Sárga rózsa; A Kráó - 08

  tőlem. Ha pedig úgy fogsz mellettem lenni, mintha gazdasszonyom volnál,
  akkor nem csókolnak ugyan kezet neked, de békét hagynak.
  Erre az ajánlatra hallgatott Marciole.
  Azt a legényt, a kivel az ablakon át szokott beszélgetni, úgy is
  elvitték katonának Algirba, a beduinok közé, azt soha sem fogja többet
  látni. Az elkeseredés rávitte, hogy kezet adjon rá. Az anyja, nagyanyja,
  szépanyja is beleegyezett, azok megkapták a moringot, két ezer frankot,
  azzal egész úrrá lettek téve.
  Filibert gróf azután karonfogta Marciolet, a szükséges négy tanú
  kiséretében (mind becsületes kőfejtők voltak a nagy gránitvágásból)
  átballagott gyalog a szomszédos Rougivalba; ott a maire előtt elvégezte
  a törvényes szertartást, a násznagyoknak kifizette a napszámját, a
  házassági bizonyítványt hiteles alakban kiadatta magának s azzal
  visszatért a fürdőintézetbe.
  A fürdőorvos előtt egy ilyen befejezését a fürdőkúrának természetesen
  nem lehetett titokban tartani. A doktor azt mondta rá, hogy ez sűrűn
  előforduló eset, hogy a hidegvízkúrán felépült urak az ápolóleányaikat
  elveszik feleségül, ez a legcsalhatlanabb bizonyítéka a gyógyrendszer
  tökéletességének, s alig van közöttük egy, a ki egy év leforgása alatt
  örvendetes családi eseményről ne tudósítaná jóltevőjét, a fürdőorvost.
  Azután ellátta őt makrobiotikai és kalobiotikai tanácsokkal: mihez
  tartsa magát, az ünnepnapokat szigorúan megtartsa (Lafontaine
  kalendáriuma szerint), el ne felejtse, hogy «aurora musis amica», a mi
  nemcsak a muzsákra áll. Egyébiránt a Marciole mindezekről legjobban
  fogja informálni, mert az már alaposan ismeri a vízkúrát.
  Ezzel aztán a legközelebbi postakocsival elpályázott Filibert gróf
  Marciolejával együtt Perpignanba. Ott első dolga volt a préfethez
  ellátogatni, s annak átadni hivatalos megőrzés végett a házasságáról
  szóló bizonyítványt, megértetve vele a titokban tartásnak az indokait.
  A préfet is legitimista volt, mint Filibert gróf: ősei mind
  bourbonhívek. Összetartottak.
  Az oldalág, mely esetleg Filibert gróf után örökölni remélt, az pedig
  imperialista volt.
  – Csak az kellene még, hogy ide Armingolba De Quimper Ellinor vicomte
  telepedjék le! Az elkeseredett bonapartista! Megrontaná az egész
  departement-t.
  Filibert gróf meg lehetett felőle nyugodva, hogy monsieur Rochepilon (a
  préfet) levéltárában igen jól meg lesz őrizve az ő házasságlevele s
  adandó alkalommal kellőleg érvényesítve.
  Ennek az adandó alkalomnak két fázisa volt. Az egyik mentül elébb, a
  másik mentül később kivánatos.
  Filibert gróf, ősi kastélyába megérkezve, egészen úgy rendezte be az
  életmódját, a hogy azt a fürdőorvos elrendelé.
  Reggel fél öt órakor vizes lepedő, pokróczczal, abban izzadni fél hat
  óráig, akkor bele egy tizenkét fokú vízzel telt fürdőmedenczébe,
  lubiczkolni három perczig, akkor durva vászonnal letörültetni, a
  derekára négy singnyi felében nedves, jól kifacsart kendőt
  körülcsavartatni, az öltönyt felkapni s aztán mezitláb futni a harmatos
  fűben. Marciole segédkezett mindezeknél. Útközben meginni két pohár
  forrásvizet, azaz, hogy két kürtre valót. A hegytetőn megfúni a kürtöt,
  s aztán csendesen lejönni a lejtőn, leülni a reggelihez, mely áll egy
  köcsög aludt tejből, tele aprítva fekete kenyérrel. Akkor egyet pihenni,
  ujságot olvasni. Semmi szivar! Az is méreg. Délben két pohár víz, rá egy
  nagy darab félig sült borjuhús kenyér nélkül, utána megint víz. Akkor
  siesta tizenöt percz. Megujított vizes burkolat. Ismét szaladás a
  szabadban. Ozsonnára irós vaj, aludt tej mézeskalácscsal. Csendes séta.
