szontyolodj el fráter. Így akarta a végzet,
  punktum. Ezentúl legalább nem kergetsz hiú álmokat, vissza vagy adva a
  magad erejének. Hidd meg, ez is ért valamit.
  
  VISZIK A KIS VERONKÁT.
  Hanem ’iszen hiába vigasztalta Sztolarik. Könnyű prédikálni, hogy a
  földi javak elvonják az embert a lelkiektől, azért csak jók azok a földi
  javak.
  Mikor az embernek meghal a kedvencz gyermeke, mindig akad a családban
  egy nagy bölcs, aki a fájdalomtól vonagló szívet be akarja gyógyítani,
  hogy ki tudja, mi lett volna a gyermekből, hátha akasztófán halt volna
  meg, még tán jobb, hogy most és így múlt ki, hanem azért még soha egy
  könnyet se szárított fel a bölcsesség. Bizony gyenge portéka ez a
  fájdalommal szemben.
  Sztolarik is összehordott hetet-havat, de Gyuri szívét elszorította a
  gondolat, hogy soha se lesz többé dominiuma, angol parkja és a többi,
  ami azzal jár; az egész világ ujnak és szomorúnak látszott előtte.
  Pedig csak a régi volt. Minden úgy folyt tovább, mintha Adameczné el sem
  égette volna a régi esernyőnyelet. A muzsikáló óra a parókia
  nappalijában eljutott a római kettesre, mire egy nótát játszott, a
  szolgálók megterítettek az ebédhez, Adameczné behozta a levest, a
  tisztelendő úr felkereste a vendégeket, bevezette az ebédlőbe, leültette
  őket jobbról és balról madame Kriszbay mellé, mikor egyszerre csak
  észrevette, hogy hát a Veronka hol van.
  – Éppen azt akartam én is kérdezni – mondá a madame. – Hát nem az
  urakkal volt?
  – Én azt hittem, – szólt a pap – hogy önnel volt.
  – Van két órája, hogy nem láttam.
  – Mi se.
  – Én se.
  – Talán a konyhában van?
  Madame Kriszbay bosszús arczczal kelt fel elnöki helyéről, hogy behozza
  a Veronkát, de csakhamar visszajött vállvonogatva.
  – A konyhában se látták.
  – No, ez szép mulatság – fortyant fel a pap és maga szaladt ki,
  szétriasztván a cselédeket, hogy hamar keressék meg a kisasszonyt a kert
  valamelyik lugasában, ahol nyilván regényt olvas elbujva.
  Ott künn Adameczné panaszkodott, hogy kipang az étel, minden elromlik.
  – Hát tálaljon, – parancsolta a plébános – aki nincs itt, nem ebédel.
  Olyan nagy urat, mint az elnök, végre is nem lehet várakoztatni, kivált,
  mert haza akar indulni.
  Egymásután hordták be tehát az ételeket, a leves után a ludas-kását, a
  töltött káposztát, orrjával, fülével, kövérjével, a király se eszik
  különbet, a malaczot, a palacsintát, de Veronkának se híre, se hamva.
  Közbül a Hanka jött bejelenteni, hogy sehol se találják.
  Gyuri úgy ült ott érzéketlenül, mint egy makktúz, csak az arcza volt
  sápadt, mint egy halotté.
  – Ejh, talán a méhesben aludt el – jegyzé meg a pap – vagy talán
  (habozott egy perczig, hogy folytassa-e) vagy talán köztetek történt
  valami?
  Gyurira nézett fürkésző tekintettel.
  – Köztünk? Nem, semmi – szólt Gyuri fázékonyan.
  – Akkor hát szaladj át, Hanka, az új házba, nézd meg a méhesben. Mi
  pedig igyunk, uraim, ne zavartassuk magunkat. Hiszen gyerek még, kit
  ide-oda sodor a szeszélye. Talán egy lepke után futott. Ebből a vörösből
  méltóztassék, elnök úr.
  Nem annyira a vendégeit biztatta, mint inkább önmagát, tűkön ült, szívét
  az aggodalom szorongatta, szórakozottan beszélgetett. Az elnök
  kérdezgette, volt-e valami befolyása az idei korai melegnek az itteni
  termésre és mennyi?
  – Nem tudom.
  – Van-e a tisztelendő úrnak több testvére is?
  – Volt vagy kettő – felelte a pap.
