Szélcsend alatt; Az életből ellesve - 13

  mind leszedte róla. A nép kereste a kőpadlaton az arany maradványait,
  egy porszemet sem lelt belőle, az égi tűzben nem csak elolvadt az, de el
  is repült, mint a pára. Még a jegygyűrű is elolvadt ujjáról és eltünt.
  A nép borzadozva suttogá:
  «Ime a Kabós Erzse átka».
  Rufus uram házassága eképen nem csak füstbe, de lángba is ment; Bástát
  is kikergették Erdélyországból, grófkisasszony, úri mátka mind eltünt,
  elpusztult, csak egy maradt meg a félbeszakadt esküvő emlékei közül
  Rufuson: annak az arany keresztnek a körrajza, melyet lakodalma napján
  viselt, s melyet a villám olyan szépen odarajzolt a csupasz bőrére,
  mintha piros festékkel lett volna élesen kifestve.
  Rufus látta, hogy az égiek nem tréfálnak. Mégis kell abban valaminek
  lenni, hogy az emberi hang: átok, ima, összeköttetéssel bir az esővel,
  széllel, villámlással, a mi ép oly mértékben csodálatos és
  megfoghatatlan, mint a minő mértékben nem tudják a bölcsek kimagyarázni
  azt, hogy a szőrrel dörzsölt üveg is villámszikrákat ad.
  Egyik úgy, mint a másik tény; természettudományi tapasztalvány; a minek
  a kútforrására találni nem lehet.
  Még azon időkben Franklin szülővárosa helyén őserdő volt, még akkor nem
  volt föltalálva az a vakmerő ötlet, hogy a halandó ember dárdát
  szegezzen a haragos égnek, s mikor legjobban csapkod az Isten villáma,
  utána nyuljon az égbe és megfogja azt, és fogva levigye a föld alá egy
  kútba, és abba belefojtsa.
  Ha ismerte volna Rufus e találmányt, háza minden szögletét körültüzködte
  volna villámhárítókkal.
  Csak azt lehet csodálni, hogy nem előzte meg e találmánynyal Franklint,
  mert ugyan sokat töprengett rajta.
  Most már egészen valószinűnek találta, hogy ha a holtak átka oly
  hathatós frictiót okoz az electrica materiával terhes felhőkben, akkor
  az is bizonyosan be fog teljesülni, hogy őt már most annyiszor üti meg a
  mennykő, a hányszor ez átok azt fejére idézte, a hányszor esküdött
  eltaszított neje ellen hűtlenül, hamisan.
  Ez a tudat elrabolta egész életkedvét. Úgy élt, mint a ki halálra van
  itélve, a kit üldöznek, keresnek, s csak attól függ élete, halála, hogy
  mikor ismernek rá?
  Ez a félelem azért nem tette vallásosabbá, csak félelmeskedővé. Mihelyt
  borúlt eget látott, házából ki nem mozdult, s ha zivatar, villámlás,
  mennydörgés vonult el feje fölött, akkor lefeküdt ágyába, és ott várta
  végig a zivatar elvonultát.
  Az az ágy is csodálatos volt. Egészen üvegből a nyoszolya, a mennyezete
  kirakva borostyánkővel, arról nehéz selyemfüggönyök borultak minden
  oldalról az ágyra, párnák, paplanok mind selyemből; az ágy a szoba
  közepén, s a szobának minden fala gondosan bevonva spanyolviaszszal,
  mint a hogy mások be szokták vonatni szőnyeggel, hogy azon egy repedés
  nem volt, a min a villám beosonhasson; azt pedig a természettudósok már
  régen tudják, hogy a selyem, borostyánkő, üveg és spanyolviaszk mind oly
  csodás lények, a miktől a villám «horret» (irtózik).
  Épen évfordulója volt azon végzetes napnak, melyen Rufus hamis
  esküvéssel három szerencsétlen életet kioltott; ezúttal derült,
  felhőtelen nap, mely csendesen, vidáman folyott le egész késő estig.
  Hanem este felé, mikor már Rufus azt hivé, hogy ezt a napot
  elfelejtették odafenn, a leáldozó nap elé hirtelen emelkedék egy sötét,
  domboruló felhő, egyenesen föl az égnek, mint valami visiobeli csoda,
  idomtalan fejjel, fekete testtel, púpos vállakkal, s egymás elé törekvő
  tömör tagokkal, mely a mint a lehanyatló napot eltakarta, mintha láng
  sörénye volna köröskörül, s félarcza haragjától égne. Azután meg, mintha
  szárnyai nőnének, a mik lassankint átfogják az eget egyik szélétől a
  másikig, mintha azt mondaná: «én előlem nincsen menekülés».
