Szabadság a hó alatt, vagy: A zöld könyv - 03

  napján ott vannak a czifra látogató jegyeik az asztalán, ez aranybetűs
  mondattal: «Christos woszkresz».
  A világtörténet ott maradt el rá nézve, a hol I. Napoleon és I. Sándor
  császárok örök időkre békét kötöttek egymással s azzal egyidejűleg az ő
  egyetlen fiát, Vaszilovics Maximot a czár kinevezte az új georgiai
  dzsidásezred parancsnokának. Georgiát akkor keblezték be Oroszországba s
  Anna Feodorovna most is dicsekedve emlegeti, hogy egy napon Georgia volt
  császárjával, Heracliussal is volt szerencséje beszélgethetni, kit az ő
  kedves Maximja vezetett föl hozzá. Ugyan nem értették meg, a mit
  egymáshoz beszéltek, mert az excsászár csak perzsául tudott, a mi nem
  hasonlít sem az oroszhoz, sem a francziához, hanem azért igen jól
  mulattak.
  Ettől fogva gondja volt rá a családnak, hogy a jó öreg asszony nyugalmát
  ne háborítsa meg semmi a világesemények nagy zajából. Az ő számára külön
  nyomattak egy hirlapot, a miből minden háborús hír ki volt hagyva. A
  fejedelmek nem tettek a világon egyebet, mint elvették egymásnak a
  leányait feleségül, országaikat nagylelkűen odaajándékozták egymásnak, a
  tábornokaikat minden ok nélkül feldiszítették, érdemrendeket osztogattak
  s hogy mégis vérontás nélkül ne maradjon a század, a távol Tenedos
  szigetén megverték a hitetleneket, s Persia határán levertek egy-egy
  kurd lázadást.
  Anna Feodorovna még a rettenetes franczia hadjáratról s Moszkva iszonyú
  leégéséről sem tudott meg semmit.
  Pedig a borodinói csatában az ő egyetlen Maximja is elesett.
  Az ő hirlapjában az állt, hogy Vaszilovics Maximot kinevezte a czár
  Georgia kormányzójává s az oda ment el búcsúzatlanul. Azóta onnan
  izenget neki s küldöz leveleket, a miket az inasa olvas fel előtte, mert
  az ő szemei már nem tudják sorba szedni a betűket. Jó fiu! soha el nem
  felejti az anyját.
  Ez az inas, a jó Ihnátko, az ő mindenese: szakácsa, szobaleánya,
  felolvasója. Az is lehet már valami hetvenöt éves, s ilyenformán valami
  tizenöt évvel fiatalabb úrnőjénél. Asszonycseléd nem állná ki, hogy
  napról-napra lakatot vessen a szájára s elhallgasson minden rossz hirt,
  a mi odakünn történt; oh, ezt nem lehetne asszonytól kivánni. Férfi is
  csak olyan birja azt meg, mint Ihnátko.
  Kivált egy ilyen ünnepnapon, a mikor Anna Feodorovna nem kártyázik, mert
  az bűn volna. Annál többet kérdezősködik. Szerencsére igen jó étvágya
  van s minden süteményből tud jóízűen enni, a mit «barátnői» küldöznek
  neki a maslicza utolsó napján.
  – Te Ihnátko, nekem úgy tetszik, hogy ezt a kalácsot nem maga készítette
  a Sofia Ivanovna. Az kiszokta szedni a mozsolaszőlőből a magokat.
  Kóstold meg csak.
  – Ez biz igaz. Nem lát ám már a jó lélek.
  – Igaz biz az; hisz az is öreg már velem együtt; elég oka lehet rá, hogy
  ne lásson.
  (Legfőbb ok pedig az, hogy hat láb föld van közte és az Isten világa
  között.)
  – Hát a kis herczegnő, meg a fekete grófnő elküldték-e üdvözleteiket a
  mai napra? Meg az altábornagyné, a ki olyan nehezen hall?
  – Mind itt vannak a köszöntő leveleik az ezüst asztalon.
  – Feleltél-e nekik illendően?
  – Azonnal feleltem.
  – Az altábornagynénak nagy betűkkel kellett volna ám irnod; mert igen
  nagyot hall. Hát az a szegény koldusasszony eljött-e a meleg ruhákért?
  Nem mondott-e jövendőt? Nem jön-e valami üstökös csillag? Csak az ne
  jőjjön! Hát a nagyherczegnőknek nem vitted-e el a bokrétákat?
  – Elvittem. Megköszönték.
  – Nem mentek még férjhez? Istenem, már arra valók volnának.
