Székelyföldi gyüjtés; Magyar népköltési gyüjtemény 3. kötet - 12

innét ezt a bolondot.
De a fiu fejébe huzta a sapkát s látatlanná lett. Mikor az
estrázsák kimentek, levette a sapkát s esmént kérte az erszényt.
A kisasszony hizelkedésre fogta, s azt mondá: itt az erszény, itt a
sok arany, a mit bátyádtól elnyertem, de még magam is a tiéd
vagyok, ha megmutatod nekem azt a boszorkányos sapkát. Addig
beszélt, addig mondott, hogy ezt is kibeszélte a szép eszéből, s
odaadta a sapkát. Egyéb sem kellett a kisasszonynak, helyből
megkötöztette az estrázsákkal s kikisértette a várból.
Visszament nagy búval bánattal az is a testvéreihez, s elpanaszolta,
hogy őt is milyen csúfúl rászedé a herczegkisasszony. Mit volt mit
tenni, elhatározták, hogy menjen el a küsebbik is, s próbáljon
szerencsét.
Elment most a küsebbik, a ki a legszebbik is volt. Hogy a vár alá
érkezett, suhintott hármat az ezüstvesszővel, s mindjárt három
erős tábor katonaság vette körül a várat, ő pedig talpig
felöltözött generálissá vátozott. Bejelenti magát s bémegyen,
jobb kezében tartotta az ezüstvesszőt.
A herczegkisasszonynak apja, anyja s minden rokonsága össze volt
gyülve. Azt mondja a legény:
– Felséges fejedelem! azért jöttem, hogy az erszényt s a sapkát
visszakérjem a leányodtól.
Azt kiáltja arra a fejedelem: Estrázsák! vessétek ki ezt a
vakmerőt!
Az estrázsák meg is fogják a gyenerálist, de mikor az udvarra
kiviszik, kiált egyet, s a temhetlen sok katonaság egybe ostromolni
kezdi a várat.
Bezzeg lett ijedtség a palotában! Egyben azt parancsolják az
estrázsáknak, hogy hozzák vissza a generális urat. Visszaviszik s
azt mondja a fejedelem:
– Vitéz generális! küld el innét a katonaságot s neked adom a
leányomat fele birodalmammal.
Kiment a generális, suhintott hármat az ezüstvesszővel, s a
temhetlen katonaság ugy el-lett a föld szinéről, mint a tű. Ő
maga sem generális volt immár, hanem csak akármilyen legény,
csakhogy a kezébe volt az ezüst vessző. Azt mondja most a
herczegkisasszony:
– Szép derék ifiu, édes szép szerelmem, én immár a tiéd
vagyok, csak meg kell esküdnünk, add ide hát, hadd nézzem meg azt a
szép ezüstvesszőt; látom, hogy avval minden ellenségünket
meggyőzhetjük s élhetünk boldogúl.
Hitt az is a szép szónak s oda adta. Nem is kellett egyéb, mert a
fortélyos kisasszony egybe kikisértette a várból a szegén
legényt.
Elment nagy búval a legény, de nem a testvéreihez vissza, hanem a
rengeteg havasba. Leheveredett egy nagy kőszál alá, ott helyben
álom lepi meg s álmában a vén banyó azt beszéli neki: Ne búsulj
fiam, kelj fel; itt van egy kurozsos forrás, tovább pedig egy almafa.
Szakaszsz le arról egy pár almát, a forrásból tölts a kulacsba,
de te nehogy megkóstold egyiket is. Azután menj vissza rongyos
öltözetben a várba, ott a konyhamesternek add el azt a pár almát,
s attól a fejedelemnek egész asztalnépe megbódul. Azután pedég
öltözz daktornak, s jelentesd magadot, hogy mindenféle betegséget
tudsz gyógyitani; a többit aztán a te eszedre bizom.
A legény úgyis cselekedett, mint a vén banyó javalta: eladta a két
almát, evett belőle a fejedelem egész háznépe, s megis bolondultak
tőle. Semmiféle daktor meg nem tudta gyavittani. Akkor jelenti magát
egy idegen daktor. De bezzeg kaptak rajta! Megnézegeti a betegeket, ad
mindeniknek egy gyüszünyi vizet a kulacsból, csak a kisasszonynak
nem. Meg is gyavúl mindenik egy miczre, csak a kisasszony marad
bolondnak. Sajnálták lelkekből, s még is kaczagni kellett rajta,
olyan bolond tempókat csinált s olyan bolondokat beszélt.