  Rufus reszketve látta a közeledő felhőt. Nem jutott eszébe, hogy a
  tudósok a felhőket cirrhus, cumulus és stratus osztályokba sorozzák: ez
  az ő bántója! azt látta csupán.
  Egyszer azután a közeledő égi alak egyet pillantott szemével, mintha
  mondaná neki: «látlak!» ez a pillantása a felhőnek a távoli villám.
  Rufus hirtelen szobájába sietett, fölvette selyem hálóköntösét, befeküdt
  selyem ágyába, összehúzta a függönyöket, s kezébe vette borostyánkő
  olvasóját; nem azért, hogy olvasó, hanem azért, hogy borostyánkő, – és
  azután leste az égzörgés közeledő moraját.
  Így szokott mindig tenni, mikor mennydörgés közelíte: fejét lehúzta
  takarója alá, jobb kezét a bal üterére tette, és azután számlálta,
  hányat üt az, míg az ablaktábla szűk nyilásán bevillanó fényre a dörgés
  következik. Húsz érütés a villám és dörgés között, egy mérföldnyi távolt
  jelez, tíz csak felet, öt csak kétezer lépést, ha egy percz van csak
  közte, akkor itt jár fejünk felett; ha itt üt le, akkor se érütés, se
  számlálás.
  Rufus a félelem hideg verítékével egész testén, számlálgatá ere ütését:
  milyen gyorsan közeledik! mennyiszer lecsap! Oh az egészen más hang,
  mikor a villám a földhöz intézi szavát, mint ha a felhők csak egymással
  beszélnek. Az a taszító, recsegő hang, mely megreszketteti a földet, az
  a mély dördülés utána, mintha a szörnyű viszhang épen a föld szinén
  hömpölyögne végig, s minden szívnek, a kit elől utól talál, meg kellene
  azt érezni.
  Rufus reszketve számítá érütését; már csak tíz, már csak öt, pedig az ér
  lázas izgalomban ver már; már csak kettő… Most egyszerre túlvilági fény
  borítja el hálószobáját, mely minden érzékét egy perczben eltompítja… és
  azután nem tud magáról semmit.
  Mikor újra fölébred és körültekint, bámulva látja, hogy már nappal van.
  Feje fölött a háztetőn, a padlaton egy ökölnyi gömbölyű nyilás, oly
  tökéletes, mintha művész keze vágta volna ki; azon keresztül szobájába
  süt a delelő nap. Ő maga ágyától ölnyi távolban fekszik, az ágy föl van
  fordítva, borostyánkő mennyezete összetörve, s selyem függönyei hosszú
  vékony foszlányokra széjjelhasogatva.
  A második villámcsapás után Rufus egészen más ember lett. Mintha
  kicserélték volna, elhagyta a tivornyákat, templomba kezde járni,
  tudományos könyveinek válét mondott, zsoltárt, bibliát forgatott; nem
  uzsoráskodott, nem koczkázott többet, pénzét templomokra, iskolákra
  adta.
  Megtört, megadta magát az előtt, a kit eddig megtagadott.
  Azon a helyen, a hol szerencsétlen neje a folyamba ölte magát, kápolnát
  építtetett; félszázados sugár jegenyék alá, s mikor jött valami nagy
  zivatar, akkor ő kiment a kápolnához, odaült egy jegenyefához, s ott
  állt, karjait összefonva és nézve a villámos égbe, s várta annak utolsó
  csapását.
  Mert hogy még egy csapása van hátra a rettenetes fizető égnek, azt tudta
  ő, és mindenki, a ki hirét hallá. Messze földet bejárt már az, hogy él
  Szeben táján egy elitélt, a kit már kétszer megütött a villám, s a kit
  még harmadszor is meg fog ütni.
  Rufus nem félt tőle, nem kerülte a fényes ostort többé. Akárhány
  zivatarban, legnagyobb mennykőhullás között lehetett őt látni,
  hajadonfőtt járva künn a szabadban, a magas fák között, a mikről az a
  vélemény, hogy a villám fölkeresi sudaraikat; – ott járt, kelt és
  beszélt a villámokkal: «ide, ide, itten vagyok: – láss meg, – találj el,
  – kitárt keblem, fedetlen főm, halálra kész lelkem, – add meg, a mi még
  hátra van».
