Sajóvölgyi eredeti népmesék (2. kötet) - 2

– Szénám is van, zabom is van, de oda a szép asszony; Szép Miklós itt
volt s elvitte.
– Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?
– Ehetel is, ihatol is, alhatol is, s ezenkivül két véka mogyorót meg is
törhetsz, egyet ugrom, kettőt szököm, mégis utól érjük.
Itt a sárkány evett, ivott, aludt, két véka mogyorót meg is tört, majd
ráült a három lábu vasderesre, mely egyet szökött, kettőt ugrott, mégis
utolérték Szép Miklóst.
– No Szép Miklós, szólt a sárkány, három világot igértem, egyet akkor
adtam, mikor a jobbik szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá
törhettelek volna, másikat pedig most adom, mert most is megölhetnélek,
de többet el ne jöjj hozzám, mert ha ezer lelked volna is, se irgalom,
se kegyelem, csúf halállal mulsz ki!
Ezzel a sárkány Tündérszép Ilonát elvette tőle, hazavitte, Szép
Miklósnak pedig koppant a szeme s azt mondták neki, orrod tőle
fokhagymás, ne nyulj-virágnak hiják ezt.
Itt Szép Miklós nagy szomoruan, mint a kinek az orra vére folyik,
hazafelé bandukolt s otthon ráült a kanczacsikóra s másodszor is elment
a szép asszonyért.
Sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona
eléje szalad, egy ölelés és egy csók, aztán föl az aranyszőrü
kanczacsikóra s illa fóré, nád a kert.
Ej, a vasderes sem rest, dörömböl az ólban. Meghallja ezt a 12 fejü
sárkány, izibe hazaszállt s be egyenesen az ólba.
– Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád,
nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!
– Szénám is van, zabom is van, de nincsen szép asszony; Szép Miklós itt
járt s elvitte.
– Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?
– Ehetel is, ihatol is, alhatol is, s ezenkivül 2 véka diót meg is
törhetsz, egyet szököm, kettőt ugrom, mégis utólérjük.
Itt a sárkány evett, ivott, aludt, két véka diót meg is tört, csak aztán
ült fel a három lábu vasderes tátosparipára, mely csak egyet szökött,
kettőt ugrott, még is utólérték Szép Miklóst.
– No Szép Miklós, szólt a sárkány, három világot igértem, egyet akkor
adtam, mikor a jobbik szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá
törhettelek volna, másikat az imént adtam, mikor a feleségemet
elraboltad, mert akkor is megölhettelek volna, a harmadikat pedig most
adom, mert most is megölhetnélek, de többet el ne jőjj hozzám, mert ha
ezer lelked volna is, se irgalom, se kegyelem, csúf halállal mulsz ki.
Ezzel a sárkány Tündérszép Ilonát elvette tőle s hazavitte, Szép Miklós
pedig nagy szomoruan poroszkált hazafelé s otthon ráült az anyakancza
fiára, a csődör csikóra; de mielőtt elment volna, azt mondja neki az
anyakancza:
– Vidd el magaddal, kedves gazdám a montli-zsákot is, hogy ha agyonüt az
az irgalmatlan fenevad, legalább a fiam majd hazahozhat benne, mert
ugyis tudom, hogy most is hiába mégysz; mert minekünk mindhármunknak
sincs annyi tudományunk, mint annak a vasderes három lábu tátoscsikónak.
Szép Miklós szót fogadott jó tátoslovának; elvitte a montli-zsákot s
harmadszor is elment, ha bele hal is, Tündérszép Ilonáért.
Sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona
eléje szaladt. Egy ölelés és egy csók, aztán fel az aranyszőrü
csődör-csikóra s illa fóré nád a kert.
Ej, a vasderes sem rest, dörömböl az ólban. Meghallja ezt a 12 fejü
sárkány, izibe hazaszállt s be egyenesen az ólba.
– Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád,
nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!
– Szénám is van, zabom is van, de oda a szép asszony; Szép Miklós itt
volt s elvitte.
– Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?
– Ehetel is, ihatol is, alhatol is s ezenkivül egy véka diót meg is
törhetsz, egyet szököm, kettőt ugrom, mégis utólérjük.
