Sajóvölgyi eredeti népmesék (2. kötet) - 3

paripát, a legczifrább köntöst és a legélesebb kardot megvette s átadta
a fiainak, kik aztán emigy felkészülve, elindultak ország-világszerte a
zöld király rezidencziája fölkeresésére.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer valahára
beértek a zöld király rezidencziájába. Hol már, mint álmodák, széles e
világból össze voltak gyülve a hirneves vitézek, kiknek szép száma a mi
két kalmár fiunkkal is szaporodott.
De a két vitéz átalotta, hogy ők csak egy kalmár cselédei, azért
herczegfiaknak adták ki magukat. Fogadják őket nagy czeremoniával,
hajlongnak előttük jobbra is, balra is, a két királykisasszony pedig ép
eléjük szaladt s karon fogva vezették fel a 12 fehér márvány-garádicson.
És a számnélküli sok vitéz között csakugyan, a mint megálmodák, a két
kalmár-fiu lett a nyertes; mert a legöregebb a nyilával ugy sziven lőtte
a fenyőszál hegyén levő bagolyfiut, hogy még csak nem is nyikkant, a
középső pedig a parittyájával annyira túl hajitott, hogy a vitézek közül
egyetlenegy sem tudta még csak megközeliteni sem. Igy az öregebbiké lett
a zöld király nagyobbik leánya, a kisebbiké pedig a középső
királykisasszony, mindegyik egy-egy herczegséget kapott nászajándékul.
Már a két kalmárfiu fedél alá jutott, selyemágyban hált, kinek-kinek
királykisasszony volt a felesége és már sok ideig együtt éltek nagy
boldogan. Egyszer azonban csak megszólal a legnagyobbik kalmárfiu:
– Ejnye, kedves öcsém, be rosz álmom volt az éjszaka; azt álmodtam
ugyanis, hogy az apám földig leégett, mindene porrá lett s igy
koldusbotra jutott.
– Én is ezt álmodtam, erősité a középső.
– De nem azt mondom én, testvér, hanem azt, hogy mi már ugyis gazdagok
vagyunk, azért menjünk haza, keressűk fel szükölködő apánkat, épittessük
fel a házát, töltsük meg a boltját s gazdagitsuk fel ujra.
– Jó lesz biz az, erősité a középső.
S ezzel a két herczegfi, mert már most azok voltak, egy zsák aranyat
keresztül vetettek a nyereg-kápán s elindultak hazafelé kárvallott édes
apjuk fölsegélésére.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis azt
mondhatták, itthon vagyunk.
Az öreg kalmár csakugyan porrá égett és a fiával együtt egy
ingben-gatyában szaladt ki az égő házból. Aztán a kalmárnak nem volt sem
testének, sem lelkének hová lenni, a fiával együtt, ki már ekkor szép
legénykévé nyult föl, beállott csordásnak, kik most is, midőn a két
herczegfi megérkezett, ott őrizték a marhát a tarlón.
A két herczegfi aztán az öreg kalmár házát szépen felépittette, ugy,
hogy az még különb volt mint azelőtt, s pénzt adtak neki – mert volt
arany egész dögével – hogy kalmárkodhasson; de a legkisebb testvérüket,
bár ők ellenezték, az öreg kivánságára, hogy ebből is faragjanak embert,
elvitték magukkal.
S ezzel a három testvér útnak indult. A legkisebb azonban az egész úton
szomoru volt s egyet sem szólt. A két idősb testvér előbbre lovagolt s
azt mondja a legnagyobbik a középsőnek:
– Ugyan testvér, mondd meg nekem, nem bajunkra hoztuk-e mi el ezt a
fajankót magunkkal?!… Ládd ez még, a mily igaz szive van és a mily
ostoba, elárul bennünket, hogy mi nem vagyunk herczegfiak.
– Az ám, kontrázott neki a középső.
– Egyet mondok, testvér, kettő lesz belőle: veszitsük el. Majd mikor
keresztülmegyünk ezen a nagy hidon, mely itt előttünk van, taszitsd a
mélységes tengerbe.
