Székelyföldi gyüjtés; Magyar népköltési gyüjtemény 3. kötet - 13

Elindultak második nap is a sokadalomba, s mikor a cziherbe értek,
általbucskázott Gyurka a fején, s olyan gyönyörü szürke csitkó
lett belőle, milyen még a török császár alatt sem járt. Fejébe
huzták a kötőféket s a mint beértek a városba, megszólitja egy
veresszakállu uraság:
– Mit kértek ezért a csitkóért hé?
– Kétezer forintot, felelt a nagyobbik legény.
A veresszakállu uraság egyszeribe elévette a bugyellárisát, de a
legényeknek eszökbe jutott, hogy mit kötött volt ki az öcscsök s
megmásolták a szavukat. Azt mondták, hogy csak teréfa-beszéd volt
az egész, mert a csitkó nem aladó, viszik egy grófnak. A
veresszakállu uraság eppeg Durumó volt s nem is hagyta annyiban,
hanem szépen utánok sétált, hadd lám: kinek adják el a csitkót.
A mint vezették az utczán, kinéz az ablakon egy gróf s kérdi: mit
kérnek a csitkóért?
– Háromezer forintot! felelt a nagyobbik legény.
– Vezessétek be! parancsolta a gróf s mindjárt kifizette a
háromezer forintot. A legények nagy örömökben ismét a csitkó
fejében felejtették a kötőféket s annálfogvást be is köttette a
gróf az istállójába. Alig mentek el, Durumó is beállitott a
grófhoz s dicsérni kezdette a csitkót, mondta, hogy ő is megvette
volna annyiért.
– Hát az úr miféle? kérdi a gróf.
– Én bizony lovászmester voltam egy herczegnél s most szolgálatot
keresek, ha valahová befogadnának lovászmesternek, – felelt
Durumó.
No eppeg jó helyen jár, nekem egy ügyes lovászmesterre van
szükségem.
Megirták a szerződést s Durumó beállott lovászmesternek. Ment
tüstént az istállóba:
– No te tolvaj, akasztófára való gyilkos! Megveretél
egynehányszor, de most a kezem közé kerültél! Ezt mondta Durumó a
csitkónak, avval elékapott egy vastag cseberrudat, s úgy
elnáspágolta a szegény csikót, hogy az a hidlást is felrugta
kinjában. Meghallja a gróf a nagy dörömbözést, lefut az
istállóba.
– Hát te gazember! igy kezded az esztendőt!? Megfogatta a
béresekkel, lehuzatta s olyan ötvent huzatott reá, hogy elájult
belé. Mikor aztán felszeszpetelődött nagy kinnal, átalbucskázott
a fején s lett belőle sas, de megfogadta, hogy többé nem üldözi
azt a kitanult kötélrevalót, ki úgy a begyibe szedte az ő
mesterségit, hogy még őt is csuffá teszi.
A gróf ezalatt kieresztette a csitkót, hogy járja meg magát az
udvaron. Az egész háznépe sajnálkozott a szegény csitkón, jól
tartották czukorral, kalácscsal s különbnél-különb jóféle
süteményekkel. Hanem a hogy magára hagyták, csak keresztül
bucskázott a fején, s úgy repült haza csóka képiben, mint a
gondolat. Az ajtó előtt esmét Hamvas Gyurka lett. Mikor belépett az
ajtón, bátyjai ijedtökben az asztal alá hengeredtek.
– Csak ki onnét hé! szedte-vettézett Gyurka. Tovább nem tartjuk
az atyafiságot, mert ti látom, mindég leiszszátok az eszeteket.
A mi pénz volt, elosztotta négy felé, s azt mondta: Egy rész az
anyámé, hogy legyen miből éljen vénségire, kettő a tiétek, hogy
legyen miből folytassátok a mesterségeteket, a negyedik rész az
enyim, s én azzal megyek szerencsepróbálni.
Avval átalbucskázott a fején, s úgy elrepült csóka képiben, hogy
soha még hirét sem hallották.
(Orbán Balázs gyüjtése.)

VIII. A BOLONDOS LEGÉNY.
Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, kidőlt
kemenczének bedőlt oldalában egy nagy cserefa. Annak a cserefának a
tetejében hetvenhét varju, az aljába pedig hetvenhét poczegér. A
ki az én beszédem meg nem hallgassa, az a hetvenhét poczegér rágja
ki a máját, a ki pedig meghallgassa, az a hetvenhét varju vájja ki
a szemét.