Itt a sárkány evett, ivott, aludt, egy véka diót meg is tört s csak
aztán ült fel a vasderes háromlábu tátosparipára, mely csak egyet
szökött, kettőt ugrott, mégis utólérték Szép Miklóst.
– No Szép Miklós, szólt a sárkány; három világot igértem: egyet akkor
adtam, mikor a jobbik szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá
törhettelek volna, másikat akkor, mikor legelőször eljöttél hozzám, mert
akkor is megölhettelek volna, harmadikat pedig akkor, mikor másodszor
eljöttél hozzám s akkor ugy-e megmondtam, hogy többet el ne jőjj, mert
se irgalom, se kegyelem, csúf halállal mulsz ki.
S ezzel a sárkány az egyik szárnyával ugy megütötte Szép Miklóst, hogy
az azt se mondta: „bá“; hanem ugy elmállott a földön, hogy kanállal se
lehetett volna összekaparni. A sárkány aztán Tündérszép Ilonát
hazavitte, az aranyszőrü tátosparipa pedig Szép Miklós husát vérét
összeszedte, montli-zsákra rakta s hazavitte. Otthon aztán az anyakancza
háromszor rálehelt a montli-zsákban levő husra és vérre s kiugrott
belőle Szép Miklós. Ha eddig szép és erős volt Szép Miklós, de most
hétszerte szebb és erősebb.
– Minek költöttél fel, édes lovam, mikor oly jól aludtam s oly szépeket
álmodtam.
– Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, de most a dolgod
után láss. Ugy-e megmondtam, hogy mivelünk hasztalan teszel próbát, mert
a vasderes csikónak magának több tudománya van, mint minekünk mind
hármunknak!… Itt meg itt, ennél meg ennél a vén asszonynál, ki – közbe
légyen mondva, boszorkány – van egy tátosparipa s ennek három csikója. A
legkisebbik, a három lábu vasderes, mely a sárkánynál van – hogy zápult
volna meg az a tojás, a melyből kikelt! – ketteje pedig még otthon van
az anyjánál. Ezeknek egyikeért kell neked elmenni, ezeknek egyikét kell
neked kiszolgálni. Három napból áll egy esztendő s egyéb dolgod nem
lesz, mint a három tátosparipát őrzöd. Majd elszöknek azok tőled, de te
semmitől se tarts, mert mi mindenkor segitségedre leszünk; majd farkas,
majd agár, majd patkány képében. Azért ha ilyes három állatot látsz,
azok mi leszünk. Ha kiszolgáltad a három napból álló esztendőt, a
boszorkánytól ne kérj egyebet, mint a legkisebb rosz csikót és három
bárányt. Majd kinál ő téged aranynyal és ezüsttel, majd elvezet a
pinczéjébe, hol számnélküli sok kincs áll; de te ekkor is csak azt
hajtsd, hogy neked nem kell egyéb, mint a rosz csikó, meg három bárány.
A pinczéből a kamrába vezet, hol a különbnél különb, szebbnél szebb
aranyos-ezüstös öltözet ruhák állanak; de te mindig csak azt hajtsd,
hogy neked nem kell egyéb, mint a rosz csikó és három bárány. A kamrából
a márványistálóba vezet, hol a különbnél különb, szebbnél szebb
aranyszőrü paripák állanak, majd mondja ő neked, hogy ha már csikót
akarsz, válaszsz az aranyszőrü ménes közül; de te neked ekkor is csak ez
legyen szód és mondásod, hogy neked nem kell egyéb, csak a rosz csikó és
három bárány. Mit lesz mit tenni a boszorkánynak, utoljára is
kénytelen-kelletlen odadja a rosz csikót és három bárányt. S te aztán
húzd ki a rosz csikót a határig, majd földhöz vágja az magát háromszor
is, de te mindezzel ne törődjél, hanem farkánál fogva emeld föl. Mikor a
határra érsz, ott két lánczos fenevad áll őrt. Be csak, beeresztenek, de
ki – nem. Itt az egyik bárányt vesd az egyiknek a torkába, a másikat a
másiknak s ezzel ugorj át a határon s mikor fenn leszesz a levegőbe, a
harmadikat azt dobd oda mind a kettőnek. Azon aztán összevesznek s te
szerencsésen kijöhetsz. Ha egyszer átlépted a határt, többé semmitől se
tarts, hanem ülj fel a négy lábu – mert ennek már nem három, hanem négy
lába lesz, mondom, ülj fel a négylábu vasderes tátoscsikóra s hozd haza
a feleségedet.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, ott voltam, a hol mondták, ugy láttam, mint most, de pengyom
tóditsuk is, mert biz ez már az utolját járja, hires Szép Miklós felül
az anya-kanczára, két fiát pedig pányván vezette.