  (Férjhez bizony, mind a ketten, még gyermekkorukban: ahhoz a fehér lovas
  vőlegényhez, ki a más világon tartja a nászt; de Anna Feodorovnának azt
  soha sem mondták meg.)
  – Hát az öreg ember hogy van?
  – Csak úgy, mint rendesen.
  – Használja-e az általam küldött Erzsébetgolyókat a köszvény ellen?
  – Erősen használja.
  – Tud-e éjszaka aludni?
  – Hát egyszer tud, máskor nem tud.
  – Nem haragos nagyon, mikor holdujság van? vagy ha szél fúj?
  – Hébe-hóba; de csak megengesztelődik.
  – Az a csúf pipa tudom, hogy mindig a szájában van. Úgy ül a füst
  között, mint egy szénégető.
  – Hát mit csináljon egyebet?
  – No megállj. Vidd át neki: itt van, ezt a jó meleg hálósipkát. Magam
  kötöttem az öreg ember számára, piros haraszból. Mindig szerette a piros
  sipkát. Mondd meg neki, hogy gondoltam rá, nem úgy, mint ő én rám. De
  hát mit is küldhetne ő nekem? Pipahamut?
  (Hajh biz az az öreg ember maga is rég hamu már. Ő volt a férje a jó
  Anna Feodorovnának. Maga is köszvényes ember volt, a ki évekig nem látta
  a feleségét, bár egy házban laktak; járni egyik sem volt képes. Azután
  az egyik nem tűrhette a pipát, a másik meg nem tudta azt letenni a
  szájából. Egyszer aztán ő is nyugodalmasabb helynek találta az Alexandre
  Nyefszkij kathedráléjában levő sirboltját az eddigi fekhelyénél; de
  olyan csendben temették el, hogy az öreg asszony nem tudott meg a
  haláláról semmit s még egyre készíti számára a jó meleg sipkákat.)
  – De hát a «pulya» hol marad olyan soká? Tán csak nem beteg a «pulya?»
  Az volna csak szép, ha megfeledkezett volna rólam a «pulya!» Majd
  megmosnám a fejét a «pulyának!»
  Ihnátko aztán megnyugtatja az öreg asszonyt, hogy a «pulyának» ő
  felségéhez a czárhoz kellett menni fontos tanácskozásra. Bizonyosan egy
  elajándékozni való országról van megint szó.
  – Az már más!
  Hja bizony a pulya már nagy ember; harmincz esztendős férfi s valamennyi
  érdemrendnek gyémántos tulajdonosa. Ez az unokája a jó öreg asszonynak,
  a délczeg, hatalmas Ghedimin Maximovics Iván herczeg. A nagyanya most is
  csak úgy hívja őt, hogy a «pulya».
  Régóta ég már a lámpás a szobában, néha egész nap nem oltják azt ki. A
  legkisebb szélzúgásra minden ablaktáblát bezárnak s két-három nap
  elmulik a nélkül, hogy megvirradt volna ebben a szobában. Nincs is a
  szoba lakójának semmi szüksége a nappal és éjszaka külömbségeinek
  megfigyelésére. Ő nem kel fel, nem fekszik le. Ott ül a kerekes
  karszékében s ha rájön az álom, elalszik s mikor felébred, enni kér, s
  étvágya jó. Minden vasárnap behivatja a nőcselédeit, azok újra
  öltöztetik, megmosdatják s az neki egy hétre elég. A vasárnapot megtudja
  arról, hogy éjfélben az Izsáktemplom minden harangja elkezd búgni, s a
  pénteket arról, hogy a hirlapja akkor érkezik meg. Azon is elég egy
  héten keresztül ötölni-hatolni a jó Ihnátkonak. Néha össze is
  disputálnak ketten a «magas politika» felett. Most épen feszült viszony
  van az úrnő és a szolga között. A hirlapban ugyanis ez állt: «A hős
  Csernyi Gyurka megvette Belgrád várát a töröktől». Az úrnő ezt akként
  kivánta érteni, hogy ostrommal vette be s a hitetleneket mind kardélre
  hányta; a szolga azonban betűszerinti értelemben vette azt: megvette
  rendén, leszámlálva a pénzt a tulajdonosnak a markába. Ezen nagyon
  összevesztek. «No majd igazságot tesz a pulya, csak jőjjön elő; az majd
  megmondja, s ha neked van igazad: kapsz egy ujdonatúj tulupot,
  rókaprémmel; ha pedig nekem van igazam: kapsz huszonötöt a hátadra ezzel
  a fűzfakorbácscsal a saját kezemből».