Könyörögni, rimánkodni kezd a fejedelem, hogy gyavitsa meg a
leányát is, s nem tud olyat kérni, hogy meg ne adná. Azt mondja
erre a daktor: Add nekem a leányodat, add vissza az erszényt,
sapkát, s az ezüst vesszőt s egyben meggyavittom! Észre veszi a
fejedelem, hogy kivel van dolga, de mit vólt mit nem nem tenni,
mindent vissza kellett adni. Akkor a legény ad egy gyüszűnyit a
herczegkisasszonynak is a vizből s mindjárt helyre állott az esze s
még jobb kedvű lett, mint annakelőtte. Csaptak is olyan lakadalmat,
hogy hét országra ment a hire. A más két legényt is meghitták a
vendégségre, s egybe herczegeknek tették. A küsebbikből pedig
üdővel fejedelem lett. Máig is élnek, ha meg nem haltak.
(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)

V. A KÉT BORS-ÖKRÖCSKE.
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl, egy
nagy tenger, annak a közepén egy nagy sziget; ennek a szigetnek a
közepében egy nagy hegy s a hegy tetején egy ezeregy esztendős fa.
Ennek volt kilenczvenkilencz ága, a kilenczvenkilenczediken figyegett
egy kilenczvenkilencz rejtekes tarisznya; ennek a kilenczvenkilenczedik
rejtekében volt a szent Laczi bátyám kilenczvenkilencz levelű
bibliája, s ennek a kilenczvenkilenczedik levelén voltak megirva a
következő igék. A ki ezeket meg nem hallgassa, soha meg ne lássa a
mennyeknek országát, a ki pedig meghallgassa, horgadjon meg az orra,
mint a kapu kúlcsa.
A biz a’: volt egyszer egy igen-igen szegény ember; a
szomszédjában lakott még egy nálánál is szegényebb. Az egyiknek
fia volt, a másiknak leánya. Kapták magukat a szegény emberek, s
összeszenetálták a két ifjut, hogy ha már annyiban van: legyen egy
kódustarisznyából kettő.
Azt mondja egyszer az ifjasszony az urának: Hallá-e! kied, az igaz,
hogy nem a pápista hiten van, de próbáljon egyet: böjtöljön meg
egy pénteket, hátha adna az isten valamit.
Az ifju ember meg is hallgatta a tanácsot, nem eszik egy betévő
falást sem pénteken, hanem az isten nem adott azért semmit. No,
isten neki, – gondolja magában – legyen a többi után, s
megböjtöli a a másodikat, meg a harmadikat is s egyszer csak ugy
belé jött a böjtölésbe, hogy hét egymásután eső pénteken nem
evett semmit de semmit az ég alatt. De az isten csak nem adott semmit
a hét napos böjtre sem. Legény! – gondolja magában, – ez már
csak elég volt, ha akart volna adni ő szent felsége, erre adhatott
volna.
Meggondolkozik a szegény ember s azt mondja a feleségének: Hallod-e
feleség! süss nekem egy hamuból sült pogácsát, mert menni akarok
az istenhez, hadd látom: hol a hiba!
Süt is az asszony s a szegény ember utnak indul.
Dél tájatt elér a Herecz erdőbe. Ott talált egy ősz embert, a
mint két akkora ökörrel, mint egy-egy borsszem, szántogatott a
cziheres parlagon. Köszön neki, s az fogadja is. Kérdi: hogy merre
van szándéka? mi járatban van? Én bizon az istenhez mennék, –
felel a szegény ember. – Hét pénteken böjtöltem, s nem adott
érte semmit. Most azt szeretném megtudni, hogy mért nem adott?
– Abba’ hiába’ ne fáradj, – mondja az ősz ember, – hanem
én neked adom ezt a két bors ökröcskét, ezek után elélhetsz,
csak senkinek el ne add, akármennyit igérjenek értök.