Mén mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl,
még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku
disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer elér a vén banya
birodalma határához, hol leszállván az anyakanczáról, átment a vashidon.
A vashid végén lánczra verve ott állt a két fenevad. Be csak
beeresztettek, de hogy jösz ki hires Szép Miklós; ha ezer lelked volna
is, mégis diribról darabra tép az az átkozott két fenevad s csunya
halállal mulsz ki!…
Csak mén, csak mendegél, egyszer elér egy nagy kastélyhoz, mely hegyes
karókkal volt körülkeritve, a hegyes karókon pedig emberfejek.
A vén boszorkány most is ott számlálgatta, dörmögvén:
– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét s igy tovább, mig a végéhez nem
ért.
Az emberfő ép kilenczvenkilencz volt, csak egy hija a száznak!… Itt jön
a századik, itt hozza Szép Miklós a fejét.
– Adjon Isten jó napot, édes öreganyám!
– Ha öreganyádnak nem szólitottál volna: hamm, mindjárt bekaptalak
volna! hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– Szolgálatot keresek.
– Ép jókor jöttél; mert ép most vettem el a kocsisom fejét, itt szárad a
napon a karóban. Ha kedved van, megfogadlak. Három napból áll egy
esztendő, enni-inni lesz annyi, a mennyi a bőrödbe fér s egyéb dolgod
nem lesz, mint az ólban van három rosz ló, csak azokat őrzöd. Reggel,
fölöstököm után kiviszed a selyemrétre, estve pedig hazahozod. Ha három
álló nap meg tudod őrzeni, a mit kivánsz, azt adok; ha pedig elalszol s
a lovakat nem tudod hazahajtani: karóba húzom a fejed.
Igy lett Szép Miklós kocsis. Reggelre kelve, a pecsenye és a bor előtte
állott, hogy egyék-igyék annyit, a mennyi csak a bőribe fér; mert estig
ugy sem kap semmit. Szép Miklós evett is, ivott is, de ezalatt a vén
banya megtüzesitette a vasdorongot, kivitte az ólba s üti-veri a
tátosparipákat, mondván:
– Hej, kutyák, ha el nem tudtok szökni, ilyen abrakot kaptok!
Szép Miklós ezt mind jól hallotta, de hallgatott, mint hal a vizben.
Mikor Szép Miklós az ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az
ólba, kötőfékre szedte a három rosz lovat, ráült az anyakanczára s
elvágtatott a selyemrétre.
Mikor Szép Miklós átment a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt se
tudta, fiu-e vagy leány. Itt ugy délután öt óra felé fölébred a mi Szép
Miklósunk, hát egy irdatlan magas jegenyefa hegyében lelte magát. Le se
tudott volna róla jőni. Ekkor előveszi a kötőfékeket, megrázza háromszor
s ime saját lovai farkas képében a fa alatt termettek.
– No édes gazdám, szólt az anyakancza, mászsz csak a fa keleti oldalára,
mert mi nyugatfelé döntjük le.
Itt a három farkas azonnal a kaparáshoz fogott; kiásták a fa nyugati
oldalát, Szép Miklós pedig a keleti oldalára mászott. A nagy jegenyefa
ledőlt, Szép Miklósnak pedig kutya baja sem lett.
– No édes gazdám, szólt ismét az anyakancza, amott a selyemréten
legelészik három bárány. Azok a te lovaid. Majd mi közrekapjuk s
errefelé tereljük. S te ekkor ne cselekedjél egyebet, hanem a középsőt
kapd el szarvánál fogva, ugorj rá, üsd főbe háromszor a kötőfékkel, majd
lónak válik mind a három s aztán bátran hazaviheted.
