Szabadság a hó alatt, vagy: A zöld könyv - 25

  hajtatott úti kocsijával, a hol az aranyba öltözött metropoliták várták;
  hanem a Nyefszki Sándor kápolnájához, a hol a feketébe öltözött asceták,
  a «simnik»-ek járultak eléje, hogy bevezessék őt a gyászmise
  megtartására.
  Egy hivatalos röpirat hosszan leirja ezen ünnepélyt, hogyan térdepelt a
  czár az ikonostas előtt, hogy tette a protopopa Seraphim atya a
  porbaborult czár fejére az evangeliumot, hogy vezekelt a világ ura a
  szegény simnik cellájában s miket mondott az neki a nép
  elvetemültségéről. Minthogy a tudósítás authentikus, bizonyosan egy szó
  sincs benne, a mi a valósággal összeegyezzen.
  Más volt az, a mi a czárt e falak közé hozta. Ott nyugodtak eltemetett
  leányainak hamvai. Egymás mellett mind a hárman. Zsófiát is odahozatta
  titokban. S az a három gyermek ott lenn a mély föld alatt szövetkezett
  egymással, hogy atyjukat megmentsék; ők hivogatták őt oda a maguk
  csendes, vésztelen lakhelyéhez, a hol nem lakik más a rejtett odúkban,
  csak a galambok.
  Hogy mit beszélt az apa e csendes hamvakkal? azt csak a falak tudják, az
  nincs a hivatalos tudósításban.
  Mikor kijött a templomból, a hol «a halotti misét» végighallgatta, a nap
  épen akkor jött fel. Vereslő sugarai beragyogtak a város ködeiből
  kimagasló Péter-Pál tornyait, az Izsák templom kupoláját, nyílvégű
  keresztjével, a hajnali harangszó búgó hangja ringott végig a csendben.
  Minden azt sugta-zúgta, zengte: hogy Sándor czár utoljára látja országa
  fővárosát.
  Még mikor a troika tova gördült, vágtató méneivel, akkor is
  visszafordítá arczát, hogy tovább megtarthassa azt a látványt, melyet a
  felszálló köd lassan-lassan eltakar előle.
  
  
  A ZÖLD SZEMŰ EMBER.
  Ah, minő riadal lett ott a világvárosban, mikor köztudomásra került,
  hogy a czár elment az Azovi-tenger mellé, s még onnan is odább, be
  Krimiába, a Kaukázusba! Most tudták már meg, hogy mi volt az az üstökös
  csillag az égen? Toll, mely keresztül húzza a bölcsek és bolondok minden
  számításait.
  Hajh minő átkozódás volt a Kazáni Szentszűz temploma sírboltjában, mikor
  megtudták, hogy a czár nem ide jött búcsú miséjét megtartani, hanem a
  Nyefszki Sándor kápolnájába!
  A rémséges nagy tervek, a miknek kitörése az egész világrészt
  megrendítette volna, dugába dőltek.
  A czár elhagyja Szent-Pétervárt, és elmegy innen tizenkilenczszáz
  verstnyire, tizenhárom fokkal közelebb az egyenlítőhöz; elmegy egy olyan
  országba, a hol nincsen az összeesküvés számára semmi termő talaj;
  kisikamlik a számára elkészített óriási kelepczéből!
  A «Szabad szlávok» terve porrá omlott. Ez a szövetség egyenesen a czár
  megölésével akarta kezdeni a népfelszabadítás munkáját. Ellenben az
  «északi szövetség» feladata jutott túlsúlyra, mely a «Zöld könyv»
  alkotmányát akarta létesíteni, vagy a czár kényszerítésével, vagy
  eltávolításával, de a koronás fő elleni merénylet nélkül. A czár
  elutazott szeptember 13-ikán és így a szeptember 20-ára tervezett nagy
  katonai szemle elmaradt. Ezzel a katonai összeesküvés hálója is
  gubanczczá lett összekeverve.
  A szojus blagodensztoiga hivei siettek Zeneida palotájába a találkozóra.
  Nem kellett nekik hivogatás. Mi lesz most a teendő?
  A huszonnégy közül huszonhárom most azt mondá, hogy előlről kell kezdeni
  mindent. A huszonnegyedik volt Jakuskin, az így szólt:
  – Ha ti mind elestetek, én állva maradtam. Ti csak tanakodjatok tovább.
  Én magam majd tenni fogok. S azzal otthagyta a szövetséget.
  Azzal elkezdődött a hajsza.