Haza hajtja a szegény ember a két ajándék állatot, s más nap
mindjárt erdőbe ment velök. A szekeret innét s túl szedte össze;
egyik kereket, másik rudat, harmadik tengelyt adott, s úgy tákolta
össze. Elég az, hogy volt olyan a milyen. De nem is mert két szál
fánál többet feltenni, mert az ökröcskékben még kevesebbet
bizott. Hanem ezek táltosok voltak, s mikor megakará inditani,
megszólal az egyik:
– Hát ezt a két szál fát ki után tette gazduram? Csak rakja meg
a szekeret istenesen, hogy recsegjen alatta, mert mi két szál fával
szégyeljük bémenni a faluba. A szegény ember csak csavargatta a
fejét, de rászánta magát s istenesen megrakta a szekeret, a mennyi
csak ráfért.
A mint kiérnének az erdőből, találkoznak a gróffal s a
falubiróval. Ezek majd hanyatég estek, mikor látták, hogy az a két
pirinkó ökör mekkora szekér fát viszen. Kérdi a gróf: mennyiért
adod nekem ezt a két ökröt, te szegény ember? – Nem eladó
méltóságos gróf ur – felel a szegény ember. Megharagszik a gróf
s azt mondja a szegény embernek, hogy ha egy nap alatt meg nem
szántja a Herecz erdőt, s bé nem veti, s el nem boronálja: ökre
nélkül marad.
Aj! megbúsulja magát a szegény ember. Mit tudjon csinálni! –
Egyet se búsuljon gazduram, szólal meg az egyik borsszem ökröcske,
csak szerezzen kied ekeszerszámot, a többi a mi dolgunk lesz ketten.
No! szerez is a szegény ember. Egyik ad talyiga kereket, a más
ekekabalát, harmadik esztekét, kurta vasat, hosszu vasat, s egy
piczre összeszokotálta az ekét. Elmennek a Hereczbe, s azt mondja
ott az egyik ökör: kied csak feküdjék le s aludjék, gazduram,
eligazitjuk mi a többit. A gazda bizony meg is fogadta a szót:
lefeküdt, elaludt, s mire felébredt, már szépen el is volt
boronálva a szántás. Avval haza eregéltek, s jelentette a birónak,
hogy készen van a munkával. Kimegy a biró s a gróf a hely szinére,
végig járják a helyet, de egy hajszál nem sok annyi hibát sem
találtak a vetésben.
No te szegény ember, – mondja most a gróf, – ha mi nekem
takarmányom van, gyökerestől mindenestől be nem takaritod egy nap
alatt, ökröd nélkül maradsz, tudd meg! A szegény ember elkezd
búsulni, de a bors-ökröcske ismét megvigasztalja.
Egyet se búsuljon gazduram! kied csak feküdjék le a barázdába s
aludjék, a többi a mi gondunk. Bé is takaritották egy nap még a
helyét is a teméntelen sok takarmánynak. Egy szekérre rakták az
egészet, de olyan magasra felrakták, hogy a szegény ember nem tudott
a tetejébe nézni. Mikor a kastélyhoz érnek, bémegyen a szegény
ember a grófhoz, s azt mondja: méltóságos gróf ur! elhoztam eddig
a takarmányt, de ha a kastélyt el nem fordittatja a helyéről, nem
térünk bé az udvarra. A gróf még ki sem hallgatta jóformán, úgy
kivetette a szegény embert, hogy majd megszakadt a nyaka. Meglátták
ezt az ökröcskék, mozditnak egyet a szekéren, neki a kastélynak, s
az fenekestől felfordult. A grófot majd megölte a buszúság.
– Hallod-e, te szegény ember! – mondá a gróf, – ha te engem be
nem vitetsz a pokolba a biróval együtt, ökröd sem lesz s magad is
csúfot látsz. Látni akarom a pokolt, hogy milyen világ van ott.
Hej! búnak adja magát a szegény ember. Hogy tudja ő oda vitetni,
mikor soha még a tájéka felé sem járt a pokolnak. Megszólal az
egyik ökröcske:
Azért soha se búsuljon gazduram! Oda eppeg jó helyre kivánkoznak,
megilleti mind a kettőt.
Avval a szegény ember eléállott a nagy egész vágás szekérrel, a
gróf s a biró felkászolódtak rá, s elindult a két ökröcske
pokol tartománya felé. Estére kelve a szádához értek. A
borsszem-ökröcskék neki futottak az ajtónak, beütötték a
fejükkel, avval a gróf nagy tempóra besétált, s utána a biró.