Ugy is lett. – A három farkas közre kapja a három bárányt s Szép Miklós
felé terelték, ki a középsőt szarvánál fogva szerencsésen el is kapta,
ráült a kötőfékkel háromszor főbe ütötte, lónak vált s aztán mindhármat
hazafelé terelte.
Otthon azt mondja neki a vén boszorkány:
– No édes fiam, hát megőrizted?
– Meg, édes öreganyám.
– Ugy-e szelidek ezek az én lovaim?
– Mint a kezes bárány.
– Jól van fiam, eredj be, ott van a vacsorád az asztalon, egyél-igyál,
lakj jól, aztán lefekhetsz s aludjál reggelig.
Szép Miklós bement a szobába, leült, evett-ivott, jóllakott, majd
lefeküdt s aludt reggelig csendesen.
Reggelre kelve, a vén asszony behítta fölöstökömre. Bort és pecsenyét
rakott eléje. Szép Miklós csak evegetett, a vén asszony pedig a
konyhában ugyancsak tüzesitette a vasrudat s mikor egészen izzó lett,
kiugrik az ólba, üti-veri azokat a szegény pára jószágokat, mondván:
– Hej, kutyák, ha még ma se tudtok elszökni, ilyen abrakot kaptok!
Szép Miklós ezt mind jól hallotta, de nem szólt semmit, hanem
hallgatott, mint a néma.
Mikor Szép Miklós az ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az
ólba, kötőfékre szedte a három rosz lovat, ráült az anyakanczára s
elvágtatott a selyemrétre.
Mikor keresztül ment a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt se
tudta: á-e vagy b! – Itt ugy délután öt óra felé fölébred a mi Szép
Miklósunk, hát egy galagonyabokor hegyében lelte magát. Ő sem rest,
izibe leugrott róla, elővette a kötőfékeket, megrázta háromszor s ime
saját lovai agár képében előtte termettek.
– No édes gazdám, szólt az anyakancza, amott a selyemrét egyik bokrában
heverészik három nyúl. Azok a te lovaid. Majd mi közre kapjuk a három
nyúlat s errefelé hajtjuk. S te ekkor ne cselekedjél egyebet, mint ezt:
fogd meg a középsőt, kapd el a fülinél fogva, ugorj aztán a hegyébe, üsd
főbe háromszor a kötőfékkel, lónak válik s aztán szép csendesen ballagj
hazafelé.
Ugy is lett. – A három agár közre kapja a bokrot, fölverték a nyulakat s
Szép Miklós felé hajtották, ki a középsőt fülénél fogva szerencsésen el
is kapta, majd ráült, a kötőfékkel háromszor főbe ütötte, lónak vált s
aztán mindhármat szép csendesen haza vitte.
Otthon azt mondja neki a boszorkány:
– No édes fiam, hát megőrizted?
– Meg, édes öreganyám.
– Ugy-e szelidek ezek az én lovaim?
– Mint a kezes bárány.
– Jól van fiam, eredj be, az asztalon van az étel és ital; egyél-igyál,
lakj jól, majd aztán feküdj le s aludj reggelig.
Szép Miklós bement a szobába, leült, evett, ivott, jóllakott, majd
lefeküdt s aludt reggelig csendesen, mint a jó lelkiismeret.
Reggelre kelve, a vén asszony behitta fölöstökömre; bort és pecsenyét
tett eléje.
Szép Miklós csak evegetett, csak evegetett, az asszony pedig
térül-fordul, elővette a vasrudat, s ugyancsak tüzesitette a konyhában.
Mikor a vasrúd már egészen izzó lett, kiugrik az ólba, üti-veri azokat a
szegény pára jószágokat, mondván:
– Hej, kutyák, itt az abrak, itt a tüzes zsarátnok! s ha még ma se
tudtok elszökni, mindig ilyen abrakot kaptok!
Szép Miklós ezt mind jól hallotta, de nem szólt semmit, hanem
hallgatott, mint hal a vizben.
Mikor Szép Miklós az ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az
ólba, kötőfékre szedte a három rosz lovat, ráült az anyakanczára, s
elvágtatott a selyemrétre.
