Solus eris - 14

  élősködtünk. Elég az hozzá, egy rossz órájában, a mikor az öcsémért
  nagyobb összegü játéktartozást kellett kifizetnie, azt vágta az
  arczunkba, hogy ingyenélők vagyunk.
  – No és?
  – No és a többit elképzelheti. Ha más ember sért meg ilyen mélyen, és
  nem az apám, azon az emberen keresztülgázolok. Az apámtól természetesen
  nem szerezhetek elégtételt, de azt az apámtól se nyelem le, hogy engem
  ingyenélőnek nevezzen. Még abban az órában elhagytam az apám házát.
  – Összezördült az atyjával, ilyen csekélység, egy szó miatt, melyet az
  atyja ingerültségében ejtett ki, s a melyet ő nem is úgy gondolt…?!
  – Nem zördültem vele össze, csak nem tűrhettem el, hogy még egyszer,
  joggal, ingyenélőnek mondhasson. Meg akartam élni a magam emberségéből,
  és elmentem hazulról azzal az elhatározással, hogy az apai ház küszöbét
  nem lépem át mindaddig, mig nem lesz vagyonom.
  – És Don Ruy eltűrte azt, hogy ilyen nevetséges okból hosszu ideig
  tartó, talán örök elidegenedés támadjon apa és fiú között?… hogy
  elváljanak évekre, meglehet mindenkorra?… és hogy ön tönkretegye a
  jövőjét?
  – Az apám is konok, mint én; hiszen az ő vére vagyok. Különben meg kell
  vallanom, később megbánta a heveskedését. Üzent, hogy megbocsátja a
  szökésemet. Kerestetett; nyomomba akarta uszítani a rendőrséget, a mely
  persze semmit se tehetett volna ellenem, mert nagykoru vagyok, és nem
  követtem el semmi olyast, a mi jogot adott volna a rendőrségnek arra,
  hogy beleavatkozzék a dolgaimba. Aztán magándetektiveket fogadott fel,
  hogy fedezzék fel a rejtekhelyemet. De én olyan jól eltüntem, hogy hiába
  kerestek.
  – S ha én most nyomban sürgönyzök Don Ruynak?
  – Czéltalan volna. Mire az apám ideérne, én már más városban leszek.
  Valahol messze; s nem mondom meg önnek, hogy hol. Letartóztatni nincsen
  módjában, de azt hiszem, bele is fáradt…
  – Hogy önt ne lehetne letartóztatni?!… De hiszen álnéven bolyong a
  világban!
  – Nem én. Bejelentem én mindig az igazi nevemet is. A Cumberland II.? –
  az csak művészi név! Mintha azt mondanám: Pulcinella.
  – Már bocsásson meg, kedves José Maria, de a mit ön művel, az tisztára
  őrültség! Tudom, hogy igen furcsa teremtései vannak a jóistennek, tudom,
  hogy ezek a furcsaságok fölötte változatosak, tudom, hogy az emberi
  lélek rendkivül bonyolult gépezet, és hogy az emberek gondolkozása a
  végtelenségig különböző lévén, nincs az a bolondság, a melyre ne akadna
  vállalkozó, de azért el merem mondani, hogy önnél nagyobb bolondot
  keveset láttam szabad lábon… Ne haragudjék, hogy így beszélek; öreg
  ember vagyok, önöknek jóbarátja, s ha a szavaim gorombák is, a világért
  se akarnám megbántani.
  – Nem bánt meg, kedves Villegas úr, mert tudom, hogy száz ember közül
  kilenczvenkilencz úgy gondolkozik, a hogy ön. De már én olyan vagyok, a
  milyen; castiliai vagyok!
  – Látom a castiliai érzékenységet, de őszintén szólva, nem látom a
  castiliai büszkeséget. Mert – engedje meg még ezt a bizalmasságot is! –
  ön nagy hidalgo ugyan a szegény Don Ruyval szemben, de már nem olyan
  nagy hidalgo az egész világgal szemben. Mert végre is, az a mesterség, a
  melyet ön most folytat, nem valami előkelő foglalkozás, sőt… hogy is
  mondjam?… legjobb lesz, ha megmondom kereken… egy kissé világcsalás!
  – Ebben ön téved. Nem előkelő foglalkozás, az igaz, de a czipőkészítés
  se előkelő foglalkozás, s azért a varga sokkal tisztességesebb ember
  lehet, mint akárhány királyi kincstartó. Nem előkelő foglalkozás!