  És a mellett nyár nyár után múlt; fekete hajból fehér lett; az ivadék,
  mely Rufussal egykorú volt, lassankint kihalt mellőle, rendes halállal,
  dögvészszel, háborúval. Ő még mindig élt és várta a harmadik
  villámcsapást. Új ivadék támadt körülötte, gyermekekből férfiak,
  asszonyok lettek, azok is megtudták, hogy története van annak, a miért
  egy őszhajú kegyes ember, a ki különben oly józan, bölcs, másokkal
  jóltevő, templomba járó, – mikor égi háború van, kalap nélkül, mankó
  nélkül kitántorog a szabadba, keresi a folyók partját, neki támaszkodik
  a jegenyefáknak, s beszél az éggel, beszél a zivatarral. A mennydörgés
  felelget neki és ő érti azt, a mit beszél.
  S a harmadik csapás még mindig nem jött.
  Pedig már az égüldözte, a villámjárta túl volt azon az időn, a mit az
  irás szavai ember számára kiszabtak; a nyolczvant is meghaladta már, és
  tudta maga, tudta más, hogy a halálnak csak egy neme van számára, s neki
  el kell várni, a míg arra kerül a sor.
  Így múlt el nyár nyár után; neki csak télen volt szabad pihenni, a tél
  volt az az egy évszak, mely Rufus hajához és lelkéhez oda illett. Télen
  nem jár a villám.
  Vagy ha villámlik, mennydörög télvíz idején, azt csodának nevezik, s
  fölirják a krónikás könyvekbe.
  Egy télen hasonló csoda történt. Legnagyobb fagy idején, hóeséssel,
  zúzmarával megzendült az égboltozat, s a bámuló emberi faj látta a
  villámot a fehér havasok fölött ellobogni.
  «Ez az én intőm!» monda Rufus, s kitámolygott a folyam melletti
  kápolnához, megállt a lombtalan jegenye alatt; csak egy volt már a sok
  közül, a többi kidűlt, kirothadt régen. Azt az egyet könnyű volt
  eltalálni az égi nyílnak.
  És a folyó be volt fagyva, a mezőt mélyen lepte a hó, a jégdara zörgött
  a faágakon.
  A csodára támadt zivatar elvonult ismét csendesen, a nélkül, hogy egy
  ütésre méltatta volna a földet és annak törpéit.
  Rufus csalódottan vánszorgott ismét haza. Olyan bizonyosnak hitte már,
  hogy ez a nap az ő számára virradt, hogy ez a nap az ő számára nem fog
  alkonyodni; és ime csalódott az égben, az még mindig csak fenyeget, és
  nem áll bosszút; nem kegyelmez és nem büntet, csak mindig fenyegetve
  tartja feje fölött a kivont pallost.
  Erre megbetegedett. Talán meghűtötte magát nagyon a téli zivatar alatt.
  Ágynak feküdt, sokáig beteg volt, elhúzta baját egész a tavasz nyiltáig,
  egész a fű zöldültéig, a legelső sárga virágokig.
  Akkor meghalt.
  Meghalt csendesen, ágyban fekve, kibékülve, kiengesztelve.
  «Ime, hosszas bűnbánatáért megkegyelmezett neki az ég; elengedé neki az
  utolsó csapást.» Ekként szólt minden ember.
  És ebben megnyugvának. Fényes temetést rendeztek a halottnak, melyre
  messzeföldről összejöttek, a kik hirét hallák, és mindenki elmondá
  egymásnak a történetet, úgy, a hogy azt apáitól hallotta, hogy ime itt
  fekszik a koporsóban egy ősz ember, a ki ifju korában háromszor esküdött
  hamisan neje ellen, gyermekei ellen, azok elvesztek nyomorultul; de égig
  ment az átok, hogy a hányszor esküdött hamisan, annyiszor sújtsa meg a
  villám, s kétszer betölt rajta az átok, a harmadikat elhárítá magáról,
  jóltevéssel, imádsággal, bűnbánattal.
  Ez volt a halotti búcsúztató tartalma is, azt zengé a gyászének; az volt
  irva a sírkövére.
  Szép tavaszi délest volt, mikor a gyászmenet megindult; lanyha eső
  permetezett, a mitől a fák virágbimbói szemlátomást nyilnak; a szomjú
  föld, fű, virág elitta azt, még sár sem lett utána, a lég most tele volt
  lanyha eső illatával, fakadó nyárfabimbók ambrájával. Egészen temetésre
  való idő.