  Így fut az éhes farkas a koronás agancsár után, pusztákon, erdőkön,
  mocsárokon keresztül.
  A czárnak hat órai előnye volt Jakuskin előtt.
  S az üldöző azt hitte, hogy ő képes azt a hat órát behajtani.
  Jó kaukázusi ménje volt, a mi megszokta húsz órát vágtatni egy nap, s
  aztán a gyepen abrakolni; s hozzá való volt a lovas is, a kinek elég egy
  darab kenyér meg szalonna, s négy órai alvás a puszta földön a bokor
  alatt.
  Hanem az üldözött is ép olyan gyorsfutó volt.
  A czár naponkint százötven kilométernyi utat tett: a mi húsz órai út.
  Négy órai alvásnál többet ő sem engedett magának.
  Nagyszámú kiséret követte; hanem ez nem akadékoskodott Jakuskin
  tervének.
  Csak «egyszer» kaphasson eléje; úgy hogy ő kerüljön elől.
  Ismerte már az utazási rendet. Elől vágtat egy pulk kozák, jól megelőzve
  az utazókat, hogy azok ne nyeljék a fölvert port. Azután a legelső kocsi
  mindjárt a czáré. Megismerni azt Ilia hosszú szakálláról, mely úgy
  repked a kocsis mellén két felől, mint egy zászló. Abban a czár, meg
  hadsegéde: Wolkonszky gróf. A gróf alacsony és köpczös, a czár magas
  athletai alak, termetéhez aránylag kicsiny fejjel. Lehetetlen őt
  eltéveszteni.
  Ha egyszer eléje kerülhetne s egy hid alá, egy bokor mögé elbujva, várná
  nyugodtan, míg feléje közeledik!
  De nem érhette utól. Nagy baja volt a holdvilág, mely nappallá tette az
  éjt, s lehetővé az éjjeli utazást.
  Mikor hetednapra Kurszk közelébe értek, akkor aztán egyszerre beborult
  az ég; zivataros idő támadt: a holdvilág nem toldhatta meg a napot, s
  kocsival a sötétben menni nem lehet. De lehet lóháton.
  Most már reménye támadt, hogy eléje kaphat az utazó czárnak.
  Ez a szándéka is meghiúsult.
  Tapasztalá, hogy a hatalmasokra nézve nincs lehetetlenség. Ha a czárnak
  sietős útja van, akkor a sötétségnek is tudnak parancsolni.
  Mikor már odáig jutott, hogy egy sötét estétől éjjelig, nyaktörő utakon
  koczogva, egészen útól érte a czár kiséretét, akkor látta, hogy a czár
  az éjfél utáni órában fáklyavilág mellett kerekedik útra. Kocsija
  mellett fáklyavivők nyargalnak.
  – Hát hiszen így még jobb lesz! mondá magában Jakuskin.
  Hanem aztán, mikor az útra kiértek, akkor látta, hogy milyen veszedelmes
  csalódás vár reá?
  Az út mentében végtül végig, háromszáz lépésnyi távolban rőzse-kupaczok
  voltak felállítva, s azok mellett jobbágyok álltak kanóczokkal, s egymás
  után, a mint a czár közeledett, fellobogtak a máglyák az útfélen s
  megvilágíták a környéket, s ez így tartott egész addig, a míg virradni
  kezdett.
  Kivilágított úton vágtatott végig a czár.
  Így marad hátra a farkas, mikor a tüzet meglátja, fogait csattogtatva az
  éhkoppra!
  Ezek az útféli tűzrakások az egész tervét meghiúsíták.
  Abba kellett hagynia az üldözést. Most már lefekhetett pihenni.
  Ki sem mozdult már most abból a kunyhóból, a hol meghúzta magát, a míg
  egy hét mulva a másik útikiséret meg nem érkezett, a czárnéval. Annak
  lassubb járása volt. A mely utat a czár tizenkét nap alatt tett meg, az
  a czárnénak huszonnégy napig tartott. Jakuskin az ő nyomát követte.
  Az út Tagánrogban végződött.
  Az azovi tengerpart kikötő városa ez. Szerény kis puszta hely, a mit
  kétszer odahagyott az összes lakossága, a szerint, a mint hol az orosz,
  hol a török nagy úr engedte azt át békekötési árban a másiknak. Most
  épen görögök a lakói. Csak egy bolond késen mult, hogy világváros nem
  lett belőle. Mikor I. Péter czárnak az az ötlete támadt, hogy egy új
  birodalmi fővárost alapítson, melynek tengerpartja van, a között
  habozott, hogy a finn mocsárba rakja-e le azt, vagy a tatár pusztába.