  Persze, hogy nem előkelő foglalkozás, ha az ember pénzért mutogatja,
  hogy mit tud! Sokkal szebb foglalkozás, ha az ember a várkastélyában ül
  és beszedi a jövedelmeit. De sohasem előkelő, ha az ember a közönség
  garasaiból él s a közönség tetszéséből eszik, vagy nemtetszéséből
  koplal. És szorosan véve semmiféle pénzszerzés nem előkelő. Pénzt
  örökölni sokkal előkelőbb. Nekem azonban, legalább egyelőre, szereznem
  kell a pénzt; és nem nagyon válogathattam a foglalkozások között, mert a
  házépítésen kívül, a mely tudományomnak semmi hasznát nem vehetem, csak
  ehhez az egy dologhoz értek: a gondolatolvasás mesterségéhez. Hajdan,
  mint műkedvelő, sportot találtam benne; nagyobb tökéletességre tettem
  szert ezen a téren, mint a többi ember; most tehát, mikor rászorultam a
  pénzszerzésre, ebből élek, mert egyébhez nem értek, s mert ezt jobban
  tudom, mint más. De kereken tagadom, hogy ez a mesterség »egy kissé
  világcsalás«; épp olyan tisztességes mesterség ez, mint a czipőkészítés
  vagy a házépítés.
  – A gondolatolvasás?
  – Látom, hogy ön engem kóklernek néz, és hogy ezt a szót:
  »gondolatolvasás« – meglehetősen félreérti. Hát ha én azoknak, a kik egy
  lira belépődíjat fizetnek, valami affélét bizonygatnék, hogy le tudom
  olvasni akárkinek a homlokáról, mit gondolt az imént, vagy mit gondol
  ebben a pillanatban: akkor önnek igaza volna, s akkor engem ki kellene
  seprüzni a világból.
  – De hát mit csinál ön tulajdonképpen?
  – Többféle mutatványom van; ha elmondom önnek a legegyszerübbet, megérti
  valamennyit. A legegyszerübb mutatványom az, hogy: megtalálom az
  elrejtett gombostűt. Engem becsuknak valahová, az impresszáriómmal
  együtt; neki se szabad tudnia, hol van az eldugott tárgy: ne mondhassa
  senki, hogy összejátszunk, hogy ő árulta el nekem a rejteket, valami
  titkos jellel… ó, a gyanusítás mindig nyomon követ!… Mialatt mi foglyok
  vagyunk, a nézők elrejtik a tűt; akárhová, akármelyik emeleten, ha
  akarják: a pinczében vagy a padláson, ha akarják: az épületen kivül,
  valahol a harmadik házban. Azután bekötik a szememet, én pedig megfogom
  egy olyan nézőnek a kezét, a ki tudja, hogy a gombostű hol van, s ujjaim
  hegyét ennek az embernek az ütőerén tartva, megindulok. Én megyek elül,
  ő csak követ, és kendővel a szememen, tehát vakon, egyenesen oda megyek,
  az ismeretlen épület labirintusain keresztül, a hol a gombostűt
  elrejtették; ha más házban rejtették el, kivezetem emberemet az utczára,
  megtalálom a házat, s megtalálom a tűt.
  – És hogyan lehetséges ez?
  – Úgy, hogy, bár én megyek elül, voltaképpen ő vezet engem, nem mindig
  gyorsan, de mindig biztosan. Én tudniillik az ő gondolataiból olvasom
  ki, hogy merre menjek; nem szóval árulja el a rejtekhelyet, hanem a
  gondolataival. Mert minden gondolatára reagál a szívműködése, s ütőere
  mozgásának még oly csekély elváltozásait is megérzem, az ujjaim hegyén
  át. Ha ő ellenséges indulattal van irántam, ha rosszhiszemü s azt akarja
  bebizonyítani, hogy szemfényvesztő vagyok, ha gondolatában félrevezet,
  ha más helyre gondol, nem az igazira, s más utat jelöl ki elméjében, nem
  az igazit: akkor sohase találom meg a tűt, akkor oda megyek, a hová
  csal. De ha megengedi, hogy olvassak a gondolatában, ha az igazi helyre
  gondol, s arra, hogy jól megyek-e: akkor az ő ütőere biztosan vezet
  engem, mert folyton elárulja, jó utra léptem-e, mindig megmondja: »viz«…
  »tűz!«… »nem«… »igen!« Ez az egész; nagyon egyszerü dolog, de tessék