Ugy is lett. – A középső testvér a legkisebbet beletaszitotta a
mélységes tengerbe; de biz abból azért még sem lett halétek; mert a zöld
király legkisebbik leányát, kiről azt álmodta a legkisebb kalmárfiu,
hogy felesége lesz, elrabolták a zsiványok, kik azt megölni, nem ölték
meg, hanem leszedték róla a drágaságokat, magát pedig egy bárkába
csukták s bevetették a mélységes tengerbe. És a kalmárfiu, a mint ott
uszkált a tengerben, e bárkában kapaszkodott meg. Aztán szép csendesen
felmászott a bárka tetejére, benéz az ablakon, hát látja, hogy ott egy
szalmaágyon egy szerelemtől lelkezett gyönyörü leány fekszik. A
kalmárfiut rögtön kitörte a szerelem hidege, még pedig ugy, hogy még a
foga is vaczogott.
A kalmárfiu aztán megkoczogtatta az ablakot háromszor s bekiáltott
rajta:
– Ébredj, szivem szép szerelme, kelj föl s ereszsz be az ablakon.
A királykisasszony fölébredt, kitekint az ablakon, hát látja, hogy a
bárka tetején egy ékes ábrázatu ifju ül, még pedig olyan, hogy olyant
sem azelőtt, sem azután, sem azóta nem látott. Ezt is rögtön kilelte a
szerelem hidege, majd felugrott az ágyról, izibe kinyitotta az ablakot,
s beeresztette a kalmárfiút, kik aztán azt mondták egymásnak:
– Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól.
S ezzel megölelték, megcsókolták egymást s szent lett a békesség. Aztán
vitte őket a viz csendes ringatással, egyszer egy szigethez értek, hol a
bárka magától megállott, a kalmárfiu pedig elindult a sziget belsejébe.
A merre csak ment, sehol egy lelket sem látott, csak kisebb-nagyobb kővé
vált embercsoportokra akadt. Mikor a legnagyobb csoport mellett elment
volna, megszólal valaki ilyeténképen:
– Hej, vitéz kalmárfi, ne menj el mellettünk, hanem jőjj vissza, mert
egy kis beszédem van veled.
A kalmárfi csak ekkor tekintett hátra, hát látja, hogy a kőcsoport
kellős közepén álló ember integet neki, hogy menjen vissza. A kalmárfi
visszament s ekkor azt mondja neki a középütt álló kővé vált ember, ki
maga a király volt:
– Édes fiam, mert én fiammá fogadlak, látod ezt a márványpalotát, mely
ide madárlátta távolban van? No ha látod, eredj fel a 12 fehér
márvány-garádicson, fogd meg az aranykilincset, nyisd be az ajtót s majd
aztán szebbnél szebb kisasszonyok szaladnak eléd, kik karon fogva
bevezetnek a fehér szobába s tánczolni hínak; de te, mintha néma volnál,
egy szót se szólj, hanem ülj le szótlanul az asztalszegbe. S ekkor
aranyabroszt teritnek eléd, az aranyabroszra czintányért tesznek, a
czintányér mellé kanalat, villát és szarvasnyelü kést raknak. Mikor
emigy fölteritettek, mindenféle világi jókkal kinálnak, hogy
egyél-igyál; de te, egy falat étel és egy korty ital, nem sok, de még
annyit se végy magadhoz, hanem ülj ott némán mint egy darab fa. S ekkor
majd megharagszanak a kisasszonyok, hogy se nem eszel, se nem iszol, se
nem tánczolsz, s kidobnak az ajtón; de az ételeket és italokat is,
minden abroszostul együtt utánad hajitják. S te ekkor szedd fel az
ételeket és italokat s hozd el magaddal; de mielőtt odább állhatnál,
majd utadat állja egy óriás, ki meg akar veled küzdeni. De te ne tarts
semmitől, csak húzd ki az oldalomon függő éles kardot s vedd ki hátul a
frakkom zsebében lévő három üveg közül a legkisebbet s igyál belőle
néhány cseppet. A mi megmarad az üvegben, azt tedd vissza ismét a
frakkom zsebébe.
Ugy is lett. – A kalmárfi kihúzta a kővé vált király kardját s a maga
hüvelyébe dugta, majd kivette a frakkja zsebéből a kis üveget s jót
huzott belőle. Eddig is erős legény volt a kalmárfi, de most hétszerte
erősebb; akár egy oroszlánnal is megverekedett volna. A kalmárfi aztán
elindult a márványpalota felé, s hogy odaért, izibe felszaladt a 12
fehér márvány-garádicson, s ekkor mindenféle énekeket, muzsikát,
tánczolást s nevetést hallott, majd megfogta az aranykilincset s
benyitotta a puszpángfa ajtót.