– No most gazduram! rántsa rájok az ajtót, javallá az egyik. A
szegény ember ugy is tett, s a gróf soha ki nem tuda kerülni a
világ szinére, sem a biró. A szegény ember pedig a két
borsszem-ökröcskével máig is boldogul él, ha meg nem halt.
(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)

VI. MONDJAD HÁT: SZÉNA!
Egyszer volt, hol nem volt egy ember. Csak ide nem messze Gyalakután.
Volt ennek az embernek annyi leánya, akár a rosta lika, de az
egészre sem kellett annyit ügyelődni, mint a legkisebbre.
Furfangosabb volt az adta leánya még az ördögnél is. Annyit sem
hajtott apja szavára, anyja szavára, mint egy mákszem. Verték,
ütötték: nem használt.
A leány egyszer fogja magát, s elszökik. Meg sem állott
Nagy-Galambfalváig. Hogy oda megy, beáll szolgálatba. Jó dolga
volt, serény volt, megszereti egy legény s elveszi. Élnek egy
darabig békességben. Azt mondja egyszer a menyecske az urának:
– Hallá-e! menjünk el apámuramékhoz. Lássuk meg: élnek-e,
halnak-e.
Ők bizon neki czihelődnek, felkészülnek, szekér elé fognak két
tehéntinót s elindulnak Gyalakuta felé. Mikor mendegélnének
Szent-Györgyön keresztül, meglát az asszony egy boglya szalmát az
udvari csürkertben. Mondja az urának:
– Né, hallá-e! mekkora szénaboglya van ahajt!
Mondja az ura:
– Nem széna az, hanem szalmaboglya, feleség.
– A’ nem, hallá-e! mert a széna!
– A szalma! – mondja az ura.
Ahajt ugy összevesznek, hogy a menyecske haját is tépte nagy
buszuságában. Szidta az urát, hogy mért nem mondja ő is, hogy:
széna! De az ura mindig csak azt erősitette, hogy: szalma. Erre a
menyecske felkapja az eczetes korsót, s ugy a tinók közé teremti,
hogy mind miszlikbe[38] megy, a tehéntinókák megijednek,
megfutamodnak, keresztül-kasul az uton, mindent összerontanak.
Eleget mondta az ura, hogy ne bolondoskodjék, de a menyecske mind csak
azt kivánta, hogy az ura mondja azt, hogy: széna. De csak mondta biz
a hogy: szalma. Erre még jobban neki durálta magát a menyecske, az
inget is kivette nyakából, sirt, duzzogott. Az ura csak
csillapitotta, mondta neki:
– Feleség! közel vagyunk Gyalakutához, ott minden ember ismer,
hagyj fel a bolondsággal.
– Mondjad hát, hogy: széna.
– A bizon szalma!
Megérkeznek az apjáékhoz. A menyecske összekörmölve, borzasan,
megtépászva, leszáll a szekérből. Egyenesen bemegy a házba, de
nem szól senkinek egy szót se. Eleget kérdi az anyja, hogy: mi
lelte? mi baja? Lefeküdt az ágyba s hallgatott, mint a néma. Eleget
mondta az ura:
– Kelj fel feleség, mert szégyen a dolgod. Ne tedd magad.
– Mondjad hát: széna.
– A bizon csak szalma!
Este lesz. Jőnek-mennek a látogatók, az atyafiak. Egy sem maradt el
a menyecske zelletségiből,[39] mindenik sajnálkozik a betegségin.
Hivják vacsorára nem megy. Ágyat vetnek másuvá[40], hogy
feküdjék oda. Egyet sem szól, még nem is mozdul.
– No e bizon meghalt!
Elmennek a pap után. Addig az ura pustogja[41] neki:
– Állj talpra, mert mindjárt megmondom, hogy csak teszed magad.
– Mondjad hát, hogy: széna.
– A bizon csak szalma!
Eljő a pap, ádászkodik, imádkozik s avval elmegy. Megvirrad,
nézegetik, hogy él-e vagy meghalt? Hát se nem szól, se nem szuszog:
a szemét is behunyta. Gondolja magában, hogy majd ráijeszt az
urára. Az ura pedig csak pustogja neki:
– Ne bolondozz feleség! mindjárt nyujtó padra tesznek,
harangoznak, rútul lesz a dolgod.
– Mondjad hát: széna.
– A bizon szalma!
Elnyujtóztassák, sirassák, kivált mikor megkonditsák a harangot.
