Szélcsend alatt; Az életből ellesve - 09

  «Folyó év és hónap 19-dik napján, úgymint Jubilate utáni szombatnapon
  Debreczen városa teljes tanácsülésében, nemes, nemzetes és vitézlő
  Keresztszeghy Mihály uram birósága alatt, bevádolt nemes és nemzetes (a
  «vitézlő» szándékosan kihagyatott) Igyártó Ferencz uram ügyében –
  «itéltetett». – – Minekutána a vádlott maga is beismeré, hogy a
  tiszafüredi tábort, a hova küldetve volt fegyveresen, fegyverestől,
  lovastól elhagyá a vezérek tudta és engedelme nélkül, s ezen defectusát
  semmi nyomatékos kényszerítő okkal védelmezni nem is tudta: annálfogva
  nevezett Igyártó Ferencz uramnak, hazai statutumaink értelmében, e
  városban levő lakóháza mind porig lerontassék, ivókútja a színig
  betömessék; tűzhelye eloltassék, szárnyas és lábas marhái, az egy
  házőrző kutyán kívül, megölessenek, élőfái tőből kivágassanak s házhelye
  sóval behintetvén, üresen hagyassék; ő maga pedig e város határából
  végkép számkivettessék; cselédjeinek és háznépének szabadon hagyatván,
  hogy vele menjen, vagy őt itt hagyja, és soha többet híre ne legyen e
  város kapuin belül, hanem ha a tilalom ellenére e város árkain innen
  találtatnék, semminemű törvény védelmére ne számíthasson, valamint az
  égnek vad madarai.
  Datum, mint fentebb.»
  A jegyző tollának perczegése kisérte a biró rövid mondatait.
  Midőn be volt fejezve az itélet, Keresztszegi levetteté a lánczokat a
  vádlottról.
  – És most haza mehet kegyelmed. – Holnap reggeli harangszóig rendezze el
  dolgait, mert a harangszó után csákány vettetik falainak.
  A mint az elitélt keze megszabadult a láncztól, a biró felé emelé azt és
  mondá:
  – Ma kegyelmed volt rajtam az úr s itélt fölöttem ott, a hol hatalma
  volt; holnap én fogok itélni ott, a hol hat lépésnyi téren én vagyok a
  biró. És az kegyelmednek fog fájni.
  – Isten hirével! szólt távozást intve a biró; s azzal föltevé süvegét,
  föloszlatá a gyűlést, ősi szokás szerint, ily főben járó itélet után az
  egész tanácscsal szép rendben a nagy templomba menvén által, hol ez
  alkalommal rövid istentisztelet tartatott.
  Másnap a reggeli harangszó a város népségét nagy izgalomban találta: még
  a ki semmit nem tudott volna is a tanács itéletéről, figyelmessé lett a
  harangszó után, hogy valami rendkívüli történik a városban, mert a
  hármas csendítés után szokás szerint nem hallgatott el a harang, hanem
  tovább zúgott egy óráig, két óráig, egész délig, egész sötét éjszakáig;
  egyre mondva: «mortuos plango» (holtat gyászolok).
  S ha az emberek kérdezék egymástól: ki az a nagy halott, a kire oly
  szakadatlanul harangoznak? azt mondták rá: nem más az, mint Igyártó
  uram, kinek tanács itélése szerint most bontják szét a házát,
  Nagy-Csapó-utczában, azonvaló büntetésül, hogy a tábort elhagyta
  engedelem nélkül.
  Arra aztán a kérdező is tódult arra, a merre a válaszadó, a
  Nagy-Csapó-utcza tájékára, a hol már kora reggeltől nem hogy lóval, de
  kutyával sem lehetett keresztül menni a nagy tolakodás miatt.
  A közeleső háztetők, kútágasok, palánkok mind rakva voltak kiváncsi
  néppel, ember emlékezetére nem fordult elő ilyen eset Debreczenben.
  A sárgára meszelt ház előtt két oldalról lovas hajduság zárta el az
  utczát, szabad tért biztosítva a bennlevők számára. A lovasságnak Albisi
  Zólyomi Dávid parancsolt.
  A szabad tér közepén volt egy emelvény, ülőpadokkal; azon foglalt helyet
  a biró, a főjegyző s az itélet végrehajtásához kiküldött két tanácsos;
  mellettük két sorban gyalog-alabárdosok álltak, tollas sisakkal a
  fejükön.