A szoba telisded teli volt szebbnél szebb dalló, tánczoló, nevető
kisasszonyokkal, kik alighogy megpillantották a mi kalmárfiunkat, huszan
is eléje szaladtak, ki a karjánál, ki a frakkjánál fogva
húzták-vonczolták, hogy jőjjön velük tánczolni; de a kalmárfi, mintha
néma lett volna, egy árva szót sem szólt, hanem szótlanul leült az
asztalszegbe.
Itt mindjárt nagy sürgés-forgás támadt; a kisasszonyok teritékért
szaladtak; az egyik az aranyabroszt teritette fel a puszpángfa asztalra,
a másik a czintányért hozta, a harmadik kést, kanalat és villát tett a
tányér mellé, a negyedik az ezüstkancsót állitotta fel s igy sorba, mig
csak meg nem volt teritve az asztal.
Mikor meg volt teritve a puszpángfa asztal, egyszeribe, mint a
parancsolat, az asztalon termettek a különbnél különb, száj-iznek kedves
ételek és italok; de a kalmárfi se nem evett, se nem ivott, hanem ott
ült szótlanul, mintegy sóbálvány. A kisasszonyok aztán odamentek
melléje, ölelik, csókolják, nyalják-falják, imhogy meg nem ették, hogy
igyék, egyék, de a kalmárfinak is volt esze; se nem evett, se nem ivott.
S ezer volt a szerencséje, mert mihelyest akár egy korty bort, akár egy
falat ételt lenyelt volna, tüstént azon szempillantásban kővé vált
volna!…
Mikor látták a kisasszonyok, hogy biz ezt nem vezethetik a jégre:
megragadták a szegény kalmárfit s kihajitották az ajtón. Aztán mindent:
ételt, italt, kést, kanalat, villát, poharat, abroszt utána dobáltak.
A kalmárfi pedig leteritette az aranyabroszt, s bele rakta az ételeket
és italokat az evőeszközökkel együtt, majd hurkot vetett rá s hazafelé
akarta vinni az irháját, de egy irtóztató óriás utját állta, ki szót
szólt hozzá ilyeténképen:
– Hej, mindig hallottam a hiredet, azért mérkőzzél meg velem, jer az
ólomszérűre.
Kimentek az ólomszérűre, megfogja az óriás a mi kalmárfiunkat s bokáig
belevágta az ólomszérűbe.
Hej, a kalmárfi sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s térdig
belevágta az ólomszérűbe.
Hej, az óriás sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja a kalmárfit s egész
derékig bevágta az ólomszérűbe.
Hej, a kalmárfi sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s egész
nyakig bevágta az ólomszérűbe.
Most az óriás ki akart ugrani a lyukból, de nem lehet, benn rekedt s mig
ott kászmálódott, a kalmárfi kihúzta a kardját s leszelte a gombját.
Aztán a kalmárfi fölvette az aranyabroszt, visszament a kővé vált
királyhoz, ki azt mondja neki:
– No édes fiam, mert már aztán igy nevezlek, most dugd be a kardot a
maga helyére, menj haza, vigy a kedvesednek ételt, italt, mert most már
ehettek is ihattok is belőle; de holnap reggel még korábban kelj föl s
jőjj ide hozzám.
A kalmárfi aztán a kővé vált király kardját bedugta a hüvelyébe s
visszament a mátkájához, ki már a dolgot nem tudta mire vélni, hogy az ő
jegyese oly sokáig tér vissza: azért három kendőt is tele sirt, hogy ő
már megint árván marad. A mint ott sirdogál, kitekint az ablakon, hát
imhol látja jőni a jegyesét. A királykisasszony sem rest, kinyitja az
ablakot, kiugrik rajta, eléje szalad a mátkájának. Aztán mindketten
bementek a bárkába s az evéshez láttak.