  A saját kezéből! a mi egy legyet sem tudna már leütni s azzal a fonott
  vesszőkorbácscsal, a minővel a gyermekek szoktak egymásra verni
  aprószentek napján.
  Hanem az öreg asszony nem felejti el a félretett boszút s már harmadszor
  figyelmezteti Ihnátkot, hogy tegye le mellé két székre az új köntöst,
  meg a korbácsot, hogy megkaphassa rögtön valamelyiket, mihelyt a «pulya»
  megérkezik.
  S nyomban elfelejti az egész haragját, és Belgrád várát Csernyi
  Gyurkával együtt, a mint előtte áll a «pulya». (Olyan csendesen jött be
  a szőnyeges ajtón, hogy csak akkor látja meg, mikor az már előtte áll.)
  A «pulya!» A főváros legdélczegebb férfia. Olyan termet, mint maga a
  czár. Komoly, méla tekintet, ábrándos szürke szemekkel.
  – Na te rossz gyerek! Ilyen későn kell jönnöd? Nem játszhattad ki
  magadat egész nap? Most van vége az iskolának? Nem félsz, hogy mindjárt
  letérdepeltetlek?
  Már ott térdelt előtte. S az öreganya sovány, redős kezét arczához
  szorítva, odarejté a fejét annak az ölébe.
  Ez volt az egyedüli hely a világon, a mit otthonának mondhatott. Itt
  szeretett igazán.
  Az öreg asszony kaczagott s elhúzta a kezét a forró csókok elől, hogy a
  hajába markoljon a «pulyának».
  – A rossz kölyök! Hogy tud hizelkedni! Mint a macska. Jól van no. Nem
  kapsz verést. Megbocsátok. Ne sírj hát. Épen olyan feje van neki, mint
  az én jó Maximomnak. Csakhogy az engem jobban szeret, mint te. Annak már
  olyan idős korában két érdemcsillag is volt a mellén. Hát te mire nézed
  a napot? Szereztél már becsületet? utolérted az apádat? (az öreg asszony
  kezei elkezdtek az unokája mellén keresgélni s megtalálták rajta a
  Nyefszkij Sándor-rend gyémántos csillagát, erre örömtelten kiálta fel.)
  Micsoda, te «pulya!» Hiszen ez nem is kereszt, de csillag! S még
  gyémántokba foglalva. Ah! Te megloptad az apádat. Annak kellett volna a
  gyémántos csillagot megkapni.
  Az egy hős, egy nagy ember. De úgy-e bár: azóta az is megkapta az
  elsőrendű csillagot? úgy-e, úgy-e? kirakva ilyen szép gyémántokkal.
  (Igen, igen, megkapta: kirakva szép fényes kavicsokkal a Moszkva-parti
  fövény alatt!)
  – No hát állj fel, hiszen nagy ember vagy már; nem illik az öreganyád
  előtt térdepelned; mit mondana a czár, ha megtudná, hogy az ő belső
  titkos tanácsosa még letérdepel az öreganyja elé? Beszélj nekem nagy,
  országos dolgokról. Én értek hozzá. Oh, Pál czár idejében mindenbe be
  voltam avatva. Én tartottam vissza az «öreg embert», hogy bolond fővel
  nem ment a Pahlen gróf összeesküvésébe. Most ülhetne Sibériában! Úgy-e,
  te szereted a czárt? Úgy is illik. A nagyapádat Pál czár hányszor
  megütlegelte! Még csak nem is panaszkodott érte soha. De most csak nincs
  úgy-e összeesküvés a czár ellen?
  – Nincs, mamuskám.
  – Ha megtudod, hogy van, följelentsd. Ez olyan, mintha meglátnád, hogy
  öreganyád nyoszolyája alá gyilkos van elbujva: bizony kihúznád a lábánál
  fogva. A ki a czár ellen vét, azt megbüntetik, a ki pedig érdemeket
  szerez, azt megjutalmazzák. Úgy-e hogy tett Kutusoffal? Kitörte a
  koronájából a legszebb drágakövet, azt ajándékozta neki s a kitört kő
  helyébe egy aranylapot illesztett e névvel: «Kutusoff.» Te «pulya!» A
  «Ghedimin» név sem rosszabb a Kutusoffénál.
  Iván elsápadt. A Ghedimin név? Igen! Meg a czári korona? Azoknak is lesz
  egymáshoz valami közük. Koronatörésről bizony lesz szó!
  – Egész életemet annak szentelem, mamuskám.
  S aztán elpirult önmaga előtt.