Volt egyszer egy szegény ember. Holta után három fiára egy bikát
hagyott. A fiak úgy egyeztek meg, hogy épitsenek hárman-hárman
egy-egy pajtát, s a melyikbe belefut a bika, legyen azé. No! épitnek
is; a két nagyobb olyan czifrát, hogy még a pap is ellakhatott volna
benne, a harmadik, – egy kicsit bolondos is volt, – hitvány
nyirfa-seprüből font egyet. Eleresztik a bikát s az egyenesen a
vessző-pajtába futott.
A két nagyobb legény eleget boszankodott, de ők akarták igy, oda
kellett engedni a bikát a bolondnak. Ez egyszeribe kötelet vet a
fejire s annál fogva vezette a vásárra. A mint megy az országuton,
nagy szél kerekedik, s egy nagy horgas füzfa elkezd nyikorogni, mint
a csiki szekér. Hm! – gondolja magában a bolondos legény, – e
bizonyosan meg akarja venni a bikát. Oda kiált a fűzfának. – Mit
adsz érte hé? A fűzfa csak nyikorgott, nyikorgott. Ehe! gondolja a
legény, ennek látom úgy kell, ha mind a két szarvát kiütöm.
Kapja magát, s a bikának mind a két szarvát leüti egy
szempillantásra. Hanem a fűzfa csak nyikorgott. Hát nincs most
pénzed? Nem baj, csak szerencse! majd eljövök a jövő héten. Azzal
megköti a fűzfához a bikát, ő meg elindul hazafelé.
Kérdik otthon a bátyjai:
– Hát bolond, eladád-e a bikát?
– Meghiszem, felelt a bolondos legény.
– Kinek adtad el te bolond? Most tudom, hogy istenesen megcsaltak,
– kötekedik a legnagyobb testvér.
– De hiszen! jó helyen van az hékám! Eladtam egy horgas fűzfának
negyven forintért.
– Hát a pénz hol van?
– Megadja majd a jövő héten, ha arra járok.
Kaczagni kezd a két legény. No te világ bolondja! Azt ugyan jól
eladád; majd megkapod az árát bornyunyuzó nagypénteken.
A bolondos legény nem is hederitett a bátyjaira. Elmegy más héten a
fűzfához, s kéri a pénzt, de az még azt sem mondta, hogy:
Mihálybá’!
– Úgy-e! – mondja a legény, – hát ez a becsület!? Kapja a
fejszét, üt egy istenest a fűzfára s az gyükerestől kidől a
földből. Nézi a helyét, hát egy éktelen nagy üst pénz van
alatta! Azt mondja a füzfának a legény:
– No hallod-é, ebből már elviszem a tartozásomat, a többit pedig
elviszem az interesbe. Úgy a mint volt, kiemelte az üstöt, belehuzta
a fejsze nyelébe, fellóditotta a hátára s hazáig meg sem állott.
Megérkezik, meglássa a más két legény a tenger pénzt, össze
sugnak-bugnak, hogy az a pénz jobb volna nekik, mint annak a
bolondnak.
– Öljük meg az éjjel, – suttintja az egyik.
– Aztán vessük a vizbe, – suttintja a másik.
Hanem a bolondos legénynek jó füle volt, s meghallotta, hogy miben
járnak a bátyjai. Elszökött hazulról éjjel, s reggel egyenesen a
királyhoz ment panaszra. Ennek a királynak olyan leánya volt, hogy
soha emberi lélek el nem tudta kaczagtatni, úgy búnak ereszkedett.
Mikor a bolondos legény elmondotta panaszát, olyan hegyesen
elkaczagta magát, hogy az egész ház tájéka zengett belé.
Azt mondja a király erre: – No te legény! én megfogadtam, hogy a
ki a lányomat meg tudja kaczagtatni, annak adom; én nem is másitom
meg a szavamat. Neked adom a leányom s fele királyságomat, a
testvéreidet pedig felakasztatom.
– Fölséges királyom! Ne akasztasd fel szegényeket, majd jók
lesznek az udvarban béreseknek.
– Jól van, mond a király, – teljék a kedved.