Itt másnap reggel a kalmárfi még korábban fölkelt mint tegnap, majd
felöltözködött s elment a kővé vált királyhoz, ki azt mondja neki:
– Húzd ki csak édes fiam az oldalomon függő kardot s vedd ki a frakkom
zsebéből a három üveg középsőjét s igyál belőle.
A kalmárfi kihúzta a kővé vált király kardját, kivette a frakkja
zsebéből a három üveg középsőjét s jót húzott belőle. Eddig is erős volt
a kalmárfi, de most hétszerte erősebb lett.
– No édes fiam, látod-e azt a három márvány-kastély középsőjét? No, ha
látod, eredj fel oda a 12 fehér márvány-garádicson, fogd meg az
aranykilincset, nyisd be a puszpángfa ajtót s ekkor még százszorta szebb
kisasszonyok szaladnak eléd, kik karon fogva bevezetnek a fehér szobába
s tánczolni hínak; de te ismét, mintha se szemed, se füled, se nyelved
nem volna, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, hanem szótlanul ülj
be az asztalszögbe az ezüstlóczára. S ekkor a szebbnél szebb
kisasszonyok majd azt gondolják, hogy éhes is vagy, szomjas is vagy:
ezért aranyabroszt teritenek eléd, az aranyabroszra ezüsttányért
tesznek, az ezüsttányér mellé villát, kanalat és kést raknak. Mikor
emigy fölteritenek, mindenféle világi jók teremnek az asztalon; de te,
egy falat étel, vagy egy korty ital nem sok, de még annyit se végy a
szádba, hanem ülj ott némán mindaddig, mig az ajtót ki nem nyitják s ki
nem hajitanak rajta. S ekkor mindent, de mindent: kést, kanalat, villát,
ételt, italt, ezüstpoharat utánad hajigálnak, te pedig teritsd le az
aranyabroszt s mindeneket szedj fel. Mikor a 12 fehér márvány-garádics
legalsójára érsz, utadat állja egy óriás, ki meg akar veled mérkőzni:
ezért az ezüstszérűre hil birkozni; de te, ha ugy cselekszel, mint az
imént mondám, ezen is diadalmaskodol.
Ugy is lett. – A kalmárfi aztán elindult a három márvány-palota
középsője felé, s hogy odaért, izibe felszaladt a 12 fehér
márványgarádicson, megfogta az ezüstkilincset s benyitotta a puszpángfa
ajtót.
Alig tette be a lábát, alig pillantották meg, már húsz leány is szaladt
feléje. Egyik kisasszony az egyik karját fogta, a másik a másikat, a
harmadik pedig a frakkja szárnyánál fogva húzta. Csókolták, ölelték,
nyalták-falták, hogy menjen velük tánczolni. Szólt a banda, húzta a
czigány. De a kalmárfi, mintha se füle, se szeme, se nyelve nem lett
volna, se nem hallott, se nem látott, se nem beszélt, hanem szótlanul
leült az asztalszögbe az ezüstlóczára.
Most a szép kisasszonyok azt gondolták, hogy tán éhes és szomjas a
gavallér. Azért mindjárt nagy sürgés-forgás támadt; a kisasszonyok
teritékért szaladtak s husz is rohant mint az eszeveszett, mint a
bódult, egymásután. Az egyik aranyabroszt húzott a puszpángfa asztalra,
a másik ezüsttányért tett eléje, a harmadik ezüstkést, kanalat és villát
tett a tányér mellé, az ötödik ezüstkancsót hozott s igy sorba
mindaddig, mig csak az asztal meg nem volt teritve.
Mikor a puszpángfa asztal meg volt teritve, egyszeribe, mint a
parancsolat, száj-iznek kedves, különbnél különb ételek és italok
termettek elő; de a kalmárfi se nem evett, se nem ivott, hanem ott ült
szótlanul, mint egy darab fa. A kisasszonyok oda ültek melléje, ölelik,
csókolják, nyalják-falják, hogy ebből egyék, hogy abból igyék, de a
kalmárfinak is volt esze, nem enni és nem inni. S ezer volt a
szerencséje, mert mihelyest akár egy korty bort, akár egy falat ételt
lenyelt volna, tüstént azon szempillantásban kővé vált volna.