  A mint az első harangszó megkondult a nagy templom tornyában, másodbiró
  uram inte a kikiáltónak, ki is két trombitást vevén maga mellé, miután
  az emelvény szélére felállt, a kezébe adott itéletet hármas trombitaszó
  után négyszer kihirdeté, a világ négy része felé fordulva; azután mély
  csend támadt, s az átelleni ház kapuja megnyilván, azon előlépdelt Tatár
  Lőrincz, a hóhér – és huszonnégy kezes legénye.
  Tatár Lőrincz fekete ember volt; sokan azt is állíták, hogy czigánynak
  született, a szakáll egész a szeméig benőtte arczát, s nagy fekete két
  szemöldöke csak folytatása volt a szakállnak; de hogy valami fehér is
  legyen rajta, lecsüngő koromsötét haját magas fehér báránybőr-süveg
  szorítá alá; Debreczenben a fehér süveget közönséges ember soha sem
  viselte, az mindig borzalom tárgya volt. Ezenkívül egy nagy veres
  pokrócz volt akasztva a nyakába, a mi egészen borzasztóvá tette.
  Lőrincz mester egy nagy pörölyt tartott kezében, s azzal megüté a
  sárgaház kapuját, kapubálványát, szemöldökfáit és szegletköveit; annak
  jeléül, hogy e ház az elpusztulás sorsának van átadatva.
  A bezárt kapu recsegve dűlt be, engedve a feszítő kecskelábaknak, s
  ezzel megkezdődött a munka.
  Legelőször is kivezették az istállóból Igyártó két lovát, két tehenét, s
  azokat taglóval leütve, szekerekre emelték; a legények összefogdosák az
  apróbb marhákat, s azokat kivégezve, fölhányták a készen álló
  szekerekre. Csak a galambokat nem birták elfogni, azok ott kóvályogtak
  az egész munka alatt az elitélt háza fölött.
  Majd lábtókkal felmentek a háztetőre, s léczeket és gerendákat
  lebontották és lehányták az udvarra; minden faneműt, a mi a házon volt,
  szekerekre raktak s a leütött állatokkal együtt, lovasok kiséretében,
  kivontatták a nyúzók mezejére, ott a fákból máglyát raktak, s azon a
  hullákat porrá égették. Még a kútágast is kivágták.
  Azután a meztelen falakra került a sor.
  Az ajtók mind be voltak zárolva, azokat elébb küszöböstől, ragasztástól
  ki kelle vágni csákányokkal.
  Mindenki arra volt kiváncsi, hogy Igyártó használta-e a kapott
  időhaladékot arra, hogy házában levő holmiait onnan rokonai házához
  eltakarítsa? s meg volt lepve minden ember, midőn látta, hogy az első
  szobában minden butor a maga helyén áll, még a czintányérok is a
  szekrényekben s a zsoltárok és imádságos könyvek az ablak hidján.
  A hóhér kalapácsa alatt darabokra zuzattak a butorok is; a szőr- és
  vászonnemű összehasogattatott; a mint a dunnákat feltépték, a szétömlő
  pelyhet felkapta a szél, s széthintette az egész bámuló tömegen, mintha
  mindenkinek akarna egy emléket juttatni e mai napról.
  Azután tovább bontották a falakat; a téglát, vályogot szétzúzták apróra,
  betömték vele a kútat, meghordták vele a veteményes kertet; feltöltötték
  vele az utczát.
  Egyik fal a másik után omlott be a csákány-ütések alatt; egyik szoba a
  másik után tárult fel az utczai nép előtt; már a konyhára is rájött a
  sor, a tűzhelyen még pislogott a parázs, tegnapi tüzelés maradványa; azt
  is bakó oltotta ki; s tűzhely és kémény a többi fal után omlott.
  Csak a hátulsó szoba volt még hátra.
  Mikor Lőrincz mester e szoba ajtajához ért, hogy azt is beüsse
  pörölyével, hirtelen meglepetve állt meg, s pörölyét letámasztva a
  küszöbhöz, visszament biró uramhoz.
  – Miért állt meg a munka? kérdé Keresztszegi a bakótól.
  – Hallja ezt kegyelmed? kérdé a bakó ujjával a legutolsó szoba ajtaja
  felé mutatva.
  – Hallom. Abban a szobában énekelnek. Az elitélt és családja oda
  zárkóztak; vigyázva bontsák le kendtek a tetőt és falakat, hogy a
  bennlevőket meg ne sértsék.
  A bakó fejével bólintott s veres pokróczát karjára vetve, mint egy
  fejedelmi palástot, visszament az utolsó ajtóhoz.