De mikor keresztül ment a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt sem
tudta, fiu-e vagy leány. De nem is csoda; mert a boszorkány álomporos
bort adott neki inni. Itt ugy délután öt óra felé fölébred a mi Szép
Miklósunk, hát egy magas hegy tetején lelte magát. Ő sem rest, izibe
lemászott a hegyről, majd elővette a kötőfékeket, megrázta háromszor s
ime, saját lovai patkány képében előtte termettek.
– No édes gazdám, szólt az anyakancza, amott a selyemrét egyik tava
partján három fiával együtt egy csibés tyúk ül. A tyúk a vén banya,
három csibéje pedig a három tátosparipa. Majd mi fölverjük a tyúkot, a
csibéket pedig erre tereljük és te ekkor ugorj elő, kapd el a középső
csirkét búbjánál fogva, aztán ülj rá, üsd főbe háromszor, lónak válik s
aztán mindhárom lovat szép csendesen vidd haza.
Ugy is lett. – A három patkány fölverte a vizi jérczét, csibéit pedig
Szép Miklós felé terelték, ki a középsőt búbjánál fogva szerencsésen
elkapta, ráült, a kötőfékkel háromszor főbe ütötte, az lónak vált s
aztán mindhárom lovát szép csendesen hazaterelte.
Otthon azt mondja neki a boszorkány:
– No édes fiam, kitöltötted az esztendőt, most rajtad a sor: mit
kivánsz?
– Nem kivánok én egyebet, felelt Szép Miklós, mint azt a rosz csikót ott
az ólban és három bárányt.
– Oh te bolond! hisz minek lenne az neked, hisz csak a bajod gyűlne meg
vele, hisz az olyan rosz, hogy akár a csipejére akaszthatod a
tarisznyádat!
– Mind haggyán az, csak nekem a rosz csikó és a három bárány kell.
– Oh te bolond! kivánj aranyat és ezüstöt, jer a pinczébe, majd más
gondolatra jösz.
Itt a boszorkány bevezeti a mi Szép Miklósunkat a pinczébe, hol kád
számra állott az arany meg az ezüst élire verve; csakugy fénylett,
csakugy ragyogott, mintha most kerültek volna ki a pénzverőből.
– No te bolond, itt van 7 kád arany és ezüst, hozz három zsákot s rakd
meg akár az aranyból, akár az ezüstből.
– Nem kell nekem sem arany, sem ezüst, csak a rosz csikó, meg három
bárány.
– No te bolond, már látom, hogy nincsen eszed, azért jer a kamrámba,
válaszsz magadnak 12 öltözet aranyos-ezüstös ruhát, vagy annyit, a
mennyi tetszik.
Itt a boszorkány a mi Szép Miklósunkat bevezeti a kamrába, hol különbnél
különb, szebbnél szebb, aranyos-ezüstös ruhák függtek, sorjába
felakasztva. Csakugy fénylett, csakugy ragyogott rajtuk az a drága igaz
gyöngy, kaláris, gyémánt és brilliánt, hogy ki sem látom mondani.
– No te bolond, itt van 366 szebbnél szebb, különbnél különb
biboros-bársonyos ruha, válaszsz, melyik kell.
– Nem kell nekem a biboros-bársonyos ruha, minek volna az nekem, mert
nekem csak az a rosz csikó kell és három bárány.
– No már látom, hogy csakugyan bolonddal van dolgom, ha már csikó kell,
jer az én márványistálómba, válaszd ki az aranyszőrü ménes közül azt, a
melyik szemednek szádnak tetszik.
Itt a vén boszorkány a mi Szép Miklósunkat bevezeti a márványistálóba,
hol az aranyszőrü ménes aranyvályuból és aranysaroglyából evett-ivott,
ólomhidláson állott. Csak ugy ragyogott, csak ugy fénylett a szőrük,
hogy az ember tetőtől talpig meglátta benne magát.
– No válaszsz! Ott van az a harmadfű kancza csikó, nézd, hogy rúgja a
padlást!… Ott van az a harmadfű csődör-csikó, nézd hogy ragyog a szőre,
nézd hogy okádja orrán-száján a tüzes lángot. Ha csikó kell, válaszsz
innen, vigy akár 12-őt, nem bánom, csak azt a rosz csikót ne kérd, mert
annak ugyse vennéd hasznát, csak a bajod gyülne meg vele, mert azt nem
adom.