  Estére hideg lábvíz, lépes méz, bodza-lekvár, pohár tej. Kilencz órakor
  lefekvés. Semmi vánkos a fej alatt.
  Elgondolható, hogy az ilyen földesúrnak vendége nem akad, a kinek az
  asztalán nem fordul meg egyéb, mint aludt tej, rozskenyér, meg lépes
  méz, rá hideg forrásvíz. Kevés ember bolondul az ilyen lakoma után.
  A Marciole pedig hűségesen helyt állt mindezekben.
  És volt is a kurának láttatja.
  Filibert gróf egészen legénynyé lett a vízkúrától.
  Minden délután felvágott egy méter gyertyánfát az udvaron. Ugy tudott
  enni, mint egy farkas. Folyvást távgyalogló lépésben járt, száztíz
  centiméternyi hágó-közökkel, egész vadászriadókat elfújt a Waldhornon.
  Dicsekedve mondá el a tiszttartójának, a ki minden hónap elsején feljött
  hozzá beszámolni, hány kilóval lett nehezebb a legutolsó találkozás óta.
  De a Marcioleon is volt láttatja a vízkúrának. Az is folyvást nehezebb
  lett hónapról hónapra. Egyszer aztán megint csak könnyebb lett.
  Mi, a kik értesülve vagyunk a perpignani préfetnél letéteménybe
  helyezett házassági levélről, ebben az eseményben semmi megbotránykozni
  valót nem találunk. Másoknak a véleményéről pedig ne tudakozódjunk.
  Filibert gróffal most már igazán nem lehetett gyalog beszélni.
  Az újszülött tökéletesen hasonlított az atyjához. Csak épen a szemei
  voltak olyan feketék, mint az anyjáé. Filibert gróf tengerkék szemeket
  használt.
  Az újszülöttet megkereszteltetni elvitték magukkal ugyanabba a Rougival
  helységbe, a hol megesküdtek. Csak ott irathatták be a matrikulába az
  apa és anya neveit. Armingolban minden el lett volna árulva vele.
  A kis Aïra az első esztendejében csak olyan szép volt, mint a milyenek a
  kis gyerekek szoktak lenni: apa, anya szemében szép, idegennek
  rettenetes!
  Másfél éves korában már olyan hosszú volt a haja, hogy a térdeig ért.
  Dajkát soha sem tartottak mellette; az anyja maga szoptatta, gondozta,
  járni tanította.
  Ezen új hivatal csorbát ütött a régin: a gróf ápolásán, annálfogva
  Marciole mellé még egy kisegítő ficzkót kellett fogadni, a ki a gépies
  munkát teljesítse a vízgyógyrendnél, Marciole csak a felügyelést
  vezette. Ennélfogva Filibert gróf nem is találta már ezt a kurát olyan
  mulatságosnak, s nem tartotta meg olyan pontosan; ellenben annál
  gyakrabban látogatta meg a gyermekszobát s részt vett abban az
  örömteljes foglalkozásban, mikor egy nagy ember a kicsiny embernek
  odanyujtja a két kezét: az a két markával belékapaszkodik a nagy ember
  hüvelykujjaiba s aztán csinálja a két lábával azokat balletfigurákat, a
  miket a groteszk tánczosnők nem tudnak utána csinálni. Az az egy éves
  gyerek még a lábának a hüvelykujját a szájába tudja venni. Filibert gróf
  járni tanította a gyereket, s néha addig guggolt előtte, a míg aztán ő
  maga nem tudott felállni a lábára, s Marciolenak kellett az öreg urat
  fölemelni és belevezetni a lépegetés tudományába elzsibbadt lábait.
  Hanem azt nem engedte meg Marciole Filibert grófnak, hogy meg is fésülje
  a gyermeket. Sok ideig egyedül ő maga rejtegette azt a titkot, hogy az a
  fekete hosszú haj nem éri be azzal, hogy térdig alászáll, hanem
  lassankint lenő a nyakcsigolyára; onnan áttengődik a hátra, úgy hogy
  valóságos sörény válik belőle. Hát ez nem baj addig, a míg leeresztett
  hajat kell viselni; de mi lesz belőle, ha egyszer azt kontyba kell majd
  kötni?
  Az a bizonyos finom szösz is kezdett jelentkezni a gyermek arczán és
  végtagjain, a mi a családi tulajdonokhoz tartozik.