Eljő a temetés ideje, koporsóba teszik, gyülőt huznak,
mindenfelől bomlik a tenger nép, lezárják a koporsót, a pap
prédikál. Mikor elvégezné a perédikácziót, ismét pustogja a
szegény ember:
– Feleség! vége életednek, mindjárt visznek a temetőbe, szólj,
ébredj!
– Mondjad hát: széna!
– A bizon csak: szalma.
Meginditsák ki a temetőbe, leteszik a sirhoz, hogy eresszék le
kötéllel. Oda surlódik az ember s ismét csak pustogja:
– Feleség! add ki magad, mindjárt betakarnak, soha mig a világ ki
nem jösz innét.
– Mondjad hát: széna!
– A bizon szalma!
Leeresztik a koporsót; minden ember egy gajat vet rá előbb s avval
szépen betakarják.
No! a nép elmegyen. A menyecske most veszi magát észre, hogy milyen
bolondul cselekedett. Azt mondja magába:
– Bár az ördög vitt volna el engem!
Erre a szóra hallja, hogy ássa valaki a sirját. Megörűl, hogy az
ura gondolkozott meg, bizonyosan az ássa. De hát a bizon nem ugy van:
az ördög ásta. Szépen felnyitotta a koporsót, s azt mondá a
menyecskének:
– No, ha engemet kivántál, jere velem, ülj fel a nyakamba.
Felül biz a menyecske, még pedig jó hekkesen s kikerekednek a föld
szinyére.[42]
– No most szállj le! – mondja az ördög.
– E – en!?…
Még feljebb ült s amugy sarkantyúzta, hogy vigye haza.
– Szállj le hé! – kiáltott az ördög.
– E – en! – felelt a menyecske.
Megijed az ördög, hogy már mi az isten haragját csináljon vele.
Fut egyik hegyről a másra, sebes vágtatva. A mint fut találkozik
egy vörös csákós huszárral. Istenkedik neki, hogy szabaditsa meg a
menyecskétől, mert gazdag emberré teszi. A huszár előbb rendjin
szépen fogja, de mikor látta, hogy nem használ a szép szó,
kirántsa a kardját.
– Szállj le kujon teremtette, mert mindjárt megöllek a kardommal.
A menyecske sem veszi teréfára a dolgot s leszökik az ördög
nyakáról.
– No te huszár, – mondá az ördög, – jóért jóval fizetek.
Én most elmegyek a király udvarába, belebujok a királynéba; te
jere oda s csak annyit mond: indulj komám! De addig ki ne hajts engem
belőle, mig a király neked nem igéri a leányát s hóta után
egész királyságát. Azután egy más királynéba bújok, abból is
hajts ki egy jó summa pénzért, de osztég mikor a harmadikba bújok,
onnét ki ne hajts, hiába ne is próbálj.
Elmegyen az ördög, s belébúvik a királynéba. Egyszeribe
mindenfelé kurszust bocsát a király az ő birodalmába, hogy mennyi
doktor mind elé gyüljön. Mind elé gyülnek, de egy sem tud a
királynén segéjteni. Megérkezik a huszár is, bejelenteti magát,
bemegyen. Hát a királynét körülvette a zelletsége, sirtak,
piszögtek, pöcsörögtek, hogy kifogynak belőle. Elé áll a
huszár, megfogja a királyné pulszusát, gondolkozik, keresztet vet a
királyné homlokára, s azt mondja: indulj komám!
Egyszeribe az ördög kibújik, de hogy szómat össze ne keverjem,
addig a huszár nem fogott semmibe, mig a király meg nem igérte, hogy
neki adja a leányát, s hóta után egész királyságát.
Elment most az ördög s belebujt egy más királynéba. Összehivják
a mennyi doktor az országba csak volt, de egy sem tudott segéjteni
rajta. Azon közbe hire megy a huszárnak s elhivják azt. A bizon ki
is ugratá egy jó summa pénzért.
Elmegy az ördög a harmadikba. Beléhelyezkedik egész lelke
nyugodalmára, nem félt, hogy a huszár ismét kizaklatja.
A harmadik király is meghallja a huszár hirét, utána is küldött,
igért tenger sok pénzt, csak meggyavitsa az ő derága feleségét.
Kiált is egyet a huszár: _indulj komám!_ De biz az ördög egyet se
mozdult. Ugy hallgatott, mint a süket disznó a rozsba!