Csaptak osztán olyan vendégséget, de olyant, hogy hét nap s hét
éjen még a ló is bort ivott. Azután a szerelmetes pár felült egy
tojáshéjba, letutajozott a Küküllőn, ha kiszállnak, legyenek a
kendtek vendégei.
(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)

IX. A SZERENCSE ÉS AZ ÁLDÁS.
Volt egyszer egy földhöz ragadt szegény ember. Mindennap kötött
egy hát seprüt, azt elvitte a városba, s úgy éldegélt
feleségével egyik napról a másra.
A város végén áncsorgott a Szerencse és az Áldás. Vetélkedtek,
hogy melyik a hatalmasabb, melyik tud több jót csinálni. Mikor
éppen a legerősebben virrongottak, oda ért a szegény ember egy jó
hát seprüvel.
Azt mondja az Áldás: Tegyünk próbát, itt jő egy szegény
seprükötő ember; lásd meg csak, hogy több seprüt nem hoz a
vásárra, ha én akarom.
– Jól van, – mondja a Szerencse, – majd aztán én is
poróbálok egyet, s az lesz a hatalmasabb melyik gazdagabbá teszi a
szegény embert. Nézd meg hogy azért is én nyerek, mert ez a
szegény ember a te ajándékod után is köt seprüt, de az enyim
után hat ökörrel hordat a városba buzát, maga pedig paripán
kevélykedik a szekér után.
Megszólitja az Áldás a szegény embert s azt mondja neki: No
szegény ember! Már elég ideje, hogy hordod a seprüt, megsajnáltam
sanyaru életedet; adok hát neked száz forintot, de többet aztán
meg ne lássalak seprüvel.
A szegény ember szépen megköszönte az ajándékot, a seprükön
túladott nagy szorgosan, s avval haza látott, örvendezve a nagy
summának, a mennyi még a nagyapjának sem volt soha. A feleségét
azonban nem találta, s mert nem volt egy istenadta jó záros helye, a
pénzt betakarta a korpás padba, maga pedig elfutott az erdőre, hogy
fát hozzon, hadd legyen mivel a felesége legalább vizet melegitsen.
Ezalatt haza került a felesége, de hogy nem volt miből ebédet
készitsen, hirtelen felmérte a korpát, szaladott a szomszédba, egy
szücsmesterember hez, a korpán puliszkalisztet cserélt. Mire ura
hazatért, már készen volt a puliszka s mikor abból jól
belapátolt, megyen a korpás padhoz, hogy vegye ki a száz pengő
forintot. Hát biz’ ott nem volt se korpa, se pénz.
– Hé asszony, hol a korpa?
– Azon biz’ én puliszkalisztet cseréltem a szücsnél, felelt az
asszony.
– De hát a száz forintot hová tetted?
– Volt is kendnek száz forintja, – pattogott az asszony, –
nemhogy kendnek, de még a nemzetséginek sem.
Szóból szó lett, a szegény embert elfogta a boszuság, elékapta az
ostort, s ostorszónál inditotta feleségét a szücshöz.
– Kiesett az eszetek kereke? – kérdezte a szücs, mikor a száz
forintot követelték, – hiszen te magad öntötted csávába a
korpát!
Mit volt mit tenni, pénz nélkül oldalogtak haza, s a szegény ember
ismét csak kiment az erdőbe, kötött egy hát seprüt s avval
elindult a városba. A Szerencse már messziről meglátta s hergelte
az Áldást:
– Nézd csak, nézd, Áldás! ahajt jő a szegény ember egy
hát-seprűvel.
Az Áldás erősen megboszankodott, elébe ment a szegény embernek:
– Hogy mer kend seprüt hordani!?
Ez elbeszélte, hogy milyen szerencsétlenül járt a száz forinttal.
– No, mondá az Áldás – adok még százat, de többet meg ne
lássalak seprüvel!
A szegény ember nagy örömmel haza sietett, de a feleségét most sem
találta honn, hamarjában hát a hamvas fazékba dugta el a pénzt.
Kiment fáért az erdőre, mialatt felesége is elékerült a
faluzásból. Nem volt bizony egy csipetnyi liszt nem sok, annyi sem a
háznál, kapta a hamvas fazekat, futott véle a timárhoz, s
puliszkalisztet cserélt rajta.