  Hanem ezt mind elfelejtette neki az ember azért a pajkos jó kedvéért, a
  mivel már kis gyerek korában mindenkit el tudott mulattatni. Nem
  hallotta ezt soha senki nyafogni, pityeregni, mindig olyan eleven volt,
  mint egy kis macska: hempergett, bukfenczezett, kaczagott, hizelkedett,
  hamiskodott, körmölt, harapott, s aztán ha elfáradt a játszásban,
  összekuporodott, a fejét a térdére fektette s aludt, mint egy macska.
  Mikor pedig már beszélni is megtanult, akkor meg csupa gyönyörűség volt
  vele enyelegni. Olyan furcsákat tudott mondani, hogy még a mogorva
  komornyikot is megnevetteté vele. Aztán mindenféle nótát megtanult: a
  kertészleányok tanították provencei népdalokra, egy népünnepélyen
  meglátta a carmagnolt, azt rögtön elsajátította. És mikor egyszer azzal
  lepte meg Filibert grófot, hogy a dzsiget eltánczolta előtte, a gróf az
  ölébe vette és összecsókolta az arczát.
  Egyszer aztán elkövetkezett az az idő, a mikor illendő volt a kis leányt
  valami egyébre is tanítani, mint tánczokra és dalokra.
  Ezt már az anyja nem volt neki képes megadni.
  A derék Marciole nem tudott sem irni, sem olvasni. Az ő kunyhójuktól
  messze esik az iskola, aztán nem is ért rá, már kis leány korában
  dologba kellett állnia, később meg nem volt kedve hozzá. Az egész
  ivadékában nem volt soha betűvető ember.
  A legelső elemi ismeretek közlését magára vállalá a helybeli abbé. Egy
  igen jószívű, kegyes férfiu.
  Annak a tudományát azonban nagyhamar kitanulta a kis Aïra, s mikor aztán
  észrevette, hogy már ő tud többet, mint a tanítója, akkor elkezdett vele
  pajzán dévánkodásokat űzni.
  Egyszer aztán komoly tanakodásba elegyedett Filibert Marcioleal.
  – Hallod-e Marciole: a «mi Aïránk» már tíz esztendős. Itt az ideje, hogy
  rangjához illő nevelést adjunk neki. – Tudod, hogy mi sors vár rá? – Ő
  neki egykor reprezentálni kell. Ha én meghalok, te belőled ugyan grófné
  lesz, de azért te házat nem fogsz vihetni, mert még igazán francziául
  sem tudsz beszélni, csak azt a te otthoni patoádat – Aïrának kell majd
  pótolni a te tudatlanságodat.
  – Hát hogyan? Miképen?
  – Nevelőnőt kell a házhoz fogadni, a ki a leányt magasabb tudományokra
  oktassa: zongorázni, rajzolni, festeni tanítsa. S a többi! Mit tudom én,
  hogy mi mindent kell tudni egy comtessenek. Aïra pedig egyszer azzá
  lesz. Azért, hogy most senki sem híja annak.
  – Jól van. Tehát majd keresünk a számára egy nevelőnőt.
  Marciole aztán tanácsot tartott a derék jóvoltu abbéval. Megérteté vele,
  hogy milyen az ő eszményképe egy nevelőnő dolgában. A főtisztelendő úr
  aztán ki is keresett a számára egyet az ismerősei köréből s azt
  elszerződteté az armingoli kastélyba.
  A nevelőnőben minden tökéletesség megvolt, csak épen a szépség volt nála
  annyira elrejtve, hogy azt közönséges emberi szem nem volt képes észre
  venni. Szakálla nem volt, mert borotválkozott.
  Ez fog legjobban hozzáilleni a növendékéhez.
  Mikor Filibert grófnak bemutatá magát a nevelőnő, az ő kezéből véve át a
  növendéket, azt mondá a gróf Marciolenak, a hogy egyedül maradt vele:
  – Hallod-e kedvesem, ugyan jó, hogy ennek a hölgynek a mi kis Aïránkat
  kell nevelni és nem engemet, mert én megszökném tőle egy hét alatt.
  – Nem is magának fogadtam én azt, hanem a leányának.
  Meghozatták a rengeteg sok tankönyvet, szép illustrált műveket, festő-
  és rajzoló-szereket és egy drága Erard-féle zongorát s azonnal kezdetét
  vette a felsőbb oktatás. A napnak minden órája úgy volt beosztva, hogy
  azon valamit kellett tanulni a kis leánynak.