  Nem mondott igazat. Soha se mondhat igazat. Soha és senkinek. Ez az
  egyetlen teremtés van a világon, a ki igazán, őszintén, lelkéből
  szereti, s még ezt is folyton-folyvást ámítgatnia kell. Kora reggeltől
  késő estig folyvást hazudnia kell szemtől-szemébe néző embereknek,
  hazugságokat elhullatni a háta mögött leskelődők számára, úgy, hogy
  mikor éjjel imádkozni akar, nem viszi rá a lelke, hogy elkezdje! «Hajtsd
  hozzám, uram, füledet»: azt hiszi, hogy még az Isten előtt is hazudni
  fog.
  – No de régen vártalak ám, hogy eljőjj. Nagy vitám volt az Ihnátkoval s
  neked kell benne a birának lenni.
  S elmondta a vita tárgyát. – Melyikünknek van hát igaza?
  Iván elnevette magát.
  – Rendes észjárás és emberi tapasztalat szerint neked volna igazad,
  mamuskám; mert várakat csakugyan úgy szokás megvenni, fegyverrel. Hanem
  ebben az egy esetben kivételesen mégis csak az Ihnátkonak van igaza;
  mert Csernyi György csakugyan úgy vette meg, jó pénz árán Belgrádot a
  basától. Azért csak add neki a tulupot, nem a korbácsot.
  Az öreg asszony odainté a szolgát.
  – Hallottad ezt Ihnátko? Ilyen az igazságos férfi az országban. A ki
  igazságot oszt a szolgának az úr fölött, s igaz itéletet hoz még a
  tulajdon öreg anyja ellenében is! Örüljetek népek, hogy ilyen ember
  kezében van a sorsotok. A kinek a száját nem hagyja el más szó, csak
  igaz szó!
  Iván félre fordult.
  – No gyere ide, ülj mellém. Aztán gyónj meg. Mikor fogsz már
  megházasodni? Itt volna ám már az ideje. Nem választottál még?
  És Ivánnak azt kell rá felelni: «nem!» Hiszen nem mondhatja meg, hogy
  «három éve már, hogy nőt hoztam a házhoz; nőt, a kinek nincs annyi
  szive, hogy bemutassa magát az öreg anyjának: mert irtózik tőle, a miért
  az olyan vén és ránczos arczú.»
  Azt kell mondania, hogy senkije sincs.
  – Most hazudsz! Hadd tapintom meg az orrodat. Persze, hogy lágy az
  orrod. Hazudtál. Hogy ne volnál szerelmes. No ide ügyelj. Nézd, itt
  tartogatom a fiókomban a menyasszonyod számára való fejdíszt. Látod, én
  gondoltam te rád. Egy diadém. Nekem is az volt a fejemen, mikor az öreg
  emberrel megesküdtem. Még akkor Moszkva volt a főváros. Még akkor ennek
  a palotának a helyén egy fűzfás mocsár volt. A te menyasszonyod is azt
  tegye fel. Neked adom. Csak tedd el. Te tudod, hogy kinek add azt: majd
  aztán én is megtudom. A kit te szeretsz, a ki asszonyod lesz.
  Iván pedig csak ezt nem tudta igazán. Volt egy asszonya, de az őt nem
  szerette, s volt egy szeretője, de az nem lehetett az ő asszonya.
  Egyiknek sem adhatta ő azt az ősi menyasszonyi ékszert.
  – Elteszem, mamuskám, míg rákerül a sor.
  – No de már most velem fogsz vacsorálni, úgy-e? Az utolsó vajas lakomát
  nálam költöd el. Nem mégy el dévaj czimborák társaságába tivornyázni, a
  hogy a többi korhely fiuk, a kiket az éjféli harangszónál a
  butesnikoknak kell kiűzni a korsókból, meg még rosszabb helyekről is. Te
  a nagyanyáddal vacsorálsz, a hogy jó gyermekekhez illik.
  És Ivánnak még azt is hazudnia kellett, hogy az étel izlik neki, a miből
  nagyanyja bőkezű unszolással halmoz fel az asztalra. Pedig akkor kelt
  föl az ebédtől, s aztán várt rá egy lucullusi lakoma a szép Zeneida
  kastélyában.
  De ha még csak a gyomor tiltakozott volna az áldozat ellen! A szív volt
  túlterhelve jobban. Mennyi aggodalma súlyosult rá ennek a mai
  éjszakának! Ha elgondolta, hogy a sértett női boszú épen ez órákban önti
  ki pusztító mérgét azon másik nő ellen, a kiről mindenki tudja, hogy az
  ő vele igen közel összeköttetésben áll, s a kit ő neki lehetetlen
  megvédelmezni – és legkevésbé a megtámadója ellen, a ki saját felesége.