A gazda mikor jól hozzálátott a puliszkának, gondolta magában,
hogy eléveszi a pénzt, hadd lásson életében a felesége is nagy
summát. De hát lelkem Istenem, se hamunak, se pénznek, se hire, se
hamva.
– Hé asszony! hol a hamu?
– Hol-e? nyelvelt az asszony, ott a kend hasában.
– Hát a száz forint?
Szinét se látta biz annak a szegény asszony.
Elé az ostort a szegény ember s feleségét addig nyirte vele, mig a
timárhoz nem értek. Kérik vissza a száz forintot. Kapja a timár a
czorholó kést s úgy kiverte házából a szegény embert
feleségestől, hogy csudájára gyült a falu.
Mit volt mit tenni, a szegény ember elévette koczrát, kiment az
erdőre, kötött egy hátravaló seprüt s még az nap elinditotta a
városba. A Szerencse jó messziről megismerte s most még jobban
hergelte az Áldást.
– No ládd-é! itt a szegény ember, hozza a seprüt.
Az Áldás azt mondta:
– Már én többet nem adok neki semmit, mert látom, hogy nem
életre való ember, tégy vele, a mit tetszik.
Mikor a szegény ember oda ért, azt mondá neki a Szerencse: – No
szegény ember! adok én neked egy krajczárt, mert látom, hogy
nehezen keresed a mindennapit.
A szegény ember megköszönte szépen, avval bement a városba, ott
seprüjét eladta s vett az árán lisztet, sót, tojást, a
krajczáron pedig vett három diót s úgy indult haza felé.
Utközben három gyermekre akadt; ezek majd kiásták egymás szemét,
úgy veszekedtek valami felett. Kérdi a szegény ember:
– Hát ti mi felett virrongotok fiaim?
– Nézze csak bátyám-uram, – felelt az egyik, – ezt a fényeset
együtt leltük s most már nem tudunk megosztozni rajta.
Az a fényes pedig egy darab gyémánt volt, mit azonban se a
gyermekek, sem a szegény ember nem tudtak.
– Ne veszekedjetek, – mondta a szegény ember, – adjátok nekem,
én adok nektek érte egy-egy diót.
A gyermekek örömmel ráállottak, a szegény ember pedig hazavitte a
kincset, feltette a gerendára.
No, beestellik. Hát egyszer olyan világosság lett a házban, mintha
egy font gyertyát gyujtottak volna meg egyszerre! Megörvendett a
szegény ember; gondolta magában, hogy ezután már éjjel is kötheti
a seprüt, nem kell gyertyára gondolni, s igy valamicskével többet
szerezhet. A mint igy örvendezne, hallja, hogy egy szekér állott meg
a háza előtt. Egy örmény-kereskedő szólott be hozzá egy
pipatüzért, mert más házban már nem látott világot. Meglátja az
örmény a ragyogó gyémántot s tüstént megismerte. Kérdi a
szegény embertől, hogy mennyiért adná el, mert neki szüksége
volna ilyen égőszerszámra, a sok ide-oda járásban.
– Jaj uram, drága portéka az! – felelt a szegény ember.
– Adok érte egy véka ezüst huszast, – mondotta az örmény.
– Jaj uram, drága portéka az, – kötte meg magát a szegény
ember.
– No hát adok két vékát.
– Nem én uram három vékán alól, annyit megér az testvérek
között is.
Kezet csaptak, az örmény tudta, hogy mit vesz, s szivesen adott
három véka huszast érte. Mindjárt le is mérette a szekérről s
behordatta a pénzt. A szegény ember is örvendett a vásárnak, mert
nem tudta, hogy mit árul. Gondolta, hogy ebből telik gyertyára is,
meg más egyébre is.
Másnap megvett egy szép belső jószágot, vett szántót, kaszálót
s még azon őszön annyi szép buzát csépeltetett, hogy nem tudott
betelni a gyönyörűségivel. Vett hat szép ökröt, két lovat
szekér elé, egyet hátast, s a szentmártonnapi vásárra olyan
szekér buzát vitetett bé a városba, hogy hat ökör is ugyan
meghuzott egy-egy kaptatón. Ő maga hátas lovára ült s kisérte
nagy peczkesen a buzás szekeret.
A Szerencse és Áldás már ott állottak a város végén, mire oda
ért. Azt kérdi a Szerencse az Áldástól:
– Ismered-e Áldás azt az uri embert?