  E csöndes időköz alatt hallhatták a közelállók a szobában felhangzó halk
  énekszót:
   «Uram, ki lészen lakója
   A te szentséges hajlékodnak?…»
  A távoli harangszó kisérte azt méla zúgásával.
  A bakó parancsot adott huszonnégy legényének. A padlás gerendáit
  hirtelen leemelték, azután minden oldalról a falak eresztékeibe fúrták a
  feszítő vasakat; egy jelre, egy roppanásra az utolsó négy fal egyszerre
  kifelé dőlt s a fehér porfelleg közül, mint egy ótestamentomi jelenet,
  tünt elő egy férfi, egy nő és egy hajadon alakja.
  Középen a férfi, fedetlen fővel, egyik kezében tartva a zsoltárt,
  másikkal emelve öreg beteg anyját, ki mankójára támaszkodva,
  tekintetével most is a zsolozsmák soraiba mélyed. A harmadik alak, egy
  szőke, siró leányka, arczát a férfi keblére rejti; bomlatag fürtei még
  vállait is eltakarják. Lábainál hever a házőrző eb.
  E pillanatban elfogult csend ült meg a bámuló néptömegen; még a
  harangszó is félbeszakadt.
  Keresztszegi most felemelkedék állványáról s rendületlen hangon szólt:
  – Igyártó Mihály! a törvény végrehajtatott kegyelmed házán; személye ez
  órától fogva száműzött a város kapuitól. Isten szent hirével!
  Igyártó e szóra megindult, az éneket folytatva; egy zúgó hang az övé,
  egy rebegő a beteg öreg asszonyé; úgy jöttek elé az omladványok közül;
  az eltakart arczú hajadon csak maga zokogott.
  Mikor az emelvényig értek, a biró újra megszólalt:
  – A ki a száműzöttet önként követni akarja, ebben meg nem gátoltatik; a
  ki tőle elmaradni kíván, abban is szabadság adatik neki.
  E szóknál megállt a száműzött s zsoltárját becsukta és leányát magához
  ölelte, az öreg asszony félve kapaszkodott fia karjába s a házi kutya,
  kezét nyalva, húzódott hozzá.
  – Indulok, Keresztszegi uram; elhagyom a várost. Nem is sírok, nem is
  átkozódom. A kik velem jönnek, anyám, leányom, házőrző kutyám. Tegnap
  kegyelmed itélt én fölöttem, ma én itélek kegyelmed fölött. Leányom
  tegnap még a kegyelmed eljegyzett menyasszonya volt, ma már nem az; a
  hogy kegyelmed száműzött engemet a városból, aként száműzöm kegyelmedet
  én is családomból. Tudom, hogy kegyelmed nagyon szerette leányomat, de
  én is oly nagyon szerettem szülővárosomat. Isten oltalmazza a
  hátramaradókat.
  – Megálljon kegyelmed, Igyártó uram, szólt emelvényéről a biró, nem ez a
  törvény. A száműzött nem ura senkinek többé; még családjának sem.
  Erőtetni, parancsolni kegyelmednek nem szabad. A hajadonnak szabad
  akarata van, s maradhat kegyelmed ellenére is.
  Igyártó Mihály e parancsszóra hirtelen hátralépett, anyját és leányát
  eltávolítva magától, még kutyáját is elrugta lába elől.
  – Nem parancsolok senkinek, nem hivok senkit: a ki velem nem akar jönni,
  elmaradhat tőlem!
  Keresztszegi most lelépett emelvényéről s reszkető hangon sugá a
  leánynak:
  – Ilona. Elhagynál-e engem?
  A leány most felemelte arczát; a rásütő alkonyfény tette azt csak
  pirossá, különben halavány volt, de annál több tűz égett lelkesült
  szemeiben. Halkan, de töretlen hangon viszonzá a kérdezőnek:
  – Öreg anyám beteg, atyám száműzött, köztük a helyem.
  A biró szomorúan csüggeszté le fejét.
  – Isten áldja meg kegyelmedet, susogá a leány, s a következő perczben
  ismét egymás mellett voltak a száműzött, az anya és a leány, és a hű eb.
  A nép útat nyitott előttük; az utcza végén kocsira ültették őket s
  kivitték a városból.