  Egy felhajított kés döntötte el a sorsot. Ha hegyével esik le a földre,
  akkor most Tagánrogot hivják Szent-Pétervárnak s az Izsáktemplom
  kupoláját az azovi tenger tükrözi vissza.
  Jakuskin tudta előre, hogy itt nem fog megmaradni a czárné. Az egész
  városban nincs egy kert. Itt senki sem ültet fát, mintha attól félne,
  hogy más szedi le a gyümölcsét. A legelső csípős szél fel fogja
  világosítani a czárné orvosait, hogy azért, mert egy vidék a 46-ik fok
  alatt van, még nem Olaszország. A czár keresni fogja azt a vidéket
  birodalmában, a hol az örökzöld erdők pompáznak, hogy ott telepítse le
  féltett betegét.
  Kétféle választása van. Vagy Georgia, vagy a Krim.
  Mind a kettő paradicsom annak az orosznak, a ki nyolcz hónapon át nem
  lát egyebet, mint jégcsaptól szakállas fenyőerdőket.
  A czár, a mint Erzsébetet a tagánrogi várkastélyban elhelyezé, azonnal
  neki indult a vizsgálati körútnak. Elkezdte azt Nachitseván,
  Novocserkászk felé. Jakuskin azt hitte, a Kaukázus felé fog tovább
  menni. Minden intézkedés úgy volt megtéve: előfogatok, kiséret előre
  kirendelve, egész Tifliszig. Kiválaszthatta a helyet, a hol lesbe
  álljon.
  Hanem, ekkor megérkezett a czárhoz Woronzoff herczeg, a Krim
  kormányzója, s az annyi szépet tudott beszélni előtte a maga
  tartományáról, hogy a czár egyszerre megváltoztatta az útját,
  visszafordult s Jakuskin csak akkor vette észre, hogy ismét elvesztette
  a nyomát, mikor napi járóra volt előtte.
  Ismét vágtatott utána: végig a Záp-tenger morotvái között, a mikben a
  rothasztó láz rossz szellemei leskelődnek az idegenre. Egész
  Simferopolig nem birta utólérni a czárt. Itt végre épen akkor érkezett
  meg, a mikor az egész város teljes kivilágítás fényében úszott a koronás
  vendég tiszteletére.
  Hanem a czár nem jött ki a transparentekben gyönyörködni, fáradt volt,
  lefeküdt.
  Jakuskin megtudta, hogy másnap korán reggelre előfogatok vannak rendelve
  a továbbutazásra. A czár Woronzoff herczeg hirhedett Jusuffi palotáját
  fogja megtekinteni.
  Jakuskin Bajdárnál utólérte a hintókat. Üresek voltak. A czár elhagyta a
  járt országútat s kocsijait tovább bocsátva, maga, kiséretével együtt, a
  Tsatir Dagh meredek hegyi útain keresztül lóháton járt be harminczöt
  verstet.
  Oly szeszélyes volt a czár utazása, mintha azt valaki vezette volna, a
  kinek tudomása van egy emberről, a ki őt üldözi, a ki rá leskelődik, s
  annak a kijátszására történnének e szerteszét kalandozások egyik
  völgyből a másikba, járatlan útakon, előre nem jelentve a czár
  érkezését.
  Pedig mennyi alkalmat szalasztott el ez alatt Jakuskin! A czár oly
  gondtalannak érezte magát a jó, őszinte mahomedán nép között, hogy
  lóháton és gyalog órahosszat elbolyongott a gyönyörű kertek, erdők
  között. Mikor az oriandai andalító völgy virágos pázsitján végig
  heveredett, azt mondá: «itt szeretném hátralévő napjaimat eltölteni!» A
  kínzó gondok, a melancholia ólomszárnyú rémei ide nem találtak utána,
  azokat is eltéveszté magától, mint az összeesküvőt.
  Végre megtudta egy reggel Jakuskin, hogy a czár Alupkából Mordinofba fog
  utazni. Ide csak egyetlen egy út vezet, az is csak lóval járható; ezt az
  útat a bennszülöttek «Lajtorjának» hivják. Megérdemli a nevét, olyan
  meredeken visz fel a hegygerinczre, néhol szűk sziklahasadékok közé
  beszorítva.
  Jakuskin egy tatár kalauzt fogadott fel, a ki őt az erdőkön keresztül a
  «Lajtorja» magaslatáig elvezesse.