– Nem én, – felelt az Áldás, – nem emlékszem rá.
– Pedig ismerhetnéd, – mondja a Szerencse, mert ez a te egyszeri
seprüs embered. No, láddé! hogy gazdag embert csináltam belőle egy
krajczárral is.
Az Áldás erre megszégyelte magát s azt mondta:
– Igazad van, most már látom, hogy az áldás szerencse nélkül
keveset ér!
(Orbán Balázs gyüjtése.)

X. A ZARÁNDOK ÉS AZ ISTEN ANGYALA.
Egy gazdag embernek igen-igen sok szép báránya volt. Kihajtatta
kicsi szolgájával a rétre, hogy őrizgesse ott, de meghagyta neki:
hogy a bárányok s a feje!… úgy viselje gondjokat. A mint
furulyázgatna a kicsi szolgalegény, oda ment egy heczke-ficzki
legényecske, s ez addig hergelte, hogy a szegény pakulárocska fejbe
teremtette macsukájával s a kötölődző legény mindjárt szörnyű
halált halt. Megijedt a kicsi pakulár, széjjel tekintett nagy
hirtelen, hogy nem látta-e valaki, s egy árokba eltemette a holt
testet. Mikor este haza ment a bárányokkal, hiányzott egy
közülök.
A gazdag ember a fiát elküldötte a pakulárocskával, hogy keressék
meg az elveszett bárányt, de mikor semmiképen nyomába nem akadtak,
rátámadt a gazda fia, hogy bizonyosan megette, s úgy megütötte a
botjával, hogy a pakulárocska még jaj szót sem kiálthatott:
szörnyű halált halt. Gondolta a gazda fia: úgy sem lát senki az
ég alatt, eltemetem egy árokba, – s el is temette éppen abba az
árokba, hol a másik legényecske feküdt.
Azonban mind a két gyilkosságot látta egy zarándok, de a fiu apja
gazdag ember volt s nem mert törvényre menni; gondolta, hogy úgy is
hiábavalóság, a gazdag ember kiperli az életből. Imádságra adta
hát magát, s három egész esztendőn át folyvást azért
imádkozott, hogy az úr Isten alázza meg a gazdag embert, hogy
félelem nélkül jelenthesse fel. De az Isten nem hallgatta meg a
zarándok imádságát s a gazdag ember még gazdagabb lett három
esztendő lefolytában. Arra határozta magát ekkor a zarándok, hogy
ő bizony többet egy szót sem imádkozik hijába, hanem világi
életet él ezután. Mért imádkozzék többet, ha az Isten a
gonoszokat áldja meg, s az istenes emberről megfelejtkezik.
Elhagyta kicsi házikóját s elindult a világba. Túljárt már
hetedhét országon, s egy este későn egy emberre talált, a mint egy
nagy tűz körül heverészett. Letelepedett ő is a tűz mellé, s ott
elbeszélte, hogy mi járásbéli. Azt mondja a másik ember: No éppen
én is olyan kegyes életet éltem, mint te, de hogy láttam a rosszak
előmenetelét, a jók sanyarú életét, eltökéltem, hogy többet
nem kegyeskedem, hanem élek, a hogy más Isten teremtése.
Barátságot fogadtak egyszerre s virradatkor elindultak ketten.
Estére beértek egy faluba, s a legelső jóforma háznál szállást
kértek éjjelre. A gazda, kinek szép felesége volt s egyetlen egy
fiacskája, azt mondta: Istené a szállás! s még vacsorára is meg
hivta vendégeit. Azután ágyat vettetett nekik, s egymásnak
nyugodalmas jó éjtszakát kivánva, lefeküdtek, elaludtak.
Mikor már mindenki első álmában volt, felkelt a zarándok utitársa
s egy késsel elnyisszentette a kicsi gyermek nyakát. Avval
feldöfölte a zarándokot s szép suttyomba’ tovább utaztak.
Másnap estére más faluba értek s ott is találtak egy jószivű
gazdára, ki nemcsak szállást adott, hanem jó vacsorát s bort
annyit, a mennyit csak meg győztek inni. Volt a gazdának egy szép
ezüst-pohara, s vendégeit mind abból kinálgatta szerbe-sorba.