– Indulj komám!
Az ördög nem mozdul. Harmadszor is neki káromkodja magát:
– Fikkom teremtette! indulj, mert érkezik a székely menyecske!
Egyéb se kellett a szegény ördögnek. Ugy kipattant a
királynéból, mint a pereszlen, s ugy elvetette magát, hogy még e
mái szent napig is mind fut. Holnap legyen a kietek vendége.
(Kriza János hagyatéka.)

VII. HAMVAS GYURKA.
Vólt, hol nem vólt, még hetedhét országon is túl, egy szegény
asszony. Ennek a szegény asszonynak volt három fia: a legnagyobb
csizmadia-, a második szabómesterséget folytatott, hanem a
legkisebbel semmire sem lehetett menni, mindég a hamuban hevert,
azért el is nevezték Hamvas Gyurkának.
A két nagyobb legény egy darabig csak elnyögte, hogy ők a keresők
s az öccsük eszik-alszik, hamuba’ hemmedezik, de egyszer azt
mondták az anyjoknak, hogy ezt már a szent lélek sem állja ki
tovább, valamerre takaritsa el a beczefiát. El is vitte a szegény
asszony a városba, béadta fazakas-mesterségre, de már másnap
otthon volt Gyurka s azt mondta, hogy ő ugyan nem mocskolódik az
agyaggal, s belőle, mig e világ, soha fazekas nem lesz. Azután
elvitték timármesterségre, de innét is megszökött, mert a
büdösséget nem tudta szenvedni. Vitték szabóságra, azt azért nem
szenvedhette, mert ülni kellett.
A szegény asszony már ugy elkételenedett, hogy azt sem tudta: hol
áll a feje; de a legények addig morgolódtak, hogy ismét poróbált
egyet, s elinditotta a város felé. A mint mentek, találkoztak az
országuton egy veres szakállu urasággal. Kérdi az asszonyt: Hova
igyekszik kend néne, azzal a legénykével?
– Én bizony nagyságos uram, viszem ezt a szegény legénykét
szolgálatba, ha valahol helye kerekedhetnék, de hogy az igazat meg is
mondjam, még egy helyen sem tudott ellakni, mert Laczi a hátán űl a
macskabékának.
– Nem baj a! – örvendezett az uraság – eppeg ilyen legényt
keresek én. Nem lesz nálam semmi dolga az Isten földjén, s még is
olyan bért adok, hogy tiz esztendeig sem szolgálna más embernél
annyit.
Megörvend a szegény asszony, de még jobban Gyurka s meg is mondta az
anyjának egyszeribe, hogy ő ehhez az urhoz megy szolgálatba, ha
semmit sem fizet is, csak enni eleget adjon.
Az uraság megirta a szerződést s mikor a szegény asszony megnyomta
a keresztet, azt kérdi tőle: – No szegény asszony, tudod-e, hogy
ki vagyok én s hova viszem a fiadat?
– A biz’ a no! – renyekedett a szegény asszony, – nem is
kérdém.
– Hát tudd meg, hogy én Durumó vagyok, a pokol királya s fiadat
viszem az ördögök közé.
Aj, megijedett a szegény asszony, kérte, hogy a szerződést
égessék el, de Durumó azt felelte: Majd vaskedden! Hanem megigérte,
hogy esztendő mulva jőjjön el ebbe s ebbe a nagy rengetegbe, ott egy
helyet ugy hivnak hogy: Durumó sarka, s ott aztán visszaadja a fiát.
Belényugodt nagy nehezen a szegény asszony, de mikor haza ment, még
akkor jutott isten igazában eszibe, hogy a fiát kinek a kezire adta.
Elpanaszolta a nagyobb fiának, hogy milyen szerencsétlenül járt, de
ezek csak összenéztek s azt mondták: hogy a vén asszony bizonyosan
a konty alá hajtott, vagy meghibázott az eszében.
No! eltelik az esztendő s a szegény asszony elment pontosan Durumó
sarkához, várt-várt setét estig, de Durumó nem hozta vissza a
fiát. A mint ott búcsálódott, oda ment egy ősz ember. Kérdi:
– Mért búsulsz te szegény asszony?
Elmondta, hogy kinek adta szolgálatba a fiát, s hogy eppeg a mai
szent napra igérte, hogy visszahozza, de biz’ a nem is gondol arra.