  Még hajnal előtt, sötétben elindult, hogy megelőzze a czárt.
  Tatár murzának öltözött át, egy két-csövű vadász puskát vetett vállára.
  A sűrű erdőből kibukkanva, maga előtt látta a mély hegyi utat.
  Egy sziklafalból kicsurgó csermely fölött virított egy sűrű hibik bozót,
  két ölnyi magasban az út felett.
  Az utat itt egy sziklarepedés szakítá félbe, a min egy keskeny hid
  vezetett keresztül. Ott a lovasoknak csak egyesével lehetett áthaladni.
  A legkedvezőbb leshely Jakuskinnak.
  Itt kifizette a kalauzt s azt mondta neki, hogy elmehet.
  Mikor az megemelinté köszönet fejében a süvegét, csak akkor tünt fel
  Jakuskinnak valami sajátságos ezen az emberen.
  – Ejnye, te ficzkó! Milyen zöld szemeid vannak?
  Az ember nevetett; mintha egy üres hordóba dohogna valami.
  – Az ám. Zöld a szemem. Mondá s azzal eltünt az erdő bozótjai között.
  Jakuskinnak eszébe jutott Bethsába meséje.
  Meghuzta magát a bozótban, puskáját lövésre tartva készen s várt.
  Egy-egy keselyű rikácsolva csapott el fölötte, a mely hullának nézte a
  magasból, oly mozdulatlan volt.
  Végre hangzott a jel, a mire vár. Paripák dobogása a hegyi úton.
  Egészen szemközt kellett rá jönniök, annyi ideig czélozhatott, a meddig
  neki tetszett.
  Mikor azután a lovagok látkörébe értek, akkor vette észre, hogy mennyire
  fel van csufolva.
  A paripákon csupa csatlósok ültek, kantáron vezetve az üres nyergű
  lovakat, a miken a czár és kisérete jött. Csupa cselédnép haladt el
  előtte. A czár megint eltünt valamerre.
  Hová lehetett?
  – Átkozott zöld szemű ember! Káromkodék magában Jakuskin. Még magamat is
  babonássá tesz.
  A czár csak nem jött eléje. Az megint kikerülte valahol.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  A legfölségesebb őszi nap volt, a minőt csak a varázsszép Tauria hegyei
  közt élvezhetni. A lég tiszta; minden hegy oly közelnek látszik, az
  ökörnyál selyem fonadéka, mint túlvilágról jövő izenet szállong a
  magasban, a fák lombozata már veressel, sárgával van keverve; a pázsit
  beszórva rózsaszín kökörcsinnel. Ez a kis darab föld a világ gyümölcsös
  kertje. Egész erdő ott a gyümölcsfa, mely érett terhe alatt meghajlik. A
  hullott alma, körte ott hever az útfélen s a pagony alja terítve van
  vele. A sárga rigók magasztalják a gazdát, a ki nem sajnálja a
  fölöslegét a vándor utastól s az erdők madaraitól. A milyen óriási fák
  más országban a vadkörtét termelik, olyanok terepültek szét a
  hegyoldalakból aláhajolva, megrakva ökölnyi nagyságú «buzdurgán»
  körtével s a mézédes «baiarmud»-dal. A mit kézzel el lehet érni, az az
  utasé, a többi a gazdáé.
  Sándor czár el volt ragadtatva e tündérország gyümölcsgazdagságától.
  Kezdte hinni Bethsába tündér-regéit.
  A mint egy helyen az út két összehajló hegyoldal között kezd
  felemelkedni, harangszó ring alá a magasból.
  A czár meglepetve kérdezé egy szemközt jövő tatártól, a ki a bozótból
  szállt alá:
  – Hol harangoznak itt?
  – Szentgyörgy-kolostorban, viszonzá a tatár.
  – Ki építette azt a kolostort itt a rengetegben?
  – Ez a hajdani Diana temploma. Annak a romjai közé települtek le a
  fekete barátok, a kik az Athos hegyéről jöttek ide.
  – Ah! Ez a hirhedett Diana temploma Taurisban? mondá a czár, kinek
  emlékében egyszerre föléledt mind az a hős rege, a mit a szép Artemis
  papnéról, Iphigeniáról, Euripidestől kezdve Goethéig megirtak. És most
  ez barátok kolostora?
  A czár nem tudott elmenni egy templom mellett, a nélkül, hogy be ne tért
  volna.