Biztatta, hogy csak igyanak abból a pohárból, ő is mindig abból
iszik, s más poharat még a szájához se venne. No! lenyugodtak a jó
boros vacsora után, de a zarándok társa csak azt várta, hogy a
gazda hortyogni kezdjen, leakasztotta az ezüst poharat a
kendőszegről, avval egyet döfött a zarándokon, hogy: tovább egy
házzal!
Mentek, mentek, sokáig vándoroltak, mig egyszer egy szász faluba’
setétedtek el. Hát olyan esős idő támadt, úgy szakadt a
záporeső, de olyan setétség kerekedett, hogy fészét lehetett
volna akasztani rája. Bekéredznek egy házhoz, de a gazda
kikiáltott, hogy: »a szomszéd jobb ember, mint én!« Mennek a
szomszédhoz, az is éppen azt kiáltotta. Rendre fogták a házakat,
de mindenütt kifizették azzal, hogy: »a szomszéd jobb ember, mint
én!« A legutolsó háznál azonban addig kuncsoráltak, hogy a gazda
beeresztette, de akkor sem a házba, hanem a disznó-pajtába. A vén
szász gondolta magában, hogy azok a gonosz mérges disznók még
szilakba szaggatják a két embert s legalább másnap nem kell, hogy
törökbuzát adasson nekik. De a disznók nem bántották a
vándorokat, s csendesen aludtak reggelig, a zarándok társa ekkor
megköszönte a szállást, s a vén szásznak ajándékozta az ezüst
poharat jószivüségéért.
Mentek tovább s utközben egy olyan keskeny pallóhoz értek, melyen
egyszerre csak egy ember mehetett által. Azt mondja a zarándok:
Üljünk le ide, mert látod-e, éppen most lépett egy ember a
pallóra, várjuk meg, mig átaljő. A társa azonban nem hallgatott
rá s szembe ment az emberrel, s mikor ez szerencsés jó napot
kivánt, megragadta s a vizbe taszitotta, s az bele is nyuvadott
egyszeribe’.
A zarándok ezen erősen megbotránkozott, s elhatározta, hogy többet
nem jár egy uton társával. A pallón túl egy keresztuthoz értek s
itt azt mondta társának:
– Én veled tovább nem utazom, hallod-e! ha te keletre mészsz, én
nyugotra megyek.
– Hát mért nem akarsz velem utazni? – kérdezte a társa.
– Azért, mert tovább nem tudom nézni gonoszságaidat. Megöléd a
jószivű gazda egyetlen fiát, a másiknak elloptad kedvelt poharát s
oda ajándékoztad annak a rossz embernek, ki a disznókkal hálatott
most meg vizbe taszitád azt a becsületes embert, pedig szerencsés
jó napot kivánt.
– Várj csak egy kisség, – mondá az utitárs, – ha még te
állasz az erdő felől. Hát te mit tettél? Zarándok létedre
elnézted, hogy egyik emberi állat megölje a másikat, s nem
szólottál, mert féltél, hogy betörik a fejed. Zarándok létedre
nem tudtad bevárni a bün büntetését, hanem világi életre adtad
magadat. Tudd meg, hogy én az Isten angyala vagyok, tudom az emberek
jövendő életét, s a szerint cselekszem. Annak a jószivű gazdának
azért öltem meg egyetlen fiát, mert szülei elkényeztették volna,
s lett volna belőle egy akasztófára való gazember: ezerszerte több
keserüséget okozott volna életével, mint halálával. Annak a
másiknak azért loptam el ezüst poharát, mert elrészegesedett
volna, annyira szeretett ivogatni belőle, de igy eltökélte magát,
hogy többet nem iszik. Annak a vén szásznak pedig azért
ajándékoztam a lopott ezüst poharat, hogy kapjon belé az ivásba, s
igya meg mindenét, mert az olyan embernek nem való a gazdagság, a ki
nem könyörül a szegény utasokon. A pallóról pedig azért
taszitottam vizbe azt a becsületes forma embert, mert éppen akkor
indult a gonoszság utjára. Ezt legalább megmentettem a
kárhozattól. Te is térj vissza kicsi házikódba s ne siettesd a jó
Istent, mert ő szent kigyelme nem késik soha az igazságosztással.
Ezt mondva az angyal, fényes lángszekéren felszállott az égbe.