  Rufusnak családi sírboltja volt a templom kerítésén belül; ott vártak rá
  régóta ősei, mint legutolsóra, ki maga után beteszi az ajtót, és azután
  nem háborgatja őt több napvilág; együtt csendesen alhatják tovább a
  porrá-létel éjszakáját.
  Ott mikor a sírbolt lépcsőin leereszték a nehéz kovácsolt vaskoporsót, a
  mint bezárták mögötte az ajtót, a mint megfordították fölötte a czímert,
  a mint elmondák: nyugodjék békével, abban a pillanatban lecsapott a
  villám a befedett sírba, s kidönté az eléje állított emlékkövet, hogy az
  darabokra omlott…
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Az ég – megfizet…
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  És ezt a történetet mindenki megtudhatja, a ki a Királyföldön jár, csak
  kérdezősködjék arról az emberről, a kit háromszor ütött meg a villám;
  kétszer élve, egyszer halva.
  
  
  MIÉRT LÁTTÁL?
  Gonzaga Julia csak tizennyolcz éves volt, mikor férjét Colonna
  Vespasiant eltemették, és azóta nem szeretett soha.
  Gyűrűjébe egy amarántot vésetett e jelmondattal: «non moritura». – A
  szerelem hivői előtt az amaránt virága jelképe az örök első szerelemnek.
  Julia szépségének hire bejárta a narancsligetek honát; Olaszhon kicsiny,
  de fényes fejedelmeitől kezdve a nemes lovagokig mind lábánál hevertek,
  s ő – egyet sem emelt föl közülök.
  Nem szeretett, nem tudott szeretni mást, mint azt, a ki már meghalt.
  Pedig volt a megvetett imádók között egy, a ki őt valóban megérdemelte
  volna. Nem rangja, nem gazdagsága által, de szerelmének nagyságáért.
  Egy egyszerű lovag volt Del Castro Alfons, a fejedelem testőreinek
  kapitánya.
  Del Castro lovag miatt ugyan rosszul lehetett megőrizve a fejedelem
  teste, mert ő a nap felét imádottja bámulatában tölté el; az éjszakát
  pedig egészen arra vesztegette, hogy ablakai alatt ábrándozott.
  Ha Julia palotája kapuján kilovagolt, a ki őt legelőször üdvözlé, az
  Castro lovag volt.
  Ha a tengeren csónakázni ment: Castro lovagot ott is útban találta.
  Ha termeibe tért, azokat virágokkal behintve találta. Castro lovag
  szórta be az ablakon.
  S ha éjjel lefeküdt, suhogó párnái közé, s kezét összekulcsolta imára:
  valaki az utczán künn énekkel kísérte imáját. Az mindig Castro lovag
  volt.
  És azért Julia még sem tudta Alfonsot szeretni. Senkit sem szeretett,
  tehát őt sem.
  Lehet-e kegyetlenebb gondolat egy szép nőnél, a ki senkit sem szeret?
  Egy paradicsom, a melyben nem lakik senki. Aranygyümölcsű fák, örök
  virágok, de semmi madárdal hozzá, semmi élet hangja. A világ a teremtés
  harmadik napján.
  Volt azonban egy más titkos imádója is Juliának, kinek nem volt szokása
  a sóhajtozás. Ez volt a kalózok fejedelme: Barbarossa.
  A rőtszakállú szörnyeteg nem epedett, nem kért, nem járt ablak alá
  lantot verni, hanem egy éjjel kikötött Fondi alatt ezerkétszáz kalózzal,
  s mielőtt a csendes város lakói álmaikból fölébredtek volna, meglepte a
  márványszép kastélyát. Éjszaka volt, az őrök mind aludtak: Barbarossa
  martalóczai föltartóztatlanul hatoltak Julia hálóterméig.
  Csak két szem őrködött ébren az alvó álmain: Del Castro Alfons szemei.
  Csak a szerelem van ébren!
  A lovag a martalóczok tolvaj közeledtét észrevéve, fölállt lova
  nyeregébe, s bezörgetett imádottja ablakán.
  – Úrnőm! Ébredj! Kalózok ütöttek palotádra; menekülj!
  Alig ébreszté föl e szó Juliát, midőn mellékszobájában asszonysikoltás,
  halálhörgés támadt; hű cseléd sikoltott, czudar rabló kése legyilkolá;
  ajtaján dörömbölt már az orv.