  Itt még többszörös indoka volt e vágynak. A történelmi régiség, a mi a
  classicus őskorból fenmaradt, s egy keresztyén menhely a csupa mohamedán
  lakta vidéken.
  – Hogy lehetne a kolostorhoz eljutni? kérdezé a tatártól.
  – Egy gyalogösvényen, mely ez útról félrekanyarodik, s aztán a kolostor
  túlsó oldalán ismét levezet az útra. Akkor a lovakat a lovászokkal előre
  lehet bocsátani, s gyalog megjárni a helyet. Kissé fáradságos út lesz.
  Én lehetek vezető.
  A czárnak annál nagyobb kedve volt hozzá. Egész uti kiséretével együtt
  leszállt, s a vezető kalauzolása mellett megindult a Diana templomát
  felkeresni.
  Az ösvény sűrűn egymásba nőtt bozóton vitt keresztül. Festői szépségű
  facsoportok váltakoztak minden oldalon; a mint a vadon termő szőlő egyik
  fáról a másikra átfutott, zöld mennyezetet képezett az út fölött,
  melyről az apró gömbölyű csoportba idomult piros szőlőfürtök csüggtek
  alá, a miknek tatár neve: «Kacsi».
  Egyéb gyümölcstermő bokorral is tele volt a geszt, a mik közül különösen
  kivált két szilvatermő tüskefa, az egyik rószaszín, a másik viaszsárga
  gyümölcsöt terem; a sárga nagyszemű, s piros fürtökben érik, mint a
  csoportos meggy.
  – Mi neve ennek a gyümölcsnek? kérdé a czár a vezetőtől.
  – A sárgáé «alirek», a pirosé «isziumirek».
  – Szedj belőle nekem, hadd izlelem meg.
  A kalauz hirtelen letépett a szikláról egy csomó vadszederindát, kosarat
  font belőle, s azt tele szedte alirekkel meg isziumirekkel.
  A czár a hegymászástól fel volt hevülve, és megszomjazott. A savanyuédes
  gyümölcs nagyon ízlett neki, mind elfogyasztotta.
  Mikor a kalauznak visszaadta az üres kosarat, akkor tünt fel csak valami
  különös neki:
  – Micsoda zöld szemeid vannak neked, földi!
  – Az ám. Azt mondják. Én soha sem láttam a szemeimet.
  Egy órai gyaloglás után eljutott a czár kiséretével együtt a classicus
  romokon épült kolostorig.
  Át volt izzadva a rekkenő őszi verőfénytől s a fáradságos hegymászástól.
  Azon izzadtan járta be a mythosi hagyomány rejtélyes földalatti üregeit,
  a barlangokat, mikben az áldozatra szánt idegen ifjakat tartották
  valaha, a sziklába vágott rejteket, a honnan Artemis arany szobrát
  Orestes elrabolta. Aztán még a kápolnában ájtatoskodott is.
  Mikor a kolostorból kijött, keresteté a kalauzt, de ez már nem volt
  sehol. Nem látta senki, hol maradt el. A barátok maguk vezették aztán le
  a czárt az erdőn keresztül a «Lajtorja» útjára, a hol a paripák vártak a
  kirándulókra.
  Így kerülte el azt a hybiscus-bozótot, a hol Jakuskin lesett rá.
  Hanem azon az estén kénytelen volt megvallani az orvosának, hogy egész
  testében valami bágyadságot érez, a mit borzongás kisér.
  De gyógyszert nem akart bevenni, azt hitte, majd elmulik magától.
  Még tovább utazott. Meglátogatta a hajdani Akhtiárt, a minek fenhéjázó
  új neve Sebastopol. Jelen volt egy új hadihajó tengerre bocsáttatásán, s
  megnézte a büszke pontusi hajóhadat. Az óriási sánczágyúkkal
  lövéspróbákat rendeztetett, s ott egész nap fáradt, a megújuló láz
  daczára. Este későn megint a templomba ment ájtatoskodni.
  Orvosa unszolására mégis elhagyta a tengerpartot, s visszatért a
  félsziget belsejébe, a hajdani tatár szultánok fővárosába:
  Bakcsi-Szerájba. Ott töltötte az éjt, az egykori ghiráik palotájában.
  Egész éjjel és egész nap ott ült egy dervis palotája kapujával szemben a
  cyprusfák alatt, a mikről Bakcsi-Szeráj oly híres. Ez a dervis volt
  Jakuskin.