(Orbán Balázs gyüjtése.)

XI. TÖBBET TUD AZ APJÁNÁL.
Egy szegény pásztorembernek volt két ficzkólegény fia. Az öreg
szeretett lopocsálgatni, s szerette volna, ha fiai is jól kitanulnák
ezt a mesterséget.
Elvitte hát a nagyobbik fiát az erdőre megpróbálni, hogy jóra
menendő-e?… De ez mind csak a fák hegyét nézte, ha nem látna-e
vagy egy madárfészket. Haza mennek este, s azt mondja a pásztorember
feleségének:
– No feleség, ebből sohasem lesz tolvaj, mert a szeme mindig a fák
tetején jár.
Másnap a kisebbiket vitte ki próbára. A mint mentek az erdőbe,
megláttak egy embert, a ki kecskét hajtott a vásárról. – Hej, de
jó volna ellopni azt a kecskét! – mondotta a legényke.
– Mit beszélsz te legényke? Szeretném látni, megmernéd-e
próbálni, – bizgatta az apja.
Avval ott hagyta fiát az öreg, átalcsapott egy ösvényen az esztena
felé. A legényke pedig lehuzta fél csizmáját, s letette az
ösvény mellé, hol a kecskés embernek el kellett menni. Meglátja ez
a csizmát s gondolja is, hogy e bizon jó volna az ő mezitlábos
fiának, de mégse’ vitte el, ki tudja: hátha valami szegény
gyermek hagyta ott s még utána jő.
Mikor a kecskés ember elhaladt, felkapta csizmáját a legényke s egy
másik ösvényen elejibe került amannak, ott ismét letette a
félcsizmát.
– Mégis csak elviszem – gondolja az ember, – kettő megérdemli.
Avval megkötötte a kecskét egy fához, visszafordult a másik
csizmáért. A legényke pedig felkapta a félcsizmát, felhuzta nagy
szorgosan, a kecskét meg eloldotta a fától, s elveszett vele a
sürübe, el az esztenára, oda adta az apjának, hogy ölje meg s
csináljon egy istenes lábas tokányt, ő majd addig ellopja a
kenyerit is az embernek.
Bezzeg hogy a kecskés embernek vissza kellett térni csizma nélkűl,
de még a volt a hadd el hadd, mikor látta, hogy: se kecske, se
csizma! Összekóborolta a szegény ember az erdő minden
zegét-zugát, de a kecskére nem akadt, mert abból bizony már
tokány lett. Nagy kifáradva leült egy forrás mellé, ott elévette
tarisznyáját, hogy egy kicsit falatozzon. A legényke meg bebújt egy
sürü cziherbe, s el kezdett nyekegni, mint a kecske… Megörvend a
szegény ember, hogy ott van közel eltévedt kecskéje, hagyja
kenyerét, hagyja tarisznyáját s megindul a kecskenyekegés
irányában. Mikor már jó messzire tévelygett a forrástól, a
legényke visszakerült, vette a kenyeret, tarisznyát, s avval usdi
neki! vesd el magad! egy miczre az apjánál termett az esztenán.
– Hogy tudád elhozni, te átkozott lélek?! – kérdi az apja.
– Ne kérdezze azt kied, csakhogy elhoztam, felelt a legényke.
– No, – mondja az öreg, – te ügyelj a húsra, én elmegyek s
vágok még vagy egy darab fát, hogy a tüzünk le ne szakadjon.
A mint behaladt az erdőbe, gondolja magában ez mégis igen sok; ha
igy folytatja, hamar akasztófára kerül, jó volna egy kicsit
megijeszteni. Erre az öreg orgonálni kezdett mint egy farkas, de a
legényke utána kiáltott:
– Ne fogja a teréfa apám uram! hozza hamar azt a fát, mert
mindjárt leszakad a tüz.
Az öreg visszatért s csak rázta a fejét s hmgetett.
– Ejnye de kicsi fát hozott apám uram! – mondja a legényke. –
Ennél soha meg nem sül a kecske, megyek, hozok én.
Kapta a baltát, beiramolt a sürübe, ott egy csutakot döngetni
kezdett amugy istenesen, siránkozó hangon pedig mind azt kiabálta:
– Ne üssön engem bátya! nem én loptam el a kecskét, ott süti az
a vén ember, az lopta el.