  Talán most e pillanatban követik el rajta a legnagyobb megbántást, mely
  egy művésznőt összezúz. Ha itthon volna a czár, azt nem mernék tenni; de
  távollétében minden szabad, a mit Arakcsejeff, a mindenható kegyencz
  megenged.
  Őszintén megvallva, Iván örült neki, hogy most nem lehet ott. Lágy,
  önakaratnélküli, szelid kedély volt, a kit a helyzet nem neki való
  izgalmakba sodort. Egy fejjel kilátszott a tömeg közül, s az a fej eszes
  volt; ezért vezérnek szánták. S őt boldogtalanná tette ez a nehéz
  szerep, a mihez minden tehetség meg volt neki adva – a bátorságon kívül.
  Legtöbb kedve lett volna neki egy szép napon itt hagyni az egész világi
  birtokát, a szövetségeseit, a palotáit, az egész orosz birodalmat, kézen
  fogni Zeneidát, elmenni vele a világba s énekelni mellette a
  tenorpartiekat: – talán meg is tette volna, ha Zeneida több nem lenne,
  mint puszta művésznő. De hisz a nyugtalanító aggodalmak nehezebbike az,
  hogy mi történik ma azon a másik szinpadon? Az egyiken talán
  szalmakoszorú vár kedvesére. De hát a másikon? Arról a szinpadról a
  szereplők vére szokott alácsorogni.
  S a jó nagyanya nem győzte őt eleget kinálni, hogy egyék.
  És közbe kérdezősködött tőle Mária Luizáról, és a nagy Napoleonról, meg
  a kis római királyról s más ilyen idejét mult emberekről: a mikre Iván
  mind olyan fonák feleleteket adogatott, hogy alig győzte őt a jó Ihnátkó
  helyreigazítani, a ki a «maga hirlapjából» sokkal jobban volt
  mindezekről értesülve.
  Mikor aztán megkondult az első harang odakünn: az öreg asszony egyszerre
  kivette a szájából a beletett falatot s visszatette a tányérjára.
  Ihnátko parancsszóra nem várva, elszedte az ételeket s más selyemabroszt
  terített az asztalra.
  – Itt van a bőjt. Térjünk Isten atyánkhoz! suttogá a jámbor öreg.
  Iván megcsókolta öreg anyja arczát, az is az övét. A nő hálószobájából
  egy kis alacsony ajtó nyilt a kápolnába. Iván az ajtón belépett, s míg
  az öreg asszony olvasóját morzsolva kezében, imádkozni kezdett, addig a
  kápolnában megszólalt az orgonahang s egy tiszta csengő férfi hang
  elkezdé énekelni a zsoltárt.
  – Milyen jó keresztyén, milyen jó fiu ez a Maximovics Iván! suttogá
  imaközben Anna Feodorovna. S milyen gyönyörű hangja van. Beillenék a
  czár énekkarába!
  S a zsoltár és az orgona zengése mellett, ájtatosan dicsérve Istent, s
  imádkozva élőkért és élőknek hitt halottakért, csendesen elszunyadt a
  karszékében. S a zsoltár és az orgona még azután is zengett. Mert ez a
  Maximovics Iván, ez a Ghedimin herczeg olyan véghetetlen kegyes jó fiu.
  Aztán ez is csak hazugság volt. A mint Iván belépett a kápolnába, már
  ott várt rá egy énekes a czár énekkarából, a kit oda egy rejteklépcsőn
  bocsátottak be s annak a feladata volt énekelni és orgonázni, míg az
  öreg asszony elalszik.
  Ghedimin herczeg pedig a rejteklépcsőn és titkos folyosón át rögtön
  eltávozott. Palotájának összeköttetése volt a szomszéd házzal. Ott
  álruhát vett magára s az udvaron álló szánba vetve magát, megmondta a
  kocsisának, hogy hová hajtson.
  A szinházból visszatérő herczegnőnek mind a kapus, mind a törpe azt
  mondták, hogy a herczeg itthon van, a nagyanyja lakosztályát még nem
  hagyta el.
  
  
  A NYOLCZAS FOGAT.
  Ghedimin herczeg egyszerű, czímer nélküli szánban, nem egyenruházott
  kocsissal indult ki titkos lakhelyéről. Kocsisának azt az utasítást
  adta, hogy hajtson a szinház felé.
  Nagyobbszerű szinháza az új fővárosnak még akkor csak az operaház volt.
  Abban aztán játszottak egy este drámát, vigjátékot, operát egymás után;
  az előadás eltartott rendesen éjfélig.