  A visszás feleletek mutatták kedélye nyomottságát s hogy csak erőszakolt
  illedelemből ül köztük. Végre megszánta az elnök és így szólt a fekete
  kávénál:
  – Jobb volna, ha tisztelendő úr maga nézne utána a kisasszonynak. Aztán
  szíveskedjék megparancsolni az én kocsisomnak is, hogy fogjon be, mert
  sok veréblépés ide Besztercze.
  A pap kapva-kapott az alkalmon, madame Kriszbay hasonlóan engedelmet
  kért eltávozhatni, mert oly különös, ami történik, hogy ő is
  nyugtalankodni kezdett.
  A két férfi magára maradt. Kínos csend következett. A fali-óra
  kisértetiesen ketyegett közbe.
  Gyuri karikára nyílt szemekkel, mereven, mozdulatlanul nézte a
  kalitkában gubbaszkodó kanári madarat. Az is olyan szomorú volt most.
  – Fogass be te is – törte meg végre a csendet az elnök. – Menjünk
  együtt.
  Valami nyöszörgésfélét hallatott erre a Gyuri, nem igen lehetett azt
  érteni, de mert a fejét is rázta hozzá, hát világos volt, hogy nem
  szándékozik fogatni.
  – Pedig okvetetlenül el kell jönnöd. A mi szerepünk lejárt itt.
  – Mondom, hogy lehetetlen.
  – Miért?
  – Hát nem látja, hogy Veronka elveszett.
  – Mit törődöl vele? Hiszen elveszett az esernyőnyél is.
  Gyuri bosszúsan ütött szét a könyökével a poharak között.
  – Mit bánom én az esernyőnyelet!
  – Úgy? Hát neked a lány kell? Hiszen nem ezt mondtad te nekem ebéd
  előtt.
  Gyuri vállat vont.
  – Az akkor volt! Akkor még nem tudtam.
  – Hát most már tudod?
  – Most már tudom – felelte kurtán.
  – Oh, óh, – szólt az elnök úr csípősen, – mikor gyujthatta meg Ámor ezt
  a csodálatos tüzet, mert a leány részéről nem valami nagy érdeklődésre
  mutat irántad az eltűnése.
  – Éppen emiatt érzem e perczben a pokol minden keserűségét. Oh,
  gyámatyám, higyje meg, hogy most szinte kicsiségnek tetszik előttem az
  örökség elpusztulása.
  Az elnököt mélyen meghatotta az ifjú fájdalma, mely oly őszinte hangon
  tört ki.
  – Ez már más. Forgós teremtette, hát így beszélj! Akkor hát én is itt
  maradok. Gyere, keressük a kicsikét mi is és nézzünk szembe vele, mit
  akar.
  Amint kimentek, nagy zene-bona volt már az udvaron, de a legjobban
  jajveszékelt Adameczné, a kezeit tördelve.
  – Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége. A mesebeli tündért sem szabad
  újjal érinteni, mert szétfoszlik, akárcsak a köd. Oh, édes kis
  kisasszonyunk! A Jézus menyasszonya volt ő és halandó ember
  menyasszonyává tették, hát Jézus magához parancsolta.
  Sztolarik hozzá ugrott, megragadta a kezét.
  – Mit mond kend? Hallott valamit?
  – Most beszéli, kérem alásan a Gundros tehénpásztor felesége, hogy látta
  a kisasszonyunkat délelőtt, amint egyenesen a Bjela Voda felé lépegetett
  a réteken, kisírt szemekkel… Oh, istenem, hiszen világos.
  Egy csomó asszony és gyerek lebzselt a konyhaajtó előtt, kiket az eset
  híre összecsődített. Köztük az egyik szintén látta Veronkát a kertek
  alatt, de még Gundrosné előtt.
  – Szomorú volt-e? – kérdé Gyuri.
  – Sírt.
  – Jaj nekem! – sziszegte kétségbeesve.
  – Megkeressük – biztatta az elnök.
  – Hol?
  – A határban, mert most már bizonyos, hogy ott van, mingyárt megtudjuk,
  hol.
  – Hej, ha az olyan könnyű lenne – sóhajtott fel Gyuri. – Csak a mesékben
  van hozzá tükör.
  – Mingyárt idehozom én az egész határt!
  Hitetlenül rázta a fejét, talán megbolondult Sztolarik úr, hogy ide
  akarja hozni az egész girbegurba határt völgyeivel, erdeivel,
  pagonyaival megnézni a Veronkát, merre van. Sztolarik úr pedig csakugyan
  ilyesmin törte a fejét. A Veronkát elő kell teremteni akárhonnan, a
  többit aztán megtudjuk ő tőle.
  – Hol van a tisztelendő úr? – kérdezte a bámészkodóktól.