  A biró pedig felállt ismét az emelvényre, senki sem látta, hogy mikor
  törölte meg szemeit; a rombolók készen voltak a munkával, akkor egy zsák
  darált sót hoztak elő s a pusztára rombolt házhelyet a bakó behinté
  átkozott sóval, s mikor ez is megtörtént, biró uram kemény szóval kiálta
  a sokaság előtt:
  «Így bűnhődik az, ki a csata tüzét meg nem állja!»
  A mint a hivatalos nép elhagyta a tért, a csőcselék elárasztá a pusztult
  házhelyet, kutatva az apróra tört romok között értékes tárgyak után.
  Elvonulás közben Albisi Zólyomi Dávid azt mondá a birónak:
  – Ez ugyan hiábavaló komédia volt. Hagyta volna ránk kegyelmed a
  büntetést. Minek volt ez?
  – Ez kellett «ad terrorem populi!»
  Debreczen tehát harczol!
  Nagy szó volt ez; mert kétezer lovas és háromezer dárdaviselő ember áll
  onnan a síkra, s ha egyszer kiálltak, aztán meg is állnak ottan!
  Szépen dandárokra osztva vonult ki márczius 13-án a felkelő sereg; a
  lovasságnak hosszú nyelű csákánya volt, a gyalogoknak egyenesre ütött
  kaszáik. Mindenkinek veres lobogó csákó volt a süvegén, az különbözteté
  meg őket a székelyektől, a kiknek kék s a hajduktól, kiknek fekete
  lefityegőjük volt a fövegük mellett.
  Maga a bátor tanuló ifjuság, a sereg lelke és magva, külön zászló alá
  csoportosulva vonult ki a sereggel; néhány kardra is tudott szert tenni,
  legtöbbnek elég volt az ólomvégű fustély.
  Maga Keresztszegi uram vezette a hadat, úgy megülve hátas lován, mint
  valamely régi kurucz hadvezér.
  A hadat egész vándorserege követte a szekereknek, miken a vitéz
  insurgensek feleségei, anyósai s pereputyjai ültek, fel lévén készülve
  tarisznyákkal és bográcsokkal, hogy a táborban édes feleiket éhezni ne
  engedjék, mert csak az az egy, a mi nem jó a háborúban. Arra pedig senki
  nem is gondolt, hogy ha Debreczen egyszer hozzá kezd a verekedéshez,
  abból más futás lehessen, mint az ellenségé.
  Nagyon szellemdús volt pedig a hadorganisatio, melyet Keresztszegi uram
  követett. Az egész had czéhek szerint volt beosztva, régi rendelete volt
  már a városnak, hogy a czéhek zászlót és dobot szerezzenek maguknak, s
  szokva voltak tűzi veszedelem, tatárfutás, fejedelemkisérés, különféle
  veszedelmek idején egy helyen összetartani s fegyelemre ügyelni, mit a
  czéhmesterek és öreg legények tartottak fenn. Két erős zászlóalj volt
  maga az érdemes csizmadia és szűrszabó czéh. A csapók és timárok
  képeztek egyet. Hatalmas és puskával, taglóval ellátott czéh volt a
  henteseké és mészárosoké, kik egynehány fogas szelindeket is hoztak
  magukkal, híres bikafogókat: most tegyenek ki magukért! Egy csapatot
  képeztek az ácsok, kőmívesek és molnárok; ez a legkevésbbé harczias
  indulatú testület; míg ellenkezőleg a gubakészítők semmi más dandárhoz
  nem engedték magukat csatoltatni, mert ők a vásárban sem ülnek egy
  sorban a szabókkal, hanem azért szörnyen fenekedtek, hogy majd
  megmutatják ők, hogy ha kevesebben vannak is, többet levágnak az
  ellenségből, mint a szabók, a kik kétannyian jönnek. A földmívesek
  képezék a lovasságot, illő tisztelettel engedvén a nemes uraknak, hogy
  elől lovagoljanak a kivonuláskor, hanem azután a csetepaténál is elől
  legyenek ám!
  Másnap este Rakomazon innen találta a debreczeni felkelő sereg Bethlen
  István hajduit és a székelységet, kik a «palatinális» seregek elől nagy
  sietséggel vonultak vissza.