  Végre megtalálta a czárt. Odaült az útjába. Burnusába burkolózva várta,
  míg az előjön a palotából. Bizonyos volt a dologról. Igen jó éles
  kindzsál volt az övében s a keze nem reszketett.
  És megint elszalasztotta a czárt. Ott ment el mellette. A ruhája
  hozzáért az övéhez, de nem ismert rá; mert a czár tatár nemesnek
  öltözött s egyes-egyedül, minden kiséret nélkül jött ki a palotából. Ha
  csak egyetlen egy szolga kisérte volna, már fel kellett volna tünnie, de
  egy magányos emberre senki sem ügyel. A czár a «könyek forrását» akarta
  megtekinteni, a mit szeretett leányának hajdani vőlegénye megénekelt. Ez
  az ábrándozásteljes emlék menté meg őt az orgyiloktól.
  Innen ugyanazon tatár öltözetben egy török mecsetbe látogatott el,
  végignézve a mozlimek ünnepi szertartását.
  Aztán vissza sem tért a khámi palotába, felkereste a kormányzói lakban
  uti kiséretét.
  A kormányzónál várt reá egy sürgöny, a miben halálhír volt. Miksa bajor
  király halt meg, a czárné sógora.
  Sándor megijedt, hogy ha azt nejével is tudatni fogják, a rossz hír
  gyönge egészségét meg fogja rontani. Rögtön parancsot adott az
  indulásra, a nélkül, hogy a khámi palotába visszatért volna.
  A kapuban ülő dervis hasztalan várta a czárt; mire megtudta eltávozását,
  már akkor az túl járt régen a krimiai isthmuson.
  Futhatott utána újra.
  Megint eszébe jutott a mese: «a kit a zöld szemű ember magának elszeret,
  az ellen hiába fenik a fegyvert.»
  Kezdett már hinni a babonában, az egész képzelődése tele volt zöld szemű
  kisértetekkel.
  A czár tovább utazott a Dnyeperhez, onnan keresztül a nogáji pusztán a
  mariopoli selyemtenyésztő telepeken, s onnan az Azovi-tengerpartra, a
  hol imádott neje várt reá.
  Jakuskin mindenütt a nyomában.
  Orekhofon innen, a mint egy rozzant hidon átvágott, a lovának lába
  lecsúszott a gerendák közé s eltörött. Jakuskin gyalog maradt.
  Nem messze volt a postához, oda begyalogolt. Lovat akart kapni minden
  áron.
  A postamester odavezette az istállóba.
  – Nézd uram, egy lovam sincs. Most ment itt keresztül a czár, valamennyi
  lovamat elvitték előfogatba.
  – Hát az ott a szegletben?
  – Az nem az enyim. Egy futáré, a ki most érkezett Kiovból, és rögtön
  ágyat kért lefeküdni.
  – Futár, a ki ágyat kért lefeküdni, annak nem lehet valami sürgős dolga.
  Hátha rávehető lesz, jó pénzért, hogy alugyék addig, míg én a lovával a
  mariopoli állomásig elbaktatok s onnan vissza küldöm neki.
  – Próbáld meg, uram. Nem lesz hallatlan eset, ha Oroszországban egy
  futár a lovát eladja maga alól.
  (– Ha nem adja, megölöm! gondolá magában Jakuskin s benyitott a
  vendégszobába.)
  Egy fiatal dzsidás tiszt ott feküdt az ágyon, befurva magát a dunnák
  közé.
  – Jó napot, bajtárs! Köszönté őt Jakuskin.
  – Szó sincs róla! vaczogá az összeverődő fogakkal. De bizony megdöglöm.
  Az átkozott kaukázusi láz útban kapott. Végét járom. S nekem sürgönyt
  kell a czárnak átadnom személyesen. Ott, a hol. Roth tábornok küldi.
  Veszedelem van az időhaladékban. És én nem tudok a lovon ülni. Nézd,
  bajtárs, tedd meg azt a barátságot. Vedd át e sürgönyt. Ülj fel a
  lovamra. A czár Taganrogba ment. Siess utána. Add át neki ezt a levelet
  személyesen. A saját kezébe. Ez a parancsom. De én már majd csak a
  másvilágon teszem meg a rapportot. Siess kérlek…
  Semmi kivánatosabb nem történhetett volna Jakuskinnal, mint ez a
  megbizás! Egy sürgöny, melyet személyesen kell átadni a – czárnak.