  – A kenderáztatókhoz ment megnézni, hogy nem esett-e be a kisasszony.
  – Hát a harangozó hol van?
  – Itt vagyok.
  – Eredj fel íziben a toronyba és verd félre a nagy harangot.
  – De hiszen nincs tűz!
  – Mindegy, ha én parancsolom. Ösmersz-e?
  Hogyne ösmerte volna? Mielőtt közjegyző lett, ebben a járásban
  szolgabiróskodott Sztolarik úr s már akkor is igen sok mogyorópálcza
  termett Glogován, futott hát Kvapka Pál eszeveszetten s kisvártatva
  megszólalt a harang, veszélyhez hívogató tompa kongással, bim, bam, bam…
  Szél nem volt. Szállt, szállt a riasztó hang tisztán, öblösen mindenfelé
  s a rétek, völgyek, hegyek, mélyedések, erdők és sások önteni kezdték
  északról, délről, nyugatról és keletről az embereket, akik mind a falu
  felé futottak. Szinte csodálatos volt, honnan támad egyszerre az a sok
  ember. Aki megéli végitéletkor a Gábor arkangyal trombitálását, csak az
  lát majd ehhez foghatót.
  Sztolarik megelégedéssel nézte a templomi dombról a lihegve érkező
  sokaságot.
  – No látod, most már csak a falu közepére kellene állanunk s a határ
  minden zugából érkezők hírt adnának Veronkáról. De az is fölösleges.
  Mert maga Veronka is mindjárt előjön. Hej, harangozó, nézz csak szét az
  ablakon, nem látod-e valahol a kisasszonyt?
  – Igen is látom, ott fut a Srankóék kukoriczásföldje mellett.
  – Él! – kiáltott fel Gyuri felvillanyozva, de csakhamar lesujtotta a
  levont következtetés. Él, semmi baja sincs, tehát előlem bujdosott el.
  Mérlegelni kezdte, nem volna-e jobb, ha nem élne. Akkor azt hihetné,
  hogy szerette, sirathatná, mert szerette.
  Az elnök rárivalt a harangozóra, aki még mindig rángatta a harang
  kötelét.
  – Hagyd abba már, te szamár. Mutasd meg a kezeddel, melyik irányban van
  a Srankóék kukoriczása.
  A harangozó a rétek felé mutatott.
  – Eredj most már elibe, Gyuri és vedd ki tőle szép szerével, mi a baj.
  De már akkor ment is a Gyuri, végig a pap kertjén, letért a Magát
  Józsefék luczernására, megdobbant a szíve, onnan már meg lehetett látni
  a Veronkát, zöldes szinű fodros ruhájában, kalap sem volt a fején, hanem
  egy kis piros kendő pongyolán odavetve; most aztán sietve csörtetett
  végig a Szlávik György füzesei közt s egyszerre csak eleibe toppant a
  Gongoly rétjén.
  A leányka felsikoltott, amint megpillantotta, egész testében reszketni
  kezdett.
  – Hol van a tűz? – kérdé tompán.
  – Ne ijedjen meg, Veronka. Sehol sincs tűz. Gyámatyám verette félre a
  harangot, hogy magát haza csalja. Miért ment el?
  A lányka arczát elborította a sápadtság, szép piros ajkát harapdálta.
  – Azt én tudom – szólt elhalón, csendesen – hagyjon el kérem… hagyjon
  el.
  Megfordult, mintha újra az erdőbe akarna visszamenni.
  – Veronka, az isten szerelméért… ne kinozzon. Mi baja? Mit vétettem?
  A lányka ránézett szúrósan, hidegen. Két jégcsap volt a két szeme.
  – Hagyjon el – ismételte. – Mit akar tőlem?
  Az ifjú hirtelen hozzá ugrott, megragadta a kezét. Veronka minden áron
  ki akarta rántani, ott huzakodtak szégyenszemre, de csak még se
  eresztette el addig, míg erőnek erejével rá nem húzta ujjára az egyik
  karikagyűrűt.
  – Ezt akarom – mondá esdő tekintettel.
  – Ezt akarja? – kaczagott fel a leány keserüen. – Én meg ezt akarom, ni!
  S ezzel lerántotta a gyűrűt és messze dobta be a rétbe, ezernyi ringó,
  remegő fűszál közé.
  Szegény Gyuri a halántékához kapott a két kezével.
  – Oh, mit tett velem? Mit tett?
  – Ugyan ne játszék előttem komédiát, Wibra úr. Gyűrűzze fel ne az én
  szegény ujjamat, hanem az esernyőt… mert az esernyőt akarja ön elvenni
  és nem engem. Érti-e már?