  (Gyönyörű ovatosság a debreczeni tanács jegyzőkönyveiben, hogy azokban
  sehol e szókat: «kurucz» – «labancz» vagy «német sereg» – «magyar sereg»
  fel nem találhatni; az illetők mindig e nevekkel vannak megtisztelve: «a
  palatinális sereg», – «a fejedelem seregei». Sehol sem említi a krónika,
  mintha a császár és a nemzet harczolt volna egymással; sem a midőn
  kibékültek; csak a két jelentést találni fel benne: «a palatinus» – «a
  fejedelem». Azok között folyt a vita, miért folyt? nem mondatik; úgy is
  tudatik, ők békültek ki, ha kibékültek. Indokolja egyébiránt az
  ovatosságot egy jegyzet 1585 okt. 22-ről, mely így szól: «a… ármáda ezen
  általmenvén, ezen protokollumból is tíz esztendőt kiszaggatott valaki, a
  város elfutása alkalmatosságával, többekkel együtt»).
  Tehát a palatinális seregek átkeltek a Tiszán s erős állást foglaltak
  Rakomazon felül.
  Albisi Zólyomi és Bethlen kénytelenek voltak szemük láttára engedni a
  hidverést, mert ágyúiknak épen semmi hasznát nem vehették, egy nagy
  márcziusi zivatarban minden lőporos szekerük keresztül ázván. A lőpor
  csupa nyirok volt, a tűzbe téve sem sült el. A palatinálisoknak pedig
  négy darab kerekes ágyújok volt, mely keresztül hordott a vízen; így az
  átkelést nem lehetett megakadályozni.
  Zólyomi Dávid azonban azt reménylette, hogy majd a Tiszán innen, ha
  kikaphatja az ellenfélt a síkra, annak az ereje nagyobb részt
  muskétásokból s csak egy ezred dragonyosból állván, túlnyomó
  lovasságával majd erősen összetöreti.
  Azonban az ellenfél vezérei, Eszterházy Pál és Bornemisza János tábornok
  régi tapasztalt hadvezérek voltak s nem könnyen mentek bele a két
  erdélyi úr kívánatába; e helyett körülsánczolt tábort ütöttek Rakomaz
  fölött, a fejedelmiekre bízva, hogy őket onnan kivessék.
  Helyzetük a természettől is védve volt; jobbról egy messze terjedő nádas
  ingovány, melyet egy áradási töltés rekeszt el a szántóföldektől; balról
  emelkedett halmok, miket pattantyus telepeikkel megraktak; elől pedig
  hirtelen sánczot vertek levágott fűzfákból és gyorsan emelt
  földhányásból. A gyalogságot nehéz lesz ennek neki vinni, a lovasság
  pedig akár leszerszámozzon, annyira nem vehetni e helyen hasznát.
  A debreczeni insurrectio megérkeztekor épen nagyon rossz kedve volt
  Bethlen Istvánnak. Abban az órában végződött egy csetepatéja a sáncz
  mögül kirontott dragonyosokkal, mely alkalommal nagy boszúsággal
  tapasztalá, hogy elcsigázott székely huszárjainak paripái nem állják ki
  a nehéz, jól táplált meklenburgi harczmének rohamát, mikor azok egy
  tömegben jönnek.
  A roppant segélyhad érkezése nem nagyon növelte a főkapitány jó kedvét.
  – De mi az áldottának jönnek kegyelmetek ilyen sokan? kiálta a
  tisztelgésre jövő Keresztszegi elé. Nem mondtam én kendteknek, hogy
  hozza el az egész falut! Azt kívántam, hogy tartsanak itt egy jól
  fegyverzett rendes csapatot, öt-hatszáz embert, s e helyett hoznak nekem
  hatezer vasvillát! Úgy látom, még asszonyaikat is elhozták. – Hát ez a
  sok mendikás mire való? Azt gondolják, deák szóval meg lehet ijeszteni
  az ellenséget? Úgy segéljen, annyi a zászlójuk, mint egy tatár tábornak.
  Szép zászlók, mondhatom. «Az becsületes csizmadia-czéh». – «Az
  becsületes timár-czéh». Mit csinálok én annyi becsületes emberrel? két
  nap alatt fölesznek körülöttem mindent, a mi zöld, s akkor futhatok
  magamtól. Jobb szerettem volna helyettük ötszáz gazembert, a ki
  verekedni tud.
  Keresztszegi uram nagyon elkedvetlenedett e szavakra, azonban Zólyomi
  Dávid inte neki, hogy most ne feleljen, s azzal karon fogva, átvezeté
  saját sátorába, a hol sokáig értekeztek valamiről.
  Midőn elhagyták a sátort, már akkor a debreczeni sereg szépen
  letelepedett a mezőn, s szekerekből hátul sánczot csináltak hosszan, s
  azon belül előkapott nádkévékből tüzet raktak s sütötték a szalonnát
  mindenfelé, s kinálták egymást kulacscsal.