– Nem kell nekem sem az a kancza-csikó mely a padlást rúgja, sem az a
csődör-csikó, mely orrán-száján tüzet okádik; mert nekem csak a rosz
csikó kell és három bárány.
Mit volt mit tenni a boszorkánynak, kénytelen kelletlen odadta a rosz
csikót és három bárányt.
Itt Szép Miklós a rosz csikó fejébe húzza a kötőféket, kivonczolja az
istálóból. Itt a rosz csikónak még jártányi ereje sem volt; még az
udvarból sem értek ki, már lerogyott. Szép Miklós odament hozzá,
farkánál fogva fölemelte s csakis igy tudott tovább vánczorogni a rosz
csikó, a vén asszony pedig egy véka tetejére felült a háztetőre s onnan
nevette, hogy és mint vesződik Szép Miklós a rosz csikóval. De meg is
gyült a baja, mert az egyik kezében a három bárányt vezette pányván, a
másik kezéből pedig a rosz csikó kötőfékét tartotta, melyet ugy
vonczolt, húzott maga után mint kutya a d...t.
Itt lelkem teremtette, nagy kínlódás és vesződés között elértek már a
feleútra. A rosz csikó taktusra minden fél órában egyet lépett és ezt is
csak akkor tette, ha Szép Miklós egyet rántott a kötőféken. Itt a rosz
csikó csetlik-botlik, bukfenczet vetett s elmállott az út közepén, Szép
Miklós pedig odament a farához, farkánál fogva fölemelte s ekkor
megszólal a rosz csikó:
– Tekints csak hátra kedves gazdám, hol látod ülni a vén banyát?
Szép Miklós visszanézett, hát látja, hogy a vén asszony még most is ott
ül a háztetőn az üres vékán s ugyancsak fenyegeti az öklével a rosz
csikót, meg Szép Miklóst.
– Ott ül, kedves lovam, a háztetőn egy üres vékán s ugyancsak fenyeget
az öklével!
A vén asszony pedig csak azt várta, hogy vagy Szép Miklós tekintsen
vissza, vagy a rosz csikó. Most, hogy ez megtörtént, hogy Szép Miklós
visszanézett, kivezeti az ólból az anyakanczát, ráül, felszáll rajta a
levegőégbe egy zöldes, sötét felhővé változott s utána a rosz csikónak.
– Ejnye, kedves lovam, be sötétzöld felhő közeledik felénk!
– Siessünk kedves gazdám, egy helyett kettőt lépjünk, mert az a vén
boszorkány bizony levizel bennünket.
Itt a sötétzöld felhőből hármas nyerités hallatszott; az anyakancza a
fiát csalogatta, a rosz csikó pedig hangos nyeritéssel, hogy szinte
megkondult belé a világ, visszafelelt az anyjának. Erre megeredt az
ólmos eső s úgy hullt alá jéggel vegyest, mintha csak kannából öntötték
volna. Ej, Szép Miklós sem rest, kiereszti aranyhaját s mind a csikót,
mind a három bárányt, szépen betakarta: igy nem verte őket agyon a
jéggel vegyes ólmos eső.
Mikor a vén banya emigy kiadta a mérgét, hazaszállt s ujra felült a
háztetőre egy üres vékára s egyebet nem csinált, mint örökkön örökké
csak az öklével fenyegette mind Szép Miklóst, mind a rosz csikót.
Itt lelkem teremtette, mentül közelebb értek a határhoz, a rosz csikó
annál jobban igyekezett; most már nemcsak lépést ment, hanem ügetett,
koczogott is.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra megszólal a rosz csikó,
mondván:
– Tekints csak hátra, kedves gazdám, hol látod a vén boszorkányt?
Visszanéz Szép Miklós, hát látja, hogy a vén asszony az üres vékán még
most is ott ül a háztetőn s ugyancsak fenyegeti az öklével mind Szép
Miklóst, mind a rosz csikót.
– Hát kedves lovam, ott ül a háztetőn egy üres vékán s ugyancsak
fenyeget az öklével!