  Nagy kínja volt vele a nevelőnőnek. A gyerek mindent megtanult, csak azt
  nem, a mire tanították; a festékeit arra használta, hogy a históriás
  könyvben a celebritások képeit kékre, zöldre, pirosra bemázolja vele, a
  zongorát agyonverte czigánymódra játszott népdalokkal, s a mikor a
  menuette figuráira tanították, egyszerre csak a carmagnolba ugrott át
  belőle; mikor megfeddték, kaczagott, dalolt, s ha a sötét szobába zárták
  büntetésül, gombostűhegygyel karrikaturákat rajzolt a festett falra, a
  mik szörnyen hasonlítottak a nevelőnő külsejéhez.
  Félesztendő mulva nem az Aïra szökött meg a madametól, hanem a madame az
  Aïrától.
  Odavágta a szerződését a gróf asztalához.
  – Basta! Elég volt! Én leányt jöttem ide nevelni, – de nem vad hiúzt!
  S azzal ott hagyta az armignoli kastélyt.
  Ekkor aztán Filibert gróf azt mondá Marciolenak:
  – No, már most, édes barátnőm, én hozatok az Aïránk számára nevelőnőt,
  olyant, a milyen az én ideálom egy nevelőnőben.
  S mert a párisi hölgyekhez nem volt bizodalma, Lyonból szerzett egyet.
  Így került az armingoli kastélyba Fernande.
  Még akkor nem volt «soror».
  
  
  II.
  Pár nap mulva az új nevelőnő megérkezte után ilyen tartalmú levelet irt
  Jacques Pluhar, Ellinor De-Quimper grófnak:
  «Csoda történt. A mint az öreg úr Fernande kisasszonyt meglátta, azon
  való örömében a haja egy éjszaka megfeketedett.»
  
  
  III.
  De hát ki az a Jacques Pluhar?
  Ki az az Ellinor De-Quimper?
  Ki az a Fernande kisasszony?
  … Jacques Pluhar, a rangosztálya szerint, a komornyikok kategoriájába
  tartozik, s mint ilyen «monsieurnek» czímeztetik. Tulajdonképen pedig ő
  az Filibert gróf életrendszerében, a mi a ketyegő az óránál: a felhúzott
  életrugó működésének szabályozója.
  Már valami nyolcz év óta ő a mindenese a grófnak: felügyelője, istápja,
  pénztárnoka, titkárja, felolvasója, doktora.
  A gróf apródonkint felhagyott a vízkurával, a mióta a lábai megtagadták
  a vízben-sárban szaladgálást. Víz helyett sört iszik; nem fürdik, hanem
  inkább pipázik.
  A Marciole tizenkét év alatt nagyon megvénült. A hegyvidéki parasztnők
  hamar elhervadnak. Azaz, hogy nem hervadnak el, hanem úgy járnak, mint a
  tulipán, a mely a szép himes szirmai helyén ugyanazon kocsányon idomul
  át egy nagy háromszögletű tobozzá: ugyanaz a tulipán az!
  Az arczbőre megrezesedett, a homloka csupa ráncz lett, a nyaka
  megvastagodott, s a fogai megritkultak. A parasztszépség elmultával
  elvesztette a befolyását is, s az a befolyás egészen a komornyiknak
  jutott.
  Marciole naponkint csak egyszer szokta a grófot látni, a mikor ebéd után
  felhozza eléje a kis Aïrát, hátrafésült hajjal. (Fésülni még most sem
  engedi másnak.) S akkor addig ott marad, a míg a kis leány a gróf urat
  bohóskodásaival mulattatja.
  A gróf nagyon szereti a kis leányt. Órahosszat engedi játszani,
  csintalankodni, ugra-bugrálni maga körül. Itt minden szabad neki. Még a
  pipát is a szájába veheti. Az anyának semmi beleszólása. Az ő helye ott
  a gróf karszéke mögött. S ha meg találja inteni a kis csintalant: «Ejh,
  nem illik az!» a gróf hátrakiált neki: «Csitt odahátul!»
  Mindaddig, a míg Jacques be nem jön s egy szót súg a gróf fülébe. Akkor
  aztán int a kezével Filibert, hogy elmehetnek.
  Az a titokban súgott szó tudniillik «kávé».
  Ezt nem szabad megtudni Marciolenak, hogy Filibert kávét iszik.