  A fiatal diákság szerteszét csatangolt a zajos csoportok között s
  tartotta azokat biztató beszéddel.
  Kellő közepében az érdemes csizmadia-tanyának látjuk humanissime
  Ormándyt perorálni. Nagy csoport tolakodott körülötte. A két vezér úr is
  odanyomult, meghallgatni, miről van szó.
  A humanissime igen praktikus oldalon fogta hallgatói kedélyhangulatát.
  Nem sokat fárasztá quinquennis phantaziáját a «dulce pro patria mori»
  versbe szedésében; sőt chriának sem igen járta volna meg super eo «si
  fractus illabatur orbis», a mit a háború czéljáról s a bennlevők
  magatartásáról beszélt, hanem «ad hominem» egészen præstanter és
  eminenter volt applikálva az egész dissertatio.
  – No lássák atyámfiai! csak alig érkeztünk meg, már sánczolják magukat,
  mint az ürgék. Nem tetszik nekik a «gyepre legény!» Legalább
  megkönnyítik nekünk a munkát, ők már megásták maguknak a hosszú sírt,
  nekünk csak bele kell őket temetni. Énekeljük el szegény halottaknak azt
  a kegyes éneket: «Már leteszem fáradt testem».
  A jókedvű legénység rázendíté s végig hangzott a síkon a busongó halotti
  ének egy ellenség számára, a ki ugyan még csak ezután fog meghalni, de a
  ki már megássa magának a sírt előre.
  – Ha kiszáradt volna a torka, humanissime præceptor! szólt egy kerek
  hasú vargamester, hasonló kerek hasú kulacsot nyujtva a vén diák elé,
  mit az hatalmas huzással vallatott meg, nagyot lélekzvén utána. Valaki
  más nagy darab szalonnát nyomott a másik markába.
  A lelkesült szónok így állt egy hordó közepén, jobbjával a kulacsot,
  baljával a szalonnát emelve hallgatói elé.
  – Nézzék kegyelmetek, atyámfiai, van-e áldottabb ital ennél a
  karczosnál? van-e kellemetesebb gyümölcs ennél a pörkölt szalonnánál, a
  mikkel a mennyei atya bennünket táplál és elevenít s vajjon mivel él az
  ellenség oda át? Fekete prófunttal, annak is fele zabliszt, olyan, mint
  mikor a csapóföldet összedagasztja a gerencsér törekkel, kemenczét
  kitapasztani. S mit isznak azok oda át? Árpalevet, meg rántott levest.
  Rengeteg hahota szakította félbe.
  – S mi, a kik ilyen fehér czipóval, ilyen füstölt szalonnával élünk, mi
  ijednénk-e meg olyan néptől, a ki prófunttal, meg rántott levessel él?
  – De már ugyan nem! hangzott mindenünnen. Ez döntő ok volt a bátor
  elszántságra; még azok, kik rántott levessel élnek, akarnak kikötni
  olyan emberekkel, kiknek szalonna fekszi meg a gyomrát?
  – Sőt többet mondok! szólt a humanissime, ügyesen megragadva az eszmét,
  mely hallgatóinak megtetszett s folytatását adva. Fekete kutya legyek,
  ha a múlt szüreti szupplikácziókor nem láttam, mikor az ilyen cserepár
  egész csapatostól körülfogott egy nagy ménkű mocsárt s ott horgásztak,
  mit? talán halat? nem; talán csíkot? nem! – Békát fogdostak,
  kecskebékát! azt a hosszú zöld lábút, azt húzták nyársra, úgy sütötték!
  Ne menjek el erről a helyről, ha nem igaz!
  Ez volt a kegyelemdöfés a szegény palatinális muskétásoknak!
  Elhíresztelni róluk, hogy megeszik a békát! Ha lett volna is még valami
  hitelük Debreczen előtt, e tudósítás azt is tönkre tette volna.
  Alig is várta Szabó uram, az érdemes csizmadia atyamester, hogy a zsivaj
  után szóhoz juthasson, s a mint egy fél sonka fel volt szúrva dárdája
  hegyére, azt azon módon ég felé emelve, megrázta kegyetlenül s nagyot
  mondott a sokaság előtt: «no iszen! kaphassam meg hát azt a békaevőt!»
  Csak egy vékonydongájú szattyánpapucskészítőnek volt az a nehézsége az
  egész ellen, hogy hiszen, jó volna, csak az a nagy ágyujok ne volna!