Arra el kezdett döbörögni, mintha futna a kecskés ember az apja
felé. Aj! megfutamodik a vén pásztor, mintha kivették volna a két
szemét.
– Hova fut apám uram? – kiáltott a fia utána, elésomolyogva a
cziherből, s úgy kaczagott, hogy a könyje is csurgott belé.
– Hát nincs itt a kecskés ember? – kérdi az öreg.
– Hiszen én vertem a csutakot öreg, a baltámmal!
Az öreg csak megcsóválta a fejét: Hej fiam, fiam! te többet tudsz
az apádnál!…
(Orbán Balázs gyüjtése.)

XII. A SZÉP EMBER ÉS A CSALFA ASSZONY.
Volt egyszer egy igen-igen szép ember. Nem volt ennek párja széles
ez világon, a ki szépségben vetekedett volna vele. Le is festették
a képét, s úgy hordozták szerteszélylyel az egész országban. A
ki csak látta, meg nem állotta, hogy meg ne vegye, s rámába
tétették, mint a szüz Mária képét. A sokból egy eljutott a
királyné kezébe is, s ez nem győzte eleget nézni, bámulni. Azt
mondja egyszer a királynak:
– Nem tudom elhinni, hogy élő ember képe ilyen legyen.
– Hát édes feleségem, ott van a neve a kép alatt, az is oda van
irva, hogy hová való; megtudhatod, csak akard, hogy a festő igazat
festett-e?
El is indít a király két hajdut utána, a szép ember azokkal utra
is kel nagy örvendezve; de mikor már jó messzire haladtak volna,
eszébe jut, hogy az imádságos könyvét otthon felejtette. A
nélkül pedig ő egy lépést sem ment tovább, mert az volt a hite,
hogy a szépsége csak úgy lesz állandó, ha abból a könyvből
mindennap imádkozik.
A hajduk visszakésérik s ő bemegy az imádságos könyvért. Hát
édes Istenem, a felesége már ott szerelmeteskedik egy éfiu
legénynyel. Ezen úgy megmérgelődött, hogy egyszeribe megváltozott
szinében s olyan lett, mint a cseppentett viasz. Hanem mit csináljon?
a hajduk siettették, s neki menni kellett.
Megérkeznek a király várába, bevezetik a király elébe, ez csak
megnézi:
– Magad is szép ember vagy, mondja a király, de a festő mégis
csak csalt, mert a kép szebb, mint te magad.
– Felséges királyom! – mond a szép ember, – küldjön csak
engem egy külön-szobába három napra, tudom Istenem, ismét szép
leszek.
Ad is a király neki egy külön szép szobát, melynek az ablaka épen
a kertre nyilott. Ide ült minden jó hajnalba’ a szép ember, s jó
hajnaltól késő estig mindég csak imádkozott a könyvéből, hogy
az Isten adja vissza szépségét.
Egyszer a mint épen az ablakon kitekint, látja, hogy a királyné
kisurran a palotából, megy a filegóriába, s ott egy csunya
szerecsennel csókolódzik-mókolódzik. Erre úgy megvigasztalódott,
hogy abban a pillanatban visszakerült a szépsége.
Három nap multával jelenti magát a királynál.
– Most már látom, mondja a király – hogy a festő csakugyan nem
csalt, mert most a képnél is szebb vagy; de mondd meg, hogy
vesztetted volt el a szined, s hogy kaptad ismét vissza?
A szép ember elbeszél mindent, a hogy történt. – Igy biz’a
felséges királyom! elgondoltam, miért adnám én búnak a fejemet,
mikor még a felséges király is egy hajóban evez velem. Mikor ezt
elgondoltam, egyszeribe’ szebb lettem, mint azelőtt is.
Azt mondja erre a király: – No te szép ember! te már
megvigasztalódtál, de én megkeseredtem; menjünk most addig, mig én
is megvigasztalódom.
El is indulnak, mennek országon-világon keresztül, hegyen-völgyön
által. A mint egy mezőn haladnának, látnak egy négy ökrös ekét
szántani, még pedig úgy, hogy az asszony fogta az eke szarvát, az
ura meg az ökröket hajtotta. A mint közelebb érnek, látják, hogy
a gazda egy nagy ládát emel a hátán, s csak úgy csurog róla az