Hogy látták a kisasszonyok, hogy biz azon sem szép szó, sem édes csók,
sem mézes beszéd nem fog: megragadták a szegény kalmárfit, ki a lábát,
ki a kezét, ki a haját, s kidobták az ajtón. De ez még nem volt elég,
hanem mindent: ételt, italt, kést, kanalat, villát, abroszt, kancsót
kihajigáltak utána.
A kalmárfi aztán az ambituson szépen leteritette az aranyabroszt s
mindent belepakolt, majd hurkot vetett rajta s lefelé indult a 12 fehér
márvány-garádicson.
Mikor a márvány-garádics legalsó fokára ért: egy irdatlan óriás utját
állta, ki nagy mérgesen rárivalkodott:
– Hej, emilyen-amolyan kalmárfia! világszép éltemben mindig hallottam a
hiredet, az öcsémet is kivégezted csúf halállal: azért jöszte velem az
ezüstszérűre, mérkőzzünk meg!
Mit volt mit tenni a kalmárfinak, vagy akart, vagy nem, meg kellett az
óriással birkoznia.
Kimennek az ezüstszérűre, hol az óriás megfogja a mi kalmárfinkat s
bokáig belevágta az ezüstszérűbe.
Hej, a kalmárfi sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s térdig
vágta az ezüstszérűbe.
Hej, az óriás sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja a kalmárfit s egész
derékig belevágta az ezüstszérűbe.
Hej, a kalmárfi sem rest, izibe kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s
egész nyakig belevágta az ezüstszérűbe.
Most az óriás ki akar ugrani a lyukból, de nem lehet, mert két széles
vállánál fogva benn rekedt s mig ott kászmálódott, a kalmárfi kihúzta a
kardját s izibe leszelte a gombját.
Miután a kalmárfi emigy elvégezte a dolgát, fölvette az aranyabroszt s
visszasietett a kővé vált királyhoz, ki azt mondja neki:
– No, édes fiam, most már dugd be a kardot a maga hüvelyébe, menj haza,
vigy a kedvesednek ételt, italt, de holnapra kelve még korábban kelj fel
s jőjj ide hozzám.
A kalmárfi aztán a kővé vált király kardját bedugta a maga helyére s
visszament a mátkájához, ki, mint a párjavesztett galamb, nem tudta a
dolgot mire vélni, hogy az ő mátkája oly sokáig tér vissza: azért sirva
fakadt, hogy ő már megint árván maradt, mint a kinek senkije sincsen s
három kendőt is tele sirt ebbeli szive szomoruságában. A mint ott
sirdogál az ablaknál, kitekint rajta, hát imhol látja jőni a mátkáját. A
királykisasszony sem rest, kinyitja az ablakot, kiugrik rajta s eléje
szalad.
Aztán mindketten bementek a bárkába s az evéshez láttak.
Másnapra kelve, a kalmárfi még korábban fölkelt, izibe felöltözködött,
mátkájától elbúcsúzott s a kővé vált királyhoz sietett, ki azt mondja
neki, szót szólván:
– No, édes fiam, hát megérkeztél, azért hát húzd ki harmadszor is az
oldalomon függő kardot, tedd a magadéba, s aztán vedd ki a frakkom
zsebéből a legnagyobb üveget s igyál belőle.
A kalmárfi azonképpen cselekedett. – Kihúzta a kővé vált király kardját,
azt a maga hüvelyébe dugta, majd a három üveg legnagyobbikát is kivette
s jót húzott belőle. Eddig is erős volt a kalmárfi, de most hétszerte
erősebb lett.
– No édes fiam, az üveget vidd el magaddal, majd hasznát veszed még;
mert vagy volt dolgod erős óriással, vagy nem, de most ugyan mokány
gyerekkel tűzöl össze. Azért ha erőd fogyatékát érzed, csak ebből az
üvegből igyál. Aztán látod-e madár-látta távolban azt a harmadik
márvány-palotát? No, ha látod, eredj el oda. S ott még ezerszerte szebb
leányok szaladnak eléd, kik karon fogva bevezetnek a fehér szobába s
tánczolni hínak; de te ujra, mintha se szemed, se füled, se nyelved nem
volna, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, hanem szótlanul ülj be az
asztalszögbe az aranylóczára. A szebbnél szebb kisasszonyok ekkor azt
gondolják, hogy éhes is vagy, szomjas is vagy. S ekkor az
asztalteritéshez látnak s mindenféle világi jókkal kinálnak, hogy egyél,
igyál; de te semmihez se nyulj, se egy falat kenyeret ne egyél, se egy
korty bort ne igyál, hanem ülj ott veszteg, mint egy darab fa,
mindaddig, mig az ajtót ki nem nyitják s ki nem löknek rajta. S ekkor a
kisasszonyok mindent, de mindent: kést, kanalat, villát, ételt, italt,
poharat utánad hajigálnak, te pedig teritsd le az aranyabroszt s
mindeneket szedj fel s aztán jőjj le a 12 fehér márvány-garádicson.