  Humanissime Ormándy az ellenvetést nem hagyhatta megtorlatlanul. Neki is
  fordult a papucsvargának istenigazában.
  – No iszen meglátszik kegyelmeden, hogy nem valami törtbőrből dolgozó
  tősgyökeres csizmadia, nem az az ember, a ki megtudja fordítani a
  fordítófán a megöntött sarut, hanem csak olyan szattyánból dolgozó
  papucsvarga, a ki törököknek varr s menyecskék lábairól veszi a
  mértéket. Nem is tudom, minek rontja kend a vitéz csizmadiák erkölcseit,
  mit elegyedik közéjük? Azt gondolja, hogy mi nem tudjuk, mi az az ágyú?
  az ágyú nem egyéb, mint egy nagy puska; ha kilőtték, megdöglött. Nem is
  való az egyébre, mint durranásával a lovakat megijeszteni; már pedig mi
  nem vagyunk lovak, ergo az ágyutól meg nem ijedünk; vicissim: a ki
  megijed az ágyútól, ergo az ló.
  No szegény szattyánvargának jobb is lett volna már nem születettnek
  lenni, mert e percztől fogva az egész táborban azzal üldözték, hogy
  «ergo, a ki megijed az ágyútól, az ló».
  Keresztszegi magához hivatá a fiatal népszónokot, s azt kérdezte tőle,
  volna-e kedve valami vakmerő vállalatra, a a mi csak diáknak való?
  – Subintelligitur.
  – No hát vegyen magához háromszáz válogatott ifjút, s az éjjel holdvilág
  feljötte után azon a mocsáron keresztül ott ni, nagy csendességben
  kerülje meg az ellenséget. A mocsár széle felé van egy csőszkunyhó, vagy
  vadásztanya; puszta szemmel is meglátszik; mikor ahhoz érnek, azt
  gyujtsák fel. Ezután igyekezzenek mentül nagyobb zajjal előtörni az
  ellenség jobb oldalában; puskákat vigyenek magukkal, s azokkal
  lövöldözzenek, mindegy, akárhova, ha a levegőbe is. Megértett,
  humanissime?
  – Perdocte érteném, csak azt tudnám, hogy gólyává legyek-e, vagy
  vidrává, hogy azon a fertelmes ingoványon háromszázad magammal keresztül
  tudjak törtetni?
  – Egyszerű mestersége van annak, humanissime; bontsák le a szekerekről a
  fenékdeszkákat, kössenek rajtok gúzst keresztül, abba dugja bele
  mindenki a lábát; így minden lábán egy deszkával az egész ingoványt
  keresztül-kasul járhatja.
  – Ecce, mint Péter a tengerek felett! Hogy ezt elébb fel nem fogtam,
  duræ capacitatis homo! Azután pedig?
  – Azután pedig ráütvén nagy zajjal a gyanútlan ellenségre, azt ott vagy
  olyan zavarba hozzák kegyelmetek, hogy futásnak ered, s azon esetben
  innen az egész tábor rohamra indul a sánczok ellen, kegyelmetekkel kezet
  fogva; vagy pedig tulnyomó erőt találnak maguk előtt s azon esetben
  sietve visszavonulnak a mocsárhoz, lehányt deszkáikat újra saruikra
  öltik s elinalnak vitézül, biztosak lehetvén a felől, hogy az ellenség
  nem üldözheti kegyelmeteket a süppedős ingoványban.
  – Mindent értek. Fél óra mulva készen vagyunk.
  Elébb, mint a félóra eltelt, készen állt a latin cohors, de nem
  háromszáz, hanem hatszáz fővel, mert ebből a tréfából valamennyi pogány
  isten kedvéért sem maradt volna vissza egy is. A sok requirált deszkáért
  volt is elég csetepaté a megbontott szekértáborban, a sok tapasztalt
  asszonynép szentül tudta, hogy soha se látják ők azokat a deszkákat
  többet, mert azt a deák mind feltüzeli, mihelyt végezte vele dolgát.
  A vitéz csapat fegyvere kizárólag jó hajlós csáti botokból állt, ólommal
  beöntött bunkóval; Ormándy humanissiménél volt a hirhedett
  vezérgerundium, a hagyományos tűzoltó «nagy bot»; azzal készült az
  útnak.
  – Hát puskákat miért nem hoztak? a hentesektől kölcsön lehetett volna
  venni, kérdé Keresztszegi.