A vén asszony pedig csak ezt várta, hogy vagy Szép Miklós tekintsen
vissza, vagy a rosz csikó. Most hogy ez megtörtént, hogy Szép Miklós
visszanézett, izibe beszalad az ólba, kivezeti az anyakanczát, ráül,
felszáll rajta a levegő égbe s egy sötétzöld felhő képében utána Szép
Miklósnak.
– Ejnye, kedves lovam, be haragos sötétzöld felhő közeledik felénk!
– Siessünk kedves gazdám, egy helyett kettőt lépjünk, mert az a vén
boszorkány bizony levizel bennünket.
Itt a sötétzöld felhőből hármas nyerités hallatszott; az anyakancza a
fiát csalogatta, a rosz csikó pedig hangos nyeritéssel visszafelel neki,
hogy szinte megkondult belé a világ. Erre megeredt az ólmos eső jéggel
vegyest s szakadt, mintha csak kannából öntötték volna.
Ej, Szép Miklós sem rest, kiereszti aranyhaját s vele mind a rosz
csikót, mind a három bárányt, szépen betakarta: igy nem verte őket agyon
a jéggel vegyes ólmos eső.
Mikor a vén banya emigy kiadta a mérgét, hazaszállt s ujra felült a
háztetőre egy üres vékára s egyebet nem tett, mind két öklével Szép
Miklóst fenyegette.
Itt lelkem teremtette, egyszer valahára még is elértek a határhoz, hol
megszólal a rosz csikó:
– No kedves gazdám, ha innen is szerencsésen megszabadulunk, akkor
fittyet se hányj minden bajnak! Majd én itt egy bukfenczet vetek, mintha
megbotlottam volna s áthajitom magam a vashidon, te pedig ezalatt az
egyik bárányt hajitsd az egyik fenevad torkába, a másikat a másikéba, s
ekkor hunyd be szemed, szaladj a vashidnak s mikor a feleközepe tájára
értél, a harmadikat ekkor dobd oda mindkettőnek. Ezen a fenevadak
összevesznek; mindkettő el akarja kapni s igy aztán te szerencsésen
megszabadulhatsz.
Ugy is lett. – A rosz csikó egyet botlik, bukfenczet vet s áthajitotta
magát a vashidon. A két fenevad ugrik utána, hogy majd elkapják, de a
láncz visszarántotta. Most Szép Miklós az egyik bárányt az egyik
torkába, a másikat a másikéba dobta s mig azok azt elnyelték, behunyta
szemét, neki a hidnak. Mikor a feleközepe táján volt, már a két fenevad
ugrani akart, hogy mindjárt diribról-darabra szanaszét tépik, de Szép
Miklós ép ekkor hajitotta oda nekik a harmadik bárányt, melyen azok
összevesztek, s egymásra rontottak. Igy szabadult meg Szép Miklós a
bizonyos haláltól; igy szabadult meg a fenevad torkából.
Mikor Szép Miklós átszaladt a hidon, bezzeg már ekkor nem az a rosz
csikó állott előtte, melynek a csipéjére tarisznyát lehetett volna
akasztani, hanem a négy lábu vasderes tátosparipa, melynek széles e
világon párját hasztalan keresnénk.
– No kedves gazdám, szólt a négy lábu vasderes, ülj fel a hátamra, mert
ha nem mondod is, ugyis tudom, hogy hova igyekezünk. Ne félj, majd
hazaviszem én a szép asszonyt, pedig csak lépést megyek, az öcsém pedig
egész erejéből lohol utánam, még se ér utol.
Hej, sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép
Ilona eléje szalad, száz ölelés, száz pár csók, fel a négy lábu vasderes
hátára s aztán isten hozzád, 12 fejü sárkány!
Ej, a vasderes sem rest, dörömböl az ólban. Meghallja ezt a 12 fejü
sárkány, hazaszáll s beront az ólba.
– Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád,
nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!
– Szénám is van, zabom is van, de oda a szép asszony; itt járt Szép
Miklós s elvitte.
– Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?
– Se nem ehetel, se nem ihatol, se nem alhatol, mégsem érjük utól! mert
nekem csak három lábam van, az ő lovának pedig négy, de azért tegyünk
próbát.