  Ha megtudná, majd csapna nagy patáliát érte! Kikönyörögné a kezéből a
  kávés findzsát. Még el is árulná magát. «Édes, jó uram! Ne rontsd meg az
  egészségedet! Tudod, hogy a kávé te neked méreg!»
  Szegény, becsületes Marciole! Hogy őrzi a grófnak az életét! Pedig
  hiszen annak a halálával kezdődik az ő felmagasztalása. Addig, a míg a
  gróf él, csak a megszégyenülés csepeszét viseli a fején, az özvegyi
  fátyol hozza meg számára a grófi diadémot! – És mégis féltve őrzi az
  életét az urának. Mindennap összevész a komornyikkal miatta. Pedig ha a
  saját jóvoltára gondolna csupán, nem kellene egyéb, mint hogy egyszer a
  gróf fekete kávéja közé töltsön egy jó pohár cognacot (hisz az ártatlan
  szer, pláne orvosság) s másnap már grófné asszony volna a czíme.
  Igazán megérdemelné a jó Marciole, hogy neki itéljék a Monthyon
  erénydijat, a ki tizenkét évig tűri a szennyet az arczán, s őrzi annak
  az életét, a kinek a temetése napján ez a szenny auroleolával lesz
  felcserélve.
  És aztán mindennap ki hagyja magát űzetni egy cseléd által az ő urának,
  férjének a szobájából, egy cseléd által, a ki előkelő fölényét érezteti
  vele, – a tudatlan paraszttal.
  Hát ő persze nem tudná felolvasni a hirlapokat a gróf előtt, miként
  Jacques, pletykákat sem tudna neki elmesélni a főúri világból.
  Jacques Pluhar sok évig a párisi jockey-clubnál volt benfentes szolga.
  Onnan került igen jó ajánló levéllel Trimeric grófhoz. Legalább az
  ajánló levelei azt állítják. Ezeket pedig De-Quimper Ellinor gróf
  eszközölte ki a számára, a jockey-club egyik leghíresebb tagja.
  De azt Filibert gróf nem tudta meg sok ideig, külömben gyanakodó lett
  volna.
  Trimeric Filibert gróf nem szerette, ha csak a nevét kimondták is előtte
  De-Quimper Ellinornak.
  Nem azért, mintha ellensége lett volna, hanem azért, mert atyafia volt.
  Trimeric grófnak az atyja és De-Quimper grófnak az anyja testvérek
  voltak.
  Az unokatestvérek soha sem látták egymást. Ellinor az alatt nőtt fel, a
  míg Filibert a tengereket szállta.
  Hanem hát kellemetlen érzés egy olyan atyafira gondolni – becsületes
  embernek, a kit meg akar csalni – a becsületes ember.
  Már pedig Filibert gróf tudta jól, hogy ő Ellinort okvetlenül meg fogja
  csalni.
  Ez a jó fiu azt gondolja, hogy ő fogja a nagybátyja vagyonát örökölni;
  valószínüleg már erre a számlára csinált is egy halom adósságot.
  Mekkora lesz aztán az elbámulása, mikor a temetés után (vagy még a
  cerimonia előtt), a perpignani préfet bemutatja a gyásztevő
  gyülekezetnek a törvényesen egybekelt özvegyet, s a törvényes szülöttet,
  mint egyenes örökösét a Trimeric vagyonnak.
  Ezért nem szerette Filibert gróf, ha az öcscsének a nevét előhozták
  előtte.
  Jacques Pluhar pedig ennek a megbizott embere, a kinek rendes feladata
  koronkint értesíteni Ellinort az armingoli kastély eseményeiről s közben
  a megbizójának az utasításait foganatosítani.
  Jacques Pluhar természetesen maga is őrizkedett Ellinor nevét
  felemlíteni a grófja előtt. Bár épen azért volt ideküldve.
  Még nem jött el az ideje.
  A jó haditervnek érés kell!
  A hirlapok között, a miket Filibert gróf járatott, volt egy furcsa
  ujság, a minek a neve volt Harlequin. Ez egy ideig őrült nagy sikert
  vívott ki a párisi boulevardokon. Ennek a lapnak annyiféle munkatársa
  volt, a hány politikai párt beszéltet magáról Francziaországban. Ezek
  aztán ugyanazt a thémát, eseményt sorban a maguk szempontjából adták
  elő. Az egyik oldalon az opportunista, a másikon az intransigens, a
  harmadikon a boulangista, a negyediken az imperialista, az ötödiken a
  legitimista, a hatodikon az anarchista. Ezeket az egymással
  szemeszöktében ellenkező értekezéseket összeolvasni valóságos pokolbeli
  élvezet lehetett. Azután irtak bele ultramontanok és szabadkőművesek,
  idealista és realista kritikusok, haussera és baissere spekuláló
  nemzetgazdászok, spiritisták és antispiritisták, atheisták és
  theozofisták, darwinisták és charlatánok és komoly természettudósok.