  – De hisz azt nem cselekszem. Ha ezeknek puskát adok, ki áll jót felőle,
  hogy ha egy falka vadlúd felrepül a nádasból, tízen nem lőnek utána? S
  azzal el lenne árulva jövetelünk az ellenség előtt. Diákkézbe bot való
  fegyvernek; ha azzal nem tud bánni, kár neki a puska.
  Keresztszegi helyeslé a latinus nézetét s áldás fejében megtölteté
  mindnyája kulacsát bakatorral, s azzal útnak ereszté; ki-ki vitte hóna
  alatt a deszkáit.
  Keresztszegi már előbb közlé furfangos tervét a vezérekkel; s ezúttal
  maga Bethlen is kénytelen volt elismerni, hogy biró uram nincs minden
  hadvezéri adomány nélkül. Akár nagyon sikerül, akár kevésbbé ez egyszerű
  csel, annyi minden esetre el lesz általa érve, hogy az ellenség rosszul
  fogja magát érezni abban az állásban, melynek egyik oldalát minden órán
  észrevétlenül megkerülhetni s vagy kijön és nyílt síkon csatát fogad,
  vagy visszahuzódik s átveti magát a Tiszán.
  Azért el is határoztatott, hogy a debreczeni biró tervét az egész haderő
  közreműködésével támogatni fogják.
  Alig hajnallott, midőn Bethlen a lovasságot a palatinális seregek által
  ágyúkkal megrakott halmok irányában nagy fitogatással összpontosítá;
  üres ágyúit felvonatta sánczkosarak mögé, mintha a halmok ellen akarna
  intézni támadást; míg a balszárnyon szekérsánczot rekesztett össze,
  mintha tartana tőle, hogy ha azt meggyengíti, az ellenség véletlen
  kirohanhat s áttör a hadsoron.
  E tüntetések alatt egyszerre csak felkavarodik a mocsár széléből a
  meggyujtott vadászkunyhók füstje, a diákok által adott jel s nehány
  pillanat mulva hangzik a rivalgás, a mint az Ormándy-csapat kiront a
  mocsárból, rajtaüt a gyanútlan bámuló muskétásokra.
  A megrémült labancz egy lövést sem tett támadói ellen; első dolga volt,
  elhányni puskáját, második szaladni az ágyúk felé, hátán vive a
  rémületet a tábor többi részébe.
  A mint a debreczeni csizmadia ezt meglátta, nem kérdezett többé se
  vezényszót, se parancsot, hanem a mint a czéhmester elkiáltá magát: «ne
  hagyjuk ám leöletni a nemes tanuló ifjuságot!» neki vetemedett az egész
  czéh, utánuk a többi czéhek; semmi veszedelem sem birta már őket
  feltartani; öt percz alatt fenn voltak az ellenséges sánczon, egymáson
  keresztül másztak fel az árokparton, ordítottak az ellenségre, hogy
  helyt álljon, ne szaladjon, de a mit az meg nem fogadott, hanem cserben
  hagyva lovasságát, kereste a tág világot; rosszul futva versenyt a
  gyorslábú diáksereggel, mely szörnyű «stragest» követett el a megzilált
  hadban, csodálatosan őrködvén fölöttük a muzsák, hogy közülök még csak
  egyetlen egy is el nem esett.
  A palatinalis sereg jobb szárnyának e gonosz végzete maga után vonta az
  egész sereg pusztulását, annyival inkább, mert Bornemisszának egy ideig
  az a rossz gondolata volt, hogy ágyui erejével megfordítja a csata
  kimenetelét, s nagy hasztalanul durrogatott sokáig Bethlen hajduira, míg
  egyszer aztán azon vevé észre, hogy a semmitől meg nem rettenő székely
  csapatok előnyomulása által, kiket Zólyomi vezetett, már csaknem körül
  van véve, a mikor aztán nem maradt egyéb hátra, mint ágyuit beszegezve
  ott hagyni s nehéz lovasságával keresztül vágni magát az ellenségen. Itt
  azonban ismét nagyon megcsalatkozott, mert, a mit ő messziről
  csőcselékhadnak becsült, az a debreczeni lovas felkelő had a közelből
  olyan rútul bánt csákányaival a jámbor vas-sisakon, hogy a kik véres
  fővel elmenekültek onnan, egész világi életükben emlegették azt a
  «görbét», a mit akkor ismertettek meg velük legelébb.
  A fejedelmiek diadala tökéletes volt, a palatinális seregek nagy
  vereséggel vonultak vissza a Tiszán, még a hidat sem értek rá hátuk