Itt a sárkány ráül a három lábu vasderesre s utána Szép Miklós után. Mig
a sárkány paripája lóhalálában futott, addig Szép Miklósé csak lépve
ment, s mégsem érte utól.
Mikor a határra értek, Szép Miklós négylábu vasderes tátosparipája
visszanyerit az öcscsének. Ennek se kell több, hogy meghallotta,
fölugrott a csillagokba s ott fölvetette a farát, ledobta a sárkányt,
mely midőn a földre ért, kolimázzá változott s ezóta kenik a tótok
kolimázzal a szekerüket.
Szép Miklós aztán szép csendesen hazavitte a feleségét, ki aztán fehér
selyemágyát megvetette a virágnyoszolyán, az ura pedig mellé feküdt, s
még most is ott alszanak a cziprusfa árnyékában, hogy ha föl nem
ébredtek.


A HÁROM KALMÁRFI.
Volt a világon egy igen gazdag kalmár s ennek három fia. Hogy im gazdag
volt az ember, hogy im egy pár zsák pénzért nem igen ment a szomszédba:
két idősb fiát – mert a harmadik még csak 7 esztendős volt – mindenféle
tudományokra, hadi vitézségekre kitanittatta.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, egy éjszaka mind a három fiu álmot látott.
Reggelre kelve a fölöstökömnél, mikor mindnyájan együtt voltak, csak
elkezdi a legnagyobb:
– Ejnye, uram-atyám, be különös álmot láttam!
– Mit, édes fiam? kérdé a kalmár.
– Hát, itt la, az öcsémmel elmentűnk ország-világszerte a dicsőség
pálmáját keresni s megtaláltuk azt a zöld király birodalmában. A zöld
királynak volt három szép eladó leánya. Egyik szebb volt mint a másik,
de nekem még is legjobban tetszett a legnagyobb. Itt a zöld király
országszerte kihirdette, hogy az egész föld kerekségéről gyűljenek össze
a hirneves vitézek s a ki egy sudar fenyőfa szál tetején levő bagolyfiut
sziven tud lőni, annak adja feleségül legidősb leányát. A vitézek közt
én is jelen voltam s nekem szolgált a szerencse legjobban, mert én
lőttem sziven a bagolyfit s enyém lett a királykisasszony egy
herczegséggel együtt. Én ezt álmodtam.
– Ez szép álom volt. Hát te fiam, szólt a kalmár a középső fiához, mit
álmodtál?
– Én is azt álmodtam, a mit a bátyám, csak azzal a kis különbséggel,
hogy nekem a királykisasszonyok közül legjobban tetszett a középső,
kinek a kezét s vele egyűtt egy herczegséget nyertem el; mert második
próbául azt vetette föl a zöld király, hogy középső leánya kezét annak
adja, ki legmesszebb tud hajitani parittyából, az pedig én voltam.
– Ez is szép álom volt. Hát te kis fiam, kérdé a kalmár legkisebb fiát,
mit álmodtál?
– Én is azt álmodtam a mit a két bátyám, csak azzal a kis különbséggel,
hogy én a legkisebb leány kezét – a ki most még csak öt esztendős –
nyertem el az egész királysággal együtt. Hogy mi uton és módon, azt most
nem mondom meg.
– Ez is szép álom volt, válaszolt a kalmár.
– De nem azt mondom én atyámuram, vette át a szót a legidősb fiu, hanem
azt, hogy csináltass a számunkra, már mint az én és az öcsém számára –
téged itthon hagyunk, már mint a legkisebbet, mert te még csak gyermek
vagy – mondom csináltass a mi számunkra herczegi ruhát, végy alánk drága
paripákat, oldalunkra görbe kardot, mert mi elmegyünk a zöld király
birodalmába szerencsét próbálni; mert mához egy esztendőre lesz a viadal
napja s nekem pedig tovább nincs itthon maradásom.
– Nekem sincs, erősité a középső.
– Teljék szivetek kivánsága, édes fiaim, szólt a kalmár, menjetek el a
dicsőség pálmájáért, lesz czifra köntös, tüzes paripa és éles kard,
csakhogy aztán szégyent és bút ne hozzatok vén apátok fejére.
Mit volt mit tenni a gazdag kalmárnak, az országban a legjobb két