  – Az Isten áldjon meg bajtárs! Csak halj meg nyugodt lélekkel. Én
  elvégzem a rád bizott dolgot, s ha van menyasszonyod, még annak is
  megirom, hogy hol haltál meg, s az órádat lánczostól elküldöm az édes
  anyádnak. Jobb emberedre nem bizhatod a dolgaidat, mint rám.
  A futár valószinüleg ott is maradt a szép zöld pusztában eltemetve.
  Jakuskin pedig felült az ő lovára, s keblébe dugta a rábizott sürgönyt.
  Hanem a ráhagyott paripa nagyon rossz gebe volt. Nem az a pusztai úthoz
  szokott ló, a mi a másik. Ezzel alig tudott keserves négy órai járást
  ügetni naponkint s a hol hid jött, ott le kellett szállnia róla, s úgy
  vontatni át erőszakosan, mert nem akart a dobogóra menni.
  Ilyen keserves utazás mellett négy nappal később érkezett meg
  Tagánrogba, mint a czár.
  Mikor Jakuskin átvette a haldokló futártól azt a levelet, a mit az a
  keblébe dugva hordott, megrémlett előtte az a gondolat, hogy ez a levél
  ragályos is lehet. Kiverte a gondolatot a fejéből: «eh mit? ki félne
  most egy összehajtott ív papirostól?»
  Pedig bizonyára okosabban tett volna magával és barátaival Jakuskin, ha
  az útfélen felvesz egyet azokból a «szarvas kigyókból», a mik az
  árokpartokon, meg a kocsivágányokban végig fekve leskelődnek az utasra,
  s azt dugta volna a keblébe, mint hogy azt az összehajtott ív papirost
  rejté oda, a mit személyesen kell átadnia a czárnak.
  Azt gondolá, hogy hiszen lehet már abban a levélben akármi, ha egyszer ő
  azt átadhatta!
  Annak a levélnek a története pedig ez volt:
  A déli hadseregnél minden készen volt az alkotmányterv keresztül
  vitelére. Pestel, a kit Oroszország Riegojának neveztek, ez ideig több
  mint ezer tisztet nyert meg az összeesküvés számára, föl egész a
  tábornokokig. Pestel volt elfogadva leendő katonai dictátornak, ki a
  déli hadsereggel a görög köztársaság helyreállítására fog sietni; míg
  Ghedimin, mint polgári elnök, benn az országban rendezi el a kilencz
  köztársaságot. A terv szerint január elsején 1826-ban kellett a
  «Viatka»-ezrednek, melyet Pestel vezényelt, a tultsini főhadiszállásra
  bevonulni. Ezen a napon minden, nem az összeesküvőkhöz tartozó tisztet
  le akartak ölni. Onnan azután Kiovba rohanni, az első hadtest
  főparancsnokát: Osten-Sacken tábornokot elfogni, a köztársasági
  alkotmányt kikiáltani; a lengyeleket fölkelésre birni s a czárt
  trónvesztettnek nyilvánítani. Egész ezredek, gyalogság, huszárok,
  tüzérek meg voltak e terv számára nyerve, s a főparancsnokok még csak
  nem is álmodtak róla, hogy mi történik a közelükben. A közkatonákat
  azzal nyerték meg, hogy a «német» tiszteket kell agyonverni. A németet
  ütni természetesen mindenkor népszerű eszme. A hadsereg élén álló
  főtisztek: Osten-Sacken, Wittgentsein, Roth, Diebits, mind németek
  voltak.
  Az egész vakmerő terv egyetlen egy embernek szívbeli gyöngeségén hiusult
  meg. Az ezer közül egy, valami «Majroboda» kapitány nem tudott
  megalkudni a lelkiismeretével s a főnöke, Roth tábornok előtt felfedezte
  az egész összeesküvést, minden részleteivel együtt, a főnököket, a
  vezetőket is megnevezve.
  Roth tábornok rögtön megirta e felfedezést a czárnak, s egy kapitány
  által utána küldé Tagánrogba.
  A kapitány útközben lázt kapott, mely gyorsan hagymázba ment át; nem
  vihette a levelet Tagánrogba. Ekkor hozta oda a végzet az őrjöngő
  Jakuskint, hogy a sors szekerének kiesett kerekét pótolja ki. Ez volt az
  a levél, a minek átadására ő vállalkozott. A keblébe dugva vitte ő maga
  a feljelentést összeesküvő társai ellen.
  Mikor elcsigázott gebéjével a tagánrogi várpalota előtt megállt, első
  dolga volt az őrségben levő tiszttől megkérdezni, hogy itt van-e a czár?