  Egy percz volt az idő.
  – Asszonyom, menekülj! hangzék az ablak alatt.
  Julia kiszökött ágyából, csak egy vékony patyolat volt rajta; nem volt
  idő pirulni. Úgy, a hogy fekhelyét elhagyta, szökött fel az ablakba,
  onnan a lovag vállára emelte; azután leszállt nyeregébe; baljával
  átölelte hölgyét, jobbjával kihúzta kardját, sarkantyúba kapta
  paripáját, s vágtatott az utczán tova.
  Vad saracén csorda üvöltve rohant utána; nyíl süvöltött, golyó fütyölt
  feje körül; a lovag forrón ölelé magához a reszkető hölgy termetét, s
  oly boldog vala.
  Az üldözők mindenütt nyomában voltak, Barbarossa fölgyujtatá Fondi
  palotáit, az égő város fénye vérvilágot vetett a menekvők után.
  A Garigliano átszeli az utat.
  A hegyi folyam két meredek part között folyik alá; midőn ide értek, a ló
  visszahorkant a mélységben tomboló ár előtt.
  – Itt elvesztem! rebegé a hölgy.
  – Ne félj úrnőm, szólt Alfons, te tartsd magad a nyeregben, s tedd
  utánam, mit én teszek.
  Azzal a hölgy kezébe adta a kantárt, s kipattanva nyergéből, a magasról
  a folyamba veté magát. A paripa gazdája után szökött nemes terhével.
  A gyors hegyi folyamon át ketten úsztak erőfeszítve; a jó mén és a jó
  vitéz. Ez fél kézzel paripája zablyáját fogta, melynek hátán hölgye ült;
  s e halálvész közepett is csak azt nézte, mint simul a habáztatta vékony
  lepel a szoborszép amazonnak észrontó termetéhez.
  Az üldöző saracénok elmaradtak a meredélyen; Castro lovag szökését
  egynek sem vala kedve utánozni egy pár ragyogó szem kedvéért.
  A szerető férfi karja győzött a haragos folyón; féltett terhével
  átjutott a tulsó partra.
  Itt mély erdő fogadta őket; mély erdőnek sötét útján semmi sem vezette
  Castro lovagot, mint két csillag az égen, és két csillag ide lenn.
  Két csillag az égen nem jó helyre vezette őt; erdő közepén rabló
  bandolier csapat állta a menekvők útját.
  «Kard ki! kard fel!» Castro lovag nem számlálta ellenségét, közé vágott;
  harczolt, mint egy oroszlán, a kardok szikráztak az éji harczban, a
  rablócsorda szétfutott, vagy elhullt. Alfonso utat vágott szive
  bálványának.
  A hajnalcsillag látszott a keleti láthatáron, midőn az erdőből kiértek.
  Nem messze egy vár emelkedék előttük. Az volt Gæta.
  – Asszonyom, szólt itt Alfonso, meg vagy mentve; kihoztalak minden
  vészből. És most szólj: mit érdemlek mind ezért?
  S imádott hölgye előtt féltérdre ereszkedék.
  Gonzaga Julia összehúzta szép keblén a vékony patyolatot; arcza égett a
  szégyentől, jobban mint az ég a hajnalfénytől; szemei vészben ragyogtak.
  Ah, a földi csillagok sem jó helyre vezették Castrot!
  A mint térdelt a hölgy előtt, szemeivel kéjittasan járta be annak
  vonásait, omló haját, fehér vállát, végig egész rózsás lábujja-hegyéig:
  Gonzaga Julia odalépett hozzá és kezeit esküre emelve, így szólt:
  – A miért megszabadítál pogány kézből, gyalázatból, a miért kihoztál
  dühös folyam hullámiból, a miért megküzdtél értem orvokkal,
  utonállókkal: kápolnát emeltetek nevedre, melyben mindennap te érted
  imádkozom;… de a miért megláttál öltözetlenül, azért meghalsz!
  S e szónál kirántva a lovag övéből a tőrt, azt markolatig döfte annak
  szivébe.
  … Oh milyen kegyetlen a hölgyek erénye!
  
  
  
  AZ ÉLETBŐL ELLESVE
  
  
  A PÁNSZLÁVOK FÖLDÉN. REJTELMES HISTORIA.