  Ezeknek az utóbbiaknak a czivakodásai mulattaták legjobban a
  Trimeric-család utolsó férfisarját.
  Különösen egy éveken keresztül folytatott felfedezési vita érdekelte az
  öreg urat rendkívüli mértékben.
  Egyszer az a hir emelte fel a fejét, hogy Borneo szigetén felfedezték a
  majomembert, a Darwin-elmélet kézzelfogható bizonyítékát, az összekötő
  tagot az ember és az utáncs között. Leirták az alakját, az ábrázatját.
  Egy majom, a ki beszél, emberi szótagolással, a kinek már lelke van és
  czivilizálható.
  – Még utóljára kiderül, hogy a Trimeric-ükök voltak az emberi faj igazi
  ősei.
  Rögtön nyomban következtek a tudósok, a kik lerontották az egész
  elméletet: humbug az egész! E fajta szőrrel benőtt emberek vannak
  Oroszországban is, de ez csak aféle túltengése a finom pihének, csak
  olyan emberek azok, mint más kétlábú teremtés.
  Ekkor a felfedező tudós, Buckland, közzétette a lefényképezett alakokat,
  a kiket a birma király udvaránál látott. Ennek a majomemberfajnak a
  neve: «Kráó».
  Erre egy híres olasz aquarium-tulajdonos, Farelli, nem sajnálta a
  költséget, kiküldött egy ügynököt Borneoba, hogy vegyen meg a királytól
  a számára egy ilyen Kráót.
  A megbizott visszatért eredmény nélkül. A birma király nem ád el Kráót
  semmi pénzért. – Hanem annyit kieszelt, hogy ezeket a birma király
  udvarában látható majomembereket Láósz tartomány királya ajándékozta,
  annak az ősrengetegeiben tanyázik a majomemberek nemzetsége.
  Ekkor aztán Farelli egy egész expeditiót indított meg egyenesen Láósz
  őserdőibe, a Kráó-nemzet felfedezésére. A kutató társaság vezére volt
  Bock Károly, komoly természettudós.
  Ez csakugyan rá is akadt a Kráó-nemzet székhelyére Láósz tartományban.
  Ezek a tisztelt polgártársak a gunyhóikat terebélyes nagy fák ágai közé
  építik. (Tehát már építenek!) De a tüzet még nem ismerik, minden ételt
  nyersen esznek, kiváltképen halat és rizst.
  Sikerült őket több izben meglepni a lakomáiknál, de az idegenek
  közeledtére egyszerre szétriadtak, igazi majomszokás szerint egyik fáról
  a másikra dobálva át magukat, vadállati ügyességgel, a hova a karaván
  tagjai nem tudták őket követni. És így ezek sem fogtak Kráót.
  Filibert grófot most már aztán nagyon ösztökélte ez a história.
  – Nincs a Harlequinben valami a majomemberről?
  Dehogy nem volt.
  Az angol természettudósok és ethnographusok egész harczot folytattak
  fölötte.
  Kaulitz Jarlow egyenesen a majom és ember közötti rokonságot
  bizonyította be az eddig nyert adatokból.
  Ellenben Leuckart csak az ismeretes politrichia elméletét vélte
  megállapíthatónak ez esetben.
  – De hát nem tudnak odamenni és elfogni egyet? kiálta fel Filibert gróf
  boszúsan.
  – Hát hiszen épen erről az esetről értesít most a Harlequin. Itt van
  egész terjedelmében a tudósítás: «Egyike az előkelő világ matadorainak,
  a sport terén annyi sikerrel kérkedő De-Quimper Ellinor gróf
  vállalkozott rá, hogy a láószi őserdőkből elhoz magával egy Kráót.»
  – Micsoda? Az én unokaöcsém? Annak volna ilyen elhatározása?
  – Föl lehet róla tenni ilyesmit, ha egyszer a fejébe veszi. Az egy
  bűvész. Valóságos Cagliostro. A tudósítás a módját is előadja a
  tervezett Kráó-fogásnak. «Ellinor gróf nem fog nagy vadászkisérettel
  közelíteni a majomemberek tanyájához, hanem készíttet magának egy
  tökéletes majomöltözetet, melyben egészen hasonlítani fog a
  majomemberekhez. Ebben az álczában egyedül fog a Kráók tanyájára
  behatolni, odavegyül közéjük, mint jó czimbora, ismeretséget köt egy
  fiatal majomleánynyal s azt elcsalja magával!»