Mikor a márvány-garádics legalsójára érsz, utadat állja egy óriás, ki
meg akar veled mérkőzni; de te, ha a szavamra hallgatsz, ennek is leütöd
a gombját.
Ugy is lett. – A kalmárfi elindult a harmadik márvány-palota felé. Hogy
odaért, izibe felszaladt a 12 fehér márvány-garádicson, megfogta az
aranykilincset s benyitotta a puszpángfa ajtót.
Alig tette be a lábát, alig pillantották meg, már is husznál is több
leány szaladt feléje. A másik két palotában is szép leányokra talált de
azok még csak fiai sem lehettek ezeknek. A kisasszonyok aztán a kalmárfi
nyakába akasztották magukat; ki az egyik karját, ki a másikat, ki a
frakkja végét fogta. Csókolták, ölelték, nyalták-falták, hogy menjen
velük tánczolni; de a kalmárfi, mintha se füle, se szeme, se nyelve nem
lett volna, szótlanul leült az asztalszögbe az aranylóczára.
Most a szép leányok azt gondolták, hogy alkalmasint hamarább, mint nem,
éhes is, szomjas is a gavallér. Azért mindjárt nagy sürgés-forgás
támadt; a kisasszonyok teritékért szaladtak s husz is rohant – imhogy a
nyakukat ki nem törték, – mint bódultak, egymásután. Az egyik abroszt
húzott a puszpángfa asztalra, a másik tányért tett eléje, a harmadik a
tányér mellé kést, kanalat és villát rakott, az ötödik aranykancsót
hozott: igy sorba mindaddig, mig az asztal nem volt teritve.
Mikor a puszpángfa asztal meg volt teritve, egyszeribe, mint a
parancsolat, száj-iznek kedves, különbnél különb ételek és italok
termettek maguktól az asztalon; de a kalmárfi se nem evett, se nem
ivott, hanem ott ült az asztalszögben szótlanul mint egy lelketlen darab
fa. A kisasszonyok odaültek melléje, ölelik, csókolják, nyalják-falják,
imhogy a lelküket tenyerükre nem tették, hogy csak egyék, ha nem többet
is, legalább egy falatot, hogy csak igyék, ha nem többet is, legalább
egy kortyot; de a kalmárfinak is volt esze, nem enni és inni. S ezer
volt a szerencséje, mert mihelyest akár egy korty bort, akár egy falat
ételt lenyelt volna, tüstént azon szempillantásban kővé vált volna.
A kisasszonyok hasztalan vették elő minden mesterségöket, hasztalan
csábitották ékes szóval, édes beszéddel, zengő muzsikával és mindenféle
tánczokkal, mert a kalmárfit sehogysem vezethették a jégre.
S hogy im látták a kisasszonyok, hogy semmire sem mehetnek vele:
megragadták a szegény kalmárfit, kinyitották az ajtót s kihajitották
rajta. De ez még nem volt elég, hanem mindent: ételt, italt, kést,
kanalat, villát, kancsót és aranyabroszt kihajigáltak utána.
A kalmárfi aztán az ambituson szépen leteritette az aranyabroszt,
mindent belepakolt, majd hurkot vetett rajta, s elindult lefelé a 12
fehér márványgarádicson.
Mikor a márványgarádics legalsójára ért: egy irdatlan óriás utját állta,
ki nagy mérgesen rárivalkodott:
– Hej, emilyen amolyan kalmárfia! – vesztél volna az anyádnál –
világszép éltemben mindig hallottam hiredet, két öcsémet is csúf
halállal kivégezted: azért jöszte velem az aranyszérűre, mérközzünk meg!