  Az oroszokat azon időben meglepte a szinmüvészet iránti lelkesedés. Az
  az egy szinház kevés volt nekik, annál fogva azt találták ki, hogy a
  gazdag herczegek saját palotáikban építtessenek szinházakat, s azokban
  játszatták saját meghivott vendégseregük előtt saját szintársulataikkal
  Shakespearet, Molieret. Magában a két czári lakban, a téli palotában s
  az Eremitageban is volt magánszinpad, a min csak udvari szinészek
  debütáltak. Sőt egy nevezetes előkelő főúr még a falusi jószágára is
  magával hordta a szintársulatát, s minthogy faluhelyen a mi
  legnehezebben megszerezhető egy jó szinielőadáshoz, az a t. cz.
  publikum: annálfogva még egy viaszbáb gyüjteményt is szerzett hozzá:
  tábornokokat, tanácsosokat és elegáns úrhölgyeket, szalmával kitömve,
  kik a zártszékeket végig üljék, hogy tökéletes legyen az illuzió.
  Tudnivaló, hogy az ilyen színművészek a főúr jobbágyaiból cseperedtek
  fel, annálfogva egészen valószinű az az adoma, hogy mikor egyszer
  Othello javában fojtogatná Desdemonát, a főúr nagyot prüszszentett a
  páholyában, mire a gyilkos mór rögtön abbahagyá a sötét gonosztettet, s
  előrelépve a lámpáig, «kedves egészségére» kivánta a kegyúrnak a
  megrázkódást, s csak azután tért vissza Shakespeare kegyetlen ötletét
  végrehajtani.
  Ebből képzelhetni, mily fokú lelkesedésnek kellett ott kifejleni egy oly
  rendkívüli művészi tünemény iránt, a minő Ilmarinen Zeneida volt. Saját
  országuk szülötte. (Igaz, hogy maga Finnország is abban az évben
  született Oroszország számára, a melyben Zeneida.) Zeneida nagyobb
  hatalom volt, mint egy miniszter. Hiszen már II. Katalin czárnő idejében
  lehetett bátorsága egy primadonnának azt mondani a czárnő szemébe, ki
  azt hányta fel neki, hogy már is annyi fizetése van, mint az első
  tábornagynak, hogy «no hát énekeltessen magának felséged a
  tábornagyjaival»
  Nem is attól félt legjobban Ghedimin herczeg, hogy Zeneidát valami
  méltatlan meggyalázás éri, a mi egy sértett vetélytársnőtől kitelik,
  hanem inkább attól, hogy ez a nő (a milyennek ő ismeri) képes lesz, a
  mint az első füttyhangot meghallja, kiugrani a proscenium-lámpák elé s
  rágyújtani a marseillaisere s a mely perczben elkezdenek a nagy
  operaházban szalmakoszorúkat hajítani, a másodikban már emberfejekkel
  fognak hajigálózni. Egy ilyen szikra kell csak hozzá s fellobban az
  egész tűzakna.
  Erős szívdobogása volt, a mint az operaház felé közelített. A bömbölő
  száz harang nem engedett semmi zajt hallani. Mikor aztán a harangok
  elnémultak, akkor egyszerre felhangzott a hosszú utcza, melybe szánkója
  befordult. Az egész széles sugárút egy zsivajgó néptömeggel volt
  belepve, mely feléje hömpölygött. Mi ez? Forradalom, vagy diadalmenet?
  Száz meg száz fáklya világít a fejek fölött.
  Sebesen dobogott a szíve. Nem volt forradalmi jellem. Nem az az ember, a
  kit a gyönyör megittasít, mikor a nép oroszlánordítását hallja. Lelkében
  rettegett attól. De nemes ember volt, a ki szive-lelke ellenére el tud
  veszni azokkal együtt, kiknek hűséget esküdött; a ki el tud menni a
  bitófáig, pedig irtózik tőle, azon nagy eszmékért, a miket imád. Sok
  emberből lett már hős oly módon, hogy hiányzott a bátorsága elfutni a
  csata elől. Iván herczeg ott maradt s bevárta a tömeget.
  Egyszer aztán látott valamit, a mi csakugyan ujdonság volt előtte.