  utánam csinálni. Megmondom, mi szükséges hozzá. Először is rendkívül
  fejlett tapintóérzék. Nézze, milyen puha, finom kezem van; az ujjaim
  hegyének az érzékenysége kivételes. Azután az egész idegrendszernek
  hasonlóan kivételes érzékenysége, fogékonysága, ingerlékenysége. Nálam
  ez is megvan, s az, a mit előadok, egyre fokozza ezt a fogékonyságot. A
  mesterségem ára az, hogy gyorsan, de biztosan aláásom az egészségemet,
  mert, hogy fel ne süljek, ápolnom kell a betegségemet, s a tréning
  napjain mesterségesen idézem elő, temérdek teával és fekete kávéval, az
  idegeim ingerlékenységét. Pedig rendes körülmények között amúgy se tudok
  aludni; csak olyankor alszom, mikor már az orrom hegyén a lélek;
  ilyenkor altatószereket használok s napokon át fekszem egész vagy
  félálomban, hogy aztán ismét egész napokon át folyton ébren legyek. Mert
  a mutatványaimhoz beteges éberség kell, s azonkívül rettenetes figyelem,
  a felfogóképességnek kivételes erőmegfeszítése. Mondhatom, mindig össze
  kell szednem minden megfigyelő erőmet. Azután nagy gyakorlat kell hozzá,
  és higyje el, nem közönséges lelkierő. Mert a megerőltetés olyan nagy,
  hogy az ember könnyen kidőlhet a feleuton, a mi itt a teljes felsülést
  jelenti. Nem képzeli, mennyire kimerít egy-egy fogasabb feladat. Ha az
  előadásomnak vége; csurog, nem, ömlik rólam az izzadság, a homlokom
  csupa verejték, s még napokig rettentően fáj a fejem. Gondolja, hogy nem
  érdemlem meg, a mit szerzek? No, lehet, hogy nem érdemlem meg. A mit
  teszek, nagyon kicsinyes, igaz. Csakugyan nem mozdítja elő az emberiség
  jólétét, a ki megtalálja az elrejtett gombostűt. De hogy ez nem
  tisztességes kenyérkereset, azt már senki se mondhatja. A mit egy
  liráért megmutatok, azt érdemes megnézni, már csak azért is, mert nem
  igen van még egy másik ember, a ki ugyanezt szintén meg tudná csinálni.
  Aztán keservesen megszolgálom a kenyeremet; megdolgozom azért a kis
  bevételért, a melyet némelykor nem veszek be. És végül az egészségemet
  adom érte, hogy megélhessek; azt hiszem, az életemből már több esztendőt
  árusítottam el, mint a hány éve annak, hogy ezt a mesterséget folytatom,
  és bizony potom pénzt kaptam érte. Hol itt a világcsalás?
  – Nemcsak a »világcsalás« szót vonom vissza, hanem a »kissé«-t is.
  Fogalmam se volt a mutatványairól, s abból, a mit mond, látom, hogy ez
  komolyabb mesterség, mint képzeltem… az orvosokat különösen érdekelheti.
  De egyben megmaradok a véleményemen. Bizony, kedves José Maria, kár,
  hogy ezt a sok munkát, ezt az éber figyelmet, ezt a nagy lelki erőt, és
  mindezeket a kivételes képességeket, általában egész komolyságát,
  tanultságát nem fordítja valami érdemesebb dologra.
  – De ha nem építhetek házat!… Mit csináljak?!
  – Különösen nagy kár, hogy még hozzá az egészségét is aláássa. Meg
  vagyok győződve, hogy ennyi fáradsággal és ennyi szellemi erőfeszítéssel
  más téren fényes sikerekre tenne szert, a nélkül, hogy kénytelen volna
  az életéből ujabb és ujabb esztendőket adogatni el… Egyébként hogyan
  jövedelmez a mestersége? Szerez legalább vele? Gyüjthet így akkora
  vagyont, a mely lehetővé teszi, hogy egy pár év mulva visszavonulhasson
  és a pihenésnek élhessen?
  – Hogyan jövedelmez a mesterségem? Nem egyformán. Néha jól, néha
  rosszabbul. Milanóban nem remélek nagy jövedelmet; a viszonyok nem éppen
  kedvezők. De sok helyütt szép eredményeket értem el. Hogyan jövedelmez?