– Ne is várd azt hijába szegény asszony, mert oda magadnak kell
elmenned, s ugy ha visszakapod a fiadat.
Avval belefútt a sipjába, s egy kicsi nyulacska mingyárt mellette
termett.
– No szegény asszony! ez a kicsi nyulacska elvezet a pokol
kapujáig, ott aztán beeresztnek, csak azt mond, hogy Durumót
keresed. Hanem a te fiad eddig ugy elvátoztatták, hogy még te sem
ismered meg; adok én neked egy szál rozsmarintot, indulj meg ezzel az
ördögök közt s a melyik előtt kivirágzik, az a te fiad.
Megköszönte szépen a szegény asszony az ősz ember szüvességét s
elindult a kicsi nyulacska után.
Három nap s három éjjel mentek, akkor értek a pokol kapujához,
innét megfordult a nyulacska s a szegény asszony békiáltott a
kapun.
Kifut egy ördög, s kérdi:
– Kit keressz, te szegény asszony?
– Én bizony Durumó ő felségit keresem, felelt a szegény asszony.
– No csak jere, eppeg most egzerczéroztatja a legényeit, ha jó
kedvibe lesz, még be is fogad a fütő katlan mellé.
Bement a szegény asszony; ment egyenest Durumóhoz.
– No kijed ugyan visszahozá a fiamat, Durumó uram.
– Ejnye azt bizon el is feledém, mondja Durumó, de hát melyik is
volt a kied fia? válassza ki, kend jobban ismeri.
A szegény asszony eltalálta egyre a rozmarint nélkül is, pedig
olyan fekete volt a fia, mint az üst.
– Jaj! – kiált Durumó – igy nem mesterség eltalálni!
Elészóllittatott egy regiment ördögöt s parancsolta, hogy
egyszeribe vagdalják össze azt a regimentet, melyikhez Hamvas Gyurka
tartozott, azután égessék porrá, s jóféle fűvekkel kenegessék
meg.
Összevagdalták egy miczre, porrá égették, jóféle füvekkel
megkenegették s a porból esmét egy regiment ördög lett, de egy
makula-mákszem nem sok, annyit sem külömbözött egyik ördög a
másiktól.
– No! most válassza ki kend a fiát, – biztatta Durumó.
Kezibe vette a szegény asszony a rozmarintot, megindult a geléda
előtt, s mikor a fiához ért, a rozmarint kivirágzott s ő
megállott előtte.
– Ez az én fiam! mondta Durumónak.
Tüsszögött Durumó nagy boszuságában, nem tudta már, hogy
mitévő legyen, mert Gyurkát semmiképpen ki nem akarta adni, ugy
megkedvelte.
Hanem Gyurka jóllakott már az ördögséggel is, keresztül
bucskázott a fején, s lett belőle egy csóka s ugy kirepült a pokol
szádán, hogy Duromónak szeme-szája elállott nagy bámulatában.
Azt mondja a szegény asszony:
– Már bizon, ha a fiam elment, én sem maradok itt, s avval ott
hagyta Durumót.
Káromkodott, szitkozódott Durumó, hogy az a tolvaj ugy kitanulta az
ő mesterségit egy esztendőre, hogy még az ő eszén is túl jár;
de nem hagyja annyiban, ha életivel játszik is. Ő is keresztül
bucskázott a fején, lett belőle egy sas madár, s avval utána
repült Hamvas Gyurkának. Mikor már szinte utolérte volna, egy szép
réten leszállott Gyurka, keresztül bucskázott a fején, s lett
belőle egy szép selyem-kendő. Az oláh legények meg a leányok
eppeg ott tánczoltak, az egyik leány megkapta s szépen a nyaka
körül kötötte. Leszállott erre a sas is, keresztül bucskázott a
fején s lett belőle egy istenes vastag macsuka. A tánczosok között
volt egy vidéki legény is, ez kérni kezdette a leánytól a szép
selyem kendőt, de ez nem adta. Azt mondta a legény: Hiszen ugy is
lelted! s erővel akarta elvenni. A leánynak a szeretője erre
felkapta a macsukát s ugy eldöngette a vidéki legényt, hogy a
csontja is ropogott belé. E közben a selyem kendő leesett a leány
nyakáról s esmét csóka lett belőle, a macsukából pedig sas, de
most mérgesebben üzőbe vette, mert ahogy fájt az ütés a vidéki
legénynek, ugy fájt neki is.