  Nevethetnék rajta! Ha valami kényeskedőbb érzés nem sajogna bennem annál
  a gondolatnál, hogy a mi felvidéki tótjaink között pánszlávokat akarnak
  találni. Azok a tótok, a kik a Rákóczi-szabadságharczban a végső óráig
  kitartó hívei voltak a magyar ügynek, a kik a 48-iki szabadságharczban
  magukra hagyottan szétkergették a magyar ellen alakult szabad
  csapatokat, a kiknek fiai legjobb katonái voltak a magyar hadseregnek:
  ezek a jámbor kaszások, a kik minden évben lejönnek a magyar Alföldre,
  résztvenni a munkában azon az áldott földön, a mely nem az övék; a kik
  otthon a maguk görbe, de regényes országában fát vágnak, deszkát,
  zsindelyt fürészelnek, hasogatnak, tutajokon hordják mi hozzánk; a kik
  lemennek a bányákba követ törni, érczet kutatni; a kik bevándorolják a
  félvilágot szövött gyolcsvásznukkal, gyógyfüvekkel, egérfogó
  kalitkákkal; – hogy ezek mind azt a gondolatot hordanák a széles
  tüszőjük alatt, hogy ők Magyarországon az államrendet felforgassák,
  Szvatopluk trónját újra felállítsák, Budapestet elfoglalják s elnevezzék
  Czarográdnak, hogy a muszka czárral conspiráljanak.
  Tudom én azt jól, hogy vannak elégedetlen emberek a tótok között is épen
  úgy, mint vannak a magyarok közt. Sok ember van, a ki azért üti a
  mellét, a nemzetiségére vonatkozva, mert különben észre sem vennék, hogy
  a világon van. Csakhogy ez nem eszme, hanem csak «szusz».
  Vannak igenis árva tót diákok, a kik a lycæumi sovány convictuson
  keservesen magolva a quæ maribust, sanda szemmel nézik a duskálkodó
  földesúr fiát, a ki csak a billiárdnál tanúl, mégis szolgabiró lesz
  belőle; aztán vannak a világ háta mögötti ecclesiákban tengődő
  prédikátorok, a kik a mennyországot távolabb esőnek hiszik a tótokra
  nézve, mint a hogy azt más népek közel érik. Azután vannak veszekedett
  prokátorok, a kiknek a nemzetiségi izgatás mód a clientela
  szaporítására; de vannak minden bizonynyal igazi bonæ fidei nemzetiségi
  rajongók is, a kik anyanyelvüket imádják, költeményeket irnak rajta,
  azokat elszavalják, kinyomtatják, boldogok benne; és aztán végül van
  egynehány élelmes speculáns, a ki szimatolja a pénzszagot a moszkvai
  liga tarsolyában; nagyokat igér, s nagyokat vár érte, – kétszáz forintos
  évi fizetés mellett ezres bankjegyeket váltogat, s pezsgőt iszik belőle;
  – ez a törzskar. De hol a tábor? Hisz a felvidéki tót nép még csak egy
  pánszláv képviselőt sem küld fel a magyar országgyülésre.
  Most két esztendeje keresztül-kasul jártam a magyar-tót felvidéket,
  voltam Nyitra, Trencsén, Árva, Liptó legszebb vidékein: úgy mentem
  mindenüvé, mintha haza mennék; úgy fogadtak mindenütt, mintha a
  legtősgyökeresebb magyar nép lakta vidéken járnék; a tót munkások a
  mezőn a maguk népdalai mellett énekelték az «Isten áld meg a magyart», a
  tót polgárok, iparosok koszorúkkal fogadtak a városok bejáratánál,
  papjaik s azok között kemény pánszlávoknak elhíresztelt celebritások
  távol falvakból eljöttek ahhoz a házhoz, a hol szállva voltam, s mondtak
  olyan felköszöntőket, becsületes hazafias érzelemtől áthatott, lelkesült
  szavakat (igaz, hogy némelyik tótul), hogy azoknál különbet a mi ős
  szittya vérünk se buzoghat elő, a katholikus tót papi méltóságok pedig
  épen kifogástalan érzelmű magyar hazafiak. Aztán pedig hát én nem vagyok
  nékiek se főispánjok, se földesuraságok, még csak lutheranus főcurator
  sem vagyok; – a mit bennem szivesen fogadtak, az a specziális magyarság
  megtestesülése: magyar író vagyok, semmi más: tőlem se nem remélhet, se
  nem félhet senki semmit; a mit a szivéből nekem ád, egyenesen a magyar
  nemzetnek adja.