  Gyuri előtt hirtelen világos lett a közbejött bonyodalom háttere.
  – Szent isten, maga kihallgatott bennünket.
  – Igen, mindent tudok – szólt könnyedén elpirulva. – Hiába tagadna.
  – Oh istenem, semmit sem akarok eltagadni. Hallgasson meg, kérem,
  hallgasson meg.
  Szép csendesen jöttek a réten, Gyuri beszélt, a lányka hallgatott,
  mialatt a milliárdnyi bogarak, szöcskék élénken zizegtek, suhogtak a
  fűrengetegben, végezve keresztül-kasul a maguk csodálatos útját. A Gyuri
  beszélt, elmondta egész életét, apjának történetét, a hagyaték
  valószinűségét, hogyan jöttek rá, hova rejthette Gregorics, miképen
  indult el szálról-szálra Bábaszékig, szóval elmondott mindent. A lányka
  hallgatta, először mint vádló, néma, keserű szemrehányással a szemeiben,
  később csak mint bíró, hogy kihámozza az igazságot, majd a történet
  fejlődése kezdte érdekelni, belemelegedett: nem volt már se vádló, se
  bíró, csak egy csodálkozó hallgató, ki gyakran szakítja félbe a
  meglepetés felkiáltásával a fonalat.
  Ah, hogy közeledett feléje ez a történet, lassan, de biztosan, már
  meglátszottak a vonalak, melyek belefonódnak az ő életsorsába. Csak
  tovább, tovább!…
  Már jön, jön dübörögve,… már ott tart a Müncz-fiúnál. Müncz süti ki,
  hogy az esernyő Glogován van. Aztán megszólal a Mravucsánék vacsoráján
  az erdészné… jaj, az erdészné fecsegte el, hogy mit hozott Szent Péter
  az árva leányka feje fölé.
  Még csak néhány szó és Veronka mindent tudott, mindent kitalált, mire
  könybe lábbadtak a szemei.
  – Oh istenem, hiszen a nyelet elégette Adameczné!
  – Az isten áldja meg érte, hogy azt tette, – mondá vidáman Gyuri, látván
  a lányka megolvadását, – mert most legalább bebizonyíthatom, hogy az
  esernyő nélkül is szeretem.
  Veronka leoldotta a piros kendőjét s amint a kezében suhogtatná,
  hirtelen megcsapta vele a Gyuri vállát és a könyein át rámosolygott.
  – Hát csakugyan el akar venni még most is?
  – Természetesen. Mit mond hozzá?
  – Azt hogy… (Megakadt, különös elfogódás szorította össze a torkát.)
  – Hogy?
  – Hogy maga nagyon könnyelmű ember és…
  – És?
  – És, hogy… szaladjunk vissza megkeresni a gyűrűmet.
  Ezzel megfordult s neki szelesedve, mint egy kis csikó, pajkosan futott
  vissza a Gongoly rétjére, Gyuri alig győzött utána loholni.
  Sokáig keresték a gyűrűt, de hiába. Csakhamar odajött a tisztelendő úr
  is. (Hallja maga Gyuri, ne szóljon ám a bátyámnak az esernyő felől. Nem,
  szivem, sohasem szólok.) A tisztelendő úr jól összeszidta Veronkát. No,
  te rossz jószág, hát illik az? Hol jártál? Hogy meg voltunk ijedve.
  Ugy-e valami lepke után futottál?
  – Inkább előle futottam, de megfogott.
  – A lepke?
  – Ez a csunya, nagy lepke.
  A tisztelendő úr megértvén, amennyit érteni engedtek, maga is a gyűrű
  kereséséhez látott, de kereshetnék azt akár itéletnapig, ha hírét nem
  veszi Gongoly uram s oda nem czammog a nagy potrohjával, melyet kevélyen
  verdesett a dohányzacskó báránykörmös sallangja.
  Veronka már akkor kétségbe volt esve a gyűrűért.
  – No, no – szólt a glogovai nábob, megcsóválván fejét, melyen a hosszú
  ősz haj fésűvel volt hátul fölfogva. – Ne tessék búsulni kisasszonyka,
  majd megtalálja Gongoly bátya. Az bizony megtalálja. Mert módja van
  annak. A misézés is más, ez is más. Egy óra mulva leborotváltatom a
  füvet a kaszásokkal.