Kimennek az aranyszérűre, hol az óriás megfogja a mi kalmárfinkat a
félkezével s ugy odavágta a szérűhöz, hogy az bokáig sülyedt le.
Hej, a kalmárfi sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s térdig
vágta a szérűbe.
Hej, az óriás sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja a kalmárfit s egész
derékig belevágta az aranyszérűbe.
Hej, a kalmárfi sem rest, izibe kiugrik a lyukból, hirtelen kivette a
zsebéből a kis üveget s jót húzott belőle, mert már az ereje igen
fogyatékán volt. S ekkor megfogja az óriást s ugy odavágta az
aranyszérűhöz, hogy az egész nyakig sülyedt le.
Most az óriás ki akar ugrani a lyukból, de nem lehet; nem ereszti a
leszakadt aranyszérű s mig ott kászmálódik, addig a kalmárfi kihúzta a
kardját s izibe leszelte a gombját.
Miután a kalmárfi emigy elvégezte a dolgát, fölvette az aranyabroszt s
visszasietett a kővé vált királyhoz, ki szót szólt hozzá ilyeténképen:
– No édes fiam, most már tartsd meg magadnak jó kardomat, mert az
megillet téged, s menj haza, vigy a kedvesednek ételt és italt; de
holnap reggel a királykisasszonynyal együtt jőjj ide hozzám.
A kalmárfi aztán visszament a mátkájához, ki, mint a párjavesztett
galamb, nem tudta a dolgot mire vélni, hogy az ő mátkája vajjon mért
késik olyan soká, hogy vajjon, mért nem siet, azért nagy könyhullatások
között kiült az ablakba és hullt a könye mint a zápor eső, hogy ő már
megint ugy marad, mint az ujjam, hogy ő már megint árva lesz, mint a
kinek senkije sincsen.
A mint ott sirdogál, kitekint az ablakon, hát imhol látja jőni a
mátkáját. Ennek sem kell több, kinyitja az ablakot, kiugrik rajta, eléje
szalad a mátkájának.
A kalmárfi megölelte, megcsókolta a mátkáját s aztán mindketten bementek
a bárkába, hol az est-ebédet jó izűen elköltötték.
Más napra kelve, mind a kalmárfi, mind a szép királykisasszony a kővé
vált királyhoz siettek, ki azt mondja nekik:
– No édes gyermekeim, hát megérkeztetek?… Nagyon jól van, de nem azt
mondom én nektek, hanem azt: te édes leányom, menj föl erre a hegyre,
annak a leghegyében találsz egy termő-aranyveszszőt, mely a földbül nőtt
ki. Szakitsd le azt az aranyveszszőt, vedd magadhoz s csapd meg
háromszor ezt az irdatlan kőfalat, mely itt ennek az irdatlan hegynek a
tövében van. A hol megütöd, ott egyszeribe ajtó támad. Szaladjatok be az
ajtón s mindaddig fussatok, mig csak a gyomrába nem értek. Ott a
legmélyebb tömlöczben találtok egy 9 mázsás vasra vert királyfit. Ő az
én fiam. Kerüljétek meg háromszor visszafelé a fiamat s aztán lóhalálába
rohanjatok vissza; de se jobbra, se balra ne tekintsetek, sem sehol meg
ne álljatok, mert ha elkéstek, az ajtó becsukódik, ti pedig benn
rekedtek és kőbálványnyá változtok. Ha szerencsésen kijöhettek, te
leányom ezt a czédrus fát, mely itt előttem van, vágd meg háromszor a
földből nőtt aranyveszszővel s a többi aztán, mint a parancsolat,
magától jön.
No jól van, itt a királykisasszony fölmászott az irdatlan magas hegyre s
annak a kellős csucsán meglelte a termő aranyveszszőt. Leszakasztotta s
azzal a mint fölment az irdatlan hegyre, ugy le is jött.
Már ekkor a kalmárfi ott várta a hegy lábánál. A királykisasszony aztán
megütötte a kőfalat az aranyveszszővel s ime, ott azonnal ajtó támadt.
Az ajtón aztán mindketten beszaladtak.
Alig tették be a lábukat, már is a hátuk mögött névről szólitgatták
őket, kiabáltak utánuk, hogy álljanak meg: de ezeknek is volt eszük meg
nem állni, hanem tovább szaladtak.
Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer mindenféle tánczoló, dalló
kisasszonyok és urfiak jőnek eléjük, névről szólitják őket, hogy
mulatozzanak velük; de azoknak is volt eszük nem mulatni, hanem félre
lökték a kisasszonyokat és urfiakat s tovább szaladtak.
Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer mindenféle éneklő madarakhoz
értek, melyek aranykaliczkába zárva, szebbnél szebb nótákat danolgattak.
A királykisasszony meg akart állni, hogy hadd bámulja meg azokat a
szépen szóló aranyos madarakat; de a kalmárfi megrántotta a kezét s igy
megint tovább szaladtak.
Csak szaladnak; csak szaladnak, egyszer a lábuk alatt mindenféle
drágaság: karika-gyűrü, függő, karperecz, aranyfüzőtű, csördült meg. A
királykisasszony le akart hajolni, hogy majd felkap legalább egyet; de a
kalmárfi visszarántotta s igy aztán megint tovább szaladtak.
A mint tovább futnak; itt meg mindenféle aranykardok, aranynyergek,
aranyzablák hevertek a lábuk alatt. Most meg a kalmárfi akart lehajolni,
hogy majd felkap egy aranyos kardot; de a királykisasszony
visszarántotta s igy aztán ujra tovább szaladnak.
Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer mindenféle, rútnál rútabb
kigyók, varancsos békák kerültek a lábuk alá; de mindketten behunyt
szemmel, keresztül szaladtak rajta.
Egyszer valahára a hegy gyomrába értek, hol 9 mázsás vasra verve égő tűz
között ült a kővé vált király fia. A lánczra kötött királyfi imhogy meg
nem halt egy korty vizért, pedig ott buzgott fel mellette, alig egy pár
lépésnyire tőle a hideg forrás-viz. És ő abból egy kortyot sem ihatott,
mert a láncz nem engedte odáig menni.
Hogy az égő tűz között ülő királyfi meglátta az egy pár cselédet, térden
állva kérte őket, hogy itassák meg.
A királykisasszonynak megesett a szive rajta, meg akarta itatni, de a
kalmárfi visszarántotta. Aztán mindketten a tűz között ülő királyfit
visszájára megkerülték háromszor s azzal, a mint bementek, kiszaladtak a
hegyből. S ezer volt a szerencséjök, nem egy, mert ha csak néhány
szempillantással tovább késnek, a kőfal-ajtó rájuk csapódott volna; mert
már most is odacsukta a kalmárfi csizmája sarkát, a királykisasszonynak
pedig a szoknyája szélét.
De már ekkor a tűz között ülő királyfi is szabad volt, ki eléjük jött s
nagy hajlongások és hálálgatások között köszönte meg élte
megszabaditását.
A királykisasszony aztán kezébe vette az aranyvesszőt, fölkereste a
czédrusfát, melynek az oldalát megütötte háromszor az aranyvesszővel.
Az első ütésre megmozdultak az elátkozott kővé vált emberek; a másodikra
lélekzetet vettek, a harmadikra pedig feltámadtak s az egész dolog
előttük olybá tetszett, mintha aludtak és álmodtak volna.
Itt a kővé vált király, egész népétől kisérve, nagy hajlongások és
hálálkodások között jött az egy pár cseléd elé s alig volt hosszavége a
köszönéseknek.
Egyszer, a mint ott legjobban hajlongnának, egy fehér galamb lecsap a
levegőégből s a királykisasszony ölében húzta meg magát. A
királykisasszony azonnal felösmerte benne, rég nem látott kedves
galambját. Ő már tudta a módját, hogyan kell az ilyes históriával bánni,
mert csak a hóna alá nyult a galambnak s onnan egy levelet húzott elő,
melyre kivül ez volt irva: „Ezen levelem felbontását ajánlom legkisebb,
legkedvesebb leányomnak.“
A királykisasszony izibe feltörte a levelet, s mikor a végihez ért,
kiesett a levél a kezéből és sirva fakadt.
A kalmárfi vette föl a levelet, ki fennszóval ezt olvasta ki belőle:
„Kedves egyetlenegy szeretett leányom! Nem tudom, élsz-e, halsz-e,