  Attól azt a választ kapta, hogy itt van és néhány nap óta nem is hagyta
  el a szobát. Azt mondják, beteg volt; de épen ezelőtt egy órával indult
  egy gyorsfutár, azzal az örvendetes tudósítással az anya-czárnőhöz, hogy
  a mult este a baj egészen megfordult, s a czár egészsége visszatért.
  – Áldassék Isten érte! sóhajta föl Jakuskin (a kindzsált keze ügyébe
  igazítva a keblében).
  Minden körülmény kedvezett rémséges tervének. A czári lakhely
  tisztelet-őrsége épen abból a Viatka-ezredből került ki, melynek minden
  tisztje és közkatonája meg volt nyerve az összeesküvés számára. Csupa
  ismerős arczok integettek feléje szemöldökeikkel.
  Elhatározott léptekkel sietett fel a lépcsőkön.
  A két őrt álló gránátos a czár szobáihoz vezető ajtó előtt tisztelgett
  neki, s bebocsáták.
  Az előszobában egy szolgálattevő tiszt állt, a ki, mint jó pajtás
  üdvözölte, nevén szólítva.
  – A czárt keresem egy sietős sürgönynyel.
  – Eredj be, odabenn találod Diebitset, a hadsegédét, az majd bejelent.
  Jakuskin kinyitotta az ajtót, de ugyanabban a perczben valaki belülről
  is nyitotta azt, s a belépő és kijövő az ajtó-küszöbön szemközt
  találkoztak.
  Jakuskin összeborzadt. Egy arczot látott maga előtt, a melynek zöld
  szemei vannak. Vagy talán csak képzelte azt? Az alak tatár öltözetet
  viselt s ez arcz kifejezése valami oly sajátszerű, elijesztő, kihivó,
  elbizakodott volt, gúny, megvetés, gyászszal vegyülve rajta, s a zöld
  szemek világítottak, mint két szentjános bogár. Mikor elhaladt Jakuskin
  mellett, sugárzott róla a hidegség.
  Jakuskin nem állhatta meg, hogy egy perczig ne tétovázzon.
  – Te! Mondá a segédtisztnek, az eltávozóra mutatva. Ki volt ez az ember,
  a ki most innen kiment?
  – Valami futár.
  – Nem láttad, milyen zöld szemei voltak?
  – Bizony nem ügyeltem rá. Hát te mit törődöl az ő szép szemeivel?
  Azzal Jakuskin belépett a másik szobába.
  Ott találta Diebitset, a ki egy asztalnál ült és irt. Sietős dolga
  lehetett, mert csak onnan az irásból felelgetett a kérdéseire.
  – Lehet bemenni a czárhoz?
  – Lehet.
  – Egyedül van?
  – Egyedül.
  – Mit csinál?
  – Alszik.
  – Sietős sürgönyt kell neki átadnom azonnal. Felkölthetem?
  – Költsd fel.
  A tábornok fel sem nézett az irásból, nagyon meg sem nézte, hogy kivel
  beszél? Jakuskin elszántan indult a mellékszoba ajtaja felé. Csoda, hogy
  szivének hangos dobogásáról ki nem találta a vele beszélő, hogy mit
  forral belül?
  Csak egy ajtó választotta hát már el áldozatától – s ez az ajtó is
  nyitva!
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  A czár nagyon beteg volt már, mikor Tagánrogba visszaérkezett.
  És aztán nem akart gyógyszert bevenni.
  Ez az orosz czároknak a jellemvonása: daczolni a betegséggel. Nem
  akarják elhinni, hogy az a csontember, (az ő első szolgájuk!) a kit
  annyi ideig tartottak zsoldjukban, a ki az ő parancsukra, mint a
  kalászt, úgy aratta le az ember-sorokat, egyszer hátrafelé is találhat
  vágni a kaszával, s az ő «urát» magát aratja le. Büszkébbek, hogysem
  megengednék egy sápadt szellemnek, hogy az őket gyöngének lássa, hogy
  gyöngeségüket hallja, akaratukat korlátozza; még a halálnak is azt
  mondják, mikor az ajtón kopogtat: «várj!»
  Vagy talán nem úgy volt. Hanem úgy, hogy egy nagy, monumentalis alak, a
  ki sok ideig vállán hordozta a földet, mint Atlas, belefáradt a földteke
  emelésébe? Hogy az, a ki egyszer ahhoz volt szokva, hogy a világ négy
  sarka viszhangozzék dicsőségétől, irtózott hallani most azt a suttogást