  – Ördöngös egy ficzkó! No, ez derék lesz, ha sikerül neki; soha sem
  hittem volna, hogy ilyen mennykő gyerek az én öcsém.
  Most aztán itt volt az alkalom Ellinorról beszélni.
  Az öreg úr hajlandónak mutatkozott erre a tárgyra rátérni.
  – Ez az Ellinor, ez nekem unokaöcsém, tudja ön Jacques? Harmadizbeli
  unokatestvérek vagyunk. Elég távoli rokonság. Annyira, hogy ha én nekem
  leányom «volna», azt De-Quimper Ellinor gróf feleségül vehetné. Ha hozzá
  adnám, megjegyzem. De hát nem adnám hozzá. Nincs olyan eset! Van önnek
  politikai meggyőződése, Jacques Pluhar?
  – Én nekem mindig az a politikai meggyőződésem, a mi azé az uraságé, a
  kinél szolgálok.
  – Ez nagyon helyes. Így is illik. Egy komornyiknak az a kötelessége vagy
  a hogy mi nálunk, Trimeric grófoknál híják, egy «major domus»-nak. –
  Nini! Van önnek valami véleménye a czímezések felől, Jacques Pluhar?
  – Tökéletesen. Három esztendeig szolgáltam egy külföldi nagykövetnél,
  ott megtanultam, kit illet meg az «altesse», a «Durchlaucht», a
  «serenissime», az «excellence», az «eminence», a «honorable», a
  «baccalaureat», a «le docteur», «le président», «le conseiller d’état»,
  «le préfet», «le reverende» és «le supplicant».
  – Úgy is illik… A forradalom nem szüntethette meg a czímezéseket. Már
  akárhogy elfogadták is azt a czímezést, hogy «monsieur», de már azért én
  sem a parasztot, sem a pugrist, sem a zsidót nem hivom monsieurnek,
  hanem a hogy minden ember szólitja «te rustre!» – «cancre de bourgois!»
  – «te jordán!» Ez az ő czímük. Tehát, ha ők megtarthatták a forradalom
  előtti czímeiket, megtarthatjuk mi is. – De mit is akartam csak önnek
  mondani, Jacques Pluhar?
  – Hogy egy komornyiknak, vagy helyesebben mondva major domusnak van
  bizonyos kötelessége.
  – Úgy? tudom már. Az a kötelessége az ő ura irányában, a mi a
  miniszternek a souverainjével szemben. Mindenben annak a politikáját
  követni. Azt ön bizonyosan tudja már, hogy én minden ízemben Chambord
  grófnak, Francziaország egyedüli törvényes trónkövetelőjének a híve
  vagyok.
  – Ezt könnyű volt kitalálnom a kastély kapuja felől kivésett betükből.
  U. B. S. L. R. Ezt találni minden legitimista kapuboltozata fölött.
  – Tudja ön, mit jelentenek ezek a betük?
  – Oh igen. «Un boiteux sauvera le royaume».
  (Egy sánta menti meg a királyságot.)
  A sánta alatt az adeptusok Chambord grófot értették, a ki a fél lábára
  biczczentett.
  – No, már most csavarja ön fel az eszét, Jacques Pluhar. Miután én nekem
  ez a szent meggyőződésem, a mitől engem semmi plebiscitumok meg nem
  foszthatnak, hogy Chambord gróf Francziaország egyedüli legitim ura,
  ugyan hogy képzelheti azt valaki, hogy én nekem lehessen ezen a világon
  bárminő érintkezési pontot találni az én unokaöcsémmel, De-Quimper
  Ellinor gróffal, a ki a Bonapartekkal szegődött össze: a mi
  leggyűlöltebb ellenségeinkkel.
  – Tudnék én erről valamit mesélni.
  – Én a mesékre nem adok semmit. Én a tényekre hallgatok. De-Quimper
  Ellinor gróf volt a hadsegéde Bonaparte Lulu herczegnek, a ki őt a
  Cap-földre követte.
  – És épen ez által tette a legfontosabb szolgálatot a legitimista
  ügynek. Még pedig előre kiszámítva, az itthoni szövetségesekkel
  megbeszélve, terv szerint végrehajtva.