  A fáklyáktól megvilágított csoport közepett siklott tova egy aranyozott
  szán, melynek orrát egy aranyhattyú képezte: Zeneida ismeretes szánkója,
  abban ült a művésznő, drága nyusztbundájába burkolva, s azonfölül
  eltemetve virágcsokrok közé (a mik candirozva voltak már a fagytól), a
  szánkót pedig egy nyolczas fogat húzta; igen is: olyan fogat, a minőn
  még a czár sem járt soha; nyolcz bojár ifjú, a szinéből válogatva a
  jeunesse doréenak, s a ki a bakon ült, a kocsis helyén, az maga Galban
  lovag. Az arany ifjuság maga vontatja hazáig az ünnepelt művésznő
  szánkóját.
  Ghedimin herczeg maga is kiszállt a szánjából s a tömeg közé vegyült,
  Zeneidát kisérve.
  Egy ember törte magát a sokaságon keresztül, a kiben a felesége inasára
  ismert. Az a szánhoz érve, egy óriási jáczintcsokrot nyújtott át Galban
  lovagnak, néhány szót suttogva hozzá, mire a lovag felállt és harsány
  hangon kiáltott:
  – Hohó uraim! Nemes paripa urak! Megálljunk egy pillanatra! Ime a
  legfényesebb trofeum! Ezt a csokrot a briliántos fogantyúval küldi
  «hódolata kifejezésével az isteni művészet iránt» a mi felséges
  Zeneidánknak – Ghedimin herczegasszony.
  A hurrakiáltás egy pillanatra egész ködöt lehelt a hideg légbe.
  – Allons. Előre! Nemes táltosok!
  A nyolczas fogat vágtatva vitte a szánt.
  A szán hátulsó bakján állt egy fiatal ember. Mikor Zeneida átvette a
  csokrot, az a fiatal férfi odahajolt eléje, úgy, hogy az ábrázatja épen
  megfordítva került a hölgy arczával szembe. Még az ismerős arczra is
  nehéz ily helyzetben ráismerni.
  A megfordított arcz ezt sugta a hölgynek:
  «Timeo Danaos et dona ferentes.»
  – Nem tudok diákul: szólt a hölgy, fordítsd le más nyelvre.
  S a megfordított fő extemplo visszaadta azt hazai nyelvén tökéletes
  hexameterben: «Félek a muszkától, ha ajándékot hoz elém, is.»
  – Köszönöm, Puskin!
  Azok, a kik az «észak szövetségéhez» tartoztak, egymást a
  vezetékneveiken szólították, eltérve az ős orosz szokástól, mely
  mindenkit a keresztnéven szólít, a férfinak az atyja, a nőnek az anyja
  keresztnevét toldva a magáéhoz.
  Tehát ez a fiatal ember «lesz» Puskin. Még most nem az. Még most senki.
  
  
  ORGIA EGY VULKÁN FENEKÉN.
  Csak egy oly «csatákban edzett hős», mint Galban lovag, nem vesztette
  volna el a tájékozását, mikor Zeneida palotájába belépett s egyszerre
  közepette találta magát annak a zűrzavarnak, a minőhöz hasonlót csak
  Páris operabáljai mutatnak fel.
  A vendégsereg, meghivott és betolakodó, ezrével tölti meg a fényesen
  kivilágított termeket. Zeneida ma végjátékul Semiramis végjelenetét
  játszotta el, s szeszélyének úgy tetszik, hogy végig játszsza még a
  szinpadon túl is a hódító királynő szerepét. Maga körül akarja látni az
  imádóit, a rabszolgáit, a bolondjait.
  Az egész ballet jelen van; ugyanabban a jelmezben, a miben a szinpadon
  tánczolt, s az énekesnők, persa és más fejedelemnőnek öltözve, s velük
  együtt a főváros ifjú és vén «aranyfiatalsága».
  Mikor a diadalmenetből visszatérő úrhölgy – Galban lovag karján –
  megjelent a tánczteremben, a rejtett karzat rácsozata mögül a zenekar
  rázendíté az üdvözlő nyitányt, mely közé a vendégsereg részéről
  általános «hurrah» vegyült és a közelállók siettek a kézcsókolásra.
  Hanem a mulatságnak nem lehetett olyan simán megtörténni.
  Már ott várt a terem közepén, feltett kaskétával a fején, a rendőrügynök
  hivatalos egyenruhájában. Az útját állta az úrnak és asszonyságnak s
  feszes üdvözlet mellett kettős sziszegést hallatott, a mit aztán minden
  mondat végéhez is hozzá toldott, s a mi annyit jelent, mint «szudár» és
  «szudarinya» (uram és asszonyom).