Mikor már szinte utolérte volna, a csóka berepült egy ablakon, ott
általhajitotta magát a fején, s lett belőle egy szép
gyémánt-gyürü. A sas nem tudott egyebet kieszelni, hanem
bucskázott egyet s lett belőle egy fiatal ur. A háznál eppeg akkor
készültek a bálba, s a kisasszony mikor észrevette a gyürüt a
kicsi asztalán, azt hitte, hogy az édes apja vette ajándékba s
felhuzta az ujjára. Beállitott erre Durumó is, gazdag urfi képében
s ugy megszerettette magát a háznál, hogy elhivták magokkal a
bálba. Durumó csak mind a gyürüs-kisasszony körül forgolódott,
mondta neki a szépet; s addig-addig, hogy kérni kezdette a gyürüt a
kisasszonytól. Ez azonban kikaczagta Durumót, hogy már első este
gyürüt kér tőle s azt mondta: majd máskor. Hanem Durumónak akkor
kellett egyszeriben s mikor tánczra kerekedtek, megfogta a gyürüt,
hogy erővel is lehuzza az ujjáról. A kisasszony elkezdett
sikoltozni, s Durumót megcsipték a többi urfiak s ugy kiseritették
az ablakon, hogy alig tudott összeszedelőzködni. Káromkodott
Durumó, s fel is fogadta, hogy többet nem üldözi azt a gyilkos
tolvajt, hogy mindenütt ő huzza a kurtát s visszament az
országába. Azonban vége lett a bálnak, s más este a kisasszony
lehuzta ujjáról a gyürüt, s lett belőle csóka, kirepűlt az
ablakon s hazáig meg sem állott. Az ajtó előtt keresztül
bucskázott, s ismét Hamvas Gyurka lett belőle.
– Jaj lelkem fiam! csakhogy haza kerűlhettél, – renyekedett a
szegény asszony, – ládd-e, bátyáid már bolond számba vettek
engem, nem hitték, hogy a Durumó szolgája voltál kerek esztendeig.
– De biz’ a voltam, a ki áldója van! – mondta Hamvas Gyurka,
– de bezzeg nem is bántam meg, mert annyi hunczfutságot tanultam
nála, hogy már az után is elélhetünk uri módra.
Másnap reggel azt mondja Gyurka a bátyjainak:
– No legények, ma sokadalom lesz a városban, én hollószin
paripává változom, ti pedig vezessetek el engem s adjatok el jó
pénzért. Csak kettőt kötök ki, hogy vörös szakállu embernek el
ne adjatok, s ha eladtok, fejemben ne hagyjátok a kötőféket, mert
gazul lesz a dolgom.
El is indultak a városba, s mikor egy cziheren mennének keresztül,
Gyurka átalbucskázott a fején s lett belőle egy szép hollószin
paripa. A bátyjai kötőféket vetettek a fejébe s úgy vezették be
a városba. Még jóformán be se értek, egy óbester megalkudta
ötszáz forintba, de addig itták a legények az áldomást, hogy mind
jobban-jobban neki melegedtek, ettek, ittak, huzatták a
muzsikásokkal, s az öcscsökrűl úgy megfelejtkeztek, mint a fekete
föld. Az óbester pedig haza vezettette a szép csitkót a
kötőféknél fogvást, beköttette az istállóba. Mingyárt adatott
neki jó lágy sarjut, de a csitkó csak tüsszögött s még belé se
harapott. Kimegy az óbester leánya, vitt egy karécz komlós czipót
s egy jó marék nádmézet s azt mind egy falásig megette. A
kisasszony még teréfálózott az apjával, hogy olyan csitkót vett,
mely czipóval él s czukorral. Jól van! kicsapatja az óbester az
udvarra, hadd járja meg magát, hanem mikor délben mind bémentek a
cselédek ebédelni, keresztül bucskázott a fején, csóka lett
belőle, s hazáig meg sem állott. Az ajtóban ismét bucskázott
egyet, s lett belőle Hamvas Gyurka. Bément a házba, ott istenesen
leczirmolta a bátyjait, hogy róla úgy megfelejtkeztek, s azt mondta,
hogy még holnap is vezessék el, de ha megint úgy járatják, többet
nem vigyit velök, hanem dolgozzék mindegyik a maga kezére.