  Hm… Megvallom, zavarba ejt, mert attól tartok, hogy félreértett. Az
  imént én nem akartam panaszkodni; ó, semmi okom panaszkodni!…
  – Bocsássa meg ezt a talán nem éppen helyénvaló bizalmaskodást… Csak az
  ön iránt való érdeklődés… Szóval, nagyon örvendek, hogy találkoztunk. A
  mióta Milanóban lakom, olyan ritkán beszélek földivel!… És annak
  örömére, hogy találkoztunk… Pinczér, egy üveg xeresit!… Igaz, most jut
  eszembe!… Nálam ma nagyobb fogadóest van… legyen szerencsém; nagyon
  fogok örülni… Tudja mit? Keressen meg nálam egy gombostűt! Ó, nem akarom
  kihasználni a többi vendégem szórakoztatására!… de azt hiszem, nem
  ártana önnek sem… mert sokan járnak a házamba olyanok, a kik minden
  társaságban megfordulnak… és nem rossz reklám volna holnaputánra, ha
  holnap az én vendégeim az egész Milanót tele kürtölik azzal, hogy mit
  láttak… De kocczintsunk! A szegény Don Ruy egészségére!
  Kocczintottak. Villegas úr ivott, s a gondolatolvasó is megnedvesítette
  vértelen, vékony ajkát az aranysárga borral.
  – Nem parancsol a borhoz piskótát? – kérdezte Villegas úr.
  A gondolatolvasó fehér arczát valami érthetetlen pirosság futotta el.
  – Köszönöm, nem kérek – felelt.
  Ebben a pillanatban a két spanyol asztalkája előtt járó-kelő sokaságból
  egy borotvált arczu, fehér czilinderes úriember bukkant ki, a kinek a
  szája nyájas mosolyra nyilt.
  Volt benne valami a lordból, a szinészből és a pinczérből; nem lehetett
  más, csak: impresszárió.
  
  II.
  – Kérem, mutasson be! – szólt a gondolatolvasóhoz francziául, de olyan
  kiejtéssel, mely elárulta, hogy a franczia nyelv ismeretét nem a
  dajkatejjel szivta be magába.
  Villegas úr és José Maria eddig anyanyelvükön beszéltek. Most a
  gondolatolvasó is francziául szólalt meg:
  – Kedves Villegas úr, bemutatom önnek a század legügyesebb és
  legszerencsétlenebb emberét. Művészi nevén Mr. Brownnak hívják, Varsóban
  ismerkedtem meg vele, nemzetiségére nézve: apai ágon levantei, anyai
  ágon cserkesz, s mostanság az a foglalkozása, hogy az én impresszárióm.
  Egészen másképpen gondolkozik, mint én; a filozófiája kissé felszines;
  hanem azért nagyon jó fiú. No, Mr. Brown, mi ujság?
  – Az az ujság, – felelt Mr. Brown, olyan előkelő fesztelenséggel, a
  melynek láttára José Maria ajka széléről valami mosolyféle lebbent el –
  hogy holnaputánra az összes jegyeket elkapkodták. Mindössze két
  elsőrangu ülés maradt meg… kettő vagy három… három vagy négy, szép,
  finom sarokülés, valamennyi az első sorban és éppen a középen, a terem
  legjobb helyén… ezt az öt-hat jegyet magamhoz vettem… és ha a barátja
  netalán parancsol…
  – Ó hogyne, hogyne!… – bólintott Villegas úr, a ki Mr. Brown fehér
  mellényének némi zománczszerüségéről azonnal észrevette, hogy akármilyen
  kifogástalan José Mariának az öltözete, a gondolatolvasó már gyakrabban
  láthatott borus napokat.
  – De semmiesetre! – tiltakozott José Maria. – Ön, a kit talán szabad
  atyai barátomnak neveznem, nem fog megsérteni azzal, hogy
  visszautasítaná azt a páholyt, a melylyel tiszteletemet óhajtanám
  kifejezni.
  Villegas úr ezt nem utasíthatta vissza. Törte a fejét, mi módon
  viszonozhatná a szegény hidalgo udvariasságát, s ekközben egy pohár
  xeresit töltött Mr. Brownnak.
  Mr. Brown azok közé tartozott, a kik, ha egy pohár jó borral kinálják
  meg őket, a borhoz és a kináláshoz fölöslegesnek találnak minden
  magyarázatot, minden titulust. Nem hiányzott belőle az »élni tudás«, s
  ezzel együtt jár, hogy az ilyen csekélységet, barátok között, még csak
  egy pillantással se veszi észre az ember. Elővett a tálczáról egy
  piskótát, belemártotta a xeresibe, eltüntette, aztán egy másik piskótát
  csipett fel, és ezt is megmártogatta, olyan mozdulattal, a melyet csak
  valami párisi szinésznőtől leshetett el.
  – Arról beszélgettünk, – szólt Villegas úr, a kinek figyelmét ez a
  bájosan hanyag előkelőség nem kerülte el – hogy nekem nagy örömet okozna
  és a holnaputáni siker érdekében talán nem volna haszontalan, ha az én
  kedves José Maria barátom nálam is bemutatná ma este egy kisebb társaság
  előtt, a mit holnapután a nagy nyilvánosság elé visz. Az ilyesmi
  reklámul szolgálhat.