  * * *
  Bár a fű nem volt még két ujjnyi se (hiszen csak két hét előtt hordták
  be a szénapetrenczéket), mégis beállította Gongoly uram a kaszásokat s
  az egyik kasza alatt csakugyan megpendült, előcsillant a kis
  aranykarika, mely másnap már ott fénylett a Veronka ujján. A gavallér
  Gongoly rétjéről fenmaradt azóta a csodálatos esemény emléke, hogy egy
  esztendőben háromszor kaszálták, amivel minden glogovai ember
  eldicsekszik, ha a határ minéműségét becsmérlik az idegenek.
  Mit kellene még elmondanom? Bizonyára még nagyon sok az, ami tollam elé
  torlódik. Van olyan is, ami örök titok; például a Gregorics Pál
  vagyonáról máig sincs semmi nyom. Benne volt-e az elgondolt bankutalvány
  az öreg esernyőnyélben, vagy nem, azt senki sem tudja, még a kis Matykó
  se, aki pedig ivott belőle a három üszög révén. Olyan drága italt
  császárok se isznak, mint Matykó, – ha igaz volt a dolog.
  A legenda a glogovai szent Péter-féle esernyőről mai napig is él azon a
  környéken. Sztolarik révén ugyan, aki szerette elbeszélni mindenfelé,
  hogyan ajándékozta meg az öreg Müncz zsidó a kereszténységet egy szent
  ereklyével, kiszivárgott a meztelen igazság is, de a hit az igazságnál
  is erősebb s apránkint leteperte azt egész alulra. Én bizony nem ásom
  többé kijebb. Az eddigiért is bocsánatot kérek. Mert tagadhatatlanul van
  valami misztikus a dologban. A szent esernyő mérhetetlen áldást és
  szerencsét hozott mindenkire, még Gyurira is, ki a világ legbájosabb
  asszonykájához jutott általa, az elbeszélt eseményeket követő harmadik
  vasárnapon.
  Soha se látott még olyan esküvőt Glogova. Veronkának az a szeszélye
  támadt, hogy a Mravucsánék vacsoráján volt összes vendégeket meg kell
  hivni; akik ott voltak az első megösmerkedésnél, hadd legyenek ott a
  lakodalomban is. Beszterczéről is sokan voltak, köztük a vőlegény
  édesanyja fekete ternoruhában, a törvényszéki elnök, az alispán és tudja
  Isten, kik még. Kopanyiczáról eljöttek Urszinyiék, Lehotáról a
  tisztartó-kisasszonyok (harmonikába szedett rózsaszín szoknyákban),
  Bábaszékről Münczné (olyan arany fülbevalókkal, mint az öklöm). Annyi
  bricska, hintó volt akkor egyszerre Glogován, hogy egy hétig lehetett
  volna gyönyörködni csak a különböző lószerszámokban.
  Vecsernye után hamar kituszkolta az egyházfi a parasztokat, de a
  tisztelendő úr még bent maradt. Persze, mert a násznépet várta.
  Jézus Mária mennyi úri nép – mennyi posztó azokon! Kettesével lépkedtek,
  egy asszony, egy férfi, egy kisasszony, egy legény. Elől a menyasszony
  jött fehér koszorúval, fehér ruhában. (Oh de gyönyörű volt – kár, hogy
  valamikor ő is megöregszik.)
  De a vőlegény se alávalóbb, érdemes volt megnézni, szakasztott olyan
  ruhában volt, aminőben a királyt festik. Bársony-tokos aranyos kardja
  csak úgy csörömpölt a templom kövein… Az embernek a lelke emelkedett, a
  meddig nézte.
  Aztán megálltak félkaréjban az oltár körül, az a sok asszony,
  mindenkinek egy virágbokréta a kezében, s azonfelül drága vizekkel
  meglocsolva a hajuk. Olyan szagos volt tőlük a templom, mint egy patika.
  Egy kicsit hűs is volt. A tisztartó-kisasszonyok, a nyavalyások,
  össze-összeborzongtak a tüllben, de egyébként minden szépen ment…
  csodálatos szépen.
  A vőlegény bátran mondta el az igent, hogy szinte zúgott a nagy boltívek
  alatt, de a menyasszony bizony halkan, csöndesen, mint mikor egy
  legyecske döng. Szegény úgy elérzékenyedett a végén, hogy sírni kezdett.
  Azután a keszkenőjét kereste abban a felséges fehér ruhában. De van is
  abban zseb! Csak egyre nem találta a drága lelkem, utoljára odanyujtotta
  neki a magáét egy asszonyság, aki háta mögött állott s minduntalan hátra
  szólt az urához:
  – Gombold be a kabátodat, Wladin!