  – Hogy mondhat ön ilyet, Jacques Pluhar? Gondolja meg, hogy ki előtt
  beszél. Ez olyan, mintha egy miniszter beszélne a királyával.
  – Én a legelső kútforrásból merítek. Mikor a szerencsétlen kis herczeg
  hajóra szállt Southamptonban, hogy a Jóreménység fokára vitorlázzon, a
  háborút tanulmányozni, a hogy a tudósok mondják: «in anima vili» a
  meztelen bőrű zulukaffereken, hát akkor a jockey-clubban egy ismeretes
  legitimista főúr, marquis Desbarras –
  – Ismerem, nagyon jól ismerem.
  – No, hát ez a marquis Desbarras nyilt társaságban fogadást kinált
  tízszeres ellentétel mellett mindenkinek, hogy Lulu herczeg nem fog
  visszatérni többet soha Afrikából. Huszan is tartották a fogadást
  ellene: felmentek az összegek egy millióra. Ha veszít, tíz milliója
  bánja. Én ott hordtam körül a chartreuse-poharas tálczát. A marquis rám
  kiáltott: «héj, Jacques Pluhar! hát ön nem állna mellém a fogadáshoz,
  hogy ne legyek magamban, annyi ellen?» «Miért ne? mondám én, a ki meg
  tudom érteni a jó tréfát. Én is beugratok száz frankot.» Négy hónap
  mulva zsebemben volt a megnyert – tíz frank. A szegény Lajos herczeget
  megölték a zuluk az izandulai berekben.
  – No, hát ez köztudomású dolog.
  – De azt már nem tudja minden ember, a mit én gyakran meghallottam
  fülhegygyel azoktól az uraktól, a kik a fogadásukat elvesztették: hogy
  Napoleon herczeg megöletése előre kicsinált dolog volt Ellinor gróf és
  Desbarras marquis között.
  – Mit mond ön? Gondolja meg a szavát!
  – Úgy volt biz az. Fennhangon beszélték az urak egymás között, hogy
  Napoleon herczeg legitimista összeesküvésnek esett áldozatul. Őrizkedem
  véleményt mondani. Lehet úgy, lehet máskép. Lehet politika, lehet
  spekuláczió. Az olyan urak, mint Cassaignac, azt beszélték, hogy
  complott volt, az olyan urak, mint Pereira, a kik sokat vesztettek a
  fogadáson, azt mondták, hogy yankeetrik volt. Igen, igen, ez volt a
  műkifejezés Ellinor vicomte vállalataira.
  – No, hát mondja ön el, hogy vélekedtek az urak?
  – Hát, hogy Ellinor vicomte, a ki hadsegéde volt Lulu herczegnek, egy
  felbérelt kém által előre értesíté a zulutábor vezérét, hogy merre fog a
  herczeg kiséretével együtt kémszemlére elindulni. Az viszont arról
  értesíté őt, hogy hol fognak az ő emberei lesben állni. Mikor aztán a
  megjelölt embuscade közelébe értek, Ellinor vicomte rávette a herczeget,
  hogy szálljanak le a lovaikról s hágjanak fel egy magasabb halomra, a
  honnan az egész rónát beláthatják. Ekkor egyszerre felugráltak a magas
  fűben elrejtőzött kafferek. A többit az ujságokból tudjuk. Hogy a
  herczeget az egész kisérete cserben hagyta. Azok mind nagy sebtében
  felugráltak a lovaikra, ő pedig nem birt a lovával, nem tudott a
  nyergébe felkapni, s ott esett el a vademberek hasszagáj-döfései alatt.
  – No, az úgy volt. Emlékezem. Olvastam.
  – Hát az urak, a kik e fölött a clubban sans gêne diskuráltak, azt
  mondták, hogy ez politikai gyilkosság. A politikai gyilkosság pedig fel
  van véve a népjog codexébe. Szép is volna, ha a francziák kezdenének el
  lamentálni egy napoleonida meggyilkoltatása miatt, a kik egy Bourbon
  koronás fejét nem sajnálták a nyaktiló alá vinni.
  – Hát abban igazuk is volt! Már tudniillik amazoknak, nem is amazoknak,
  hanem emezeknek, azaz, hogy azoknak, a kik így vélekedtek, hogy egyiknek
  épen úgy nincs igaza, mint a másiknak.
  (Ez igen szép sorites volt a gróftól.)
  – Ezen haláleset által az imperiálisták meg lettek fosztva a