  Mr. Brown piskótájáról felpillantott a beszélőre. Azt szerette volna
  kifürkészni: kérhet-e ezért és mekkora összeget? De José Mariának egy
  tekintetéből, mely villámokat lövelt rá, nyomban megértette, hogy ez a
  reménység is csalfa reménység volt, hogy mint már annyiszor, most is
  ujra csalódott!…
  – Nagyon köszönöm szivességét, kedves Villegas úr, de nem élhetek a
  szerencsével, mert akármilyen jól esnék is a reklám, kifáraszthatna, ha
  ma is dolgoznám; azután meg, ilyen rövid idővel a föllépés előtt,
  tökéletes nyugalomra van szükségem; a holnapután szükséges erő
  koczkáztatása nélkül nem mehetek nagy társaságba…
  – Lárifári – vágott közbe Mr. Brown. – Biztosíthatom, kedves Villegas
  úr, hogy mindenesetre elmegyünk!… Hogyne mennénk el!… Miért ne mennénk
  el!…
  Villegas úr is rajta volt, hogy eloszlassa José Maria aggodalmait. A
  gondolatolvasó azonban megmaradt a mellett, hogy köszöni a meghívást, de
  nem élhet vele.
  – Már pedig nekünk erre a reklámra szükségünk van – erőszakoskodott Mr.
  Brown, a ki úgy látszik, tisztában volt vele, hogy miért vonakodik José
  Maria olyan állhatatosan. – Mert, barátok közt nem titkolom el ön előtt,
  hogy a jelen pillanatig még egyetlen egy jegyet se tudtunk eladni!
  Egyetlenegyet se! – ismételte vésztjósló nyugalommal.
  José Maria elnevette magát.
  – Mindig kitör belőle a lengyel! – szólt spanyolul Villegashoz. –
  Különben jó fiu, és nem tehet róla, hogy lengyelnek született s mindig
  lengyel marad! De azért ne képzelje, kedves Villegas úr, hogy mi afféle
  éhenkórászok vagyunk. Csak a balsikertől való félelem beszél belőle; az
  aggodalom elvette az eszét.
  – Hiába beszél spanyolul – haragudott Mr. Brown – nem fogja
  félrevezetni, nem engedem, hogy félrevezesse Villegas urat!… Én
  megmondom, a mit mondani akarok, és kijelentem, hogy ebben az egyben már
  nem fogok engedni. Végre is az impresszárió dolga, hogy az efféléről
  határozzon. Én vagyok az impresszárió, vagy ön? Nos, ha én vagyok, akkor
  elmegyünk. Minden bizonynyal, kedves Villegas úr, minden bizonynyal.
  – Ön elmehet, de én nem megyek el.
  – Akkor itt hagyom önt végképpen. Nem bajlódom tovább az ön ügyeivel.
  Keressen magának más impresszáriót. Én nem szaladgálok tovább. Ön
  eszeveszettül makacs. Elmegyek ebben a perczben. Adja el a jegyeit ön
  maga. Itt vannak.
  És odadobott az asztalra egy nagy halom czédulacsomót, a melyet négy
  különböző zsebből kotorászott elő.
  – Bánom is én, menjen el! Majd visszajön!
  – Persze, hogy visszajövök. Mit csináljak itt, Milanóban, ön nélkül?! Én
  nem produkálhatom magamat!… mit tegyek?… a hatalmában vagyok! De ez nem
  ok, hogy visszaéljen a helyzettel! Nem ok, hogy szeszélyből megtagadja
  azt, a mit az ügyvezetőség szükségesnek tart!
  – Vegye figyelembe az ügyvezetőség kivánságát – szólt közbe Villegas ur
  – és igérje meg, hogy eljön. Ha estig mást gondol: megkeres egy
  gombostűt. Ha nem: igérjük, hogy egy szóval se fogjuk erőltetni. De
  mindenesetre a vendégem lesz!
  José Maria lassankint megingott. Attól tartott, hogy ha sokáig
  vonakodik, Mr. Brown tulságosan közlékeny talál lenni. Nem akarta, hogy
  mai körülményeit és életemódját Villegas úr apróra megismerje; inkább
  megigérte, hogy elmegy. Földije megmutatta, hogy a Galleriának melyik
  házában lakik, kifizetett egy üveg xeresit és tizennyolcz piskótát,
  aztán elbúcsúzott tőlük.