  Tovább mentem. Árvaváralján már az iskolás gyermekek «dicsértessék a
  Jézussal» és «adjon Isten jó napot»-tal köszöntenek magyarul. Azok az
  árva vidéket lakó árvaiak, a kiknek, ha egy esztendőben roszúl terem a
  burgonya, nincs mit enni, de azért még az inséges időben sincs
  adóhátralékuk. Faképeket, játékszereket faragnak, azt boldogabb vidékre
  elhordják, mégis lerojják, a mivel az államnak tartoznak. A fafaragás
  egész üzletággá fejlődött ki náluk. Megismerkedtem egy egyszerű
  parasztlegénynyel, a ki egy állatcsoportozatot valódi művészettel
  állított elő gyertyánfából; nyáron a mezőn dolgozik, csak télen át
  művész. Megnézheti a magyar miniszterelnök elfogadási termében, a ki
  odamegy, ezt a parasztművet (olyan tisztességben részesül ez), ott áll a
  díszalbum mellett. S ilyen művészekkel tele van a tótság. Faragott
  sétapálczáikat viseli az egész világ, még China is. Csöndes,
  dologszerető, becsületes nép ez.
  Mikor az országgyülésen a magyar nyelv tanításáról az alsóbb iskolákban
  volt szó, hej, milyen nagy jeremiádát támasztottak ellene (akkor sem
  annyira a pánszlávok, mint inkább a pánszászok). No ha azért riadoztak
  tőle, hogy a magyar nyelv oktatása által majd a más ajkú népfajok
  nemzetiségükhöz hűtelenek lesznek: hát akkor nagyon ok nélkül rontották
  a vérüket; hanem ha attól féltek, hogy ennek a gyakorlati életben
  foganatosítása után a különajkú nemzetiségek a magyar állameszméhez
  hívebbek lesznek, hát akkor jól prófétáltak.
  – Két év előtt, mikor Trencsénben jártam, csupán e megyében száztíz
  magyarul tanító iskola volt, s azok között tizenkettő, a miben az
  előadási nyelv kizárólag magyar, a többi megyében is úgy van. A nép maga
  kivánja így! Aztán milyen iskolák! Az árvaváraljai elemi iskola különb a
  hajdani lycæumoknál. Ezek a magvetői a hazaszeretetnek. A mi
  iskolamestereink ott a felföldön végzik be azt a nagy művet, a mit Árpád
  apánk ezer év előtt megkezdett. Ők fejezik be a pusztaszeri szövetséget.
  S ez a gárda hatol előre ellenállhatatlanul. Munkája láthatatlan; de
  feltarthatatlan mint a felvilágosodásé. A hajnalsugár elűzi a
  kisértetet.
  Most következik azonban a rejtelmes történet.
  Koritnyiczát is meglátogattam, családommal együtt, s még két jó barátom,
  Schwarz Gyula és Andaházy Pál kedves társaságában. A gyönyörű fekvésű
  fürdőben már akkor (ősz felé) nem volt más otthon, mint «tisztelt
  hazánkfia» Gelléri Szabó János barátom; vendégül pedig, mint mondák, egy
  angol tudós maradt még ott. Ott nagyhamar egymásra találtunk, az angol
  középtermetű, széles vállú férfi volt; arczán semmi az angol typusból: a
  kétkúpos homlok, a hatalmas két ágra hagyott szőke szakáll, a piros
  arcz, villogó szemek, büttykös orr, az egész arcz izgatag kifejezése
  egészen más népre emlékeztetett.
  Schwarz Gyula tudós barátunk egyszerre angolul kezdett el hozzá
  beszélni, a mire az idegen doctor elég udvarias volt németül felelni, s
  a társalgás maradt ennél az idiománál.
  Ebéd után azt a meggyőződésünket fejeztük ki egymás előtt, hogy ez az úr
  – muszka.
  Azután beírtuk a neveinket a vendégkönyvbe; angolunk névjegyzése ekkép
  szólt: «Robert Laing, collegii Corporis Christi apud Oxoniensis Socius».
  Szép, gömbölyű, kissé hátradűlő betűi voltak: mint azoké, a kik cyrill
  betűk írásához szoktak.
  Innen aztán tovább mentünk, fel Liptóba a Kárpátok közé, a fölséges
  csorbai tóhoz, a mit hogy ha le akarnék festeni, egy regényt kellene
  hozzá írnom rámának. – Hát a mint ott is elénk adják a vendégkönyvet,
  hogy a neveinket beírjuk: a legelső név, a mi szemembe tünik,
  ugyanazokkal a gömbölyű hátradűlő betükkel van odairva, a czím is ugyan
  az, csakhogy a név egészen más. A csorbai tó vendégkönyvébe ugyanaz
  «Cuthbert Shield, Northumberland, England, apud Oxonienses, collegii
  corporis Christi socius». A nap, melyen ez beiratott, május 30-ika.