  – A rendőrfőnök ő excellentiája tudatja önökkel, sz. sz., hogy a nagy
  bőjt a mai harangszóval megkezdődött, sz. sz. Annálfogva minden táncz,
  zene tiltva van, sz. sz. Annálfogva a vendégek takarodjanak haza, sz.
  sz. sz. A ház ura és asszonya pedig, sz. sz. menjenek aludni sz. sz…
  Zeneida nagyot nevetett a szeme közé. Míg Galban magában szidta a
  rendőrminisztert, ki ügyetlen buzgalmával még elrontja a jó tervet, a
  mit ők ketten Arakcsajevvel kicsináltak.
  Zeneida nem hagyta azt elrontani. Kihúzott a hajából három nyilforma
  aranytűt s odanyújtá az ügynöknek.
  – Menj vissza uradhoz, mutasd neki e jelvényt. Ebből meg fogja érteni,
  hogy Assyria királynője szívesen látja a csatára a sarmaták fejedelmét.
  Ez az ügynöknek nagyon magas stylus volt. Hanem az aranynyilakat
  elvette.
  – Akkor kénytelen vagyok az önök neveit feljegyezni. Hogy hiják önt,
  uram?
  Galban lovag azt mondá neki: «az én nevem Caracalla, s ez itt a
  feleségem».
  Az ügynök bediktálta magának a jegyzőkönyvébe hiven: «Caracallus úr és
  Caracalla asszonyság».
  Aztán az épen odalépő úrhoz fordult. Az volt Ghedimin herczeg.
  – Hát az úrnak mi a neve?
  – Az én nevem a «Szivárvány». Itt a névjegyem.
  Tudnivaló, hogy a százrubeles bankjegyet tarka szineiért szivárványnak
  híják. Ez a név annyira megtetszett az ügynöknek, hogy többet nem is
  kivánt megtudni; térdig hajtotta fejét, jó mulatságot kivánt, útközben
  megivott egy palaczk pezsgőt s megcsipkedte egy kis köpczös ballerinának
  az orczáját s azzal visszament a rendőrfőnökhöz s referált hiven, hogy
  az Ilmarinen palotában minden oly csendes és sötét, mint egy templomban
  s a kapuson kivül mindenki alszik.
  Hanem még ezzel nem volt vége az akadályoknak. A kituszkolt rendőrügynök
  után következik a protestáns lelkész káplánja és orgonistája. A káplán
  kenetteljes dictióra készül, melynek valószinű tartalma az lehet, hogy
  ne méltóztassék a ház úrnőjének, mint protestánsnak alkalmat adni a
  megbotránkozásra az uralkodó vallás hiveinek az által, hogy a nagy bőjt
  első éjszakáját ilyen Baál papjaihoz méltó bálványimádási ünnepélylyel
  megszentségteleníti.
  De Zeneida nem engedi neki elmondani a szónoklatot. A mint meglátja,
  hogy pap, reákiált:
  – Pusztuljatok innen, papok! Nekünk semmi közünk se Baálhoz, se
  Zebaothhoz; mi tűzimádók vagyunk. A mióta Bakut bekebeleztük, a
  tűzimádók vallása is bevett vallás; ezek itt mind azok, s én vagyok a
  papnéjuk!
  «Hurrah, éljenek a tűzimádók!» hangzik minden oldalról, a jámbor káplánt
  két oldalt fogják s itatják lángborral: «igyál tüzet!» Kénytelen inni, s
  a közben elfelejti a szónoklatát.
  – No ez jó nekem; de mit mondjak otthon a superintendensnek?
  – Mondd neki azt szivem, szólt Zeneida, hogy most tartom a főpróbát
  ahhoz a nagy hangversenyhez, a mit a bőjt folytán adni fogok a
  protestáns templom tornyának fölépítésére.
  Káplán és orgonista teljesen meg vannak nyugtatva. Hazamennek referálni,
  hogy a hitbuzgó patronesse a legistenesebb foglalatossággal kezdé meg a
  nagy bőjt első óráit.
  Ekkor aztán be lehet zárni a kapukat, több háborgatás nem jön kivülről,
  s a kik már itt vannak, azok csak holnap este fognak innen
  elszállingózni.
  Galban lovag helyén találja a hölgy karját átengedni Ghedimin
  herczegnek.
  – Én vagyok Galban lovag.
  – Van szerencsém önt jó hiréből ismerni. Ön varázsló a hölgyek körül.
  – Nem bizonyítottam-e be azt ma is? Nézze meg, herczeg, azt a
  karpereczet, a mivel e csokor át van szorítva. Nem ismer-e rá? S aztán
  nézze meg ezt hozzá.
  S ezzel kivette mellényzsebéből azt az ezüstsipot, a mi a herczegnő
  lovagkorbácsának fogantyuját képezte. Ghedimin herczeg láthatta rajta a