  Mikor már vagy tiz lépésnyire volt asztaluktól, a gondolatolvasó
  szemrehányással halmozta el impresszárióját.
  – Megint szép jelenetet csinált nekem, minden igaz ok nélkül! Azt hiszi,
  Villegas nem találta ki, hogy ön miért kapaszkodott bele erőnek
  erejével, noha önt nem is hívta?!…
  – Az volna csak a szép, ha önt az impresszáriója nélkül hívnák meg
  valahová, azért, hogy kizsákmányolják az ön gondatlanságát és
  meglopjanak mind a kettőnket!…
  – Ugyan mit komédiázik, hiszen nem vagyunk idegenek között!… Gyönyörü
  ötletei vannak, mondhatom! Ez a Villegas engem még a jólétben ismert;
  pokolian kellemetlen rám nézve, bár ön ezt nem méltányolja, ha az ilyen
  ember belelát a gyomromba!… Aztán semmi kedvem elmenni. Miért menjek el?
  És ön nem nyugodott addig, mig meg nem igértette velem!…
  Mr. Brown a sokfelé »hanyag előkelőség«-nek nevezett mozdulattal dőlt
  hátra székén, olyan fagyos arczot vágva, a milyen a Szardanapálé
  lehetett, a mikor már mindent megizlelt és mindenbe beleunt. És azon a
  hangon, a melyen a művészek a szinpadon beszélnek egymáshoz, alig
  mozdítva meg az ajkukat és tompán, hogy a közönség ne hallja őket, igy
  szólt, utánozhatatlan előkelőséggel:
  – Nem bánom, de már torkig vagyok ezzel a büdös éhezéssel. Éhes vagyok;
  enni akarok.
  – Először is, ön ismét csalódni fog, Mr. Brown, mert nem vacsoráról van
  szó, csak száraz mulatságról, teáról és művészetről…
  – Ó, majd csak találunk ott valami ennivalót is!…
  – És másodszor, ön voltaképpen csak most kezdi, én pedig már harminczhat
  órával ezelőtt kezdtem meg ezt a legujabb böjtölő rezsimet, és azért
  mégse panaszkodom.
  – Hja, ön jóllakik filozófiával is! De az én gyomromnak másféle
  követelései is vannak.
  – Eh, a gyomor nem olyan követelő, csak némelyik ember tulságosan
  elkényezteti magát! Ön nem akarja elhinni nekem, hogy az emberi
  szervezetnek valójában sokkal kevesebb táplálékra van szüksége, mint a
  mennyit az örök emberi telhetetlenség, az inyesség, a mindig tulságos
  mértékben kielégített s éppen azért falánk vágy, a tulságos gyakorlat
  által fokozott inger, a gyomor idegessége s a második természetté vált
  rossz szokás diktál be az emberbe.
  – Ön szerencsés ember, mert ön filozóf. Ön ki tudja számítani, hogy:
  ennyi és ennyi súlyú fehérnyét, továbbá ennyi és ennyi súlyú
  szénhidrátot vett be, ez az állati élet fentartását ennyi és ennyi ideig
  teszi lehetővé – és ez önnek elég. De az én gyomrom ordít.
  – Ez tévedés. Ön ordít és nem a gyomra. A gyomra szerény, csak a
  psychéje követelő. Különben egyáltalán nem értem ezt a követelőzést.
  Tegnap egy nagy czipónagyságu süteményt kerített valahonnan… nem akarok
  tapintatlan lenni és nem kutatom ennek a rejtelmes ügynek a részleteit…
  most pedig annyi piskótát kebelezett be… mondhatom, sokfelé jártam már a
  világban, sok mindenfélét láttam, de hogy valaki egyszerre annyi
  piskótát evett volna meg!…
  – Nagyszerű! Úgy segítek magamon, a hogyan tudok! Csak nem fogok éhen
  halni azért, mert önnek a szeszélye így kivánja?! Végre is kettőnk közül
  csak én vagyok részvétre méltó. Mert én kényszerűségből koplalok, mig ön
  szabad akaratból. Ha olyan valaki koplal, a ki elvből koplal, az
  hagyján; ám legyen tetszése szerint; úgy kell neki! De én ártatlanul
  koplalok. Hogy jutok én ahhoz, hogy én is koplaljak, mert ön koplalni
  akar, mert önnek ez, úgy látszik, szenvedélye?! Vagy nem ön maga akarta
  így? Ha hallgat rám, akkor most nem volna semmi gondunk. Ehhez nem
  kellett volna egyéb, csak egy kis föllépés. Ha egy legelsőrangú
  fogadóban szállunk meg és két termet nyittatunk az első emeleten, ha
  magunkhoz méltóan vonulunk be a városba, ha beleegyezik, hogy a
  titkárjaként szerepeljek és legalább is lovag úrnak czímezzem, – pedig
  ön tulajdonképpen előkelő ember volna, vagy mi?! – akkor most ehetnénk,
  ihatnánk, pezsgőzhetnénk hitelbe, annyit, a mennyit akarunk, s ha
  kedvünk támadna pénzt csörgetni a zsebünkben, egyszerüen bemennék a
  szálló irodájába s azt parancsolnám, hogy adjanak ide ezer lirát. Pénzt
  söpörnék be, pénzt vennénk magunkhoz, pénzt markolnánk, ha a zsebünkbe
  nyúlunk! De ön makacskodott, önnek egy zugfogadó kellett, a hol már a
  harmadik napon számlával álltak elő, a hol vasárnap óta egy darab sajtot
  se kapunk hitelbe, és én itt állok, ártatlanul, éhesebben, mint egy
  sakál-csorda, pénz helyett belépőjegyekkel a zsebemben, néhány
  piskótával a gyomromban, és ön nekem – bölcselkedik!… mikor én
  Arisztotelesz, Kant és Spinoza összes gondolatait odaadnám egy tál
  spaghettiért!