  Ekkor pedig voltunk szeptemberben.
  Ez már szeget ütött a fejembe. Két különböző név alatt, egy angolnak
  májustól szeptemberig a magyar-tót felvidéken mulatozni több, mint
  barátság. Mi dolga ennek itt?
  Aztán kiment az egész dolog a fejemből.
  Budapestre haza költözve, egyszer egy októberi napon betoppan hozzám az
  én koritnyiczai anglusom, látogatóba.
  – God bye sir! Hanem már most engedjen meg, nem tudom melyik nevén
  szólítsam önt, mister Robert Lainghoz, vagy Cuthbert Shieldhez van
  szerencsém?
  Az anglus elnevette magát kedélyesen, s egy cseppet sem jött zavarba.
  – Igenis, mond, az egyik az irói nevem, épen úgy, mint önnek és sok
  másoknak is vannak írói álneveik; néha azt használom, kivált versek alá
  irva, minők a Csorbai tó vendégkönyvében láthatók.
  – Önnek nagyon megtetszett a mi tót felvidékünk, hogy négy hónapot ott
  töltött.
  – Oh igen. A szláv népszokások tanulmányozását tüztem ki feladatomul; s
  egész idő alatt folyvást Moyses püspök házánál voltam vendégül
  elfogadva: az volt kirándulásaim központja.
  (Én ezt a Moyses püspököt úgy ismertem, mint hírhedt pánszláv
  celebritást.)
  Angolom tovább ment. Én meg eresztettem. Nem kenyerem a spiczliskedés;
  ámbár, ha a hazámat fenyegetné valami igazi baj, én biz a
  denuncziálástól sem ijednék vissza.
  Hanem azt még sem tagadhattam meg magamtól, hogy este a clubban,
  összetalálkozva azzal a miniszterrel, a ki nekem legkedvesebb jó
  barátom, el ne mondjam neki sub rosa a tapasztalatomat.
  – Mégis jó volna megkérdezni attól a Moyses püspöktől, mondám én, hogy
  mi dolga volt neki négy hónapon át ezzel a kétféle nevet viselő
  angollal?
  Az én kegyelmes barátom uram végig hallgatta szokott olympi nyugalmával
  az én felfedezésemet, s aztán szemem közé nézve azokkal a véghetetlen
  okos szemeivel, azt mondá:
  – Persze, hogy jó volna megtudni Moyses püspöktől, hogy mi dolga volt a
  két nevű urral? csak az az egy kis akadály van a dologban, hogy Moyses
  püspök már ez előtt egy néhány esztendővel meghalt.
  Még így meg nem buktam soha!
  Eszerint az én dupla barátom engem még egyszer rászedett.
  Már most ez vagy valami «trufátor» volt, a ki egyenesen az emberek
  megtréfálását tüzte ki czéljául, vagy valóságos Aksakoff-féle utazó
  ügynök. A dolog összeesik a hires Dobrzánszky-féle puts-csal.
  Nekem pedig mindegy, akármelyik volt.
  Se én, se más magyar ember, politikai emissariusokra nem vadászunk.
  Hogy pánszlávok vannak, azt elhiszem, hogy gyakorlati sikert nem érnek
  el, arról bizonyos vagyok. A pánszlávizmus a tót felvidéken olyan baj, a
  minek a kigyógyítására nem kell mindjárt a ferrum sesquichloratumot
  használni, mikor az orvoslására elég a rumford-leves is.
  
  
  A MISKOLCZI SZŰZ.
  Kétszáznyolczvanezer embert zúdított alá Magyarországra az orosz czár: a
  fényes gárda lovas dandárt, a hol az egyik ezred csupa pejlovon ül, a
  másik csupa almásszürkén, a harmadik mind egyforma fakón, a negyedik
  tiszta fekete lovakon; zenekar lovagol előttük, tarka ruhákban, azután a
  cserkeszeket, keleties egyenruháikban, a fényes beshmetben, a hegyes
  papással a fejükön; hosszú puska a hátukra vetve, ezek sortüzet adnak
  lóháton ülve a támadó ellenfélre, azután a doni és zaporogi kozákokat, a