  – Kibírja! Legyen nyugodt, kibírja! Látott már ön más szeleket is! Nekem
  pedig egészen mindegy, hogy azokon a napokon koplalok-e, a mikor a
  vasúton ülünk és utazunk uj hazát keresni, vagy pedig olyankor böjtölök,
  mikor paloták közt járunk és megbámuljuk a gazdagok fényűzését… Egyre
  megy, higyje el, egyre megy. Mert ön nagyon jól tudja, hogy én nem
  szeszélyből mondtam önnek ellent, hanem józanságból. Megpróbáltuk
  egypárszor, a mit ön itt is ajánlott, és bebizonyult, hogy ez a rendszer
  nagyon rossz rendszer. Mire megtarthatjuk az előadást, vagy legjobb
  esetben: előadásainkat, s mire hozzájutottunk a tiszta jövedelemhez,
  addig a számlánk olyan rengetegre nőtt, hogy sohase maradt elég pénzünk
  a továbbutazásra. Meguntam, hogy mindig mindenünnen a szálló kapusától
  kölcsönzött pénzen utazzunk el a harmadik osztályon, egy pár garas ára
  cseresznyével a zsebünkben. Nem csalunk meg senkit, de ez nagy
  szépséghiba volt a viselkedésünkön, és nem is valami nagy okosság, mert
  önnek most aligha volna oka a panaszos bőgésre, ha például legutóljára
  is, Firenzében, nem fizetünk annyit az első emeleti termekért!
  – Szépséghiba! Persze, ha ön ilyenkor is az esztetikával bibelődik!… Az
  esztetizálás, kérem, gazdag embereknek való mulatság, a kik unalmukban
  már nem tudnak mit csinálni, tehát folyton azon törik a fejöket, hogy mi
  hibát lelhetnek másokban, s ha csak messziről megérzik a szegénység
  szagát, már finnyáskodnak. De a magunkfajta munkásembernek nem szabad
  finnyásnak lennie. Élnie kell, a hogyan lehet, mert nem az a czél, hogy
  éhen haljunk. Tudom, hogy ön ezt nem ismeri el, és éppen ez a mi bajunk!
  Hol volnánk már, ha önnek véletlenül nincsenek rögeszméi! Hja persze, ha
  az ember annyira spanyol, hogy a kölcsönnek még a gondolatától is
  iszonyodik, – pedig maga az állam is minduntalan kölcsönre szorul! –
  bizony ez a fényűzés egy kissé sokba kerül! De hogy jutok én ebbe a
  krédóba?!… hogyan, miképpen, cur, quomodo, quibus auxiliis jutok bele
  én, éppen én?! Sírni szeretnék, ha arra gondolok, hogy ön micsoda
  puritánná tett engem! Önnek csak akarnia kellene, és annyi kölcsönt
  vehetne fel, a mennyit akar. Önt olyan föllépéssel s olyan
  bizalomgerjesztő arczczal áldották meg az istenek, hogy mondhatom,
  halálos vétek, ha ezt az égi adományt parlagon heverteti. Csak meg kell
  jelennie, és még a Wertheim-zárak is felpattannak. De hiába. Mert
  képtelen vagyok rábírni önt, hogy egy kis kölcsönért megmozduljon; a
  legártatlanabb, a legszendébb kölcsöntől is visszariad; sőt minduntalan
  megesik, hogy még azt a kölcsönt is visszaútasítja, a mely önként
  kinálkozik, a mely úgyszólván a keblére dől, a nyakába borul önnek!
  Velem kaczérkodnék a kölcsön, a kutyafáját! De milyen galádul csúfolódik
  az emberrel a sors! Engem, a kinek jó fejem, tiszta eszem, világos
  látásom van, azzal átkoztak meg az istenek, hogy: minden szavamat
  bizalmatlanság fogadja és minden lépésem gyanut kelt. Elég mutatkoznom,
  és az emberek ösztönszerüleg begombolkoznak; vagy ha nagyon meleg van:
  minden második halandó úgy beszél velem, hogy jobbkezét a kabátja belső
  zsebében tartja és görcsösen szorongatja a tárczáját. Nem mondom, hogy
  mostoha volt hozzám a természet, de megtréfált, mert azzal fizetett ki,
  hogy a szerelemben legyen szerencsém s ne a pénzügyekben. Nézze meg jól
  az én arczomat. Ez az arcz az, mely minden szobaleányt és minden
  félvilági nőt megőrjít, s őt ha elmondanám önnek, hogy milyen
  hódításokat tettem a legjobb körökben, ön vagy kétségbeesnék a világ
  romlottságán…
  – Vagy pedig azt mondanám, hogy ön egy negyedóráig se tud meglenni a
  nélkül, hogy valakit el ne akarjon kápráztatni, és olyankor, a mikor én
  nem ülök fel önnek: magamagát áltatja.
  – Mondom, hogy nem ejthetek ki egy szót, a mely bizalmatlansággal ne
  találkozzék. De hát ön azt képzeli, hogy én nagyra vagyok a szerelmi
  sikereimmel? Ördögöt! Arról nem is beszélek, hogy ha most egy nagy fazék
  káposztaleves és a szép Helena között kellene választanom,
  becsületszavamra egy pillanatig se haboznám… Csak annyit mondok, hogy
  egész szerelmi jövőmet odaadnám azért, ha olyan arczom lehetne, a milyen
  önnek van, mert az ön arcza kezes báránynyá varázsolja a vérszopó
  uzsorást is; és ez már beszéd! Mit érek vele, hogy mosolyomtól
  elolvadnak a nők, ha komoly üzleti fejtegetéseimre igazi szerelmeim: a
  pénzemberek csak gúnyos vigyorgással felelnek?! Nem ezt, nem ezt kértem
  én osztályrészemül, de születésem pillanatában a végzet tréfálkozó
  kedvében volt, és úgy rendelkezett, hogy a szerencse mindig csak
  asszonyi alakban keressen fel, s én e miatt egy életen át pukkadozzam
  mérgemben. Ön pedig, a kinek a legnagyobb szerencse pottyant az ölébe,
  mert okos embernek a bizalomgerjesztő arcz százezreket érő forgó tőke,
  véka alá rejtőzik ezzel a könnyfakasztóan becsületes ábrázatával, a mely
  nekem többet érne minden pénzverő gépnél! Most is! Látott valaki ilyet?!
  Hallott valaki ilyet?! Itt van egy gyönyörü kövér spanyol; az isten is
  fejőstehénnek teremtette, sőt nem is fejőstehénnek, hanem hízott
  tyúknak… meg lehetne enni egyszerre. Úgy pottyan közibénk, mint a hogy a
  mesékben a sült galamb repült a dologtalan, boldog emberek szájába… és
  éppen a legjobbkor! Mint a vérmességtől folyton szédülő ember, szinte
  várja, hogy eret vágjanak rajta… Ismeri önnek egész úri atyafiságát, önt
  magát is minden fentartás, minden rejtett gondolat, minden gyanakvás
  nélkül becsüli: kettejük találkozásából a korlátlan hitel égi szikrája
  pattan ki… És a hízott jószág, a zsírjától fulladozó merinói ürü,
  ismervén rendeltetését, vár és egyre várja a taglót… Nagy kínban van,
  mert nem tudja, milyen szavakkal ajánlja fel önnek tárczáját,
  csekk-könyvének legszebb lapjait, hitelét az angol banknál, házát,
  villáját, szántóföldjeit, szélmalmait, mindent, a mit ön akar… És ön,
  ön, a ki már kéket és zöldet lát az éhségtől, mert, ha nem csalódom, már
  harmadnapja viszi túlságba a vegetariánus életmódot… egy örökkévalóságig
  tartó üres csevegés után, mely engem előbb izgatottá, aztán
  hiszterikussá, s végül lázas beteggé tett – mert már egy végtelenség óta